Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Május
2017 - április
2017 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2010 - Július
Zsidó Ferenc

A hídon (György Attila: Hajós a kikötőben)

Nem véletlenül választottam Krúdy Gyula egyik Szindbád-történetének címét György Attila új könyvéről írt recenzióm címéül. György Attila főhősét szintén Szindbádnak hívják, ő is örök utazó és emlékező-meditáló (nevezzük nosztalgiázónak?), ugyanakkor ő is a híd-élmény részese. Két világot, pontosabban ugyanannak a világnak kétféle állapotát mutatja be, a két entitás között a híd, az összekötő kapocs pedig a főszereplő számvető, emlékező gesztusa, az összehasonlítás szándéka.

A könyv szerkezete jól kifundált: a narrátor szaggatott passzusokban az itt és most élő Szindbád egy napját meséli el; a kocsmában, illetve a városban (a Tilos kávézó és Csíkszereda kontúrjai sejlenek föl) eltöltött nap eseménymozzanatai között pedig a meditáció, az összehasonlítás képei sorjáznak. Jobb híján azt is mondhatnánk, hogy a könyv a székely néplélekről, nemzetkarakterológiáról szól, műfajilag pedig az értekező próza és a széppróza határán helyezkedik el. A határon – mint ahogy maga Szindbád is két idősík határán mozog. A könyv tételmondata az értekező próza modorát idézi: „Ez a könyv arról szól, milyen lenne a világ, és milyen, amikor elveszítettük a kikötőt, az országot és a harcot”. Az aranykort, a békebeli időket idézi meg tehát, „rossz korban és rossz helyen élek” – mondja ezt követően, és ezzel elmélyül az emlékezés folyamata, újabb és újabb hívószavak ugranak be (tenger, ajándék, parancs, virtus, vezér, fehérnép, bor, család, viselet, étel, stb.), a székelység régi szép életének megannyi aspektusát vizsgálja meg. A múltat tekinti etalonnak, a jelen az erkölcsi züllés, romlás ideje – ugyanakkor a harcos-hajós (a kettő egyre megy, mondja a narrátor) jellem főbb elemeit megőrizte most is ez a nép, csak némiképp adaptálta a kor viszonyaihoz. A virtus megmaradt, ha olykor önmaga visszájára fordult is. „Ez a nép az álmokban élt” – állapítja meg egy helyen, azt sugallva, hogy ekképpen az emlékezés és a hagyományokból való építkezés szerves része a székely népléleknek. Némi gőg (sértődöttség?) és rezignáció is felesel egymással itt-ott, mi oly népek fiaira jellemző, akik hajdani aranykoraik emlékeiből táplálkoznak, ugyanakkor a jelenbeli romlás tudatát is el kell viselniük.

A könyv egyik lehetséges olvasata a szerzői életút felöl történik – akár egyféle rejtőzködő, szemérmes önéletrajzról is beszélhetünk. Erre a szerző már a bevezető diskurzusban lehetőséget teremt, mondván: „Nevem Szindbád. Esetleg Tarquinius vagy Attila. Ez mind én vagyok egykoron.” Igen, így az író alteregójának is tekinthető Szindbád, kinek jellemébena nemzeti büszkeség, egy ebből fakadó rátartiság, ugyanakkor a kiábrándultság, és meg nem értettség keveredik.

A személyes sors több mozzanata is felvillan tehát – nem véletlenül értekezik például a csángókról –, ugyanakkor ezek a sorsképek mind az egyetemes székely mivolt felől is értelmezhetők. György Attila a par excellence székely? Vagy csángó? Vagy etruszk? Igen, de valahogy úgy, ahogy minden székely, csángó, etruszk pár excellence az, ami.

György Attila jól ismeri fajtáját – vagyis jól ismeri önmagát. Pontosabban: jól ismeri azt, amilyen ez a nép egykoron volt. Beszél népszokásokról, észjárásról, hitről: istenfélő nép (volt) a székelység, a harangzúgásra önkéntelenül keresztet vetett, hitt az emberi jóságban, a becsületes életben, a férfierőben, az anyai szeretetben. „E hit belső hit volt, ami nem mindig került alkalmazásra, hiszen végső soron gyanakvó nép volt ez, amely különbséget tett a helyes tudás és a helyes élet között.” Így, aforizma-szerűen adagolja György Attila a székely életfilozófiát.

Népét hol sztereotípiákban jellemzi („a szép asszonyok és erős férfiak népe volt ez”), hol egy-egy jellegzetes életképben mutatja be. A virtuskodás, a szerelem, az evés és ivás szertartása adja meg a mindennapok rendszerét. Az igazi székely ezt mind rákészüléssel, megfontoltan teszi. „Aki itt emberi névre méltó, mind tudja: a szalonnát egy kézben fogjuk a hagymával, a másikban a bicskát, és időnként kenyeret és túrót vágunk hozzá. Boldogtalan, aki nem próbálta még…” Szabályokról beszél György Attila, pontosabban az élet rendjéről, mert a székelységet mindig is ez a rend tartotta meg. Humorról is beszél a szerző, vetvén egy fricskát egy társadalomkutatónak, aki szerint székely humor nem is létezik, majd jön a szentencia: „humorban itt sem ismertek tréfát”. A humor a székely számára csipkelődés, (ön)irónia, sovinizmus, mondja a szerző, nem hallgatva el azt sem, hogy a másság elfogadása – mint a tradicionális közösségeknek általában – nem föltétlenül erőssége a székelyeknek. Pontosabban: a másság elfogadását nem tekinti erősségnek (inkább gyengeségnek…). 

A székelység jelleme egyben végzete is talán, a nép nagyságát az mutatja, hogy ezt mindig méltósággal fogadta: ,,katonanép volt, aki nem tehetett róla: kellett a parancs…” „A nem tehetett róla” kifejezés a végzetszerűséget jelzi, ugyanakkor a szerző logikája szerint ez nem jelent egykedvű beletörődést, pesszimizmust meg pláné nem, a székelység tudott és tud örülni alapvető, hétköznapi értékeknek, az emlékezés kavicsainak.

Recenzióm bevezetőjében nosztalgiát említettem, hisz Szindbád egy értékvesztett jelent szembesít egy értéktelített múlttal, ugyanakkor több is ez, mint nosztalgia, mert a múltba nézés erőkeresés is egyben, most is vannak még Szindbádhoz hasonlók, akik a múltra figyelve tájékozódnak a jelenben. A szerző szigorú kritikát fogalmaz meg a jelenről, a mai társadalmat és a magyarországi politikai viszonyokat is tollhegyre veszi. Néhány közéleti esemény is felvillan tehát, mint például a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló csúfos szavazás, vagy az anyaországi magyarság és a székelység kapcsolatának alakulása. Az ítélet szigorú: „a hajdani nagyobb fivér az ország- és nemzetvesztés, a sorozatos önfeladás és megalkuvás dacára is megőrizte hajdani gőgjét…”

Némiképp komor a könyv, nyelvezetében pedig darabos, archaizáló, veretes – ugyanakkor ez a nyelvezet a legadekvátabb ehhez a témához. A komorságot olykor székely anekdoták, viccek oldják (igaz, ezek némelyike kissé erőltetetten kerül be a kontextusba). A kötetet Cseh András illusztrációi díszítik, rajz és szöveg szerves egységet alkot, a sematikus, barlangrajz-szerű motívumok plasztikussá teszik az elmondottakat, a székely népélet jellegzetességeit ragadják meg.

Elmélkedős, gondolatgazdag könyv ez, melynek egyik következtetése az, hogy csak akkor élhetünk nyugodt szívvel a jelenben, ha befogadjuk a múltat. Ez tehát egy „másik” válasz, nem az, amit a parttalan, globalista liberalizmus ad a jövő kérdéseire. Ez a válasz hitből és meggyőződésből fakad, nem érdekből.

Úgy kellene élni – mondja Szindbád –, ahogyan az ősök, akik a fontos pillanatokban „lehajoltak,  és felvettek egy-egy jelentéktelen, ám szemnek tetszetős kavicsot… volt kavics, ami a szerelmet, volt, ami a vágyat, volt, ami a félelmet, az örömöt” jelentette. Emlékező, történelemben élő közösségként ábrázolja György Attila a székelységet, akit hányatott sorsa (tatárok, törökök, osztrákok, muszkák, románok … cigányok) tett azzá, ami. Erről nem tudomást venni, felelőtlenség – sugallja a könyv, melynek szerzője nem tartozik a felelőtlenek körébe, mint ahogy valószínűleg megcélzott olvasói sem.

A székelység legfőbb erénye (egyéb hibái mellett, ugye…) az a képesség, ahogy belakja a helyet, ahol él. Ahogy birtokba veszi. Ehhez szükséges a múltismerés élménye. „A Haza… a haza pedig mindenhol jelen volt, személyes birtokként is” – első hallásra furcsa, „erős” haza-felfogás ez, valójában arról szól, hogy a hazát őseinktől kapjuk ajándékba, de meg kell harcolni érte. A szerző logikája szerint az emlékezés az erő megtartásának egyik formája, a haza az emlék, a haza az erő.

Vallomásos kötet ez, vallomást tenni pedig sosem könnyű. Egy egész nemzet nevében még kevésbé. György Attila bátran vállalja a vallomástétel ódiumát, s bár ki-ki székely képe (vagy önképe) árnyalataiban eltérhet a szerző által vázolttól, a fő erővonalak mentén egyezés van.

Egyértelműen újdonság a könyv – a székely néplélekről ehhez foghatót még nem írtak. Minden mondata kinyilatkozás, vallani és vállalni-merészségű, nincs benne magyarázkodás, csak amit mondtam, megmondtam-keménység. És azért, hogy legyen megmondva. Ezért jó a könyv – mert stílusa, habitusa, megalkotásának gesztusa szintén székelyes. Más nem is lehet, hisz harc ez is, s a székely pedig harcra termett…




.: tartalomjegyzék