Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Június
2017 - Május
2017 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Július
Sántha Attila

A székely ember természetrajza (György Attila: Hajós a kikötőben)

György Attila legújabb, Hajós a kikötőben című kötete műfajilag talán laza szerkezetű esszéregényként határozható meg. Mielőtt a kedves olvasó rémülten csapná le a lapot e bonyolult meghatározás láttán, hadd mondjam el, hogy nem súlyos a helyzet: nem egyébről van szó, mint arról, hogy a kötet – egy kicsit Máraisan, egy kicsit Krúdysan, egy kicsit hazatérő Szindbádiasan – értelmezi azt a világot, amellyel „hősünk” szembesül. Magyarán, a kötet a szerző (azaz korábbi köteteiből ismert énjei, úgymint az utazó Szindbád vagy a kocsmáros Tarquinus) egy napját követi végig, amint az felkel a Nagysomlyó alatti házban, bemegy a városba, majd hazamegy, közben pedig figyeli a környezetét. És mert ez a környezet Csíkszereda, tágabban a Székelyföld és a Gyimesek, még tágabban a székelység és a székelycsángóság maga, az eredmény György Attila legszékelyebb könyve lesz.

Akkor kerül viszont az értelmező bajba, amikor ennek a székelységnek mint irodalmi-esztétikai kategóriának a mibenlétét  próbálja meghatározni. Slippery, mondaná ebben az esetben a New York-ot vagy legalább egy repteret megjárt székely, merthogy ugyan mit is lehetne értelmeset szólni az esztétikai székelységről? Kivált, hogy az egyetlen esetleges elméleti kapaszkodó, a hasonló esetekben működő, a kivagyiságra  apelláló (vö. „mük jók, tük rosszak”), a közösségi érzés összekovácsoló erejével ható mechanizmus ez esetben egyáltalán nem (vagy nem úgy) működik, mint elvárnánk.

Nézzük, milyen György székelye. Aki csak a szerző publicisztikai írásait ismeri, csalódni fog,  merthogy sokkal sarkosabb megállapításokat, állásfoglalásokat várna a téma kapcsán. György Attila 1 napjára nem a szem vérbenforgatása, méncsergetése jellemző, hanem épp ellenkezőleg, „az vérrel könyvező szemekkel” való örvendezés, hangulata a sezlonyon való délutáni lustálkodásnak, kupa bor és egy titokzatos csípővonalú hölgy társaságában.

György korábbi köteteiből, elsősorban a Harmincháromból és a Harcosok könyvéből megismert harcos e regényben megnyugszik, hétköznapibb ember lesz, például  kocsmáros a csíki kikötőben, avagy hajós a kocsmában, mikor mi. Ez már eleve illúzióromboló kép a székelyről, akinek a közfelfogás szerint illene legalábbis szálfenyőként harcolni a sorscsapásokkal, miközben porlik, mint a szikla... Györgynél a hős a hősségből egy kicsit alábbszáll, mentes lesz bármiféle önkomolykodástól: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy komolyan vegyük. Ahhoz is túl rövid, hogy ne vegyük egészen komolyan.”

Ez az pillanat, amikor az egyik oldal gyanakodni kezd, merthogy mi ez az erkölcsi nullizmus. A másik oldal viszont, amelyiknek esetleg tetszhetne az, hogy „az élet relatív”,  zsigerből utálja őt, mert az etnonacionalizmus meglovagolását látja a székelység mint esztétikai kategória használatában.

S itt áll szerzőnk, mint csóré csiga, a maga se ilyen se olyan, se bű se bá, se inde se unde, de eiszen székely hagyományában, s szemének mosolygós villanásával kezd mesélni a székelyek indiánságáról, arról, hogy lennie kell ama székely közmondás arapahó vagy komancs megfelelőjének, hogy „a sör nem ital, az asszony nem ember, s a medve nem játék”.

Következtetése: az öniróniától mentes nemzetek vagy embercsoportok  még a vicceinket sem értik, nemhogy azt, amit komolyan mondunk (ez utóbbi mondat megértését nem kell erőltetni, ha nem megy elsőre).  Ebbe az ellenséges körbe nagyjából az egész világ beleértendő, kivéve az indiánokat és a közép-afrikai négereket, akik meglepő módon értik a vicceinket, s akik miatt mégsem vagyunk egyedül. (Innen is jön az ősi mondás, hogy „Santa Fé és Celebesz – esetleg Antananarivo – székely volt és székely lesz”.)

Emellett a székelység léte is érthetetlen. Ilyen népnek nem is szabadna léteznie, merthogy megmaradása ellentmond a józan észnek. Ez a sosemvolt, azaz nem-lett-volna-szabad-lennie nemzet egy saját világot teremt, várakkal, székelykapukkal, táltostemplomokkal, olyan otthonszerű dolgokkal, emiatt a harcosok és utazók ide választásból mindig hazatérnek.

De a székely mindezt a sok jót olyan értelmesen (szerinte viccesen) kommunikálja, hogy az indiánokat és a közép-afrikai négereket kivéve senki sem érti meg, úgyhogy el van lőve az egész.

De azért méges jobb a székelységben belül, mint küjjel, avagy az udvarhelyi székelyt parafrazálva, még a temetőben es jobb, mint Magyarországon.

A székely harcos népség, s ha nem harcolhat, viszket a feneke. Ezért olyan kategória, hogy ellenfél, számára nincs is, helyette örökké csak ellenséget lát, nem mind finomkodik.

A székely harcra termett, de ezért a történelem a hibás, s amikor rájön erre, akkor kijelenti: harcoljon, aki akar.

A székely hisz az erényben, a barátságban, a hűségben stb. De a székely különbséget tesz a helyes tudás és a helyes élet között, emiatt úgy tűnik, a székely nem hisz az erényben, a barátságban, a hűségben stb.

A székely az istennek sem mutatna példát ezekből az erényekből:  „ne tedd azt, amit én teszek. Tedd azt, amit én mondok.”

De jobb, ha azt sem teszed, amit mondok, mert megbánod, mint ahogy az alábbi megtörtént eset is mutatja (ez nincs benne a kötetben):

„A székely gyermek biciklit kap, s megkérdi az apját, hogyan kell megtanuni biciklizni.

– Hát úgy, fiam, hogy felmész a domb tetejire, felülsz a biciklire, s osztán eresszed béfelé!

Egy óra múlva hozzák haza a mentősök a gyermeket, keze-lába gipszben, a feje olyan, mint az írásos terittő, mindenütt csak öltés.

Mikor kérdi az apja, hogy mi történt vele, aszongya a gyermek:

– Hát azt csináltam, amit ésapám mondott: felültem a dombon a biciklire, s osztán eresztettem béfelé!

Mire az apja:

– Te hülyegyermek, ha én azt mondom neked, hogy szökjél utánam a kútba, te belészöksz-e?”

Ilyenek lennénk mi, székelyek, viccesek nagyon, gyermekeknek és magyarországiaknak nem is ajánlanak bennünket, nem csoda, hogy csak Indiániában és Közép-Afrikában értenek.

Aztán a kötetben ott van a székely bácsi, aki mi egyébről beszélhetne, mint a székely fehérnépről, amelyik abban ismerhető fel, hogy örökké üzekedhetnék. A székely fehérnép szívesen hengergózik, ami egy nagyon épületes farsangi szokás, s abból áll, hogy a feleség és egy másik feleségnek a férje s még vagy húsz ilyen pár összekapaszkodik, s béhengergóznak a sípályán, utána meg a férjek letaszítják a gagyát, a nők pedig szakértelemmel megnézik, melyik férfinak lett vizes a bugyija, s akinek igen, az a hunyó s a vihogás tárgya (na, de erről már nem írt György Attila, mert ő sem tudhat mindent a székelyekről).

Szóval csodálkozzon-e az ember azon, hogy a tápos nem érti, miről es van szó errefelé, amikor kap egy ingyen sört sictirből a székely Tarquinustól? S csodálkozzunk-e azon, hogy eme dícsérve szurkálások vagy szurkálva dícsérések ellenére mégis megszületik a „mük sem jók, de tük osztáng még annyira sem” közösségi érzése a Deákné vásznával, ami eiszen a székely ethosz alappillére? 

Komolyra és érthetőre fordítva a szót, ami György Attila ezen pillanatképeiből összeáll, az a székely ember végtelenül hiteles, az érthetetlent ha nem is megmagyarázó, de legalább megvilágító rajza. Tamásinál a székely egzotikus, vicces, mélyenszántó – ugyanilyen György Attilánál is, csak egy kicsit esendőbb, emberibb, nagyképűbb, komolytalanabb, sokkal lustább, és mindezt tudja magáról.

Györgynek nincsenek kétségei, nem viaskodik, nem küzd önmagával, hanem csak mondja azt, amit tud a székelyekről, azaz önmagáról – s ezt folyamatosan annak a határán teszi, hogy írásaiért saját emberei vagy vele nevetnek, vagy meglincselik. Emellett egyáltalán nem deklamál, nem erősít, nem mondja, hogy tudása a végső valóság, mert ha ilyent tenne, saját maga előtt válna unalmassá. György, akinek a nagyapja a legendárium szerint Krúdyval mulatott a Vörös Korona nevű nyilvánosházban, egy olyan világ képét villantja fel a székelyeknek, amelyikben jól lehet élni székelyként is, s amelyet úgy hívnak (minő csodálatos!), hogy Székelyföld.




.: tartalomjegyzék