Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Puskás-Kolozsvári Frederic

Türkök a 10. századi Kárpát-medencében

A 10. században a bizánci és a muszlim szerzők jellemző módon türköknek nevezik a magyarokat, miközben a latin nyelvű források többségében az ungari névvel találkozunk, csak két itáliai szerző művében, Liudprand cremonai püspök Antapodosisában és az Annales Barensesben bukkan fel a Turci elnevezés – bizánci hatásra.[1]

A bizánci szerzők közül legkorábban a kaisareai érsek, Arethas nevezi türköknek a magyarokat 902-ben, egy Bölcs Leó császárhoz (886–912) címzett beszédében.[2] Míg az említett császár a különböző népek harcmodorát leíró Taktikájában türk név alatt feltehetően több népet is érthetett,[3] Bíborbanszületett Konstantin (913–959) A Birodalom kormányzásáról című művében már a Kárpát-medencei magyarokra használta a türk megnevezést.[4] A később született, György barát folytatásának nevezett munka három néven említette a magyarokat: ungr, hun és türk. Míg Theophanes folytatása a 10. század második felében kizárólag a türk nevet használta, addig a 11. századi munkákban már az ungr váltotta fel a türk nevet, Ioannes Skylitzes jellemző módon ungroknak is nevezett türkökről írt.[5]

A muszlim földrajzi írók egyértelműen a türk népek közé sorolták a magyarokat, annak ellenére, hogy a basdzsirt és a madzsgar népnevet is használták velük kapcsolatban.[6] Ibn Rusta meghatározása szerint: „A magyar pedig a turkok egyik fajtája.”[7] Kifejezetten türk népnév alatt szerepeltek a Kárpát-medencében élő magyarok Mascūdīnál, al-Bakrīnál, Ibn Hayyānnál és Ibn al-Faqīhnál.[8]

A Konstantin császár fent említett művében szereplő türkök és a Kárpát-medencében megtelepedő magyarok összetartozása teljesen bizonyosnak tekintett,[9] annak ellenére, hogy a szerző egyetlen egyszer említi a magyar (mazaroi) nevet,[10] ezen kívül csak a Megyer nevű törzsről van tudomása, melyet a türkök törzsei között harmadikként sorol fel. Ezzel szemben a kavarokról (kabaroi) azt állítja, hogy „az első törzsek rangjára emelték őket”, és a türk törzsek felsorolását is azzal kezdi, hogy „első a kabaroknak a kazároktól elszakadt előbb említett törzse”.[11] Nem véletlen, hogy a külföldi szakirodalom a csatlakozott nép vezető szerepét emelte ki.[12] Konstantin azonban a türkök vezetőiről pontosan tudta: „Első fejük az Árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek, de van fejedelme minden törzsnek is.”[13] A törzsek egymáshoz való viszonyáról pedig világosan közölte, hogy csak háborúban harcolnak közösen, egyébként saját bíráik és fejedelmeik uralma alatt állnak.[14]

A besenyőkkel és a türkökkel kapcsolatban szó esik a kangarok és a kavarok népéről, akik különálló csoportját alkotják előbbi esetben a besenyőknek, utóbbiban pedig a türköknek, de véleményem szerint ugyanazon néprészről van szó, különböző forrásból származó adatok alapján, más-más összefüggésben bemutatva.[15] Míg a 37. fejezet középpontjában a besenyők távozásának oka áll (a besenyők a kazárokkal és az úzokkal vívott harcok miatt menekültek el egykori szállásaikról, majd a magyarok fölött győzelmet aratva, a földjükön telepedtek le), addig a 38. fejezetben a magyarok elköltözésének hátterében álló eseményekre igyekszik fényt deríteni (a besenyők, akiknek másik neve kangar, vereséget szenvedve a kazároktól, a magyarok földjén telepedtek le).[16] Mindkét történetből az derül ki, hogy a kangaroknak nevezett besenyők vereséget szenvedtek és a magyarok földjére telepedtek, akik ennek következtében Levediából Etelközbe költöztek át.[17] Ez a 893/894-es eseményekre vonatkozik, amikor az oguzok (úzok) a kazárokkal szövetkezve elűzték a besenyők három kangar eredetű törzsét régi lakhelyükről, akik emiatt kénytelenek voltak a türkök területére áttelepedni. Ideköltözésük azonban nem valószínű, hogy a levediai vajda népének elűzésével járt volna, sokkal inkább a csatlakoztatásukkal kell számolnunk.[18]

A besenyőkről (DAI 37) és a türkökről (DAI 38) szóló leírás azonos rendszer szerint épül fel, egymással párhuzamba állítható motívumokkal és történettel. A kavarok csatlakozásának beiktatása után (DAI 39) a türkök és a besenyők történetéről és aktuális szállásterületéről már együtt, egymással szoros kapcsolatban tudósít (DAI 40), azt sugallva, hogy számára összetartozásuk kétségtelen volt, a kettő közül azonban a türkök története és dinasztiájuk leszármazása domborodik ki, és nem a besenyőké. A fejezet utolsó hat mondata Árpád nagyfejedelem utódait ismerteti[19] – a besenyőkkel kapcsolatban ilyen információkat a De administrando imperio nem tartalmaz.

A 37. fejezetben a besenyők népéről és szállásterületéről azt írja: „Tudni való, hogy a besenyők szállása először a Jejik folyónál volt, s határosak voltak a mazarokkal és az úgynevezett úzokkal.”[20] Elmenekülésük története után a nyolc besenyő törzs szállásterületének ismertetésével folytatja. Ezek szerint Küercsicsur, Szurukülbej, Borutolmacs és Bulacsaban tartomány a Dnyepertől keletre, a másik négy pedig attól nyugatra és északra helyezkedett el: „Jazikapan tartomány Bulgária közelében van, alsó Jula tartomány Turkia közelében van, Karabaj tartomány Oroszország közelében van, Javdierdim tartomány pedig Oroszország földjének adóköteles területeihez, az ultinokhoz, dervleninekhez, lenzeninekhez és a többi szlávokhoz van közel.”[21] Ugyanitt tájékoztat arról is, hogy „a besenyőket kangarnak is nevezik, de nem mindet, hanem csak három tartomány népét, Javdiertimét, Küercsicsurét és Kabuksinjuláét, mint akik a többieknél vitézebbek és nemesebbek; mert ezt jelenti a kangar elnevezés”.[22]

A 38. fejezet azzal zárul, hogy a besenyők Árpád fejedelemmé választása után Etelközben rátámadtak a türkökre, új föld keresésére kényszerítve őket, a besenyők pedig letelepedtek oda, ahol „mindmáig laknak”, a Baruch (Dnyeper), a Bug, a Trullos (Dnyeszter), a Prut és a Szeret folyók mentén.[23] A 40. fejezetben kifejti, hogy miután a császár parancsára a türkök legyőzték a bolgár uralkodót, Simeont, az kénytelen volt Bizánccal békét kötni. Simeon ezután szövetséget kötött a besenyőkkel, akik rátámadtak a magyarokra, és emiatt az utóbbiak a Kárpát-medencébe költöztek át.[24] A szállásterületükről írottakat végül azzal fejezi be, hogy „A Duna folyó alsó folyásától [a Vaskaputól[25]] kezdve Drisztrával átellenben terül el Besenyőország, s szállásuk kiterjed egészen Sarkelig, a kazárok erődjéig...”[26]

Konstantin munkája feltehetően akkor zavarodott össze, amikor 948-ban magyar követség érkezett hozzá Termacsu és Bulcsú karcha személyében,[27] és a tőlük szerzett friss információkat igyekezett belefoglalni készülő könyvének szövegébe. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy Konstantin ilyen részletesen ismerte Árpád utódainak leszármazását, de ez okozhatta a szállásterületek bemutatásánál megfigyelhető ellentmondásokat, és így kerülhetett bele a művébe Levedi vajda története is.[28]

Művének 13. fejezete szerint „A türkökkel a következő népek határosak: a tőlük nyugatabbra lévő vidéken Frankország, északabbra a besenyők, a délre eső vidéken Nagy Morávia, azaz Szvjatopluk országa, melyet ezek a türkök teljesen végigpusztítottak és elfoglaltak. A hegyek felé pedig a horvátok határosak a türkökkel.”[29] A 40. fejezet – minden bizonnyal régebbi követjelentés alapján – ezzel szemben azt tudatja: „A türkök közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Istros folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek, észak felé a besenyők, nyugatabbra a frankok, dél felé pedig a horvátok.”[30]

A bizánci császár által lejegyzett információk alapján valamilyen összefüggést sejthetünk a magyar és a türk uralkodói ház között (például Levedi házassága révén),[31] de bizonyos fokú türk (kazár) fennhatóságot is feltételezni enged, hiszen Árpád, a magyarok első nagyfejedelme a kazár kagán jóváhagyásával, „a kazárok szokása és törvénye szerint” vált uralkodóvá.[32] Már Németh Gyula is úgy látta, hogy a „a türk – kazár – magyar kapcsolat révén szállt” a türk név a magyarokra, véleményét Nikolaos Mystikos egyik levelével (924/925) támasztotta alá, mely a magyarokat nyugati türk néven említi.[33]

Az említett levélben egy olyan, Bizánc ellen formálódó szövetségről esik szó, melynek tagjai az oroszok, a besenyők, az alánok és a nyugati türkök, akiket a magyarokkal azonosítanak.[34] 934-ben a magyarok valóban a besenyőkkel együtt támadták a Bizánci Birodalmat, és harcaik során egészen a fővárosig, Konstantinápolyig eljutottak.[35] Ezek szerint a türkök (magyarok) ebben az időben kétségtelenül szövetségben álltak a besenyőkkel! Sőt, akár azt is feltételezhetjük, hogy ők is az Álmos-dinasztia uralma alá tartoztak, ezzel ugyanis magyarázatot kapunk arra, hogy Konstantin császár művében miért szerepel a kangar-besenyők és a türkök népének bemutatása egymással ennyire szorosan összekapcsolódva. Az is egyértelművé válik, hogy azért emeli ki a besenyőket, mert úgy értesült: a magyarok rettegnek tőlük (DAI 3), ezt olvasta ugyanis Gabriel klerikus követjelentésében (DAI 8). Teljesen érthető tehát, hogy a besenyőket szerette volna megnyerni a Bizánci Birodalom szövetségeseinek.[36] Tulajdonképpen az egész mű arra a prekoncepcióra épül fel, hogy a besenyők által a bizánci császár ellenőrzést gyakorolhat a birodalom északi határain élő népek, az oroszok, a türkök és a bolgárok fölött (DAI 8).[37]

Bár a 10. század folyamán a nyugati türkök és a magyarok azonosítása teljesen jogos és indokolt, véleményem szerint azt is érdemes megnéznünk, kiket neveztek így a korábbi évszázadok során, mivel Bölcs Leó bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin apja is a 6. századi türkök utódainak tartotta a 10. századi türköket.[38]

A 6. század második felében azt az Istämi kagán[39] (552?–576) vezetése alatt egyesített öt törzset nevezték nyugati türköknek, melyek közül kettő is „Äskäl” nevet viselt. A kínai Tang-dinasztia évkönyveiben szerepel egy „Äskäl kül irgin” nevű nyugati türk törzsfő,[40] kinek nevét a 659. évi eseményekkel kapcsolatban „Sikil kül ǰigin” alakban adják meg.[41] Miután a  Keleti Türk Birodalom elbukik Kínával szemben, a nyugati türkök szövetsége is felbomlik. Az Äskilok egy kisebb része ekkor a qarluqokhoz csatlakozik, nagyrészük viszont még a 7. század második felében nyugatra megy, a mai Kirgizisztán és Kazahsztán területéről a kelet-európai sztyeppvidékre kerülve át, ahol ismét kétfele válnak: egy részük (Bat) Bajan népével együtt a Kazár Birodalomba tagolódik be (feltehetően az eszegel-bolgárokkal azonosíthatók), nagyobb részük viszont tovább vándorol nyugat felé. Egy bizonyos csoportjuk Kuber seregével a Kárpát-medencébe és a Balkán-félszigetre is eljut.[42]

A 7. század végén jelenik meg a bizánci forrásokban a „Hét törzs” kifejezés a Kárpát-medencei avaroktól keletre élő népekkel kapcsolatban, mely szövetségben állott az Asparuch vezette al-dunai bolgárokkal. Harmatta János szerint ezt a „hetumoger” törzsszövetséggel hozhatjuk összefüggésbe, vagyis ezek szerint az ősmagyar törzsek már a 7. század végétől jelen voltak a Keleti Kárpátok és a Don folyó közötti területeken.[43] A mohamedán szerzők, mint például Al-Mascūdī és al-Bakrī is tudnak „a »hét ország« nevű nemzet”-ről a Fekete tenger északi partvidékén.[44] Az Álmos fejedelem vezetése alatt álló hét törzs tehát nem lehet azonos azzal basdzsirt/madzsgar néppel (a baskírnak is nevezett szabirokkal), mely a Kazároktól keletre, és a volgai bolgároktól délre élt.[45]

Itt jegyezném meg, hogy a muszlim szerzők közül Al-Iṣṭḫī és Ibn Ḥauqal is úgy vélte, hogy a magyaroknak „két fajtájuk” van: az egyik az úzok és a volgai bolgárok szomszédságában él, és a bolgárok alattvalója, a „másik basğirt”-ok pedig a besenyőkkel és Bizánccal határosak. „Mind ők, mind a besenyők turkok…”[46]

Az Álmos-dinasztia hatalomra kerülésére Takács Bálint Zoltán szerint az adott lehetőséget, hogy a besenyők sikeres támadást hajtottak végre a Levediában tartózkodó népességre.[47] Valójában a baskírok lehettek azok, akiket a kangar-besenyők legyőztek és csatlakoztattak, velük együtt érkezve meg Etelköz területére, ahol szövetségre léptek a 7. század vége óta itt élő hét magyar törzzsel.

Anonymus szerint a magyarok Álmos vezetésével 884-ben[48] érkeztek Oroszország területére, az Etil folyón átkelve. A kijevi vezér segítségül hívta a „kunokat”, akik hét vezérük vezetésével az oroszok segítségére is siettek, de a harcban végül alul maradtak, és így „Álmos fejedelem és vitézei elfoglalták az oroszok földjét”.[49] A 14. századi krónikakompozíció szerint a magyarok „Átvonultak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdalon és a Kijev nevű városon, majd átkeltek a Havasokon egy tartományba, ahol megszámlálhatatlan sast láttak, és ott a sasok miatt nem maradhattak…”[50] Mivel a sas régi magyar neve bese volt, itt feltehetően az Erdélyben élő besenyőkre történhet utalás.[51] Az említett fehér kunok pedig véleményem szerint a chionokkal, vagyis nyugati türkökkel azonosíthatók (az Álmos fejedelem vezetése alatt egyesített hét törzssel). Kijev – a 10. század első felében még Sambatas[52] – városához tehát nem ők, hanem a három kangar-besenyő törzs és a hozzájuk csatlakoztatott baskír (magyar) sereg érkezhetett hódító szándékkal, de Álmossal szemben alul maradtak, ezért a vezetése alá helyezték magukat, és fia, Árpád nagyfejedelem vezetése alatt egymással szövetséget kötve létrehozták az új Nyugati Türk Birodalmat.

Reginoprümi apátévkönyve ugyan feltehetően tévesen tette 889-re a magyarok megjelenését „a pannónok és az avarok pusztáin”, de a nyugati írók közül egyedül ő nevezte meg a besenyő támadást a magyarok ideköltözésének okaként.[53]

A nyugati források érdekes módon nem tudnak Árpádról, annál jobban ismerik viszont Kusánt (vagy Kusalyt), Pannónia elfoglalóját, a morvákat legyőző magyarok vezérét.[54] Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy Kusán annak a népcsoportnak állt az élén, mely a Felső-Tiszavidéket és a Bodrogközt vette birtokba,[55] Árpád Kárpát-medencei szállásterülete pedig ettől délre helyezkedhetett el, azon a helyen, amit Konstantin császár „Turkia egész szállásterülete”-ként írt le.[56]

Al-Bakrī adatai alapján 935 után a magyaroktól „keletre vannak a besenyők, és a lakatlan puszták. Ezek a besenyők országa és a szlávokhoz tartozó bolgárok között terülnek el.”[57] A lakatlan puszták itt a Havasalföldre vonatkoznak, így a besenyők a magyaroktól keletre csakis Dél-Erdélyben lehetnek (mely korábban mintegy száz éven át al-dunai bolgár fennhatóság alatt állt).[58] „A hazar besenyők országa” című fejezetből megtudjuk, hogy „ez a csoport régen a turk besenyők közé tartozott”,[59] a „M.rwāt” ország leírásából pedig az is kiderül, hogy ez a besenyő csoport a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti területeken élt.[60] A Kárpát-medencei magyarokat (mağġarīya) határozottan megkülönbözteti az onoguroktól (al-Unqaluš): „Ők [a magyarok] a bağānākīya országa és a .ākārīya-hoz tartozó Ašk.l vidéke között laknak.” Ezt a Dzsajháni-hagyományra visszavezethető részletet úgy értelmezhetjük, hogy a magyarok északkelet fele voltak határosak a besenyőkkel[61] és délnyugatra a székelyekkel,[62] akikről azt is pontosan tudta, hogy „Khoraszánból vándoroltak ki.”[63]

Mascūdī 943-ban azt írta: „A kazárok s az alánok szomszédságában, köztük s a Nyugat között elterülő vidékeken négy török nemzet van, akik leszármazásukat egyetlen őstől eredeztetik… A hozzájuk tartozó első nemzetség neve y.ğ.nī. Ezzel egy más nép szomszédos, amelyet úgy hívnak: bağġird; ennek közelében más nép lakik, amelynek neve bağanāk – ez e népek közül a legvitézebb – végül ez utóbbi szomszédságában megint más nemzet lakik, amelyet úgy neveznek: nūkarda.”[64] Az itt felsorolt négy nép: a jászok, a baskírok, a kangar-besenyők és az onogur-bolgárok. Első helyen a jászokat említi, ami leginkább földrajzi elhelyezkedésükkel magyarázható, vagyis az említett népek közül ők élhettek a „kazárok s az alánok szomszédságában”. Konstantin művével egyeztetve itt a Jazi-Kapan tartományról lehet szó, mely minden bizonnyal a Szeret és a Prut folyók mentén helyezkedhetett el, délen az Al-dunai bolgár területekig, északon a Prut forrásvidékéig. Tőlük nyugatra, az Északkeleti-Kárpátokon túl, a Felső-Tisza völgyében a baskírok (magyarok), Erdélyben a Kabuksin-Jula tartományban a kangar-besenyők (kavarok), tőlük délre pedig a bolgárok éltek.

Anonymus alapján a magyarok Pannóniába költözése idején a Duna-Tisza köze az orosz és a lengyel határig Bulgária fejedelme, Salán uralma alatt állott, mely területet őse, a „nagy Keán” foglalta el, bolgárokkal és szlávokkal népesítve be azt.[65] A Tiszától keletre a Marostól a Szamos folyóig terjedő területet „Marót fejedelem vette birtokba. Unokáját hívták a magyarok Ménmarótnak, mert számos ágyasa volt, földjét pedig kozárnak nevezett népek lakták”.[66] A Marostól délre, az Orsova váráig terjedő földet „bizonyos Galád nevű fejedelem Bodony [Vidin] várából kiindulva kun segítséggel foglalta el. Tőle származott Ajtony, akit azután Maros menti várában sok idő múltán, Szent István király idején Doboka fia Csanád, a király unokatestvére megölt, mivel az említett királlyal mindenben szembefordult.”[67]

Névtelen krónikásunk szerint Zolta nagyfejedelem, Árpád unokája, akinek a bihari Ménmarót lánya volt a felesége,[68] országának védelmére 931-ben besenyőket telepített az Őrségbe. 955 után Taksony nagyfejedelem, Zolta fia szintén jelentős létszámú besenyő népességet telepített le a mai Magyarország területén, feleséget is keletről, „a kunok földjéről” hozott magának.[69] Legidősebb fia, Géza[70] számára az erdélyi Gyula lányának, Saroltnak[71] nyerte el a kezét,[72] ezáltal tulajdonképpen a kangar-besenyő Kabuksin-Jula tartomány urával került rokonságba!

A 930-as évek első feléig a kangar-besenyők Kabuksin-Jula tartománya még valahol a Szeret folyótól nyugatra terülhetett el (feltehetően a Keleti Kárpátok átjáróira és Erdély észak-keleti részeire is kiterjedhetett), csak 934-ben foglalják el Erdély déli részét a bolgároktól. Fejedelmi központjuk valamikor a század közepe táján kerülhetett át Gyulafehérvárra,[73] az erdélyi magyar-besenyő határ minden bizonnyal a Meszesi-kapu,[74] a magyar őrvidék központja pedig még 970 táján is Dés körül lehetett.[75]

A három kangar-besenyő tartomány fejedelme, a Gyula, Turkia rangban második legnagyobb méltósága, 955 körül Bizáncban megkeresztelkedve Stefanos nevet kapott, ajándékokkal és egy Hierotheos nevű szerzetessel térve vissza, akit a konstantinápolyi pátriárka Turkia püspökévé szentelt.[76] Konstantin császár tehát – úgy tűnik – igyekezett megvalósítani a besenyőkkel kapcsolatos tervét, 957-től a magyaroknak fizetett támogatást is beszüntette.[77] Számításai azonban nem váltak be, mert a magyarok már a következő évben, 958-ban támadást indítottak a bizánci területek ellen, és ezt 961-ben is megismételték.

963-ban jelentős változások történtek Kelet-Európában: Bulgária két részre szakadt, egy nyugati és egy keleti országrészre, Bizáncban pedig Nikeforos Focas (963–969) vette át a hatalmat. 965-ben és 968-ban a magyarok a bolgárokkal együtt bizánci területeket pusztítottak. Keleten a Kazár Kaganátus a 960-as években végnapjait élte, 969-re teljesen meg is szűnt a kijevi Svjatoslav által vezetett ruszok támadásai miatt.[78] A bizánci császár a győztes Svjatoslavot kérte fel Kelet-Bulgária megleckéztetésére, aki azonban sikereitől felbátorodva magyar és besenyő szövetségeseivel, valamint a mellé állt bolgárokkal együtt a császár ellen fordult, végül 970-ben serege Arkadiupolis falai alatt csúfos vereséget szenvedett. Ioannes Tzimiskes (969–976) 971-ben elfoglalta Kelet-Bulgáriát, ám ezt követően hadseregével kénytelen volt keletre, a Fatimida arabok ellen vonulni. Miután 976-ban váratlanul meghalt, a bolgárok visszaszerezték Kelet-Bulgáriát, Bizáncban pedig polgárháború tört ki, 989-ben II. Basileos (976–1025) császár csak Vladimir kijevi nagyfejedelem segítségével tudta megerősíteni trónját, ezt követően azonban 1018-ig egész Bulgáriát leigázta.[79]

A Váradi Krónika szerint Taksony első fia, Géza nagyfejedelem „az Úr megtestesülésének 963. évében… az Isten iránti tisztelet gyarapodásáról kezdett gondolkodni...” Azt is tudjuk, hogy a pápa 963-ban Zacheus személyében térítőpüspököt szentelt a magyarok számára.[80] Ez arra engednek következtetni, hogy Taksony nagyfejedelemsége már a 960-as évek elején véget érhetett. Annyi bizonyos, hogy Géza nagyfejedelem 973-ban követséget küldött Quedlinburgba, és ezzel a diplomáciai lépésével sikeresen helyreállította a békét a Német-Római Császársággal. Valószínűleg ekkor ürítteti ki az Erlauf-folyótól nyugatra eső területeket, 985-ben a Melk vidékén található határvárát is kénytelen Civakodó Henriknek átengedni. 991 után már Bécs volt Géza határvárosa, miután pedig fia, Vajk (István) számára sikerült megszereznie IV. Henrik bajor herceg lányát, Gizellát, „nászajándékként” egészen a Lajtáig visszavonult.[81]

Géza nagyfejedelem halála után fia, Vajk 997-ben német lovagok segítségével indult Koppány fejedelem, a Dél-Dunántúl somogyi részének ura ellen, aki az Árpád-ház legidősebb életben lévő férfitagjaként jogosan tartott igényt a nagyfejedelmi címre. Néhány évvel az új évezred első napján történt királlyá koronázása után, 1003-ban anyai nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen indult, és annak egész „országát” a Magyar Királysághoz csatolta.[82]

A Kárpát-medence déli részén Ajtony fejedelem „országa” állt még István államával szemben (központja Marosvár, a későbbi Csanád), aki Gyulához hasonlóan szintén Bizánccal tartott fenn szorosabb kapcsolatot. 1028-ban Csanád vezér aratott felette győzelmet, Ajtony a csata során életét vesztette.[83] Ezzel Árpád nagyfejedelem egykori szállásterülete, Bíborbanszületett Konstantin Turkiája is I. (Szent) István király (1001–1038) uralma alá került és a Magyar Királyság szerves részévé vált.[84]

Végeredményben arra a megállapításra juthatunk, hogy a kazár hatalom ellen irányuló „kabar lázadás”,[85] a Levedi vajda vezetése alatt álló baskírok csatlakoztatása és az Álmos hét törzsével megkötött szövetség, valamint ezt követően a dunántúli székelyek[86] területének frank uralom alóli felszabadítása[87] és Nagy Morávia megsemmisítése eredményeként lett Árpádból nyugati türk nagyfejedelem – a kazár kagán, mint vele egyenrangú keleti türk uralkodó beleegyezésével.

Kézai krónikájában az Álmos-dinasztia Turul-nemzetség néven szerepel (Árpáddal és Gézával kapcsolatban is megemlíti),[88] Benkő Loránd ez irányú kutatásai alapján a turul név egy kipcsak-besenyő nyelvből való átvétel, mely az elmagyarosodott besenyők közvetítésével kerülhetett át a magyar nyelvbe.[89] Nem véletlen tehát, hogy az Árpád-nemzetség totem-őse, a turul (togrul) belső-ázsiai türk eredetre vezethető vissza, mint ahogy az sem, hogy az uralkodóház a Turul-mondán kívül egy élő Attila-hagyománnyal is rendelkezett.[90]

Az I. (Szent) István királyunk alatt létrejött Magyar Királyság teljes mértékben az Árpád nagyfejedelem vezetése alatt létrejött törzsszövetségen alapult, vagyis lényegében a nyugati türkök szervezetére épült rá a királyság intézménye a 11. század elején, ahol a szakrális uralkodó hagyományos szerepét – a korabeli keresztény eszményeknek megfelelően – a Szent Korona vette át.[91]

 

 

IRODALOM

 

ANONYMUS, Juhász László (szerk.): P. Magister quondam Bele regis Hungariae notarius

Gesta Hungarorum, Szeged, 1932.

ÁKÍF, Kristó Gyula (szerk.): Az államalapítás korának írott forrásai, Szeged, 1999.

ÁMTBF,Moravcsik Gyula (szerk.):Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai,

Budapest, 1984.

BENKŐ Loránd:Árpád „de genere Turul”, in: Magyar Nyelv, 2009, 105, 9–16.

BÓNA István:Daciától Erdőelvéig. Erdély és a Kelet-Alföld a népvándorlás korában

(271–895), in: Köpeczi Béla (főszerk.)Erdély rövid története, Budapest, 1993, 61–98.

BÓNA István: A magyarok és Európa a 9–10. században, Budapest, 2000.

DAIGyula Moravcsik – Romilly J. H. Jenkins (eds.):Constantinus Porphyrogenetus: De

administrando imperio, new revised edition, Washington, 1967.

DOBROVITS Mihály: A nyugati türkök első uralkodójáról, in: Antik Tanulmányok, 2004, 48,

111–114.

DÜMMERTH Dezső: Az Árpádok nyomában, 4. bővített és javított kiadás, Budapest, 1987.

EGGERS, Martin: Beiträge zur Stammesbildung und Landnahme der Ungarn, Teil 1: Die

ungarische Stammesbildung, in: Ungarn Jahrbuch, 1997, 23, 1–63.

ERDÉLYI István: A Bajkáltól a Balatonig. Régészeti adatok a töröknyelvű népek

történetéhez, Budapest, 1997.

ERDÉLYI István: Őseink nyomában. A magyar őstörténet kutatása a 20. században,

Budapest, 2004.

GARAM Éva: Adatok a középavarkor és az avar fejedelmi sírok régészeti és történeti

kérdéseihez, in: Folia Archaeologica, 1976, 27, 129–147.

HARMATTA János: A honfoglalás mai szemmel, in: Magyar Nyelv, 1998, 94, 129–150.

HARMATTA János: A Volgától a Dunáig. A honfoglaló magyarság történeti útja, in: Magyar

Nyelv,2001, 97, 1–14.

HKÍF, Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai, Szeged, 1995.

KMOSKÓ Mihály: Gardézi a törökökről, in: Századok, 1927, 61, 149–171.

KMOSKÓ Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről I/2, Budapest, 2000.

KRISTÓ Gyula: A 10. századi Erdély politikai történetéhez, in: Századok, 1988, 122, 3–35.

KRISTÓ Gyula: Magyarország története 895–1301, Budapest,1998.

KRISTÓ Gyula: A korai Erdély (895–1324), Szeged, 2002.

KRISTÓ Gyula: A székelyek eredete, 2. kiadás, Budapest, 2005.

LIGETI Lajos: 1986 A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád

korban, Budapest.

MAKKAY János: Türkmagyarok – Turcohungarica. Bevezetés egy történelmi tévtan

tételeibe,Budapest, 2005a.

MAKKAY János:A székelyek, Budapest, 2005b.

MESTERHÁZY Károly: A honfoglaló magyarok művészete és az abbaszida-iraki

művészet, in: Századok, 1998, 132, 129–159.

MESTERHÁZY Károly: Dunántúl a 10. században, in: Századok,2002, 136, 327–340.

MORAVCSIK Gyula: A magyar történet bizánci forrásai, Budapest, 1934.

MORAVCSIK Gyula: Bíborbanszületett Konstantin, A Birodalom kormányzása

(Constantinus Porphyrogenetus, De administrando imperio), Budapest, 1950.

NÉMETH Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása, 2. kiadás, Budapest, 1991.

OLAJOS Teréz: Egy felhasználatlan forráscsoport. A 11. századi magyar–bizánci

kapcsolatok történetéhez, in: Századok, 1998, 132, 215–222.

PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic: A székelyek eredetének kérdéséről, in: Marácz

László – Obrusánszky Borbála (szerk.): A hunok öröksége, Budapest, 2009, 309–345.

PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic: A székelyek eredete és ősi hite, in: Székelyföld

kulturális folyóirat, 2010a, 14, 95–118.

PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic: Csaba királyfi hunjai, in: Turán 2010/4 (40.), 77–90.

RÓNA-TAS András 1997 A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem

ismeretébe, 2. Kiadás, Budapest.

SZÁDECZKY-KARDOSS Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya, 1927, Hasonmás

kiadás: Budapest,1993.

SRHEmericus Szentpétery (ed.):Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque

stripis Arpadianae gestarum I-II,Budapest, 1937–1938.

TAKÁCS Zoltán Bálint: A magyar honfoglalás előzményeiről, in: Savaria, 2003, 27, 201

–213.

TAKÁCS Zoltán Bálint: A magyarok türk megnevezése Bíborbanszületett Konstantinos

De Administrando Imperio című munkájában, in: Savaria, 2004, 28, 317–333.

ZIMONYI István: Egy új muszlim forrás a Kárpát-medencében élő magyarokról, in:

Felföldi Szabolcs – Sinkovics Balázs (szerk.): Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás,

Budapest, 2001, 88–96.

ZIMONYI István: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról, Budapest, 2005.



[1]HKÍF 211–216; TAKÁCS Zoltán Bálint, 2004, 318; OLAJOS Teréz, 1998. Vö: MAKKAY János, 2005a, 79–

80.

[2]ÁMTBF, 13.

[3]Moravcsik Gyula az egész munkában magyarokat ért a türk név alatt: ÁMTBF, 14–23; HKÍF, 101–109.

[4]Egy évszázaddal korábban a bizánci források türk neve a kazárokat jelölte: RÓNA-TAS András, 1997, 212–

217.

[5]ÁMTBF, 52–92; HKÍF 144–150, 152–153; TAKÁCS Zoltán Bálint, 2004, 320.

[6]RÓNA-TAS András, 1997, 223–229; ZIMONYI István, 2005, 68–81. Vö: MAKKAY János, 2005a, 79–84.

[7]HKÍF, 32.

[8]TAKÁCS Zoltán Bálint, 2004, 319–320.

[9]Im, 317.

[10]A kangar eredetű besenyők levediai támadásával kapcsolatban; a fordításokban ezt újabban kazárra javítják,

lásd: HKÍF 118. oldal, 312. lábjegyzet.

[11]DAI 39–40; ÁMTBF, 46; HKÍF, 127.

[12]EGGERS, Martin, 1997, 10–11; TAKÁCS-ZOLTÁN Bálint, 2003, 210.

[13]DAI 40. ÁMTBF, 48; HKÍF, 130.

[14]Uo.

[15]PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 319. Vö: TAKÁCS Zoltán Bálint, 2004, 321–327.

[16]DAI 38: „A besenyők… a kazárok ellen háborút indítván és legyőzetvén, kénytelenek voltak saját földjüket elhagyni és a türkökére letelepedni.” ÁMTBF, 43; HKÍF 122–123.

[17]Levedia és Etelköz problematikájáról jó kutatástörténeti összefoglaló: ERDÉLYI István 2004, 47–51. Levediről és a kangar-besenyőkről lásd: RÓNA-TAS András 1997, 193–198, 321–326.

[18]HARMATTA János, 1998, 144–149; Uő. 2001, 8–9.

[19]ÁMTBF, 49; HKÍF, 118–133; TAKÁCS Zoltán Bálint, 2004, 321–325.

[20]DAI 37. ÁMTBF, 40; HKÍF, 118.

[21]Uo. ÁMTBF, 40–41; HKÍF, 118–120.

[22]Uo. ÁMTBF, 41; HKÍF, 120. és a 122. oldal, 329. lábjegyzete.

[23]DAI 38. ÁMTBF, 45; HKÍF, 126.

[24]Konstantinos számára önként adódott a szállásváltás és a besenyő-magyar konfliktus közötti ismételt összefüggés, de ez végső soron nem más, mint a császár kombinációja a rendelkezésére álló adatok alapján, lásd: TAKÁCS Zoltán Bálint, 2003, 203–205; Uő. 2004, 322–323. Vö: HARMATTA János, 2001, 9–14.

[25]DAI 40: „vannak bizonyos régi emlékek: az első, ahol Turkia kezdődik, Trajánusz császár hídja”, lásd: ÁMTBF, 48; HKÍF, 129. oldal és a 362. lábjegyzet.

[26]DAI 42. MORAVCSIK Gyula, 1950, 183 (Nem szerepel sem az ÁMTBF sem a HKÍF idézett részletei között).

[27]Termacsu (Termatzus) Árpád dédunokája, Teveli fia, míg Bulcsú (Bultzus) Kál fia, az örökletes karcha méltóság viselője (feltehetően Kusán utódja), egyben „Turkia harmadik fejedelme”, minden bizonnyal a türkök harmadik törzsének, a Megyernek volt a vezetője.

[28]TAKÁCS Zoltán Bálint, 2004, 325–331.

[29]DAI 13. ÁMTBF, 37; HKÍF 114. Véleményem szerint Nagy Morávia a besenyőkhöz képest van délre, nem a türkökhöz; a hegyek felé az északi (fehér) horvátok vannak. Vö: DAI 31. és 32. ÁMTBF, 39; HKÍF, 117.

[30]DAI 40. ÁMTBF, 48; HKÍF, 130.

[31]DAI 38: „Kazária fejedelme, a kagán vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek…” ÁMTBF, 43; HKÍF, 122.

[32]TAKÁCS Zoltán Bálint, 2004, 327–331 Vö: PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 318. A kazár-magyar kapcsolatok kérdésköréről és a kazár államszervezetről: ERDÉLYI István, 2004, 53–64.

[33]NÉMETH Gyula, 1991, 161–162.

[34]ÁMTBF, 24–26.

[35]BÓNA István 2000, 62.

[36]DAI 4: „Ha a rómaiak császára a besenyőkkel békében van, sem az oroszok, sem a türkök nem tudnak fegyveres erővel rátörni a rómaiak birodalmára…” ÁMTBF, 35; HKÍF, 112.

[37]ÁMTBF, 35–37; HKÍF 111–113.

[38]MORAVCSIK Gyula, 1934, 133–137; ERDÉLYI István, 2004, 119.

[39]Személyét a Theophanesnél szereplő chion Askélturral (Askél úrral) vélem azonosíthatónak, lásd: PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 323–324; Uő. 2010a, 104–105. Vö: DOBROVITS MIHÁLY, 2004.

[40]LIGETI Lajos, 1986, 329–331; RÓNA-TAS András, 1997, 187; DOBROVITS Mihály, 2004, 101–103; KRISTÓ Gyula, 2005, 27–31.

[41]HARMATTA János, 1998, 142 (Irodalomjegyzékkel).

[42]KRISTÓ Gyula, 2005, 29–31. Vö: GARAM Éva 1976, 140–142. Részletesebben írtam erről: PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2010b, 78–79, 83–84.

[43]HARMATTA János, 1998, 143; Uő. 2001, 6–8; MAKKAY János, 2005a, 53–54; PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 320–321; Uő. 2010a, 101.

[44]KMOSKÓ Mihály, 2000, 181. és 239.

[45]A magyarok baskír elnevezéséről: RÓNA-TAS András, 1997, 223–226, 242, 330–335. Az ősmagyarság és Baskíria összefüggéseiről: ERDÉLYI István, 2004, 94–117. A másik szabir eredetű népcsoport, mely Perzsia határvidékére menekült, később is a szétválásuk előtt használt sabartoi asphaloi néven ismert (DAI 38. ÁMTBF, 43; HKÍF, 122); lásd még: PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic 2009, 325.

[46]HKÍF, 50. Vö: KMOSKÓ Mihály, 2000, 31. és 79–80.

[47]TAKÁCS Zoltán Bálint, 2003, 211.

[48]Regino 889-es évszámának romlott formában történt átvétele lehet, lásd: TAKÁCS Zoltán Bálint, 2003, 205.

[49]ANONYMUS c. 8–9.

[50]HKÍF, 358.

[51]KRISTÓ Gyula 2002, 55–56.

[52]DAI 9. MORAVCSIK Gyula, 1950, 57; PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 318.

[53]HKÍF, 195–198. Vö: BÓNA István 2000, 27. és TAKÁCS Zoltán Bálint, 2003, 202–203.

[54]BÓNA István, 2000, 27–28, 33.

[55]Az itteni régészeti leletek legjobb keleti párhuzamai Baskíria területén kerültek elő, a kijevi-csernigovi ötvösség pedig mintegy összekötő kapcsot jelent a kettő között, lásd: BÓNA István, 2000, 19–23, 41–42; MESTERHÁZY Károly, 1998, 151–152; ERDÉLYI István, 2004, 82–90.

[56]A Dunától északra a Temes – Tutis – Maros – Kőrös – Tisza folyókkal öntözött földet jelölte ezzel a névvel: DAI 40. ÁMTBF, 48; HKÍF, 130. Lásd továbbá: BÓNA István, 1993, 106; RÓNA-TAS András, 1997, 270–271; MESTERHÁZY Károly, 2002, 337–339.

[57]ZIMONYI István, 2001, 89. Vö: KMOSKÓ Mihály, 2000, 257–258.

[58]PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 317 (Irodalomjegyzékkel).

[59]HKÍF, 43.

[60]Im, 42. Vö: KMOSKÓ Mihály, 1927, 168–169.

[61]A Javdi-Erdim tartománnyal, mely délről a Dnyeszter és a Déli Bug felső folyása, északról a Dnyeperbe ömlő Pripjaty folyó közötti területen helyezkedhetett el (DAI 37. ÁMTBF, 40–41; HKÍF, 118–120).

[62]Korábban kelet felől számoltam a besenyőkkel, és nyugatról a székelyekkel, lásd: PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 311; Uő. 2010a, 97.

[63]Az .ākārīya itt a mağġarīya, és nem a bulkārīya elírása lehet. HKÍF, 35. Vö: KMOSKÓ Mihály, 2000, 256–258; MESTERHÁZY Károly, 2002, 339.

[64]KMOSKÓ Mihály 2000, 182–183.

[65]ANONYMUS c. 11. Omurtag bulgár kán 827–831 között indított támadást a Közép-Duna-vidék ellen, elfoglalva a Szerémséget, Kelet-Szlavóniát, valamint a Tisza-vidék és a Maros-völgy bizonyos részeit, lásd: BÓNA István, 1993, 95.

[66]Véleményem szerint a Gardīzī és al-Bakrī tudósításában is szereplő „m.rwāt” népről lehet szó (a nyelvészek által rekonstruált alak *Morwat, lásd HKÍF 37. oldal, 65. lábjegyzet, ill. a 42–43. oldalak), mely azonos a frankok által a Tiszán túlra kergetett késő-avar népességgel (MAKKAY János, 2005b, 47–49, 84–87, 114–115).

[67]Galád fejedelem népe valószínűleg a timočánok-kal hozható összefüggésbe (BÓNA István, 1993, 95, 103); a 9. század végén ez a terület Árpád nagyfejedelem uralma alá került (Vö: RÓNA-TAS András, 1997, 271–272).

[68]ANONYMUS c. 51–52. A „bolgár-szívű” Ménmarót meghódolt Árpádnak, halála után egész országát Zolta örökölte. Vö: ANONYMUS c. 19–23, 27–28. Ménmarót területét kétszer is elfoglaltatja Árpáddal, a történetbe beszúrva Tétény erdélyi hadjáratát, akitől szerinte a Gyula-Zombor nemzetség eredt (KRISTÓ Gyula, 1988, 13–20; Uő. 2002, 80–81). A 11. fejezetben tényként közölte: „földjét pedig kozárnak nevezett népek lakták”, ez viszont eredetileg nem Ménmarót, hanem a Gyula földjére vonatkozhatott!

[69]ANONYMUS c. 57.

[70]Géza neve a nyugati türk yabgu címre vezethető vissza, ez volt a nyugati türk Istämi kagán méltóságneve, lásd RÓNA-TAS András, 1997, 179; DOBROVITS Mihály, 2004; MAKKAY János, 2005a, 40–41.

[71]Sarolt neve is török eredetű név, lásd BÓNA István, 1993, 113–114. Vö: MAKKAY János, 2005a, 49.

[72]ANONYMUS c. 27; KRISTÓ Gyula, 1998, 85. Vö: BÓNA István, 1993, 113.

[73]KRISTÓ Gyula, 1988, 20–26. Vö: BÓNA István, 2000, 62–64.

[74]ANONYMUS c. 22: „…úgy döntöttek, hogy Árpád fejedelem országa határa a Meszesi kapunál legyen.”

[75]BÓNA István 1993, 110.

[76]HKÍF, 152–153.

[77]BÓNA István, 1993, 111–113; Uő. 2000, 63. Vö: KRISTÓ Gyula, 1998, 83–84; Uő. 2002, 83–86.

[78]ERDÉLYI István, 1997, 85.

[79]BÓNA István, 2000, 64–65, 68–71.

[80]ÁKÍF, 15; KRISTÓ Gyula, 1998, 84; BÓNA István, 2000, 67.

[81]KRISTÓ Gyula, 1998, 85–89; BÓNA István, 2000, 72–82.

[82]ÁKÍF 112, 238; KRISTÓ Gyula, 1988, 27–30; Uő. 1998, 89–91, 98–99; Uő. 2002, 86–92; BÓNA István, 1993, 115; Uő. 2000, 82–84. Thietmar krónikája szerint István elől északra menekült, aki a feleségét is utána küldte (ÁKÍF, 112), nyilván a magyaroktól északkeletre lévő kangar-besenyő tartomány, Javdierdim területére; a besenyők ezt követően a lengyel I. (Vitéz) Bolesław fejedelm (992–1025) oldalán részt vettek a Kijev ellen indított harcában (ÁKÍF, 113–114. Vö: KRISTÓ Gyula, 1998, 99).

[83]BÓNA István, 1993, 116; KRISTÓ Gyula, 1998, 100–101.

[84]Korábban Bóna István nyomán (BÓNA István, 2000, 64) „a gyulák dél-magyarországi területéről” írtam (PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2010b, 85), időközben számomra is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy itt a nyugati türk nagyfejedelem szállásterületéről (vagyis Turkiáról) van szó, és nem a Gyula „országáról”.

[85]DAI 39. ÁMTBF, 46; HKÍF, 126–127. A székelyek kavar eredetéről: SZÁDECZKY-KARDOSS Lajos, 1927, 52–53; KRISTÓ Gyula, 2005. A kavarok eredetéről és csatlakozásukról: ERDÉLYI István, 2004, 64–65.

[86]Theodorus capcan hun népéről lásd: PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 310–313; Uő. 2010a, 96–99.

[87]PUSKÁS-KOLOZSVÁRI Frederic, 2009, 314–315.

[88]SRH I. 165, 188.

[89]BENKŐ Loránd, 2009, 12–15.

[90]DÜMMERTH Dezső, 1987, 54–73, 78–89; MAKKAY János 2005a, 45–47, 64.

[91]Lásd erről részletesebben: DÜMMERTH Dezső, 1987, 134–173.




.: tartalomjegyzék