Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Január
Tánczos Vilmos

Moldvabánya magyar emlékei

Az egykori fejedelmi és püspöki székhely Moldvabánya (Baia) ma kis román falu a Moldova folyó partján. Az Észak-Moldvában, Fălticeni városa szomszédságában található település 15–16. századi építészeti emlékei jelentős történelmi múltról tanúskodnak.
Moldvabánya középkori története és művelődéstörténete számos olyan kérdést vet fel, amelyeket a tudományos kutatásnak máig sem sikerült megnyugtató módon tisztáznia. Egy román művészettörténész néhány évtizeddel ezelőtt találóan írta a 15. századi volt ferences templom ma is álló romjairól: „A moldvabányai Szűz Mária római katolikus templom azok közé a műemlékek közé tartozik, amelyek fukar módra tárják fel titkaikat, és éppen ezért az a hely, amit ez a templom a művészettörténetben elfoglal, túlságosan szerény ahhoz a szerephez képest, amit ténylegesen játszott Moldva középkori művészetének fejlődésében.”
A történeti, művelődéstörténeti adatokkal való első ismerkedés során is azonnal szemünkbe ötlik, hogy a megoldatlan, rejtélyesnek joggal nevezhető tudományos kérdéseknek hangsúlyos magyar vonatkozásaik vannak, illetve lehetnek. A Moldvabányára vonatkozó impozáns román szakirodalom talán épp ezek miatt kezelte némiként mostohán az itteni kulturális örökség egyik-másik kérdését. Bár az első moldvai fejedelmi székhely középkori történelméről számos szakmunka látott már napvilágot, bennük a magyar és német vonatkozások rendre elsikkadnak, vagy legalábbis kevés hangsúlyt kapnak.
Jelen tanulmányban a város történetének és művelődéstörténetének ezekkel az izgalmas, olykor rejtélyes kérdéseivel foglalkozunk. Egyszersmind azt is reméljük, hogy valamelyest sikerül megvilágítanunk a nemrég felfedezett moldvabányai székely (magyar) rovásírásfelirat kultúrtörténeti hátterét.

A magyar helynevek és a város neve

Moldvabánya környékének régi helynevei túlnyomórészt magyarok – Hanga, Békás, Delelő, Meggyeske, Halom, Somos, Malom, Gerinces, Homoród, Farkas, Patak, Sár, Ráró, Gyula stb. – és a Keleti-Kárpátok vonalát követő külső sávban, ott, ahol a középkori magyar védelmi vonal húzódott , ugyancsak bőven találunk az államalapítás (1352–1353) előtti magyar helyneveket, amit a román szakirodalom is természetesnek tart.
A város „Bánya” neve, ami a 16. századtól különböző formában (Ban, Banya, Markh Bayna, Beyna, Bania, Bánya, Banya stb. ) tömegesen jelenik meg a forrásokban, az itteni hajdani aranymosásra vagy bányászatra utal, és nyilvánvalóan magyar eredetű , noha ezt több román történész nem fogadja el . A román történetírás összefoglaló munkái elhallgatják, illetve tagadják a moldvai városok német vagy magyar, esetleg német-magyar alapítását, legfeljebb annyit hajlandók elismerni, hogy a többséget alkotó autochton román népesség mellett „idegen”, „allogén” elemek is voltak a középkori moldvai városokban, így Moldvabányán is, de szerintük ezeknek nem lehet úgynevezett „civilizatorikus” szerepet tulajdonítani. Egy Moldvabánya középkori történelméről szóló román monografikus munka régészeti leletekre, mindenekelőtt a feltárt kerámiaanyag vizsgálatára alapozva jelenti ki, hogy az itteni lakosság többsége kezdetektől fogva „autochton román” volt. A román történetírás nem szívesen beszél arról, hogy Észak-Moldva több városa is erdélyi szászok által alapított település volt (pl. Szucsava, Nemc, Románvásár, Moldvabánya stb.), amelyekben a németek mellett magyarok is éltek, és hogy a dél-moldvai városokat (Bakó, Tatros, Husz, Barlád stb.) jobbára magyarok alapították. Később, a 15–16. században a moldvai városok német és magyar lakossága azonban fokozatosan kihalt, elvándorolt, illetve asszimilálódott. A 17. században német lakosság már csak Moldvabányán és Kutnáron mutatható ki, de a század végén a német etnikum ezeken a helyeken is végleg eltűnik , és a magyar népesség is csak a falvakban marad fenn.
Nicolae Iorga és néhány más történész is Moldvabányát a besztercei és radnai szászok 13. század végi alapításának tartja. Ez elképzelhető, azonban valódi városi élet csak azután alakulhatott ki a térségben, miután Lackfi Endre 1345-ös nagy hadjárata kiűzte a tatárokat a Kárpátok előteréből, és magyar protektorátus alatt létrejött a moldvai államiság. Ugyanis az Aranyhorda uralma alatt álló 13–14. századi Kumánia területén – amelynek lakossága vegyesen kun, besenyő, úz, tatár, magyar és német volt – az állandó veszélyeztetettség, sőt fosztogatások miatt nem fejlődhetett ki olyan városi kultúra, ami később, a 14. század második felében Moldva több városában is kialakult. A moldvabányai régészeti ásatások eredményei például azt mutatják, hogy a korábban is létező város valódi „urbanizálása” csak a század második felében történt meg.
Mindez természetesen nem zárja ki azt, hogy – amint ezt több történész is állítja – Moldvában a vásároshelyek körül kialakult városok léte megelőzte az államalapítást. Tudjuk például, hogy már a 14. század első felében a Szeret mentén és a folyótól nyugatra vásároshelyek és városok alakultak, amelyek a Fekete-tengertől a Lemberg (Lvov) felé tartó kereskedelmi utak mentén helyezkedtek el. Ekkor keletkeztek Szeretvásár, Moldvabánya, Szucsáva, Nemc városai. Továbbá tudunk arról is, hogy a dél-erdélyi kereskedők már 1300 táján a Kárpátokon túli városokban, például Moldvabányán és Hosszúmezőn (Câmpulung) árusították termékeiket.
Moldvabánya a 14. század második felétől a Keleti-Kárpátokkal párhuzamosan futó magyar külső védelmi vonal központja volt, így a század derekán természetszerűen lett a megalakuló moldvai fejedelemség első székvárosává. A magyar király által 1352–1353 táján kinevezett Dragoş vajda, majd I. Bogdán idejében is itt van a fejedelemség székhelye. A város még akkor is őrizte a Moldva fővárosa címet, amikor a fejedelmi székhely már Szeretvásárra majd Szucsávára került át.

Városi élet a 15. században

A 15–16. században Moldvabánya fontos kézműves és kereskedelmi központ, valamint vámhely volt, nagyobbrészt szász, kisebb részben pedig magyar lakossággal. Az itteni szűcsök, szíjgyártók, csizmadiák működése dokumentumokkal igazolható , de minden bizonnyal más mesterségeket is folytattak a városban. Egyes mesterségek művelésére a fennmaradt sírkövek feliratai is utalnak („Petrus sartor”, illetve „Peter Schneider” – 1607, „Simon carnifex” – 1484), és a szász családnevek is beszédesek (Georgius Schmidt – kb. 1580, Nicolaus Shacz – 1500). A század második felében a város jelentős vásáros központ volt.
A moldvai kézműves és kereskedő városok jogállása azonban más volt mint az erdélyieké. Az iparosok, kereskedők szervezettsége nem érte el az erdélyi társaikét, ezért Moldvában az erdélyihez hasonló céhekről még a legvirágzóbb korszakokban sem beszélhetünk. Az viszont igazolható, hogy egyes moldvabányai mesteremberek a 16. század folyamán brassói céhek tagjai voltak. Egy 1503-ból származó vámjegyzék szerint a Barcaságra jött 95 moldvai nagykereskedő közül 32 moldvabányai volt. A moldvai városok nem rendelkeztek olyan fokú autonómiával, mint az erdélyiek, aminek következtében lehetséges volt a románok betelepedése is a városokba, akik a városi tanácsba is bekerültek. Többen feltételezik, hogy a 16. században a más városokban (Bákó, Tatros stb.) is meglévő gyakorlat szerint Moldvabányán is évenként választottak egy-egy katolikus (szász vagy magyar) és román bírót , de ez a feltételezés nem igazolható.

A ferencesek Moldvában. A moldvabányai püspökség

Moldvában már a 13. század elejétől szerzetesi missziók tevékenykedtek. A domonkosok 1221-től munkálkodtak a kunok megtérítésén (vö. milkói kun püspökség létesítése 1228-ban), majd az 1230-as években IX. Gergely pápa küldte be Moldvába a ferenceseket. Mivel az 1241-es tatárjárás nyomán a Kárpátokon kívüli kun birodalom összeomlott, az azt megelőző missziós tevékenységnek nem maradt nyoma.
A tatár uralom megtörése (1345) után, Laczkó vajda idején (1365–1373) a ferences rend újra megjelent Moldvában. A vajda két minoritát küldött Rómába követként V. Orbán pápához, hogy kész felvenni a katolikus vallást. Kérésére a pápa 1371-ben Szeretvásárra püspököt nevezett ki András ferences atya személyében, aki Nagy Lajos király édesanyjának volt a gyóntatója. Az ekkor alapított püspökség 1497-ig maradt fenn, vagyis 125 évig működött.
Laczkó vajda után a katolikus hitre való hivatalos áttérés orosz nyomás miatt megszűnt, de a szerzetesi missziók folytatódtak. A katolikusok fő pártfogója a 14. század legvégén Petru Muşat herceg (később II. Péter fejedelem) katolikus édesanyja, Csáki Margit (Csáki István erdélyi vajda lánya) lett, akinek kezdeményzésére 1377-ben Szeretvásár fejedelmi székhelyen domonkos nagytemplom és kolostor épült Keresztelő Szent János tiszteletére. A 15. század első harmadában Alexandru cel Bun (Jó Sándor, 1400–1432) fejedelem támogatta a szerzeteseket, katolikus templomok sorát építve fel.
A ferencesek moldvai jelenléte azonban a 15. században nem volt folyamatos. 1439-ben IV. Jenő pápa hiába utasította Benedek szörényi missziós püspököt, hogy küldjön obszerváns ferenceseket Moldvába (továbbá a székelységbe és Havasalföldre), mert nagy ott a vallási romlás – a pápa itt nyilvánvalóan a huszitizmusra utalt –, a püspöknek nem állt módjában a pápai utasítás teljesítése. A levél világosan említi, hogy azidőtájt nincsenek ferencesek Moldvában. Néhány év múlva, 1443-ban nagyszámú ferences csoport missziózott Moldvában Vajai Sándor obszerváns ferences főnök és egyben hitvizsgáló, valamint Újlaki Dénes missziós főnök és pápai biztos irányításával. Az akció, aminek célja a huszita eretnekek és félhitűek megtérítése volt, sikerrel járt, úgyhogy IV. Jenő pápa megdicsérte, és további munkára buzdította őket. (Ugyanez a misszió 1442-ben a véres moldvai trónviszályok miatt Csíkban időzött, megalapítva a csíksomlyói kolostort. ) Amikor Hunyadi János 1448-ban elfoglalta Kilia várát, itt is ferences kolostort szándékozott alapítani, és 1453-ban két erdélyi ferences atyát rendelt ide. 1461-ben újabb népes ferences misszió érkezett Moldvába, de rövidesen vissza kellett vonulniuk, mert megromlott a viszony Mátyás és István vajda között, aminek nyomán Mátyás Kilia várát is elveszítette.
A Moldvában missziózó ferenceseknek nagy szerepük volt abban, hogy a 15. század első harmadában a szeretvásári szomszédságban (!), Moldvabányán egy másik püspökség is megalakult. (A Kárpátokon kívüli területeken – Milkó, Szörénytornya, Szeretvásár és Argyes után – ez lett az ötödik katolikus püspökség.) 1413-ban a lengyel király és királyné Moldvabánya püspöki székhellyé való nyilvánítását kérte Rómától, és 1423 táján XIII. János pápa ki is nevezett ide püspöknek egy Ryza János nevű lengyel dominikánus szerzetest. 1431-ben a moldvabányai püspök a lembergi püspökhöz fordult, hogy az járjon közbe a lengyel királynál és Jó Sándor moldvai vajdánál a huszita eretnekekkel szembeni erélyes fellépés érdekében.
A szeretvásári és moldvabányai püspökség 15. századi megléte jelentős katolikus – magyar és német – lakosság jelenlétéről tanúskodik Észak-Moldvában. (Az 1497-ben kinevezett szegedi származású domonkos rendi Batcha nevű püspök magyar etnikumú volt. ) A moldvai püspökségeknek azonban nem volt biztos politikai hátterük, és szervezeti életük is bizonyatlan volt. Így a 15. század végén, de főként a 16. század elején Moldvabánya is elveszítette vezető szerepét a moldvai katolikus vallási élet irányításában, ami az észak-moldvai magyarság számbeli fogyásának és asszimilálódásának, továbbá egyes vajdák, bojárok ellenséges viszonyulásának tulajdonítható. A 16. század elején a moldvabányai katolikus püspökség végleg megszűnt, az utolsó moldvabányai püspökről 1510-ből van említés (Marinoski Mihály). Ezzel párhuzamosan Moldvabánya helyett a dél-moldvai magyar városok (Bákó, Tatros) jutottak egyre nagyobb szerephez. 1518-ban előbb rövid időre Tatros lett a moldvai katolicizmus központja (ti. a husziták tanát innen lehetett a leghamarabb kiirtani), majd nemsokára Bákó lett az új püspöki székhely.

A katolicizmus térvesztése. Demográfiai viszonyok a 16–17. században

Mohács után a magyar és szász katolikusok egész Moldvában egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Számuk, ami az évszázad elején még 20–30 000 fő közöttire volt tehető , egyrészt a háborús viszonyok, másrészt egyik-másik moldvai vajda drasztikus intézkedései nyomán egyre fogyatkozott. Egy ferences misszionárius, Paolo Bonnici da Malta 1632-es jelentésében például leírja, hogy Ştefăniţă Rareş vajda (1517–1527) az ortodox püspökök és papok tanácsára átkereszteltette a katolikusokat, ágyúval romboltatta le a templomaikat, és csak a moldvabányai katolikus templomnak kegyelmezett meg, annak is csak az oda eltemetett fejedelemasszony iránti kegyeletből. A nevezett misszionárius azt is megjegyzi, hogy a vajda halála után sokan visszatértek a katolikus hitre, mások pedig eretnekekké (értsd: huszitákká) lettek.
A kedvezőtlen történelmi viszonyok következtében Moldvabánya katolikus lakossága is erősen megfogyatkozott. A 16. századi és korábbi demográfiai viszonyokat illetően nincsenek megbízható adataink, csak a 17. századi misszionáriusi jelentések bocsátkoznak olykor becslésekbe a nagy háborús pusztítások előtti Moldva egyes közösségeinek, településeinek körülbelüli lélekszámáról. Ezek a jelentések egyöntetűen arról tudósítanak, hogy a század első felében a település szász és magyar katolikus lakosainak száma csak mintegy 200–300 főre tehető. 1597-ben Bernardino Quirini missziós püspök járta be Moldvát, és olasz nyelvű jelentésében arról tudósított, hogy Moldvabányán 63 katolikus család, összesen 316 lélek él, akik magyarok és szászok („di natione Ungara e Sassoni”). Egy alig néhány évvel későbbi, 1605-ből származó, ismeretlen szerzőségű, ugyancsak olasz nyelvű tájékoztatás azt írja, hogy lakói szász és magyar katolikusok, de van közöttük egy kevés szakadár román is. Paolo Bonnici de Malta minorita 1630-as jelentéséből megtudjuk, hogy Moldvabányán van pap is (ezenkívül csak Huszban, Kotnáron és Szucsáván van pap), és hogy 40 katolikus család él itt. 1636-ban Jan Baptista Zamoyski bákói püspök tett vizitációs körutat Moldvában. A püspököt Remondi Emánuel konventuális ferences is elkísérte, aki két jelentést is készített a Hitterjesztés Szent Kongregációja titkárának, amelyekben ugyancsak azt írja, hogy Moldvabányán 38 katolikus szász család él, akiknek papjuk is van. Az 1640-es években több jelentéstevő is megfordult Moldvabányán. A katolikus lakosok számát Petrus Deodatus 1641-ben 240 főre (160 felnőtt és 80 gyermek, többségük szász, de magyarok is vannak közöttük), Bartalomeo Bassetti 1643-ban 215 főre (44 ház), Marcus Bandinus 1646-ban pedig 256 főre (40 ház) becsülte. Az ortodox románok száma P. Deodatus szerint 900 fő (150 ház), B. Bassetti szerint pedig 600 fő (180 ház) volt. Marcus Bandinus azt is megjegyzi, hogy a várost korábban szászok lakták, és ezernél több ház volt benne, hatezernél is több lakossal.
A lakosság számának fogyatkozásával együtt a 16. század végére a város a korábbi gazdasági-kereskedelmi jelentőségét is elveszítette. Ha azonban a meggyengült moldvai katolicizmus általános helyzetét vesszük alapul, a 17. században Moldvabányát továbbra is az egyik legjelentősebb katolikus központnak kell tekintenünk. A források egyöntetűen arról tudósítanak, hogy a legnagyobb paphiány közepette is mindig volt saját papja, aki szükség esetén Szucsáván és Nemcben is szolgált. Amikor 1642-ben a moldvai római katolikus papság összefoglaló jelentést készített egy általános papi gyűléséről a Hitterjesztés Szent Kongregációja számára, ebben megemlítették, hogy egész Moldvában csak négy olyan plébánia van, amely képes a papját eltartani: Kutnár, Moldvabánya, Bákó és Husz.

A Nagyboldogasszony templom építése. Margit fejedelemasszony epitáfiuma

A 15. század elején Moldvabánya fejedelmi városban nagy katolikus kőtemplom épült a Boldogságos Szűz tiszteletére, amely ugyanebben az időben egy Margit nevű fejedelemasszonynak – egy később feljegyzett, de azóta megsemmisült sírfelirat tanúsága szerint Alexandru cel Bun fejedelem elhalt első feleségének – lett végső nyughelyévé. A templom építéséről és a fejedelemasszony ide történt eltemetéséről az említett latin nyelvű felirat emlékezik meg, amely a templom falán a 17. században még olvasható volt, és amit a század derekán több vizitátor is megörökített. Az epitáfiumot elsőként a Moldvát vizitáló Petrus Deodatus Bakšić szófiai püspök jegyezte fel 1641-ben , majd 1643-ban Bartalomeo Bassetti olasz minorita szerzetes és 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, a Codex Bandinus szerzője is lemásolta. A három szerző által egybevágó formában közölt sírfelirat szövege a következő: „ANNO MCCCCX. HOC TEMPLUM IN HONOREM B. M. V. DEDICATUM AB ILL[USTRISSI]MO PRINCIPE ALEXANDRO AEDIFICATUM EST, UNA CUM MONASTERIO MOLDAVIENSI, CUIUS PIAE MEMORIAE CONIUX MARGARITA, SUB FONTE BAPTISMATIS SEPULTA EST.”
A Nagyboldogasszony templom építésére vonatkozóan ez a felirat az egyetlen fennmaradt dokumentum, ami bár első olvasásra világosnak tűnik, mégis megválaszolhatatlan kérdések sorát veti fel. A benne szereplő 1410-es évszámról nem lehet tudni, hogy hiteles-e, illetőleg hogy a templomépítésre vagy a fejedelemasszony halálának évére vonatkozik-e. A templom építési idejét nem jelölheti, ugyanis 1413-ban, amikor a lengyel király és királyné Moldvabánya püspöki székhellyé való nyilvánítását kéri Rómától, úgy tájékoztatják a pápát, hogy a fejedelmi székhelyen két katolikus templom van: az egyik a Szentháromság, a másik pedig Szent Péter és Pál tiszteletére szentelve. (Egy, a városon kívül álló Szent Péter és Pál templomról későbbről is vannak adataink , tudjuk például, hogy ezt a régi templomot a 17. század első felében tatárok pusztították el, de a viszonylag épen maradt sekrestyéjét kápolnaként még ezután is használták.) Amint látjuk, az 1413-as folyamodványban még nem történik említés az akkortájt felépült, de talán inkább csak épülőfélben lévő Nagyboldogasszony templomról, ellenben szó esik benne egy Szentháromság templomról, amelyről később nincs adatunk. De mivel tudjuk, hogy a Nagyboldogasszony templomnak mindig is volt egy Szentháromságnak szentelt oldalkápolnája a templom déli oldalán, kézenfekvő azt feltételezni – amint ezt Carol Auner (Auner Károly) is teszi –, hogy az épülő új, nagyobb templomba beépítették a régi Szentháromság templomot, ami így oldalkápolnává vált, de megőrizte a régi patrocíniumot. 1410-ben az új templom semmiképpen nem lehetett még készen. Az egyháztörténész Auner az 1417–1420 közötti évekre teszi az építés valószínű idejét. Szinte bizonyos az is, hogy a templom építésének köze volt Moldvabánya püspöki székhellyé nyilvánításához is, ami egy, az egész térségre kiterjedő hosszas diplomáciai huzavona után végül is 1423-ban következett be. A 17. század elején egy Moldvában járó olasz ferences misszionárius, Paolo Bonnici da Malta 1632-ben azt írja a Hitterjesztés Szent Kongregációjának, hogy Alexandru cel Bun uralkodása idején (1400–1432) sok katolikus templomot építettek Moldvában: egyet-egyet Szeretvásáron (itt püspöki székhelyként), Kutnárban és Moldvabányán, kettőt Szucsávában, Bákóban pedig templomot és ferences kolostort. Amint a jelentéstevő írja, a moldvabányai templom a Boldogságos Szűz tiszteletére van szentelve („dedicata pure alla Beata Vergine”), három mellékoltára is van, ide van eltemetve a fejedelemasszony is.
Kérdés továbbá, hogy a két moldvabányai katolikus templom közül melyikből lett a püspöki katedrális. Noha a Szent Péter és Pál templom is jelentős kőépítmény volt, amely a 17. század elején is állt még, mégis inkább a ferencesek számára épült új Nagyboldogasszony templom lehetett az új püspök temploma, akit a szerzetesrendek is támogattak. A lengyel királyi pár 1413-ban ugyancsak azt kérte, hogy a pápa a Szentháromság templomot emelje katedrális rangjára, amiről előbb feltételeztük, hogy időközben a Nagyboldogasszony templom részévé vált.
Noha ez közvetlen módon oklevelekkel nem igazolható, de a román és a magyar szakirodalom egyöntetűen úgy véli, hogy Alexandru cel Bun a Nagyboldogasszony templomot és az epitáfiumban is említett hozzá tartozó kolostort a ferencesek számára építtette, bár amint láttuk, a 15. századi Moldvában alig beszélhetünk a ferencesek folyamatos jelenlétéről. A román történészek, művészettörténészek is megállapítják, hogy a gótikus építészeti formák Kárpátokon kívüli elterjedésében a katolikus kolostorok fontos szerepet játszottak, amit a Moldvabányán épített gótikus templom romjai szemléltetnek. Fontos megemlíteni, hogy a templom Nagyboldogasszony patrocíniuma, az oltárképek – 17. századi leírásokból ismert – dedikációi, valamint a templomberendezés egésze erős ferences szellemiségről, legfőképpen a ferencesek nagyfokú Mária tiszteletéről, tanúskodnak.
Az epitáfiumban szereplő adatok kapcsán talán az a legnagyobb kérdés, hogy ki is volt a „Margarita” néven említett fejedelemasszony, és hogy valóban 1410-ben halt-e el. Lehetséges-e vajon, hogy a templomot a férje épp az ő hamvai fölé emeltette? A magyar történettudomány azt emlegeti, hogy Alexandru cel Bun első felesége, Losonczi Margit (Losonczi István erdélyi vajda leánya) volt , de ez a vélemény mindenekelőtt a Codex Bandinus által közölt sírfeliratra alapozódik. A román történészek egyrésze még ha – ugyancsak Bandinus alapján – el is fogadja azt, hogy Alexandru cel Bun első felesége egy Margit nevű katolikus nő volt, ezt a személyt, Nicolae Iorga nyomán egymás adatait átvéve, mind lengyel származásúnak tartják, de egyebet nem tudnak róla mondani. Virgil Vătăşianu, a neves művészettörténész – ugyancsak Bandinusra alapozva – nagy monografikus munkájában azt állítja, hogy a fejedelem első felesége egy Margit nevű „külföldi” nő volt, a második az 1418-ban elhalt Ana (román nevén: Neacşa), a harmadik pedig a lengyel Ringalla. Lehet azonban, hogy közelebb jár az igazsághoz Auner Károly egyháztörténész, amikor azt fejtegeti, hogy Alexandru cel Bunnak nem is volt Margit nevű felesége. Szerinte a jóval később, a 16 század derekán elkészített, tévedésekkel teli, több anakronizmust is tartalmazó moldvabányai epitáfium hibásan Alexandru cel Bun „feleségnek” (coniux) mondja a fejedelem nagyanyját, az 1377-ben Szeretvásáron kolostort alapító Margitot, akinek maradványait 1551-ben hozták át Moldvabányára az összeomlott szeretvásári templomból. Aunerrel egytértve, C. C. Giurescu és mások is azt állítják, hogy Alexandru cel Bun első felesége egy Ana (Neacşa) nevű román nő volt, akivel már uralkodásának második évében, 1402-ben együtt élt (ezt bizonyítja a voroneci kolostor freskója is), és aki 1418-ban halt meg. Őt egy második (a lengyel Ringala), sőt egy harmadik (a román Marina) feleség is követte. A tévedések kútfejéül szolgáló nevezetes moldvabányai sírfelirat kapcsán már a 19. század végi történészek is felvetették, hogy az nem korabeli, hanem csak utólagos, 16. századi készítmény, voltaképpen emléktábla , amit a 17. századi vizitátorok (Petrus Deodatus Bakšić, Bartalomeo Bassetti, Marcus Bandinus stb.) és nyomukban a 20. századi történészek is eredetinek, következésképpen hitelesnek fogtak fel.
A nevezetes sírfelirat pontos helyéről a 17. századi források azt írják, hogy az epitáfium a templom falán a szentélyben található, a kórus bal oldali részén , azaz az oltár jobb oldalán . P. Deodatus beszámolójában a keresztelőkút, ami alatt a fejedelemasszony nyugszik, a templom közepén, a sírfelirat pedig a templom falán van.
Ugyancsak rendkívül meggondolkodtató az epitáfiumban említett moldvabányai kolostor sorsa, ami – ha ugyan valóban történt itt kolostoralapítás – csakis a ferencesek számára épülhetett. Amint erre már utaltunk, a 15. században amúgy sem folyamatosan jelen lévő ferences rend a 16. században végleg kiszorult Észak-Moldvából.

A templomról szóló 17. századi tudósítások. A templom pusztulása

Moldvabánya történetének igen jelentős eseménye volt az 1467. dec. 15-ére virradó éjszakán Mátyás király és Ştefan cel Mare hadai között lezajlott moldvabányai csata, amelyben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A hajnalig tartó kegyetlen éjszakai harc során, amely magában a városban zajlott, és amelynek során a magyar király is lándzsasebet kapott, a várost felgyújtották, és a lángokban a Nagyboldogasszony templom is megégett. Azt, hogy pontosan milyen mértékű volt a templom ekkori pusztulása, nem tudni, de a későbbiekben komoly javításokat végezhettek rajta, hiszen a 17. századi források már úgy tudósítanak róla, mint Moldva legszebb katolikus templomáról.
A templom részletes leírását megtaláljuk a 17. századi misszionáriusi jelentésekben. Ezekből kiderül, hogy a Nagyboldogasszony templom ezidőtájt Moldva legszebb, értékes kegyszerekkel is gazdagon ellátott katolikus temploma volt. „Nincs párja Moldvában e templomnak” – írta róla a Codex Bandinus 1648-ban.
A források alapján egyértelmű, hogy a moldvabányai katolicizmus a 17. században is őrzi a múlt építészeti emlékeit. Bernardino Quirini missziós püspök 1597-es, előbb már idézett jelentése szerint az itteni katolikusoknak két kőtemplomuk van, ahol egy Lőrinc nevű erdélyi pap szolgál. A fentebb már ugyancsak említett, 1605-ből származó, ismeretlen szerzőségű jelentésben az szerepel, hogy a saját pappal rendelkező moldvabányai parókiának nagy, szép kőtemploma van, melyet egy katolikus fejedelemasszony építtetett, aki ide van eltemetve, egy másik szép és gazdag katolikus templom pedig ugyanitt Szent Mihály [sic!] tiszteletére épült.
Meggondolkodtató, hogy Fra Franco Pastis di Candia moldvai katolikus pap 1622-ben kelt jelentésében ellenben már csak egy moldvabányai templomról történik említés , és hogy ugyancsak egyetlen moldvabányai templomról beszél Benedetto Emanuel Remondi 1636-ban kelt két jelentése is . Mivel néhány ezután következő, a 17. század közepén írt misszionáriusi jelentésben az szerepel, hogy a Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomot a tatárok lerombolták, arra kell gondolnunk, hogy Moldvabánya másik középkori kőtemplomának pusztulása valamikor az 1605–1622 közötti időszakban következett be. Lehetséges, hogy a Nagyboldogasszony templom épp annak az erődítményszerű toronynak köszönhette a megmenekülését, ami B. E. Remondi figyelmét is felkeltette , és amelynek romos falai ma is láthatók. Jelentése megemlíti azt is, hogy a templom körül bekerített temető található.
Az 1640-es évekből három részletező beszámolással is rendelkezünk a Nagyboldogasszony templomról és annak berendezéséről. Az első 1641-ből Petrus Deodatus szófiai püspöktől, Havasalföld és Moldva apostoli vikáriusától származik, aki moldvai egyházlátogatása után készített jelentést a Hitterjesztés Szent Kongregációja számára. Moldvabánya kapcsán azt írja, hogy az itteni szép, nagy, gazdag egyházi felszereléssel ellátott boltíves templom Nagyboldogasszonynak van szentelve (Madonna d’Assuntione), hossza 33 lépés, szélessége 10 lépés. Öt oltára van, nagyon szép kórusa és szószéke, a toronyban három szép harang. A templom jobb oldalához egy 8 x 8 lépés méretű kápolna is csatlakozik. A templom körül zárt temetőkert van, amelyben a papilak is található. Simone da Veglia dalmát misszionárius szolgál itt, de ő még segítségül felszentelt egy helybeli származású, György nevű papot is, akiről mindenki igen jó véleménnyel van. A templom közepén, a selyemmel bevont [kő]keresztelőkút alatt van eltemetve egy hajdani fejedelemasszony, aki férjével együtt a templom építője volt, amiről egy falra írt latin nyelvű szöveg tudósít.
Bartalomeo Bassetti minorita 1643-ban kelt jelentésében ugyancsak részletesen leírja a Nagyboldogasszony-templom belső berendezését, oltárait, és közli a kórus bal oldali falán található – fentebb már idézett – epitáfium szövegét. A templom méretét, P. Deodatushoz hasonlóan, ő is 30 x 10 lépésnyire becsüli. A templomban négy oltár található. A főoltáron a Szűzanya képe van, tőle jobbra Szent Péter, tőle balra Szent János, fölötte pedig a Szentháromság ábrázolása. A második oltár a Szent Kataliné. A kerékkel ábrázolt szent középen álló képe mellett jobbról Szent Borbála, balról Szent Dorottya, felette pedig a Szűzanya megkoronázásának képe látható. A Szent Miklósnak szentelt harmadik oltár középső képe a keresztfán függő Krisztust ábrázolja, a fölötte lévő képek pedig Mária mennybevitelét és Szent Miklós életét. A negyedik oltáron a karján a Kisjézust tartó Szűzanya képe van, Krisztus születésének ábrázolása és Mária mennybevitele. Ezenkívül a templomhoz tartozik a 8 lépés hosszú és 4 és fél lépés széles, Szentháromság tiszteletére szentelt kápolna is, ami a szász Gross uraságok tulajdona, és amiben ugyancsak sok értékes belső berendezés található. (Mint láttuk, Paolo Bonnici da Malta 1632-ben ugyancsak egy főoltárt és három mellékoltárt említ, a P. Deodatus által említett ötödik oltár pedig minden bizonnyal a kápolnáé lehetett.)
Mind P. Deodatus, mind B. Bassetti megjegyzik, hogy a moldvabányai katolikusoknak a városon kívül volt egy másik, Szent Péter tiszteletére felszentelt kőtemplomuk is, amely valaha nagynak épült, de mivel a tatárok lerombolták, ma belőle csak a valamikori 10 lépés hosszú és 6 lépés széles hajdani sekrestye (kápolna) szolgál templom gyanánt, maga az eredeti templom romokban áll. A kápolna a Szentháromság tiszteletére van felszentelve, oltárának képein a Szentháromság, a Boldogságos Szűz megkoronázása, jobbra a Krisztus oldalbordáját megérintő Szent Tamás, balra pedig a feltámadás ábrázolásai láthatók.
A Moldvát vizitáló Marcus Bandinus martianopoli érsek 1646 decemberében látogatta meg Moldvabányát, amelyről a másfél évvel később, 1648 márciusában írt jelentésében, az ún. Codex Bandinusban számolt be. Ő a Nagyboldogasszony templomot a korábbi jelentéstevőknél nagyobbnak „látja”, szerinte a templom hossza 50, legnagyobb szélessége pedig – a sekrestye és a Szentháromság-kápolna között – 25 lépés. Úgy véli, hogy ennek a templomnak egész Moldvában nincs párja („nullum in Moldavia par huic templo”), még a négyszögletű magas kőtornya is olyan terjedelmes, hogy felér egy bástyaerődítménnyel. (Mint előbb láttuk, az impozáns torony 1636-ban B. E. Remondi, 1641-ben pedig P. Deodatus figyelmét is magára vonta.) Marcus Bandinus egyébként nagyjából a P. Deodatus és a B. Bassetti által is közölt adatokat ismétli meg (pl. az öt oltár leírása, templomi berendezés, Margit fejedelemasszony epitáfiuma stb.). Mivel az egész korabeli Moldvában egyedülálló gazdagságúnak mondható templomi berendezésről Bandinus számol be a legrészletezőbben, a kegytárgyak leírását tőle idézzük: „Az egyház összes oltárait díszes képek ékesítik, a templom tárgyai ezek: két selyemzászló, az egyik a Színeváltozás és a Szent Háromság képével, a másikon a Feltámadás és a kisded Jézust ölben tartó Szűzanya képe van. Van egy ezüstkereszt, egy másik rézből, egy harmadik fából, halottak sírba kíséréséhez; a nagy oltár előtt két nagy fa gyertyatartó, van még tizenhat a négy oltáron elosztva; hat oltárelőfüggöny, kilenc abrosz; az oltárok felett tíz koszorú; van egy zsoltárkönyv kézzel írott antifónás könyvvel és graduáléval; két zsolosmáskönyv, egy rézfüstölő, négy csengettyű, a szent biblia egy régi példánya; egy ezüst aranyozott kehely ezüst kehelytányérral; egy ezüstből készült tornyocskával és faragványokkal ellátott művészi szentségmutató, mely valamikor a seredi kolostorhoz tartozott, de a szakadárok elidegenítették, de a Gros család megvette a bajai templom részére. Úgyszintén van lenszövetből való öt koszorú, különböző színű selyemszálakkal tarkítva, négy kazula, három ing, három harang, ezek közül egy repedt, melynek helyébe egy másikat a sucsaviaiaktól kaptak kölcsön.” A vizitáló érsek lelkesedését még csak fokozta, hogy a templomban „ősz hajú, tisztes öregeket” látott, „amint a kóruson zsoltároztak, és Istent dicsőítő énekekben öntötték ki a lelküket”. Sajnos nem említi meg, hogy milyen nyelven zsoltároztak a templom öreg hívei, akiknek anyanyelve – amint ez a Bandinus által közölt családnevek alapján is megállapítható – részben német (Spenn, Wolffgangus, Ioseph, Grossul stb.), részben magyar (Geczö, Mihalyko, Miklos, Kosokar, Katrusa, Diak, Farkas stb.) volt.
A század derekán a katolikus lakosság száma a háborúk és a járványok következtében tovább apadt. Az 1672-ben kitört lengyel-török háború következtében Moldva hadszíntérré változott, a török-tatár és a lengyel-kozák csapatok egyformán pusztították az itteni értékeket, a lakosság a hegyekbe és a szomszédos országokba menekült. Ekkortájt a Moldvabányán 18 évet szolgáló Vito Pilutio da Vignanello konventuális ferences szerzetes, aki egyszersmind a moldvai misszió prefektusa is volt, maga is igen nagy nyomorban élt, és 1675. februárjában a település környéki erdőkben bújdosott a kozákok elől. Ilyen viszonyok között érthető, hogy Johannes Baptista Berkuce moldvai származású misszionárius 1678 első felében arról tudósította a Hitterjesztés Szent Kongregációjának titkárát, hogy a pestisjárványok következtében Moldvabányának már csak 50–60 katolikus lakosa van. A templomhoz tartozó szőlők is elhagyottak, nincs, aki megdolgozza őket, így az egyház is teljesen jövedelem nélkül van. A be nem fizetett adók fejében a vajda emberei korábban még a szentségtartót is elvitték, amit később ő váltott vissza.
A háborús pusztításoknak végül Moldva legszebb katolikus temploma, a moldvabányai Nagyboldogasszony templom is áldozatul esett. A templom pusztulásáról több forrásból is értesülünk. Giovanni Battista Volponi, Moldvabányán szolgáló misszionárius 1685. december 1-jén helyben kelt jelentésében arról ír, hogy 1684 júniusában a tatárok megrohanták a várost, sok embert megöltek, másokat rabságba hurcoltak, a lakosság többi része az erdőkbe menekült, ő maga is velük tartott, és csak öt hét után mertek visszajönni. Ugyanekkor egy rablóbanda a templomban elrejtett kegytárgyakat és a lakosok megmaradt holmiját vitte el. A következő évben a lengyel hadseregben harcoló fellázadt kozákok rabolták ki a várost. Ugyanez a misszionárius 1687. január 15-én már Erdélyből jelenti, hogy egy újabb tatár támadás elől híveivel előbb a Moldvabánya környéki erdőkbe menekült, majd miután több hónapi bújkálás után az élelmük elfogyott, Erdélybe húzódtak, ahol előbb faluról falura járva koldultak, míg végül több hívével együtt a Kornis család befogadta őket. Otthon Moldvabányán – és más moldvai városokban is, például Szucsaván és Nemcen – minden elpusztult, a templomnak és a házaknak már csak a puszta falai állnak.
A templom elpusztulásról más források is hasonló értelemben tudósítanak. Az 1692-ben Rómában tartózkodó, előbb már idézett Johannes Baptista Berkuce a Hitterjesztés Szent Kongregációja által összeállított kérdőívre válaszolva egy helyen azt írja, hogy Moldvabánya kőtemploma, amit Margit fejedelemasszony építtetett, leégett, és csak a falai állnak. Ugyanebben az évben Francesco Antonio Renzi da Stipide konventuális ferences misszionárius Ilyvóból (Lvovból) keltezett levelében arról tudósítja a missziós szervezet titkárát, hogy Moldvabánya teljesen puszta, mind a katolikus, mind az ortodox templom leégett, a moldvabányai és a szucsavai katolikusok a hegyekbe és a bukovinai Hosszúmezőre menekültek, a volt moldvabányai Gross nevű káplán pedig most a megmaradt nemci katolikusok között szolgál. 1700 februárjában egy lengyel utazó Moldvabányán csak elhagyott templomot és néhány kalyibát talált.
A hajdan püspöki székhely Moldvabánya katolikusai tehát a 17. század végére teljesen eltűntek, házaik, templomaik is megsemmisültek. Előbb a Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt középkori, vélhetően ugyancsak gótikus stílusú kőtemplomuk pusztult el valamikor a 17. század elején, majd a század végén a településsel együtt megsemmisült a Nagyboldogasszony templom is, amit nemcsak Marcus Bandinus mondott a legszebb moldvai templomnak, hanem még sokan mások is, és amelynek belső berendezése is számos művészet- és művelődéstörténeti vonatkozású értéket tartalmazott.

A várospecsét szarvas motívuma

Moldvabánya – akárcsak az ország, aminek első fővárosa volt – a Moldova folyóról kapta a középkori latin nevét. A Civitas Moldaviae városnév először a moldvabányai városi tanács által kibocsátott 15. század eleji dokumentumok pecsétjén bukkan fel , de maga a várospecsét és a hozzá kapcsolódó városias élet jó néhány évtizeddel régebbi lehet. A gótikus stílusban készült pecsét megvésésének idejét a kutatók Drágos vajda és utódai idejére, azaz az 1359–1560 előtti évekre teszik.
A város nevének német változatai (Molde, Moldemarkt, Mulde stb.) is a Civitas Moldaviae latin nevet tükrözik, azonban a pecséten látható ábrázolás a magyar szimbólumvilágot idézi. A várospecséten középen, a lóhereszerű háromkaréjos mezőben egy visszafordított fejjel szaladó szarvas látható, agancsai között kereszttel. A pecsét szélén a következő körfelirat olvasható: „SIGILLUM CAPITALIS CIVITATIS MOLDAVIE TERRE MOLDAVIENSIS”
Kérdés, hogy milyen kultúrtörténeti háttere van a 14. század középső harmadában készült várospecsét szarvasmotívumának? Vajon Szent Hubertus lóherelevélben ábrázolt szarvasának nincs-e valamilyen köze a magyar csodaszarvas mondához? A román történészek a motívumot természetesen Moldva alapításának eredetmondájával hozzák összefüggésbe, mellőzve azt a fontos körülményt, hogy a pecséten nyilvánvalóan nem bölény, hanem szaladó szarvas látható. A bölénymondában, amit az 1504 táján keletkezett, egyházi szláv nyelven írt ún. Névtelen krónika őrzött meg, világos említés történik arról, hogy a bölényt elejtő Drágos a Moldova partján megalapította Bánya (Baia) városát, továbbá hogy egy bölényfejet ábrázoló fejedelmi pecsétet csináltatott az egész ország részére. A Jó Sándor idejében, a 15. század első évtizedeiben veretett moldvai pénzeken a bölényfej körül ott látjuk a Napot, a Holdat és a csillagokat.
A bölénymondát Lükő Gábor és más magyar kutatók a csodaszarvas monda utánképzésének tekintik , de talán helyesebb, ha mindenekelőtt azt tartjuk szem előtt, hogy a szarvai között vagy az oldalán égitesteket hordozó csodás állat üldözésének és az ezt követő honalapításnak a motívuma számos eurázsiai nép mondavilágában megtalálható , és hogy a genetikus kapcsolódásokat ma már lehetetlen kibogozni. Lükőnek mégis igaza lehet abban a vonatkozásban, hogy a románság Máramarosból való betelepedése, azaz a Drágos-féle honalapítás (1352–1353) aktivizálhata a mitikus állat üldözésének mondai szüzséjét, ami akkoriban minden bizonnyal széles körben ismert volt.
A honalapító üldözött csodás állat eurázsiai mondáinak, illetve a hozzájuk köthető vizuális ábrázolásoknak olyan változataik is vannak, amelyekben a mitikus állat szarvai között fénylő kereszt tűnik fel az égitestek helyén. A korpuszt formázó kereszt – mint ahogy ez a moldvabányai címerábrázoláson is jól látható – szimbolikus értelemben tökéletes megfelelője lehet az égitesteknek (pl. Nap, csillag), hiszen ez utóbbiak is az istenségek (a középkori fénymisztikában Krisztus) jelképei. A szarvai közt keresztet vivő szarvas kapcsán tehát joggal feltételezhetjük, hogy ennek az ábrázolásnak köze van a szarvai között égitesteket hordozó szarvas motívumához, ami a magyar középkori látomásköltészetben és ennek nyomán a magyar folklórban, például a regösénekekben is felbukkan.
Moldvabánya ősi pecsétjét a városvezetőség több évszázadon át folyamatosan használta, míg végül az 1680-as években történt pusztítások során nyoma veszett. Egy 1705–1706-os dokumentum azt tanúsítja, hogy ekkor már egy új, román nyelvű felirattal rendelkező pecsét van használtban.

A Szent László-alakos kályhacsempék

Az 1967–1980 között Moldvabányán végzett román régészeti ásatások eredményeiről a kutatók két kötetben számoltak be. A kutatási tanulmányok szerzői mindenekelőtt a románság „autochton” voltát igyekeztek bizonyítani, ezért a feltárt 14–17. századi leletek értelmezése elég egyoldalúnak tűnik. Később kiderült, hogy az ásatások során másfajta leletek is előkerültek, amelyeknek bemutatása és értelmezése kimaradt a két kötetből.
A kutatás két résztvevője, a Lia Bătrîna–Adrian Bătrîna szerzőpáros a romániai rendszerváltás után, 1990-ben egy szakfolyóiratban tanulmányt tett közzé a Szent Lászlót ábrázoló erdélyi és moldvai kályhacsempékről. Az ismertetett 13 kályhacsempe közül 7 Moldvabányáról származik, a többiek Besztercéről (1), Székelykeresztúrról (2), az udvarhelyszéki Csekefalváról (1) és az ugyancsak Kárpátokon kívüli Jászvásárról (2 töredék) kerültek elő. A moldvabányai csempéket maga a két kutató találta meg a moldvabányai katolikus templomtól északkeleti irányban végzett ásatások során. Ezen a helyen 5 lakás maradványait tárták fel, és ezek egyikében, egy 1476–1477 táján épített épületben egy gótikus kályhát találtak, amelynek 7 csempedarabja a Szent László-legendaciklusba tartozó jeleneteket ábrázolt.
A tanulmányban bemutatott 13 kályhacsempén a Szent László-legendának csak négy epizódja lelhető fel: a harcba indulás, a kun üldözése, a harcjelenet és a harc utáni pihenésjelenet. (Mint tudjuk, a főként erdélyi és felvidéki templomok Szent László-freskói ennél több epizódot tartalmaznak.) A hét moldvabányai kályhacsempe közül egy a kun üldözését, hat pedig a pihenésjelenetet ábrázolja nagyjából azonos formában. A lovas üldözést megmintá


.: tartalomjegyzék