Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Március
2017 - Február
2017 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - November
Antal Ildikó beszélgetése Szalay Zoltán zeneszerzővel

Akinek életét hagyományaink szeretete alakítja

Ha népzenéről, néptáncos rendezvényekről, táborokról, iskolai zenei oktatásról van szó Csíkszeredában, Szalay Zoltán neve mindenképpen felmerül. Ha a kortárs zeneszerzők műveit vesszük számon, ugyancsak találkozunk vele, de a sportélet területén is, köszönhetően a tájfutásban nyújtott sportolói és szervezői tevékenységének. Az utóbbi időben a magyar nyelv és népzene – főként a pentatónia – tükrében szemlélt magyar lélek jellemzőit hallhattuk tőle több alkalommal is.

A kolozsvári születésű, magát már csíkszeredainak tartó népzenekutató, zeneszerző, néptáncoktató, tánccsoport-vezető, tánctáborszervező, népdalvetélkedő szervező – gyűjtőszóval élve: közművelődési szervező –Szalay Zoltánt arról kérdeztük, hogy e sokféle tevékenységének miként tud eleget tenni. Mint kiderül: noha ő úgy tartja, túlságosan szétforgácsolja idejét, megvalósításai céltudatos és kiegyensúlyozott egyéniségről árulkodnak.

 

*

 

– Már az otthoni indíttatástól kezdve összefonódik a zenével az élete. Zeneszerző édesapa és zenész édesanya gyermekeként ez nem is csoda. Nyilván nagy hangsúlyt fektettek zenei nevelésére. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

– Főhangszeres zongoristaként tanultam a kolozsvári művészeti iskolában. Édesanyám zongoraművészt szeretett volna nevelni belőlem, ezért aztán sokat biztatott, hogy gyakoroljak, de a gyakorlás egy adott ponton teherré vált számomra. Igaz, hogy leérettségiztem zongorából, amit sohasem bántam meg, mint ahogy azt sem, hogy tizenhárom évig tanultam zongorázni, hisz még az iskola előtt elkezdtem magánórákra járni, de valahogy nem vonzott sem a zongoraművészi, sem a zongoratanári karrier. Tizenhárom éves koromban elkezdtem zenét írni.

– Tehát az édesapja pályája vonzotta...

– Igen, ő volt az első zeneszerzéstanárom, ami abban nyilvánult meg, hogy amit leírtam, ő megnézte és tanácsokat adott. Az első komolyzenei darabom egy zongorakánon volt, amire most is büszke vagyok, és ami megjelent kottakiadásban Buzás Pál, volt zongoratanáromnak köszönhetően. Amikor később, ha jól emlékszem, olyan 15 évesen KönczeiÁrpád osztálytársammal Pécsett egy zenei táborban vettünk részt és előadtam ezt a darabot, igen nagy sikert aratott, de valaki rákérdezett, hogy ugye Bartók nekem nagyon szimpatikus zeneszerző..., így utólag visszanézve, belátom, elég sok bartóki hatás fedezhető fel benne, habár ez akkor nem volt tudatos.

Aztán következtek a további szerzemények. 18 évesek voltunk, amikor ugyancsak Könczei Árpáddal együtt tartottunk szerzői estet a művészeti iskolában, ahol az ifjúkori szerzemények szólaltak meg hangszeres osztálytársaink előadásában. Aztán a felvételire készülve édesapám Vermesy Péter tanár úrhoz irányított, ő készített fel zeneszerzés szakra, és az ő segítségével született meg néhány szerzeményem, pl. az a zongoraszonatina, ami az említett kánon mellett ugyancsak megjelent abban a kiadványban. Nagy szeretettel és tisztelettel emlékszem mindkét tanáromra, rá és édesapámra, aki nemcsak zeneszerzésre tanított, hanem összhangzattanra is már hatodikos koromtól kezdve. Úgyhogy az összhangzattan irányába tanúsított érdeklődésem és elhivatottságom is innen jön, ugyanis mai napig összhangzattant tanítok a csíkszeredai művészeti iskolában meg a brassói egyetemen is. Vermesy Péter aztán másfél-két éven keresztül nemcsak zeneszerzés terén foglalkozott velem, hanem ellenponttanból is. A reneszánsz stílusú ellenponttanhoz való kötődésem és a későbbi egyetemi tanítás, amit elvállaltam ugyancsak ellenpontból, neki köszönhető. Buzás Pál sem egyszerű zongoratanár volt a számomra, ő ugyanis nemcsak zongorára tanított, hanem muzsikára nevelt, és ez bizony nagyon fontos volt a zenei fejlődésemben. Sok olyan közös órát tartott, hogy több tanítványát összegyűjtötte és egy-egy előre kiadott és megtanult darabot muzsikáltunk úgy, hogy egyik játszotta a jobb kezet, másik a balt, aztán cseréltünk, vagy egy harmadik beugró vette át valamelyikünk szerepét hirtelen, a darab játszása közben. Emlékszem, Bach Kétszólamú invenciói közül néhányat úgy megtanultunk akkor, hogy elölről hátulra és hátulról előre, álmunkból felkelve is el tudtuk volna játszani. Aztán ezekkel a közös órákkal később Pali bácsi nyílt órákat is tartott, igen nagy sikerrel. Tizenkettedikes koromra, az utolsó évben édesanyám átíratott egy egyetemi zongoratanárnőhöz, Lucia Crăiţă-hoz, akitől aztán rengeteget tanultam, főleg zongoramódszertan szempontjából, amit akkor tudtam igazán kamatoztatni, amikor idekerültem Csíkszeredába zongoratanárnak.

– Még az államvizsgát megelőzően a népi értékek, a hangszeres és énekes népzene felé fordult az érdeklődése?

– Igen, sőt, jóval korábban. Ez még a középiskolában történt. Tizenegyedikes diákok voltunk, amikor elindult a táncházmozgalom Kolozsváron. Azt is mondhatnám, hogy a mi osztályunkból indult el. Habár valahogy a levegőben volt akkoriban ennek a mozgalomnak a kibontakozása, épp ezért csak hónapok választották el a kolozsvári, a csíkszeredai, majd pedig az udvarhelyi táncházak beindulását egymástól. Valahogy ekkor a zenészek érdeklődése már ebbe az irányba fordult. Kolozsváron ez úgy történt, hogy több vonós osztálytársam is kijárt falura, Székre, lakodalmi mulatságokba, ahol odaültek a cigánymuzsikus mellé és tanulták tőle az anyagot. A magnó is mindig ott volt, felvételeket készítettek, otthon aztán gyakoroltak… A táncházmozgalom nemcsak annyiból állt, hogy hetente táncházakat tartottunk, hanem különböző szervezett kalákákon vettünk részt, félévente vagy évente többször. Olyanra is emlékszem, hogy vonatra ültünk, és elmentünk Brassóba táncházat tartani, de Désre is rendszeresen kijártunk, mert közel volt. Aztán az osztályfőnökünk, Guttman Mihály, akire ugyancsak nagy szeretettel emlékszem, megsokallta a sok hiányzást, le is mondott az osztályfőnökségről, ezért aztán konfliktushelyzet alakult ki, de később rendeződött, amikor belátta, hogy ez a mi zenei fejlődésünkben nem volt hátrányos tevékenység. Ő távolról később is követett bennünket, és mi is mindig meghívtuk az érettségi találkozókra, szívesen is jött.

Édesanyja, aki zongoraművésznek szánta volna a fiát, hogyan fogadta, hogy ő ennyire lelkesen a népi értékek felé fordult?

– Ő általában minden zongorán és zenén, pontosabban a klasszikus zenén kívüli tevékenységet ellenzett a maga módján. Rosszallotta, de nem tiltotta meg. Nem is hagytuk volna. Öcsém focizni járt, neki a sport lett az érdeklődési köre, és nem hagytuk magunkat. Édesanyám volt a ragaszkodóbb és tradicionálisabb, valójában egy vágányon próbált volna terelgetni, de jóformán figyelembe se vettük a törekvéseit. A zeneszerzésire való felvételim nem dacból történt, hanem mert ez volt az akkori érdeklődési terület, amiről úgy éreztem, többek között ebben is meg tudnám valósítani magam.

– Középiskolás diákként kitől hallottak a Magyarországon már fénykorát élő táncházmozgalomról?

– Igazából Könczei Ádám, Könczei Árpádnak az édesapja volt az, aki újságíró lévén ismerte, hallott a magyarországi táncházmozgalomról. Kolozsváron úgy kezdődött, hogy néhány zenész tudatosan megtanulta a széki repertoárt. Azért ezt, mert Lajtha László már felgyűjtötte a század közepén a széki anyagot, másrészt Kolozsvárhoz közel volt, sőt Szék ott volt Kolozsváron, hisz a fiatal lányok szolgálni, a férfiak az építkezésbe jártak dolgozni Kolozsvárra. Nekik pedig minden csütörtökön kijáró estjük volt, ott találkoztak a Malomárok mellett. És mi behívtuk a székieket a táncházba. Az első tánclépéseket tehát maguktól a székiektől tanultuk. Így kerültünk közel táncaikhoz. A mi osztályunkban a legtöbben városi születésűek voltunk, azelőtt ezzel a hagyománnyal nem igazán találkoztunk, nem is elégedtünk meg azzal, amit más csinál, mi olyant akartunk, amit más nem tett meg. Benne van ez a kamaszok, tinédzserek lelkületében, hogy ki akarjon törni a megszokottból. S mi ebben találtuk meg az újat. Így aztán nekünk köszönhetően a székiek közül is többet magával ragadott a táncház. Aztán akadtak köztük nemcsak székiek, hanem mezőségi egyetemisták, emlékszem Deák Marcira, aki keszüi születésű, de volt mérai vagy épp szováti is, így a falusi fiatalokon keresztül bejöttek az újabb táncrendek: a mezőségi, a kalotaszegi. A székivel együtt ez a három volt az alap, amit tanultunk, aztán tanítottunk mi magunk is. Később aztán két különböző helyszínen is működött táncház Kolozsváron, csütörtökön és pénteken. Azért volt erre igény, mert a csütörtöki találkozás szórakozási estnek számított, akkor tanítás nélkül folyt a tánc, ahová a városra dolgozni beszorult fiatalok jártak többnyire, pénteken pedig főleg tanítás folyt. Oda elsősorban az egyetemista és iskolás diákok jártak, igen nagy létszámban.

A táncházak aztán szépen sorjában beindultak máshol is, Kolozsvár után Csíkban, Udvarhelyen, később Marosvásárhelyt. Szentgyörgyön is mi indítottuk el Könczei Árpád kollégámmal, amikor katonák voltunk. Lógtunk meg a katonaságból és tartottuk a táncházat. Szép emlékek maradtak ezek...

Ekkor a hangszeres népzene vagy a táncrendek érdekelték jobban?

– Először táncosként jártam táncházba, később kezdtem csak érdeklődést mutatni a hangszeres zene iránt, mint muzsikus. Leghamarabb bőgőzni tanultam meg Könczei Árpitól, aztán jóval később, már egyetemista koromban és azután, kontrázni háromhúros brácsán. De a népzene gyűjtése, kutatása még az egyetemi évek elejétől megkezdődött, és nagy szeretettel, tisztelettel emlékszem vissza Szenik Ilona tanárnőre, aki mindvégig felülvigyázója volt a népzenei kutatásaimnak, fejlődésemnek. Bármilyen kérdés vetődött fel bennem, mindig hozzá tértem vissza, sőt a Felcsíki hangszeres tánczene című könyvemnek a kéziratát is hozzá vittem átnézés és tanácsok reményében. A dallamokról szóló fejezetben sokat is segített.

Amikor elsőéves egyetemista koromban elmentünk közös gyűjtésre, Kallós Zoli bácsi segített. Ez úgy alakult ki, hogy az egyik végzős diák népzenéből akarta írni az államvizsga dolgozatát, és azt mondta Szenik Ilona tanárnő, hogy tessék menni gyűjteni, nem elég mások gyűjtéseit feldolgozni. És akkor társultunk hozzá, egy egész ügyes kis csapat kerekedett ki, Zoli bácsin kívül, ott voltunk még hárman-négyen. Legelőször Kalotaszegre mentünk több magnóval is. Zoli bácsi mindig önzetlenül segített. Amikor később a palatkai gyűjtést készítettük elő, akkor is ideadta a maga felvételeit. A táncházakban is sokat segített a zenészeknek, rengeteg gyűjtése volt, pátyolgattaőket. Ott volt minden táncházban, énekeket tanított, valójában ő volt az, aki Kolozsváron a táncházmozgalmat táplálta és irányítgatta. Később aztán volt is probléma ebből. Ő már akkor, a táncházak idején nem dolgozott. Eleinte Moldvában meg Gyimesben volt tanító, de aztán, pontosan a magyarság hagyományainak a gyűjtése miatt rossz szemmel nézték és kirúgták a tanügyből…

– Önnek is szembesülnie kellett a hatalom gáncsoskodásaival?

– Igen, én is megjártam diákkoromban a Securitatét nem egyszer, azt kérték számon, miért járunk olyan helyekre, és miért olyan tevékenységeket frekventálunk, ahol munkanélküliek vannak. Akkor nagy szó volt a munkanélküliség fogalma. Emlékszem, volt egy olyan eset, hogy behivatott az egyetemi szolgálatos szekus, aki az akkori rektornő, a KISZ-titkár jelenlétében, no meg édesapám előtt, aki tanár volt az egyetemen, azzal fenyegetett, hogyha továbbra is járok a táncházakba, kirúgat az egyetemről. Szóról szóra, így. Én aztán, ha addig nem is voltam mindegyiken ott, ettől fogva következetesen csak azért is mentem. Persze, nem rúgtak ki. Haragudni sem lehet rájuk, végezték a dolgukat. Hogy aztán milyen rendszerrel hasonultak, az más téma. Valójában, akik velünk szóba álltak, már csak az utasításokat teljesítették.

Úgy érezhette magát, mint a „visszahúzott parittyakő”, ahogy Berecz András népdalénekes és mesemondó fogalmazott nemrégiben. A táncházmozgalomnak köszönhetően tehát már diákként tudatosult önben, mire is szolgál a népi értékek felé való fordulás.

– Akkor nem a romboló szubkultúra volt az ellenség, mint ma, hanem az elnyomás. Az elnyomás elől menekültünk, törtünk ki a saját hagyományaink felé. Ezáltal tudtunk magyarok maradni, és a magyar identitástudat erősödött bennünk úgy, hogy a falusi hagyományainkat gyűjtöttük, műveltük, és itt nemcsak a népzene és néptánc jött szóba, hanem a viselet is. Sok fiatal viseletet vásárolt ebben az időszakban. Olvastunk, művelődtünk. A házainkba festett kerámiák, tányérok kerültek, szőtteseket vásároltunk. Az akkori városi fiatal megtalált valamit, amit már Bartók is felfedezett annak előtte jó 70-80 évvel, és ugyanaz a lendület kapott el bennünket, mint annak idején Bartókot és Kodályt. Valahol biztos, hogy közrejátszott az is, hogy közel állt a lelkivilágunkhoz, hisz a magyarság termelte ki ezeket a hagyományokat, és mi magyarnak születtünk, magyar lélekkel.

– Időközben a hangszeres népzene is egyre inkább foglalkoztatta, és tovább folytatódtak a gyűjtőmunkák. Milyen vidékeken járt gyűjteni?

– Ugyancsak egyetemista koromban Szenik tanárnő sugallatára nekiindultunk egy másik gyűjtőútra is, Palatkára. Könczei Árpi barátom javasolta, hogy menjünk oda, mert ismerte a palatkai zenekart, és nagyon jó muzsikusoknak tartotta őket. És csakugyan azok voltak, gyűjtöttünk is tőlük jócskán. Az első út alkalmával nem került két prímás (eredetileg öttagú a palatkai zenekar: két prímás, két kontrás és egy bőgős), ezért csak Kodoba Marcival készült felvétel. A lejegyzések szempontjából ez segítségnek bizonyult, mert egy hegedűt könnyebb volt lejegyezni. Aztán Kallós Zoli bácsitól kértem korábbi gyűjtéseket, és ő olyantól is adott gyűjtést, aki már vagy nem élt, vagy máshová költözött. Komoly dallamkérdőívet készítettem, és ezeknek a céduláknak az alapján mentünk és kérdezgettük újra a palatkaiakat. Elég kimerítő gyűjtések voltak. Több alkalommal is jártunk Kodoba Marcinál, 82-ben és 83-ban, de amikor 84-ben újra szerettünk volna gyűjteni tőle, hogy az előkészített kérdőív végére érjünk, már nem engedték meg. Kimentünk Palatkára, de azt mondták a zenészek, ők sajnos nem muzsikálhatnak nekünk, mert a párttitkár nem engedi, csak az ő jóváhagyásával zenélhetnek. A párttitkár pedig azt mondta, az akkori kulturális bizottsággal kell jóvá hagyatni a gyűjtési szándékot. Abban a bizottságban Zamfir Dejeu népzenekutató volt a szakember, aki azt állította, ők akarják a palatkai népzenét kutatni. Egyszerűen nem lehetett folytatni a gyűjtést, de túljártunk az eszükön, mert behoztuk a zenészeket Kolozsvárra, és Zoli bácsinál befejeztük. Ilyen formán is kapcsolódik tehát a palatkai gyűjtéshez Zoli bácsi. Nem bántuk, hogy fekete bárányként kezelnek bennünket amiatt, hogy a magyar kultúrát ápoljuk, terjesztjük, népszerűsítjük, azt sem, hogy a Securitate szeme mindvégig rajtunk volt.

– A rendszerváltást követően Felcsíkon is hasonló gyűjtőútra indult.

– Sőt, már jóval azelőtt. 84-ben kerültem Csíkszeredába tanárként, és megismerkedtem az udvarhelyi tanítóképzőből érkezett venyigés kolléganőmmel, Antal Rozáliával, aki később feleségem lett. Udvarhelyen a Venyige nagyon jó zenész- és táncosképző műhely volt, köszönhetően Fodor Bélának, az akkori Venyige bőgősének, aki táncoktató, együttesvezető és mindenes volt egy személyben. Én pedig a kolozsvári táncházmozgalom szellemiségével érkeztem, és 85 őszén újraindítottuk Rózsikával a táncházat. Akkor éppen szünetelt, azaz nem volt táncház Szeredában.

A további gyűjtések is ebből következtek. Én akkor felcsíki táncot még nem tudtam. Csíkszeredában pedig mi mást lehet tanítani elsősorban, mint felcsíki táncot? Rózsika csíkmadarasi lévén, már az elején közel vitt a felcsíki hagyományokhoz.Ádám Gyulával, későbbi komámmal akkor minden héten összeültünk, ő tanított engem, és a következő táncházban én azt továbbadtam. És ez így ment hétről hétre. Gyula nem akart tanítani, de szívesen megmutatta. Valójában a táncházbeli oktatás során sajátítottam el én is a felcsíki táncokat. Olyan hatvan-hetven ember járt ekkoriban táncházba. Meghirdettük iskoláknál, és jöttek, főleg a téli időszakban. Az új kultúrháznak nevezett Szakszervezetek Művelődési Házának alagsorában tartottuk. Ezt megelőzően, a barozdások idején a Pál Gábor-féle házban voltak a táncházak.

Gyűjtéseim már 85-től vannak Sinka Sanyival, Zerkula Jánossal,

Halmágyi Mihállyal, csíkszentdomokosi ésgyimesi gyűjtések egyaránt.

– Kötet formájában is megjelent a felcsíki hangszeres népzenei gyűjtés, tanulmánnyal egybekötve. Doktorátusi fokozatát iserdélyi hangszeres népzenei témában szerezte meg. Egészen tömören hogyan lehetne megfogalmazni a felcsíki népzene sajátosságát?

– Elsősorban a kíséretben különbözik a többitől. Tehát más a hangszer-összeállítás. A hegedű azonos, de mások a kísérőhangszerek. Úgy tartjuk, más vidékeken nem volt honos a gardon, kivéve Gyimest, noha régebben nemcsak Felcsíkon és Gyimesben használták azt, hanem Gyergyó vidékén, Alcsíkon is, sőt tudomásom van arról, hogy ezelőtt 40-50 évvel még Sóvidéken is volt gardon. Könnyen előfordulhat, hogy a gardon mint hangszer sokkal nagyobb területre volt jellemző régen, mint ma.

Felcsíkon a háromhúros brácsa nem használatos, ez a székelység más vidékeire jellemző, így Udvarhelyszékre, a Nyárád mentére, Homoród vidékére. Felcsíkon a háromhúrú brácsa helyett hegedűn kísérnek, hegedű-kontrával. Ez a legszembetűnőbb hangzásbeli különbség. Igaz, hogy a felcsíki hagyományos hangszer-összeállítás hegedűből és gardonból állt, akárcsak Gyimesben, vannak azonban adatok arra, hogy már a 19. század végén használtak hegedűkontra minőségben másodhegedűt is. Igazából én javasoltam, s mi voltunk azok, akik meghonosítottuk táncházi körökben ezt a fajta zenekari felállást. A Barozda is használta, de náluk még ott volt a bőgő is. Én azért nem ragaszkodtam a bőgőhöz, mert a gardon kellően megadja a ritmust. A 80-as években voltam olyan lakodalomban Csíkszentdomokoson, ahol a bőgőt a gyors csárdásban gardonként használták, vagyis letették a vonót, és pálcával ütötték a ritmust a húrokon. Ez is mutatja, hogy a bőgő valójában a gardont helyettesítette, aztán kiszorította. A mai középgeneráció és azidősebb emberek erre még jól emlékeznek. 

És ez mind több és több tevékenységet göngyölt maga köré…

– Igen. Ugyanebben az időben, 86-87-ben tánccsoportot is indítottunk az ügyesebb táncházas fiatalokból, Stúdió elnevezéssel. A nevet Könczei Árpitól kölcsönöztük. És ezzel a csoporttal elmentünk Székre, bálokba jártunk, Zsuzsi-bálba, András-bálba, gyűjtöttünk is. Aztán a későbbi Márton Áron Gimnázium akkori vezetősége felkért, hogy létesítsek iskolai tánccsoportot. A diákok számára attól volt vonzó, hogy aki beállt a csoportba, nem kellett részt vegyen a kétheti pityókaszedésben, helyette naponta próbáltunk. Jó kis csapat volt az is, belőlük került ki Ivácson László, a szentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes tánckarvezetője, Both Jocó, a kolozsvári Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetője, de köztük volt Mihály Piroska, a Hargita Székely Népi Együttes tánckarvezetője is. Hisz 1990 nyarán, amikor indult a Hargita népi együttes, tartottunk egy felvételit, és a stúdiósok mind eljöttek. Tíz párral indult az együttes, ha jól emlékszem. Nem vágytam az igazgatói titulusra, de felkértek, és elvállaltam. Valahogy úgy alakult az életem, hogy sok mindenbe belefogtam, sokféle területen voltam járatos, a komolyzene, a népzene, a néptánc területén, a sportban is, de nem tudtam igazából egy irányba összpontosítani, sokáig úgy éreztem, hogy elszórom az energiáimat ezek között a területek között, és egyiket sem tudom igazából alaposan végezni. Az igazgatósággal is úgy voltam, hogy bár szívesen dolgoztam az együttessel, nem szerettem volna igazgató lenni. Csakhogy akkor nem volt más, aki a végzettségével hivatalosan is betölthette volna ezt a funkciót. Három és fél évig tartott ez az időszak.

– Hasonlóan vélekedett a művészeti iskola esetében is?

– Ilyen volt az is, amikor elvállaltam az iskola aligazgatói funkcióját. Pontosan az volt a fejemben, hogy pangott a zenei részleg, és tudtam, újítani kell. Voltak is ötleteim. Emlékszem, abban az időben történt a legtöbb hangszervásárlás az iskolánál, pályázatokat írtam, elmentem Budapestre és különböző zenei intézményekhez bejártam használt zenei hangszereket „koldulni”, és bizony kaptunk is. Támogatásokat is. Így sikerült koncertzongorát venni, ami végül nem vált be koncertzongorának, de jó hangszer a mai napig, és fúvósokat is így vettünk.

– A zeneelmélet tanítása mellett a diákok ízlését is próbálta formálni. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Ez valójában egyfajta adottság, hogy nemcsak a tantárgyat tanítom a gyerekeknek, hanem fontosnak tartom a nevelést is. Sajnos a mai társadalomban elsősorban idomítják a gyermekeket. Saját tapasztalatból mondom: nem tartom ezt helyesnek. Olyan dolgokat kell megtanuljanak a gyermekek, amiket nem szeretnek, s amiknek később semmi hasznát nem veszik.

– Felméréseket is végzett a diákok körében. Azokból milyen következtetéseket vont le?

– Azt állapítottam meg, hogy nagyon nagy befolyása van az idegen hatásoknak a diákok zenei ízlésére. A magyar népzene akkoriban kevés diák számára volt fontos. Azóta szerencsére változott a helyzet. Legalábbis az iskolánkban mindenképp, de máshol is. Ez jó hét-nyolc évvel ezelőtt volt. Az idegen hatásokkal szemben már elkezdtek tudatosan védekezni az emberek. A fiatalok ösztönösen is megérzik, mi az, ami nem az ő világuk.

– Most optimistábban fogalmaz, mint azokban a nevelő szándékú cikkekben, amelyek akkoriban az iskolai lapban jelentek meg.

– Igen, az az igazság, hogy azóta úgy látom, a népzene és néptánc irányába nőtt az érdeklődés a fiatalok körében. Azóta újraindult a Gyimesi Tánctábor, azóta útjára indult a Felcsíki Gyermektábor, és látom, hogy tényleg sokan vannak, akik érdeklődnek. Jönnek a szülők és hálálkodnak, hogy meg sem tudják köszönni azt a lelki táplálékot, amit gyermekeik kapnak ezek által a hagyományos zene-, tánc-, kézműves-foglalkozások, no meg a szokásvilág és a hagyományos viseletek ismertetése által.

– Sikerült tehát megtalálni a módját, miként lehet pótolni az iskolai tanterv hiányosságát. A Kodálytól gyakran idézett zeneellenes tantervre vonatkozó gondolata mennyiben változott?

– A tanterv mai napig úgy nyilvánul meg. Főleg, ha magyarként, a magyar hagyományaink tudatában szemléljük a mostani zenei oktatási rendszert. Kodály azt mondta, hogy pentaton dallamaink képviselik népzenénk ősi rétegét. A mai zenei oktatás viszont a tonális műzenére alapoz (mely az európai zenében kétszáz évet uralkodott, a barokktól a romantikáig), aminek főként az indoeurópai népek zenéje volt az alapja… Tehát többé-kevésbé idegen a magyar lélektől. A pentatónia ízlésvilága, függetlenül a dallam szerkezeti felépítésétől, még visszacseng az új stílusú népdalokban, amelyek az 1800-as évek második felében kezdtek elterjedni, tehát legfeljebb 160 évesek. Ami a magyar zenében tonális, az többnyire nem népdal.

A népdalok tisztaságára a népdalvetélkedőkön is nagy hangsúlyt fektet. Hogyan tud odafigyelni erre?

– Elsőként a népdalokat különítettem el a felgyűjtött anyagokban azoktól a dallamoktól, amelyek nem minősülnek magyar népdaloknak, viszont igen népszerűek. Vannak népies műdalaink, valamint idegen eredetű dallamok is, amelyek még nem ágyazódtak be a magyar népi hagyományba. Átvételek állandóan voltak az évszázadok során. Voltak és vannak olyan kölcsönhatások, amelyek eredményeképpen bizonyos dallamokat a magyar közösségek már sajátjuknak tartanak. A szakember látja, hogy variánscsoportok alakultak ki, noha eredetileg idegen hatásként jelentek meg. Van olyan dallam is, amit ma idegen eredetűnek tartunk, tehát még nem vert gyökeret. Vannak romlott formájú dalok, olyanok, amelyeknek csak a felét éneklik, amelyekben dallamkeveredések vannak. Ezektől különítettem el a kiadott anyagokbana népdalokat, és amikor tanácsokat adtam a döntőre készülő résztvevőknek, hogy mit érdemes a listára felírni, mi az, ami magyar népdalnak minősül, ugyancsak ez volt a szempont. A többi is lehet értékes dal attól, hogy elkülönítettem őket a népdaloktól. Bartók is azt mondja, azokra is oda kell figyelni, mert ugyanúgy magyar alkotások, sőt talán népszerűbbek, mint a régi stílusú népdalok, amelyek feledésbe kezdtek merülni. És itt nem arról van szó, hogy én a pentaton dalokat válogattam külön a hétfokú daloktól, a diatonikusoktól, hanem arról, hogy azoktól válogatom külön, amik nem minősülnek népdaloknak.

– Hol tartunk ma a népdalvetélkedőkkel? Hogyan látja a folytatást?

– Igazából népszerűsítésre egy CD-nyi anyagot válogattam. Lehetne többet is, de ahhoz több idő kellene. Három évi népdalvetélkedő döntőjének az anyagából szerkesztettem a kb. 50 dallamot tartalmazó CD-t, ezt feltűntettem forrásanyagként és igényelték is olyanok, akiknek nem volt miből felkészülni. Azonkívül a csíkmadarasi énekes-gyűjtésem anyagából ajánlottam fel három CD-nyit úgy, hogy a jegyzőkönyv másolatát is odaadtam, és bekarikáztam, mi az, amit érdemes megtanulni. A régebbi kiadott kazettás anyagokat,a domokosi énekes népzenei gyűjtést, meg egy gyimesi összeállítást is javasoltam, ugyancsak énekes népzenével. Többen igényelték, kaptak másolatokat, és voltak, akik ezekből készültek. De nem ez a jellemző. Úgy tűnik, az évek során a felkészítő tanárok szembesültek ezzel az érték-problémával, és tudatosították, hogy fontos odafigyelni a dalok hovatartozására. Akik többször vettek már részt, hallhatták, tudhatják, melyek az értékes dalok. Az évek során nagyon sok ilyen megszólalt, és természetesen olyan döntős nyertes nem igazán volt, aki nem népdalt énekelt volna. Az elődöntőkön továbbjutott tanulónak megmondom, hogy mi az, amit ki kell cserélni, így a döntőn már többnyire mind népdalok hangzanak el.

– A vetélkedő és a tánctáborok azt bizonyítják, eredményes a gyermekekkel való foglalkozás. Mi a helyzet a fiatalokkal? Erre egyetemi előadóként is jó rálátása lehet. Esetükben hogyan lehet az érdeklődést, ízlést jó irányba terelni?

– Úgy látom, az a jó megoldás, ha már egészen kicsi korban elkezdődik a nevelés. Ez Csíkszeredában, de más vidékeken is elég jó irányba halad. Itt és a környéken olyan rendezvények vannak, és olyan oktatás folyik, amely az évek során pozitívan befolyásolta ezt a folyamatot. Többet között a népi együttesnek is az a törekvése, hogy gyerekcsoportokat hozzanak létre táncosaik segítségével, a Csűrdöngölő-fesztiválok is megmutatják, több száz gyermek táncolja a magyar néptáncokat, énekli a magyar népdalokat, és ölti magára a hagyományos viseletet. A népdalvetélkedők és táborok is hozzájárulnak ehhez. Az iskolák is egyre jobban odafigyelnek arra, legyen egy-egy reprezentatív tánccsoportjuk, a tanítók, osztályfőnökök is igénylik, hogy a tanítványaik tudjanak néptáncot is. A Tanulók Háza keretén belül jelenleg hárman vagyunk, akik tanítunk: Ádám Kati, Antal Rozália és jómagam. Én iskolákhoz nem járok ki, de ők igen, s ilyenformán nagyon sok gyermek és fiatal kapcsolatba kerül a hagyománnyal. Az Erdély-szerte megsokasodott tánctáborok igen sok fiatalt és felnőttet vonzanak. Ilyenek a Kárpát-medence egész területén nagy számban vannak. Ha összeszámolnánk, hány személy vesz részt az összes ilyen táborban, egész jó végeredményt kapnánk.

Ugyanakkor arra is érdemes felfigyelni, hogy a „szakmai körök” tekintélyes személyiségei nem mindig tanúsítják azt a lelkületet, mely e hagyományt kitermelte.A szakmában nagyon elharapódzott az üzlet, az érdekeltség. Ismerek olyan kiváló táncost, aki a színpadról kiöregedve menedzserként tevékenykedik, viszont anyagi érdekeket hajszolva kihasználja a falusi adatközlők tudását, és őket megalázva rajtuk nyerészkedik. Tetten érhető az egyéni szakmai érvényesülés érdeke is.Népzene- és néptáncgyűjtők viszik vásárra saját és mások gyűjtéseit (gyakran anélkül, hogy az adatközlőkhöz visszajuttatnák a gyűjtött anyagot), oktatók, csoportvezetők úgymond egy tánccsoport vagy zenekar érdekében törtetnek előre, legtöbbször éppen a kisközösség róvására. Érdekirányok mutatkoznak, és pontosan az hiányzik sokszor (tisztelet a kivételnek), hogy az a lelkület legyen meg a szaktekintélyekben is, amely létrehozta ezt a kultúrát, és amely kultúra megmentésére törekszenek.

Hogy negatív példát is említsünk: a tavalyi városnapokat véve alapul, a Muzsikás együttes koncertjén – jóindulatúan fogalmazva – negyedéig telt meg a tér, a másnapi Fásy Mulatón még a zöldövezeten is tolongtak az emberek. Ez miről árulkodik?

– Van egy vicc: „Azt mondja az egyik székely a másiknak: – Te, jön a román katonaság a hegyen túlról. – S akkor mi van? –hangzik a felelet. – De egy székelyre húsz oláh jut. – S hát annyi kell es!” Ez most azért jutott eszembe, mert ha egynegyede vagy egyötöde az érdeklődőknek már a népi hagyományok felé irányul, az már jó arány. Régen a „kiváltságosoké” volt ez a műfaj, legalábbis városon. Falun nem, mert ott így nevelődtek. De a divat általában a városról indul, és falura is eljut, mint ahogy a diszkó is teret hódított a falvakban, és kiszorította onnan a bálokat. De ugyanígy különböző idegen táncok is teret hódítottak, mint amilyen a keringő, aztán a modern táncok. Régebben is voltak idegen hatások. Amit a néplélek befogadott, azt a maga képére alakítva megtartotta. Minden vidéken találkozunk ilyen táncokkal. A mai idegen behatásokat is vagy átveszi és átalakítja a nép, vagy elveti. De ezt csak a jövő igazolja, vagy cáfolja meg. Azt tapasztaltam, hogy a kisebb közösségek, faluközösségek még mindig igényt tartanak erre a kultúrára, még mindig megvan az igényük arra, hogy ennek eszközeivel fejezzék ki magukat. Csupán egyetlen példát említenék. Egy felcsíki falu 40 éves kortárstalálkozójának mulatságán a résztvevők együltükben egy fél óra alatt több népdalt énekeltek – maguknak, közösen –, mint ahányat estétől reggelig, az egész mulatság alatt elhúztak a zenészek.

– A szüreti bálokban, lakodalmakban, ugyan megvan az igény az élő zenekar jelenlétére, de az többnyire igénytelen muzsikát játszik. Ez kinek a számlájára írható?

– A zenészekére. Nagyon nagy felelősség van a vállukon, de sajnos legtöbbször nincsenek a helyzet magaslatán. A lakodalmi zenészekre értem ezt.

Nem lehetne ilyen téren a megfelelő mederbe terelgetni őket? Egy fórumot szervezni nekik?

– Lennének olyan intézmények, amelyek ezt felvállalhatnák. Itt vannak a megyei kulturális központok, az ő hatáskörükbe tartozna ennek a megszervezése, hogy mérjék fel az aktívan működő lakodalmi zenekarokat. Nemrég egy képzést kezdeményeztem a Hargita Megyei Kulturális Központ keretén belül. A szervezést ők vállalták, az előadásokat én. A négy előadásból álló sorozaton sajnos túl kevés lakodalmi muzsikus jelent meg. Ez azonban nem bátortalanít el. Az előadásokat szívesen megismétlem, ha igény lesz rá.

Csupán arról volna szó, hogy legalább az a néhány csárdás, amit elhúznak, igényesen legyen megválogatva. És ha mégis valamelyik tájegység táncmuzsikáját kéri a násznép, ne műdalt játszanak szegénységi bizonyítványként.

– Sajnos elég ritkán történik meg, hogy a zenészek maguktól muzsikáljanak csárdást. Gyakran előfordul ehelyett, hogy cigány táncot húznak. Nemrégiben voltam egy hagyományos falusi lakodalomban Csicsóban, ahol a zenészek mellett ott volt egy madarasi hegedűs, akit jól ismerek, tudom, hogy tud sokféle dallamot muzsikálni. Ennek ellenére a zenekar nem játszott népi táncmuzsikát, csak akkor volt rá igény, amikor jöttek a maszkurák, és azt kértek. A zenekar úgy látta, nincs igény a násznép részéről, holott az idősebb generáció, amely kb. egynegyedét tette ki a vendégségnek, végigülte a lakodalmat. Igenis nagy felelősséggel vannak a zenészek, de nem figyelnek oda erre. Talán a népi együttes is tudna segítséget nyújtani ebben.

A hivatásos táncegyüttesek tavalyi találkozóján zsűritagként volt jelen. Az akkor egymásnak feszülő két műfaj közül, a folklórra épülő, illetve a táncszínházi jellegű előadások közül melyiket helyezi előtérbe?

– A népi hagyományok népszerűsítése minden hivatásos népi együttesnek a célkitűzései között ott kell legyen. De erőltetni nem szabad. Minden együttesnek egyéniség a vezetője, ebből adódóan az együttesek profilja különbözhet egymástól, és különbözik is. Úgy gondolom, elsősorban az érték az, amit számon kellene kérni az együttesektől, függetlenül attól, hogy azt milyen műfajban valósítják meg. Mert épp úgy adhatnak lelki revelációt egy táncszínházi produkcióval is a nézőnek, mint a hagyományos táncokból összeállított műsorral. Elsősorban a lélek művelése és a csiszolása a cél. Az, hogy milyen eszközökkel érjük ezt el, mellékes.

– A magyar népdal és nyelv tükrében beszélt a magyar lélekről az akkori, majd egy későbbi előadásában is Csíkszeredában. Miért foglalkoztatja ez a megközelítés?

– Amikor több hasonló témájú könyv után kezembe vettem Varga Csabának a kötetét, amelyik konkrétan és meggyőzően foglalkozik a magyar nyelv lelki hátterével, elgondolkoztam. Mi az, amit tükröz a magyar nyelv a magyar lélekből, hogyan nyilvánul meg a magyar nyelv által a magyar lélek, a magyar ember világszemlélete, lelki beállítottsága és a világhoz való viszonya miért olyan, amilyen. Ez sok ideig foglalkoztatott. Utána olvastam ezeknek a nyelvi összefüggéseknek. Később aztán a népzenével is kapcsolatba hoztam, illetve nem is én, hanem egy másik szerző, Árkay László professzor, akit idéztem is az előadásomban. Ő a különböző földrajzi területeken megjelenő pentatóniát és más kutatási területek eredményeit hozta egy nevezőre, ezáltal különböző népcsoportokat hozott összefüggésbe egymással. Abban a pillanatban, amikor a pentatóniáról esett szó ebben a cikkben, valami megmozdult bennem, hogy ennek jó lenne tüzetesebben is utánanézni. Volt egy úgymond ösztönzés is egy budapesti barátom részéről, aki kért egy írást a pentatóniáról. Akkor azt meg is írtam, és körvonalazódtak bizonyos elképzeléseim. Aztán azokat megbeszéltem a szellemi tanítómmal Kollár Györggyel, aki újabb ötletekkel, illetve újabb lelki aspektusokkal szolgált az előadásom megszületéséhez. Az érdekes az, hogy Udvarhelyen még nem beszéltem arról, de Csíkban már igen, hogy nyelvi szempontból is összefüggésbe lehet hozni ezeket a népcsoportokat.

Két teljesen különböző világnézetről és világfelfogásról, lelki beállítottságról beszélhetünk. Érdekes, hogy egyik is, másik is manapság szembefordul egymással, noha ez a fajta világfelfogás lenne az, amelynek elfogadónak és befogadónak kellene lennie. Az előbb említett népcsoportokra gondolok itt.

– Van-e hasonló terület, vagy épp ennek folytatásaként kutakodik-e jelenleg valamilyen témában?

– Ebben szeretnék jobban elmélyülni. Még inkább szeretném dokumentálni állításaimat. Eszembe jutott egy másik gondolat is, amely az előadáson nem hangzott el, de bele szeretném venni: Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, volt magyarországi kultuszminiszter tartott egy előadást a gyimesi tánctáborban még régebben, amelyben elmondta, hogy a magyar gyermekjátékoknak nincs nyertese és nincs vesztese. Manapság a játékban legtöbbször az a lényeg, hogy versengjenek, és nyertese legyen a játéknak. „A verseny megrontja a közösséget, ahol egy győztes van, ott sok vesztes is” – írja Andrásfalvy Bertalan egy cikkében.Nálunk a csoportos együttjátszás a lényeg. És ezt is ide lehetne kapcsolni, hogy nem az egyénben, hanem közösségben gondolkodik a magyar.

Egyelőre egy olyan dokumentált előadást szeretnék, amely egyrészt nem ad támadható felületet, másrészt legyen annyira meggyőző, hogy a közönség ne csak elgondolkozzon, hanem próbáljon magába szállni, és megkeresni azokat a lelki aspektusokat, amelyek rejtve maradtak, és nem hagyta azokat megnyilvánulni.

– A zeneszerzés is teljes embert igényelne. Legutóbb mikor ült zongora mögé zenét írni?

– Az igazság az, hogy a zeneszerzéssel elég rég nem foglalkoztam, több mint egy évtizede. A legutolsó szerzeményem 96-ban született, de foglalkoztam zenei összeállításokkal, pl. hivatásos tánccsoportok műsorainak zenei szerkesztőjeként segédkeztem, főként a Hargita együttesnél, de a Háromszékkel is volt hasonló együttműködésem. A zeneszerzés külön lelkiállapotot és főként időt igényel. Csodálkozom is, amikor olyan emberekkel találkozom, akiknek van idejük mindenfélére. Meglehet, hogy én faricskálom túlságosan szét az életemet, sőt biztos, de egyik ágát sem akarnám feladni. A volt tanáraim és zenész tanácsadóim mondogatják, kellene írni, érzem én is, hogy kellene, mégis van mindig olyan napi tevékenység, ami fontosabb ennél. A zenekari Oktettet játszotta a Csíki Kamarazenekar is, magyarországi turnéra is elvitték, így Budapesten is megszólalt Ménesi Gergely vezényletében. Ez három és fél éve volt... A kamarazenekar is elvárná, hogy írjak a számukra valamit, sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha annyi időm lenne, amennyi nincs…

A nagyobb szerzemények közül elsősorban a Cantatát említem szívesen, amely Szilágyi Domokosnak a Mese a vadászó királyfiról című költeménye nyomán született. Egy másik zenekari szerzeményem ugyancsak Szilágyi Domokos költeménye nyomán született Bartók Amerikában címmel, de ez szöveg nélküli. A Cantata, szöveges és hangszeres, mondhatjuk, hogy vokál-szimfonikus műfajú, a másik csak hangszeres zenekari mű. Van egy zongoraversenyem is. Ezeket különböző filharmóniák és társulatok mutatták be.

– Tegyünk említést a sporttevékenységeiről is. Miért épp a tájfutás?

 

– Sajnos, egyre kevesebb idő jut a tájfutásra. A nyári és téli tájfutás, első perctől jelen volt az életemben. Ezt a szeretet is örököltem édesapámtól. Eleinte csak a nyári tájfutás volt. Az ő fiatal korában a turisztikából alakult ki ez a sportág, régen csak fejtörő feladatok voltak benne, meg természetjárás. Én versenyszerűen űztem sokáig, úgy kilenc éves koromtól 40-45 éves koromig, bajnokságokon vettem részt. Az utóbbi időben, sajnos már nem. A tájfutás éjszakai változatát is szerettem, az jól is ment, aztán váltóban is voltam országos bajnok, egyéni ifjúságiban is. Nemzetközi eredményeim nem voltak, de nem is törekedtem arra.

A tájfutás azért is kedves számomra, mert ez a sport a természetben zajlik, és túl azon, hogy az erdőben történik minden, nemcsak a fizikai felkészültség játszik közre, hanem a szellemi is. Térképről kell kiválasztani az optimális útvonalat, ami nem mindig egyszerű. Sokszor egy pályán 10-15 átmenet is van, egyik pontról a másikra, és sok a hibalehetőség. Azt mondanám, hogy az atlétikának és a sakknak a kombinációja ez a sport. A sportélet az utóbbi években már csak szervezőként lát engem, nem pedig sportolóként. Egy-egy nagyobb rendezvény megszervezése is kemény, több hetes munka tud lenni. Ugye a versenyrendezéshez a térképkészítés is hozzátartozik. AnnakidejénKolozsváron sokat térképeztem, és itthon is készítettem térképet, tavalyelőtt tartottak egy megyeközi versenyt, akkor Fitód erdő térképét készítetem el, persze kaptam segítséget hozzá. Ez a térképezési tevékenység is nagyon vonz, és közel áll hozzám.

– Mindemellett a családra is elegendő idő kell jusson. Ideális eset, hogy feleségével együtt szerveznek több rendezvényt, és gyermekeiket is bevonják a legtöbb eseménybe.

– Többször voltunk a Borsika tánccsoporttal kirándulni, turnézni. Úgy alakult, hogy a tánccsoport és a család nyári programjai egybefonódtak. Európát is körbejártuk már együtt, az idén is egy délnyugat-európai turnéra készülünk. Rózsika volt az, aki szorgalmazta ezeket a közös programokat, elsősorban a gyermekeink fejlődése és a népi hagyományok irányába való terelgetése céljából. Hál’istennek ez sikerült is. Lilla lányunk jól táncolja az erdélyi táncokat, Kund pedig egyre jobban hegedül. Népi zenekart is alakítottak több fiatal zenész közreműködésével. S persze ő is remekül táncol. Terka lányunk pedig rengeteg magyar népdalt és gyermekdalt megtanult, és csengő hangon, tisztán énekli ezeket, habár még óvodás. Boldog vagyok, hogy azonos érdeklődési területünkből kifolyólag végig együtt dolgozhattunk feleségemmel, és a közös céljaink megvalósításában mindig volt hasznos és építő megjegyzése, javaslata. Sok minden, amiről ebben a beszélgetésben szó esett, neki is köszönhető. Meggyőződésem, hogy egyrészt mindkettőnk családközpontúságának, másrészt a hagyományaink szeretete és az eköré alakított családi életünknek köszönhetjük, hogy megmaradtunk annak, ami tulajdonképpen minden család küldetése lenne: a nagyobb közösséget tápláló láncszemnek.




.: tartalomjegyzék