Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Május
2017 - április
2017 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Július
Pieldner Judit

A székelység természetrajza (György Attila: Hajós a kikötőben)

A kortárs erdélyi magyar próza számos képviselőjét foglalkoztatja a székelység irodalmi motívumként való újragondolása, újraértelmezése. Néhány szerzőt említenék: Csender Levente szociografikus ihletésű elbeszéléseiben a kortárs székelyföldi realitás, egy régió jelenének identitásválsága körvonalazódik, Fekete Vince tárcagyűjteményében a székely kisváros, benne a helyi ember tipikus jellemvonásai, viselkedésmódja és nyelvhasználata szolgáltatják a humor forrását. György Attila legújabb kötete pedig nagyobb ívű időperspektívát alkalmaz: a történelem identitásformáló szerepét, a kollektív identitás múltba vezető gyökereit, a székely nép hajdanvolt nagyságát méltatja, egyben szisztematikus igénnyel megformált székely nemzetkarakterológiát nyújt, választ keresve a kérdésre: mitől székely a székely?

Egy meditatív utazásra invitálja olvasóit György Attila, amelynek során megismerhetjük a székely nép karakterét, szokásait, ízlését nők és borok tekintetében egyaránt, egykori virtusait, amelyek jelenbeli nyomai után kutakodik a kötet. György Attila kötetének beszélője a távoli, mitikus múltat, a heroikus kor harcait a jelennel, a kicsinyes mindennapi harcokkal ütköztetve vázolja fel a székely ember arcvonásait.

A bevezető sorok identifikációs gesztust hajtanak végre, a beszélő a hipotetikusan a magyarsággal rokon etruszk népnek, valamint az egyes nézetek szerint a székelység őseinek tekintett hunok történelmének/mitológiájának alakjait nevezi meg az identitásképzés forrásaként: „Nevem Szindbád. Esetleg Tarquinius vagy Attila. Ez mind én vagyok egykoron. Hajós, uralkodó és harcos. Persze, minden más is, amit nem érdemes ide leírni. Majd belegondolják olvasóim, és magára ismer mindenki” (5).

Nem nevezhetjük elbeszélőnek a beszélőt, hiszen nem narratív, hanem inkább deskriptív-evokatív szövegfolyamot tartalmaz a kötet, tipografikus váltásokkal: a kurzívval szedett szövegrészek az elveszett etruszk birodalom királyának, Tarquinius-nak egyes szám első személyű reflexióit és visszatekintéseit tartalmazzák, amelyek – a kötet képanyagával együtt – beépülnek az archetipikus hajós, illetőleg Krúdy Szindbádja székely alteregójának meditatív, egyes szám harmadik személyben prezentált diszkurzusába. A kétféle perspektíva és időhorizont párhuzama, egymásra vonatkoztatása eredményezi a szöveg értékszembesítő, kontrasztív jellegét. Tulajdonképpen egyazon személy alakváltozatairól, szerzői alteregóról van szó, aki különböző korok és kultúrák között közlekedik.

Akár egy más nemzetről, etnikumról gondolkodunk, akár a sajátunkról, sztereotípiák határozzák meg a kialakult nemzetképet. A nemzeti jelleg kérdését taglalva Rákos Péter a sztereotípiák kettősségét hangsúlyozza: a sztereotípia egyszerre funkcionál a megismerés eszközeként, mivel kiküszöböli az esetlegességeket és kidomborítja a „vélt vagy valóságosan szignifikatív jellegzetességeket”, illetőleg a megismerés gátjaként, hiszen szükségszerűen megbontja és eltorzítja a megismerés tárgyát képező jelenséget. A „nemzeti alkat” tulajdonságok halmazaként konstruálódik, amelyet Rákos Péter „imago attributorum”-nak, a tulajdonságok imidzsének nevez.

György Attila narratívájában a kulcsszó az „ősi”, a nemzeti jelleg megformálása elsősorban a hősök imidzsén (imago avorum) keresztül jön létre. Az ősi múlt felidézése, a múlt által hagyományozott genetikai és szellemi örökség előszámlálása a jelenben tapasztalható kollektív identitás megteremtése, megőrzése, megerősítése céljából történik. Az etnikum képviseletében jelentkező beszélő mitopoetikus diszkurzust teremt, felnyitva közössége számára a heroikus múlt emlékeinek tárházát, mint amely mágikus erővel bír, és értékközvetítő szereppel rendelkezik, kitöltendő az értékszegény, egyedül veszteségekben bővelkedő jelen hiátusait.

Az imidzshez szervesen hozzátartozik a székelység nem szerinti felosztása „szép asszonyok és erős férfiak” prototípusaira: „a Teremtő valamiféle megmagyarázhatatlan jókedvéből, mandulavágású szemekkel, széles csípőkkel és kerek keblekkel születtek a lányok, a férfiak pedig férfiak voltak, akik egyenes tartással, büszkén, és vérontásra mindig készen követték a természet örök törvényeit” (9). A nők Szindbád személyes emlékezetének alappilléreit képezik, akárcsak az irodalmi előkép, Krúdy Szindbádja esetében.

A hajdanvolt székelyek jellemzése során a szerző említést tesz közösséget összetartó hitükről, szimbolikus töltetű és materiális értékeikről. A mitikus aranykort éppen az emlékek tisztelete különbözteti meg a jelentől, amint azt a bevezető folytatásában olvashatjuk: „Volt idő, amikor az emberek életük jelentős pillanataiban lehajoltak, és felvettek egy-egy jelentéktelen, ám szemnek tetszetős kavicsot a földről. Ezeket a kavicsokat dísztelen fakupába tették, és meggyűjtötték, mint az emlékek tárházát. Volt kavics, ami a szerelmet jelentette. Volt, ami a vágyat. Volt, ami a csalódást, a félelmet, az örömet, a mámort vagy a veszteséget. Volt, ami semmit, talán egy madár röptét. Ezeket a kavicsokat fakupába gyűjtve a halandóval együtt eltemették. És hittek abban, ha valaha feléled és újjászületik az arra érdemes, visszatalál saját ősei sírjához – mert akkor még magától értetődő volt a kettő –, majd újra kezébe veszi e fakupát. A kavicsok pedig, e véletlenadta formák és a tapintás pedig újra felidézi az emlékeket, magára ismer az utazó, és újra hajós lesz, uralkodó vagy harcos – ahogyan hajdani természete diktálta.” (5-6). A sensus communis elvesztése maga után vonta az emlékezetközösség felbomlását, és a közösséghez tartozó írástudó visszatér archaikus nemzetmentő feladatköréhez. Jan Assmann írja az emlékezetközösség működésmódjáról: „(...) az emlékezés kultúrája a csoport ügye. Középpontjában a következő kérdés áll: »Mit nem szabad elfelejtenünk?« Minden csoportnak megvan – többé-kevésbé explicit formában és többé-kevésbé központi helyzetben – a maga hasonló kérdése. Ahol ez a kérdés központi helyet foglal el és megszabja a csoport identitását, önértelmezését, »emlékezetközösségről« beszélhetünk.” György Attila könyvében a közösségi emlékek feltárása szoros kapcsolatban áll az ősi, az igazi nemzeti jelleg felelevenítésével. A nosztalgiát az táplálja, hogy a székelység történetében valami végérvényesen megváltozott, az emlékezés helyét a felejtés vette át. A felejtés ellenében születik ez a könyv, abban a reményben, hogy az emlékeztetés gesztusa újraélesztheti egy etnikum önmagába vetett hitét.

A székelység alapvonásait így ragadja meg a szerző: „E sosemvolt nép töretlen akarattal, változatlan lélekkel és eleven humorérzékkel élt e hegyek között, és időről időre úgy rázta le magáról a tudományos megfontolásokat és törvényeket, akár a kutya a vizet” (16). A székelyek szintúgy tipikus tulajdonságai közé tartozik másságuk, idegenségük, kommunikációra való képtelenségük: „kevesen értették meg e népet, és még kevesebbeknek sikerült megértetniük magukat vele” (34). A szerző reflektál a székely-magyar kapcsolat fájdalmas veszteségeire, az elidegenedés és a megosztottság jelenségeire, emlékeztetve az egykori vérszerződés kötelékére.

Ami a nyelv imidzsét (imago linguae) illeti, egy zárójelben megjelenő mondat jelzi, hogy a beszélő a jelölő és jelölt között szerves kapcsolatot feltételez: „(gyönyörű ez a nyelv, gondolta: e sosemvolt nyelven tapasztjuk, tapintjuk és tapasztaljuk e várfalakat)” (17). A táj imidzse (imago regionis) a Székelyföld-sztereotípiák sorába tagozódik: ott vannak az ábrázolt tájban a hősi múltra emlékeztető várromok, várkápolnák, valamint a hely szakrális voltát, az emberek hitét jelző ősi templomok.

A kötet alapvető gesztusa a folytonos szembesítés a múlt erényeivel, amelyhez viszonyítva körvonalazódik a székely ember mostani arca. Normatív, preskriptív szándékot rejt György Attila szövege: az értéktelített múlthoz teremt hozzáférést, hogy értelmet adjon, fogódzót nyújtson a jelen lélekvesztett, széteső közössége számára, hogy az veszteségein felülemelkedve ismét visszataláljon önmagához. A szerző belülről, mély hely- és emberismerettel ábrázolja azt az etnikai csoportot, amelyhez tartozónak vallja magát. Felvállalja népe erényeit és hibáit, ugyanakkor a tükörben, amelyet feltart, azok a vonások is bőségesen megmutatkoznak, amelyeknek az anekdoták székely figuráját köszönhetjük.




.: tartalomjegyzék