Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2014 - Augusztus
2014 - Július
2014 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
Gábor Felicia – Csángó vagyok
Ferenczes István – A pepita hangya
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2014. szeptember 25-27

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Február
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

Modern passió

 

Kultuszkönyv[1]. Szerzője a mintegy harminc éven át alkalmi, főleg fizikai munkákból élő Venyegyikt Jerofejev, Oroszország „legműveltebb munkása”, a 70-es, 80-as évek orosz irodalmának egyik legjelentősebb alkotója. Könyve hazájában egészen a 80-as évek végéig csak szamizdatban terjedt, de a megírásától, 1970-től eltelt időben bejárta a nagyvilágot, több nyelvre lefordították, és világhírnévre tette szert az alig 150 oldalnyi terjedelmű „poéma”, a Moszkva–Petuski. Gogol Holt lelkek című, szintén az utazás motívumára épített regényének mintájára nevezi poémána a művét, a szerzővel azonos nevű részeg hős, Venyicska Jerofejev hajnaltól késő estig tartó, egyetlen napot kitevő utazását a lepusztult „elektricskán”. Tulajdonképpen nem is Moszkva–Petuski az útvonal, hanem Moszkva–Petuski–Moszkva, oda-vissza, mert hajnalban egy moszkvai kapualjban eszmélő, majd innen Petuskiba, a lázálmaiban földi Paradicsomnak feltüntetett helyre induló hős alkoholos mámorában elalszik és estére visszajut Moszkvába, ugyanabba a kapualjba, ahonnan indult, és ahol aztán valakik megölik. Egy nagy kört tesz meg tehát, a kurszki pályaudvartól, ahonnan – táskáját megfelelő mennyiségű alkoholkészlettel, a Petuskiban „várakozó” kedvesnek szánt Búzavirág bonbonnal és a kisfiának vitt két csomag dióval megpakolva – elindul. A modern szenvedéstörténet stációit a könyvben a kezdeti és a végpont közötti állomások jelzik. Ebben a felosztásban, meg az utazás külsőségeiben, az út során feltáruló világ kritikus szemlélésében az orosz felvilágosodás írójának, Alexandr Ragyiscsevnek a munkájához, a cári önkényuralmat, a jobbágyrendszert bíráló Utazás Pétervárról Moszkvába (1885-1889) című, a maga korában szintén betiltott regényéhez hasonlítható. Azonban kritikusai – a pravoszláv szellemiség mentén fogant műként – Gogol poémáját tartják Jerofejev igazi felmenőjének. A helyiérdekű vasúton rendszeresen utazó, kilátástalan sorsú, megnyomorított, bújukat, bánatukat az alkohol bódító hatásába fojtó, az emberhez méltó életről csak vágyálmaikban hallucináló ingázók élete, a 70-es, 80-as évek orosz sorsai, orosz élete az inspirálója. Venyicska teljesen értelmetlen körbeutazása idején elválaszthatatlanná válik a lázálom a valóságtól, a hallucinatorikus történet a valódi eseményektől, az abszurd a reálistól. A gyötrelmes kiszolgáltatottság, teljes magára maradottság állapotát csak súlyosbítja, csak erősíti az éjszakai sötétségben, a zuhogó esőben rohanó vonat képe, amely nem az álmodott Paradicsom, hanem a semmi irányába, a gyötrelmek sorozata után a kör önmagába visszatérésével a megsemmisülés felé röpíti az áldozatát. A Moszkva–Petuski világa a keresztény mitológiába ágyazódik, a másokkal együtt érző, másokat megértő, a mások szenvedését is felvállaló hős az élet szennyében való másnapos fetrengés után, Krisztus megölésének a napján, pénteken, profán helyszínen erőszakos halál, groteszk keresztrefeszítés áldozata lesz (négyen lefogják és egy fanyelű árral vagy csavarhúzóval odaszögezik a padlóhoz). Deliráló képzelgéseiben azonban a két óra tizenöt perces odaúton, és az ugyanannyi visszaút során végig az őrzőangyalokkal (akik végül magára hagyják), az Istennel, és a démoni erőkkel (Szfinx, Sátán) társalkodik, vitatkozik, alkudozik. Utastársak is kerülnek, a képzelet és a valóság határán egyensúlyozó, szintén lecsúszott figurák. Ők is, akárcsak a hős, az alkohol befolyása alatt állnak. Jerofejev szerint egyébként mindannyian az alkohol irányítása alatt állunk (a világ, a kultúra, a történelem). Az alkohol tartja össze a széthulló világot, mint ahogy az alkohol a szervező ereje „az utalásokból, idézetfoszlányokból, kultúratörténeti foszlányokból álló műnek is”. Az ivászat ugyanis: élet, büntetés, menekvés, csalódás és remény, hit és vallás. Venyicska a koktélokat is Isten tiszteletére fogyasztja ebben az egyidőben tragikus és komikus, féktelen és trágár, a magasság és a mélység között állandóan ingadozó, önmagát is nevetség tárgyává tevő, karneváli atmoszférájú poémában, ahol „az emberi élet nem egyéb, mint a lélek percnyi mámora és zavara is egyúttal.” (Fekete Vince)

 

 

„Befejezetlen” teljesség[2]

 

Szerb Antal írja valahol, hogy a tudós egyetlen földi öröme a kortársak irigysége. Nincs ez másként az irodalomban sem, őszintén tanúsíthatom.

Ezek után szinte nem is kellene mást írnom Farkas Boglárka könyvéről, mint hogy tagadhatatlanul irigyelem kicsit. Nem annyira a könyvet: sokkal inkább az élményeit, azt a képességet, ahogy az élet apró finomságait átéli, érzékeli, megkóstolja, majd átlényegíti. Van ebben valami abból, ahogyan a búzából, élesztőből, vízből és tűzből kenyér lesz.

Női műfaj, ez egyértelmű. Férfiember ilyesmire képtelen, persze, mi sok minden másra vagyunk képesek. De most mégiscsak maradjunk inkább a női íróknál.

olyan kortárs női írók kényeztetnek könyveikkel, mint például Nádasdy Borbála, vagy Mirtse Zsuzsa, és legutóbb Farkas Boglárka, aki debütánsnak számít íróként: nos, itt nagy baj nem lehet.

A sor még hosszabb is lehetne, de most nem a feltérképezés a cél, maradjunk a Befejezetlenül című könyvnél.

Címet, meglehet, jobbat is lehetett volna találni, de ezt most csak azért (is) mondom, hogy ne csak dicsérjem a könyvet és szerzőjét. A kettő ugyanis: könyv és szerző itt elválaszthatatlan, mert személyes vallomásokról, személyes emlékekről van szó, amelyek ugyan átlényegülnek valahol mindannyiunk közös tudatalattijának lenyomatává: de mégiscsak az övé.

A hajdani, szinte jelképpé vált, nehezen megszerezhető narancsok, a nagycsalád, a jóságos, szigorú nagyszülők, az idillikus (illetve azzá szelídült) kishaza, a Házsongárd és a székelyszentmiklósi ház, a gyerekkor, a hit, a hagyományok, a szikárságában szép, és ki nem mondott érzelmekkel telített erdélyi-székely világ: mindössze „csak” ennyiről beszélget Farkas Boglárka. És nem véletlenül használom a „beszélget” szót, mert leginkább ez illik a kötet stílusához: mintha csak egy pohár Légli-bor, vagy almási szilvapálinka mellett hallgatnánk valakit, ahogyan közös „deja’vu” élményekről mesél, amelyre csak bólogatni lehet.

Pedig enyhén szólva kissé szorongva olvas az ember tévés személyiségtől, még akkor is, ha személyesen ismeri. De valahogy mégiscsak ott marad az a fránya „tévékocka” a személyes aura körül, és ezért egyrészt kétszer olyan nehéz lehet az alkotónak abból személyesen kibeszélni, másrészt kétszer olyan nehéz elhinni a befogadónak, hogy ez bizony személyes vallomás.

Nos, a Farkas Boglárka könyvénél ez a második oldal után fel sem merült. Üdítő olvasmány, mindenfajta sztárallűr nélkül – egy kissé szinte túlságosan is érzékeny, fogékony nőt ismerünk meg benne, a lányt, az anyát, az erdélyi embert, aki valahol az emlékbéli sosemvolt világ és a gyors, sikerorientált jelen között ingázik: percig sem kétséges, hogy hol érzi otthon magát igazából.

Azért jó ezt tudni, és tény, hogy ha ezen túl Farkas Boglárka nevét hallom, nem a vizuálisan hozzánk nőtt bemondónő jut eszembe róla, hanem az, akit ebben a könyvben ismergetünk meg. És ez nagyon jól van így.

Befejezetlenül… végül is, lehet, mégiscsak jó ez a cím. Nem is kell befejezni ezeket a történeteket, ezt a fajta életérzést. Jöjjenek, ahogyan jönniük kell, a továbbiaknak, mindig akad pohár bor, háziszalonnás falatozás a Sztána-melletti tisztáson, vagy egyszerűen csak egy-két csendes pillanat, amikor jólesik ilyeneket hallgatni. Vagy olvasni. Egyremegy. (György Attila)

 

 

Teherán, Jalta, Potsdam[3]

 

Akkor, amikor a WikiLeaks nevű „gerilla”-portál és annak alapítója, a posztposztmodern Che Guevara szerepében tetszelgő Julian Assange szinte napi rendszerességgel tesz közzé titkos dokumentumokat a nagyhatalmak piszkos üzleteiről, nem anakronizmus-e olyan „kőkorszaki” eseményekkel foglalkozni, mint a II. világháború körüli teheráni, jaltai és potsdami konferencia? Én magam nem tartozom Assange hívei közé, de azt is túlzásnak tartom, hogy különféle kormányok – a nemzet biztonságára hivatkozva – harminc-negyven-ötven évre titkosítanak egy-egy dokumentumot. 2010. december elején például az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma még csak az 1972-es évnél tartott archívuma megnyitásában. Hivatalosan tehát 38 évet kellene várni, hogy betekinthessünk az USA titkos tárgyalásaiba. Ezzel szemben a Szovjetunió meglehetősen hamar, a potsdami konferencia után alig 22 évvel (1967-ben) közzétette a Három Nagy „antifasiszta” tárgyalásait, ergo: a Szovjetunió már 1967-ben „demokratikusabb” állam volt, mint a világ vezető liberális demokráciája manapság…

A látszat, természetesen, ezúttal is csal. 1967-ben például a Szovjetunió „megfeledkezett” a katyini mészárlás titkos dokumentumairól. Milyen érdeke fűződhetett tehát a Szovjetuniónak ahhoz, hogy olyan korán nyilvánosságra hozza a három konferencia anyagát? A dokumentum-kötet elolvasása után könnyen meg lehet válaszolni a kérdést: a hidegháború éveiben rendkívül jól jött a Szovjetuniónak, hogy a világ is láthatja: a demokratikus országok vezetői milyen undorító módon bizniszeltek a világháború okozta romok fölött, milyen „tárgyalásokon” döntöttek milliók sorsáról, országhatárokról, háborús jóvátételről és egyebekről! Tallózzunk egy kicsit a dokumentumokban:

– „Németországot öt államra kellene felosztani” – javasolja Roosevelt (59. o.);

– „Véleményem szerint a [német] tengeralattjárókat meg kell semmisíteni vagy el kell süllyeszteni – mondja Churchill –, mindamellett tisztában vagyok azzal, hogy a legújabb típusú tengeralattjárók, kiváltképp a legjobban sikerültek, tudományos és technikai szempontból bizonyos fokig érdekesek; ezeket meghagyhatnánk, hogy megismerkedjünk velük” (205. o.);

– „Lengyelországot Németország rovására kárpótoljuk azért a területért, amelyet a Curzon-vonaltól keletre [a Szovjetunió javára] elvesztett” – mondja ugyancsak Churchill (253. o.) stb.

Szintén az angol miniszterelnök az, aki a sajtósok miatt panaszkodik: „Berlinben körülbelül 180 tudósító gyűlt össze, s ezek dühösen és felháborodva kószálnak a környéken”, mire Sztálin marsall: „Ez egy teljes század! Ki engedte ide őket?” (191. o.). Talán mondanom sem kell, hogy a „nyugodt munka” érdekében meg is állapodnak a teljes titoktartásban…

A kötetben persze nemcsak a nagypolitikáról van szó, hanem olyan csip-csup ügyekről is, mint például a romániai helyzet („Bukaresti missziónkat annyira elszigetelték, hogy ez már internálásra emlékeztet” – méltatlankodik Churchill Sztálinnak [298. o.]), de ez ott és akkor tényleg annyira jelentéktelen dolog volt – ellentétben, mondjuk, a Duna Truman által szorgalmazott szabad hajózhatóságával –, hogy nem is érdemes foglalkozni vele…

Mindezek után engedtessék meg nekem, hogy vidéki magányomból köpjek a kis- és nagypolitikára: az ENSZ-re, a G20-akra, az ilyen-olyan Unióra és egyebekre. A polgári „engedetlenség” eme szalonképtelen formájához elvileg még nekem is jogom van… (Lövétei Lázár László)

 

Cigánytáltosok[4]

 

„Egyszer volt, hol nem volt, ó, hát ha nem lett volna, most ki a fene hazudhatna róla?!” Igy kezdi egyik meséjét Máthé László, zágoni cigány meseíró. Sajátos, egyéni hangvétel és előadásmód jellemzi a meséit. Nem kimondottan népköltészet, bár érződnek rajta mind a magyar, mind a cigány folklór elemei. Mintha egyfajta roma Berecz Andrást hallanánk.

Témájukat tekintve is igen változatosak ezek a mesék: a személyes élményeket felelevenítő történetektől a Mária Terézia korában lejátszódó „történelmi” eseményekig, a klasszikus népmeséket idéző daraboktól a helytörténeti regékig-mondákig minden megtalálható közöttük.

Ez utóbbit a Szent Anna-tó keletkezésének cigány változata képviseli, s meg kell mondjam, ez is van olyan ötletes, mint a székely megfelelője. 

Érdekes cigányvilág bontakozik ki ezekből a történetekből, mesékből, ahol a szegénylegény még nyomorultabb mint a magyar népmesékben, nemhogy hamuban sült pogácsája nincsen, de

„még csak akkorka harapnivalóval sem szánták meg, amit egy légy elbírna a szájában.” Itt a szegény nem olyan szegény, mint a templom egere, hanem olyan szegény, mint télen a templom egere. Úgylehet, az ilyesmit a cigányok jobban tudják.

A boruk is csak amolyan málnából, szederből, áfonyából, csipkebogyóból készült „angyalbor”, mindazonáltal „ilyen finomat csak a bizánci hercegek ivottak.”

Ám úgy néz ki, hogy a nincstelenség jó tanító, ha szédítő, figurás szövegek kitalálásáról van szó, „mesebeszédek” gyártásához az üres zseb eredményesebb ihlető a múzsa csókjánál.

A helyszín, ahonnan a mesehős elindul vagy ahova megtér, nem a falu, hanem a telep. De nem kell azt hinni, hogy csupa elhanyagolt putri áll itt. A főhős házatáját például még az ördög (a „fene”) is megdicséri: szépen vörösagyaggal lemeszelt házföld, illatos burjánok az ágyban fekhelynek ─ ez már igen, ilyen egy rendes házbelső!

Az ördöggel különben igen jó viszonyt ápol a mesehős, „barna testvéremnek” szólítja, mire az ördög is ugyanúgy őt. Együtt esznek, isznak, alusznak, szenvednek, örülnek, éppen csak ha munkáról van szó, akkor nem dolgoznak együtt. A máskor egyébként elég gyámoltalan cigánylegény ilyenkor mindig megtalálja a módját, hogy az ő részét is az ördög végezze el, míg ő „Szent Heverde” napját ünnepli alvással. De hát így is van ez rendjén, amint azt megállapítja az ördög is, amikor a cigánylegény próbálja hegedülni tanítani őt: „─ Háhhá, nem fenének való a hegedű! ─ nevetgélt Dani. ─ Háhhá – nevetgélt a fene is –, s a romának való a munka?” Pedig még azt is megteszi néha a cigánylegény, hogy míg a fene kaszál, mendegél mellette, hajtogatja róla a szúnyogokat, legyeket. Rendes, dolgos, „válogatott”cigánylegényről van szó, amúgy cigány módra.

Máthé László könyve kapcsán eszembe jut egy még régebb hallott történet, úgylehet, a cigány hitvilág szerves részét képezi:

Krisztus Urunk keresztrefeszítésénél is ott sertepertélt egy cigány, jártatta erősen a szemét, hogy mit lehetne megfújni, de nem akadt más, csak az egyik szeget sikerült ellopnia, amit Urunk testébe kellett volna beverjenek. Jézust végül ezért szegezték fel a keresztre csak három szeggel, nem néggyel. Feltámadása után aztán hívatta Urunk a cigányt, s köszönetül, hogy így eggyel kevesebb szeg fájdalmát kellett elszenvednie, azzal jutalmazta a mórét, hogy míg csak cigány él a Földön, mindenki tulajdonának egynegyedét ellophatják.

Tény az Újtestamentum egynéhány története és példabeszéde szerint is, hogy Jézus Urunk nem volt a magántulajdon híve. (Molnár Vilmos)



[1] Venyegyikt Jerofejev: Moszkva – Petuski. Pécs, é. n., JAK-Jelenkor.

[2] Budapest, 2009, Kairosz Kiadó.

[3] Budapest, 1969, Kossuth Könyvkiadó.

[4] Máthé László: Cigánytáltosok. Zágoni roma mesék. Sepsiszentgyörgy, 2010, Kaláka Könyvek.




.: tartalomjegyzék