Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Március
Fám Erika

A torony-ember (Forgatókönyv Kós Károlyról)

„Mérnök vagyok, és megtanultam,
hogy minden építmény csak akkor szilárd,
ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek,
a munka becsületes.”
(Kós Károly: Levél Reményik Sándornak, 1925.)

Toronymagasból...

Kós Károly nem csak a magyar építészettörténet és a magyar irodalom jelentős képviselője, hanem egy sajátos világszemlélet kialakítója is. Mindvégig a következetesség és az egységteremtő gondolkodás szabályozta az Erdélyen kívül is nagyra tartott, közéleti szerepeket is felvállaló, alkotó embert.
Kós sokoldalú tevékenységét az általa tervezett épületeken majdnem szabályszerűen jelenlévő torony szimbolizálhatná a leginkább, amelynek jelentésrétegei meglehetősen sokfélék: az egységes látás, a lelátás, a rálátás lehetőségét egyaránt magukban hordozzák. A torony a várak valamikori szerepét is feleleveníti: hol „csak” védelmet és biztonságot nyújt, hol a teljesség hordozójaként jelenik meg.
Kós építészeti munkásságának középpontjában tehát a torony áll, nem csak szimbolikus értelemben, nem csak a kor esztétikai elvárásrendszerének következményeként, hanem a transzszilván építészeti hagyomány, a népi kultúra és egy egészen sajátos látásmód és alkotói stílus alapmotívumaként is.
Kós Károly talán a toronyépítő nevet is joggal kiérdemelhetné, hiszen nem csak középületei és lakóházai hordozzák magukon sajátos kézjegyét, többek között a tornyot, hanem eszmerendszerében, irodalmi és közéleti munkásságában is számtalan jel utal arra, hogy minden alkalmat megragadott, hogy értékmentő és értékteremtő munkája középpontjába a legátfogóbb nézőpont elvét helyezze. Toronyból látta a világot, onnan mutatta meg az egyetemesen helyi (erdélyi, magyar) adottságokat.
A toronyhasználat Kós építészetében a középkori modellt követi, de új értelmezési lehetőségei bukkannak fel a torony modern szimbolikájának is. A lakótorony, a vártorony, az őrtorony a biztonságos praktikumot idézi fel épületein, a templomtoronyra való referencia pedig a szentség megkérdőjelezhetetlen jelenlétét igazolja.
A ház – kóskárolyi értelemben – egyszerre vár és templom, védelem és biztonság, hit és erőforrás, a megnyugvás és a töltekezés helye, cél és a kiindulópont.
Aligha találunk olyan építészt, akinek életművét egyetlen kulcsszóval összefoglalhatnánk. Kós Károly nem csak építészként, hanem íróként, közéleti személyiségként, politikusként is a maga egészében próbálta látni és láttatni a világot. A torony nem csak az általa tervezett épületek elengedhetetlen architektonikai eleme. Gondolkodásmódját, magatartását, érzelemvilágát, döntéseit már fiatal korától a töröny-nézőpont határozta meg.
Ha a budapesti Állatkertben sétálunk, rádöbbenünk, hogy a tornyokat egészen az állatkertig lehet becsempészni, hogy egy-egy állat szinte jelzés az emberi típusokra és azok lakásaira. A madárháznál más a jelentése a toronynak, mint a nehézkes négylábúaknál, és mindeniknek megvan az építészetre visszaszervezett részletkialakítása is.
A Kós-hagyatékhoz nem csak a számtalan egyedi szépségű épület, a tiszta hangú irodalmi munkák tartoznak, hanem a példaértékű Kós-féle életvitel, gondolkodásmód, magatartás, a torony-szemlélet is, amely végigkísérte életpályáján.
A toronyból nem csak a táj, a látható fogható egybe, hanem a biztonság, a védelem, a hatalom, a meghódított vidék alázata is jelen van általa.
A torony – kultúrától függetlenül – erőt sugároz, soha nem a kívülállók, hanem a védők helye, nem a kiemelkedőké, hanem az egybegyűjtőké; az összefogó közösségépítők, a bölcs körültekintők, a megmaradni akarók, a gyarapodni vágyók magaslata. A tornyokat csak annyira építették magasan, amennyi elegendő volt ahhoz, hogy átlátható legyen az a vidék, amit magukénak tudtak a helyiek. A toronyból nem az eget kémlelték, hanem a nagyon kézzelfogható emberi valóságot, a testvéreket és az ellenséget.
A világon bárhol találkozhatunk tornyokkal, a délcegen magasba törőktől a magabiztos óriásokig, a törékeny apró tornyocskáktól a sorsviselt romokig. Legtöbb helyről a cirádás, díszes torony sem hiányzik, erős törzsű vártornyokkal és templomtornyokkal pedig – amelyek kivétel nélkül a földit kapcsolják össze a szakrálissal – a legjelentéktelenebb településeken is találkozhatunk.
„Különös dolog a tornyok világa. Ha megpróbálunk elvonatkoztatni megszokásainktól, és föltesszük azt az álnaiv kérdést, hogy miért építenek tornyokat (sőt: zengő tornyokat) az emberek, nem fogunk racionális magyarázatot kapni”, mondta – Kósra (is) utalva – Makovecz Imre.

Az én váram az én hazám

Az Erdélyben nevelkedett, nagyon mélyen kolozsvári és kalotaszegi lelkületű fiatal Kós Károly budapesti évei alatt, külföldi utazásai során sem tett mást, csak töltekezett. Értékkereső, felfedező útjain mindig a tisztaságot, a szépséget kereste a formák világában, az épületek színes rengetegében, a természet békés, mindig újat rejtegető, meg nem csorbított makulátlanságában. S mindezt csak azért, hogy hazatérhessen, hogy amit tanult, hazavihesse, hogy újra felfedezhesse azt, ami Erdélyben természetszerűen jelen van.
Az építész Kós nem csak épületeket álmodott meg, hanem egy sajátosan erdélyi életformát, a bölcsesség, a szépség és a takarékosság ötvözetét alkotta meg házaival, templomaival, középületeivel. Kizárta a pazarlást, a letisztult formát és a letisztult gondolatokat helyezte értékvilága középpontjába, és soha nem felejtett el körülnézni valós és képzeletbeli tornyaiból.
Mint minden felnőtté váló ifjú, a már építészként Budapesten dolgozó Kós Károly is házat szeretett volna építeni magának, egy biztos helyet szeretett volna találni családjának, önmagának, a munkájának. A zebegényi tapasztalatok – miközben az általa tervezett templom épült – meghatározóak voltak számára. A látványosan felfele ívelő építészpálya, a számos megnyert pályamű, a díjak, a felkínált munkák mind arra biztatták a még független, ifjú Kós Károlyt, hogy Magyarországon telepedjen meg, ott építsen magának házat, hogy biztosnak látszó egzisztenciáját még inkább megalapozza.
Minden bizonnyal nem csupán édesanyja hazahívó levele erősítette meg az ifjú Kóst abban az elhatározásában, hogy 1909-ben, 26 évesen, arra gondoljon: Erdélyben vásárol magának telket és mielőbb megépíti a maga tervezte házat.
A sztánai ház, a Varjúvár mintegy összegzése annak a tudásnak, annak az életformának, amit Kós Károly az erdélyi embertől tanult, kiegészítve mindazzal, amit az építész egyetemes látásmódja, a művész átfogó tapasztalata, az érzékeny íróember megannyi rezdülése, a torony-nézőpont, az alkotóember szépérzéke és paraszti józansága hozzáadott világképéhez.
A Varjúvár nem csak egyedisége miatt fontos – hiszen aligha találunk még egy ennyire merész kivitelezésű lakóházat a Kós Károly által tervezettek között –, hanem azért is, mert egyrészt nagyszebeni lakásuk modelljét használta kiindulópontnak, másrészt mert a toronymotívumot a maga legteljesebb, leggyakorlatiasabb formájában hasznosította. A Varjúvár kettős értékű; kiemelkedik abból a világból, amelynek része, de nem szakad el tőle, sőt: teljes mértékben azonosul azzal az életformával, amelyet az épület, a ház fémjelez és mégis meghalad.
Ha Kós Károly valamit igazán fontosnak tartott, akkor az mindenekelőtt a családi ház volt, hiszen minden másféle építkezést innen eredeztetett, a legősibb gyökereket vélte benne felfedezni, olyannyira, hogy a középületek vagy a templomok formavilágát is ide vezette vissza. A népi szellem nyilatkozik meg a házban, amelyet felépít a gazda, valami nagyon erős archaikus erő tör fel általa; sok évszázad hagyománya, tapasztalata, tanulsága, kipróbált mintája ötvöződik benne. Ahogy maga Kós mondta Új építőművészet című tanulmányában: „...talán a legősibb emberi építési feladat az egyes családi ház (...), mert minden egyes családnak öröktől óta legösztönösebb vágyakozása, melyet nem irthat ki belőlünk semmiféle társadalmi változás, semmiféle gazdasági vagy politikai átalakulás.”
A lakóház a legteljesebb építészeti egység, amely az emberi lényeghez leginkább közel áll: egyszerre jelenti a túlélést, a fennmaradást, a folytonosságot, a gyarapodást, az alkotást, a pihenést, a mindennapi küzdelem színterét.
Kós Károly sztánai lakóháza nem csak a genius loci miatt kivételes, hanem szerkezetében is egyedi: Kós olyan ötvözetét alkotta meg a végvárnak, a templomnak, a parasztháznak, amely a lakóház minden sajátosságával is rendelkezik. Az organikus építészettel rokon formavilágot használ, amelynek erdélyi ihletettsége éppen neki köszönhető. A sztánai házban a szász erődtemplomok és bástyák erős vonalvezetése, a torony biztosította kilátó, a kalotaszegi házak ablakmintája, a középkori kapu íve, a székely gerendabeosztás, a népi lakásbelső, a román pásztorvidék elszigetelt építkezése, az európai vernakuláris építészet angol és finn modelljének hatása egyaránt megtalálható.

A nagyszebeni toronyélmény

A gyermekkor, a felnőtté válás időszaka nem csak Kolozsvárhoz kötötte Kós Károlyt, hanem annak környékéhez is. Kalotaszeg a barangolások időszakában mutatta meg kincseit a leendő építésznek, aki akkor még nem is tudta egészen pontosan, miért is ragaszkodik annyira a tiszta, ősi mintát magában hordozó formához, az időtlenséget sugalló erdélyi faluhoz. Kalotaszeg az önállósulás időszakát is jelentette, hiszen a gimnazista diák arra szánta vakációit, hogy faluról falura járt, meglátogatta osztálytársait, figyelő szemmel körbevizslatta a falusi élet legapróbb részleteit is, tanult a hétköznapok rendjéből, s a nyitottságot, az éleslátást, a cselekvő ember józanságát és önkritikáját is magával vitte.
De nem csak Kalotaszeget járta be több ízben is, hanem – később, már építészhallgatóként – jófromán egész Erdélyt. A Szászvidéket, Nagyszebent már gyermekkorában megismerte.Zsenge gyermekéveit Nagyszebenben töltötte, ahol nem csak a szász emberekkel és a német nyelvvel ismerkedik meg, hanem a szász építészettel is.
Az organikus építészet úttörőjeként sem nyilvánosan, sem tanulmányban nem tette közzé eszmerendszerét, de minden alkalommal, amikor a későbbiekben terveket készített, a vernakuláris építészetnek nevezett irányzat magyar irányvonalának megteremtőjeként cselekedett.
A nagyszebeni tapasztalatok az ott eltöltött gyermekévek alatt – 6 éves korától 10 éves koráig élt Nagyszebenben – nagyon mélyen átitatták a képlékeny kisgyermek lelkét: a vár, a délceg, zárt szász házak, a nagy tér, a tetőkön sorakozó ablakszemek, a kovácsoltvas kilincsek, kapuk, a gótika kőből faragott kapulábai, a tornyok, templomok mind-mind nyomokat hagytak a várost gyakorta körbebolyongó bámész kisfiúban, aki szivacsként szívta magába a hely varázsát, elraktározva azokat, hogy teremtő, alkotó munkásságának idején könnyedén rájuk bukkanhasson élményvilágának színes tárházában.
A gyermek Kós kíváncsiságának középpontjában feltehetőleg a nagyszebeni lakóház állt, amely az első várgyűrű egyik rondella alakú bástyája köré épült.
„Szebenben négy esztendeig laktunk, s gyermekkoromnak erre az időszakára már jobban emlékszem. Mindenek előtt lakásunkra, mely a Felsővárosban volt, a Reipergasse 9. szám alatt, egy négyszögletes, mély udvar köré épített ódon polgárháznak részben az akkori várfalra ráépített belső, udvari szárnyában, az emeleten.
Egyik szobánk különösen tetszett nekem, mert az kerek volt, kupolamennyezettel, másfél méteres mély ablakfülkékkel, az egykori vár egyik tornyában. Az ablakból a mélyen alattunk terülő Alsóvárosra láttunk, azon túl a vasúti vonalra, az országútra, s azon is túl a tornyosuló hegyekre. Ez a szoba erősen izgatta gyermeki fantáziámat. Belőle csapott meg első ízben – akkor még tudatomon kívül – rég elmúlt erdélyi századok ódon illata, kőbe írott romantikája. De ezt az illatot lehelte, ezt a romantikát tükrözte a város is. Nem az egész város, hanem az egykor bástyás falakon belüli Felsőváros, mely szebeni gyermekkorom szűk s családi otthonán kívüli, szülei engedéllyel vagy anélküli, vagy megbízásukból való járás-keléseim és titkos, önálló kószálásaim korlátolt színhelye volt: a Grosser Ring szabályos négyszöge, középen a kőkávás, vasrácsos közkúttal, a szegélyező puritán, zárkózott, józan barokkos-reneszánsz patrícius házsoraival, a hatalmas bécsi barokk palotával és a barokk katolikus templommal, a várostorony, a romantikus Kleiner Ring, a hegyes tornyú temérdek szász katedrális, a Hundsrücken a félezer esztendős városházzal ...
Ezt a Szebent látta az én gyermekszemem, ennek a régi erdélyi szász városnak képe, illata, hangja ágyazódott be emlékezetembe kitörölhetetlenül, hogy eljövendő időkben, ha elérkezett annak az ő ideje, életre ébredhessen bennem”, írja Önéletrajzában.
A ma is használatban lévő lakóházban pontosan nyomon követhető a beépített bástya vonala, idézhető az egykori gyermekkor hangulata. A nagyszebeni évek minden valószínűség szerint jelentősen meghatározták a későbbi építész stílusvilágát; a szász építészet, a vár mint közvetlen élettér egyaránt a későbbi életmű alappillérévé váltak.
Kós csírájában menti ki a nagyszebeni ház modelljét, és megpróbálja alkotóházként újra felépíteni egy olyan helyszínen, amely táj szempontjából szintén ráillik a nagyszebeni Alsó-, illetve Felsőváros tájminőségére. A nagyszebeni, kör alaprajzú vártoronyból rá lehet látni az Alsóvárosra, a sztánai ház esetében pédig már tervszinten is hangsúlyozza, hogy a toronyból, ahol a lakószoba lesz, mit lehet látni, nevezetesen: az akkori friss vasútállomást, amely Sztána alsó szakaszán terült el.
Nyugati példa hatására az alkotó építész kivonul a városi zajból, és tőle jó néhány kilométerre egy sajátos műhelyt teremt.
A torony Sztánán még méreteiben is – hiszen egyemeletes – nagyon hasonló a nagyszebenihez, a sztánai és a nagyszebeni lakóvár (várlakás) alaprajza pedig majdnem azonos.
A sztánai háznak is középkorias hangulatot adott a kör alakú torony, ugyanaz a felosztás tér vissza benne, amit Nagyszebenben kisgyerekként megélt, hiszen a nappali egy egyszerű téglalap alakú forma, elfordítva 90 fokra a másik tömbtől. Ezek a nagyon erős hasonlóságok egyértelmű jelzések arra, hogy a fantasztikus városi példát hogyan próbált átmenteni egy tiszta élet középpontjává.

Mindvégig építész

Önéletírásában – pár mondat erejéig – megjegyzi, hogy sokszor, sokan igazságtalanul, megalapozatlanul állították, hogy a magyar népies építészeti stílus mások nevéhez kapcsolódik, azonban még itt sem mondja ki, hogy nehezményezi, amiért nem tettek említést az ő nevéről. Szerénysége ezt nem engedte meg, azonban később, öregségének éveiben bizony többször utal sérelmeire.
„Véleményem szerint tehát meddő munka keresni és találgatni azt az egy közvetlen kezdeményezőt.
Mert – amennyire én ezt most félszáz esztendőnél is nagyobb idő távlatából tanúsítani merem – ilyen sem köztünk, sem rajtunk kívül nem volt. Kisarjadt a mi ún. népi-nemzeti stílustörekvésünk, mert elérkezett annak az ő ideje. Mint ahogy kirügyezik a fa, ha eljön a tavasz. És a rügyek közt lesznek, amelyek – ha nem veri le a jég, nem éri fagy, nem pusztítja el féreg – virágot hoznak és gyümölcsöt, s lesznek, amelyek csupán levelet, és lesznek olyanok is, amelyek leszáradnak, elpusztulnak. Ahogy ezt a sors őróluk elrendelte. (...)
Sajátságos, hogy a mi törekvésünkkel foglalkozó cikkek, tanulmányok viszont sohasem tették fel a kérdést: miért kereste csoportunk a népi építészet szellemét éppen és csupán Erdélyben: Kalotaszegen és Székelyföldön? Miért nem másutt vagy másutt is: az Alföldön, Túladunán, a Matyóföldön, a Kunságban, a Hajdúságban, a Balatonnál vagy az ország más magyar tájékán? Pedig a mi építészközösségünk csupán egyetlen tagja volt erdélyi, s a többiek, a pestiek vagy az ország más tájékáról való vidékiek is, hallgató korukban aligha jártak Erdélyben.” (Önéletrajz)
Kós Károly nem csak az erdélyi építészeti hagyományt ismerte behatóan, de a fennmaradt építészeti örökség kiváló értője és elemzője is volt, olyannyira, hogy nem csak a formavilágot, hanem a házépítés mesterfogásait is megtanulta, erről tanúskodik megszámlálhatatlanul sok rajza, amelyet kora ifjúkorától kezdődően nagy aprólékossággal elkészített. Behatóan tanulmányozta a XX. század eleji európai építészeti irányzatokat, kísérleteket is, még akkor is, ha ezen irányzatok produktumaival csak jóval később találkozhatott, ha csupán külföldi kiadványok és folyóiratok segítségével kerülhetett közelebb a kor jeles építészegyéniségeinek a munkásságához. Az osztrák Olbrich, a belga Van de Velde, az angol Ruskin és Morris, a finn Aaltoen szemléletéből a leendő építész nem csak merített, hanem beigazolva érezte azt a meggyőződését, hogy a kortárs építészet csak akkor tudja megújítani önmagát, ha visszatér a gyökerekhez, a népi építészet hagyományához, ha újraértelmez azt, hogy lényegi jegyeit megőrizve átalakítsa funkcionalitását.
Ha valakiről elmondható, hogy polihisztor, akkor Kós Károlyról minden bizonnyal elmondható ez, de nevezhetnénk ezermesternek is, hiszen rendkívüli tudással, éles, alkotó szellemmel megáldott ember volt. Az értelem képlékeny talaján a szorgalom, a kitartás, a hűség is ott munkált, tudását, széles látókörét, kritikai szellemét sokban gyarapította a következetesség, az öntudatos próbálkozás, a népi reneszánsz nyomon követése, hogy újra fellelhesse a régiben az újat.
„Tehát nincsen más választás: muszáj kialakítani a magyar építőművészet formanyelvét, hogy magyar képzőművészeti stílusunk lehessen, ne csak a nemzeti színű propaganda szerint, de a valóságban is”, írta 1930-ban Levél a Pesti Napló szerkesztőségének című cikkében.
Az ezermester Kós Károlyt bátran nevezhetjük torony-embernek. Fiatalságának talán legrövidebb ideig tartó időszakát jelentette a kifejezetten építészi pálya. A háborús idők után már egy másik életszakasz követett, amelynek során polifonikusan szólalt meg belőle az író, a pedagógus, a vállalkozó, a céhmester, a publicista, a nyomdász, a gazda, a grafikus, a költő, a közéleti személyiség.
Bár örömét lelte bármiféle munkában, szívesen írt, rajzolt, szerkesztett, tanított, leginkább mégiscsak építésznek vallotta magát, és ha valami igazán bántotta, akkor az mindenekelőtt az volt, hogy időszakosan, meglehetősen hosszú időre le kellett mondania az aktív építészi pályáról, hiszen azt választotta, hogy Erdélyben marad, ezzel a döntésével pedig elszakította magát a külön országot jelentő Magyarországtól, Budapesttől, amely a felfele ívelő szakmai életútnak biztos háttere lehetett volna.
1910-ben, amikor a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnál felolvasta székfoglaló beszédét, felkérték, hogy olvassa el az akkor már nagysikerű Atila Királról Ének című költeményét. A felolvasást akkora ovációval fogadták, amit ő maga sem értett, hiszen ő akkor is, azután is leginkább építésznek tartotta magát, és ebben a minőségében vált a társaság tagjává is.
„Elkészítettem nyolc illusztrált székely balladamásolatomat tartalmazó, kicsi, kéziratos könyvecskémet, mintegy előgyakorlatát könyvgrafikai-szépirodalmi munkásságom első, kísérleti eredményének, az Atila Királról Ének című balladámnak, melynek tartalmát 1908 nyarán pihenésképpen, írott szöveg helyett rajzolt képekben kezdtem megfogalmazni. Aztán kénytelen-kelletlen meg kellett komponálnom a rajzokhoz a szöveget is. Megírtam tehát az én verses históriás énekemet, a székely népballadák modorában, és a szövegeket és képeket Van-Geldern papiroson egy kicsi 22 oldalas könyvecskében rajzoltam meg végső formában. A Magyar Iparművészet 1909. novemberi számában fakszimilében közölte az én ballada-kompilációmat. Az én grafikai-irodalmi kuriózumom olyan hangos sikert aratott, amilyent álmomban sem tudtam volna elképzelni.
Furcsán tréfás játéka volt ez a sorsnak, kicsit bosszantott is engem – az építészt –, akinek nem voltak szépirodalmi ambíciói, csupán egy két esztendő óta bennem fészkelődő hangulatom kényszere alatt, a székely balladák drámai előadásában, sajátos szerkezetében és felépítésében, egy könyvgrafikai problémát: az írás és kép (szöveg és illusztráció) harmonikus együttesét próbáltam egy székely-magyar tárgyú históriás éneket tartalmazó könyvembrió formájában megoldani”, vallotta később Önéletrajzában.
Íróként is ugyanazt tette, mint építészként, olyan terveket szőtt, amelyben ott rejtőzött a népi hagyomány bizonyossága, az ősforrás ihlette történeteit, meggyőződéseit, a mélyen gyökerező erdélyi mentalitás, magatartás formálta az irodalmár útját is, amelyet a szép ívelésű kapuk, ajtók, a határozott keretbe helyezett ablakok, a sima falfelületek puritanizmusa, a torony átfogó nézőpontja egységes egésszé fogott össze és tett összetéveszthetetlenül egyedivé, erdélyivé.
Az univerzalitás, a felülemelkedés képessége nélkül Kós Károly sem ismerhette volna fel mindazt a szépséget, azokat az értékeket, amelyet gyermekkorának élettere, helyszíne a lehető legtermészetesebben magában hordozott. Előbb ki kellett lépnie az otthont jelentő világból, hogy visszatérve újraértelmezze mindazt, ami van, ami élő szépség, ami makulátlanul ott rejtőzik a mindennapok egyszerűségében, hogy ebből merítve egy új univerzumot teremtsen, a régit megőrizve, kiegészítve, újrakomponálva, gazdagítva, az új idők szelleméhez igazítva.
Kós Károly építész maradt mindvégig, munkássága a toronyépítés merész feladatát minősítette át az élet számtalan más területére.
„...mit csináltam és mit csinálok: rázom az alvókat a hazug álomból a rideg valóságra, a hazugokat leleplezem az igazság szavával, a resteket munkára akarom kényszeríteni, az üresfejűeket nevetségessé tenni segítem, a gonoszokat meg akarom büntetni, a fösvényeket szégyeníteni, a hatalmaskodókat megalázni. (...) Az erdélyi magyar sors irányítása is csak építmény.” (Levél Reményik Sándornak, 1925.)


.: tartalomjegyzék