Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Március
Bogdán László - László Károly

Az ugrás pillanata

– Bogdán László beszélgetése László Károly színművésszel –


„Nem vagy ifjú, se vén,

De mintha csak ebéd után aludnál,
Álmodod mind a kettőt.”
(Shakespeare: Szeget szeggel)

László Károlyt gyermekkorom óta ismerem. Szerepei, emlékezetes pillanatai bennem vannak. Különös dolog ez, s legjobban a film és a színház közti különbséggel jellemezhető. Latinovits Zoltán a Szindbádban húslevest eszik. Liviu Ciulei – aki színészként is kiváló! – hetvenes évek eleji, emlékezetes Strindberg-előadásában nem létező halat. Latinovits – amint Majmunka (Dajka Margit) anyás-szerelmes-aggódó tekintete előtt a húslevest kanalazza, majd a velőscsontból veregeti ki, önfeledten, a velőt – emlékezetes. S megtekintehető, csodálható máig, amíg a film kópiái fennmaradnak. Ciulei sokáig, emlékezetem szerint nyolc-tíz percig eszi a nemlétező halat. Már-már szorongunk is, nehogy torkán akadjon a nemlétező szálka. Nos, ez a pillanat bennem él (ahogy más nézőkben is!), ha nem is maradt – és azt hiszem, nem maradt – tévéfelvétel. A színész a színpadon, előadásról előadásra reprodukál valamit – hol jól, hol kevésbé jól –; színházjárók tudják: nincs két egyforma előadás. Alakítását, rögtönzéseit, szereppel való azonosulásának felejthetetlen perceit a néző emlékezete őrzi. A színház – az ugrás pillanata!… Malraux imaginárius múzeumában összehordható régi és újabb korok művészetéből mindaz, ami még elérhető és ami megmaradt. Egy színész alakításai afféle bizarr montázsként a néző emlékezetében élnek (ha nincs tévé-, videó- vagy filmfelvétel…), a néző korántsem imaginárius eméákezetében…
Mindezt egy László Károly-interjú előtt azért is meg kell említeni, mert László Károly (kisvilágának, ismerősöknek-ismereteneknek: Puki, vagy immár – mindnyájan az idő foglyai vagyunk! – Puki bácsi) az önfeledten nyughatatlan színészek közé tartozik, aki ráadásul nemcsak színpadon, hanem gyermektársulatok létrehívójaként, szervezőjeként, rendezőjeként, animátoraként, színészpedagógusként is évtizedek óta, tulajdonképpen világra való eszmélése óta, keresi önmagát. Nem véletlenül – mint annyi színész –: ír is. Reprodukálom egyik utolsó, villanásában is szívszorító vallomását:
„Áll az ember a száguldó időben. Támpontokat keres. A lélek nyugalmát. Válaszokat várva. Van-e aranyfedezete az eddig megélt hivatásnak, hitnek, baráti kapcsolatnak – teszem fel én is egyre gyakrabban a kérdést. Eljött egy pillanat, amikor zátonyra futottam. Megtorpantam. Aztán jött egy másik pillanat…Előttem fehér bottal egy vak férfi próbált átvergődni a másik oldalra. Belekaroltam, átvezettem. Eltűnt a tömegben. Pedig meg akartam köszönni neki. Mintha ő vezetett volna engem...”
A sepsiszentgyörgyi színház kávézójában ülünk, délelőtt. Körülöttünk a megszokott zsongás. Próbára menet, próba közben, próba után vagy épp „szabadon” a színészek gyakran betérnek ide, beugranak egy kávéra, egy féldecire, egy sörre, egy pohár borra, s rohannak tovább.

– Mióta ismerlek, második életed – helyesebben: az életed – a színpad. Mikor kezdődött?
– Gyermekkoromban. Minden gyermek csinál színházat, az alakoskodás, a játék kihívás is. Gyermekkoromban, Brassóban, a háború alatt, s főként utána, rengeteg cirkuszi előadást láthattam. Mivel a világégés hatása még a levegőben volt, ’45–46-ban nagyok sok szerencsétlen család élt Brassóban, rádöbbenhettem, hogy a cirkusz vagy – miért is ne? – a színház sok mindenért kárpótolhatja őket, kiragadhatja, ha átmenetileg is, sanyarú mindennapjaikból. A gyerekszínházunk viszonylag rendszeresen játszott, emlékszem, egyszer kinézett az ablakon egy szomorú asszony – akkoriban mindenki gyászolt, keresett vagy éppent várt valakit –, és remegve kérdezte meg: „Kisfiam, holnap is lesz előadás?” Ez a pillanat máig megmaradt bennem, akkor éreztem meg először, hogy mi is lehet a színház, de azt is, hogy igenis szükség van rám, számítanak ránk. Ma, hetvenévesen, ha megyek az utcán, sokan állítanak meg, gratulálnak, kérdezgetnek, azóta már tudom, a játékkal meg lehet érinteni a legszomorúbb, a legközönyösebb embert is. A színház mellett évtizedek óta van egy – értelemszerűen: összetételében váltakozó – gyermektársulatom, sokfele hívnak előadóként is, szervezőkét is, legutóbb a Diakóniánál beteg gyermekekkel játszhattam, s kiderült, ment minden, mint a karikacsapás, a színház egyszerűen elvarázsolta őket… Amikor nemrég egy nyomorult cigány, a visszautasítástól rettegve, félénken kérdezte meg: „Mikor jő mán megint hezzánk es, mesét mondani?”, elszorult a szívem. És elégtételt is éreztem. Nem volt hiába. Néhány éve rendszeresen járunk az Örkőre (a sepsiszentgyörgyi cigánytelepre – B. L.), a Mesekalákával (így hívják gyermektársulatom), a múltkor sikerült odacsábítani Szilágyi Zsoltot is, ő énekelt, én meséket mondtam. S lám, nem hiába. Minden reggel bejövök a színházba, s megnézem a próbatáblát. Ha éppen szabad vagyok, irány a kórház, a templom, az iskola… Érzem, várnak, szükségük van rám, ha hívnak, hát megyek. Sokan nem értik – most álljak le mindenkinek külön-külön magyarázni a bizonyítványomat, kifejteni a motivációt? –, ezért afféle nyüzsgő embernek tartanak. Néhány éve koldusokat akartam bevinni egy előadásra. Akkori igazgatóm, Nemes Levente ekkor meg is hökkent egy kicsit…
Brassóban, a valamikori katolikus főgimnáziumban, a későbbi magyar vegyes liceumban (ma Áprily Lajos nevét viseli) is mondtál verseket?
– Soha. Most viszont mindenem a vers. Itt nyilván van egy ellentmondás. Ezt át kellett hidalni, fel kellett oldani, fel kellett dolgozni, ide el kellett jutni. Felejthetetlen tanárom, Szikszai Jenő hamar rájött, hogy én – még az ő változatos praxisában is – egyedi, külön eset vagyok. Én az irodalmat (a verset is) a játék oldaláról tudtam, tudom megközelíteni. Hatvan év után ma például imádok verset mondani.A versbe menekülök. Ez a folyamat sokáig tartott. 1968 azért is emlékezetes nekem, mert Sepsiszentgyörgyön született egy újság, amit költők írtak!… A Megyei Tükörnél, a kezdeti periódusban, hét költő is dolgozott: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Csiki László, Czegő Zoltán, Tömöry Péter, Vári Attila és te), olyan költők, akik nem tudtak igazodni a mindenkori elvárásokhoz, hiszen ez megyei pártlap volt, de talán éppen ezért el tudták igazítani az olvasót.
– Amíg engedték. De vissza a játékhoz. Verset nem mondtál az iskolában, de…
– …leutánoztam a tanáraimat. Sikerem is volt, botrányok is lettek. (Ma már, sajnos, elveszettem ezt az utánzási képességemet…) Magányos, egyedüli gyermek voltam, elég gátlásos, ez az utánzás felszabadított, de nemcsak ezért csináltam, hanem azért is, hogy a többieket elszórakoztassam, örömet szerezzek nekik. Sportoltam is, kihívás volt a hegymászás, a veszély… Így ha legalább a magam számára megfeleltem, átérezhettem, hogy mégiscsak egyenlő vagyok a többiekkel… Rengeteget improvizáltam is, akkor ajánlották a srácok, hogy próbáld meg a szinit…
– Gyere, menjünk ki az előcsarnokba. Minden színész képe ki van függesztve itt azok közül, akik itt játsztak. A Visky Árpié nincs! Miért?
– Nem tudom. Képtelenség. Jönnek a külföldi turisták, olyanok is, akik hallottak róla, tudják, hogy itt élt, itt dolgozott, s nem találják a képét?…Visky olyan ember volt – s esetében a színész és az ember elválaszthatatlan, ezt fontos hangsúlyozni, mert nem mindenkinél van így, nem általánosítható! –, akinél egyszerűen nem volt pardon. Vagy–vagy… Égett, lávaként fortyogott. Utálta a rutint, szerette a rögtönzést. Sokan elviselhetetlennek tartották, mert magából indult ki és magasra emelte a nemlétező mércét, nemcsak önmagához volt szigorú, de másokhoz is, mindenkihez. Kényelmetlen ember volt, ha felzaklatta valami, kiordította magából. Innen jöttek a problémák is… De hogy miért nem teszik ki a képét, az rejtély! Aztán, ha már a másvilági társulatnál tartunk, itt volt felejthetetlen barátom, Zsoldos Árpád is. „Szeretitek Tátit?” – kérdezte állandóan, nagy közlés-, szereplés-, szeretetvágy élt benne. Turnén általában egy szobában szálltunk meg, volt egy képe a szemekről, órákig el tudta nézegetni. Isten tudja, ilyenkor mire gondolt. Szerette a mélyhegedűt. Benne is valami ijesztő nyugtalanság égett. Hiányzik.
– Ötvennégyben kerültél a főiskolára.
– Az első felvételim rosszul indult. Egy Petőfi-verset adtam elő, ez kevés volt, balgán azt hittem, a játék majd mindent megold. Kilencedik lettem, de nyolc hely volt. Aztán megtanultam 14 verset, készültem a néma gyakorlatra is, már semmit nem bíztam a véletlenre. Azóta is mániákusan, minuciózus aprólékossággal tervezek meg mindent. Ezt sokan nem hiszik, azt mondják, állandóan rögtönzök. Ez igaz, de megtervezem a rögtönzéseimet. A kezdetektől nagy hatással volt rám, óriási kihívást jelentett a pantomim. A testszínház… Legelőször Vitályos Ildikóval léptem fel, emlékszem, egy pincért alakítottam. Oláh Tibor (nyugodjon békében) megbírált: „Nem ezt vártam tőked, Puki!” De tudtam, még változni fog a véleménye. Mint ahogy változott is az évek során. De vissza a kezdetekhez! A színház meglepett, elvarászolt, elbűvölt. Kilestem előadás előtt a függöny mellett, láttam a pucolt cipőket… A zsúfolt teremben a nézők, akiket meg kellett hódítani, úgy ültek, olyan ünnepélyesen, mint egy templomban. Akkor rögzült belém, hogy ez az egész játék ugyan – „Színház az egész világ!” –, de mégiscsak komolyan kell venni. Aztán Szentgyörgyre kerültem, a kezdetektől sokat tájoltunk, faluztunk, ha öt ember ült a fűtetlen teremben, akkor is komolyan vettük a dolgot. Sokat keseregtünk, megfagytunk, sokszor azt is hittük, a családi életünk is rámegy, de jött a siker. A siker, ami ezen a pélyán sok mindenért kárpótol! Mostanság a divatba jövő Szentgyörgy-napokon elindul egy szekér a városban – Thália kordéja –, rendszerint én is rajta ülök, ilyenkor, öregen, újraélem ifjúságomat, a szocialista vándorszínész-éveket…
– Aztán ahogy idekerültél, viharos gyorsasággal „indultál be.” Jöttek a szerepek: Rank doktor Ibsen Nórájában, Valkai Móricz Légy jó mindhaláligjában, Hugó a Ruy Blasban, a csavargó Eftimiu Rokonunk, a csavargójában, Merkutio a Rómeó és Júliában, Ladveni Shaw Szent Johannájában, Gáll Sándor Sombori Sándor Gábor Áronjában Zelenyin Akszjonov Kollégákjában, a Főügyész Llevitt Parancsra tettemjében, a Tamási- és Sütő-szerepek, s még annyi minden…
– Ezekre jól emlékszem. De mielőtt rátérnék, hogy mikre és miért, még egy röpke kitérő. Mostanában egyre többet gondolok Tessitori Nórára, kilencven esztendőt élt, meg is vakult, de élmény volt vele találkozni, mert aggon, vakon is úgy viszonyult a világhoz, mint egy gyermek. Önfeledten. Ült a hintaszékében, szívta a cigarettáit, szipkából, még félvakon, 14 dioptriás szemüveggel is a Bibliát vagy a Bánk bánkot olvasta, a végén szegény már nagyítóval se nagyon boldogult, ekkor már végképpen emlékeibe emigrált. És azt hiszem, boldog volt, emlékezett a színházra, az alakításaira. És volt mire emlékeznie!… Nekem is lenne… Én is emlékszem például egy alakításomra. Teiresiast alakítottam. Illyés Kinga (nyugodjon békében!) mint pásztorfiúcska vezetett be a színpadra egy antik tragédiában. Ültem, öreg, reménytvesztett, mindkét nemet kipróbált jós. (Teiresiast egy kígyó hét évre nővé változtatja, majd visszaváltozik, Zeusz és Héra vitájában – a kérdés: a férfi élvezi-e jobban a szerelmeskedést vagy a nő, melyikük élvezete nagyobb – Zeusz álláspontját osztja, ezért a felbőszült istenasszony vaksággal sújtja, de Zeusz, ezt enyhítendő, halhatatlansággal s látnoki képességekkel jutalmazza; szerepel az antik tragédiák mellett Ovidius Átváltozásokjában is – B. L.) Ültem, átéltem Teiresias sorsát, hunyorgás nélkül, vakon néztem a fénybe, egy bukaresti lap meg ís írta, ahogy várakoztam, tehetetlenül és megis erőt sugárzón, magabiztosan, s ahogy világtalanul reagáltam le a jóslatot, hát az… Mintha tényleg előre láttam volna a láthatatlan – mert csak ezután megvalósuló – jövőt. A Rank doktorra is emlékszem. Ez óriási kihívás volt fiatalon, tudtam, hogy a magyar színészet olyan nagyjai is játszhatták, mint Tímár József vagy Jávor Pál. El is sodort a szerep… Az akkori eufóriára, ami előadásról előadásra ismétlődött, máig emlékszem… 1958-ban, majdnem ötven esztendeje kerültem ebbe a városba, erről is sokat tudnék beszélni, hogy hogyan válltozott meg a szemem előtt az egész – de ez nyilván egy másik történet lenne! A korszak egyik sokat játszott darabjában, a Vitézek és hősökben mutatkozhattam be az itteni közönségnek, Szamosközi László kollégámmal együtt. Hát… mindent megtettünk… felmostuk a nézőteret, de… az volt a helyzet, hogy én megszerettem Vásárhelyt, a joviális flekkenvároshoz képest Szentgyörgy az elején nyomasztóan kicsinek tűnt, amikor megérkeztem, ráadásul az eső is esett, ez is provokált. A Krauss pékség udvarán kaptam lakást, addig a színházban laktam, ahol különben az akkori igazgató, Kovács Dezső is lakott, az új lakásában, náluk aludtam a zongora alatt, a kedves felesége, reggel, tácán nyújtotta be a reggelit és a postámat, a zongora alá… Mintha egy Rejtő Jenő-regényben éltem volna… Hát így kezdődött. A társulatot viszont az első perctől imádtam, otthon éreztem magam, néhány kollégám: Fekete Gyula (barátainak: Zsül), Király Jóska, Papp Nusi (nyugodjanak békében!) szeretettel fogadtak, segítettek, ma is elevenen előttem vannak. Édesapám 1962-ben halt meg, attól a pillanattól ezt a vándorkomédiás, bohém társulatot tekintettem a családomnak. Raadásul ’62-ben a Dollárpapában is kaptam egy ragyogó szerepet. Az apám sírjánál, a katolikus temetőben megjelent az egész társulat. Azóta jeles kollégáimat – Zsüllel kezdve – én búcsúztatom. Az igazság az, hogy szerettem őket, ezeket a régi színészeket, ezt az annyira széthulló, szedett-vedett társulatot. Kovács Kati filmszínész volt, Fekete Gyula és Vajda Endre azelőtt néprendőr, Biró Levente ludovikás… Soroljam még? Társadalmilag elég vegyes társaság vágott neki az ötvenes években a színházasdinak, nehéz időkben a földi nagy kalandnak. Életük nagy vállalkozásának. Fel kellett törni a parlagot. Színházat teremteni egy kisvárosban, amelyet hadd ne jelemezzek, megtették ezt az itt élő s a városról író szerzők, Csiki Lászlótól, Bogdán Lászlóig s – legújabban – Tömöry Péterig… Inkább térjünk vissza a színházhoz. Az elején fiatal színész kevés volt, ezért is örültek nekünk. S talán ezért is kaptam meg tőlük mindent, amit csak megkaphattam. Most, a beszélgetésre készülve – tudtam, hogy nem lesz szabályszerű interjú, velem soha senki nem tudott szabályszerű interjút készíteni, még te sem, pedig próbáltál „mederbe terelni”, míg rá nem jöttél, ez teljességgel lehetetlen –, olvasgattam a jegyeteimet. Negyven éve készítek jegyzeteket a színházról, egy valamikori memoárhoz. Van már vagy negyvenezer oldal. Hogyan néz ki a világ, egy kisváros, a színház – komédiás szemmel, mert én a kezdettől annak tartottam s ma is annak tartom magam. Az elején sokat foglalkoztam lelki válságaimmal is. Gondold csak el, engem katolikus szellemben neveltek, s egy teljesen más, szabadelvű, de inkább szabados közegben kellett helytállnom. Nem volt könnyű. Amikor például a színházban megtudták, hogy rendszeresen templomba járok, elkezdődtek a cirkuszok. De ezekről felesleges beszélni, elmúltak. Ráadásul később párttitkár lettem, bizonyítván, hogy lelki alkatunkat eleve kettősség jellemzi. Nincs mit tisztázni itt sem. Elmúlt ez is. A szerepek viszont maradtak. Akkor inkább a szerepekről. Voltak sikereim, kár lenne tagadni, sokfajta műfajban próbálkoztam, egyre pedig határozottan büszke vagyok: soha nem adtam vissza szerepet, minden szerep kihívást jelentett, s én vállaltam a kihívásokat! Egyik legemlékezetesebb szerepem az ügyész volt, a Parancsra tettemben. Nagy hatással volt a nézőkre, emlékszem, egy asszony egyszer beleszólt és azt mondta: a létük odaveszett, de a becsületük nem, mármint azoknak, akik parancsra cselekedtek és meghaltak. És elkezdett sírni… Nem véletlen, hogy nemcsak az én pályámon, de a Zsoldosén is mérföldkő volt ez az előadás, a Paracsra tettem. Mindent a szerepeinkre tettünk fel, mert éreztük, itt egy olyan határ közelébe jutottunk, ahol már nehéz eldönteni, hogy hol végződik a színház és hol kezdődik az élet. S ráadásul ott volt a cenzúra is, a Parancsra tettemben pedig sok olyan, akkor áthallásosnak nevezett fragmentum található, amitől égnek meredhet a hajunk, fölállhat hátunkon a szőr. Amikor végre megnyugodtunk, hogy ezek a gondolatok „átmentek a cenzúrán”, éreztük, már csak rajtunk múlik minden. Életem egyik legnagyobb kihívása volt. S talán a Zsoldosé is. Utána is, évekig, évtizedekig – mondtam már: közösen laktunk a kiszállásokon – mindég ez tért vissza. Ez az előadás. Zsoldos szelíd ember volt, minden furmányossága és komédiázásai dacára, egy legyet sem tudott volna megölni. Hogyan jut el egy ilyen alkat odáig, hogy megölje a feleségét? S nekem ítélkeznem kellett felette. És akkor hirtelen kitárult a világ, rájöttem, hogy mi a színház, hogy milyen szerepe van és milyen nagy lehet a felelőssége. Kapsz egy szerepet (kutya a csontot), s ha úgy adod elő, elreped a kárpit… Na de nem csak drámában játszhattam, hanem zenés vígjátékokban is, sokan mondották, hogy ez volt, ez lehetett volna az a műfaj, ahol én igazán elindulhattam volna, de akkor elmaradnak a nagy kihívások, a drámai szerepek. Hát felváltva ment az egész az én pályámon.Gátlásos fiatalemberként kerültem ide, a várost nyomasztóan kicsinek éreztem, aztán változni kezdett minden. Nemrég díszpolgárrá választottak, Szent György napján.
– A többiek nevében is Te köszönted meg a megtisztelő figyelmet. De nem mint színész, hanem mint ember. Számomra ez bonyolult pályád nem mindennapi tanulsága volt, s bevilágított nem kevésbé bonyolult lelkialkatod ismeretlen mélységeibe is.
– Egyszerűen meg voltam rendülve. Ez egy rutinos színésznél, akinek már – úgy érzi – a kisujjában a komédiázás minden csínja-bínja, mégiscsak meglepő, nem? Számomra a megtisztetetés azért volt szokatlanul fölemelő, mert időközben – ha bevallottam magamnak, ha nem (a naplójegyzeteimben sokszor bevallottam) – megszerettem ezt a várost, hozzám nőtt és én hozzá nőttem.
– Ez is hosszabb folyamat lehetett. Számomra egyik emlékezetes alakításod Eftimiu darabjában a csavargó, a „rokonunk” volt, akitől viszont mindenki – hogy is modjam... – finnyásan idegenkedik.
– Igen. Akkor úgy éreztem, hogy a várossal, a kisközösséggel való korántsem felhőtelen, sőt: kimondottan ellentmondásos viszonyomat is bele tudom vinni. De aztán kezdtek elmúlni a gátlásaim. Egy színész sokáig nem maradhat bűntetlenül gátlásos. S az olyan szerepek is, mint Bagarja, a béke barátja A helység kalapácsában – ennek is fergeteges sikere volt – sokat oldodtak ezen. Azonkívül, egy idő után, annyit játszhattam, hogy nem volt időm, mimózaként, önmagammal foglalkozni, lekötötték fölös energiáimat a szerepek, s aztán jöttek a gyerekek, a gyerekszínház, amit én pedagógusként is fontosnak tartok. Nem mintha minden tanítványomból színészt szeretnék varázsolni, nem. Hanem azért, hogy megismertethessem a gyerekekkel a játék örömét. Hogy felszabadulhassanak játék közben. Még elevenen él bennem az egykori gátlásos kamasz, aki voltam, de aki (minő ellentmondás!) oly önfeledten és szemtelenül utánzott másokat. A szerepek is egyre jobban lekötöttek, az aurájuk, a kisugárzásuk. Szerecsémre a kritikusok sem skatulyáztak be, zenés darabokban, drámákban, vígjátékokban felváltva játszhattam, s ez nagyon jó volt, ma se csinálnám másként. A Szent Johannában, ami a hatvanas évek bigott szocreál kisvárosában óriási botrányt okozott, én, a hívő katolikus, egy papot alakíthattam… Sokat dolgoztam a szerepen, rengeteget kínlódtam, azt hittem, nem tudok átváltozni pappá, aztán sikerült. Ebben a szakmában a mindenkori átváltozások a szépek. A harc a szerepért. A folyamat, amíg meghódítod, magadévá teszed a szerepet, mint a szerelmes a szerelmesét. A siker már a plussz. A tapsok, a vastapsok, a gratulációk..
– Mit jelenet számodra a siker?
– Mindent. És semmit. Számomra a színház a fontos. A mindenkori előadás. De ha sikere van, az se baj. Most, hogy ötven év után (ennyi ideje vagyok ugyanis a pályán, a világot jelentő deszkákon!) megkeresett Bogdán László, hogy interjút készítsen velem, noha eleve tudhatta, hogy szétfolyó, csapongó beszélgetés lesz, ez már eleve – siker. Két regény között velem beszélget. Na jó, hagyjuk… A szerepeimről külön nem szívesen beszélek. Ezt is tudod már, nehezen tudok újat mondani. Minden szerep másként el bennem, egy Tamási-szerep más, mint a csavargó, más mint Mercutio. Legfeljebb arról beszélhetek még, akkor is, ha fellengzősen hangzik, hogy még ma is, fél évszázaddal pályám kezdése után is úgy érzem, az éppen soros szereppel születek meg… Minden szerepemmel úgy érzem: kész, vége, velem valaki játszott, eddig valami miatt sikerült a dolog, a jó tündérem segített, de most megsértődött, hátat fordít nekem, magamra hagy és rögtön kiderül a turpisság. Minden szerepem alatt válságok sorozatát élem meg és át, kiver a veríték, a szó igaz értelmében halálfélelmem van. Aztán jön a premier, kilépek a rivadafénybe és vége. Úgy érzem, elvarázsoltak megint. Megint a világra jöttem. Élni jó, de szerepelni még jobb. A legjobb!
– A lámpaláz máig nem múlt el?
– Nem. Ez alkati kérdés. De jó is, hogy nem múlt el, a lámpalázam is én vagyok. S tulajdonéppen ez a szorongó alkatom magyarázza, hogy annyi mindennel próbálkozom, hogy annyiszor teszem próbára magam. Hogy állandóan, minden területen bizonyítani akarok. Az életem egy aránylag rövid időszaka alatt játszhattam például Farellt a Csillag a máglyánban és Duzzoghot a Csongor és Tündében. Ilyenkor az embernek nincs ideje szorongani. A gyerekek is segítenek, noha látszólag én segítek rajtuk… Mint példázatomban, amikor átvezetem a vakot az úton, s tuladonképpen én köszönöm meg neki, hogy átvezethettem… A Tündöklő Jeromosban Tamási népboldogítóját játszhattam el, Az elveszett levélben Caragiale román svihákját, a demagóg, populista, démonikus Caţavencut. Emberként tőlem ez távol áll. Színészként nem. Színészként ha kínok, küzdelmek, képzelt haldoklások árán is, de bármilyen szereppel tudok azonosulni. Sőt, ezeket a népboldogítókat (vagy inkább népbolondítókat) kimondottam élveztem is, már csak azért is, mert a típus még a minap is jelen volt az életünkben, és ma is jelen van. Ez a típus, úgy tűnik, halhatatlan.
– Hogy érzed magad ebben a megváltozott társulatban te, az egyik utolsó mohikán, aki még Zsüllel kezdte, s aki végig kitartott a színház és a város mellett.
– Jól. A színház a legjobb úton halad afelé, hogy igazi, összeforrott csapattá válva a legnagyobb kihívásoknak is eleget tehessen. Nem volt ez mindig így, a nyolcvanas évek végén, amikor – kis túlzással – szinte rendező nélkül maradtunk, nagyon megijedtem. De azután jöttek a változások, ez már másfajta színház, mint amiben én felnőttem, de így a jó, nem?! A sikerek, a fesztiválszereplések, a díjak bizonyítják, hogy sikerült kitörni a középszerből. Ez ma, a XXI. század küszöbén, nagyon nagy dolog. Talán egyszer, ha összerakom a jegyzeteimet, s mégis írok egy könyvet, sikerül néhány vonással hozzájárulnom a szentgyörgyi társulat történetéhez. Volt egy igen kedves kollégám, Berkó Gyuri, aki halála előtt sokat mesélgetett az első évekről, a hőskorról, ami számomra az ő és a Botka Laci történeteiben, s az azóta eltávozottakéban, a Zsülében, a Király Jóskáéban él, de 1958-tól már én is itt voltam. Előttem, körülöttem, velem és bennem zajlott minden. Hetvenévesen is sokat járok találkozókra. Mindenhová elmegyek, ahova hívnak. A gyerektársulattal is, egyedül is.
– Egy vallomásoddal kezdtem. Végezzük is azzal! „Angyaloson (kicsi falu Szentgyörgy mellett – B. L.) ígéretemhez híven igét hirdettem Teréz anyát idézve: »Az élet titok, az élet érték, az élet szeretet, vigyázz rá«.” Mit lehet ehhez még hozzátenni? Emlékezetem a Tündöklő Jeromos egyik nagy pillanatát őrzi, amikor lobogva – hajad is, köpönyeged is lobog –, az egész ember Jeromos nevéhez híven tündökölve purpárlézol, mondod népboldogító vagy -bolondító igéidet, és hisznek neked, életfogytiglani pillanatokra elvarázsolod a környezetet és a nézőket…Még sok ilyen pillanatot kívánok a hetvenéves László Károlynak, akiben még mindég annyi energia van, hogy erőművet lehetne üzemeltetni vele...


.: tartalomjegyzék