Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Oláh-Gál Elvira beszélgetése Vécsi Nagy Zoltánnal

"Nagyapámat mai napig példaképemnek tartom"

Vécsi Nagy Zoltán[1] a marosvécsi kastély és a Kemény-birtok egyik örököse. Édesanyja báró Kemény János lánya, Zsuzsanna, Nagy Pál festőművész felesége volt. Emlékezetében Marosvécs a gyermekkor furcsa homályában él, amikor már az ’50-es évek szellemileg sérült betegei sétáltak a kastély parkjában, az épületbe látogatni pedig óhajként sem volt szabad. A nagyapa, Kemény János meséi és a magyar nyelvet egész életében akcentussal beszélő, a másságot képviselő angol nagymama határozott kiállása sem volt elég ahhoz, hogy a kastély, a Galonya-völgyi vadászház és a havasok tulajdonként rögződjenek benne. Örökségét ma is sokkal inkább szellemi örökségnek tekinti, mint hirtelen vagyonosodásnak. Művészettörténészként családja nemes hagyományait folytatja: kritikákat, tanulmányokat, elemzéseket ír, kiállítás-megnyitókon méltatja egy-egy művész munkáit, végzi napi feladatait a székelyudvarhelyi múzeumban.

– Beszélgetésünket a Vécsi névvel kezdeném. Jelzés értéke van, talán megbújik mögötte egy történet?

– Családilag Marosvécshez kötődöm és a Vécsi név eredete a közléshez kapcsolódik. Publikáló emberként kerestem, hogy hogyan különböztessem meg magam más szerzőktől, és több próbálkozás után – pl. Marosvásárhelyi – találtam rá a Vécsi-re. Marosvécs nem csak azért fontos nekem, mert a Kemény család fészke volt, és ott élt kisgyerek korában Édesanyám, Kemény Zsuzsanna, hanem szellemileg is fontos számomra. Nagyapámat a mai napig példaképemnek tartom, és úgy érzem, ha kis töredékét megtehetem annak, amit Ő tett az erdélyi kultúráért, akkor nagyon elégedett lehetek. Ha csak a Nagyapám, Kemény János szellemét tudom éltetni, azzal is nagyon sokat tehetek. Mindenképpen Kemény Jánoson és a Kemény-családon keresztül fontos számomra Marosvécs. Azonkívül személyes élmények is fűznekehhez a barátságos marosmenti faluhoz. Gyermekkoromban nagyon sok vakációt töltöttem ott.  A családban mindig marosvécsi szolgálólányunk volt, így nekem is vécsi volt a dajkám, aki nyáron egy-két hónapra magával vitt a faluba, és a szüleim szigorúan elvárták, hogy ne tegyenek különbséget a falusi gyerekek és közöttünk. Ugyanúgy játszottunk, jártunka mezőre, mint ők, volt kis gereblyém, villám, mentem szénát gyűjteni, krumplibogarat összegyűjteni (irtani), vackort szedni. Jártam mezítláb a tarlón, fociztam a porban egészen odáig, hogy magam is megkóstoltam a zavaros Maros-vizet, amit csak nagyon erős gyomor bír meg, és amitől tífuszt kaptam. Ezek miatt az emlékek miatt, amelyek nagyon elevenen élnek bennem, úgy érzem, mintha ott nőttem volna fel. Mindent összevetve: örömmel viselem a Vécsi nevet.

– Ez az időszak az ’50-es évek második fele, illetve ’60-as évek eleje. Nagyszülei, báró Kemény János[2], a nagy erdélyi kultúrmecénás és családja túl van meghurcoltatáson, kitelepítésen, megaláztatáson. Milyen emlékei vannak a nagyszülőkről?

– Nagyapámnak 1945 után sikerült egy ideig együttműködni az akkor ú.n. „új demokratikus rendszerrel”. Korábban, 1944 júniusáig, a kolozsvári színház igazgatója volt, amit el kellett menekítsen a román kiugrás után, az oroszok bejövetele előtt, majd Pestről visszatérve nekifogott egy vásárhelyi székely színház alapításához. A Tompa Miklóssal együtt alapított intézmény kezdetben magánszínháznak indult. Maradék vagyonát, amit nem vettek el tőle, ráfordította az új színház alapítására. A színházalapításban játszott szerepéről szeretném pontosan összegyűjteni az adatokat, mert úgy érzem, ezzel kapcsolatban sok minden tévesen került be a köztudatba. Nagyapámnak a színház volt az igazi nagy szerelme, annak ellenére, hogy erről a tevékenységéről inkább háttérként szoktak beszélni, előtérbe helyezve az irodalomszervezői munkát, a helikoni csoportosulást, talán mert sokkal könnyebb volt a kommunista világban erre emlékezni. Ott együtt volt a két oldal, a népi-nemzeti mellett a polgári radikális is. A színházban is, ameddig lehetett. Amikor a zsidótörvény megjelent, ki kellett tenni a Kolozsvári Nemzeti Színházból a zsidó színészeket, akik emiatt alapítottak egy alternatív színházat Kolozsváron, ez volt a Concordia, amit nagyapám finanszírozott, így támogatva azokat, akik addig a színházban játszottak és kényszerűen kiszorultak onnan. Segítette őket díszletekkel, kosztümökkel és saját zsebéből fizette a gázsijukat.[3] Ha úgy vesszük, a kolozsvári színház is „magántulajdona volt”, amennyiben az Ő erdeiből tartotta fenn a két világháború között, az Ő vagyona volt benne. Annak érdekében, hogy nagy álmát folytathassa, 1945-ben Marosvásárhelyen szeretett volna színházat alapítani.

– „Olyan korban, amikor a nemzetiségi lét kinek-kinek a nyelve alá szorult, a színház falaiban várfalakat látott. Bástyái mögött az anyanyelv húzta meg magát, jobb időkre várva. Egyszer, mint valami apró csínytevést, megvallotta nekem: a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment rá a színházra. Az elképesztő számot félig suttogva mondta, kezét a szájához emelve, körülnézelődve, mintha attól tartott volna, hogy meghallja valaki.” – írta halálakor Sütő András[4].

– Valójában mi is csak most szembesültünk a tényekkel, amikor a visszaigénylés folyamatában a telekkönyvi dokumentumokat átnéztük. 1920-ban örökölt 40 ezer hektár erdőt, amit eladott, hogy fenntarthassa a színházat. Mára 4000 hektár maradt, ami visszaigényelhető. A közvetlen környezete tudott erről, de Ő mindig azt mondta – sokszor írták róla, hogy szemérmetes és szerény volt – „ezzel ne törődjetek!” Utólag aztán elégedetten nyugtázta, hogy a sors őt igazolta. Mondta is gyakran, hogy „jó helyre ment, nem vették el azt is”. Ezekről Önéletírásában sem tesz említést. Tulajdonképpen az első alkalom, amikor ez a kérdés a kommunista rendszerben témává vált, Kovács Györgynek[5] köszönhető, aki színész volt a kolozsvári színházban, és akinek a kérésére jött vissza a háború után Svájcból, azért, hogy színházat alapítsanak.Ő volt az, aki erről először beszélt nyíltan, majd később Nagyapám temetésén mondta el Sütő a fenti vallomást. Annak ellenére, hogy később mindenféle vád érte Kemény Jánost, számára valóban csak a művészet, az irodalom, a színház volt a fontos, nem keveredett ideológiai harcokba. Megpróbálta megtalálni helyét az új rendszerben. Felajánlotta például a vécsi várat alkotóháznak, és mindössze annyit kért cserében, hogy tarthasson meg a családnak egy kis részt lakásnak. Naivitás így utólag, de úgy gondolta, hogy ha ez kollektív tulajdonba kerül, miért ne lehetne a művészet és az irodalom otthona?

– Egy színháztörténeti munkában olvastam, hogy Tompa Miklós már 1946-ban egy gyűlésen kijelentette: „…a magántőkével dolgozó színház keresni akart, és mint üzleti vállalkozás kivonta magát az erdélyi kultúra szolgálatának felelőssége alól. Az ilyen fajta vállalkozást nem tekinthette sem a dolgozók tömege, sem a haladó szellemű polgárság a magáénak. A magánvállalkozások kora azonban lejárt, a színház ügye: a köz ügye.”[6]Úgy vélem, hogy a kijelentés pontosan ellentmond a Kemény Jánosi-i felajánlásnak. Érdekes felidézni azt is, hogy hogyan emlékszik Kemény János a színházalapításra a színház fennállásának 25 éves jubileumán: „Közvetlenül a felszabadulás utáni hetekben, hivatalos felkérésre – és a város színházbarát közvéleményének egyetértésével – részt vettem a marosvásárhelyi színház megalapozásában. Hármasban dolgoztunk: Pittner Olivér, aki a Kommunista Pártot képviselte, főleg gazdasági természetű ügyekkel foglalkozott; Tompa Milós a közismert rendező – és jómagam, két színház igazgatásának tapasztalatával.[7]

– Nagyapám megpróbált együttműködni az új hatalommal a  kultúra érdekében.  Ment is ez egy rövid ideig, kezdetben az induló színháznak kettős igazgatása volt – Tompa Miklóssal együtt irányították. Aztán nagyon gyorsan dramaturg beosztásba került, és egyre kevésbé volt előtérben, de egészen 1952-igott dolgozott a Székely Színháznál. Akkor – egyik  saját írása tanúskodik erről [8] – Tompa kiutasította. Ez megint kibogozandó, hogy utasítást kapott rá, vagy általános határozat adott neki megfelelő alkalmat, tény, hogy eltávolította a színháztól. Nagyapám szavaival: bement az irodájába és azt mondta „Vedd a holmidat és tűnj el!” Olyan visszaemlékezésről is tudok, ami szerint nyílt gyűlésen azt mondta Tompa Miklós, hogy „nem tűrhetünk meg osztályellenséget”. Magyarán, egyik napról a másikra kidobta a színháztól. Akkor nézett állás után, hiszen népes családot tartott el egyedüli kenyérkeresőként: öt gyerekéből négy tartózkodott itthon[9], akkor még a családban volt az édesanyja, a testvére, és mindannyianegyütt laktak egy viszonylag kis lakásban. Édesanyám akkor érettségizett.

Idézzük fel egy kicsit Kemény János származását, hiszen az a gondolkodására, magatartására vonatkozó sok kérdésre választ ad. Amerikában született, amerikaiédesanyja, később angol felesége volt.

– Nagyapám transzilvanista szellemiségét sokoldalú, tudós nagyapja, Kemény Ödön alapozta meg, aki egyéves korától nevelte, alsójárai udvarházában. Édesapját, Kemény Istvánt a család száműzte Amerikába, amint nagyapám önéletírásában (Kakukkfiókák, 1972)  írja „Apám jóhiszemű ember volt, jóhiszemű azzal a herceggel szemben is, aki a felettese volt... tudta, hogy a herceg, akárcsak az egész rokonsága, rendkívül gazdag.( ...) Így nem látott abban semmi veszélyeset, mikor a herceg arra kérte őt a háziasszony jelenlétében, hogy mint forgató írja alá egyik váltóját. Arra valóban nem gondolhatott, hogy néhány hét múlva az uzsorás nem a hercegnek, hanem neki fogja visszaváltás végett prezentálni a váltót!” 
És mivel a herceg eltűnt, rámaradt az adósság. Neki akkor még nem volt vagyona, csak a fizetése, (a bécsi lovaglóiskolában volt oktató). A család hajlandó volt fizetni, de csak azzal a feltétellel, hogy dédnagyapám kivándorol Amerikába, hogy ott a maga erejéből új életet kezdjen. Amerikában a szokásos karriert futotta be a cipőpucolótól a liftesfiúig, majd írnok lett az osztrák-magyar követségen. Skót származású feleségét, Mitchell Idát Amerikában ismerte meg. A dédapám korán meghalt, a dédanyám pedig visszajött Erdélybe, és apósához, Kemény Ödönhöz költözött a négy gyermekkel. A Dédapám alsójáraiotthonába fogadta be a családot. Nagyapám akkor egyéves volt, két nővéreés még egy amerikai féltestvére is volt az édesanyjuk első házasságából, aki viszont egy időn túl nem bírta az erdélyi szigorúságot és kötöttséget, így visszament Amerikába.
Marosvécset a dédapám testvére, Kálmán bírta, feleségével Bánffy Polixéniával. Pólika néni Istvánt szemelte ki a vécsi vár örökösének, mivel ő sorra elvesztette gyermekeit, így örökös nélkül maradt a vécsi vár és birtok. De István is kiesett a kegyeiből, így lett a vagyon várományosa nagyapám, a következő nemzedék elsőszülött fiúgyermeke. Hitbizomány volt a vécsi Kemény birtok, ami azt jelentette, hogy nem lehetett megosztani az utódok között, hanem mindig a legidősebb fiú örökölte.

Nagyapám, Kemény János akkor Bécsben volt diák, egyetemista, odaküldték erdőmérnökire, hiszen kiterjedt erdőbirtokai voltak a családnak. Ott, Bécsben értesült arról, hogy megörökölte a marosvécsi birtokot. Fiatalon a vécsi vár ura lett. Nagyanyámmal romantikus, regénybe illő körülmények között ismerkedett meg. Nagyanyám bátyja a Béldieket ismerte meg, és így érkezett Erdélybe, birtokvezetési/gazdálkodási gyakorlatra. Nagyon jól érezte magát a Mezőségen, és elhozta a húgát, hogy megmutassa neki, milyen szép helyen van. Nos, itt kezdődött a nagy szerelmi történet, hogy az idegen úrnő autója (vagy talán egy csónakos motorbicikli volt, amivel bátyjával járták a vidéket) elromlott a vécsi vár alatt. A személyzet szólt a fiatal bárónak, aki újdonsült vécsi várúrként segítségére sietett a hölgynek, aki egy szót sem tudott magyarul. Szerelem első látásra, nem sokára házasság lett belőle. Nagyapám természetesen anyanyelvi szinten beszélt angolul, ezért nem volt nyelvi akadálya a megismerkedésnek. Auguszta, akit mi, gyerekek csak Maminak szólítottuk, elég hamar megtanult magyarul, de soha nem tökéletesen, úgy, hogy ne lehessen észrevenni, vagy ne kövessen el hibákat. Anekdoták keringtek nyelvbotlásairól. Az én kedvenc történetem az volt, amikor kiment a piacra és bimbós kelt akart venni. Azt a szót viszont, hogy „kelbimbó” nem ismerte. A ’60-as évek közepén, a vásárhelyi piacon kereste a kelbimbót, de nem tudta megmagyarázni, így ezt mondta arra kérdésre, hogy „hogy is néz ki, amit keres?”, hogy „az a díszkard!” Emlékszem, ifjúkorom Vásárhely híres „cementlapjai” az Ő szótárában így hangzott: már megint mentek a „szemétlapátokhoz?”  

– A Nagymamára hogyan emlékszik? Ő idegenként hogyan dolgozta fel a családdal történt dolgokat?       

– Azt hiszem, nagyon erős háttere és támasza volt Kemény Jánosnak irodalmi és színházi ügyekben. Róla tudni kell, hogy skót édesapja volt, filológus, archeológus, aki Görögországban vette feleségül egy görög szabadságharcos lányát, akit úgy ismert meg, mint akinek nagyon szép hangja volt, és csodálatos régi görög népdalokat énekelt neki. Ezt a családból hozott görög hazafiságot magyarra váltotta Erdélyben. Erre is van egy nagyon jó anekdota. Angol-magyar meccset közvetítetta rádió, ő pedig a magyaroknak drukkolt. „De Mamika” – mondtuk neki – „miért nem az angoloknak drukkolsz?”, mire az volt a válasza, hogy „Nincs azoknak szüksége erre.” Mélységesen magyar érzelmű volt, harcos, lelkes magyarrá vált, de nem szakadt el hazájától sem, ha kérdezték, hogy hol jobb, mindig azt mondta, hogy a repülőn! Szerette Angliát, mert ott udvariasak az emberek, ám azt hiányolta, hogy nem közvetlenek, érzelmeiket nem mutatják meg, mint Erdélyben. Többször látogatott haza a rokonaihoz, alkalma lett volna ottmaradni, de mindig visszatért Erdélybe.

– Említette, hogy nagycsalád voltak. Kikből állt a család?    

– Nagyapám, nagyanyám, az öt gyermek (Mikolt, Klió, Zsuzsa, Árpád és Miklós), rajtuk kívül a nagyapám édesanyja, nővére (Gizella) és két nagynénje is (Etelka és Gizella néni) avárban laktak. A faluban volt egy intézőlakás, amiben Beri (Berenice)néni, apám másik nővére lakott a férjével, Bethlen Balázzsal, aki a vécsi birtok intézője volt. A menekülés után ebben a házban húzódott meg a család, majd beköltöztek a vásárhelyi házukba, amit hamarosan államosítottak, de maradhattak benne. Igaz, hogy elég szűkös volt a nagy családnak, és amikor Klió elköltözött, akkor az ő szobáját át kellett adni egy másik családnak. Beri néni a férjével és a sógornőjével egy pincelakásba kényszerültek.

De nagyapám igazi kálváriája az volt, hogy a művészet iránti elkötelezettségében törték meg. Azt is meg merem kockáztatni, hogy számára eleinte nem volt olyan ellenszenves az új rendszer, nem érezte teljesen igazságtalannak mindazt, ami történt, úgy érezte, hogy a művészvilágba sok jót is hozott, sok olyan tehetséges ember előtt megnyílt a művészi, vagy írói pálya, akik korábban elkallódtak volna. Aztán jött a pofon, hogy rá sem volt szükség, mindenét odaadta, mégis mészégetőként kellett a kenyerét megkeresse, és egyedül eltartsa a nagy családot. Ez már 1952-ben történt. Édesanyám akkor érettségizett, de származása miatt nem vették fel egyetemre, ami nagyon megviselte.

Az ’50-es évek közepén történt, hogy Marosvásárhelyen, a főtéren találkozott Groza Péterrel, aki testvérét jött meglátogatni. Nagyapám meszes munkásruhában volt, és Groza megkérdezte „Jánoska, veled mi van?” Mondta, hogy kirakták a színházból. Nem sokkal ezután Szabó Lajos[10] segítségével, aki a Színiakadémia rektora volt, bekerült az akadémia könyvtárába könyvtárosnak, állítólag a Groza közbenjárására. Akkor megint jobban érezte magát a színészek között. A mészégetőknél is szervezett kis kultúrműsorokat, és persze ott is voltak emberek, akik tudták, hogy kicsoda, próbálták felmenteni a nehéz munka alól. Aztán 1959-ben megalapították aMűvészet c. folyóiratot, Sütő András főszerkesztésével. Az Új Élet elődje tulajdonképpen művészettel, irodalommal, színházzal foglalkozó lap volt, és így Sütő segítségével, aki meghívta a laphoz, nagyapám a könyvtárosságot a szerkesztőségi munkával cserélhette fel. Volt egy politikai nyitás, amikor felemeltek egy-egy „deklasszált”, de népszerűbb embert, bizonyítandó a hatalom toleranciáját. Bizonyára ez egy sor kompromisszummal is járt. Írásaiba is bekerült egy csomó olyan mondat, ami – kiderül a kéziratokból – „baráti segítséggel” módosult vagy törlődött, azért, hogy megjelenhessen. Ahol nem kötött kompromisszumot, az a színház, például a Székely Színház előadásairól megjelent színházkritikáiban tárgyilagos, szakszerű, és a történtek ellenére elfogulatlan volt.

 Regényhőseinek szájába lehetett adni egy-egy, dicső jövőre utaló „szocreál” mondatot, de színházi dolgokban az igen, igen volt, és a nem, az nem. Kiírta magából a véleményét, akkor is, ha nem jelenhetett meg. Több ilyen kézirata maradt meg, de olyan széljegyzetet is találtam a hagyatékában, ahol a megjelent írásra írta rá „ezt a hülyeséget ki írta belé?”

– Ebben az időszakban a család hogyan kötődött Vécshez?

– Nagyapámmal együtt jártunk horgászni Vécsre vagy a Galonya-völgyébe, a havasokra, ahogy neveztük a Maros Felső-folyásánakerdőit, de egyszer sem mondta nekem, hogy azok az erdők a mi családunk birtokában voltak. Mint sok családban, a miénkben sem „terhelték” családtörténetekkel a gyermekeket, hiszen ezt akkor nehéz lett volna feldolgozni. Kivéve a várat, arról tudtuk, hogy a nagyapámé volt, és a falusiak következetesen „báró úr”-nak szólították, még nekem is azt mondták: „az úrfi”. Sokszorálltunk meg a várfal mellett, benn egy kegyetlen zárt pszichiátriai intézet működött, néha látni lehetett súlyos állapotú, szellemileg sérült gyerekeket. Egy-egy vendéggel mégis felmentünk a vár melletti parkba egy hátsó ösvényen, mert be nem engedtek, csak a kerítésig. Artikulálatlan hangon ordító gyerekekre emlékszem, amit sehogy nem tudtam összeegyeztetni azzal, hogy mindez a miénk volt.

– Megkeresték még a Helikon-i írótársak?

– Szerdánként Nagyapáméknál, majd később, amikor ő már nem élt, Nagymamánál teadélutánokon találkoztak a rokonok, ismerősök, többnyire arisztokraták. Idős hölgyek, urak voltak, gyerekként számomra érdekesek, egy más világ, sajátos társalgási nyelv, etikett, hangulat, de valójában nem fogtam fel, hogy miért más ez a világ? Csak utólag tudatosítom, hogy akkor már a sorsközösség hozta őket össze. Akkoriban természetesen más kötötte le a figyelmem.

– Tizenöt éves volt, amikor 1971-ben meghalt Kemény János. Miről mesélt az unokáknak?

– Azt hiszem, két igazi szerelme volt: a természet és a színház. Ha erdőn jártunk, a természetről, a havasról, a növény- és állatvilágról beszélt. Megtanította a halászat csínját-bínját. Az irodalom – szerintem –számára egy megoldandó nagy feladat volt. A színházban volt inkább otthon. Az irodalomba fiatalonkerült be, mellette voltak a nagy öregek, Kuncz Aladár, Bánffy Miklós, Kós Károly, és Ő volt, aki „megtehette”, hogy otthont ad az erdélyi írók társaságának. Rendelkezett egy nagyon fontos tulajdonsággal, ami mindvégig éltette az irodalmi társaságot – és ez az, amitől jó színházi ember is volt –, nagyon nagy igazságérzet jellemezte és jó diplomata volt. Ő lett a kiegyensúlyozó ember az írói társadalomban, ha szabad ezt mondani. Le tudta ültetni egymás mellé a különböző nézetű és gondolkodású embereket.

– Említette, hogy sok mindent újra kell értékelni Kemény János munkásságában. Sok helyen említik ma szabadkőművesként.

– Csak másoktól hallottam. Láttam magam is egy listát a magyar szabadkőművesekről, nem hiteles számomra. De nem is tartom jellemzőnek Nagyapámra. Tény, hogy nagyon sok helyen jelen volt, elnöke volt a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak és az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, tagja a Pen Klubnak. Beszédeiből a kiegyensúlyozó, összetartó erő sugárzik. Ebben szigorú és következetes volt, és azt hiszem, ez az, amit nekünk is átadott. Ő semmiféle hamis hangot nem engedett meg a környezetében, hogy valaki gyűlöletből vagy elfogultságból mondjon valamit valakiről, azt nem tűrte. Nem hogy Ő nem állított ilyesmit, de másoknak sem engedte meg. Mondta róla valaki: olyan jóhiszemű volt, hogy nem vette észre, ellenségek veszik körül. Ebben is lehet igazság, mert például nem fogadta el azt, hogy x vagy y besúgó, amíg nem győződött meg róla. Az emberekről csak személyes meggyőződés alapján mondott véleményt. Ne feledjük, lelkész is volt, teológus. Marosvécsen időnként szolgálatot is ellátott. Előszeretettel választották be mindenféle társaságba, de nem tudom, hogy mire alapozzák szabadkőművességét.

– Hogyan élte meg a Nagymama az új világot, végigélte a kommunizmust – 1989-ben hunyt el.

– Mami képviselte a konzervatív értékrendszert. Politizált, nem rejtette véka alá véleményét. A család mindig rettegett, mert állandóan leveleket írt, például az angol királynőnek. Mindig angol állampolgár maradt, ez volt a „családi titok”. Egy idő után engedték is látogatását Angliába. Ennek soha nem tudtuk az okát, de gyanítom, azért, mert óriási örökséget hozott be az országba. Nagymama egy athéni nagy bérházat örökölt, azt eladták, aranyrögben helyezték el az árát egy svájci bankban, és azt hozták haza. A román állam úgy fizette ki, hogy például a mi családunk egy televíziót tudott venni a ránk eső részből. Félelmetesen sokat nyert ezen az üzleten a román állam, talán innen az engedékenység, remélték, hogy „még jön valami.” Ezek után a családját egyenként kiengedték látogatóba Angliába. Mikolt lánya angol állampolgár volt, de Párizsban dolgozott egy modern képzőművészeti galériában, és Klió, aki operaénekes lett, szintén külföldön, Magyarországon élt.

– Mikolt, Klió, Zsuzsanna – a harmadik lány volt az Ön édesanyja. Hogyan alakult a sorsa?

– Édesanyám 1954-ben feleségül ment Nagy Pál[11] képzőművészhez. Édesapám, Nagy Pál, református papcsalád gyermeke volt. Szatmárnémetiben született, mert nagyapám éppen ott volt lelkész, de a család Kutyfalváról származik. Az ő családja adta Nagy Géza teológusprofesszort, az iskolalapító Nagy Endrét[12], aki apám nagybátyja volt, és akinek most jelent meg önéletírása. Apai nagyapám sajnos nagyon korán meghalt a világháborúban szerzett súlyos gyomorfekélyben.Édesapám négy és fél éves volt, amikor árva maradt. Egyedül nevelte fel  Nagymamám, aki maga is lelkészcsaládból származó „lelkészné” volt, nem volt felkészülve arra, hogy egyedül kell megkeresse a kenyerét. Nagyon nehéz évek következtek. Szerencsére szépen kézimunkázott, hímzett, gobelineketkészített, és ezzel alig keresett annyit, hogy megélhetésüket biztosítsa. Édesapámból ő nevelt tudatosan művészt. Felismerte a tehetségét és következetesen rajzoltatta, Horthyról készült képét például eljutatta a kormányzó egyik tábornokához, újságcikk is lett belőle. Cserkészlapokban jelentek meg rajzai, módszeresen nevelte művésznek a fiát. Közben változott a világ és édesapám Miklóssy-tanítványként végzett Kolozsváron a képzőművészeti egyetemen. Édesapám nem lépett be a kommunista pártba, a rendszerrel való kompromisszumban az IMSz (Ifjú Munkások Szervezete) tagságig ment el. Egész életén át a kritikus értelmiségi magatartás jellemezte. Mindig zavarba hozta az ideológusokat, amikor különböző kötelező szemináriumokon az elméletet átfordította a gyakorlatra, és kiderült – sehogy nem fedték egymást. Következetesen „szembehelyezkedő ember” volt, annak ellenére, hogy „szegény”, árva fiúként a rendszer tulajdonképpen felkarolta, bár a papi családból való származás neki is sok hátrányt okozott. Édesanyámmal szemben is voltak ú.n. „plebejus indulatai”, olvasható egy levelében, hogy „könnyű volt nektek, ott a kastélyban”. Érdekes fintora ez annak a kornak. Nagymamám, az édesanyja, paranoiás szeretetmániában szenvedett, teljes szeretete a fiára összpontosult, féltette mindenkitől, így természetesen anyám lett legfőbb „vetélytársa”. Mindezt az érzését egy osztályharcos magatartásban élte meg, és a volt paplány úgy támadta a menye szüleit, mint osztályellenséget. Megéltem gyermekkoromban, hogy jött utánam, mikor mentem az iskolába, és kiabálta, hogy „megmondom én a milícián, hogy kik voltak az anyádék”. Élete végéig benne volt ez a beteges harag. Halála előtt azonban meghagyta a menyének, hogy „Zsuzsikám, (ilyent soha nem mondott azelőtt), vigyázz Palikára!”

– Valójában az édesanyja tényleg baronessznek született.

– Igen, baronessznek született, volt benne egy finomság, jólneveltség, annak ellenére, hogy nagy nehézségek közöttnőtt fel. Túl kicsi volt még a kastélybeli életében, nagyon éles nyomokat hagyott a lelkében a háború, a menekülés, amit tízévesen ért meg (1934-ben született). A családban nem a státus tudat volt a jellemző, hanem egyfajta „másság”-tudat. Nagyanyám félig skót volt, félig görög, otthon angolul és magyarul is beszéltek, az egész családnak kissé liberálisabb volt a szemlélete, Nagyapám is szülei révén örökölte az amerikai befogadó szellemiséget és toleranciát, szemben más családok szokásokhoz, hagyományokhoz való ragaszkodásával.  Nagymamám volt az aki – paradox módon – konzerválta a nemesi hagyományokat, lévén ő maga is egy skót nemesi család sarja, ugyanakkor felemelkedésként élte meg házasságát, hiszen egy báróhoz, egy fejedelmi sarjhoz ment férjhez, egy várkastélyba. Skóciában a kastélyméretű családi házban egy fiók tele volt magyar emlékekkel. A származás kérdése nem volt téma a családunkban, annál inkább a kultúra, a politika, azaz a jogaink.

– A származás kit hogyan hátráltatott?

– Én a katonaságnál döbbentem rá, hogy mennyire kísért a származásom. Mindig előkerült valamilyen formában a bejegyzés: „fiu de aristrocrat, cu multe rude in străinătate”[13]. Ez kísért a személyi lapomon.A legnehezebb feladatokat rótták rám, tőlem mindig szabadulni akartak. Ástam, építettem, kukoricát törtem. Szerencsémre Édesapámtól megtanultam az ecsettel bánni, így ezt hamar felfedezték és jelszavakat írattak velem.

Valójában akkor értettem meg Édesanyámat, akit származása végigkísérte életén át, emiatt nem végezhetett egyetemet, végül gépírónőként helyezkedett el a Művészet, majd az Új Élet szerkesztőségénél. Tehetséges irodalmár volt, gépírói munkája mellett riportokat is készített, novellákat írt. Utólagegy novelláskötetét gyűjtöttem össze, amelyek megjelentek.[14]

Édesanyám gondozta édesapja halála után a Kemény János-hagyatékot. Rendezte a kéziratokat, cédulázta, felvállalta az irodalmi és a színházi hagyaték gondozását. Újságíróként riportokat, interjúkat készített írókkal, jeles színházi emberekkel, színművészekkel, mintegy folytatva Nagyapám tevékenységét, aki élete végéig írt színházkritikákat. Azzal is folytatta nagyapám szellemiségét, hogy valóságos irodalmi szalont működtetett nálunk, Marosvásárhelyen a Kárpátok sétányon levő  9. emeleti tömbház-lakásunkban. Nyitott ház volt, ahová az akkori fiatal költők, írók, művészek voltak bejáratosak. Meggyőződésem, hogy lakásunk a hatvanas-hetvenes évek fontos szellemi műhelye volt.

Amíg lehetett magyarországi hátizsákos fiatalok, Erdély-felfedező emberek is mindig találtak nálunk szállást. Édesapámnak volt nagyobb helyismerete, ő ajánlott programokat, hogy mit érdemes megnézni, élő lexikon volt,  művészetekben, művészettörténetben, történelembenjártas. Édesanyám a lelki problémákat jobban megértette, rendkívüli diplomáciai érzékkel volt megáldva, azt hiszem, ebben Nagyapámhoz hasonlított.

– Szülei 1979-ben egyszerre veszítették el életüket autóbalesetben. A család predesztinált volt arra, hogy az a rendszer ne nézze jó szemmel őket. Nem gyanakodtak?

– Én huszonhárom éves, öcsém, Géza, húsz volt akkor. Mindenféle mítoszok alakultak ki, hogy eltették láb alól, politikai gyilkosság volt. Van ennek némi alapja, ami gyanúra ad okot, éspedig a hivatalos jelentés hamissága, és az, hogy a baleset okozója ellen nem történt eljárás.  Rögtön a baleset után néhányan a családból megtekintettük a helyszínt és meggyőződtünk arról, hogy valóban baleset történt.

– Hogyan alakult tovább a sorsuk?

– Úgy neveltek, hogy ne hagyjuk itt Erdélyt, mégis egy nap úgy ébredtem, hogy elindulok. Nem magyarázkodom, családom volt, kisgyermek, verset írtam – vizuális verseket! –, művészeti kritikákat, és úgy éreztem, bezárult a kör, nincs lehetőség publikálásra, nem lehetett leírni azt, hogy „magyar művész”, már csak úgy lehetett, hogy „hazai” vagy éppen „román”. Voltak dolgok, amiket – úgy éreztem – képtelen vagyok megtenni. 1985-ben kérvényeztem, majd 1988 őszén hivatalosan kitelepedtem Magyarországra családommal együtt. Hatvanban fogadott be egy család, ott kezdtünk új életet.

Előbb grafikus, majd könyvtáros voltam, később a hatvani múzeumban dolgoztam,  időközben elvégeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a művészettörténet szakot. Az egyetem elvégzése után én lettem a múzeum művészettörténésze, majd igazgatója is voltam az intézménynek.

– 1990-ben megváltoztak a dolgok. Hogyan élték meg a Kemény-örökösök ezt az időt, akkor még Kemény János gyermekeiből négyen éltek.

– Nem egyformán. Klió, aki Magyarországon élt, operaénekes volt, óvott attól, hogy egyáltalán visszaigényeljük az elkobzott örökséget. Nem bízott abban, hogy valami is visszaszerezhető, sajnos nem is érte meg azokat a fejleményeket, miszerint kézzelfogható közelségbe került a birtok visszaszerzése. (Zárójelben jegyzem meg: lehet, hogy nyugodtabban élnénk, ha megfogadtuk volna a tanácsát!) Árpád és Miklós, a két fiú, a  legkisebbek a testvérek között, beadták a kérvényt az első földtörvény megjelenése után, de bonyodalmas volt az egész, elkéstek. Aztán születtek más törvények, egyre többet lehetett visszakérni egészen a teljes elvi restitúcióig, reménykedett mindenki, hogy mennyi mindent lehet kezdeni vele, nagy tervek születtek, a lelkesedés is nagy volt.

– Összehozta a családot?

– A család összetartását nagyapám szellemi öröksége és emléke biztosította, ennek mindig maradnak olyan morzsái, ami ezt fenntartja. Ha azt mondjuk, hogy „Táti azt mondaná… vagy nem tetszene neki, hogy így beszélünk egymással” – az már elég, hogy elüljön a viszály. Táti és Mami – így neveztük a nagyszülőket, mert a gyermekeik így hívták, mi meg ebbe nőttünk bele. A javakról való elképzelések, a visszaszerzés nehézségei, a sok pereskedés sokszor veszélybe sodorják a családi kötelékek tűrőképességét, mert különböző fázisokban érik az embert az illúziók és a kiábrándulások. A perek sorozata megterhelő anyagilag is, és megesik, hogy egyiknek nincs arra pénze, hogy az ügyvédet közösen kifizessük, máskor a másiknak nincs. Szerencsére idáig mindig sikerült közös nevezőre jutni.

– Tulajdonképpen a szülők generációja volt az, aki ténylegesen nem birtokolta a marosvécsi várkastélyt. Ha Kemény Jánostól, a fejedelemtől számítjuk a tulajdonjogot, tíz generáció bírta megszakítás nélkül Vécset. Egy nemzedékkel, a szülők generációjával szakadt meg a tulajdonlási jog, hogy ismét a Kemény-örökösök birtokába kerüljön. Érdekes játéka a történelemnek. Mit jelent az Ön generációjának ez az örökség?

– Mi – és ebben egyetértünk mindannyian – Kemény Jánoshoz, a Nagyapánkhoz méltóan szeretnénk hasznosítani ezt az örökséget. Sajnos évek óta hitegetnek, hogy „holnaptól”, majd ismét „holnaptól” birtokba vehetjük. Létezik egy jogi megállapodás, miszerint a miénk, de még mindig az állam használja. Ha megkapjuk is, nagy teher lesz, de rendeltetése felől nincs vita az örökösök között. Az világos, hogy a kultúra támogatására kell használni, de azt is tudjuk, hogy fenn kell tartani, és ha nem kapjuk vissza az erdőinket, akkor más források után kell nézni, vagy befektetőt keresni. Az erdővisszaadás pedig érthetetlen okokból húzódik, miközben senki nem vitatja, hogy jogos a követelésünk, mégis a részleteken mindig elodázódik, itt egy hektár, ott egy hektár, valamibe mindig belekötnek. A galonyai vadászház esetében például már rendelkezünk egy olyan bírói ítélettel, ami egyértelműen kimondja, hogy a mi családunkat illeti. Azóta visszavonták az ítéletet, és kezdhetünk mindent elölről.

A szövetkezet, amely használta és szerinte felújította – szerintünk ellenkezőleg, a beavatkozással inkább rontott az összhatáson – óriási pénzeket követel, véleményünk szerint megalapozatlanul, és ez újabb per(eke)t jelent. Nem vagyunk elég erősek és nem is biztató a környezet, mert ha körülnézünk, mindenhol ezt látjuk. Itt akkora erdőségekről van szó, hogy amikor nyerésre áll az ügyünk, akkor megjelennek a román sajtóban szító, uszító írások, hogy „a magyarok visszaveszik az erdőket, nem lesz munkájuk az embereknek”, mindig előveszik ezt a kártyát. És a hatóságok, az igazságszolgáltatás meghátrál.

– Művészettörténészként hogyan látja a marosvécsi kastély állapotát? Az elmegyógyintézet ma is benne van, bár a kívülállónak úgy tűnik, jól karbantartották. Milyen mértékben őrizte meg stílusjegyeit, díszítését, belső építészeti értékeit?

– Művészettörténészként nem tudtam szemügyre venni. Annak ellenére, hogy jogilag a családé a kastély, még nem mehettem be úgy, hogy tüzetesen mindent végignézzek. A család tagjait egyszer vezették végig egy „orvosi vizit” alatt. A kórház igazgatója így mutatta meg, és arról beszélt, hogy melyik kórteremben milyen betegek vannak. Számos helyiségbe be sem jutottunk. Első benyomásra viszonylag jó állapotban van az épület, és talán beavatkozásokkal sem tették tönkre, de erről érdemben nem tudok még beszélni. De képzeljünk el egy kommunista időkben kialakított kórházbelsőt,ahol minden le van festve olajfestékkel, hogy mosható legyen. Annyit mondhatok, hogy két csempekályhán kívül a belső díszítésből, berendezésből majdnem semmi nem maradt meg, úgy hogy nagyon lecsupaszítva kapjuk vissza majd a kastélyt. Természetesen szükség lesz egy szakértői felmérésre, de ahhoz előbb birtokba kellene venni. A megállapodás szerint új épületeket építettek, egy épületszárnyból ki is költöztették a betegeket, de az átadása mégis késik, talán ismét megtelt betegekkel. Mivel egészségügyi intézmény, területére nem engedhetnek civileket. Legutóbbi nyilatkozatuk szerint 2013-ban fognak kiköltözni. Szerencsére a park fái megmaradtak valamennyire.

– De a helikoni írók asztala megvan, a helikon-i írók  leszámazottai találkoznak itt.

– A kevés rendezvény között ez a legjelentősebb. Az egyház ad helyet, egy előadóteremben tartjuk az előadásokat, és ugyanezt Pesten is megszervezi az unokatestvérem, Kemény Endre. Marosvásárhelyen bejegyeztek egy Helikon – Kemény János Alapítványt, amelynekén is a tagja vagyok.  Magyaroszágon is létezik egy hasonló alapítvány, ezt unokatestvérem működteti. Mindkettő célkitűzése a Kemény János-hagyaték és a Helikon szellemiségének éltetése.

– Milyen elhatározás nyomán tért vissza Erdélye? A birtokvisszaszerzés, a nagyapai örökség hozta vissza?

– Biztos, hogy ez is közrejátszott, de főként a honvágy. Mostani feleségemmel sokat jártunk haza szülőfalujába, Farkaslakára, és egyre nehezebb volt visszamenni, aztán ideköltöztünk Udvarhelyre. Nem Marosvásárhelyre jöttem vissza, ott már nem érezném jól magam. Itt érzem jól magam, mert Székelyudvarhely ma az a város, ami gyermekkorom Vásárhelyét idézi fel bennem. Jó barátaim vannak ott, kiállításokat nyitok meg, de – lehet, hogy a húszévi kimaradásnak tudható be – már nem az én városom. Itt megélhetem magyarságom, otthonos a környezet…

– …Székelyudvarhelyen és Sükőben, ahol lakik.

– Igen, ez egy kis zsákfalu, archaikus vonásokkal, de új szokásokkal is. Ott van a szép, az érték a kezükben, a munkájukban, ám ott van az igénytelenség is, nem vigyáznak a környezetre. De az emberi viszonyulás közvetlen, őszinte, a székely csavaros gondolkodás is valahogy átlátható itt. A legfontosabb viszont a természetközelség, ami újra és újra visszahozza nagyszüleim és szüleim emlékét.

– Melyik az erősebb örökség: a Kemény János békés szellemisége vagy a művész édesapa harcos ellenzékisége?

– Ha a kettő sikeresen ötvöződne, azt hiszem, nagyszerű ember lennék. Nagyapámtól mindenképpen szellemi értékközpontúságot örököltem. A tehetség minden kis megnyilvánulásának tudok örülni, minden, amit itt alkotunk, mi magyarok Erdélyben, az mind közös érték, ez a szellemi önazonosságunk. Számunka nagyon fontos a kultúránk, a nyelvünk, ebben van megmaradásunk is. Soha nem fogom megérteni, ha valaki ezen a területen a másik ellenében próbál fellépni. Édesapám ugyanezt az eszmeiséget szolgálta, sokkal szigorúbban, de nem a szív és lélek diktálta benne, hanem az erős, tudatos építkezés a nevelésen keresztül, és – ha kellett – az ellenállás. Amikor már nagy bajok voltak, akkor adatokat gyűjtött arról, hogy hogyan alakul az iskolákban a magyarok aránya, miként sorvadnak el jogaink, és továbbította Nyugatra. Alkotásaiban is megjelenik sok olyan elem, ami akkor a közösség megtartó erejének erősítését szolgálta. Persze ma már semmiségnek látszik vagy hangzik, de a ’70-es években füzeteket teleírni falvak dűlőinek a nevével, a települések lélekszámának és etnikai arányának alakulásával, merész vállalkozás volt, mert úgy érezte, nem elég a művészet, többet kell tenni a megmaradásért.

Mindketten a maguk módján az erdélyi magyar közösséget szolgálták. És ezt a szellemiséget próbálom én is folytatni.



[1]Vécsi Nagy Zoltán (szül Marosvásárhelyen 1956. március 16-án) művészettörténész, képzőművész, performer, költő. Művészettörténészként főként 1918 utáni erdélyi művészettel foglalkozik. Vizuális verseket írt, festett, konceptuális műveket készített, performanszot mutatott be. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982); Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). Művészeti kritikákat közölt többek között a Balkonban és az Új Művészetben. Kiállításokat szervez, rendez és nyit meg. 1994-ben tanácskozást szervezett Múzeum és kortárs képzőművészet címmel, anyaga megjelent a Hatvany Lajos Múzeumi Füzetekben, Hatvan, 1995. 2002-ben Felezőidő, Romániai magyar művészet 1965-75 címmel kiállítást rendezett  a budapesti Ernst Múzeumban. Jelenleg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa. 2010-ben jelent meg Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő életművét bemutató könyve a Pallas Akadémia, Csíkszereda – Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, Élet-jelek sorozatában.

[2]Kemény János író, az Erdélyi Helikon megalapítója, 1931–41 között a kolozsvári TháliaMagyarSzínházRt. elnök-igazgatója, majd  Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója (1941–44), a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője, igazgatója, később dramaturgja (1945–52), a SzentgyörgyiIstvánSzínművészetiIntézet könyvtárosa (1954–58), majd nyugdíjazásáig a Művészet, illetve Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője (1958–68) Marosvásárhelyen.

[3]„Báró Kemény János író a marosvécsi találkozókra továbbra is meghívta az Erdélyi Helikon zsidó származású íróit. Ezáltal szembeszállt a zsidótörvények rendelkezéseivel. (Dr. Kádár Imre 1945 júniusában tett nyilatkozatát idézi Marosi, 1981.192) Ő eszközölte ki a magyar kormánynál az engedélyt az állástalanul maradt erdélyi zsidó színészek részére, hogy a kolozsvári Zsidó Színházat beindíthassák. Színigazgatóként a Thália Magyar Színháztól kapott fizetésének teljes összegét a színház kizárt  zsidó színészeinek segélyezésére fordította. Más forrás szerint az Erdélyi Bank Rt. által folyósított osztalékait Kemény János az általa nagyra becsült zsidó írók és színészeknek utaltatta át Szabó Lajos művészeti titkárral.” Lőwy Dániel: A kálváriától a tragédiáig, Kolozsvár, 2005, Koinónia Kiadó, 247.o

[4]Sütő András: Mecénás metamorfózisa, in: Az élet és halál kapuiban, Csíkszereda, 1993, Pallas-Akadémia

[5]Kovács György (Kolozsvár, 1910. február22. – Kolozsvár, 1977. november8.) erdélyi magyar színművész, drámaíró, előadóművész. Pályafutását a kolozsvári színháznál kezdte, majd a marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagja.

[6]Kovács Levente: A Székely Színház története, Marosvásárhely, 2001, Mentor Kiadó, 36.o

[7]Lásd 4., 37.o

[8]Naplójegyzetek. Látó, Marosvásárhely, 1999/10. 90. o.

[9]Kemény Mikolt, aki tizenhárom éves volt, amikor kitört a  háború és a család úgy döntött, hogy neki jobb, ha ott nő fel Angliában, édesanyja rokonainál. 

[10]Szabó Lajos, Dsida özvegyének, Imberi Melinda második férje, aki akkor már a Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti Intézet rektora volt. Kolozsváron mindketten Kemény Jánosnál dolgoztak a színháznál. (Marosi Ildikó)

[11]Nagy Pál festõ, grafikus, művészeti író (Szatmárnémeti, 1929. január 12. – Erdõszentgyörgy, 1979. június 18.) 1938–44: marosvásárhelyi Városi Festõiskola, mestere: Aurel Ciupe, Bordy András; 1948-ban Balázs Imrével a Székely Színház plakátjait készítette. 1948–49: Magyar Művészeti Intézet; 1950–52: kolozsvári Ion Andreescu Képzõművészeti Fõiskola, mestere: Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor. Az egyetemes művészetről és a kortárs képzőművészet jelenségeiről szóló esztétikai írásait Barangolás a képzőművészetben c. kötetében adta közre (Bukarest, 1979 és Budapest, 1999)

[12]Nagy Endre (1883 – 1969) Erdély egyik legnevesebb gazdasági szakembere, volt szibériai hadifogoly, iskolaalapító, az 1935-ben alapított csombordi mezőgazdasági iskola első igazgatója. Önéletrajzi könyve: Így éltem és ezt láttam. Újvidék, 2010.

[13]Arisztokrata fia, külföldi rokonokkal.” (rom.)

[14]  Szaggatott párbeszéd. Szerkesztette: Kuti Márta, Marosvásárhely, 2001, Mentor Kiadó




.: tartalomjegyzék