Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - November
2018 - Október
2018 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Bene Zoltán

A kendő

A péterváradi kapu előtt hajlott hátú öregember állingál, a hóna alatt koszlott gyolcsba tekert csomagot tart, vizenyős szemeivel a magas, masszív falakat vizslatja hosszan, alaposan. Közben csóválja ősz fejét, mint akinek nem kedvére való a látvány. Egyesek tudni vélik, hogy a megelőző napon a budai kapunál sertepertélt hasonlóképpen. Bizonyos az is, hogy a következő napon a csongrádi kapunál fog téblábolni. A hóna alatt szorongatott batyuból addigra orrfacsaró bűz árad. Amikor a zordszavú rác hadfiak huzakodni kezdenek vele, óvatlanul kiverik a kezéből. A bugyor lágyan ereszkedik alá a porba, mintha csak tollpihe volna. Halk puffanással ér földet. A felvert porfelleg elültével egy döglött kutya rothadó teteme tekereg a földön, akár felzavart kígyó a fészkében. A férgektől hemzsegő dögöt a katonák elásatják egy arra járó tápai halásszal, aki másnap hajnalban rútul múlik ki, alattomos láztól és gonosz látomásoktól dideregve. Vesztének oka talán az a különös alakú kettős seb, amelyet a felesége vesz észre a bal csuklóján még az este, amikor levetkőzteti. A vizenyős szemű öreg akkor már a tizennégy új kazamata egyikében hever a hideg padlóra szórt rothadó szalmán. Szomorú beletörődéssel pislog a sötétségbe, tudja jól, hogy a zsoldosok, alighogy nagy döndüléssel becsapták mögötte a vasalt faajtót, menten el is felejtkeztek róla. Szinte látja, ahogy hangos társalgásba merülve visszaballagnak a csongrádi kapuhoz, aminek helyén évszázadok múltán a Szent Miklós és a Juhász Gyula utca fut majd egybe. Évtizedekkel korábban azonban még semmi különleges nincs ott, csak a töröktől visszavett város megviselt, romos épületei düledeznek csendesen és reménytelenül.

 

***

 

Bottyán János, a magyar milícia brigadérosa egy omladozó falmaradéknak dőlve pipázik éppen, somolygósan figyelve, amint jó lovas vitézei kakast ütnek nagy nevetések és erős káromlások közepette. A kakast leásták a földbe, hogy csak a feje látszik ki. A szélsebes lovaik hátán száguldozó katonák kardjuk lapjával szorgosan csapkodják a tarajos fő körül a levegőt, mígnem egyikük akkorát nem vág a fejre, hogy az menten leszakad a nyakról, azzal − keskeny vércsíkot húzva maga után − messzire röpül. Egészen Bottyán János lábai elé. A brigadéros hümmög, miközben arcizmai önkéntelen, torz fintorba rendeződnek. A grimaszban jól felismerhetően körvonalazódik az a fájdalmas vonaglás, amelybe ugyanez az arc rándul majd, amikor évekkel később, a Száva-menti hadszíntéren utóvédharcot folytató janicsárok kilövik belőle az egyik szemet. A szerencsétlen kakas fejére végzetes csapást mérő legény szélesen mosolyogva tiszteleg a grimaszoló tiszt felé. − Ugyanezt a mozdulatot kísérli megismételni évtizedekkel később a kazamatában, aminek alapjába a hajdani kakas porladó csontjait is belekeverték a császár munkásai, ám a karja lehanyatlik. Vizenyős szemében lassan kihuny a maradék fény.

 

***

 

Bottyán János neve a négyezer különféle csengésű Personenname egyikeként virított a császár szegedi helyőrségében szolgálókról összeállított zsoldlistán. A név tulajdonosát, a magyar milícia brigadérosát erőskezű, kitűnő tisztnek tartották, egyenes derékkal ülte jó harci ménjét, jól forgatta a szablyát, a fokost, kiváló érzékkel vezette legényeit, kellő szigorral tartotta fenn a nélkülözhetetlen rendet. A megbízható lovas- és az eszményi várkatona szerteágazó tulajdonságaival egyaránt rendelkezett. Hibájául csak annyit róttak fel neki felettesei, hogy földet nem művelt, miként azt a szegedi helyőrségben vele egy kenyéren élő magyar és rác bajtársainak oroszlánrésze cselekedte, ezzel szemben lovakkal fölöttébb ügyesen kalmárkodott, a császártól kapott zsoldot ily módon toldotta meg fényesen csillogó aranyakkal, a maga ügyessége által, csavaros, leleményes eszére hagyatkozva. A kritikák őt nemigen foglalkoztatták, egyébiránt sem sokat törődött a prefektúra német uraival, akik a császár gazdasági érdekeit képviselték a jogait vissza hiába követelő városban, sem a komisszáriussal, aki a főhadbiztosság nevében minden döntésbe beleszólni jogot formált magának. Legfeljebb a kommandáns, Johann Friedrich Globitz tábornok váltott ki belőle némi érdeklődést, nem csak azért, mert végtére is közvetlen parancsnoka volt, sokkal inkább, mert elsőrangú katonának tartotta, amit a tábornok be is bizonyít majd, amikor 1704 tavaszán Rákóczi seregei három hétig ostromolják Szeged várát, a Palánk felgyújtásánál tovább azonban nem jutnak.

 

***

 

A két lovas összecsapott. Az íveltebb, török szablyára emlékeztető kuruc penge és az enyhébb görbületű magyar huszárvas szikrákat hányt, mihelyt egymásba mart. Ocskay ezereskapitány, bár még csak huszonhárom esztendőt számlált, közel olyan jól forgatta a kardot, mint ellenfele, a barázdált arcú, tapasztalt vitéz.

Újra és újra egymásnak feszültek. Ocskay balra vágott, a másik kivédte, visszatámadt, megkarcolta az ezereskapitány jobb orcáját. Hétszer vagy kilencszer támadott hol egyikük, hol másikuk, a szemtanúk utóbb mindkét számra emlékezni véltek. Az első komolyabb sebet Ocskay kapta, egy pillanatra meg is ingott a nyeregben, s meglehet, elbizonytalanodásában újabb, talán egyenesen végzetes csapás érte volna, ha paripája nem olyan tapasztalt, megannyi ütközetet megjárt harci mén. Mivel azonban sokat megélt csataló ficánkolt alatta, az ezereskapitány megmenekedett − az állat ügyesen kiugrott a veszélyes zónából. Mikor kellő távolságra ért ellenfelétől, Ocskay megállította hátasát, visszafordította, nyomban támadásba lendült. Villantak a kardok, sziszegtek a pengék, a fiatalember egy villámgyors szúrással vért fakasztott az öreg huszár vállából. Fogukat csikorgatták, szemüket forgatták, istentelen módon káromkodtak, szidták egymás fölmenőit lankadatlan − ahogyan ez már a párbajokra jellemző. Mire nagy nehezen és holtfáradtan kiegyeztek a döntetlenben, összesen három-három figyelemreméltó sebhellyel lettek gazdagabbak mindketten. Ocskay visszatért a kuruc táborba, ellenfele Zólyom várába ügetett, s csak a várkapun belül kerülve zuhant le a lováról.

Egész éjjel lázas volt, félrebeszélt és kiverte a hideg verejték. Forgách Simon, Zólyom várának kapitánya hajnalban kelt jelentésében azt írta, hogy Bottyán ezredes úr, aki előbb párbajra hívta a lázadók bajnokát, majd meg is mérkőzött vele, döntésre már nem tudta vinni a csetepatét a harc mezején, ám benn a várban, ágyának párnái közt reggelre (vélhetően) kiszenved. − Alighanem azért írta ezt Forgách Simon, hogy ne kelljen majd túl sokat magyarázkodnia, amiért hátrahagyta az erődben egyik magas rangú tisztjét (mellesleg rokonát), midőn még azon az éjszakán, mielőtt a kuruc hadak végkép körbezárták volna Zólyomot, a védők nagy részével eliszkolt.

Bottyán ezredes azonban nem szenvedett ki. Szenvedett ugyan rengeteget azon az éjjelen és a rá következő napon, ám a párbajt követő első alkonyatkor nagy erőfeszítések árán újra lábra állt. Addigra a feje is kitisztult, a lázálmok eltávoztak tőle, s mind a meglévő, mind a hiányzó szemével tisztán látta helyzetét. Először is irtózatos haragra gerjedt, amiért saját atyjafia hagyta sorsára maroknyi legényével együtt. Másodszor dohogva ragadott tollat, ékes szavú levelet küldött az ostromlók táborába Radvánszky Jánosnak, Zólyom vármegye kapitányának, régi jó ismerősének. Ebben kifejtette, hogy nem akar további békétlenséget, inkább önként átadja a várat, s amennyiben Rákóczi nagyúr hasznosnak találja, a szolgálatait őszinte szívvel ajánlja fel a függetlenség ügyének, eleget ette már a császár fekete kenyerét, ideje végre a szent elhatározás mellé állani.

Radvánszky egy órán belül válaszolt. Körmondatai − a túlburjánzó díszek, a bonyolult mellékösvények és az alig követhető kacskaringók ellenére − nem rejtették véka alá, hogy Rákóczi Ferenc milyen mérhetetlen örömmel és hazafiúi szeretettel ölelné keblére Bottyán Jánost. A rendek és az ország vezére, írta a zólyomi főkapitány, őszinte nagyrabecsülését azáltal kívánja kifejezésre juttatni, hogy tábornoki rangot ajánl az érdemdús férfiú számára, aki vitathatatlanul réges-régen rászolgált már erre a magas titulusra.

Néhány óra múltán Bottyán ezredes és Ocskay ezereskapitány mogorván szorongatták egymás jobbját, miközben fogcsikorgató udvariassággal biztosítottak róla mindenkit, hogy a szívükben nincs többé harag egymás iránt…

 

***

 

– Ha egyszer mégis számon kérnének, nyugodtan állíthatnám, hogy tulajdonképpen véletlenül keveredtem bele – mesélte a nagyhangú, nagyhajú, nagyétvágyú rongyos a szegedi várfal árnyékában emelt kifőzdében, szája szélén kétoldalt csurgott lefelé a zsíros húslé. Letörölte az inge ujjával, újabb embereset harapott a sült oldalasba, majd ekképpen folytatta:

– Nem kérdezik, persze, tudom én! Ha ebből a szempontból nézzük, jó egyezséget kötött Károlyi uram az ördög fattya Pálffyval, viszont ha egyszer mégis kíváncsiskodnának, valójában nem is hazudnék, mikor azt felelném, voltaképpen csak úgy belesodródtam az eseményekbe. Hajszálra úgy, ahogyan az apám Thököly nagyúr katonája lett. No, de elég az hozzá, hogy akkoriban én három másikkal cél nélkül kóvályogtam, nem találtam a helyemet, jó városunkban sem marasztalt senki, s bármennyire is szeretem Istennek pontosan ezt a darab egét a fejem fölött tudni, túl fiatal voltam még, kalandot, no, meg boldogulást kereső tejfelesszájú… A társaim úgyszintén... Hát, bolyongtunk erre-arra… Felmerült ugyan bennünk igen hamar, hogy beállunk a magyar hadakba valahol, ahol rájuk akadunk, biztosak azért mégsem voltunk a dolgunkban. Emlékeznek kendtek, annyiféle híresztelés szárnyalt akkoriban, fene se tudott rajtuk rendesen kiigazodni. Nem tudták a régi szegénylegények se, kinek, minek higgyenek, honnan igazodtunk volna ki mi, hátulgombolós sihederek? Eleinte túl szépnek tűnt az egész, azt hiszem.

A háta mögé hajította a lecsupaszított csontot, újabbat emelt ki a tálból, azzal hadonászott, miközben mesélt:

− Esztergomba azon okból tértünk be, mert egyik társamnak elszámolnivalója akadt egy ottani szemtelen kereskedővel, azt az ügyet szerettük volna becsületesen eligazítani. Miután némi huzavona árán érvényt szereztünk az igazságnak, nyugatra lovagoltunk a Duna mentén, mivel azt hallottuk, arra portyázik egy szabad hajdúkból álló kompánia. Gondoltuk, megtudakoljuk tőlük, voltaképpen miféle háború is ez, ami a labanc ellen zajlik, s hogy csakugyan ellene csatározunk-e?! Nagy, széles folyó az a Duna, de nekem elhihetik kendtek, hogy a mi Tiszánkkal egy napon nem lehet említeni! Zajos, durva, zöldeskék víz folyik abban, nem olyan szép, jámbor, ártatlan-szőke, mint a miénkben.

– Árvíznek idején ez is bír üvölteni – vetette közbe egy málészájú gyerek.

– Árvíz idején te is üvöltesz, mint a bivaly, holott különben olyan a hangod, az istenfélő ember nem tudhatja, lány, avagy fiúcska szólott-e? – replikázott a nagyhangú, nagyhajú, nagyétvágyú férfi, zsírtól csöpögő állát törölgetve.

– Elég az hozzá, hogy nyugat felé ügettünk a folyónak fölfele, amikor egy hintóra lettünk figyelmesek, amit szorongatott vagy hét-nyolc labanc. Több se kellett nekünk, megsarkantyúztuk a lovainkat, vágtára váltottunk, s erősen oldalba kaptuk a dragonyosokat. Rövid torzsalkodást követően, a hintót kísérő négy vitézzel vállvetve, meg is ugrasztottuk őket. Akkor aztán kiderült, hogy a hintóban báró Forgách Julianna nagyasszony utazott, Bottyán János úr felesége. Bécsnek tartottak, követve az esztergomi várparancsnok embereit, akik rabszíjon hurcolták a méltóságos bárónő férjét a haditörvényszék elé, felségárulás vádjával. Talán hallották már kendtek, hogy a mi győzhetetlen Bottyán apánk a háború kitörése előtt, meg a kezdete idején is Esztergomban lakott. Mivel ott, hát hazatért ügyeit elrendezni, mielőtt táborba szállt volna, s mivel korábban a császártól húzott zsoldot, hát a bitang német azt hitte, tehet vele bármit, kényre, kedvre. No, hát ebben az ügyben járt a méltóságos asszony. Mi sem voltunk restek, vele tartottunk! Nyergesújfalunál értük utol a kurta konvojt, megint megugrasztottuk a labancot, a tábornok úr csuklójáról levágtuk a szíjat, lovat adtunk alá, és illa berek, nádak, erek, köd előttünk, köd utánunk, meg se álltunk a biztonságos vidékekig! Én magam ott ragadtam Bottyán tábornok uram katonái között, merthogy ez a kiváló férfiú a maga költségén állított ki egy egész ezredet! Amennyire tudom, Szegedről egyedül én valék az ő zászlaja alatt. Én, Sántha Miska, innen, Alsóvárosról.

 

***

 

1704. december 26-án Nagyszombat közelében nézett egymással farkasszemet a kuruc és a labanc sereg. Rákóczinak tizenkétezer lovas és hétezer-nyolcszáz gyalogos mellett mindösszesen hat ágyú állt a rendelkezésére, a vele szemben álló Heister császári generális ezzel szemben huszonnégy ágyúval bírt, miközben lovasainak és gyalogosainak száma megegyezett a kuruc erők létszámával. A Fejedelem a jobbszárny vezetését Bercsényi Miklósra, a balszárnyét Esterházy Antalra bízta.

Heister a várossal szemben sorakozott fel, regimentje négy dandárra oszlott. A kurucok a város falai előtt, félhold alakban foglalták el állásaikat. Középen két sorban a gyalogság állt, közöttük helyezték el a hat ágyút. Az első vonalon a Német-Római Birodalomból fogadott zsoldosok nagyobbik hányada osztozott a miskolci hajdúkkal és Bercsényi nádor gyalogezredével. A második vonalban a maradék német talpasok és a francia gránátosok zászlóalja rendeződött alakzatba. Az ágyúk mögött Esze Tamás ezrede, végül a tartalék, a fejedelmi ezredek következtek. Jobbról Bercsényi lovassága és Ebeczky István huszárezrede támogatta a hadat, balról a lovasság másik fele készülődött az összecsapásra. A kuruc arcvonal hosszan nyújtózott Heister csapataival szemben.

A két ármádia a déli harangszóra készen állott.

Az ütközet délután egy óra tájban kezdődött. Heister a sűrű hóesésben óvatosan manőverezett, nem látott semmit a kurucokból, s attól félt, úgy jár, miként a vak ember, aki gyanútlanul sétálgatva a mezőn, egyszer csak egy mély gödörbe esik. Leginkább a bekerítéstől tartott, ezért megparancsolta balszárnyának, hogy északnyugati irányba vonuljon, ami a kuruc táborból szemlélve úgy festett, mintha a labanc sereg bal oldala rögtön az ütközet elején meghátrálna. Rákóczi maga is így látta, ezért íziben elrendelte, hogy seregének jobb szárnya haladéktalanul támadja meg az ellenség visszavonuló csapatait − azok azonban már olyan távolra kerültek a kurucoktól, hogy a támadó lovasságnak félkörívben, hosszan elnyújtózva eszeveszetten vágtatnia kellett, hogy utolérje az ellenséget. A császáriak, amint megpillantották a feléjük száguldó ellenséget, megtorpantak, sarkon fordultak és védekező állásokat vettek fel. Véres összecsapás bontakozott ki. De akármilyen keményen is védekeztek a császár katonái, nem tudtak sokáig ellenállni a heves kuruc rohamoknak: Heister balszárnya pár óra alatt szétesett.

Ezenközben Ocskay és Bottyán − akik egykori kellemetlen viszályukat feledve immáron jó bajtársakká váltak −, ezredeikkel a másik szárnyon bocsátkoztak harcba.

A délután első óráiban, amikor a lovassági ütközet a két szárnyon a leghevesebben dúlt, megkezdte előrenyomulását középen a gyalogság, és kíméletlen kézitusa árán el is jutott a császáriak tartalékáig, amely az utolsó vonalban, jelesül Nagyszombat városának túlsó fertályán állt. Elérvén a labanc hadak hátrahagyott készletét, néhányan botor módon ünnepelni kezdték fényes győzelmüket, ami annyiban érthető és méltányolható, amennyiben magától értetődően megörültek, amiért nem kell tovább küzdeniük a kutya hidegben.

Csakhogy Heister tábornagy jó katona volt. Amint tudomására jutott a kuruc talpasok diadalmámora, nyomban felismerte a kiváló alkalmat az ellentámadásra: a balszárnyról sebtében átcsoportosított vértesei belegázoltak a miskolci hajdúkba, akik akkorra már fosztogatni kezdtek. Ennek láttán a Fejedelem Német-Római Birodalomból fogadott zsoldosainak parancsnoka (egy Scharudi nevezetű briganti) gondolkodás nélkül kitűzte a fehér zászlót, ezzel a maga részéről be is fejezve az előrenyomulást – mi több: jobbra fordulva tüzet nyitott a szomszédos kuruc zászlóaljra, hogy ezzel nyerje el a győzedelmesnek gondolt császári sereg vezéreinek kegyeit, egyszersmind maga és emberei számára a megbocsátást. Az árulás folytán a kuruc gyalogság vonala szétesett, s a labancok ellentámadását nem tudván kivédeni, a hajdúk menekülni kezdtek.

A Fejedelem időben észlelte a bajt, ezért kedvelt udvari karabélyosainak megparancsolta, hogy azonnal kövessék őt a csatamezőre. Vay Ádám uram azonban, a Fejedelem udvari főkapitánya, Rákóczi elé ugrott, letérdelt a lábaihoz, megragadta ura kezét és a homlokához szorította. Zengő, mégis síri hangon kiáltotta:

– Kérem nagyságodat, az Istenért, a maga személyét ne veszedelmeztesse, mert nagyságod életében vagyon minden reménységünk Isten után… Nagyságodnak vannak generálisai, de nekünk nincs több Rákóczi Ferencünk!

A Fejedelem hallgatott a józan észre, nem avatkozott bele a harcba, s ezt bizony igen jól tette, jegyezte meg néhány nap múltán egyik francia segédtisztje. Mert (amint királya egyik marsalljának írott levelében részletesen beszámolt róla) Rákóczi gyalogságának nagy része megfutamodott ugyan az ellenség elől, ám a menekülő katonáknak ahhoz, hogy saját állásaikba visszajussanak, újra át kellett volna törniük a császáriak vonalait, lévén korábban azok háta mögé kerültek – ennélfogva nem hátra, hanem sajátos módon előrefelé menekültek. Következésképpen a támogatásukra érkező csapatok egyenesen a labancok karjai közé futottak volna.

A magyar ezredek többsége az esti szürkület leple alatt különböző irányokban hagyta el a harcteret. Egy részük a közeli erdőben töltötte az éjszakát, más egységek a Kis-Kárpátok felé vonultak, egy kutyafuttában kijelölt és futárokkal a parancsnokok tudtára hozott gyülekezőhelyre; a miskolci hajdúezred pedig, átkelve egy sebes járású patakon, nagy kerülővel, de gazdag zsákmánnyal megpakolva visszatért Rákóczihoz.

Néhány nap múltán kiviláglott, hogy a Fejedelem hadai mindösszesen száznyolcvan embert veszítettek. A kémek jelentései szerint Heister veszteségei ezzel szemben az ezerötszáz főt is meghaladták; ráadásul csapatai teljesen szétzilálódtak. Ezért nem tudták üldözőbe venni a menekülő gyaloghajdúkat. A jelentésekből kiderült az is, hogy a kuruc lovasság mindkét szárnyon fényes diadalt aratott.

– Akkor hát mégsem veszítettünk! – szögezte le Bottyán János fáradtan.

– Annyi történt, hogy a németeket mi vertük meg, és minket a kétségbeesés – jelentette ki Bercsényi Miklós.

A szegedi Sántha Miska, Alsóvárosról, eközben a bal vállát kötöztette egy markotányosnővel, szívta a fogát fájdalmában, pálinkát ivott reá bőven és bőszen káromkodott, hogy az asszony olyan kíméletlenül végzi a dolgát, akár valami részeges borbély.

 

***

 

A lány mélyen elpirult, s mintha ettől menten meg is rémült volna, sietősen lesütötte hosszú, fekete pilláit. Szép fejét azonban nem rántotta félre a lassan, kissé reszketegen közelítő, ormótlan kéz elől, amint arra a kéz gazdája számított. A heves szívverések zörömbölésétől süketen, a szorongó várakozástól félvakon lebegett egymás közelségében a két test, körülöttük megtorpant az idő.

A remegő, vaskos ujjak akadálytalanul érintették meg a bájos orcát. Kis ideig pihentek rajta, majd gyengéden megcirógatták a selymes, finom bőrt. Az érintésre felsóhajtott a hunyt szemű lány, a cirógatást követően önfeledten hajtotta kedves, hosszúkás arcát a széles tenyérbe. Szája sarkában mosoly nyílott.

Sántha Miska szívverése kovácsműhely-zajjá erősödött, látása egyik pillanatról a másikra kitisztult. Úgy érezte, a hirtelen felvillanó, vakító fényesség a retinájába szúr, ezért lehunyta a szemét. Nem látott, de érezte, hová kell nyúlnia. Végighúzta mutatóujját először az egyik, majd a másik szemöldök gyengéd ívén. Várta, hogy a szívverése csillapodjék, egyre halkuljon, lassuljon, végezetül, köszöntve az örökkévalóságot, álljon meg, a levegő ritkuljon körülötte és szelíden kezdjen remegni alatta a föld.

Hosszan csókolta a lány homlokát, mielőtt karjaiba vette a törékeny testet. Elindultak. A fiatal férfi nem látta, merre tartanak, mégis tudta, hová jutnak el. Érezte az orrában, a bőrén, a zsigereiben egy édes lélekzet illatát, érezte, hogy a mellkasára ölelt test könnyű és meleg. Egyik lépés a másik után, a mozgás hajlatai és irányai egy lényeggé nemesültek, a két test immár egy test összhangja szerint mozdult, a két külön rendszerben keringő vér egy ritmusban lüktetett, s a két lehunyt szempár elé ugyanaz a látvány tárult.

 

***

 

Sántha Miska fanyar ízt érzett a szájában. Újra belekortyolt az italba, elfintorodott. Keserű volt, akár az epe. Katona Ferenc uram szélesen vigyorgott a legény elkámpicsorodott ábrázatán, ám hamar abba is hagyta, látva Sántha Miska ökölbe szoruló kezét.

− A fene enné meg kendteket − nyelvelt köpködve a fiatalember −, mi a nehézséget kevertek ebbe a borba, he?

Katona Ferenc uram a vállát vonogatta, nem szólt semmit, csak hümmögött, arcáról végképp lefoszlott a káröröm. Ismerte jól Sántha Miskát, nem adta alá a lovat, csak magában somolygott. Otthon, Szegeden nem csak nagyszájú szófosóként, de mint biztos kezű bicskást is jól ismerték ezt a fiatalembert. Állandóan viszketett a tenyere, gyakorta kereste a bajt. Többnyire meg is találta. Az elsők közt csatlakozott a rebellió zászlaja alá, és amennyire Katona uram tudta, egyik legelső embere lett Bottyánnak. Katona Ferenc jóval később érkezett, s akkor sem katonának, inkább afféle szállásmesternek. Még abból az időből ismerte a tábornokot, amikor (az elmúlt évszázadban) Szegeden szolgált, a császár kaszárnyájában. Annak idején elbeszélgettek olykor-olykor a sáncárok partján vagy valamelyik italmérésben. Mikor a táborba ért, a félvak tábornok azonnal ráismert, a bizalmába fogadta. Katona Ferenc azóta jól értesült személynek számított. Most is tudta, hogy azért kell bevenniük Trencsényt, hogy támaszpontul szolgáljon Szilézia felé, amire a porosz trónörökös, Frigyes Vilmos kérte a Fejedelmet, cserébe azért, hogy esetleg majd fejére tehessék a Szent Koronát.

− Kár volt akkor dögleniük egy napot Beckónál − jegyezte meg Sántha Miska saját borával öblögetve szájából a keserű ízt.

− Aztán hova siettek volna? − érdeklődött az egyik pattantyús, hosszú, szőrös fülét húzogatva.

− Trencsénybe, hova máshova? − méltatlankodott a szegedi legény. − Tegnap bemasírozhattak volna békességben, úgy futottak volna előlük a labancok, akár szűzlányok a martalócok elől. Most meg, hogy ez a Viard megelőzött minket, kínlódhatunk sokat.

− De jól tudod, mit kellett volna tenniük, s mit kellene nekünk! − hallott egy rekedtes hangot a háta mögül. Nyomban sarkon fordult: Vak Bottyánnal találta magát szemközt.

− Ha a nagyságos Fejedelem nem gyámoltalan anyámasszonykatonái, de igazi férfiak fölött rendelkezne, nem kellett volna megállniuk, hogy kedvére pátyolgathassa magát mindenik − recsegte a tábornok. − Te viszont ember vagy a talpadon, öcsém, úgy emlékszem − s közben sokat sejtető, egyben rendreutasító pillantást vetett Katona Ferencre.

− Rendelkezzék velem kénye-kedve szerint, tábornok uram! − húzta ki magát Sántha Miska.

− És még a kedélyed se hagyott el, bárha szemtelen vagy, akár a piaci légy − mosolygott az öreg generális. − Legyen hát! Pattanj lóra menten, és iszkolj a nagyságos Fejedelemhez! Mikor odaérsz, keresd a franciát, La Mothe ezredest! Jelentsd neki, hogy a Bottyán-had felsorakozott a Vág déli szakaszánál.

Sántha Miskának több se kellett, már pattant is almásderes lovára, vágtatott nagy sebbel-lobbal keletnek.

Augusztus 2-a volt, az Úr 1708. esztendejében. A négy nappal korábbi haditanács Ocskay brigadérost a Fehér-Kárpátokhoz, Bottyán tábornokot a Vág déli szakaszához rendelte, míg a poggyászt Bán településre küldték, hogy ott várja be a hadműveletek végét. A Bercsényi uram vezette balszárny Morvánkánál átkelt a Vágon, majd megindult észak felé. A nagyságos Fejedelem a zömmel Csejténél hált, a vár alatt. Az éjszaka sötétjében egyesek hallani vélték a Báthory Erzsébet úrnő által hajdan elemésztett leányok szertefoszló sikolyait, ettől kiverte őket a hideg verejték, egyik-másik gyerekember össze is vizelte magát.

Július utolsó napján a fejedelem Beckónál vonult át a Vág túloldalára. Nem kezdte el lőni az erősséget, inkább pihenőt rendelt el, hogy a fáradt és idegileg zaklatott seregnek maradjon ideje összeszedni az erejét. Ezt a pihenőnapot kárhoztatta másnap Sántha Miska Vak Bottyán táborában.

Augusztus 2-a volt, az Úr 1708. esztendejében, a kuruc sereg Trencsénytől délkeletre szállást épített magának. Ide tartott a szegedi vitéz, hogy híven jelentse, amit rábíztak. Mielőtt azonban megérkezett volna, kis híján beleszaladt az ellenségbe: Heister birodalmi tábornagy lovassága éppen a kurucok utóvédjét szorongatta. Sántha Miska egy ideig keringett körülöttük, mint a keselyűk a dög körül, végül talált egy aprócska rést, amin keresztül a Vöröshegy szorosába jutott.

Ott aztán csakhamar Czelder Orbán brigadéros embereibe ütközött, akiket Bercsényi uram rendelt a szoros védelmére és megfigyelésére.

− Mögöttem a labanc! − kiáltotta leugorván a lováról. Egyenesen a brigadéros elé kísérték, egy faágakból tákolt kalyibába.

Czelder Orbán gondterhelten hallgatta Bottyán küldöncét.

− Nagy erőkkel jönnek, brigadéros uram, olyan nagyokkal, hogy úgy általjában hiába védhető ez a szoros, ha nincs legalább négy-ötszáz embered, játszva át fognak törni. Vértesek, dragonyosok és huszárok vegyesen loholnak a nyomomban, uram!

A brigadéros gondterhelten ráncolta a homlokát, enni adatott Sántha Miskának, majd a Fejedelem táborába küldte tovább, hogy ott is mondja el, amiket tapasztalt. Sántha Miska nem kezdett vitatkozni, nem világosította fel Czelder Orbánt, hogy a parancsa nélkül is Rákóczihoz tart, végtére is Bottyán generális rendelte oda, inkább szó nélkül továbbindult.

Másnap hajnal öt óra előtt pár perccel érkezett a táborba, megkereste a francia ezredest, elmondta neki Vak Bottyán üzenetét és hírt adott Heister támadásáról. A francia, miután a pelyhes állú tolmács lefordította a lovas katona szavait, elsápadt, motyogott valamit vékony bajuszkája alatt, azzal elrohant.

− Mi lelte? − intett Sántha Miska a fejével La Mothe után, s kérdőn meredt a tolmácsra.

− Azt mondja, ő megmondta − vonogatta a vállát az alig serdült ifjú.

− Mi az anyja valagát mondott meg?

− Hogy itt nem lesz jó. Ehelyt. Ez itt nem való tábornak. Így elvész a számbeli fölényünk.

− Mer’ ő csak tudja − biggyesztette le az ajkát Sántha Miska, aztán elvezette a lovát, hogy valahol megitathassa. Alig tett azonban néhány lépést, zajt hallott arról, amerről érkezett. Egyértelműen harc zaját hozta felé a szél. Visszapillantott a tolmácsra, az csodálkozva bámult a semmibe, közben hebegett-habogott:

− De hát… de hát a nagyságos Fejedelem nem készült ma csatára… Még nem…

Heister emberei a derékhadra zúdultak. − Igen ám, de rövidesen észrevették, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket, tehát inkább Trencsény felé vonultak. A kurucok először azt hitték, ezzel vége is a csetepaténak, ám a Fejedelem, látva, hogy talán oldalba lehet kapni az ellent, parancsot adott Pekry Lőrinc tábornagynak, a jobb szárny vezérének a támadásra. A jobb szárny azon nyomban elviharzott, ám még mielőtt belerobbant volna az ellenségbe, valami ismeretlen oknál fogva megfékezte rohanását, és visszavonult korábbi állásaiba. Sántha Miska ekkorra rég elveszítette a fonalat, nem értett semmit, ami körülötte zajlott, csak ide-oda sodródott, érezte, hogy egyre fáradtabb, s látta, hogy lován aggasztóan sok a tajték. Végül Ebeczky uram hajdúi közé keveredett, akiket kisvártatva oldalba kaptak holmi rác szabadcsapatok. Ezeket gyorsan visszaverték, a nyomukban viszont vértes németek zúdultak rájuk.

Sántha Miska belevetette magát a forgatagba. Csattogtak a fokosok és a kardok, a nehéz német hátasok között villámgyorsan cikáztak a fürge kun lovak, vér fröcskölt, kiáltások harsantak. Érezte, ahogyan kardja az elevenbe hatol, érezte, ahogy az elevenébe hatolnak, aztán egyszerre csak üres téren találta magát. Mikor körbenézett, Kos Mihály uramat pillantotta meg a jobbján, pár lábnyira csupán, mögötte sorakozó emberei éppen rohamra készülődtek. Kos Mihály uram intett, lovasai nekiindultak. Ügetve kezdték, aztán lépésről lépésre hajszolták az állatokat őrült vágtába, sodorva magukkal Sántha Miskát. Mire elérték a labancokat, éppen a kellő lendület és a kellő súly összpontosult alakzatukban: úgy csapódtak a vértesek első sorának, akár ágyúgolyó a kőfalnak. Recsegett és ropogott ló és lovas, kard szaladt a húsba, fokos hatolt a koponyába, végtagok törtek, inak szakadtak. Sántha Miska szablyája megakadt a csontban, füle mellett pisztoly dördült, valaki lefordult a lóról. Az ellenség hátrálni kezdett, Kos Mihály emberei a nyomukban. Amint a csatamező közepéről a szélére értek, oldalról nagy morajlással megszólaltak az ágyúk. A gyilkos golyók félresöpörtek lovat és lovast, rendet vágtak a hajdúk amúgy is zilált soraiban. Kos Mihály megrántotta a kantárt, visszavonulót fúvatott. Az ellenségtől biztonságos távolságban aztán újra rendbe szedte csapatát: huszonheten hiányoztak, többen pedig lógó karral, vérző fejjel támolyogtak a nyeregben. Sántha Miska alig látott, a szemébe a saját és ellenfeleinek kiontott vére folyt.

 

***

 

− A nagyságos Fejedelem is megsebesült azon a napon. Magam is ott veszítettem el két ujjamat, hogy az Isten verné meg a nyavalyás vérteseket! Bár amúgy Bottyán apánk katonája voltam, akkor pont engem küldött fontos üzenettel a Fejedelemhez, egyenesen a magas színe elé, mondom. Mire odaértem, már állt a bál. Mikor aztán a jobb szárny, ahol én is küzdöttem, megfutott, de csak akkor futott ám meg, mikor én már a markotányosok kezei közt nyögdécseltem, mert nem csak az ujjaim vesztek, hanem még négy mély sebet is kaptam abban a csatában, négyet ám, egyet a fejemre! Szóval, mikor a jobb szárnyat elnyomták, a Fejedelem saját udvari karabélyos lovasezredét vetette bele a harcok sűrejébe, mert olyan ember az, aki nem ismer lehetetlent és még csak hírből sem tudja, mi a csuda az a félelem! Három órán keresztül állták a sarat a karabélyosok, három kemény órán át rendíthetetlenül küzdöttek! A negyedik óra elején kezdtek visszavonulni, lépésről lépésre, csigalassúsággal. Az udvari palotásezred maradékai letették a fegyvert. Ennek ellenére azok a nyomorult, gyáva német férgek lemészárolták őket mind egy szálig, hogy az Isten tenné őket akárhová! A Fejedelem önnön maga sietett volna szeretett karabélyosai segítségére, ha a lova el nem botlik, és a nyakát nem szegi. No, de, sajnos, elbotlott és a nyakát szegte. Maga a nagyságos Fejedelem alatta maradt szegény párának, s a zuhanástól elájult. Sokan azt hitték, lelőtték. Jósa Mihály, urunk egyik hadsegéde, hogy a hollók lakmározzanak belőle kedvükre, erre íziben letette a fegyvert és átállt a császár oldalára. Végül a fiatal nemesek kompániája húzta ki a Fejedelmet a lova alól, ők menekítették ki a csatából is, áldja meg őket az Isten mindahányukat! Édes Jézusom, azóta mind egy szálig idegenbe kényszerültek vagy elestek... Azután, hogy a Fejedelem a lova alá esett, az ütközet végképp elveszett. És azzal az ütközettel együtt veszett el a reményünk is, emberek! Ami utána jött, lassú haldoklás volt, semmi más, semmi több…

 

***

 

Egy esztendő is elmúlt azóta, hogy elcsitultak a fegyverek. A Tiszán levonult a legutóbbi gyilkos árhullám − állattetemeket és a legkülönbözőbb törmeléket hagyva maga után a parti iszapban. Mikor még dühöngött, a folyó házakat, jószágokat, embereket ragadott magával, válogatás és irgalom nélkül. Részben széles hátán, részben örvényszabdalta gyomrába zártan cipelte gazdag zsákmányát Zenta felé. Nem eresztett el semmit és senkit, amit megkaparintott, őrizte féltékenyen…

Miután a víz dühe lecsillapodott, zajongás következett a parton, amit jajgatás követett, végül, íme, újra az a néma, néma csönd…

 

***

 

Sántha Miska a péterváradi kapu melletti oszlophoz kötözve aznap negyedszer ájult el. Csak a mélyen a húsába vágó kötelek tartották úgy-ahogy egyenesen. A lábai megrogytak, borostás álla alvadt vértől mocskos mellkasára csuklott. Haja ziláltan hullott előre − legalább valamelyest takarva elgyötört fizimiskáját. Katona Ferenc uram könnyes szemmel figyelte, ahogyan a rác katonák egy vödör vizet lódítanak a nyakába, aztán nyerítve röhögnek, ahogy prüszkölve magához tér, s fuldokolva kapkod levegő után.

− Ennek se lesz kedve lázadni többet − jegyezte meg az egyik fehérkabátos tiszt.

− Kár volt meghagyni náluk a fegyvert tavaly, nem vitás − tudálékoskodott egy másik.

Rózsa Dániel oldalba bökte kedves földijét, a pityergő Katona Ferencet, akivel egykor együtt hagyták oda Szegedért a szülőfalujukat. Nem megmondtam, hogy egyelőre maradjon nyugton mindenki? Ezt jelentette ez a bökés. Könyvtárnyi egyéb közlendő mellett, ezt.

 

***

 

Rózsa Dániel Martonosról keveredett Szegedre nem sokkal azt követően, hogy a várost és várát a töröktől visszavették a keresztény hadak. Csakhamar a legkiválóbb halászként ismerték Szegeden és környékén. Néhány esztendő múltán mégis szögre akasztotta gyalmait, hogy egyikévé legyen a Délvidék legtekintélyesebb kereskedőinek. Vagyona és reputációja az évek folyamán akkorára növekedett, hogy egy évvel a kuruc rebellió kirobbanása előtt Szeged főbírájává is megválasztották. Később viszont, talán éppen közismert kuruc érzelmei miatt, teljesen kiszorult a legfelsőbb városi hatalomból. Kurucságáról még azzal sem tudta elterelni a figyelmet, hogy − komájával, Borbola Ferenc urammal karöltve − Cometh kamarai prefektus számára bérelte a kun pusztákat.

Habár Rózsa uram felhagyott vele, mert közéleti ambícióinak jobban megfelelt a kalmárkodás, azért Szegeden régi, megbecsült mesterség volt a halászoké. A városban és a közeli Tápé faluban vízenjárók százai éltek. Még messze földeken is azt tartották róluk, hogy ők ismerik a legjobban a halak járását. Tudják, merre keressék a harcsát, hol a vizát, mely vízben akadhatnak kecsegére, melyikben potykára, süllőre vagy küszre. A szegediek abban az időben mind gyalommal, azaz hálóval fogták a halat, míg Tápén éltek réti halászok is, akik sekély vizeken varsákkal, tapogatókkal, kürtőkkel és vészekkel igyekeztek zsákmányra szert tenni. Az igazi halász azonban a gyalmos, ebben a legtöbb vízi ember egyetértett. Rózsa Dániel uram például több alkalommal, nagy nyilvánosság előtt tett ilyen értelmű kijelentéseket, s ezekért soha senki nem is háborgatta.

A gyalom, amelyet a szegedi halászok használtak, hatvan-százölnyi is lehetett, vonókötelei és inai meg akár a száznegyven öl hosszúságot is elérhették. Ezekkel a gyalmokkal felszerelkezve nagy ritkán halászhajón, leginkább azonban ladikon járták a Tiszát. Maguk a ladikok tizenhárom rőf hosszúak, a faruknál hét rőf, az orruknál egy rőf és egy arasz szélesek voltak, s éppen kétszer hét ember űzhette belőlük a mesterséget: fele a jobb-, másik fele a baloldalon. Mivel pedig a Tisza medre tele volt fatörzsekkel és roncsokkal, nem merültek mélyre ezek a vízi járművek, nehogy zátonyra fussanak vagy léket kapjanak. Hogy mennyire sok veszedelmet rejtett a folyómeder, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a halászoknak gyakorta fáradtságos munkával ki kellett tisztítaniuk a kiszemelt halászóhelyet, mielőtt kivetették gyalmaikat, ha el akarták kerülni, hogy hálójuk szétszakadjon vagy ők maguk a vízbe bukjanak.

Rózsa Dániel uram, miután maga már nem járta a folyót, tucatnyi családot fogadott szolgálatába, tőlük a halakat mind fölvásárolta és virágzó vállalkozása révén busás haszonnal adta tovább. Ráadásul zsíros földekre, szép járású gulyákra is szert tett, nemes vérű ménest tartott, melynek csodájára jártak a tőzsérek. Jól fizetett, rátermett emberei járták a vásárokat, adtak, vettek, ügyeskedtek, munkájuk nyomán Rózsa uram egyre gazdagodott. − A főbíróságát követő esztendőkben a városi tanács urai már nem csak magyar érzelmei, nem csupán alacsony sorból magasra emelkedett jöttment mivolta, de irigylésre méltó üzleti sikerei miatt is mind jobban utálták.

Rózsa uram tisztában volt a vele szembeni ellenérzéseknek, ezért ösztönösen fordult a szegények felé. Bizalmi embereinek többségét a kevésbé jómódú polgárok közül toborozta, sőt, egészen mélyről is maga mellé emelt egy-egy embert.

 

***

 

Egy őszi délután a vár oldalához ragasztott italmérésben Rózsa Dániel, Szeged város dúsgazdag polgára szótlanul üldögélt az egyik kecskelábú sarokasztalnál. Az ivó közönségével együtt figyelmesen hallgatta egy nagyhajú, kopott, de patyolat tiszta öltözéket viselő, időnként azonban annál mosdatlanabb szájú férfi szapora, végenincs beszédét. Rózsa uram jól tudta, hogy eme szóbő férfiú valaha Bottyán seregében szolgált, majd ő állott az országos felkelés elbukását és a kegyetlen árvizet követő városi zavargások élére. Az sem volt előtte titok, hogy állandó megfigyelés alatt áll (kereste is a spiont a kocsmában, de nem tudta megállapítani, ki lehet az), végtére is a városi urak és a várban fészkelő németek egyaránt megbízhatatlan elemként tartják számon.

Mikor a férfi szürkületkor hazaindult, Rózsa uram melléje szegődött.

− Kend tehát Bottyán alatt szolgált − jegyezte meg.

− Ott − hagyta rá a másik.

− Engem ismer-e?

− Tudom, kicsoda kend − válaszolt amaz. − Főbíró is volt vagy tizenöt esztendőnek ezelőtt, manapság meg húzódoznak kendtől a kurafi tanácsosok, akár a bolhás kutyától.

Rózsa Dániel jóízűen felnevetett.

− Nem értem pedig, miért, mert azt is hallottam, hogy kend a németnek bérel jó pusztákat…

Rózsa Dániel erre elkomorodott. Sokáig szótlanul lépkedtek egymás mellett, aztán az öreg kezdte fűzni a szót. Hosszúra nyújtotta a mondandóját, s ezekkel a szavakkal rekesztette be:

− Ennyi a közöm a prefektushoz. Elmondtam, holott nem tartozom kendnek sem számadással, sem magyarázattal. Ítélje meg kend, tehetek-e másként, mint ahogy teszek? S ha úgy ítéli, nem követtem el olyan nagyon nagy bűnt, hát keressen föl egyszer…

 

***

 

Sántha Miska egymás után a negyedik pohár bort döntötte magába. Ádámcsutkája fel s alá járt a torkán, ahogyan nagy kortyokban eresztette le nyeldeklőjén a savanykás nedűt. Mikor kifogyott, a fakupát az asztal lapjához koppantotta.

− És mi volna a dolgom? − szegezte neki a kérdést a vele szemben ülő ősz hajú embernek.

− Azt majd sorjában megtudod − felelte az öreg. − Énrólam azt rebesgetik, a pogányokkal üzletelek. Nem titkolom, tényleg adok-veszek a szultán birodalmában, ebben azonban nem találhatnak törvényes úton-módon kifogásolnivalót. A szájuk húzkodását, szemöldökük ráncolását meg egyszerűen nem látom meg.

− A teremtésit kendnek, Rózsa uram! Érdekel ez engem, azt gondolja? Mi volna a dolgom, azt mondja meg!

− Majd sorjában, fiam − simogatta a szakállát Rózsa Dániel. − Annak, amit tőled várok, éppen úgy köze van a szultánhoz, mint a rólam szóló pusmogásoknak. Vagy, ha jelenleg még éppenséggel nincs is, egyre többen rebesgetik, hogy nem olyan sokára lesz… Most azonban még ne vesztegessünk erre több szót, nem érdemes!

− Utálom a titokzatoskodást − jelentette ki Sántha Miska morózusan.

− Mégis műveled magad is! − vágott vissza Rózsa Dániel.

A férfi nem szólt egy kukkot se, csak a fakupáját babrálta elmélyülten.

− Beszélik a népek, lehet nálad valami, ami sokat ér. Ereklye, talizmán, ilyesmi. Úgy hallottam, Vak Bottyáné volt. Mások azt susogják, magáé a Fejedelemé…

Sántha Miska jelentőségteljesen nézett Rózsa Dániel szemébe. Konokul hallgatott.

 

***

 

– Aszály van minden esztendőben, nagyuram. Olyan száraz a föld, akár a sivatag homokja. Egyre több a szegény ember, csak szaporodik feszt, akár kutyában a bolha. A módosabb polgárok meg, már elnézését kérem kegyelmednek, a német segge likába bujkálnak szakadatlan, hálából azért, mert másfél évvel ezelőtt újra királyi szabad város lett Szeged a császár kegyelméből, hogy a rosseb enné meg őfeneségét…

Sántha Miska, hirtelenjében kissé megilletődve, abbahagyta a beszédet, félénken, de nyíltan nézett a nagy, meleg, barna szemekbe.

– Kinek a zászlaja alatt harcoltál? – kérdezte az egyik nyalka ifjú a szoba sarkából.

Sántha Miska nem fordult a kérdező felé, továbbra is a barna szemekhez kapcsolta tekintetét. Kihúzta magát, úgy felelte:

– A győzhetetlen Bottyán tábornok csapatainál, nagyságos uram! Sok harctéren küzdöttem. Ott voltam számos csetepatéban és nem egy nagy csatában is, köztük Nagyszombat mellett. Trencsénynél meg egyenesen futára lettem a dicső emlékezetű generálisnak. Azon a gyászos hajnalon én vittem meg a hírt La Mothe ezredes úrnak, hogy nyakunkon a vértes német!

Az ifjak összemosolyogtak, a két idősebb úr szeretettel nézte a nagyhangú, kapkodó beszédű férfit. Egyikük elébe lépett, finom, ápolt kezét nyújtotta felé. Sántha Miska alig bírta a könnyeit visszanyelni. Óvatosan megragadta a felé nyújtott kezet, térdre rogyott, és megcsókolta.

– Áldja meg az Isten, nagyságos Fejedelem!

Rákóczi lehajolt, megragadta a vállánál, felemelte, gyengéden magához húzta, barátságosan meglapogatta a hátát. Intett a többieknek, hogy foglaljanak helyet. Maga az asztal közepére ült, jobbjára Bercsényi uram telepedett, majd sorban Mikes Kelemen, Pápai Gáspár, Zay Zsigmond és Ibrahim tolmács, a müteferrika. A hazulról érkezett vendég velük szembe, az asztal túloldalára kucorodott, egy egyszerűen faragott, ütött-kopott székre.

– Mesélj a városodról! – kérte a Fejedelem.

Sántha Miskából erre ömleni kezdett a szó, mint a nyári zápor az ég csatornáiból. Aprólékosan leírta a De La Croix Paitis várfundáló mérnök vezetésével elvégzett erődítési munkálatokat, amik által Szeged vára az elmúlt évtizedek során gyakorlatilag bevehetetlenné vált, mesélt a pusztító árvizekről, a tikkasztó szárazságokról, a termést elverő jégről, a fedél nélküli emberek számának folyamatos, megállíthatatlannak tűnő növekedéséről. Beszámolt az egyre gyakoribb visszaélésekről, nem titkolta, hogy a városi tisztségeket önkényesen, s évről évre orcátlanabb módon töltik be. Megemlítette a tíz évvel korábbi lázongást is, ami után őt magát csaknem agyonverték a csimbókos szakállú rác pribékek, mert a várbéli németek mindig ezekre osztják az aljamunkát.

– Nagyságos Fejedelem! – fejezte be tirádáit. – A szegedi szegénység egy emberként reménykedik abban, hogy nagyságod egyszer visszatér, igazságot oszt és szabadságot hoz nekünk, meg egész nyomorult, kisemmizett népünknek. Százakról tudok az én városomban, akik azért imádkoznak, hogy ami legutóbbi csatározásunkkor nem sikerült, az a nem túl távoli jövőben valóra váljék: Szeged a török után a német alól is felszabaduljon! Százakról tudok, akik nagyságod egyetlen hívó szavára puszta öklükkel esnének a szegedi várnak, a tíz körmükkel kaparnák ki a habarcsot a kövek közül, hogy felséged lábai elé omoljanak azok a falak!

Sántha Miska nagyot sóhajtott, tüdejét megtöltötte levegővel, diadalittasan nézett maga köré.

− De tudni fogjuk azt is, hová kell elhelyezni az aknákat, ha elérkezik az idő, Isten minket úgy segéljen!

– Derék legények vagytok! – csapott az asztalra Bercsényi, hogy nem csak hatalmas pocakja, de az egész szoba beleremegett.

Sántha Miska ekkor benyúlt az inge alá, ahonnan elővonta Rózsa Dániel levelét. Átnyújtotta a Fejedelemnek, aki Mikesnek adta tovább. Az apród felnyitotta és átfutotta a papirost, súgott valamit ura fülébe, közben gondosan összehajtogatva a tarsolyába rejtette a küldeményt.

– Jó híreket vihetsz majd Rózsa uramnak – közölte Mikes Kelemen. – Amint ő is jó híreket hozott tudomásunkra. Együttműködésünk virágzó lesz, Isten a megmondhatója!

– Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk – szólt a Fejedelem. – Most pedig pihenj le, fürödjél meg, majd költsd el velünk a vacsorát!

 

***

 

Ép érzékkel aligha lehetett hinni, hogy ezeket a füleket nem szándékosan támasztotta ki valami aprócska készséggel tréfás kedvű gazdájuk, oly mértékben elálltak. A szerzetes arcát mégsem csúfította el ez a szépséghiba, inkább kedvessé, bizalmat ébresztővé tette. Sántha Miska, mint mindig, ezúttal is kedvtelve vizslatta a keskeny, bohókás ábrázatot.

– És hol őrzöd? – kérdezte a barát.

– Biztos helyen – felelte Sántha Miska. – Alkalmasint majd megmutatom neked, atyám.

– Ott voltál a temetésen is?

– Ott. Nem pestisben halt meg, ahogy széltében-hosszában beszéli a sok fogadatlan prókátor, noha akkoriban tagadhatatlanul dúlt a fekete halál a Tarnaörs melletti táborban éppúgy, ahogyan az egész országban. Hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Akarom mondani, hullottak a legyek is, merthogy ősz volt. A tábornokot viszont nem érte a dögmirigy, valami más kórság vitte sírba. Szeptember végén halt meg, október elején temettük el. Zászlók rengetege hajolt az anyaföldig előtte, mikor a gyöngyösi ferences atyák egyházába vittük. Egyike voltam azoknak, akik a vállukra emelték a koporsót és becipelték a templomba. Azt is tudom, melyik kriptában nyugszik, jóllehet elmondani még neked sem fogom, atyám, mert megesküdtünk, hogy sosem áruljuk el. Maga a gyöngyösi gvárdián vette szavunkat, s mi mindahányan a Boldogasszonyra és Szent Istvánra fogadtuk, hogy hallgatunk.

Sántha Miska a semmibe révedt egy kevés ideig, majd szomorú hangon dörmögte:

– Már csak ezért is épp elég szomorú, hogy az itteni ferencesek között találni olyat, aki a város urai, a tekintetesnek mondott tanács mellett emeli fel a szavát, holott tudjuk mindannyian, hová, kihez húznak azok a pöffeszkedő, pókhasú nyavalyások, hogy a rosseb enné meg őket…

A barát elengedte a füle mellett a megjegyzést is, a gonosz beszédet is, csak egy alig észrevehető fintor futott keresztül az arcán.

– Elárulod nekem, miképpen került hozzád? − érdeklődött óvatosan.

– A legényétől nyertem el kártyán – vallotta be Sántha Miska. – Nagy, mamlasz siheder volt, könnyedén megkopasztottam.

– Szívesen vetnék egy pillantást rá – említette meg a szerzetes, s egy szóval sem ostorozta a kártyázást, amit pedig rendszerint el nem mulasztott volna. – Jóllehet attól azért óva intelek, hogy ereklyeként tiszteld!

Sántha Miska magabiztosan villantotta meg sárga fogait.

– Legyen nyugodt felőlem, atyám, én jó katolikus vagyok.

 

***

 

− A Maros kivetette magából Makón − mesélte Podhradszky György uram, a főjegyző.

Az írnok sietve keresztet vetett, Podhradszkyné asszonyom a szája elé kapta a kezét.

− Az atyák ennek alapján bűnösnek mondták ki, aztán valahogy mégis elengedhették, merthogy ma reggel már itt árult a mi városunkban.

− Mit? − kérdezte a felesége.

− Halat. Beszélik, hogy Rózsa Dániel halait.

Az írnok krákogott egyet, majd vézna testéhez sehogyan sem illő basszusán megjegyezte:

− Ez a Rózsa Dániel is maradhatott volna Martonoson, főjegyző uram, mindannyian nyugodtabban alhatnánk…

− Beleértve őt is − tódította Podhradszky György.

− Honnan került annak az embernek akkora vagyona? Úgy hallottam, Martonoson egy szál ladikból halászgatott, egy váltás ruhája volt és valami düledező házban lakott! Nem volt annak se földje, se legelője, gulyája se legelt a pusztán, de még csak egy barma se álldogált az istállóban, mivel istállója se volt neki… − a főjegyzőné arca lassan vörösleni kezdett az irigységtől, kapkodva szedte a levegőt. Az ura, ezt látva, gyorsan leintette, arra kérvén, hozna némi frissítőt.

− Ez az asszony egymaga olyannyira utálja Rózsát, mint a tanács urai együttvéve − mondta, mikor a nő betette maga után az ajtót.

− Sokan vannak evvel hasonlóképpen, főjegyző uram − tette hozzá jelentőségteljesen az írnok. − Ahányan csak vagyunk, mind örülünk, hogy nem ez a jöttment Rózsa viseli már azt a magas hivatalt, amely immáron sokkal méltóbb vállakon nyugszik… Az igazat megvallva, azon is megdöbben az ember, ha utánagondol, hogy egy ilyen ember valaha is viselhette… Az isteni gondviselésnek tulajdonítom, hogy ezekben a sorsfordító időkben igazán méltó vállakon nyugszik a főbírói rang! No, nem mintha nem nyugodhatnék még annál is méltóbb vállakon, mint aminők Fazekas uraméi…

A főjegyző e szavak hallatán megvonta azt a minden más vállaknál méltóbb vállait, s közben sóhajtozva dünnyögte:

− Hagyja kend, nem is érdekes, nem is érdekes…

− De vajon mi a csudát kezdjünk evvel a Kökénynével? − okvetetlenkedett az írnok, alig bírván leplezni afölötti örömét, hogy hízelgése ilyen jó fogadtatásra talált.

− Majd kiötöljük, Pétör, ne törje azon kend a fejét!

− Ha úgy látja jónak, tekintetes uram…

A főjegyzőné, belökve az ajtót, megakasztotta az emelkedett csevegést. Füles óntálcán aranysárga borral telt üvegkancsót és metszett üvegpoharakat szolgált a férfiak elé. Keblei csak úgy dagadtak a büszkeségtől, hogy efféle drága holmit egyfelől hétköznap, másfelől nem valami jeles vendég elé képes odarakni. Ő bizony még ezt is megengedheti magának! Bízván bízott abban, hamar elterjed majd a híre nagyvonalúságának. Podhradszky uram osztozott reménykedésében, úgy vélte, kizárólag jót tehet az neki, ha tudják, milyen úri módon képes élni…

Aztán csak ittak.

 

***

 

A bazár moraja elült a hátuk mögött. A minaretekben énekelni kezdtek a müezzinek. Az Aranyszarv-öbölben gályákat ringatott a víz. A két nyugati ruházatú férfi a kövezett rakparton sétált fel s alá.

– Keresztény rabok feszülnek az evezőknek azokon a rabszolgahajókon – mélázott el egyikük, lelógó harcsabajusza végét tekergetve vaskos, bütykös mutatóujja köré.

– Isten segítse őket! − vetette oda foghegyről a társa.

– Tegnap este fönn jártam az egyik ilyen vízi alkalmatosságon − mesélte lelógó bajuszát húzogatva emez −, s találtam rajt’ két magyar rabot, akik húsz esztendőtől fogvást eveznek. Kérdeztem tőlük, hogy nem lehet-e olyan módot találni valamiképpen, hogy megszabadulhassanak? Csak azt felelték erre: miért mennénk mi már Magyarországra? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtak, ugyan kivel, mivel élnénk? Itt ételt adnak nekünk, meg aztán megszoktuk már ezt a nyomorúságot.

– Én aszondom, az anyjuk valagát az ilyeneknek! − csattant fel a másik. − Ne mesélgessen nekem kend effélékről, mert megmérgedek és kötekedni kezdek. Ha pediglen mással nem bírok, mert kenden kívül nincs jelen másik istenfélő személy, hát kenddel civakodom!

Egymásra meredtek kurta ideig, morogtak egyet, aztán hallgattak durcásan, szuszogva. Szótalanul járkáltak tovább.

Lassan közéjük ereszkedett a szürkület. Kisvártatva odalépett hozzájuk egy ápolt szakállú, idősebb muszlim. Meghajoltak egymás felé, majd együtt egy közeli teaházba tértek, annak is a hátsó fertályában elkülönített szobácskájába. Először gondosan behúzták a függönyöket, amelyek az intézmény többi részétől elválasztották a kicsiny kuckót, majd helyet foglaltak az alacsony asztalkák mellett. A harcsabajuszú két erszényt helyezett az asztallapra, az ápolt szakállú muszlim villámgyorsan a kaftánja alá rejtette mindkettőt.

– Allahnak legyen hála! – mondta a török magyarul.

– Inkább Rózsa uramnak, efendi.

– Ahogy mondod, Sántha efendi, ahogy mondod!

– Kérlek, tudasd a nagyságos Fejedelemmel, hogy minden nap imádkozunk érte.

A török buzgón bólogatva megígérte, hogy híven tolmácsol minden üzenetet. Éppen legújabb szóvirágjába kezdett volna, midőn valaki széthúzta a függönyt. Hórihorgas, csontsovány alak lépett be, mögötte összezártak a szép szövésű szövetek. A két idegen nem tudhatta, hogy Sztambul-szerte a legnagyobb tiszteletnek örvendő vak regös áll előttük. Sántha Miska hirtelen felindulásában rögvest ki is penderítette volna a helyiségből, hogy ne zavarja köreiket, ha a társaság harmadik tagja, az ápolt szakállú, idősebb muszlim udvarias határozottsággal belé nem szakítja az induló mozdulatot, egyben belé nem fojtja az artikulálódni készülő hangokat.

– Musztafa cselebi nagyhírű mesemondó, ne sértsétek meg őt! − mondta először magyarul, utána törökül.

A világtalan öregember meghajolt az asztalka felé, de nem lépett közelebb és nem ült le, állva mondta el mondanivalóját. Miután bevégezte szavait, meghajolt, átvette az adományokat, azzal hátrálva, hajlongva távozott.

– Miről beszélt ez az agg, Ibrahim müteferrika? – kérdezte Sántha Miska, megfeledkezve morgós hangulatáról. Elbűvölte a vak mesemondó kellemes hangszíne, áradó szavainak lágy zenéje.

A müteferrika szelíden elmosolyodott:

– Álmom, hogy egyszer majd ennek a bölcs öregembernek a történeteit kinyomtassam, ahogyan már oly sok minden egyebet, köztük hitványabb, érdemtelenebb dolgokat, nyomtattam ki eleddig. Talán tudjátok, én Erdélyben születtem, és arról is hallhattatok, hogy kitanultam ott a könyvnyomtatás mesterségét, amelyet a fényességes szultán dicsőségére folytatok itt, az Ottomán Birodalomban.

– Tudjuk, hogy honfitársunk vagy – bólogatott a harcsabajuszú.

– Vagy voltál, mindenesetre – pontosított Sántha Miska.

Ibrahim úgy tett, mintha nem hallotta volna az epés megjegyzést. Tovább beszélt:

– Musztafa cselebi egy réges-régen halott kagánról regélt nekünk az imént, aki a keleti végeláthatatlan pusztákon uralkodott hajdanán. Délceg, daliás ember volt, apró termetű népe egyszerre csodálta benne a rettenthetetlen, hatalmas erejű harcost és a bölcs uralkodót. Ám a kagán, hiába tartott száz feleséget, képtelen volt fiúgyermeket nemzeni, mert Allah megharagudott reá, amiért nem vette fel az iszlám hitet, holott bölcs imámok magyarázták neki hét napon és hét éjjelen keresztül a Próféta igazságát. Ő megmaradt mégis ősei barbár vallásán. Allahot elszomorította ez a szűklátókörű, konok megátalkodottság, mélyen elkeserítette, hogy egy ilyen kiváló vezér sötétben tapogatózik, amikor világosban is járhatna, elvégre megismerkedett már a Próféta igazságával. Csalódottságában a Mindenható azzal sújtotta, hogy nem születtek fiú gyermekei. Mikor a kagán megöregedett, s érezte a halál közeledtét, magához hívatta két leghatalmasabb, legnagyobb tudományú sámánját, napokig tanácskozott velük, majd lefeküdt a fekhelyére és meghalt. A két sámán négy napig bezárkózott a díszes jurtába, ahol a kagánt a halál utolérte. A puszta ezerféle növényét, százféle állat csontját, hetvenféle hal hólyagját és a Kelet legdrágább fűszerszámait hordatták össze maguknak, hogy ezekből az anyagokból sűrű masszát főzzenek. Azzal kenték be a kagán arcát. Rajtahagyták három egész napon által. Mikor a massza a negyedik nap reggelére megszilárdult, óvatosan leemelték az uralkodóról, s ily módon egy tökéletes maszkot kaptak, amely híven őrizte a kagán arcának vonásait. Ezután leölték a kagán kedvenc lovait, lenyilaztatták asszonyait, eltereltettek egy folyót, a medrébe hatalmas gödröt ásattak, abba temették az elhunyt hőst, a lovait és a feleségeit, végül a folyó vizét visszaengedték a mederbe. Az egész nép sírt és zokogott, vigasztalhatatlan volt, gyámoltalan és elanyátlanodott. Az emberek magukba roskadva, halálra szántan bolyongtak a jurták között, mint akikből eltávozott a lélek. Akkor a két sámán tanácsba szólította a férfiakat, amelyen arra kérte őket, nevezzék meg a három legkiválóbbat maguk közül. Hosszas vita után, a harmadik nap estéjére ott állt előttük a három legnagyszerűbb harcos. A sámánok ekkor elővették batyujukból a tökéletes maszkot, hogy sorban a három férfi arcához illesszék. Az első kettő holtan zuhant össze abban a szempillantásban, ahogy az álarcot elvonták előle. A harmadikkal bezzeg különös dolog történt: amint a sámánok leeresztették a maszkot, a kagán ábrázata jelent meg mögötte, s a harmadik, immár kagánarcú harcos ájultan rogyott a földre! A sámánok nem engedtek senkit a közelébe, nagy óvatosan egy kicsike jurtába cipelték. És reggel, amikor a harcos magához tért, a halott kagán teste ébredt fel, amelyben a halott kagán lelke lakozott, ki ím, halhatatlanná vált sámánjainak varázslata által. A következő napon a kagán elküldetett a tudós imámokért, s egy hónap sem telt belé, egész népével együtt az iszlám kebelébe tért. Mert Allah olyan mérhetetlenül hatalmas, hogy még pogány varázslók útján is képes csodát tenni!

– Mindazonáltal hátborzongató egy történet – vetett keresztet a harcsabajszú.

Sántha Miska nem szólt, csak hosszasan fürkészte a müteferrika arcát, miközben azon töprengett, milyen hasznos is volna egy ilyen mesebeli álorca a magyarok népének…

 

***

 

− A békétlenség Istennek soha, de soha nem tetszik, testvéreim! Ne békétlenkedéssel, de imádkozással foglaljátok hát el magatokat! Ne azt ókumláljátok, erre vagy amarra miért dőlt rá a háza teteje, hanem fohászkodjatok, hogy rátok ne dőljön a magatoké! A szárazság okait ne a város módos polgárságában, ne a magatok fölött állókban keressétek, egyszersmind ne lássatok minden széltől zörgő bokorban ördögöket és inkubusokat! Forduljatok inkább befelé, testvéreim, forduljatok magatokba, számoljátok elé saját bűneiteket, önnön vétkeiteket vegyétek sorra, s bánjátok meg azokat igaz szívvel, őszintén és alázatosan! Úgy járuljatok elém a következő vasárnap, mint a töredelmes, s akkor én is úgy bánok majd véletek, ahogyan a töredelmessel bánni illik. És úgy bánik majd véletek az Úristen is!

 

***

 

Sántha Miska egyik kupa bort ürítette a másik után. A kolostor fala mellett ült, kecskelábú asztalnál. Vele szemben fiatal szerzetes.

− Te szépen és jól beszéltél, atyám − ismerte el Sántha Miska. − De a testvéred nagyot hibázott, én mondom!

− Istentelen ember vagy, Miska, mindig is az voltál − csóválta a fejét a komikusan elálló fülű barát. Mindkét fülének hegyén egy-egy szőrpamacs nőtt, ami mókushoz tette hasonlatossá a papot. Sántha Miska valahányszor meglátta, alig bírta magába sorvasztani a mosolygást. Még ebben a veszélyes pillanatban is rángott a szája széle, ahogy azokra a fülekre tévedt a tekintete.

− Ne várd tőlem, Miska, hogy a rendtársaim ellen forduljak miattad! Azt mondhatom csak, amit tudok: az az asszony szörnyűségeket vallott meg a szent gyónás során…

− Olyan borzalmakat, hogy világ csúfjára bottal kellett a templom körül kergetni, hogy egész Alsóváros rajta röhögjön, ujjal mutogasson reá és szárnyra keljenek mindenféle ocsmány hazugságok?

− Azt én nem tudhatom, miféléket beszélt az a némber a gyóntatószékben, ám azt nagyon is, hogy az én szentéletű testvérem elsápadt szavai hallatán… Tudod te, hogy az a perszóna még a szent ostyával is végzett varázslatot! Megtalálták a holmijában. Ugyan mi másért tartotta volna magánál?

Sántha Miska leszegte a fejét.

− Én azt nem tudhatom, atyám… Csak azt tudom, hogy ez jó indíték lesz. Zord idők jönnek, atyám! Zord idők!

 

***

 

A rácok azt vallották, a csongrádi kapu előtt valóban állingált egy rongyos, hajlott hátú öregember. A hóna alatt csakugyan koszlott gyolcsba tekert csomagot tartott, vizenyős szemeivel valóban a falakat vizslatta hosszan, alaposan. Úgy emlékeztek, folyamatosan csóválta ősz fejét. Némelyik katonának rémlett, hogy két nappal korábban a budai kapunál sertepertélt hasonlóképpen, az előző napon pedig a péterváradi kapunál téblábolt. A hóna alatt szorongatott batyuból, erre mindenki egyformán vélekedett, átható bűz áradt. Amikor az őrmester parancsára felszólították, mutassa meg, mi lapul a bugyorban, az öregember még szorosabban ölelte magához a holmit. A rácok beismerték, hogy erre huzakodni kezdtek vele, s közben véletlenül kiverték a kezéből a motyót. Az orrfacsaróan büdös dolog lágyan ereszkedett alá a porba, akár a tollpihe. Azon a helyen, ahová esett, a porfelleg elültével egy döglött kutya rothadozó teteme tekergett. Mint egy felzavart kígyó a fészkében!

Az inkvizítor megparancsolta, hogy hozzák elé az öreget, a kazamatákba siető rác hadfiak azonban csak egy oszladozó hullát találtak azon a helyen, ahová nemrég a vénembert lökték. A tetem olyasféle szagot árasztott, amilyet a kutyadögöt rejtő batyu napokkal korábban. Egyesek ennek ellenére felismerni véltek a halottban egy hajdan Szegeden szolgált vitézt. Ugyanezek a személyek kisvártatva egyebet is előkapartak emlékezetük mélyéről: szerintük ama bizonyos, egykoron a várban katonáskodó fickó (aki ráadásul kétségkívül azonos ezzel a bomló testtel itt, ni) a garázda Bottyán Jánosnak volt a kedvenc legénye! Egy fogatlan banya szerint Bottyán meg ez az alak koromfekete kakast áldoztak régen, azzal varázsoltak és bűbájoskodtak…

Másnap reggel egy tápai asszony jelentkezett a Szent Inkvizíció és a bölcs tanácsnokok előtt, majd (esküvel erősítve szavait) jegyzőkönyvbe mondotta, miszerint a férgektől hemzsegő dögöt, ami annak a különös vénembernek a csomagjából keletkezett, a rácok az ő férjével, egy becsületes tápai halászemberrel ásatták el. Másnap hajnalban, az Isten a tanú reá, az ő szerelmetes ura rútul kimúlt. Vesztének oka talán az a különös alakú kettős seb lehetett, amelyet a bal csuklóján maga az asszony vett észre még a halált követő estén, miközben levetkőztette az elhunytat mosdatás végett...

Az inkvizítorok elégedetten dőltek hátra, a tanácsnokok elborzadva pillogtak maguk elé. Az asszony csak szipogott egyre.

 

***

 

Podhradszky György uram, a nemrégiben kinevezett főbíró éppen nem tartózkodott Szegeden, mivelhogy Pozsonyban időzött, ám a hírek hallatán nem volt rest váltott lovakon nyargaló megbízható futárral azt üzenni a tanácsnak: ne bizonytalankodjanak az urak, inkább a Szent Inkvizíció elszánt, hozzáértő, tudós vizitátoraival vállvetve irtsák ki a fekete mágiának még az írmagját is az ő városából! Ha kell, hát tűzzel-vassal!

Ezt követően a vádlottakat a Tisza partján, azon a helyen, amit ma Boszorkányszigetnek neveznek, vízpróbának vetették alá. Mindahányan partra vergődtek, ami a lehető legkegyetlenebb balvégzetüket vetítette előre. A Szent Inkvizíció számára viszont megmenekülésük rendíthetetlen bizonyítékot jelentett. Cáfolhatatlan érvet a Sátán mesterkedéseinek szégyenletes sikerére…

Ezután a lipcsei egyetem jogtudósának, Iohannes Benedictus Carpzoviusnak Praxis Criminalis című műve alapján vallatni kezdték a gyanúsítottakat.

 

***

 

Kökénynét négyszer kínozták meg. Negyedszerre bevallotta, hogy eladta a lelkét az Ördögnek, szorgosan eljárt boszorkányszombatokra, megrontotta az embereket és a földeket, valamint fekete mágiát űzött. Megnevezte a társait is, köztük több ismert javasasszonyt és városi koldust. Utoljára a város talán leggazdagabb emberének, valamikori főbírájának nevét ejtette ki.

Kökényné, majd később a többi vádlott egyaránt azt vallotta, hogy a módos, nagy befolyással rendelkező, nyolcvankét éves Rózsa Dániel viselte a boszorkánykapitány tisztségét közöttük. Elmondták, hogy szerződést kötöttek az Ördöggel, aki bakkecske alakjában jelent meg előttük, ők megcsókolták a homlokát és a farát, majd megtagadták Istent. A Sátán ezután emberi alakot öltött, sorban közösült velük, testükbe bocsájtotta jéghideg magját. Bevallották, hogy azért léptek kapcsolatba a Gonosszal, mert jobb életre, gazdagságra vágytak, s ezt egyesek szerint Lucifer, mások szerint Plútó megígérte nekik.

A Pokol szolgáiként tömérdek kárt okoztak, gyermekeket, terhes asszonyokat rontottak meg, a szentelt ostyát nem tudták lenyelni, ezért kiköpték, utána elásták, egy rác gyereknek levágták a fejét, helyette tökből varázsoltak fejet a nyakára, és senki nem vette észre a változást, még az anyja sem! Ők közben az igazi koponyát elföldelték, hogy ezzel szárazságot okozzanak a vidéken. Az esőt Rózsa boszorkánykapitány javaslatára eladták Törökországba, ezért sújtotta dögletes aszály a város földjeit. A megtermelt gabonát, a kifogott halat is elkótyavetyélték ugyanoda, részben egy akó pénzért, részben tömérdek bolháért. Hatvanasával, százasával keltek át a Tiszán − nem hajókon vagy ladikkal, de rostán és dióhéjon! Évi három alkalommal a Gellért-hegyre repültek, olyankor a kapitány paszományos ruhát viselt. Amikor odaérkeztek a hegyre, ettek-ittak, mulatoztak, mígnem Rózsa kapitány egész egyszerűen semmivé lett, a lakoma alatt használt ezüst- és aranypoharak meg mind egy szálig disznóganajjá változtak. Elárulták még, hogy fényes, aranyos zászlajuk van az Ördög képével ékesítve, s hogy egy dióhéjban őrzik. Az egyik boszorkány megvallotta, képes tyúktojást tojni, sőt: abból él, hogy ezekkel kereskedik!

Többen megnevezték Sántha Miskát is, ki boszorkánykapitányként, ki annak helyetteseként. Néhányan csak arról hallottak, hogy Rózsa és a Sátán ügyeiben jár-kel évek óta, s nem ritka, hogy a pogánnyal paktál, olykor napokig Isztambulban időzik, ahová egy szemvillanás alatt képes eljutni.

Egy szép napon az egyik italmérésben a városi pribékek nyakon csípték a hajdani kurucot.

 

***

 

Sántha Miska teste elernyedt.

A férfit először lemeztelenítették, utána hasra fektették a hideg, koszos kövön. Három kötelet hoztak. Az egyik kötél egyik végét a jobb, másik végét a bal csuklójára hurkolták, a másiknak két végét a két bokájához kötötték. A harmadikat átfűzték az előbbi kettő alatt. A mennyezetbe valamikor régen ügyes kezű mesterek erős vaskampót ágyaztak, azon vetették át ezt a harmadik kötelet, az egyik végét a falból kiálló karikához csomózták, a másikat húzni kezdték, míg Sántha Miska a levegőbe nem emelkedett. Eleinte alig érzett fájdalmat, tagjai sem marjultak ki. Idővel azonban sajogni kezdett mindene, karjai kicsavarodtak, térdei kifordultak a helyükből és lüktetve sajogtak. A leginkább mégis az zavarta, hogy a szemérme védtelenül, takaratlanul lóg.

− A boszorkányság crimen exceptum, rendkívüli bűn, ezért lelke üdvösségének megmentése érdekében ismerje be haladéktalanul − hallotta az inkvizítor fakó hangját. Nem válaszolt, nem szólt egy szót sem. Foghíjas száját összeszorítva, konokul hallgatott.

– Mit kerestél a töröknél? – szegezte neki a kérdést a városi tanácsnok, aki eddig csöndben támasztotta a falat az egyik sarokban. – Rákóczinál jártál, ugye? Valld be, úgyis kár tagadnod! És sorold el azt is, miféle gazságokat terveltetek ki közösen Isten kegyelméből uralkodó királyunk őfelsége és őhozzá leghűségesebb városunk ellen!

Sántha Miska hallgatott. És naponta órákon keresztül lógott anélkül, hogy egy hang is elhagyta volna az ajkát. Akkor vízpróbának vetették alá. Tudott úszni, mégsem tett egyetlen mozdulatot sem a folyóban. Várta, hogy a Tisza elsodorja, lehúzza egy örvény, tüdeje megteljék vízzel, vígan lakmározzanak belőle a halak. Jobb, mint megégni, csak ez járt a fejében. Egészen addig, míg el nem ájult.

 

***

 

Úgy érezte, egy akó vizet öklendezett már ki, de a szerzetes még mindig csak nyomta és nyomta a mellét.

− Hagyja abba, atyám, magához tért! − kurjantott egy süvölvény fiú.

Sántha Miska a szeme előtt táncoló véres karikákon keresztül megpillantotta a jól ismert mókusarcot.

− Kár volt, atyám − lehelte.

− Ez az ember ártatlan! − kiáltott fel a pap. Csuhájából csavarni lehetett a vizet.

A kevés híján vízbefúlt férfinak csak este mesélték el, milyen halált megvető bátorsággal ugrott utána a barát a veszedelmesen örvénylő-zúgó folyóba és miként cibálta partra a hajánál fogva.

− Miért tette, atyám? − nézett a szerzetes szemébe Sántha Miska másnap reggel.

− Mert noha istentelen ember vagy, mégis értékel téged az Úr! Ha kell, hát általam... Igaz, nem ritkán csúnya a szád, akár egy részeges, hullákat fosztogató martalócnak… Holott nálam jobban senki nem tudja, mennyi könyvet elolvastál! Ha korábban nem is sokat tettél elméd és lelked pallérozásáért, az utóbbi időben, titokban és rejtezkedve bár, de nagyon igyekszel bepótolni a mulasztásokat… Még ha titkolod is, még ha oly sok mindent titkolsz is, igyekszel, küzdesz a rossz ellen… Álarcokkal, hazugsággal, szótlansággal, ha kell. Nem válogatsz az eszközökben, azt meg kell hagyni… Elszomorít a durva álarc, amit időről időre felhúzol, elszomorít a többi maszk is, amiket viselni magadra parancsolsz... Mindennek ellenére meg kellett tennem, amit tettem… Kétségtelenül istentelen, őszintétlen ember vagy. De nem boszorkány.

− Őszinte ember vagyok, atyám, semmi több! És én mondom, hogy a többiek sem boszorkányok…

− Ennyit tehettem − tárta szét a kezét a szerzetes.

 

***

 

Tekintetes Főbíró uram!

 

Városunk tanácsnokai és a Szent Inkvizíció tudós atyái a helybéli ferencesekkel karöltve több tucat személyt hallgattak ki gyanúsítottként és több százat tanúként. A kihallgatások alapján húsz személy ellen állt meg a vád. Ezek közül azonban Pálfy Ferencet hamarosan fölmentették. Olyan gyorsan, hogy börtönbe zárni sem volt érkezésünk, ám a többi tizenkilencet lecsuktuk mind. A börtönből végül egyedül a Sántha Miskát engedtük szabadon, felőle vízpróba által bebizonyosodott, hogy mégsem boszorkány. (Attól még, köztünk legyen szólva, uram, nagyon is a Sátán fattya!) A pokoli hadsereg többi tizennyolc tagját azonosítani tudtuk, s a közöttük fönnálló ördögi hierarchiára is fény derült.

 

A lefogottak és bűnösnek találtaknak névsora és a Sátán ármádiájában viselt beosztása pedig a következő:

 

Rózsa Dániel, a boszorkányok kapitányának vallották többen.

Széll Zsuzsanna, azaz Rózsáné asszony, mint pohárnok szolgált a seregben.

Katona Ferenc, ő volt a zászlótartó.

Borbola Ferenc, kecskeméti származású ember, hadnagynak tartották.

A pétervásári Kovács Pál, a koldusok felügyeletével volt megbízva.

Nagy Anna, előbb Kökény András, utóbb Giliczó János felesége, Rózsa bíztatására lett boszorkány, ilyen minőségében bábáskodott, gyógyított, a legtöbb rontást ő tette, Makóról két esztendeje elűzték, egyébiránt Békés vármegyei származású. A ládájában megtalálták a szent ostyát.

Jancsóné Szanda Katalin, Hevesből jött Szegedre, ő is gyógyítással foglalkozott.

Tóth Erzsébet, Danyi János özvegye, huszonhét éve boszorkánykodott a galád!

A koldus Dancsó János, ugyancsak Hevesből.

Dancsóné Hisen Borbála, árokszállási származék, a templom szegényei közé tartozott.

Koncz Sára, Végh István felesége (Rohonkánénak is hívták), Turáról való, huszonkilenc éves, ő volt a legfiatalabb, mindmáig viselősnek vallja magát, de ennek nyoma nem látszik.

Korcsek Zsuzsa, Tóth Ádámné, Nagykátáról való.

Köre Ilona, Pálfyné, akit Kerelának is neveztek, bábasággal foglalkozott.

Csikós Jánosné Erme Örzse.

Barak Margit, Dugonics Mihály özvegye.

Horváth Mátyás özvegye, Örzse; őt Bogadussánénak is hívták, Erdélyből származott át Szegedre, ládájában megtalálták a szent ostyát.

Malmos Katalin, Légrádi János özvegye, szegedi születésű.

 

Tekintetes Főbíró uram!

 

A felsorolt személyeken, az egy Malmos Katalin kivételével az inkvizítor atyák mind meglelték a Sátán jelét. Most tizenhatan várják az ítéletet, tudvalévő ugyanis, hogy a Kerelát valaki megfojtotta a börtönben, egy másik meg meghalt magától.

 

Őszinte odaadással:

Tóth Pétör, városi írnok

 

***

 

Rózsa Dániel, martonosi születésű, nyolcvankét esztendős öregembert harminckét vádlott és tanú vallotta egybehangzóan a boszorkányok kapitányának. A vízpróba során őt senki nem mentette meg a Tiszától − régi halász ember lévén, maga lábalt ki a folyóból. A város egyik legvagyonosabb polgára volt, korábbi főbíró, ugyancsak méltatlannak érezte volna, hogy vízbefúlással meneküljön a további eljárás elől. S talán nem is hitte igazán, hogy polgártársai a végsőkig elmennek majd. Mindemellett egy percig sem volt hajlandó komolyan venni a vádakat és elfogadni a megalázó és avítt procedúra jogszerűségét, ezért viselkedésére az a magyarázat is megállhatja a helyét, mely szerint kevélyen és tüntetően úszott partra, s bizony büszkén, emelt fővel lépett a fövenyre. Sajnos, ezzel megpecsételte a sorsát.

A Szent Inkvizíció 1728 júniusának folyamán jegyzőkönyvben rögzítette a boszorkánymester vallomását. Az írnokok a törvény betűjéhez híven munkálkodtak, tehát korántsem szó szerint körmölték le Rózsa Dániel vallomását. Ehelyett az előírt formuláknak és ősrégi szokásoknak megfelelően jártak el. Az inkvizítor kérdéseire adott válaszokat a jegyzők nem egyes szám első, hanem egyes szám harmadik személyben vetették papírra. Ez időtlen idők óta megszokott eljárás volt az inkvizíciók során. Ilyenkor voltaképpen kész feleleteket adtak a boszorkányság gyanújába keveredett személy, jelen esetben Rózsa uram szájába, így az évszázados kliséket jóformán csak a megfelelő tulajdonnevekkel kellett kiegészíteniük. Ugyanezt a módszert alkalmazták a többiek kihallgatásán is. Valójában a vallatás során a vádlottak az igen és a nem szavakon, valamint személy- és helységneveken kívül egyebet ki sem ejtettek a szájukon, vagy, ha mégis elhagyta ajkaikat más szó, az a könyörgésé, esetleg a fájdalomé volt.

Íme, Rózsa Dániel vallomása, amint az a szegedi inkvizíció során leíratott:

– Van-e szövetséged az ördöggel?

– Van szövetsége, megtagadta az Istent, a szenteket is hátrahagyta, szegényeket. A Boldogasszonyt is megtagadta.

– Miképpen és mi formában cselekedted mindezt?

– Volt egy vak feketeszőrű állat, azt tízszer kerülte meg és annyiszor csókolta is meg, miközben azt mondotta: te vagy az én uram. Tartsatok nagyok, a tiétek vagyok! Megesküdött, hogy akármit fognak parancsolni a pokol fajzatjai, abban ő készséggel eljár. Plútóra esküdött.

– Mikor keletkezett a szövetség?

– Ötven esztendeje.

– Meddig tartott?

– Holtáig fogadta és esküdött. Erről írást adtak neki. Mikor Szegedet visszavették a pogánytól, a várban feltörték a ládáját, akkor veszett el az írás.

– Miféle helyen köttetett a kontraktus?

– Martonoson, Katona Ferenc házánál, Plútó ördög személyes jelenlétében. A vádlott első esztendőben tizedes volt, azután mindjárt kapitány lett.

– Volt-e jelen rajtad kívül még valaki a szerződéskötésnél?

– Kerela napa, Csiszárné napa, Katona Ferencnek az anyja meg az apja, bizonyos Katona Mihály.

– Miféle jele van annak, hogy szövetséget kötöttél és hogyan jelöltek meg?

– A jelet a szeméremtestére ütötték, nem emlékszik reá jól, hogyan, mivel részeg volt, hanem látta, hogy második s harmadik ujjával nyomta reá a Plútó. Azután azt mondotta a Plútó: no, már az enyém vagy. Azután ittak, ettek, táncoltak és vigadtak.

– Mi vitt arra téged?

– Katona Ferenc atyja és anyja ámították el. Azt beszélték, hogy a jó élet az maga a gyönyörűség. Mutatták neki a sok szép asszonyt, akik a hatalmukban vannak és ígérték neki az örömöket… Azután, valahányszor kellett, baszott vélük… Az pokolbeliekkel toszott…

– Űzted-e a babonaságot, a bűbájosságot? Miféle szavakkal és cselekedetekkel? Hányszor?  Milyen helyen?

– Űzte, mert ez a dolog azzal jár. Első esetben Szent György, azután Szent Iván napján és Szent György éjszakáján, úgy tizenegy óra tájban mindnyájan összegyűltek, akik a szövetségbe tartoztak. Olyankor a barmot a gabona felett járatták, annak harmatját szedték és fazekakba töltötték, és ki-ki a magáét hazavitte. Otthon aztán tésztába tömték és azzal dagasztottak. Most is van az effajta tésztából a kamarában, a földön, fületlen fazékban. Az egyik ilyen éjjeli találkozón, amilyet már említett, ő Masa Gergelyt megnyargalta. Azért tette, mert az a Gergely futó és igen szerette, ha nyargalják. Az esőt és a halat Szent György napján éjszaka tizenegy óra tájban, a Maty-parton hét esztendőre eladták Törökországba, egy akó pénzért meg egy kocsiderék bolháért. A zsír, amit bűnös módon sütöttek ki a földből, hogy ne tudja táplálni a termést, ugyancsak a kamarában van, csorba bögrében.

– Emberélet ellen is vétettek? Mikor és ki ellen?

– Röszkén egy rác gyermeknek fejét vették és tökből csináltak neki fejet helyette. A levágott fejet meg elásták. De ezt nem ő maga csinálta, hanem az ura parancsolatjára tette. Azt is parancsolta neki az ő ura, hogy a tyúkokat deszka közé rakják, úgy ássák el. Azokat pedig azért ásták el, hogy azzal is kevesebb élet legyen. A gyermek fejét azért tették oda, ahová tették, hogy szárazság legyen.

– Kiknek vétettél ördöngös mesterségeddel és merrefelé?

– Martonoson a bátyjának kezeit és lábait rontotta el, mikor gyermekkorában megverte. Sokáig sínylődött szegény, mintegy három esztendeig. De rá senki nem gyanakodott, hanem Katona Ferencre. Ennek negyven esztendeje. Sárkány János vejének a fiát, Ferencet bölcsős korában rontotta meg. Kezét-lábát összehúzták-vonták. Azt a Molnár bíró feleségével együtt cselekedte. Az apjára az ördög igen haragudott, meg is betegítette, de azt nem általa végezte el. A későbbi koldust, Sánta Ferencet Martonoson, mikor az négy vagy öt esztendős volt, Kerela napával meg Pálfynével együtt rontotta meg. A lába inait kiszedték. De azt csak próbából cselekedték. Mégse lehetett meggyógyítani. Az ördög ingerelte őket arra is. Süli Józsefnek elméjét vette el, Kerela kapitány kérésére úgy rontotta meg, hogy meg is halt. Ennek öt esztendeje. Az ördög nem hagyott nyugtot neki, azért cselekedte. Legutóbb a Puskás János fiacskájának a szemeit rontotta el gyermekágyban. Elsősorban a rosszaság vitte reá arra a kegyetlenségre, az ellen az aprócska gyermek ellen. Azonban Kökényné is bíztatta.

– Kitől tanultad az ördöngös mesterséget?

– Azt is még Katona Ferencéktől, Martonoson, azok hitették el vele, hogy jó élet az.

– És másokat tanítottál-e ilyesmire? Kit és miképpen?

– Kökénynének parancsolta, hogy Rohonkánét tanítsa meg a rontásra. Két akó bort adván neki, az meg is tanította. Malmos Katát is Kökényné fogadta maga mellé, hogy tanítsa, de erre is ő utasította. A Dancsó dobosnak is ő parancsolta, hogy fogadja be Kökénynét a seregbe. A maga feleségét is ő tanította. Hat esztendeje immár, hogy Borbolát tanította Kökényné által. Szántó Mihályt tizenhárom vagy tizennégy esztendeje, hogy a nemes város kocsmájában magához édesgette és rábeszélte a boszorkányságra. Azt csak úgy magányosan végezte. A Sántha Miskát is próbálta, de az ellenállt, a nyakas parasztja.

– Jövendöltél-e az embereknek üvegből, kristályból vagy tükörből a magad hasznáért, kár nélkül?

− Nem.

– Jövendöltél-e az embereknek üvegből, kristályból vagy tükörből a magad hasznáért, kárt okozva?

− Nem!

– Babonás áldásokkal éltél-e? Tudtál-e kecskebakon, köpönyegen, vagy hajón átvinni az embereket egyik helyről a másikra a levegőn keresztül?

– Tudott volna, ha akart volna, de soha sem cselekedte, mivel egy rostában százan is elférnek, a rostán pedig könnyű az utazás.

− Akartál-e szabadulni? Miért nem szabadultál, mi végett maradtál a förtelemben?

− Sok ízben ki akart állni a boszorkányok seregéből, de a pokolbeli ördög nem engedte, hogy kiálljon, mivel holtig kötelezte el magát. Segíteni is akart ő sokszor, enyhíteni a rontásokat. De például ebben az esztendőben lehetetlen visszavenni a föld zsírját, amit ők elvettek, hanem a jövendőben, ha el nem kötik az esőt, magától visszatér.

− Hogyan, hol és hányszor gyülekeztek?

− A kantár, amit a Plútótól kaptak, hétköznapokon eltűnik, hanem amikor össze kell, hogy gyűljenek, akkor nyomban megjelenik nekik, akkor újra a kezükbe kapják. Megragadják, s az viszi őket a találkahelyre. A fátenst, amit hajdan az ördögtől kaptak, ezeken az összejöveteleiken egy vékában hordozzák körbe, de az minden egyes találkozó után egyszerűen csak ganéjjá változik. Azzá lesznek az ezüst és arany poharak meg edények is, amikből esznek és isznak, mikor együtt vannak. Legtöbbször Öthalomnál szoktak összegyűlni és a Vaskapunál. Szent György-nap, Nagyboldogasszony meg karácsony napja táján, meg abban az időben, amikor az erdei bokrokat szüretelik, szoktak Budán a Szent Gellért hegyére menni, ahol sokat esznek, isznak, táncolnak. Az alsóvárosi korcsmáról sokszor vittek bort a gyűlésekre. Egyszer három akót megittak és megint visszaokádták, hogy újra megigyák. A szőlőtőkéket a határban megfúrták és kicsurgott belőle az bor. Aradnál is így cselekedtek, Ópálos mellett, a Plútó vitte őket oda a köpenyében.

− Öregember vagy, készültél-e a halálra?

− Halála óráján, aki elsőben megfogta volna kezét, arra hagyta volna az ördöngösséget. Jó lett volna valamiféle kósza idegen is. A dobot és a fátenst, amit az ördögtől kapott, egy felsővárosi koldus vitte volna el. Ez vitte volna el a fiát is, taníttatni…

− Kik a társaid a seregben?

− Akiket megvádoltak a nemes tanácsos urak és a szentéletű atyák, azok mindnyájan ördöngösök, kivéve a Sántha Miskát, aki nem az. A Plútó hordozza őket, mint generális, ő a legfőbb úr. Most is azzal hiteti őt, hogy ne valljon és sugallja, hogy tagadjon mindent. De ő megvallja, hogy a Szántó Mihály is az, csak azért nem mondotta eddig, mert szánta. Holott tizenkét esztendeje velük tart. A felsővárosi koldus asszony is, akinek a dobot adatta halála esetére. Borbola is az, öt vagy hat esztendeje. Ő maga emelte hadnagyi rendbe. Rácz Kata, Horváth Miska, Dugonyáné mind olyanok. Eddig azért nem nevezte meg őket, mert gyakorta körülötte vannak az ördögök, a nyelvét megsütötték izzó vasakkal, hogy ne vallhasson.

− Hol van mindaz, amit elharácsoltatok?

− Az esőnek megkötése egy nagy tökben van, hordók alatt elrejtve, de nyilván a társai elvitték már onnan, ahová eredetileg rejtették. Talán éppen Szántó Mihály vitte el. Miután Rózsát lefogták, de még csak a kegyesebb tömlöcben volt, sok ízben járt bent nála Szántó Mihály. A második nap azt kérte, hogy a megkötött esőnek mivoltát hadd vihesse el magának, és kérte Rózsát, hogy ne valljon rá. Amúgy a rablott holmiról szóló lajstrom Plútónál volt mindig. Amikor összegyűltek, számról számra kérdezte, hogy hol van ez vagy amaz és neki mint kapitánynak számot kellett adni. Viszont azt az írást senki más nem tudta volna olvasni, csak a Plútó. Annak a paszományos ruhája cifra volt, akár a szivárvány, de mielőtt elváltak egymástól, éppúgy ganéjjá lett, valamint az ezüst és arany poharak.

− Ismered-e a többi városok boszorkányait?

− Szabadkán Szabó János a kapitány. Martonoson Prodán Miletin a helyettes kapitány. Kanizsán Franczúr János nevű rác ember a vezér. Ezt hat vagy hét esztendeje, Szántó Mihály beszélte és vette rá a rosszra a nemes város korcsmájában, borital fogyasztása közben.

− Milyen bűnös zászlót dugdostatok?

− A zászlójukon Dromo ördög van leírva, körül aranyosan fénylik, de ha eloszlanak, csak semmivé tűnik az is…

 

***

 

Az ítéletet a városi törvényszék 1728. június 26.-án hozta meg. Tizenkét tanácstag szavazott, egyhangúan. A később nyilvánosan több alkalommal is felolvasott indoklásban a bírák, döntésüket alátámasztandó, hivatkoznak mindenre, ami szent, valamint a Szent Inkvizíció csalhatatlan kútfőire, közöttük az említett Carpzovius tanár könyvének vonatkozó részeire.

A judícium a legtöbb vádlott esetében így hangzott: viva cremetur, azaz élve elégetessék.

Azért kivételek is akadtak. A bírák kikötötték, hogy Malmos Katalin, akin a Sátán stigmáját bárminő gondos vizsgálódás után sem találták meg, előbb pallóssal végzendő ki, Bogadussáné és Koncz Sára ítéletének végrehajtását pedig felfüggesztették.

Az ítéletet július 21.-én hirdették ki, s két nap múlva végre is hajtották a Tiszának manapság Boszorkánysziget néven ismert partszakaszán. Összegyűlt a város népe, a Szent Inkvizíció atyái és a város tanácsnokai felolvasták és megmagyarázták az ítéletet. A kivégzés előtt még egyszer megkínozták a boszorkányokat, hátha újabb neveket csikarhatnak ki belőlük. Néhány tanácsnok amellett kardoskodott, hogy a kínzatás nyilvános legyen, de a többség leszavazta indítványukat, így a tömlöcben kerítettek sort a tortúrára, még mielőtt a meghurcoltak a bámész, izgatott, vérszagra gyülekező nép elé léptek volna.

A hat férfit és hat nőt négyesével hozzákötözték a három máglyarakásból előmeredő három oszlophoz. Malmos Katalint előbb lefejezték, s csak ez után, a fej nélküli törzset erősítették a jobb szélső karóhoz, másik három halálra rémült szerencsétlen mellé; a fejét a lába elé dobták.

 

***

 

A hóhérlegények meggyújtották a máglyákat. A füst először szétterült a folyó hátán, majd a kisvártatva feltámadó szél a város irányába sodorta az égett hús orrfacsaró bűzét.

Másnap a város földjeire megérkezett az eső. A nép ebből világosan érthette, hogy a boszorkányok ártalmas működésének egyszer s mindenkorra végét vetette a tanács bölcsessége és határozottsága, egyúttal hálát adhattak rátermett és bátor vezetőiknek, amiért a gonoszok által a pogányoknak elkótyavetyélt égi áldás visszatért hozzájuk és a mindenféle pokoli veszedelmek elhárultak a fejük fölül. A város népe egy emberként sóhajtott fel; akiket pedig mindaddig kételyek gyötörtek, most végre felismerték, micsoda szörnyű ártalmára voltak városuknak az ördög cimborái, mily nagy veszélybe sodorták jólétüket, s hogy végső soron bizony becses és féltett életükre törtek…

 

***

 

Csakhogy a vizsgálatot Szeged városának tanácsnokai és a Szent Inkvizíció boszorkányvadászai ezzel még nem zárták le. Az elkövetkező napokban további huszonnyolc olyan gyanúsítottat fogtak le, akiket az ítélet kihirdetése utáni, illetőleg a végrehajtása előtti kínvallatások alkalmával neveztek meg. Tekintettel a tanács és az inkvizíció elszántságára, nem kétséges, hogy ez a huszonnyolc ember is a tűz martalékává vált volna előbb-utóbb, ha váratlanul meg nem érkezik III. Károly király parancsa, amelyben a további eljárást haladéktalanul felfüggeszti. Máig sem tisztázott, hogy miért tett ilyet, ugyanis sem ő maga, sem udvari tanácsosai nem rejtették véka alá meggyőződésüket, miszerint a szegedi tanács törvényszerűen járt el. A Bécsbe eljuttatott iratok alapján a király és környezete igaznak hitte mindazt, amit a vádlottak a kínzások hatására beismertek. Az istentelenséget és a cimboraságot az ördöggel egyértelműen és támadhatatlanul bebizonyítottnak vélték − III. Károly mégis gátat vetett a boszorkányüldözésnek. Mielőtt azonban ezt megcselekedte, még engedélyezte, hogy Koncz Sára és Bogadussáné ítéletét végrehajtsák, azzal a módosítással, hogy előbb fejezzék le mindkettőt, és csak annak utána égessék el élettelen testüket. 1729. március 9-én így is történt. A többi gyanúsított, köztük a meggörnyedt, őszbe csavarodott Sántha Miska, kisebb-nagyobb büntetésekkel ugyan, de élve került ki a szegedi vár nedves, sötét odvaiból.

 

***

 

A Márvány-tenger ezúttal valóban a márványt idézte fel a hajlott hátú, idős férfiban. Talán elapaszthatatlanul szivárgó könnyein áttörve látta olyan simának, szépen erezettnek a felszínét, amilyen a nevét adó kőzet. Régen járt erre utoljára, csupán kurta pillantásokat vetett a vízre, mégis úgy emlékezett, egészen másképpen festett ez a hatalmas víztömeg akkor, mint amilyennek most látja. Megtörölte fehérbe játszó bajuszát, megszívta az orrát, nyögdécselve lehajolt, egy kevés vizet merített a tenyerébe, megmosta mélyen barázdált arcát, könnyei maszatját a tenyerébe morzsolta. Hat éve készült erre az útra, hat hosszú évig csak ezért élt. S most, hogy végre megérkezett, lám, elkésett…

Miután − néhány órával azelőtt − megérkezett, hamar meglelte az utcát és a házat. Bebocsátást kért. Beengedték. Nem is kellett kérdezősködnie, anélkül is megtudta hamar, hogy az Isten árvaságra juttatta mindannyiukat. A hazáját, a népét. Árvák lettek mindahányan, akár tudatában vannak ennek, akár nem. Árvák lettek, mert az Úr néhány nappal korábban, április nyolcadik napján, három óra után reggel, éppen nagypénteken kivette a földi életből az ő édes urukat és atyjukat. Az Isten bizonnyal azért halasztotta pontosan arra a szent napra a Nagyságos Fejedelem végzetét, hogy megszentelje halálának áldozatát annak érdemével, aki ezerhétszázharmincöt esztendővel előtte ugyanezen a napon holt meg minden egyes emberért…

A hajlott hátú öreg nézte a tengert, tekintete éppúgy a végtelenbe veszett, akár otthon, az alföldön. Zsebébe nyúlt, gyöngéden megsimogatta az ott lapuló finom selymet. Mélyet, hosszút sóhajtott, nehézkesen megfordult, visszaballagott a városba. Néhány utcát kellett csak kutyagolnia, hogy ismét annak a háznak a kapuján kopogtasson. Csakúgy, amiképpen pár órája, ezúttal is gyászos ábrázattal, mégis szívesen fogadták, végtére is ritka errefelé a látogató. Ételt raktak elébe és egy kancsó friss, langyos tejet. Evett pár falatot az illendőség kedvéért, ivott rá néhány kortyot, megköszönte a szíves látást. Elszítt egy pipát, mielőtt kihallgatást kért. Nem várakoztatták sokáig.

Ketten fogadták: a valahai legbenső apród, a kedves arcú Mikes Kelemen és Zay Zsigmond báró, mindketten gyászöltözetben. Nem sokáig kertelt, rögvest bevallotta nekik, pusztán azért jött, hogy még egyszer lássa a nagyságos Fejedelmet, és látásából merítsen erőt a hátralévő kevéske élethez. Nem akart ő már semmi egyebet, csak látni nagyurát, akit harminc esztendőnél is régebben szolgál odaadó hűséggel. Vigasztalhatatlan, amiért elkésett.

− Gyalázat, hogy idegenben kellett meghalnia, s idegen földbe kell eltemetni! − fakadt ki végül.

− Gyalázat − bólintott Zay báró. − Az bizony!

Mikes Kelemen tekintete a távolba révedt.

– Énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon szerettem a Fejedelmet. De most már itt ragadok mindörökre, attól félek. És ő, szegény, árvaságra hagyott bennünket, ezen az idegen földön... Napok óta irtóztató sírás-rívás vagyon közöttünk… Bár az Isten megvigasztalhatna minket, de még neki sincs ehhez elegendő hatalma!

Zay báró a fogát csikorgatta, a szeme dagadt volt, a keze reszketett.

– Hát, énnekem bizony volt más okom is, Kelemen, úgy vélem! Ez azonban ma már nem lényeges… Urunk nélkül elveszettek vagyunk. Se ő nincsen, se hazánk. Így a becsületünk se ér sokat…. Viszont, ha Károly császár elmúlik ebből az árnyékvilágból, az utódjához fogunk folyamodni a hazatérésért. Asszonyszemély lesz, úgy hallottam, mivel a császárnak fia nincsen. Vélekedésem szerint erős bizakodással tekinthetünk a női szív elébe – Zay Zsigmond hangja meggyőzően hangzott, noha ábrázata olyannak tűnt, mintha éppen birsalmába harapott volna.

A vendég széttárta a karját:

– Én csak egy egyszerű városi szegényember vagyok Szegedről, nagyságos urak, ebben a kérdésben fabatkát sem ér a véleményem! De annyit büszkén vallok, hogy a legszentebb hűség soha nem apadt el belőlem: hű maradtam mindig a városhoz, amiben éltem, híven szolgáltam Bottyán generálist és a nagyságos Fejedelmet, s általuk az ország szent ügyét. Szegedet mindig jobbítani vágytam, népe mellé szegődtem már a születésemmel, csak, sajnos, a nép nem szegődött mellém tartósan, az volt az én sorsomban az egyik nagy baj, nem vitás... A furfangos Rózsa uram bizalmát is élveztem, négyszer jártam ügyeit intézni ebben a pogány országban. Egyszer egészen idáig jutottam! A nagyságos Fejedelem akkor az asztalához ültetett… Ott voltak kegyelmetek is, talán emlékeznek még reám, arra a vacsorára, amit együtt költöttünk el.

A másik kettő bizonytalanul biccentett.

− Kegyelmeddel, Mikes uram − nézett az öreg a hajdani legbensőbb apródra −, akkor már másodszorra hozott össze a Jóisten. Először Trencsénynél találkoztunk, egy hajnalon. Én hoztam Bottyán apánk üzenetét La Mothe ezredesnek, kegyelmed fordította a szavaimat.

Mikes Kelemen felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.

− Elég, ha én emlékezem, uram, nem férhet minden semmiség a kegyelmed fejébe! − mentegette az öreg az egykori apród helyett az egykori apródot, majd ekként folytatta:

− Jó, ha tudják kegyelmetek azt is, hogy Rózsa uram ügyei mindenkor a Fejedelmet kívánták segíteni, meg is égették szegény nyolcvanéves aggot a szegedi tanácsnokok, azok a pokolfajzat németbérencek! Tudták, kinek az érdekében munkálkodunk, átláttak rajtunk, nem valánk elég ravaszak, hogy túljárjunk az eszükön. Meggyőződésem, hogy kizárólag ezért rendezték a színjátékot! Annak során engem is pörbe fogtak, nekem is hordták már a fát a máglyához! Egy tiszta szívű ferences barát menekített meg engem, bármily érdemtelen vagyok is a kegyelemre....

− Egyszer akár el is mesélhetné töviről hegyire, hogyan és miként esett mindez! − biztatta Mikes.

− Úgy lesz, tekintetes uram, úgy lesz, ha kívánja! − élénkült meg az öregember.

Kis idő múltán, mialatt mindhárman hallgatásba és saját gondolataikba merültek, elkomorodva folytatta:

− Világéletemben a magam lábán álltam, sokat kószáltam a világban, sokat kódorogtam szülővárosom utcáin, terein, a Tisza partján üldögéltem, hallgattam a folyó neszeit, figyeltem a kérészek virágzását. Ne vegyék dicsekvésnek, ha azt állítom, alighanem többet olvastam tán még a nagy tudományú magistereknél is, sokat társalogtam ezzel-azzal, bölcsekkel és ostobákkal egyaránt. A beszédem is megváltozott, a szavaim és gondolataim másként járnak, kinéznek maguk közül a magamfajták. Régen megszelídültem én már a sorscsapások nyomán, az az igazság. Vadember voltam hajdanán, nem féltem talán még magát az Istent sem, most csak egy összetört, mélabús agg vagyok. Mára odavan minden. A háborút elvesztettük, tán örök időkig nyakunkon marad a labanc. Én magam az ügyünkkel együtt elvesztettem azt a szépséges lányt is, akire a háborúban akadtam… Talán nem is leltem őreá, de egyenesen a háború találta őt nekem. Ki tudja? Mindenesetre elveszett, nyomát sem találtam, pedig, elhihetik kegyelmetek, kutattam utána sokat, sokáig. Olyan volt ő, akár a mennyország. S olyan messzi is kerültem tőle, akár a mennyországtól mindannyian, bűnös lelkek…

Az öreg mind halkabban, erőtlenebbül beszélt, a másik kettő csöndesen, figyelmesen hallgatta. Nem vágtak a szavába. Úgy figyeltek rá, mintha fontos ügyben járó nemesember volna, nem pusztán kódorgó, menedékre vágyó, kivénhedt szegénylegény.

− Egyszer egy tudós férfiú arról papolt a népnek, köztük nekem − emelte meg a hangját a látogató −, milyen nagyszerű, minő világos, okos és igazságos törvényekkel irányított korszak köszöntött reánk. Hát, nagyságtok ne vegyék bűnömül, én nem látok valami nagy fényeket az emberiség egén, s amiket pedig látok, azokat bár ne látnám… A mi szerencsétlen, csöbörből vödörbe zuhant hazánkban ártalmatlan együgyűek és igaz emberek alatt gyújtanak máglyát, boszorkányt ordítva csalfán! A mi szerencsétlen országunkban becsületes embereket rágalmaznak gorombán, miközben a gazembereket mézesmázos szavakkal az egekig magasztalják… Ebben a korban, amiben élünk, kegyelmetek a tanúim rá, törvényes uralkodók halnak el messzi idegenben és a hűségeseknek meghurcolás, halál vagy számkivetettség a sorsuk... Hol van hát az a nagy szellemi világosság és igazságosság, ugyan hol?

Nagy levegőt vett, ritkás fogai közt hosszan sípolt a lélekzet, miközben ki s be járt.

– Hanem − dörmögte −, igaz, ami igaz, nem vagyok én senki, nagyságos urak, ügyet se vessenek rám… Ha viszont nem lennék túlságosan terhükre, szívesen maradnék itt kegyelmetekkel! Remélem, nem sértődnek meg tolakodóan orcátlan kérésem miatt… Nincs már nekem sok hátra, a városomban ferde szemmel néznek reám, ott rúgnak, ahol érnek, leköpnek az utcasarkokon, fejemre öntik az éjjeli edények tartalmát, a gyerekek kigúnyolnak és kővel dobálnak meg. Bármennyire szeretem azt a földet, nem bírom a megaláztatást. Itt talán még hasznomat is veszik, s mikor majd egy este nagyon unatkoznak, elbeszélem, miként égettek meg Szeged városában boszorkányként boldogtalan elesetteket, s köztük Rózsa Dániel uramat, akire csupán azon okból haragudtak, mert ügyesebb és okosabb volt náluknál, és mert a szíve a nagyságos Fejedelemhez húzott, nem a cudar némethez!

Zay és Mikes meghatódva nézték az öregedő férfit. Az vigyázó mozdulattal nyúlt a zsebébe, ahonnan egy selyemkendőt húzott elő.

− Ez itt a kezemben Vak Bottyán kendője − mutatta. − A legényétől szereztem a generális halála napján. A legénye meg akkor tette el magának, amikor Bottyán apánk ágynak esett. Az orvosok csak a fejüket csóválták, mélyeket sóhajtoztak, aztán üzentek Gyöngyösre ferences barátért… Szép, sötétbarna selyemkendő, nézzék csak, milyen finom munka! A csatában sosem hordta, csak amikor meg kellett jelennie az urak között, akkor kerítette vele körbe a fejét. No, és főként a hölgyek társaságában, mert, bár az alsó és a fölső szemhéjat ügyesen összevarrták a felcserek, őt magát mégis zavarta volna, ha érzékenyebb lelkületű személyek megpillantják.

Zay Zsigmond és Mikes Kelemen közelebb léptek, döbbent kíváncsisággal vizslatták a kendőt.

− Azóta hordja kend magánál? − kérdezte meleg hangon Mikes.

− Figyelmeztettek, hogy nem tekinthetem relikviának − mentegetőzött a vendég. − De nekem, az emlékeimen meg a ritka álomképeimen túl kizárólag ennyi maradt azokból a szép időkből… Hát, nagyságos urak, most már bevallhatom, amikor először itt jártam kegyelmeteknél, titkon bíztam benne, hogy valamilyen úton-módon szert tehetek a mi nagyurunk egy gombjára, egy haja szálára, egy darabka körmére vagy effélére, hogy elkeseredett napjaimon majd úgy fordulhassak ahhoz a számomra szent tárgyhoz, ahogyan az ereklyékhez fordul az igazhívő. Sajnos, nem jutottam semmi ilyesmihez és olyan égbekiáltó nyomorúságban élnek itt kegyelmetek, hogy nem adhatott nekem a nagyságos fejedelem egy fületlen rézgombot sem... Maradt hát ez a kendő. Rejtegettem, vigyáztam. Nagyságtok az elsők, akiknek én ezt megmutatom. Még Rózsa uram sem látta, pedig igen kíváncsi volt reá!

− Tegye el kend! − Mikes Kelemen baritonja lágyan bongott. − Vigyázzon rá továbbra is hűségesen és szépen, ahogyan ezidáig tette. Úgy hiszem, ez a kendő gondunkat viseli majd.

Az öreg óvatosan a zsebébe süllyesztette a darab selymet.

− Ha majd meghalok, nagyságtokra hagyom − dünnyögte, hálatelt pillantásokat vetve Mikes felé.

− Hát igazán maradni akar? − csodálkozott Zay Zsigmond, és szavainak mintegy nyomatékot adva, körbemutatott a szegényes berendezésen:

− Itt?

− Ha meg nem sértem, igen…

Zay Zsigmond erre hirtelen felfortyant, ingerülten morgott valamit franciául, azzal kiviharzott a szobából. Mikes felhúzta, majd leejtette a vállát, legyintett, mintha egy szemtelen legyet hessentett volna el az orra elől, mintegy jelezve, hogy nem kell komolyan venni a bárót, neki sincsenek rendben az idegei. Ugyan kinek lehetnének ebben a helyzetben…?

− Találunk kendnek szállást, ne aggódjon – mosolygott nyájasan az öregre az egykori legbensőbb apród. Kedves, barátságos arcáról őszinte, mély érzésű emberség és tisztaszívű jóakarat sugárzott.

Sántha Miska a mellére ejtette ősz fejét, érezte, hogy sírni fog megint, de nem bánta. A tenger felől a sós víz illatát hozta feléjük az esti szél.




.: tartalomjegyzék