Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - November
2018 - Október
2018 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Szeptember
Bene Zoltán

Hadik útja

(1790)

Az öregember nehezen szedte a levegőt. Párnás, kissé talán püffedt kezeivel a nyakához nyúlt, megigazítani a gallért, amely mélyen a húsába vágott. Pufók arca hófehér volt, csak a járomcsontjait színezte pirosra a láz. Egy ablakmélyedésben ült, az ablak a futaki kastély pompás kertjére szolgált. Szerette nézni az ápolt pázsitot, a formás fákat. Csaknem idilli hangulatba ringatta ez a látvány, ám az agyában halvány, reszkető délibábként lebegett a félelem: mi lesz pár hét múlva, amikor ő már nem él? Tekintélye, neve, híre óvja még a birtokot, ám ez csak addig ér valamit, amíg életben van. Utána előbb-utóbb jönnek majd a hiénák. Sötét ruhába öltözötten megjelennek a hitelezők, hogy követeljék jogos jussukat. A bensejében fakón pislogó szorongás hirtelenjében felszikrázott, ahogy a gyászos ábrázatú, keskeny, vértelen ajkú, a csontsoványságig szikár férfiak sivár képe felsejlett előtte, s az öregemberbe a lelkifurdalás apró tűhegyei szúródtak. Kíméletlenül, kegyetlen hajthatatlansággal gyötörték. Fájdalmasan sóhajtott föl. Fegyelemhez és ésszerűséghez szokott katonaember létemre nem bírtam gondosan, előretekintőn, okosan bánni a pénzzel. Elhittem, hogy egy gróf, egy kormányzó, egy tábornok, az Udvari Haditanács elnöke csak akkor valódi gróf, kormányzó, tábornok és Haditanácsbéli elnök, ha fényűzően, hivalkodón él és hódol a talmi csillogásnak... Lám, a vége ez lett, ez az adósság. A futaki kastélyon és egyéb birtokaimon egyaránt teher hátán teher! Elsuttogott szavai buborékokként lengedeztek, majd pukkantak sorra semmivé az ablaküveg és az ajkai között.

 

(1757)

A csillagok szinte szikráztak az égbolton. Tisztán rajzolódott ki a Tejút. A Hadak útja. Csaba királyfi csillagösvénye, jegyezte meg csöndesen Mózes, az altábornagy legénye. Az altábornagy finoman, elnézően mosolygott. A Hadak útja, formálta a szavakat, mintha azt próbálná, miként hangzanak. Kis ideig elmélázott. Induljunk hát a saját hadunk útján, mondta végül. Három éve tartott a háború a poroszok ellen. Olyasmit azonban, amire most készültek, talán még tervezni sem tervezett soha senki. Mózes biccentett, jelezvén, hogy tudomásul vette a parancsot, s már rohant is. Lovára kapott, végigszáguldott a táboron, jobb keze a magasban. A huszárok Mózes jobbja láttán föltápászkodtak a földről, ahol füstöt eregetve gubbasztottak éppen erre a jelre a várván. Eloltották a parazsat pipáikban, majd a dohányzószerszámot nagy gonddal és elővigyázatossággal övük mellé tűzték. Nekiláttak, hogy indulás előtt még egyszer gondosan átvizsgálják, megigazítsák a szerszámot a lovaikon, s ha szükséges, meghúzzanak vagy meglazítsanak itt-ott egy-egy szíjat, hevedert, csatot. Csak ezek után léptek bele a kengyelekbe, hogy nagy lendülettel nyeregbe szálljanak. Akinek jutott gyalogos, lenyújtotta a kezét, hogy az mögéje ülhessen. Három nappal korábban mogorván vették tudomásul a feladatot: csak éjszaka haladnak majd, ráadásul egy részük talpasokkal a háta mögött. Akinek jutott efféle kolonc-utas, úgy érezte, üldözi a balsors. Ezek a sorsüldözöttek valahányszor maguk mögé húzták terhüket, kedélyük mindannyiszor elborult, a szégyen mardosta a torkukat. Ilyenkor kis ideig fojtott káromkodások, ingerült szisszenések neszezték az éjszaka csöndjét. Mire elcsitultak a bosszús hangok, a sereg (több mint négyezer ember) útra készen várakozott. Az altábornagy alakját keresték. A gömbölyű emberkét a széles tomporú, kócos sörényű kancán. A hajdan csodálatra méltón ügyes lovast, akiről a török háborúk óta legendák keringenek a tábortüzek körül, s aki még ma sem ügyetlen, mi több, még mindig csupa virtus, holott teste évről évre egyre kövérebb. Mozgása a talajon olyan, akár a medvéé, a lovon viszont meghazudtolja a korát és az alkatát páratlan ügyességével. Mikor meglátták ezt az ellentmondásos, megmagyarázhatatlan ember-jelenséget, mindahányan megnyugodtak. Az altábornagy puszta megjelenése által a berzenkedők is végleg lecsillapodtak. Aki a közelében állhatott, megpihentette tekintetét kerekded, barátságos, nyugalmat és elégedettséget árasztó arcán. Szeme villanása humorról és csintalanságról árulkodott, arca pozsgái kedélyről és emberszeretetről, kezében biztosan tartotta a gyeplőt, fészkelődött még kicsit a nyeregben, hogy megtalálja és felvegye a legkényelmesebb testhelyzetet. Közben biztató pillantásokat vetett huszáraira. Így vágtak neki az éjszakának.

 

(1790)

A karosszékben üldögélő öregember szeme előtt, az ablak üvegén túl, a pázsit fölött néhány hüvelykkel végtelen sorban vonultak a lovasok. Huszáregyenruhában, szálfaegyenesen ültek pazar paripáik nyergében. Oldalukon kard csörgött, hátukon panyókára vetett mente csüngött, a nyeregkápában jobbról és balról töltött pisztolyok, némelyiknél, a kuruc és hajdú elődökre való tekintettel, a napfényben meg-megcsillanó fejű fokos. Rendezett sorokban masíroztak el az öregember előtt. Amint egy-egy rend a szemével egy vonalba ért, a sorban léptető katonák az övükről fityegő bojtos hüvelyekből elővont kardjaikkal tisztelegtek. Szabályszerűen, egyszerre, fegyelmezetten, rezzenéstelen arccal. Az öregember visszaintett nekik. Jánosok, Péterek, Istvánok, Andrások, Mózesek, Palik, Bálintok, Móricok, Jakabok, Máték, Tamások, Ádámok, Ferkók, Zsigák, Károlyok, Marcik, Gyurkák vonásai kavarogtak benne. Száz és ezer arcmás, akikhez közel hatvan esztendős szolgálata alatt egytől egyig köze volt, akik hat évtized alatt szerves részeivé váltak az életének; akik mindahányan szeretett, féltett, szigorral és megbocsátással nevelt gyermekeivé lettek; akik csodával határos, mégis egyértelmű módon húsok voltak a húsából, vérek a véréből. Valahonnan mélyről melegség hullámai öntötték el, a torkára fonódtak, elszorították. Nem fojtón, sokkal inkább édesen. Hunyt szemhéjai meg-megrezdültek.

 

(1757)

A hatodik éjszakára virradó hajnalból Berlin városa bontakozott ki előttük. Az altábornagy fáradt volt, de nem engedélyezett pihenőt még önmagának sem. Huszárai gyűrűbe fogták a várost, mintegy újabb falat vontak saját magukból a kőfalak köré. Tagadhatatlanul hézagos kerítéssé alakultak, mégis körbeértek: az első huszár látótávolságban álldogált az utolsótól. Az altábornagy ékesszóló levelet írt a városi elöljáróknak. Ebben jelképes összegű hadisarcot követelt tőlük, melynek fejében hadaival együtt visszatér oda, ahonnan jött, a frontvonalak másik oldalára. Elutasították. Durván, fennhéjázón. Erre újabb levélben, némiképpen keményebb hangvétellel meglehetős summát követelt az elvonulásért cserébe. Ám a város tanácsa és katonai kormányzója képtelenségnek ítélték egy valóban veszélyes ostrom lehetőségét. A fizetést tehát újból megtagadták. Az altábornagy megelégelte a huzavonát. Tüzérségét a városkapuk elé állíttatta, s késedelem nélkül lövetni kezdett – így válaszolt az elutasításra. Az ágyútűz kisvártatva be is szakította a város főkapuját. Ezt látván a helyőrség egy része fejvesztve elmenekült, míg a másik felét, a bátrabbakat az utcákra zúduló huszárok rohama szórta szét a szélrózsa minden irányába. Amelyik védő még ekkor sem futamodott meg, az menthetetlenül fogságba esett. Ahogy hírt kaptak a számukra ijesztő eseményekről, a városi tanács urainak arca halottsápadttá fehéredett. Azonnal feneketlen ládáikba nyúltak és bőkezűen fizettek. A pénz egy részét az altábornagy a katonái között osztotta szét, hogy a várost magát megkímélje, másik részét zsákokban legjobb emberei mögé köttette a lóra. Erős fegyelmet tartott, szigorúan megtiltotta a fosztogatást. Semmi egyebet nem zsákmányolt, pusztán hat porosz zászlót. A Porosz Udvari Manufaktúrában császárnője részére, személyes ajándékként két tucat női glaszékesztyűt rendelt, amelyekre egytől egyig Berlin címerét hímeztette. Mindössze egyetlen napig tartózkodott az elfoglalt városban, addig is csak azért, hogy a kesztyűk elkészülhessenek. Amint a kesztyűk a poggyászába kerültek, erőltetett menetben, nagy kerülővel visszaindult a sziléziai frontvonal felé. Útközben egy huszárkülönítménye (mindazok, akik sem talpast, sem pénzeszsákot nem hurcoltak magukkal) még az Odera-parti Frankfurt városát is megsarcolta. Mókából, unaloműzésül. Hogy megtörjék az egyhangú vonulást. A sereg ezután pihenés nélkül lovagolt tovább, és bár oldalvédje többször is megütközött az ellenséggel, végül szerencsésen hazai területre jutott, ahol az altábornagy a zsákmányt és a dicsőséget sértetlenül a császárnő kezébe helyezte. A kaland során összességében nyolcvannyolc embert és ötvenhét lovat veszített. Cserébe nevetségessé tette az ellenséget, Európa-szerte híressé vált és háromezer dukát ütötte a markát a Birodalom kincstárából, mellére pedig kitűzték a császárnőről elnevezett kitüntetés nagykeresztjét.

 

(1790)

Az ablakfülkében gunnyasztó öregember hunyt szemei előtt még mindig hosszú, szabályos sorokban vonultak a lovasok. Némelyik mén csatakosan, tajtéktól habosan, mások fényes szőrrel, frissen csutakolva. Mózes, kicsi Mózes atyja magányosan léptetett két nyalka század között. Az öregember az üvegen keresztül is tisztán látta a vágást az arcán: a bal halántékától húzódott a bal szemén és az orrnyergén keresztül a jobb alsó pofacsontjáig. Soha nem felejtette el, ahogyan ott hever a freibergi réten, saját kiontott vérében. Sosem feledte el, ahogyan ő maga a földön heverő test mellett térdel és a freibergi szél a szeme sarkába szárítja szivárgó könnyeit. És sosem feledheti el legénye feleségének kemény, csontig ható nézését sem, amellyel bátran és fölényesen állta az ő zavart tekintetét két esztendő múltán, amikor letette a csíkkarcfalvi zsúpfedeles ház durván gyalult konyhaasztalára azt a kicsiny batyut, benne Mózes személyes holmijával. Az asszony nem sírt, nem jajgatott. Akkor sem, amikor másnap kicsi Mózes átvette apja helyét a huszárgenerális mellett és saját oldalára kötötte föl legbecsesebb örökségét, a kardját. Az öregember úgy gondolta, azért nem sírt akkor az az asszony, mert nem látta a vágást azon a kedves, huncut redőkkel ékes arcon. A vágást, amely a bal halántéktól húzódott a bal szemen és az orrnyergen keresztül a jobb alsó pofacsontig, s amelynek a szélei úgy fordultak kétfelé, akár ekevas nyomán születő új barázdában a zsíros fekete föld. Mózes most is úgy ül a nyeregben, akár egy szálfa, szája körül azonban mosoly bujkál, ahogy elhalad az ablak előtt. Az öregembert, ezt látva, valahonnan nagyon mélyről zsongító melegség hullámai öntötték el, a torkára fonódtak, elszorították. Nem fojtón, sokkal inkább édesen. Zárt szemhéjai meg-megrezdültek.

 

(1762)

A porosz tisztnek arcizma sem rándult. Az altábornagy jól emlékezett erre a különös, önmagában, önmagától csúfondáros fizimiskára. Mintha ez az ember önnön karikatúrája volna. Kétség kívül ugyanez az ábrázat torzult egyetlen gúnyos vigyorrá Bukersdorfnál, mikor a császárnő seregei, köztük az altábornagy huszárai úgy futottak, akár megkergült nyulak a hangoskodó hajtók elől. Az altábornagy elhessegette magától az emléket, megcsóválta a fejét – talán, hogy abból is kipottyanjon a kellemetlen epizód. Látja, uram, ilyen a hadiszerencse, mondta a porosznak. Minden Bukersdorfot követ egy Freiberg. És minden Freiberget megelőz egy Bukersdorf, vágott vissza a másik élesen. Az altábornagy széttárta a karjait: ha megelőzi, nem bánom. Majd hamiskásan hozzátette: remélem, nem fogja követni is, s ezáltal mintegy keretbe foglalni. A porosz arca erre fintorba torzult, szólni azonban nem szólt egy szót sem. Elengedem Önt, uram, jelentette ki végül az altábornagy, majd mit sem törődve a másik megdöbbenésével, nyugodt, csevegő hangra váltva hozzátette: menjen Isten hírével, adja át üdvözletemet őfelségének, a poroszok királyának, a derék katonának. Minden nagyrabecsülésem az övé, erről biztosíthatom! Egyszersmind ne feledje megmondani neki, hogy irigylem a fővárosáért. Berlin csudaszép város, megnyerte a tetszésemet, midőn néhány esztendőnek előtte rövid ideig falai közt vizitáltam.

 

 

(1790)

Még mindig nem fogytak el a huszárok az öregember szeméből. A szépséges lovak orrát jószerével csiklandozta az előttük haladó állat farka. Szorosan egymás mögött és mellett lovagoltak a díszes egyenruhákba öltözött, bajszos, napbarnított arcú férfiak. Az öregember lágy hantú mezőket és vadregényes meredélyeket, sebes sodrású folyókat keresztülmetsző gázlókat és meredek kőszálakat, ritkás ligeteken áttörő fénynyalábokat és zord sziklaormokon megcsillanó napsugarakat látott a tekintetükben. Látta a kivont kardokat, hallotta a huszárezred lovainak lába alatt dübörögni az anyaföldet. Mint távoli, egyre erősödő mennydörgés közeledett felé ez a barbár zene. Közben ő egy tetszetős házba lépett, ahol reszkető nők és egy kezét tördelő, hajlongó kalmárember fogadta. Fél órán belül tizenkét aranyért vásárolt tőle egy arany nyakláncot a feleségének, Francziska asszonynak. És már látta is a felesége halvány arcát a párnák között. Puha párnákba süppedt a feje, s azok úgy nyelték el, akár folyami örvény a vigyázatlan lovast. Lengyelül seppegett, az anyanyelvén, az öregember csak egyes szavait értette. Azonban félreérthetetlenül érezte, hogy az asszony mind erőtlenebbül és erőtlenebbül szorítja a kezét. Míg szorítása el nem ernyed végleg. Hanem akkor egyszerre már a sudár termetű fiatal grófkisasszony kezét fogta, aki lengyelesen, furán recsegő „r” betűkkel beszélt németül, mégis olyan megejtően formálta a szavakat gyönyörű formájú ajkaival, hogy a tábornok legszívesebben ott helyben, a nagy nyilvánosság előtt a lába elé vetette volna magát, hogy a kegyeiért esedezzen. Minden önfegyelmére, harcedzett hidegvérére szüksége volt, hogy ne cselekedjen valami badarságot. Pár hétig bírta csupán így is. Pár hét elteltével nem állta tovább a mardosó vágyat, amely folyvást ehhez a bámulatba ejtő nőhöz hajtotta. Olyan erős vonzást érzett, ami ellen, értelmét nem látván, feladta a küzdelmet. Megkérte a tünemény kezét. És három évtized és négy életerős gyermek sem volt elég számára, hogy megértse, hogy felfogja, hogy megeméssze, miként érdemelte meg ezt a nőt. Francziska Lichnowsky szép volt és kedves, okos és szellemdús, míg ő suta, esetlen és inkább kópésan vicces, semmint magas röptűen szellemes… Az öregember fölriadt ábrándjaiból. Orrában érezte három esztendeje halott felesége illatát. Lengyel szavakat suttogott a levegőbe. És mosolygott.

 

(1763)

Egy sudár fiatalember fordult be a falu főutcájára lóhalálában, borzas, apró lova tajtékot vetett. Visszafogta a vágtát, szétnézett, sietve tájékozódott, majd egyenesen a templom mellett álló házhoz ügetett. Ott leugrott az állat hátáról (szőrén ülte meg), a szárat gyors, biztos mozdulatokkal a kapufélfához kötötte, megigazította magán a viseltes gúnyát, azzal határozott léptekkel bement az épületbe. Az alacsony szemöldökfa alatt lehajtotta a fejét. Ahogy átlépte a küszöböt, egy asszony kérés nélkül elvette a mentéjét, s közölte vele, a lófők már várják. A délceg ifjú benyitott a pipafüsttől ködlő tisztaszobába. Átizzadt fehér inge világított, akár egy szövétnek az éjszakában. Fejet hajtott újra, először megint a szemöldökfa, utána a tisztelet okán. Tüstént hadarni kezdett. Azt mondják, három ezredbe kell szerveződnünk, kettőt meg az oláhokból állítanak ki. A császárnő hivatalnokai járnak faluról falura, kidoboltatják a rendeletet. Német tisztek alá vezényelnének bennünket, kaszárnyákba küldenének, évekig sínylődnénk Bécs zsoldján. Szavai fogytán a vele szemben ülő lófők jelentőségteljesen, felvont szemöldökökkel egymásra néztek. És ősi kiváltságaink, kérdezte egyikük. A dalia nemet intett a fejével, majd szégyenkezve ejtette a mellére, mintha ő tehetne a mozdulatában foglalt válaszról. Úgy, foglalta össze helyzetüket a legidősebb lófő. Márpedig ősi kiváltságainkért vérrel adóztak eleink, szólalt meg egy másik. Éppen ezért nem is engedünk belőlük, zárta le valamelyik a megbeszélést. Nagyot szívtak a pipáikon.

 

(1790)

Az aggastyán intett, mire az addig a szoba homályában megbúvó férfi melléje lépett, nesztelenül, akár a macska. Lehajolt hozzá, belekarolt, gyöngéden fölemelte a székből. Az öregember hálásan mosolygott. Köszönöm, kicsi Mózes, mondta. A férfi visszamosolygott rá. Kicsi Mózes akkortájt túlhaladta már az ötvenedik életesztendejét is. Közel harminc éve szolgálta az öregembert. Mikor a szolgálatába állt, az öregember még nem volt öreg. Olyasmi idős lehetett, mint kicsi Mózes most. Arca akkor még életörömtől ragyogott és soha nem hiányzott róla valamiféle különös, barátságos, pajkosan huncut kifejezés, aminek köszönhetően az emberekben gyorsan ébredt bizalom irányában. Ezzel szemben most a megereszkedett bőr fénytelenül, sápadtan csüng a pofacsontjain, hajdani csintalansága gondterhelt, megfáradt álarccá torzult, amely szánalmasan, olykor egyenesen komikusan hat. Kicsi Mózes egyik kezével tartotta az elerőtlenedett testet, másik kezével gyengéden megérintette az öregember vállát. Együtt húzódtak beljebb az ablaktól, az aggastyán az idősödő férfira támaszkodva rakosgatta egyik lábát a másik elé. Lassú csoszogása közben továbbra is nehezen szedte a levegőt, mégsem a kertbe kísértette magát, ahol a télutó friss szellői felfrissíthetnék, hanem a dolgozószobájába. Fájt a lába. Az egy évvel korábban, Belgrád alatt szerzett lábseb nem akart gyógyulni. A török pattantyú-lövedék csúnya munkát végzett azon a megvénült, elhasznált testrészen. Az öregember tudta, hogy a sebnek rendes körülmények között már nem dagadni, levedzeni és gennyet csorgatni, hanem varasodni és hegesedni kellene. Ezen folyamatok elmaradása nem jelenthet egyebet, mint hogy hamarosan meghal. Emiatt nem is bánkódott különösebben, eleget élt már. Azt azonban maga sem értette, tavaly miért őt kérte a császár a seregek élére – ugyanakkor saját magán sem tudott eligazodni, amiért elvállalta. Talán abban reménykedett, anyagi gondjai megoldódnak? Vén bolond létemre, dünnyögte kicsi Mózes fülébe, még mindig hittem, hogy a háború pénzt is terem, s nem csupán halált arat. A másik emlékeztette a dicsőségért kapott hajdani háromezer dukátra. Az öregember csak legyintett.

 

(1764)

Csikorgó hideg volt, az összezsúfolt székelyek lélegzete nyálkás párába burkolta a helyiséget. A báránybőr bekecsek nehéz szaga ülte meg a teret. A betoppanó legénykét valósággal mellbe taszította. A legényke lihegve torpant meg a tágas szoba közepén, az asztal mögött ülő öregek előtt. Kapkodva beszélt. Körbefogtak bennünket, egy egész császári ezred, ágyúkkal. Mostanra bezárult a kör. Ahol én beosontam, valószínű, hogy ott sem lehet résre akadni már. Az öregek gondterhelten pödörgették hosszú bajuszukat. Egyikük nagy sokára kimondta a mindannyiukat foglalkoztató kérdést: vajon támadnak-e vagy csak ijesztgetnek? Ha támadnak, Madéfalvát eltörlik a föld színéről, nyilatkoztatta ki egy másik. Ágyúik ellen semmit sem tehetünk, toldotta meg egy harmadik. Még a korábbinál is súlyosabb csönd követte a sötét jövendöléseket. A tömör, sűrű tömbökké aszalódó csöndben a férfiak nyugalmat erőltettek vonásaikra, az asszonyok a tenyerükbe temették arcukat, a gyerekek megszeppenten bújtak anyjuk szoknyájához. Csak a kintről érkező legényke zihálása hallatszott. Így aztán még fülsiketítőbbnek tűnt a ricsaj, amikor pár perc elteltével odakinn megdördültek az ágyúk.

 

(1790)

Az öregember úgy vélte, háromezer jó aranydukátnak most is meglelné a helyét. Jóllehet amikor huszonhét évvel azelőtt megkapta a csernovici és futaki uradalmakat, nem is képzelte volna, hogy valaha is hiányát érzi majd dukátoknak, talléroknak, forintoknak, garasoknak. Bármiféléknek. Hitte, a pénz számolatlanul ömlik majd erszényeibe. Futak, Glozsán, Petrovác, Kiszács, Piros és Begecs, sorolta a falvak nevét, melyek neki szolgáltak, a Herr Graf von Futaknak. A települések munkájának gyümölcsét egyedül ő aratta le a családjával. Helyesebben: learatták számára a szorgos jobbágykezek. Ő az övéivel pedig részben el is fecsérelte eme gyümölcsök nem kicsiny hányadát. Ezt nagyon sajnálta már, mások verítékét herdálni sosem vágyott. Nem vigasztalta az sem, hogy a jobbágyok mindenfelé áldották a nevét és maguk is gyarapodtak a földjein, amit műveltek. Elhessegette a gondokkal terhelt gondolatokat, helyettük inkább felidézte magában a cserevicsi Duna-partot, az ártéri erdő csizmája alatt cuppogó iszapját, a János fiával közösen kifogott gigantikus vizákat, a víz felszínén kerengő dervisként köröző vízisiklókat, a szárcsavadászatok izgalmát, a vízi emberek hosszadalmas, lassú meséit fülledt nyári estéken a szúnyogoktól védelmező, finom szövésű hálók mögött… Beleandalodott ezekbe az emlékekbe. Kicsi Mózes úgy érezte, az öregember lehanyatlik, lépésről lépésre jobban latolhatta a súlyát. Meg is kérdezte aggódón, rosszul van-e? Csak a cserevicsi Duna jár az eszemben, válaszolt az aggastyán. Képtelen vagyok már kétfelé figyelni, kicsi Mózes, göcögött. Menni is és emlékezni is, túl sok ez egyszerre egy ilyen vén csontnak. A lábaim, úgy érzem, sippadoznak bele a padlóba…

 

(1765)

A kormányzó hosszasan vizslatta a fiatal arcot. Mintha baltával faragták volna, még az eldolgozatlan szálkákat is látni vélte. Figyelmes tekintete végigpásztázta a napbarnított bőrt, amelyet több napos borosta sörtéi pöttyöztek. Nézte az enyhén hajlott orrot, majd lejjebb pillantott: először az erős nyakra, aztán a széles vállakra, majd az emelkedő és süllyedő mellkasra, végül a test két oldalán a göcsös faágakként csüngő karokból kisarjadó ormótlan lapátkezekre. Duzzadó erek pókhálózták be a karokat, a kézfejeket. Életerős férfi, állapította meg a kormányzó, az izmai dagadnak az erőtől, a szemében értelem világol. Elmosolyodott. Mosolygó szája sarkában szelíd szomorúság és megértés ütött tanyát. Magam is értem, csak ennyit mondott. Intett, s a férfit elvezették előle. Én nem leszek sem Buccow, sem Siskovics, mondta fennhangon a segédtisztjének, majd megismételte ugyanezt magyarul is, hogy a sarokban ógó-mógó kicsi Mózes is tökéletesen értse. Megértem ezeket az embereket, folytatta német nyelven, szántani és vetni akarnak, gyermekeket nemzeni, élni. Rövid szünetet tartott, ami után szigorúbban, határozottabban folytatta. Nem pediglen katonáskodni a császárnő szeszélyéből! Minden tiszteletem és utolsó csepp vérem is a fenséges asszonyé, mindamellett megértem ezeket a székelyeket. És nem hagyom, hogy újra Madéfalva legyen a dolog vége! Siskovics bűne nem száll az én fejemre is! A segédtiszt összecsapta a bokáját, várta a parancsot. Engedjék őket át a hegyeken, mondta a kormányzó ellentmondást nem tűrő hangon. Kísérjék és óvják a menetet, ha kell! A segédtiszt újra összecsapta a bokáját: Jawhol, Herr General!

 

(1790)

A dolgozószobába érvén szépen faragott diófa asztalához botorkáltak. Az öregember mindvégig kicsi Mózesbe kapaszkodva, nagy nehézségek árán bele tudott ereszkedni a karosszékébe. Az íróasztalon az alig egy hónapja halott császár arcképe mellett az elődje és édesanyja jól ismert képmása állott. A hajdani császárnő magasra tartotta a fejét a festő ecsetje előtt, hogy kevésbé látszódjék tekintélyes tokája. Az öregember derűsen nézte a két apró festményt, kezével bizonytalan mozdulatot tett. Ettől hirtelen köhögési roham vett erőt rajta, a mélyről felszakadó harákolás sokáig sanyargatta. Kicsi Mózes aggódva figyelte, ugrásra, segítségnyújtásra készen. Mikor az öregember rohama lecsillapodott, gyengéden intett a kezével. Kicsi Mózes úgy tett, mint aki nem érti, mit várnak tőle. Az újabb és újabb, egyre türelmetlenebb kézmozdulatokra azonban kelletlenül magára hagyta az aggastyánt.

 

(1774)

A császárnő széles, óriásira hízott testén olyannyira feszült a ruha, hogy a tábornagy már-már attól tartott, mindjárt felfeslik az a drága szövet a varrásoknál. Miközben aggódva figyelte úrnője öltözékét, megindultan vette észre, hogy az asszony az ő berlini kesztyűinek egyikét viseli. A bal kezén. A jobbot egy más mintájú kesztyű takarta. Annak idején már későn derült ki, hogy a porosz Udvari Manufaktúra által készített két tucat pár – csupa balkezes darabból áll. Bárki mást megütött volna a guta emiatt az alattomos, kicsinyes bosszú miatt, a tábornagy (akkor még altábornagy) azonban csak jóízűen, teli szájjal nevetett. Nem állt el szándékától, vállalta a nevetségesség kockázatát is, de hódolattal átnyújtotta ajándékát annak, akit illetett. És nem kellett megbánnia soha, hiszen, lám, a fenséges asszony tizenhét esztendő elteltével még mindig őriz az ajándékok közül legalább egyet! Sőt! Nem csupán őrzi, de viseli is, mit sem törődve ennek megannyi kockázatával. A világraszóló hatalommal bíró, kérlelhetetlen szigoráról hírhedett dáma figyelmessége megindította a tábornagyot. Megindultságát az audiencia végére elégedettség színezte át. A kezdeti kölcsönös udvariassági párbeszédet követően a generális előadta, voltaképpen milyen ügyben is jár. Ecsetelte, hogy most, amikor a töröktől elvették Bukovinát, örömük csak akkor lehet teljes, ha be is népesíthetik azt a csaknem teljesen kihalt vidéket. Hosszan beszélt a lehetőségekről: szóba jöhetnek a betelepítéskor németek, szlávok, románok. Ám arrafelé nem olyanok a földek, mint a Bánságban, oda nem szívesen húzódik a német. A szlávokat sem tanácsos odaköltöztetni, túl közel kerülnének saját fajtájuknak nagy keleti vonulatához, ami hosszú távon nem lenne egészséges a Birodalomra nézve. A román meg inkább ért az állathoz, mint a földhöz, tárta szét a kezét az Udvari Haditanács újdonatúj elnöke, s állattal foglalkozó románok éppen elegen terelik arrafelé a nyájaikat már mostanában is. Nem is beszélve arról, hogy terelgetés közben nem mulasztanak el takaros ortodox templomokat építeni, ahová menten beköltöznek a nagyszakállú pópák, nehogy a románságnak Róma papjaira kelljen fanyalodnia… Az uralkodónő ezen a ponton összevonta a szemöldökét. Nem szerette, ha jelenlétében vallási kérdések kapcsán élcelődnek, és nyilván el is unta már az üresnek tetsző és sehová sem tartó szócséplést. A tábornagyba fojtva a szót nyíltan (és türelmetlenül) feltette a kérdést: mi hát a megoldás kegyelmességed szerint? A határőrezredekből elszökött székelyek volnának a legalkalmasabbak, felelte egyszerűen a marsall. Szavai úgy hatottak, mintha a világ legtriviálisabb, legegyszerűbb meglátását közölné. Egy évtizeddel ezelőtt Moldovába szöktek ugyan, ecsetelte tovább, de én megtalálom őket, ha szükséges. Vagyis amennyiben kegyelemben részesülvén új falvakat építhetnek maguknak Bukovina területén, úgy falvakat fognak ott építeni fenséged legnagyobb megelégedésére és katolikus hitünk dicsőségére. A császárnő sokáig nem felelt. Először talán még a harag fekete fellege is átsuhant az arcán, később azonban inkább elmosolyodott és hitetlenkedve, de jókedvűen megcsóválta a fejét. A tábornagy tudta, ez mit jelent. Mélyen meghajolt, s mikor elbúcsúzott, szabályosan rákacsintott az uralkodójára.

 

(1790)

A márciusi nap szokatlanul melegen sütött. A futaki kastély kertje szinte ragyogott ebben a selymes fényben. A fénypászmákban áttetsző pihék lebegtek, kecses rovarok úsztak. A fákon rügyek fakadtak, a fű élettelien, zölden virított. A vizslák önfeledten ugrálták körül kicsi Mózest, csaholtak, a kezei után kapkodva hívták játszani. A férfi beletúrt a szőrükbe, megpaskolta a hátukat, de nem engedett unszolásuknak, nem birkózott velük, nem szaladt a nyomukban, nem bolondozott a kedvükért. Kedélyéről a ködöt nem tudták eloszlatni a kutyák. Talpa alatt lágyan hajoltak meg a fűszálak, s mikor továbblépett, ruganyosan egyenesedtek föl megint. Kicsi Mózes mégsem örvendezett. Holott az élet dübörgött a világban, csalogatón, büszkén, kívánatosan; és kicsi Mózes az élet világosságától hunyorogva tudott csak belépni a kinti verőfényből a benti félhomályba. Ahogy visszanyerte látását, azonnal a dolgozószobához igyekezett. Egy csokor apró hóvirágot szorongatott nagy markában. Az öregember nagyon szerette a hóvirágot. Mikor benyitott a szobába, látta, hogy még mindig az asztalnál üldögél, talán a múlton mereng. Hangtalanul közelített hozzá, nehogy felriassza, ha netán elszundított volna. Úgy tervezte, a virágcsokor illatával ébreszti föl. Terve azonban csúnyán dugába dőlt: az öregembert már semmiféle illat nem téríthette életre…

 

(1944)

A férfi mintha valami fátyolon keresztül nézte volna a világot. Saját vére tócsákba gyűlt mindkét szeme sarkában. A fátyol mögött férfiak mozogtak, idegen nyelven karattyoltak, egyik-másik néha felé fordult, megütötte vagy belerúgott. Az idegen nyelvet jól ismerte: mióta itt élnek, vagyis negyedik éve már, hogy hallja olykor, hébe-hóba. Jól ismerte, de egy-két szaván túl nem értett belőle semmit. Ezért amikor betörtek a házba, ahol élt, és kérdezgetni kezdték, nem tudott válaszolni, csak értetlen arccal vonogatta a vállát. Mikorra aztán előkerítettek valami tolmácsfélét, akkorra már nem is akart válaszolni. Addigra már ebben a pinceodúban volt, a föld alatt. Az asszonyt is előrángatták addigra a kamrapolc mögül, és hiába sikoltozott és hiába átkozódott, durván elhurcolták; ki tudja, mi mindent csináltak vele azóta. Nincs már értelme semminek. Régen halott nagyapja ötlött eszébe. Hol románul, hol magyarul hallotta a szavait. Többnyire azért magyarul, néha azért románul is, mindkét nyelvet használták otthon, ha nem is egyenlő arányban. Tudomása volt arról, hogy a szeme elé eresztett fátyol mögött imbolygó alakok hadonásznak és hangoskodnak, valóságosabbnak mégis az tűnt, hogy a halott nagyapja holt hangja duruzsol a fülébe. Azt meséli, őseik kétszáz évvel ezelőtt azért jöttek el a szülőföldjükről, hogy ne vigyék őket háborúba. Bolyongtak sokáig Moldovában, aztán egy hatalmas úr nekik adta azokat a földeket, ahol most élnek, róla nevezték el a falujukat is. Olyan valószerűen hallotta a régóta halott nagyapja kongó hangját, mintha mellette feküdne ebben a mocskos lyukban, ebben a sűrű, fojtogató félelembűzben. Hallotta, ahogy a régi falujukról beszél. Arról a faluról, amelyikből több mint három esztendeje jöttek el Németh atya szavára. Ide jöttek, ezekre a déli vidékekre, mert ez itt újra Magyarországgá vált, ahol ők éltek, az meg maradt, ami volt, mióta az eszét tudta. Erről a földről, ahová megérkeztek, elűzték az idegen telepeseket, akiket húsz évvel korábban hoztak ide másféle urak. Elűzték őket, hogy a helyükre ők telepedhessenek. Az urak ide-oda űzik a népet, hallotta megint a nagyapja hangját. A hang felé fordult, de semmit nem látott, csak sűrű, tejszerű, mégis vörösesen izzó ködöt. A köd mögött torz alakok széles gesztusai, akár valami régi, elhasznált mozgóképen. Annak idején az őseik a Háború elől menekültek el, most ők a Háború révén leltek új otthonra. A Háború által nyert új otthonukból, íme, szintén a Háború az, amely ki is veti őket… Kiveti talán az életből is, amelyben nincsen helyük nekik, kóborló lelkeknek… A férfi – miközben érezte, hogy szemei sarkában a vértócsák megbolydulnak és csorogni kezdenek lefelé az arcán – úgy találta, idegenek maradtak ők itt is, amiképpen idegenek voltak odahaza is. Mindenütt. Otthon, a bukovinai Hadikfalván éppen úgy, mint itt, a délvidéki Hadikligeten, ezen az ismeretlen színű földön, ebben a különös illatú levegőben. Talán mégis háborúba kellett volna menniük az elődöknek, gondolta, előtte gyerekeket csinálni, aztán elmenni. Némelyik úgyis hazatért volna, és amelyik mégsem, ahelyett felnőtt volna a magjából sarjadt gyermek… És éltek, éltünk volna, ahogyan lehet. Idáig gondolta, amit gondolt. Tovább már nem tudta gondolni, mert ezúttal valami tompa tárggyal sújtottak a halántékára, amitől elveszítette az eszméletét…

 




.: tartalomjegyzék