Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Október
2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Augusztus
Dobos László beszélgetése Novák Károly Eduárd kerékpározóval

Jeges köröktől a Székely Kerékpáros Körversenyig

Novák Károly Eduárd 1976. július 28-án született Csíkszeredában. S mint minden csíki gyermek, a téli sportok egyikét választotta: Mezei Irma tanárnő vezetésével gyorskorcsolyázni kezdett. Nagyon tehetségesnek bizonyult, a gyermek, majd az ifjúsági korosztály bajnoka volt, sőt a '90-es évek elején, ifiként a felnőttek között is a dobogó legmagasabb fokára állhatott. Ekkor már a Lǎzǎrescu-házaspár egyengette útját. Rangos nemzetközi ifjúsági gyorskorcsolya-versenyeket nyert Olaszországban, Németországban, Ausztriában és Ukrajnában. A szakemberek őt tartották a nemrég elhunyt, Európa-bajnoki bronzérmes Kopacz Tibor utódjának, de sajnos 19 éves korában megtörtént a tragédia... 1996 januárjában az olaszországi Colalbóba indult, amikor Maros megyében gépkocsibalesetet szenvedett, és amputálni kellett az egyik lábfejét.

Nehéz pillanatok következtek, abba kellett hagyni a gyorskorcsolyázást, Ede azonban nem adta fel, folytatta a sportolást. Protézist kapott és kerékpározni kezdett. 1998 és 2001 között amatőrként, majd 2001 elején csapatot alakított Csíkszeredában, és azóta rendszeresen, céltudatosan a kerékpársportnak él. A fogyatékkal élők számára kiírt versenyek számos sikert hoztak számára. Nyert Európa-kupát, megnyerte az LC2 kategória Európa-bajnoki címét. Két paraolimpián vett részt, 2004-ben Athénben két negyedik helyezést szerzett, 2008-ban, Pekingben pedig a dobogó második fokára állhatott. Rá egy évre megszületett pályafutása legjobb eredménye: az olaszországi Bogonóban megrendezett világbajnokságon ezüstérmes lett az egyéni időfutamban, majd megnyerte a mezőnyversenyt. Ő Csíkszereda első világbajnoka! Meghonosította Csíkban a kerékpársportot, kontinentális csapatot alakított, és az egészséges sportolók között is dobogós helyen végzett Romániában. Az ő nevéhez fűződik a térség egyik legrangosabb sportviadala, a Székely Kerékpáros Körverseny.

 

*

 

– Hogyan emlékszel a kezdetekre, a sport iránti vonzalomra, mi volt az indító ok, mely erre a szép, de nagyon nehéz pályára irányított?

– Sportos családban, sportszerető családban láttam meg a napvilágot, édesapán sportolt, atletizált. Katonatiszt volt, a katonák erőnléti felkészülésével foglalkozott, ő készítette fel a Csíkszereda melletti hegyvadász alakulat katonáit, ő vitte különböző nyári és téli sportversenyekre. Otthon, a falon lógott egy pár érem, amit mindig megcsodáltam. Elsős lehettem, a mai Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam, amikor az iskolában megjelent két tornatanár – később kiderült, hogy edzők voltak –, akik gyerekeket toboroztak hokizni. Jelentkeztem, és el is mentem pár edzésre. Volt egy-egy korcsolyánk, és arra tisztán emlékszem, hogy az edzők dobtak felénk egy valódi hokis sisakot, én pedig ezt elkaptam, és tekertem körbe a pályán, senki sem ért utol. Egy idő után aztán édesapám mondta, hagyjuk a hokit, mert bár nagyon fürge ugyan, de vékony vagyok, nem eléggé erős ehhez a sportághoz. Elvitt gyorskorcsolyázni. Igazi gyorskorcsolyát csak két év után kaptam, addig műkorcsolyával tanulgattam. Amikor megkaptam azt az alumínium gyorskorcsolyát, az is kiderült, hogy már azon a télen versenyre fogunk menni. Sucsáván volt az első nagypályás verseny, és akkortájt negyedikes lehettem. Mezei Irma tanárnő volt az edzőm, ő vitt el az első versenyre. Nem szerepeltem jól, nem váltottam jól a sávokat, össze-vissza mentem a pályán, és azt se tudtam, hol az érkezés, a cél után is mentem tovább, és mindenki nevetett rajtam... Bár a tanárnő elmagyarázta, hogy minden körben egyszer kell sávot váltani, én kétszer váltottam, így kizártak, és nagyon lehangolva érkeztem haza. Pár hónapra rá Tusnádfürdőn, a Csukás-tavon szerveztek országos rangú versenyt, de ez már kispályás vetélkedő volt, nem kellett sávokat váltani. Elmondták, hogy innen indulsz, oda érkezel, és mindenkit el kell kerülni, és a döntőben úgy győztem, hogy közben el is estem, majd hamar felpattantam, és az utolsó kanyarban bravúrosan elkerültem ellenfelemet. Az országos gyermek-bajnokságot Bukarestben rendezték, a nyolcvanas évek közepe volt, nem lehetett az üzletekben szinte semmit kapni, és én vásároltam anyuméknak egy kiló cukrot a román fővárosban. Büszkén jöttem haza Bukarestből a kiló cukorral és az aranyéremmel, megéreztem a siker ízét. Tetszett minden: a harc, az érmek, a dobogó, a sikerélmények.

– Ez a gyorskorcsolyázói karrier ívelt felfelé, az 1989-es fordulatkor te voltál a romániai gyorskorcsolyasport legnagyobb ígérete, országos ifjúsági csúcsot döntöttél meg több távon. Közben Lǎzǎrescuné Tasnádi Mária lett az edződ.

– Mezei Irma tanárnő 1988-tól elment az egyik iskolába tanítani, és ezt követően Tusi nénivel, Lǎzǎrescu Máriával készültem. Évről évre fejlődtem, minden korosztályban bajnok lettem, sőt a fölöttem lévő kategóriákban is. Bárki volt az edzőm, én mindig fejlődtem, mert rengeteget dolgoztam, és ezért sokszor haragudtak is rám a csapattársak, mert az edzéseken maximálisan teljesítettem a kiadott feladatokat. Tisztult bennem sok minden, sok edzőtől tanulhattam, hisz Tusi néni mellett a válogatottnál a brassói Ulrich Ernő, illetve a kolozsvári edzők is foglalkoztak velem. Karrierem fontos pillanata volt 1989 decembere, amikor megnyíltak a határok, lehetett menni külföldre edzeni, versenyezni, lehetett korszerű felszerelést behozni. Kilencven elején édesapán kiment Magyarországra, kerámiát és más, innen vitt cuccokat árult a piacon, hogy vehessen nekem egy korszerű korcsolyát, ami óriási pénzbe, ha jól emlékszem, 20 ezer forintba került. Nagy volt ugyan a mérete, de a legjobb minőségű. Az olaszországi versenyen frottír zoknit húztam, hogy ne kotyogjon a lábamon, és nevettek is ezen az akkori nagymenők, a későbbi olimpiai bajnokok Hunyadi Emese és Gunda Niemann. Furcsán nézték, mit művel ez a gyermek. A gyorskorcsolya-cipő egy számmal kisebb szokott lenni, mint a láb, hisz olyan bőrből készült, ami felveszi a láb formáját, hogy a sportoló érezze a korcsolya pengéjét. 1990-ben olyan ifjúsági csúcsokat repesztettem az olaszországi Colalbóban, hogy még ma sem tudta senki megdönteni. A gyorskorcsolyázói karrierem szépen ívelt felfelé.

– Közben iskolába is jártál, és nem voltál utolsó a tanulásban sem. Mit jelentett számodra az iskola, mire emlékszel szívesen vissza?

– Mindig mindenben a tökéletességre törekedtem. Azt mondták otthon, ha jól tanulsz, akkor sportolhatsz. Szerencsére szüleim nem tettek válaszút elé: tanulás vagy sportolás? Az első nyolc elemit a mai Petőfiben jártam, az első négy osztályt magyar nyelvű osztályban, az 5‒8-at pedig románban. Olyan volt akkor a rendszer... Kilencven után kezdtem a középiskolát, a Márton Áron Gimnáziumba felvételiztem, magyar osztályba. Nehéz volt, mert például magyar nyelvtanból le voltam maradva, fizikából és kémiából nem tudtam a magyar kifejezéseket, nem tudtam még azt se, mi az a sósav... S bár az edzőtáborok miatt keveset jártam iskolába, igyekeztem bepótolni a tananyagot. Volt olyan tanár, aki megértette, s volt, akinek úgy meg kellett feleljek, mint aki nap mint nap iskolába jár. Jó tanáraim voltak, szeretettel emlékszem vissza Borsodi tanár úrra – Isten nyugtassa –, Miklós József tanár úrra, Bács Károly, Lászlófy Pál és a többiek, akikre mind felnéztem. Jó tanáraink voltak, jó módszereik, hisz annak ellenére, hogy keveset jártam iskolába, az érettségi médiám a legnagyobb volt az osztályból. Egyetemre mentem, jogász lettem. Gyorskorcsolyában ugyan jó eredményeket értem el, de sajnos soha sem tudtam igazán megmutatni, mire lettem volna képes a felnőttek között... Mi csak három-négy hónapot korcsolyázhattunk évente, a hollandok pedig kilencet, de az ő szintjükön voltam.

– És bekövetkezett az 1996-os autóbaleset, mely kettőbe törte gyorskorcsolyázói pályafutásodat, amputálni kellett jobb lábfejed.

– Életem döntő pillanata volt. Akkor már két éve jártam egyetemre, de éreztem, hogy valamit mást ki kell találni, mert nem leszek azzal boldog, hogy jogász vagyok. Nehéz időszak volt, tizennégy év munka, sok-sok év sport után dönteni kellett. Két évre rá, 1998-ban neki is álltam kerékpározni, de nagy leégés volt az első verseny: még a lányok is legyőztek. Két év keresés, tesztelés után döntöttem, hogy újra profi szinten sportolók. Két év alatt sok mindent kipróbáltam, kerestem a helyem, hová tartozok, kik a barátaim? Addig csak a korcsolyás körökben forogtam, ők voltam a barátaim, más nem nagyon ismert, hisz a sportpályákon kívül nem jártam sehová szórakozni. 2001-ben döntöttem el véglegesen, hogy profi kerékpározó leszek. Nehéz volt az első években, jogászként dolgoztam napi nyolc órát, utána pedig a nehéz, három-négy órás edzések következtek. Másfél év után kezdtek megjelenni az eredmények, második lettem az egészséges sportolók országos bajnokságán, 2003-ban pedig a fogyatékkal élők Európa-bajnokságán aranyérmes. Évről évre nagyobb célokat tűztem ki magam elé. Az eredmények jöttek is, csak éreztem, hogy a munka mögött nincs meg a szaktudás. Egy szintet elértem magamtól, de utána már nem tudtam mit, hogyan kell csinálni. Egy folytonos keresés volt. Külföld felé irányultam, olyan emberek felé, akik nagyon értették ezt a sportot.

– Valamit azonban nagyon jól csináltál, hisz Európa-bajnoki, világbajnoki címet, olimpiai ezüstérmet nyertél.

– Igen, természetesen felértem a csúcsra, de sokkal nehezebb ott fent megmaradni, mint feljutni. Soha nem felejtem, hogy ezeket a kimagasló eredményeket egy pár embernek köszönhetem. Elsősorban családomnak, akik mindvégig mellettem voltak. Tőlük kaptam a nyugodtságot, a biztonságot, hisz a versenysportban nagyon fontos, hogy lelkileg légy kiegyensúlyozott. És persze a rengeteg munka. Munka és áldozat nélkül nincs eredmény.

– Érdekes, hogy többször voltál negyedik, illetve második helyezett a világversenyeken. Sokan abbahagynák, te pedig ezekből a kis sikertelenségekből erőt merítettél.

– Mindig levontam a következtetést, elemeztem a helyzetet, mit és hol hibáztam. Annyira erős és kiegyensúlyozott a mezőny, annyira közeli eredményeket tudnak nyújtani az élsport csúcsán, hogy kis dolgokon, árnyalatokon múlik első vagy második, illetve harmadik vagy negyedik helyen végzel. Itt van például a tavalyi kanadai világbajnokság. Szinte tökéletes volt a felkészülésem, de a verseny előtt tőlem független történések miatt teljesen kiestem formámból. Először a hercehurca a szövetséggel a kiutazás miatt, majd az, hogy nem tudtam időben elutazni, hozzászokni az időeltolódáshoz. Oda jutottam, hogy a vébé előtt nagyon fáradtnak éreztem magam, hánytam, rosszullét környékezett stb. Másfél perces vereséget kaptam az időfutamon, a hosszú próbában pedig remegtem a lábaim a hegyek előtt, pedig köztudott, hogy a hegyi szakaszok az erősségeim közé tartoznak. Sok minden számít, nagyon fontos a háttércsapat: legyen jó edződ, jó szerelőd, jó hangulat a csapatban stb.

– Athénban 2004-ben, és négy évvel később, 2008-ban Pekingben is ott lehettél a Paralimpiai Játékokon, a fogyatékkal élők ötkarikás játékain. Jövőben, 2012-ben újabb olimpia vár rád?

– Nagyon stresszes verseny az olimpia, aki ott versenyzik, az nagyon fel kell legyen készülve, mindent kell tudjon önmagáról. Kell tudjad, például, hogy melyik bemelegítés a jó neked, mit kell enni egy nappal a verseny előtt, hogyan, mit kell venned magadra, melyik versenyruhát, milyen pozícióban kell hajtanod stb. Rengeteg részletere oda kell figyelni. Tizenhárom hónap múlva, 2012-ben Londonban újabb olimpia vár rám. A kvalifikációs versenyeken túl vagyok, most már csak a felkészüléssel kell foglalkoznom. Már elkezdtem az edzéseket, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy kiváló olasz edző készíti számomra az edzésterveket, az a szakember irányíthat, aki tíz évig az olasz pályakerékpáros válogatott edzője volt. Azt is szeretném, ha nem csak egyedüliként képviselném Romániát a paraolimpián. Ott lehetne például a kézdivásárhelyi Oláh Attila és a csíkszeredai Török Imre is. Nekik még ki kell harcolniuk az indulási jogot. Én nagyon bízok bennük. Aranyérmet szeretnék nyerni a 4 km-es próbán és az időfutamon, úgy érzem, ebben a két számban van esélyem.

– A te nevedhez fűződik a csíkszeredai kerékpárcsapat megalakítása, a Székely Kerékpáros Körverseny elindítása.

– Igen, mindenben a tökéletességre törekedtem, szeretek adni az embereknek, de nem mindig jöttem ki jól ebből. A csapat megalapítása szerintem valahol sorsszerű volt. Amikor én kezdtem a kerékpársportot, szinte senki nem tudott semmit erről a sportágról Csíkban. Az, hogy bicikliztek egy páran, volt egy pár embernek versenybiciklije, felültek, lementek Tusnádig, s vissza, az még messze állt az igazi kerékpársporttól. Nem volt könnyű meghonosítani, hisz egyfelől helyt kell állni a nemzetközi versenyeken, s olyan országok képviselőivel versenyezni (Olaszország, Spanyolország, Franciaország stb.), ahol már száz éve van kerékpársport, másrészt el kellett fogadtatni, megszerettetni ezt a nyári sportágat a téli sportok hazájában. De bátran ki lehet jelenteni, hogy népszerű lett Székelyföldön a kerékpársport. A 2000-es évek elején kezdtem szervezni a mountainbike-, a hegyikerékpár maratonokat, melyek mára már nagyon kinőtték magukat, nincs olyan hétvége, hogy valahol ne rendeznének mountainbike-versenyt. Csapatot 2004-ben alapítottunk, de az akkori alapemberek közül sokan már abbahagyták a minőségi sportot. Sok minden jól alakult ezekben az években, összebarátkoztam például Kurkó Gyárfással, a Tusnád Ásványvíz cég vezetőjével. Tetszett neki az ötlet, adott pénzt, így lett a kerékpároscsapat neve: Tusnád Cycling Team.

Érdekes a székely körverseny névadása, kialakulása. 2007-ben - amikor negyedik lettem a Román Körversenyen -, az egyik délután a gyerekeket sétáltattam a parkban, amikor összefutottam Ráduly Róbert polgármesterrel, aki szintén a gyerekkel volt kint. Szó szót hozott, s a polgármester rám kérdezett: mi lenne, ha mi is szervezni itt Csíkban egy nagy kerékpáros versenyt? Szintén tőle jött az ötlet, hogy nevezzük székely körversenynek. Én rögtön elő is terjesztettem az ötletet a román szakszövetségnek, s csodák csodája, akkor nem szúrt senkinek szemet a Turul Ţinutului Secuiesc elnevezés, rögtön jóváhagyta a szövetség és a minisztérium. 2008-ban volt az első, idén lesz a negyedik székely kör, s négy év alatt ez a verseny kinőtte magát Románia legrangosabb kerékpáros versenyévé. A versenypolitikában azonban adódnak kis konfliktusok, hisz például szervezzük ugyan ezt a székely körversenyt, meghívunk erősebbnél erősebb csapatokat, de mindenki azt is elvárná, hogy a helyi csapat nyerjen...

– Fontos év volt a 2010-es esztendő, amikor eldöntötted, hogy kevesebbet foglalkozol a vállalkozással, az üzleti élettel, és csak a versenysportra összpontosítasz.

– Van egy gyógyászati segédeszközöket forgalmazó cégünk. Leültünk a feleségemmel, s megbeszéltük: ő foglalkozik a céggel, én pedig a kerékpársporttal. Tervem, hogy elindítsak egy ifjúsági, tizenöt-húsz fős kerékpáros csapatot, s egy komoly szakember vezetésével neveljünk ki jó kerékpározókat.

– A fiaid szeretik a sportot?

– Nagyon. Van ahonnan példát vegyenek, de én nem erőltettem rájuk a sportolást. Járnak gyorskorcsolyázni. A feleségem is imádja a sportot. Vérükben van a sport, a versenyszellem, érmekben, kupákban gondolkodnak, mind a három gyermekem hobbija a sport.




.: tartalomjegyzék