Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
2017 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Május
Oláh-Gál Elvira beszélgetése gróf Kálnoky Tiborral

A gyermekkori meséktől a testamentumokig

Gróf Kálnoky Tibor Münchenben  született 1966-ban, anyanyelve német, iskoláit angol nyelven kezdte a franciaországi Antibes-ban.  Franciaországban és Amerikában élt, Németországban serdült ifjúvá, de nevelésében mindvégig jelen volt az erdélyiség, mesék, elbeszélések és családi iratok által. A kommunizmus éveiben, 1987-ben tért vissza először édesapjával Erdővidékre, és ez az élmény meghatározó lett mindkettőjük életében. Hazatért a szó teljes értelmében, megtanult magyarul, otthonra talált, jövőt épít. Bár csak az egykori Kálnoky vagyon töredékét kapta vissza, jobb híján visszavásárolja az ősi jussot, és beváltja az elődök ősi testamentumainak meghagyásait: épít, gyarapít, példát mutat, közösségének javára áldoz. Célja nem a meggazdagodás, hanem egy értékrendszer képviselete: visszatalálni ember és természet harmóniájához és továbbadni az örökölt hagyományokat és értékeket a jövő nemzedéknek. Beszélgetésünk a gyermekkori mesékkel indul és a százados testamentumokig jut el.

 

– Úgy tartja a családi história, hogy Kálnok már akkor létezett, amikor a székelyek betelepedtek. Itt akkor élhetett egy gyér szláv (akkor bolgároknak nevezték) népesség, akik beolvadtak a székelyek közé. Kálnok neve a szláv nyelvekben sárost jelent. Ez lehet egy magyarázat. Tény viszont, hogy a család a XIII. századtól jelen van a Székelyföldön. Érdekességként említendő, hogy előtte a szászsebesi (sebesi/sepsi) székelyeknél is létezett egy Kálnok falu.[1] Tehát nem lehet tudni, hogy a család adta a település nevét, vagy fordítva. A család első háza, egy erődített lakótorony, Kálnok falu fölött, egy alacsonyabb hegygerincen állt. Később, amikor már nem volt szükség erődítésben lakni, leköltöztek a völgybe, és a lakóhelyüket vizesárokkal védték. A patakot, ami a völgyben folyik, átirányították a lakóhely köré és azután folyt tovább. Ide majd letelepedtek az emberek is és a település neve Kőröspatak lett, mert az volt a hely, ahol körbefolyik a patak. Az 1300-as években a pápai dézsma regesztrumában már a falu neve így szerepel. A hagyomány szerint a család őse Akadas (siculus de Sebus), aki IV. Bélát kísérte a menekülésében, amikor a mongolok üldözték. Az ő fia volt az a Vinzencius comes (vagy Benchench) akit már 1252-ben, mint a sebesi székelyek törzsfőjét (a vármegyei rendszerben ispánját) említik. Neki három fia volt, tőlük származik a Mikó, Nemes és Kálnoky család. 

Az ősi családi címer viszont egy másik Kálnokyhoz kötődik. A családi hagyomány szerint Kálnoky András testőrkapitánya volt Nagy Lajos királynak, aki nagyon szeretett Erdélyben vadászni. Egy ilyen alkalommal a király valahogy eltévedt az erdőrengetegben, eltörte a lándzsáját, kilőtte az utolsó nyílvesszőjét, egyedül állt ott fegyvertelenül, amikor szembetalálta magát egy hatalmas anyamedvével, és amikor az már készült letépni a király fejét, akkor érkezett az ősöm, aki íjával célzott és nyílveszőjével az utolsó pillanatban a kitátott szájú medvét a száján keresztül lőtte meg. A király pedig azt mondta: András, hálás vagyok neked, mert megmentetted az életemet, választhatsz a fele királyságom vagy egy gyönyörű címer között. Ugye, a család nagyon szerény volt mindig, ezért a címert választotta és maradt is ezzel a címerrel. Legalábbis így mesélte gyermekkoromban édesapám, kissé kiszínezve.

– A Kálnokyak címerében[2] ma nagyon sok család címere benne van. Mit jelképezhet ez a kissé zsúfoltra sikerült címer? A család hogyan őrzi Kálnoky Sámuel[3] emlékét, aki a grófi rangot szerezte? Említette, hogy nem a birtokszerzés volt őseinek a legfőbb igyekezete, a századok során sem a vagyonnak köszönhették helyüket a főnemesek sorában, hanem a hivatalviselés és képzettség révén jutottak hozza. Tüdős Kinga történész szerint: „a Kálnoky Sámuel famíliája nem a kiterjedt birtoknak és felhalmozott vagyonnak köszönhette helyét a korabeli erdélyi főnemesség soraiban, hanem az ambícióval, tehetséggel párosult, átlagon felüli jogi képzettségnek.”

– Az új, grófi címert a kor divatja szerint kibővítették rokon családok címereivel. Innen adódik a gazdagsága. Valóban nem tartoztunk a legnagyobb birtokosok közé, a család inkább igyekezett hivatalban szolgálni a hazáját. A legtöbben bírók és katonatisztek voltak. Főkirálybírók egész sorát adta a család Erdélynek, és mindig ott voltunk a harctéren lovascsapatainkkal, amikor kellett.

A család német ága több évszázadra nyúlik vissza, ha a családfát megnézzük, akkor Kálnoky Ádám[4] (1683) leszármazottai jobbára német családokból választottak feleséget. Így alakult ki a család morvaországi és felvidéki ága is?

Valójában Lajos (1743–1793, Tordai főispán az első, aki idegenből nősül: ő veszi el Maria Terézia királynő kancellárjának, Bluemegen grófnak a lányát, és fia Henrikörökli majd a Bluemegen vagyont, Lettowitzot. Onnan származik a morvaországi ág.

Öt nemzedék óta én vagyok az első a családban, aki erdélyi magyar családból nősült.  Valójában a Kálnoky család már alig volt erdélyi. Két ágra szakadt: az idősebb ág Bécsben a császári udvarban építette a karrierjét és tulajdonképpen kihaló félben levő családokba nősültek be, elég szép vagyont is szereztek ily módon. Így alakult ki a letovicei (Lettowitz) ága a családnak, Felvidéken pedig az alsó-csallóközi csicsói uradalmat bírták. Ezek is mind kommunista uralom alá kerültek, elveszítettük, akárcsak itt Erdélyben.

– …ezt a vagyont is visszaigényelte a család.

Igen, a letovicei Ausztráliában élő nagybátyám öröksége, ott viszont, sajnos, erdőt nem adtak vissza, a vár pedig egy rom volt, ezért inkább egy helybélinek eladta. A letovicei ág Sándor bátyám fiával kihal. Csicsóban Alajos nagybátyám igényelte vissza, ott már erdőket és földeket is visszakapott, van miből gazdálkodni. Neki hat lánya van, tehát a sors érdekessége, hogy miután háromszáz évig a család Nyugaton gyarapodott, most ez az ág kihal.

Itt maradt viszont Erdélyben a család fiatalabb ága, és ez nagyon fontos! És itt válaszolok az előbbi kérdésre is. Kálnoky Sámuel volt az első, aki Testamentumában írta ezt a nagyon érdekes mondatot, hogy az ő örököse ne is gondoljon arra, hogy erdélyi javait elidegenítse és pénzéből nyugaton könnyebb és kényelmesebb életet teremtsen magának, hanem itt kell őrködjön és mindig itt kell maradnia Erdélyben. Itt van a családnak a lelke! Ez nagyon erős hatással volt, évszázadokon keresztül mindig megtartotta ezt az erkölcsi parancsot a család. A morvaországi ág is néha megsegítette anyagilag az erdélyit, mert itt mindig nagyon nehéz volt. Nagyapám például Bécsben született. Az erdélyi ág viszont kihalt a múlt század ’20-as éveiben, Ludmilla néninek, aki itt élt, nem született gyermeke, de ő is, mint mindenki más, a testamentumába beírta, hogy amíg van egy Kálnoky a világon addig itt Erdélyben kell élnie valakinek. Ezért fogadta örökösének nagyapámat, aki Bécsben született, a Lettowitz-i ágból, és aki nem tudott magyarul, csak németül (meg tudott franciaul, angolul, olaszul is...)

– Semmit se bízzunk másra, ezt hagyta meg Kálnoky Félixné, akinek nevét viseli a kőröspataki iskola, helyesebben ma is látható a név az épület homlokzatán – Kálnoky Ludmilla –, amit még a 19. század végén felvéstek építtetője tiszteletére. Leánynevelő intézet volt, nemde?

– Igen, vincés apácákat hoztak az iskolába nevelőnek. Az iskola célja az volt, hogy a cigánycsaládok gyermekeit nevelje. Nem titok, hogy a földbirtokosok cigányokat telepítettek le, mert kellett a munkaerő. Székelyföldön a székelyek ugyanis szabad emberek voltak a maguk kis saját földbirtokukkal, és a nagybirtokosok nem tudták megoldani másként ezt a kérdést, mint idegen népesség – románok, cigányok – letelepítésével, akik béresként, zsellérként dolgoztak a földeken. Így telepedtek meg Kőröspatakon is, és Ludmilla néni, jószívű, karitatív asszony lévén, iskolát épített nevelésükre, együtt férjének, Félixnek a testvéreivel, Imrével és Pállal. Ludmillának, a cseh bárónőnek is érdekes története van. Félixhez ment férjhez, aki negyvenen túl nősült, a nála sokkal fiatalabb Ludmillát vette nőül, de házasságukból nem született gyermek. Férje halála után Ludmilla néni soha nem ment férjhez és sajnos az ő ideje alatt veszett el a birtokok nagy része is, jórészt karitatív tevékenysége miatt, míg intézője lassan átíratta saját nevére a birtok egy jelentős részét. (Ma ez a család kapta vissza a birtokokat és nem mi.) Nagyapámnak, amikor Ludmilla néni halála után hazatért, alig volt miből élnie, volt viszont jó sok kötelesség, például az iskola működtetése. Emlékszem egy olyan levélre a családi levéltárból, amiben nagyanyám panaszkodik, hogy alig van miből élni, mégis az apácáknak még mindig szabad bejárásuk van a kertbe. Úgy, hogy a ’30-as években mindenüket oda kellett adni, nagyapám újságírásból élt, a Magyar Távirati irodának fordított román nyelvű cikkeket.

– A nagyapa, Hugó volt az utolsó lakója a kastélynak, illetve csodaszép szőke felesége, Ingeborg, aki megtanult magyarul, és azt mondják, jobban sajnálta itthagyni Kőröspatakot, mint férje. Miért kellett elhagyniuk Erdélyt?

– A román világ eléggé megnehezítette a család helyzetét, nemcsak a Kálnokyakét, de minden főnemesi családét, mert a cél a kisemmizés és helyzetük ellehetetlenítése volt. Nagyapámnak a megmaradt birtok már alig hozott valamit, újságcikkeket fordított a román sajtóból külföldi hírügynökségek számára, ebből élt, és ez egy nagyszerű ürügy volt a román hatalom számára, hogy kémkedéssel vádolják. 1938 karácsony napján behívatták Sepsiszentgyörgyre a rendőrségre, rögtön megbilincselték, majd föltették egy vonatra és katonai kísérettel elvitték a magyar határra, ahol kirakták. A család nem is tudott minderről, nagyapám csak bement a városba, mert hívatták. Azután két hétre rá a család is elhagyta az országot. Édesapám akkor 3-4 éves volt. 1944-ig Budapesten éltek, nagyapám itt is újságírói munkát folytatott, a Pester Lloyd-ba írt határozottan antifasiszta jellegű, német nyelvű cikkeket. Magyarország megszállása után a Gestapó le akarta tartóztatni és így újra menekülni kellett.

– És a nagymama, Ingeborg asszony, akinek nevét a későbbiekben a nürnbergi perrel kapcsolatban idézik?

 – Ez egy szép történet. Az amerikaiak kerestek valakit, aki vezesse azt a házat, ahol a tanúkat elszállásolták. Ehhez óriási diplomáciai érzék kellett, mert nemcsak a zsidók, hanem a nácik mellett tanúskodók is egy fedél alatt voltak elszállásolva. Volt ugyanis tanú, akiből vádlott lett, úgy kell elképzelni, hogy a Gestapó-főnököt egy asztalhoz kellett ültetni a koncentrációs tábor borzalmait túlélt zsidóval. Azért esett a választás nagyanyámra, mert német ajkú volt és ismert volt családjának antifasiszta magatartása, tehát „tiszta” volt ebből a szempontból és társadalmi hátterét tekintve nagyon jól tudott bánni az emberekkel, nemcsak az illemtanban volt járatos, de viselkedési kultúrája sem volt átlagos. Ezt a vendégházat vezette nagy hozzáértéssel a nagymama két évig, és ebből később könyv[5] is született. Nagyapámról semmit nem tudott, eltűnt. Ő ott maradt Magyarországon, miután jöttek az oroszok és a kommunisták hatalomra kerültek, nagyanyám viszont kiment a gyerekekkel Bécsen keresztül Németországba és két évig nem hallottak egymásról. Ezalatt nagyapám bujkált, Apor Vilmos püspök vidéki házában talált menedéket. Amikor aztán nagyapámnak is sikerült  kimennie, akkor tovább is mentek Nürnbergből.

– Az amerikai élet már a család szétszórását jelentette.

– Igen. Nagyapám nagyon korán, 55 évesen halt meg rákban. Édesapám Amerikában ismerte meg anyámat, aki a Lengyelországi Sziléziából származó lengyel-németcsaládból származott (Marianne KernbachZylka), és szintén menekült család volt Amerikában. Elég hamar belátták, hogy az amerikai élet nem nekik való és visszajöttek Európába, Münchenbe.

– Ezekkel a történetekkel mikor, milyen körülmények között találkozott? Ki volt a mesélő?

– Sok helyen megfordult a család, Franciaországban, Németországban éltünk hosszabb ideig. De bármennyire is kitéptek gyökereinkből, az identitásunk mégis erdélyi maradt, a család, a rokonaink tudatában is ott volt a hovatartozás. Mi tudtuk, hogy kik vagyunk, milyen családból származunk, de pontosan a helyről nem voltak ismereteink. Kőröspatak vagy Miklósvár mesebeli homályba veszett, és sok történet szólt Erdélyről, az ősökről: Kálnoky Sámuelről, Antalról, Hugóról. Hozzám természetesen nem állt annyira közel, mint az idősebb nemzedékhez, az én életem Párizsban, Hannoverben, Münchenben másról szólt. Valójában bensőséges találkozásom Erdéllyel és közvetlen felmenőimmel akkor történt, amikor megtaláltam nagyapámnak azt a bőröndjét, amivel menekült annak idején, és amiben sikerült kimenekíteni a családi levéltárt. Olyan szerelmes levelekre bukkantam ebben, amelyeket nagyapám írt az oltszemi, egyébként bajor bárónőhöz és ezekben olyan helyeket említettek, olyan találkozókat beszéltek meg, mint például lovas sízés (nagyapám ült a lovon és húzta a sítalpakon álló hölgyet) romantikus, szép történetek elevenedtek meg előttem. Szóval ezzel a bőrönddel életre kelt a múltam. Akkor, a ’80-as években, tizenkilenc-húsz éves koromban  kezdtem ösztönözni édesapámat, hogy nézzük meg, mi van ott? Románia a legsötétebb Ceauşescu-éveit élte, 1987-ben jártunk először Erdélyben.

– Említette, hogy  mindkettőjük életét meghatározta ez az út. Édesapja, Kálnoky Farkas még Kőröspatakon született, de kisgyerekként hagyta el Erdélyt. Ő hogyan élte meg erdélyiségét? Hogyan változott az élete, miután visszatért a ’80-as években?

– Édesapám tulajdonképpen Thüringiában született, az édesanyja lovagvárában, Ranisban. Ez volt Ingeborg von Breitenbuch családi fészke. Kőröspatakon egész kisgyermekként élt, amíg el kellett hagynia az országot a családdal együtt. 1987-ben, amikor hosszas rábeszélés után visszatért Kőröspatakra, felismerték az utcán (mivel hasonlít édesapjához), az egész falu összegyűlt a templom előtt, ahová bementünk és szívélyesen fogadták, mondhatnám visszafogadták a hazájába. Én csak csodálkoztam, hogy mi történik itt!? Akkor jöttem rá, hogy itt van az otthonom, és elhatároztam,  mindent megteszek annak érdekében, hogy visszajöhessünk. Édesapám is azóta Erdélyért él, a ’90-es évek elején sok segélyakciót szervezett. Ma azért harcol – sajnos peres eljárásra kényszerült –, hogy  Kőröspatakon a család visszaszerezze jogos tulajdonát.

– Miklósvár már a nagyapa idején sem volt a család birtokában, bár ide is sok családi ereklye köti.

– Valóban, volt egy harmadik ága a családnak, amelyik Kálnoky Dénessel halt ki, és ő nem alkalmazta a családi törvényt, hogy mindig a fiúágra kell visszaszálljon az örökség, hanem Kálnoky Dénestől a leánytestvére örökölte és így vesztette el a Kálnoky család. Kálnoky Dénes 48-as honvéd volt[6], ő volt, akit utolsóként temettek a kriptába. Mikor visszajöttem, a kápolnát berendezésével együtt restauráltattam, tulajdonképpen esküvőmre készült el. Ugyanígy a kriptát is, ahol 13 koporsó volt, a legtöbbet feltörve, a csontokat szétszórva találtam. Érdekessége az egésznek, hogy Kálnoky Dénes holtteste, de más holttestek is meglepően épek voltak, a kripta száraz levegőjében ugyanis mumifikálódtak, és díszruházatuk, csizmáik, hajuk megmaradt. Az egyéb értékeket, pl. díszes kardot, ellopták. Visszaraktam „mindenkit a saját koporsójába” legalábbis hiszem, hogy sikerült, majd befalaztattam a bejáratot. A kápolnát pedig újraszenteltettem.

Miklósvár nekem mindig nagyon kedves volt, ragaszkodom hozzá.

Hogyan sikerült mégis visszaszerezni az elveszett örökséget az államtól?

– Magát a kastélyt hosszútávra haszonbérbe vettük, az én halálomig legalábbis biztosan használhatjuk, de remélem, hogy még életemben tulajdonunkba is kerül. De itt nem annyira a kastély lényeges, amely még mindig felújítás alatt van, illetve kész van egy lakosztály, ami lakható, hanem a vendégházak lényegesek. Hagyományos hétköznapi parasztházakról van szó, amelyek eredeti szépségükben maradtak meg, gyönyörűek abban az egyszerűségben, ahogy vannak. Csak annyira alakítottuk át, hogy bebútoroztuk és minimális komfortot biztosítunk. Azt az egyszerű alapelvet követtük, hogy minél természetesebb és egyszerűbb, annál jobb, nem akartuk eltorzítani. Miklósváron az érték: a harmónia a falu és a természet között, ami létezett valamikor, és amit újrateremtettünk. A vendégházakat vásároljuk.  

– És Kőröspatakot miért kell peres úton visszaszerezni?

A különbség Miklósvár és Kőröspatak között az, hogy az előbbiben megmaradt nemcsak a hagyományos építészeti örökség – egyébként egész Erdővidék gyönyörű régi falvaival, megőrzött népi építészetével együtt –, hanem megmaradtak a régi társadalmi struktúrák is. Ott az emberek még segítenek egymásnak, megőrizve a közösség többszázéves rendjét. Kőröspatakon nem, ezt a falut a kommunista rezsim teljesen tönkretette. Itt például a kastélyt lerombolták, a dendrológiai park fáit kivágták, téesz-istállókat és betonépületeket emeltek, a park végén pedig hatalmas lyuk tátong, egy nyitott szénbánya, amit ma tóvá akarnak átalakítani. A ’90-es évek elején ráadásul a kollektív gazdaságot eladták, privatizálták, felparcellázva vagy 25 embernek a mi birtokainkat. Amikor én visszaigényeltem, akkor azt a választ kaptam, hogy nem tudják visszaszolgáltatni, mert mind el van adva. Így kaptuk vissza a kastélyt egy igen kis hozzátartozó parcellával és azóta minden pénzem arra költöm, hogy a saját tulajdonunkat vásárolom vissza és ez nagyon nehezen megy. Olyan tulajdonosokkal van dolgom, akik a kommunista rezsimben jó állásban voltak, majd a ’90-es évek legelején – élve az új lehetőségekkel – potomért, egy vagy két lejért vásárolták fel telkeinket, és most a legnagyobb piaci áron (200 ezer euróért) akarják eladni nekem. Még azt sem adták vissza, ami közvetlenül a kastélyhoz tartozott. Véleményem szerint a ’90-es évek nagyobb kárt tettek az erdélyi műemlékekben, mint maga a kommunizmus.

És Zalánpatak? Ez az az út, amelyen a brit trónörökössel együtt indult el.

– Valóban, Zalánpatak nagyon izgalmas, mert Miklósváron még megmaradt az eredetiség, Kőröspatakon már elveszett, Zalánpatak pedig egy régi autentikus világ. Annyira eldugott és annyira kicsi, a környezet annyira ép és mentes a modern, fogyasztói  társadalom új rendjétől, hogy az már csoda. Zalánpatakot Kálnoky Bálint alapította a XVI. század második felében, majd dédunokája Kálnoky Sámuel alapított itt egy üveghutát. Itt volt ez a hatalmas erdőrengeteg és ő bajor, cseh és olasz mestereket hívott ide, de letelepültek itt román családok is, akik favágó munkát végeztek. Csíkszentimréről, a Hargita hegységből hozták a szilikátot, vízzel működő malom zúzta porrá, és hatalmas katlanokban készítették a szép üveget. Például a kolozsvári Szent Mihály katedrális színes üvegablakai mind a mi üvegünkből vannak berakva, mindannyi Zalánpatakról származik. Van egy Kálnoky Sámueltől származó levél a birtokunkban, amelyben felajánlja Brassó városának, hogy a Fekete-templom számára az 1686-os nagy tűzvész után szállítja a szükséges üveget kedvezményes áron. Arról nincs viszont bizonyítékom, hogy ez meg is történt. És mivel hozzáértő mestereket hoztak, minőséget állítottak elő, nemcsak színes huta-üveget, hanem használati tárgyakat is. Művészi kivitelezésű üvegtárgyakat. Az üvegcsűr valamikor a XIX. századig működött, akkor megszűnt, elsősorban a versenyhelyzet, de az erdők megcsappant faállománya miatt is. Megmaradt a kis település, amelyen magam is örököltem némi földterületet. Amikor elmentem megnézni, hogy hol van a visszakapott terület, elcsodálkoztam, hogy még létezik ilyen a világon. Megvan még a malom, a házak az erdőben vannak, kilép az ember a házból és azt érzi, hogy valóban a természet része, ahol a medve szó szerint átsétál az udvaron, ami egy gyönyörű virágos rét, százféle virággal. Kezdtük számolni, százhatvan virágfajtánál tartunk. És ez nem valamiféle vadon, hanem az ember által alakított környezet, mégis teljes a harmónia.

Nos, Károly herceg, az angol királyi ház trónörököse, meghívásomra 2006-ban járt először Miklósváron, és annyira megérintette az a modell, amit mi megteremtettünk, hogy igazi értelmét látva, ő is részt akart venni ebben az értékmentő munkában. Ő meggyőződéssel vallja, hogy az emberiségnek vissza kell találnia a természethez, most rossz és veszélyes úton járunk. Tehát, újra meg kell találni a harmóniát a természettel és ez a gondolat hozott össze bennünket. Vásárolt is nem egész falvakat, ahogy némely újságban megjelent a túlzás, hanem csak egy házat Szászfehéregyházán, rögtön a látogatása után, ugyanis itt tevékenykedett egy alapítvány, amelynek ő a védnöke, majd még egyet Almakeréken. Mindezekből viszont hiányolta a természet közelségét és akkor ajánlottam Zalánpatakát, annál is inkább, mert Kálnoky Bálint, az alapító, a királyi háznak is egyenesági őse, a Rhédeieken keresztül. Elvittem Zalánpatakra és megmutattam azt a házat, amit a család építtetett a bírónak, aki felügyelte a család részéről az üveghutát. Egy kis fából készült épületegyüttes, és amikor Károly meglátta, akkor azt mondta: így képzeltem Erdélyt. Aztán megvásárolta, most folyik a felújítása.

– Beszéljünk egy másik örökségről: a lovaskultúráról. Kálnoky Antal[7] a 18. század elején saját huszárezredet állított fel, amely részét képezte a Habsburg császári udvar katonai erejének. Ők voltak a Kálnoky-huszárok. Az Ön dédapja, Kálnoky Hugó a Monarchia legjelesebb lovasa volt. Az Erdélybe visszatért Kálnoky utód pedig ma szintén példaértékű lovasiskolát tart fenn.

Nagy hagyománya van a családban a lovaskultúrának. Mindig is huszárok voltak, minden nemzedékben találunk magas rangú huszártiszteket, még a bécsiek között is. Említhetnénk Kálnoky Gusztávot, aki Ferenc József császár és király külügyminisztere, lovasdandár-tábornok volt. Testvéréről a korabeli sajtó úgy ír, mint a Monarchia legjelesebb lovasáról. Ő volt Hugó, a dédapám, akiről olyan cikket közöltek például, mint mondjuk a mai magazinok Schumacherről. Igazi sztár volt a maga idejében, nemcsak kitűnő lovas, de a K.u.k léghajózás úttörője is. Egy legenda például arról mesél, hogy Velencében lóháton ment fel a Szent Márk székesegyház tornyába, igaz arról már nem szól a fáma, hogy hogyan jött le. De említhetném Kálnoky Dénest is, aki 48-as honvéd volt és akit jobbágyai választanak meg nemzetőr-kapitánynak, részt vesz a forradalomban. A lóval való foglalkozás a családi életnek egy része volt, egészen a második világháborúig. Nagyapám még nagy lovas volt, őriz a család egy képet, amely Hugó nagyapámat ábrázolja, aki ül a lovon és előtte egy ici-pici nyereg, amin édesapám ül, aki akkor hároméves. Úgy, hogy legkisebb korban odaszoktatták a lóhoz a gyermeket.

Magam is és három fiúnk is lovagol, de ez nem csak tőlünk öröklődött a családban, hanem feleségemtől, Annától (dr. Boga Anna állatorvos), aki szintén kiskorától Marosvásárhelyen lovagolt, úgymond lovak között nőtt fel. Ő volt az, aki tulajdonképpen visszaépítette a család lelkébe ezt a lovaskultúrát, és valójában ő irányítja a lovasiskolát. Sajnos ez nehéz dolog, a lótartás sokba kerül és van legalább 27 lovunk. Több forrás van, amiből fönn lehet tartani. A lovasiskolánkat főleg Szentgyörgyről és most már Brassóból is látogatják, edzés szempontjából magas színvonalat biztosítunk. Ugyanakkor lovastúrákat szervezünk, amely több napon át tartó lovas kirándulás, este valamelyik vendégház várja a lovasokat. Egyre vonzóbb.

– A Kálnoky-huszárok részt vettek a madéfalvi vérengzésben azon a bizonyos 1764. évi vízkereszt-hajnali megtorláson (SICULICIDIUM). Igaz, azt hozzá kell tenni, hogy a sorozási visszaélések során Székelyföldön vizsgálódó Kálnoky-bizottság[8] jelentése elítéli a visszaéléseket. A családtörténet számontartja ezt a mozzanatot is ?

– Beszélhetünk róla, persze. Kálnoky Antal nem vett részt a Madéfalván történtekben és minden bizonnyal tudomása sem volt  arról, ami ott történt. A szolgálatot teljesítő Kálnoky-huszárok (nem valamennyi) valóban  részt vettek, teljesítették a katonai parancsot. A család kutatja egy kicsit ezt a kérdést, a bátyám[9] írt egy könyvet a család történetéről, rövidesen megjelenik német nyelven, ő ennek is jobban utánanézett. Kálnoky Antal Bécsben tartózkodott abban az időben, de a családi krónika feljegyezte, hogy amikor meghalt, testamentumában (a testamentumok sokat mesélnek a családi hagyományról és az ember lelkéről) meghagyta, hogy utolsó útjára ne kísérjék Kálnoky huszárok, hanem a székely határőrezred huszárjai[10].  Úgy tűnik tehát, hogy Kálnoky Antalt nagyon bánthatták a történtek, amiről utólag értesült, és elszámolt lelkiismeretével. Legalábbis bennem ezt a meggyőződést erősíti.

– Létezik-e együttműködés az erdélyi történelmi családok között, például egy kastélyturizmus létrehozásában?

– Létezik együttműködés az angol trónörökössel, de mással nem igazán. Igaz ott vannak a kastélyok, de nem használjuk tuisztikai célra, még mindig felújítás alatt vagy előtt állnak. A kastélyok kihasználása nehéz kérdés, óriási befektetésre lenne szükség, hogy ezt turisztikai céllal használják, nem is alakult ki itt Romániában ennek a járható útja. Nem az a célunk, hogy van egy kastélyunk és azt átalakítjuk szállodává, majd 50 Km-re egy másik és kialakul egy lánc. Különben is ezeket a kastélyokat nehéz átalakítani úgy, hogy szállodai célt szolgáljanak. Az igazi funkciója a kastélynak az, hogy lakják. Itt inkább egyfajta szemléletről van szó, a mi üzenetünk a világnak talán kissé idealista: nem a kastélyok világát akarjuk visszavarázsolni, hanem a természetközeliséget, a természet és ember közötti harmóniát. Az épített örökség ennek szerves része, a turizmus pedig ennek a mély gondolatnak egy jó táptalaj. Vendégházaink ezért nem kereskedelmi célokból alakultak így, hanem mert a különös hangulat visszaadását kerestük, az eredetiséget szeretnénk érzékeltetni. Az angol trónörökösnél ugyanezt a gondolkodást találtam és ezért is tudunk együtt dolgozni. Tehát itt nem kastélyokról és fényűzésről van szó, hanem az értékrendszerről.

– A Testamentumok valamiről mindig hagyatkoznak: birtokról, magatartásról, feladatról, javakról. Mit tart magára nézve kötelező érvényűnek?

Azt érzem, hogy talán hozzájárulok a testamentumok parancsához. A történelmi családok azért maradtak fenn, mert továbbadták nemzedékről-nemzedékre az örökséget. Ezért fontos számomra is a család és a gyermek. Minden ember előtt ott van a szörnyű halál képe. Az ember nem képes feldolgozni a halál gondolatát, mint ahogy a végtelenséget sem tudjuk józan ésszel megérteni. Azért van a vallás is, hogy kapaszkodjunk valamibe, mert olyan problémával állunk szemben, amit nem tudunk kezelni. Tovább akarjuk adni tehát az életet, és a gyerekeinkben élünk tovább. Képzelje el, amikor dolgozom a kastélyban és előkerülnek a falból régi kövek egy-egy névvel, címerrel, felirattal, azaz üzenettel. Visszahelyezem ezt a követ a helyére, és akkor továbbélnek ezek az ősök általam. Úgy látom az egész folyamatot, mint egy hosszú láncot, amely egyetlen egység, ahol én egy láncszem vagyok, de ez csak akkor tölti be szerepét, ha kapcsolódik az előtte állóhoz és az utána következőhöz. Másként megszakad a lánc. Szóval én teszem a magam részét és gyerekeim is, remélem, teszik majd a maguk részét.

– Hogyan viszonyul a megszólításhoz? Mennyiben változott a címek jelentése és jelentősége?

A cím számomra az identitás, sem több, sem kevesebb. És ez helyhez kötött! Miklósváron például az első pillanattól az emberek így szólítottak meg, bár soha senki nem mondta nekik, hogy én ki vagyok. Ők a történelmi folytonosságot és hagyományt fejezik ki a cím használatával. Büszkék is erre, hogy van egy grófjuk. Kérdezte egyszer a faluban valaki, hogy most miért nevezik grófnak ezt az embert? Az volt a válasz, hogy büszkék, amiért mindig is volt grófjuk, és örülnek, hogy most ismét van. Mert nem mindenki büszkélkedhet ezzel. Én büszke is vagyok, hogy Miklósvár megmaradt, magam is igyekeztem „miklósvári” lenni, egymáshoz tartozunk. Szerintem, ha nem erőltetett a címzés, épp olyan tisztességes, mint a mérnök úr, vagy doktor úr, tehát egyfajta státus.

– Miben látja a történelmi családok szerepét a 21. században?

A történelmi családok hozzátartoznak egy nép identitásához. Véleményem szerint ma is hitelesen tudják képviselni azt a közösséget, amelynek részei, mert hitelesen tudják megjeleníteni a történelmet. Ma, a modern világban, amikor mindenki hatalmas ambícióval a legtöbbet akarja felmutatni, mindent el szeretnének érni, megkaparintani amit csak lehet, mindenekfölött valók az anyagi javak és a hatalom, akkor – szerintem – az arisztokráciának egyedülálló értéke, hogy születése kötelezi. Létezik egy dolog, amit nem tudsz elérni, akármennyire gazdag és hatalmas vagy: nem lehetsz arisztokrata, ha nem annak születtél. Ez egyfajta szuverenitást ad minden más érték fölött, egyfajta megvesztegethetetlenséget jelent, és ebben a helyzetben olyan értékeket lehet hordozni, amit mások korrumpáltak. Ezért lehetne jelentősebb szerepe a történelmi családok képviselőinek itt Erdélyben is. Az alkotmányos monarchiákban a királyság is kifejezi egy nép identitását, képvisel egy értékrendet, egy népet és a történelmi folytonosságot. Ezt semmivel nem lehet pótolni, és ezért valahogy a történelmi családok vissza kellene nyerjék súlyukat a társadalomban. Ez lenne az igazi ereje.



[1] A mai Kálnok 500 lelkes falu Sepsiszéken, Szentgyörgytől északra. Régebbi dokumentumokban a háromszéki Kálnoky család Kálnaki vagy Kálnoki  néven is előfordul (lásd. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár). A Maros-Küküllő-vonal alatt fekvő Sebes, Orbó és Kézd településeken (vagy ahogy a szászok betelepülése után nevezték a székelyek és magyarok: Szászsebes, Szászorbó és Szászkézd) – a történeti források szerint a szászok helyén eredetileg székelyek lakták. Szászsebes mellett fekszik Kelnek, vagy ahogy még régebbi forrásokban szerepel Kalnuk.

 

[2]Kálnoky Sámuel címere a Lipóttól kapott diploma szerint: négy részre osztott pajzs, melynek közepén egy kisebb koronás pajzs látszik; utóbbinak udvarán egy kétfejű sas mellén aranytáblával, melyen a király nevének kezdő betűje „L” ragyog. A nagy pajzs első osztályában a losonczi Bánffy címer, II. osztályában a Bethlen címer, III. osztályában a Petki címer és a IV. osztályában a Béldi címer látható. Kettős sisak: jobboldalin egy száján átlőtt vérző medve (az ősi címer szimbóluma) a baloldalin egy nyakán nyíllal átlőtt dámvad (a szárhegyi Lázár címer szimbóluma)  díszlik. Foszlányokban: arany-fekete. (Nagy Iván - Kővári László féle leírás)

 

[3]Kálnoky Sámuel Kálnoky  István Miklósvárszék királybírója (1631) a székelyek kapitánya és Béldi Anna házasságából született 1640-ben (?), 1704-ben halt meg. Iskoláit a kor divatja szerint a bécsi akadémia jogi karán folytatta. Visszatért Erdélybe és feleségül vette a gyergyószárhegyi Lázár Erzsébetet. Házasságukból született Ádám, a későbbi csíki főkapitány. 1694-ben udvari kancellár Bécsben és az Erdélyi Udvari kancellária szervezője, majd a gubernium alkancellárja. 1697-ben kap grófi címet I. Lipóttól. Bécsi pályafutását nemcsak kortársai bírálták (pl. Bethlen Miklós), de ő maga is szembekerült a Habsburgok politikájával A család legjelentősebb tagja, sok nyelvet beszélő művelt ember: a német, francia, latin és feltehetően a román mellett jártas lehetett a török nyelvben. Hasonló nevelésben részesítette fiát, Ádámot. 

[4]Kálnoky Ádám (1683–1749) Kálnoky Sámuel fia, az utolsó csíkszéki főkapitány a Rákóczi szabadságharc után.. Feljegyezték, hogy csíksomlyói diákként 1694-ben megszervezte a tatárbetöréskor az ellenállást az ellenség megtévesztésével, ő vezényelte harci zaj keltésével a dobolást, de nevéhez fűződik Kőröspatakon a katolikus hit visszaállítása, a protestánsok megtérítése és a domonkos rend visszatelepítésének kísérlete.

[5]Ez volt a Tanúk Háza, egy Nürnberg város peremén levő villában. Kalnoky Ingeborg visszaemlékezése 1974-ben angol nyelven jelent meg :The Witness House.A Nuremburg Memoir of Countess Kalnoky with

Ilona Herisko,London, New English Library. Christiane Kohl német újságírónő pedig a Kálnoky Ingeborg által vezetett vendégkönyv alapján írta meg a Das Zeugenhaus – Nürnberg 1945: Als Täter und Opfer unter einem Dach zusammentrafen.Goldmann, München, 2005.

[6]Gróf Kálnoky Dénes (1814–1888), Háromszék kiemelkedő közéleti személyisége, részt vett az 1848-as forradalomban, a kiegyezéskor Háromszék főkirálybírója. Az 1848-as forradalomban a Kőröspatakon élő Kálnokyak is részt vettek: „Kőröspataki Imre és Pál grófok családi fegyvertárából került ki s szólalt meg azon kis, másfél fontos ágyú, amellyel Gábor Áron azt hirtelen felszerelve Hidvégnél megfutamította az ellenséget” — írja Nagy Sándor a háromszéki önvédelmi harcról szóló könyvében. A szabadságharc bukása után Kálnoky Pál hazatér, és haláláig birtokán gazdálkodott. 1865-től Háromszék vármegye országgyűlési képviselője volt.

[7]Kálnoky Antal (1705–1783) a Kálnoky Huszárezred megalapítója. Mária Terézia uralkodása idején, 1742-ben  alapította az ezredet, amelynek tulajdonosa is volt 1749–1782 között. A Kálnoky-huszárok ruházatának  világoskék-piros színösszetétele volt, a legénységi tarsolyon sárga posztórátét K betű, fölötte koronával. 

[8]Az 1762 decemberében kivizsgálásra küldött bizottság katonai vezetője Kálnoky Antal volt, aki az 1783 május 10-iki  guberniumnak írt jelentésében így összegez: „alaptalan ígéretekkel csábítják, a vonakodókat fenyegetéssel és büntetéssel, erőszakkal fegyverfelvételre és felesküvésre kényszertik.”  Javaslata, hogy „az ő szellemükben és kiváltságaikkal rendeztetnék végleg az ügy.” (Albert Ernő: A halál völgye)

[9]Borisz Kálnoky író, újságíró

[10]Benkő József 1783-ban a Magyar Hírmondónak beszámol Kálnoky Antal haláláról és temetéséről: „Temettetett Sz.Iván havának 24dikkénn a Köröspataki temető kápolnába, Székely katonaságnak katona módon való tisztesség tételével.” (Benkő József levelezése)




.: tartalomjegyzék