Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - November
Ambrus Lajos

Bevezetés Pomonába

Amikor eljutottam a versailles-i királyi gyümölcsöskertbe, a Potager du Rois-ba, a Jean-Baptiste de La Quintinie főkertész alapította gyümölcsgyűjteményhez, december volt – friss, meleg atlanti szél csapdosta a füleimet.

Az a kirándulás megrendítő volt.

S bár a kert építőjének kezdeti energiáit leginkább a versailles-i mocsár lecsapolása kötötte le, közben mintegy mellékesen, a terep adta kényszertől inspirálva föltalálta az alagcsövezés furfangos rendszerét; 1678 és 1683 között árkokat ásott, kavicságyakat hozott létre; majd a kolostori kertekből ismerős magas ágyásokat épített a király birtokán – 9 hektáron.

Szóval, a némileg heroikus alapozás ellenére, mely küzdésekből a mai látogató semmit nem érzékel, immár 139 fajta alma áll félmagas szoliterben vagy lugasban kiültetve, aztán a kőkerítések előtti redélyben vagy füzéralakra fűzve.

És l32 féle körte is; példaszerűen ápolva, gondosan metszve, az alakfák többsége kandeláber alakú és Verriere-féle palmetták és füzérek formájában frissen újítva. Hanem a teljes mű, a kompozíció egésze az lenyűgöző – a hely, a környezet, évszázadok folytonossága és a nemes munka szenvedélye. A hű szakmunka, amely a gondosan megmunkált teret betölti – nincs is egy négyszögméternyi fal sem az egész intézetben, amely ki ne lenne használva, s amely hasznot ne hozna.

Ha felülről tekintek a kertre és a fényképezéshez kivételes pozíciókat keresek, azt a helyet találnám, ahonnét a kertépítőmester „főnöke”, a Napkirály maga is gyakorta figyelte az örökkévalóságnak készülő művét. Onnét a szenvtelen kamera egy szimmetrikus kertekből álló labirintus-rendszert láthat egy kiterített abroszon – geometrikus dinamizmus, a földtérkép centrumában jókora négyszöggel, amelyet ma is úgy hívnak: Grand Carré. Amely ugyan csupáncsak 3 hektárnyi – de feldarabolták újabb l6 négyzet alakú kisebb veteményeskertre (innét a névadás, mert a Potager du Rois valójában királyi veteményest jelent); s a vetésforgó-szerűen cserélt és felújított földdarabokban legalább 50 fajta kuriózumszámba menő zöldséget termelnek. Persze ezekből is az archaikus, tradicionális fajtákat; tökféléket, csicsókát, egyebeket, még a régi Magyarországról beszerzett úritököt is, amelyet a franciák azóta is annyira becsülnek, hogy az értékesebb anyagok között külön is említik. Ám minden ágyást körbetelepítettek gyümölcsfával s tucatnyi önálló életet élő kertecskével; vagy 5 ezer alakfa van itt elplántálva, köztük saját évadján meg gyönyörűen virágzik a málna és az eper.

Nos, ezen a Grand Carré-n sétálgattam kézben a fajtagyűjteményi jegyzékkel és az elsők közt a régi ismerősnek kijáró meghajlással üdvözöltem a párizsi Drap d’or almát – a régi tipológiák szerint egyik markáns fiát a Fontos renetek népes családjának, amelyet alig két hónapja fényképeztem utoljára vagy kétezer kilométerrel odébb, keletre, a „szőke Nyikó” mentén. Egy szerény, szinte rongyos kis falucskában, amely innét nézve olyan valószerűtlennek látszik, mintha valami egzotikus, elképzelhetetlenül távoli mélyszigetvilágban feküdne – az Óperenciás tengeren túl, éppen a hozzáillő névvel.

Nagymedeséren. Egy különös, archaikus szépségű „zsákfaluban”, annak is a hegynek futó legvégén. A mai Romániában, a régi Udvarhelyszék vármegyében. „Mézes” Péter öthektáros gyümölcsösében, amely egyáltalán nem kicsi; majd’ kétharmada az itteninek. Arrafelé kiváló mikroklímájú gyümölcstermelő zsákfalvak húzódnak-simulnak a hegyoldalakra, csapatostul, egymás mellett: Kecset, Alsó-Bencéd, Tordátfalva, Nagymedesér, a hegyek túloldalán, a Firtos alatt például Váralja, Énlaka vagy Etéd.

László Péter volt a becsületes neve a kortalannak látszó, tiszta arcú unitárius gazdának, aki a „mézes” ragadványnevet egykor virágzó méhes-kertjéről kapta; s bizony az ő kertje is a legemlékezetesebbek közül való volt, amit valaha láttam, pedig egyáltalán nem ezt a kései francia barokkot idézte, ezt a hiánytalanul átmentett pompát, a kivételes eleganciákat, s nem is a hivalkodó, mégis érzékelhető monumentalitásokat vagy annak kifinomult téralakításait. És a növénynyírás trükkös módozatait.

Ha mindenáron mondanunk kéne rá valamit, leginkább az angolkertek időtlen tájképi természetességét említeném. De azt sem egészen, mert az „ánglus kertben” a medesérihez képest mindig akad némi formanyelvi modorosság, ügyes kiterveltség, néhány hanyagul elhintett műrom vagy egyéb szándékolt mimikri. És a medeséri kert azért is modell-kép, mert feltehetőleg így, vagy hozzá hasonlóan nézett ki az időből kiragadható, magára valamit is adó, jól felépített és belső összefüggéseit őrző, közönséges régi magyar gyümölcsös. Valamikor – anno. A minden szempontból elfelejtett, szolid pomológiai fénykorokban. Talán a XIX. század legvégén. S akár Erdélyben, akár a Dunántúlon, s hogy csak a kézenfekvő példákat mondjam, a nagyszerű gyümölcsösöket felvonultató Zalában, Somogyban, Baranyában, de a Felföldön is, ahol sok helyütt találkoztam a régi magyar kertek maradvány-nyomaival. Legalább tizenöt-húsz, ma már alig ismert almafajta volt mindenfelé telepítve, alig kevesebb körtefa, méhesház kasos méhészettel, esetleg filegória vagy szerszámosház és persze pince vagy földbe vájt nagyobbacska verem. S ha nem is éppen átlagos eset, de idézhetnénk egy régi fajtákat is szívósan gyűjtögető hajdani pomológusnak, a borgóprundi gyógyszerész Wachsmann Albertnek egy különös apróhirdetését, amely híven illusztrálja a magyar gyümölcsösök mára szinte elképzelhetetlen és felfoghatatlan pompás farsangi kavalkádját – az egykori fajtagazdagság rendkívül tarka forgatagát. Arra az egyébként természetes akcióra vetemedett ez a derék szász patikárius 1905-ben a régi Szolnok-Doboka vármegyéből, hogy a Gyümölcskertészet című szaklap olvasóinak aktív közreműködését kérje. Segítségül – borgóprundi, Beszterce melletti kertjének tökéletesítéséhez. Ezt írta: „Gyűjteményem számára több hazai helyi almafajtát nem tudván idáig megszerezni, ez úton kérem fel t. gyümölcsész társaimat, hogy akiknek az alábbi almafajtákból fáik vannak, szíveskedjenek címemre 5-5 oltóvesszőt utánvétellel megküldeni: Őszi kenészi alma. Téli kenészi alma. Szalóki kormos. Korostyánka. Cimici. Kormos zöld. Szegletes alma. Tót piros. Aranymagú. Beregi kormos. Pestmegyei fehér harangalma. Mátyás király. Borsos alma. (Kolozsmegyei téli alma.) Tordai káposzta-alma. Barnapiros sóvári. Katsari alma. Tisztelettel: Wachsmann Albert, Borgó Prund.” – A lista nagyon is érdemes volna a mélyebb elemzésre, most itt elég annyi, hogy aki a felsorolt tizenhat fajta almából ma ötnél többet ismer (a kenézi alma még az ötvenes években eléggé ismerős volt, a sóváriról nem is beszélve), s ha netán még azonosítani is képes volna őket, bárha névről is, akkor, mondom én, a siker biztos reményében felvételizhetne a kertészeti egyetem gyümölcs-tanszékére…

 

A medeséri kert egyszerre volt élő és burjánzó, de már végső hanyatlásnak induló organizmus – természetes skanzen, amelyet, ahogy mondani szokás, itt felejtett az idő. Szinte szó szerint: a maga csonkítatlan egészében. Igaz, Péter bátyám időközben felhagyott a méhészkedéssel. Ám a „szárnyas idő” nemcsak nagyobbacska gyümölcsöst pottyantott ide – hatalmas, öreg fákkal, szarvas és medve taposta csapásokkal, vaddisznó túrta teraszokkal vagy éppen kies kaszálókkal; aztán szénakalangyákkal, pompás füvekkel és tarka virágokkal, a vadság ezernyi barbár szépségével, amely a maga észrevétlen egyszerűségében fordult át a fölötte húzódó sűrű erdőbe, hanem egy hozzávaló romlatlan szerkezetű falut is. Szegény, öreg, szintén romlásnak induló települést, lepusztult, de gyönyörű tornácos székely házakkal (közte „Mézes” Péterék régi és különös módon deszkával teljesen fedett tornácával), faragott kapukkal és autóval szinte járhatatlan, kövekkel szórt útjaival. És hát elöregedett lakókkal, mint amilyen maga „Mézes” Péter is volt, úgy hetven körül. Ahogy haladok befelé a tisztaszoba felé, mintha valami egzotikus és erőteljes időutazásban bolyonganék. Krúdy jut eszembe, Szindbád egyik elfelejtett novellája, annak is a legelfelejtettebb csárdája – ahol átható, erős birsalma-illata szokta átlengeni a tisztaszobákat. Ahol az öregszekrények tetején régi cseresznye- és körtebefőttek, almakompótok sorakoznak megbarnulva, összetöppedve, hólyagpapírral lezárva és éppen a ”korcsmáros öreganyja haldoklik az ágyban”. Leginkább az l787-es, hosszú latin feliratú mestergerendát fényképeztem és fordítgattam ott Medeséren, magának a gazdának is; az Úrnak dicsőségére emelte ekkor és ekkor ez meg ez az őse stb. – és első lelkesedésemben egyáltalán nem érzékeltem, hogy szinte szó szerint az emlegetett Krúdy-novellában kóválygok. Hogy a konyhai ágyban észrevétlenül és időtlenül tényleg fekszik valaki. Kifelé menet aztán felfedeztem a mozdulatlan, csont-sovány és fejkendős öregasszonyt, aki alig látszott ki az orráig húzott takarója alól és szinte érzékelhetetlen volt a jelenléte. Péter bátyám 99 éves gutaütéses, évek óta megvakult édesanyja feküdt ott, aki már régóta készült a végső, nagy utazásra.

 

La Quintinie mester egészalakos bronzszobrot kapott a francia királyi kertben; büszkén álldogál egy igen magas, feliratos talapzaton, jobb kezében oltókés, baljában oltóvessző, mint a gazdagság legfőbb attribútumai és valósággal lebeg az éteri magasságokban, s közben nyugodtan szemléli művét. Győztesen áll – egész Versailles fölött. A parókás kertész első királyi intendánsként, ahogyan a régi, hazai tisztelői mondják, az alagcsövezés feltalálása mellett leginkább a „fák physiológiáját tette tanulmánya fő tárgyává” – ezt éppen egy régi magyar kertész-oktató írta a mi Jean-Baptiste-unkról, miközben a metszés és fanyesés bonyolult tudományára okította a hazai nebulókat. Az a lényeg, mondta ki a szentenciát ez a régi, névtelen falusi oskolamester, hogy Quintinier épp a fák „physiológiájából kiindulva alapította meg rendszerét, melyet még ma is követni vagyunk kénytelenek, ha annak nem akarjuk magunkat kitenni, hogy gyümölcstermelésünk kudarczot valljon”. És a hajdani tankönyvszövegnek megfelelően ott nincs is kudarc: a királyi főkertész műve egy nagy és pompázatos kert, amelyet ugyan csak 1991-ben tettek látogathatóvá, viszont 2000-re már 27 ezer fizető nézője is akadt. Cáfolhatatlannak bizonyult hát egy vidéki magyar oktatómester hajdani állítása a kert lényegéről. Merthogy a fák nyesése mellett a kertépítésben is Párizs, mindig Párizs a zsinórmérték! – mondja a tanyasi tanító; Párizs „egész Európának mintául szolgált és még ma is a világ legpraktikusabb organsatiója, anélkül, hogy valamit is vesztett volna előbbi értékéből”.

Versailles-ban a szigorúan alakra nyírt – Medeséren viszont az igazi „libré”, azaz a maguk szeszélyes természetével szabadon és hatalmasra nőtt fák közt sétálgathatunk. Itt is, ott is, az emlegetett Drap d’or gömbalakú fái alatt, például, amelyet a keleti végeken szinte alig tudtam azonosítani. Az történt, hogy Péter bátyám egyszerre valami ’drót’-nak, vagy ’dróp’-nak vagy effélének mutatott be egy kuszált lombozatú gyümölcsfát, ráadásul kellőképpen motyogott is hozzá, én meg értetlenül csóváltam a fejem. Jól tudom én, hogy a névadás bonyolult műveletei körül mindenfelé súlyos, itt-ott kedélyesen szórakoztató félreértések akadhatnak – de ekkorák? Rengeteg a régi fajta, százakra rúg a tájnyelvi alakzat, gyakori a félreértés vagy félrehallás, és jócskán akad megmosolyogni való, de olykor követésre méltó telitalálat is. A Clapp kedvence nevezetű nem túl nagyméretű nyárvégi körtét, például, amelyet a messzi Massachusets államban magról keltetetett ki egy „Clapp Tádé nevű egyéniség”, mond Bereczki Máté, a Lövölde téren a minap Klapkának (!) láttam kiírva. Sőt, erre a körtére az udvarhelyszéki Énlakán is ugyanúgy Klapkát mondanak. Vagy a szintén XVII. századi nagy francia botanikusról, Olivier de Serres-ről (ejtsd: szerré) elnevezett körtét mindközönségesen Seres Olivérnek mondják mindenfelé a magyar nyelvterületen – így van értelme. És az élénkpiros pöttyökkel behintett Avranchesi jó Lujza nevezetű őszi körtét meg (Bonne Louise d’ Avranches) a kolozsvári piacon pajzánkodva ’Avrám cseszi Lujzát, de jól’ néven szokták tréfásan emlegetni.

Viszont Péter bátyám valamilyen ’drótról’ szóló szavait akkor sem kezdtem kapizsgálni, mikor egy sárgulásnak indult, itt-ott halvány fűzölddel csíkozott téli almát varázsolt elő a kamrából – tanácstalanul forgattam. Felvágtam és rituálisan szagolgatni kezdtem. S mint valami ráolvasás vajákos szövegét, a Mézes Péter közölte nevet mormoltam méla kíséretül. Beleharapok és nagy okosan analizálni kezdem. A látványt is, az ízeket is. Mintha a porhanyós almahúsban némi tompácska íz-harmóniákat vélnék felfedezni, ám a fűszeres édes-savanykás mű-egész továbbra is bölcsen hallgat. Ahogy hümmögök ott a medeséri éles fényekben és reménytelenül szuggerálom a jó maroknyi almaszeleteket, egyszer csak hopp, beugrik egy ma már igazán ritka gyümölcs neve. Nem drót, nem dróp – Drap d’or! Ó, a Drap d’or, ez az elegáns gyümölcs – és éppen itt, Nagymedeséren! Persze, valóban igazi francia, eredetileg bretagne-i eredetű gyimilcs őkelme, mondom hozzá a még régebbi pomológiumokat, a jeles Le Lectiert például (Catalogue des arbrés cultivés dans son verger et plan), aki Bethlen Gábor fejedelemsége idején, 1628-ban már úgy emlegette ezt az almát, mint egy közismert és népszerű, de szigorúan meleg fekvést kívánó fajtát. S amelyet Bereczki Máté a szépséges Aranyszövet néven vett fel l877-ben beinduló pomológiájába (Villási Pál, a keszthelyi gazdász és szakíró, szintén a XIX. századból, nem kevésbé poétikusan Arany kelméjű almának fordítja) – amely gyümölcs ma már szinte végleg kikopott, amúgy meg bő levű, cukros és „finom savannyal emelt”. De hogy Medeséren kelljen azt is rögzítenem: valóban kellemesen fűszeres ízű. Pomme Drap d’or!

 

 A francia kertben ott feszített a szépséges Aranyszövettől nem messze a mókás nevű Ápi alma is, amelyet különben Medeséren nem láthattam, merthogy Péter bátyánknak nem akadt belőle – emitt rögvest három változványa is: a vörös, az Api étoilé és a fekete változata; a sok kálvill és még több rambour társaságában.

A versailles-i kert maga volt a jól felszerelt, gazdag és rendezett isteni paradicsom – a decemberi napsütésben nyoma sem volt holmi diszharmóniáknak, hiánynak, erőlködésnek, hamis akusztikának. Maga a Napkirály gyakran legyalogolt ide, és nem volt rest metszőollót (akkor még metszőkést) felséges kezébe venni és gyümölcsfákat ifjítani. Gondolom, Quentitnie mester udvariasan szigorú, s ha kellett, szelíden korholó felügyelete mellett – mert aki próbálkozott valaha is ifjítással, a saját kárán tudhatja, hogy egyes szívós gyümölcsfák szakszerű és folyamatos, pláne sikeres metszése nem a lefitymálandó tudományok közé tartozik. Alakfának hajtogatva, vagyis hosszú évekig szisztematikusan formálva, a hajtóágakat rácsokra terelve, a hajtásokat következetesen csipkedve és rögzítve éppenséggel nem az. Ez már a legelőkelőbb és legfinomabb kerti művészet.

Udvaroncai és főkertésze, s persze talpnyaló írnokai minden szavát lesték ennek az alapító Soleil roi-nak – például el is neveztek egy bőtermő körtefajtát őfelsége egyik spontán felkiáltásáról. Egy olyan fajtát, amelyet a királyi kezek még csak a legtávolabbról sem illettek, vagyis a nagy királynak semmi személyes köze nem volt hozzá. Történt, mondja az epikus hagyományokban gazdag francúz gyümölcs-legendárium, hogy a Napkirály a francia középvidéken, a jó Bourgogne-ban utazgatva egyszer csak gazdagon megrakott körtefát pillantott meg – szinte földbe gyökerezett a lába. Egyes royalista írnokok jelentése szerint őfelsége a vizuális élmény hatása alatti bűvöletében csupán annyit tudott kinyögni: „Ah mon dieu!” Nosza, uccu tintanyalók – versenyt szántva a papírost, a felséges elszólás szerint rögtön új nevet is adtak e helyi tüneménynek. Ennyi volna az Ah Mon dieu nevezetű körtefajta állítólagos históriai etimológiája – ó, Istenem, mondom én, royalista népmese ez is. Mert a régi, állítólag a Mont-Dieu karthauzi apátság kertjének környékéről felgyűjtött igen bőtermő körtét Bereczki atyánk az egyszerű és puritán Bőtermő néven írta le a Gyümölcsészeti vázlatok legelső kötetében. De azért a mi Bereczkink sem felejti hozzátenni, megveszekedett republikánusként, hogy jó lesz ám vigyázni, mert „kertem laza talajában hitvány gyümölcsöket terem minden száraz évjárás alkalmával, s csak híréért tűröm itt meg, és különösen azért, hogy azoknak, akik vele alkalmasabb vidéken akarnak kísérletet tenni, ojtóvesszővel szolgálhassak”. André Leroy, a legnagyobb Bereczki-kortárs francia pomológus csodás művében, a hatkötetes Dictionnaire de Pomologie-ban meg is találtam ezen a néven; ő is leírja a fenti csinos legendát a Napkirállyal, persze ő sem ad hitelt a mesének, márpedig ha Leroy mester mond valamit, az nagyjából annyit jelent, hogy faktum – egy-két apró adatocskát leszámítva.

A nagy francia génbankban sehol nem láttam, még utalásokban sem, a mi közép-európai büszkeségeinket – oh Mon dieu, ó, nem; például a valamikori Magyarország vezető gyümölcseit. Például a Batul és Pónyik nevezetű almákat. Amelyek a bő csapadékú és gyorsfolyású Maros völgyéből terjedtek szét minden irányban, vagy kétszáz éve. Persze magam is jól tudom a nyomorúságos és nagyon is kézenfekvő választ. Azért nincsenek ők itt, mondom a francia kertészeknek, első sorban Frédéric Abergelnek, a kert „kultúrattaséjának”, fölemlegetve e gyümölcsök különleges beltartalmait, mert már itthon sem tudunk róluk semmit. Odáig jutottunk a kolosszális és elvtelen búfelejtésben, tettem hozzá a napsütéses párizsi kertben, ha valaki szenvedelmes kertészként kívánna elmélyültebb érdeklődést mutatni mondjuk a Batul vagy a Pónyik iránt, sőt még ültetni is kívánná őket, annak körülményes nyomozásokat kéne folytatnia eldugott, pusztulásra ítélt „zsákfalvakban”. Nagymedeséren például. Vagy elhanyagolt és meg nem művelt domboldalakon vadászni, elvadult pusztákon, csádéban-gazban és erdőszéleken és maradványgyümölcsösökben. Esetleg lerobbant erdei tanyák környékén, hadakozva a csalántengerrel és színes régi pomológiai nyomatokat a kézben tartva kéne gazos árkokon átmásznia, hogy a fellelt gyümölcsöket azonosítani lehessen. A Batulokat és a Pónyikokat. Merthogy lehetetlen vásárolni őket – mi sem ismerjük az elfejtett, veszni hagyott és alig valamire taksált egykori kvalitásokat, az „ősök hagyatékát”, a „régvolt értékeket”, nemhogy az érdekeiket a legutolsó töltényig védő franciák. Mondom is a francúz főkertésznek: a pannon provinciákból nem egyébbel, mint velük együtt kéne „visszakéredzkedni”. Európába. Almával a zsebben. Batullal és Pónyikkal. Ezekkel az itt egzotikusnak számító gyümölcsökkel.

Noha, s ezt gyorsan ideírom, a nagy Batul, anno, főleg egyes belga és német tudósok nyomására be is került a jelentősebb európai pomológia-válogatottakba – így hamar felbukkan Leroy mester monumentális művében is, bár éppen itt nincs oly sok köszönet benne. Ez a meghatározó tudósember Pomme Batullen név alatt tárgyalja szótárának harmadik, l873-as kötetében, egyébként szinte egyetlen magyar eredetű gyümölcsként a leírt és kontúrrajzokon közölt 915 körte és 527 alma közül; szóval ebben a gyümölcsészek nemzetközi bibliájának tartott munkában legalább a Batul szinonimája tiszta. Egyetlen apró probléma Leroy eredetmítoszával akad – a gyümölcsöt még l868-ban, a helyes és pontos Pomme de Transsylvanie néven jegyzi, viszont az 1873-as hatkötetes munkába az eredetet a jobban csengő Autriche (Ausztria) név alá teszi, pedig már és még akkor is Osztrák-Magyar Monarchia voltunk. Magyarország neve semmilyen formában nincs feltüntetve – lábjegyzetben sem, utalásban sem, így hát a büszke Batul az európai nagypályán igen rövid idő alatt osztrákká trenírozta magát. Igaz, „MM von Nagy”-ot szinte mindenütt Transsylvanie-ból jegyzik, ezt legalább helyesen, merthogy első leírója Nagy Ferenc kolozsvári református teológia tanár, tordai gazda, valamint jeles pomológus és szőlész-borász volt, akit aztán tordai szőlőskertjébe is temettek el 1876-ban. 

Szóval: hiába fényképezném, Versailles-ban se híre, se hamva a mi nagy Batuljainknak-Pónyikjainknak, s bizony nemcsak eredetük és nevük, hanem íz-világuk is csak számunkra, a kiválasztott bennszülöttek számára oly csábító, mint valami titokzatosan fénylő azúr-barlang a Capri tengerpart közelében. Legfeljebb, vonom meg a vállam a párizsi napsütésben, továbbra is oly titokzatos marad a kíváncsi szemek előtt, mint Dante Beatricéje. Viszont ha André Leroy mester, a lovag, az adminisztrátor, a tudós és az akadémikus nagyszerű művét lapozgatom, és felcsapom az inkriminált textusnál, a nagy Dante szövegét kell ráolvasnom a híres francia tudós glóriás fejére. O beáta hugaria, az Isteni Színjáték Paradicsomának tizenkilencedik énekében a 142. sor: Óh boldog Magyarország! Csak ne hagyja / magát félrevezetni már.”

 

Versailles-ban sétálgattam hát, ebben a különös szépségű, szigorral gondozott, télen is meleget sugárzó királyi gyümölcsöskertben. A napsütésben levettem a télikabátomat, és hallgattam a fal mögötti Rue du Maréchal Joffre zajos forgatagát, s úgy éreztem, napokig elüldögélhetnénk itt a napon, még ha decembert írunk is, és akár szóba is hozhatnám a helyi gazdáknak a mi gyümölcseink univerzális értékeit.

De lehetséges-e? Értelmes-e? Talán – ha mindent elölről, az ősködöknél kezdhetnénk; mint egy dunai limesek mellőli barbár és nehéz grammatikájú ének újratanulását. Fárasztó és reménytelen – az udvariasan felületes érdeklődést látva, fel is adtam. Talán, ha ízlelnék-kóstolhatnák – akkor. Akkor adódhatna némi remény. A beavatás esélye.

De komolyabb csapás, folytatom a Joffre marsallról elnevezett utca mellől, sajna, hogy nem csak e két almácska, de még egy hasonlóan nagyszerű dunai kertecske sem akadna odahaza!

Visegrád környékén mondjuk – megrakva mindenfelé csodásra nyírt alakfával. Pont úgy, mint ebben a versailles-i kertben. S ha nem is ennyire, de legalább olyan szép is volna, mint volt valaha, egykoron, például Hunyadi Mátyás visegrádi pomáriumának virágzásának idején – erről tudunk is valamicskét, ezt-azt, mert nemcsak hogy komoly kertrekonstrukciók készültek, de Oláh Miklós hajdani esztergomi érsek szépen le is írta nékünk egy traktátusában.

Ahol egy-két derék Batul-fa állhatna rögvest indításul a kapuzábé mellett, a másik oldalon meg egy-két Pónyik-fa – házvédő szentek és várvédők. Totemállatok. Álldogálnának délcegen, hetykén, oroszlánosan. Őriznék a mindenkori almaropogtatók reményteli álmait. Mert például a Pónyik almáról azt írja Nagy Ferenc, akit Lucas doktor nyomán ugye Leroy mester is megemleget, hogy bizony ez volna Erdély vezető gyümölcse. „Az erdélyi almák királya.” Neve, egész aurája, elképzelt és valóságos illatossága felséges. Valóban királyi gyümölcsök ezek – nem csupán tudta ezt egy dolmádi kertész, Gauss nagy barátja, a matematikus-zseni Bolyai Farkas, de értékelte is, és végrendeletében azt hagyta örökül, hogy sírja fölé Pónyik almafát ültessenek.

És üdvözölhetnénk ott még legalább l39 almafajtát is, köztük számos magyar eredetűt is, a főnökök mellé szép sorban kiültetve – úgymint a Beregi sóvárit, aztán a Fehér-Körös felsőbb szakasza mellől elszármazott vérpiros Sikulai almát, a szabadkai Nemes szercsikát vagy épp a tápai Tombácz-almát. Vagy a Budai Domokos almát – amelyet Budai József pomológus nemesített a háromszéki Bodoson, amelynek anyafája ma is áll és felkereshető (igaz, a legfrissebb hírek szerint nagyon betegeskedik szegény, merthogy még 1889-ben keresztezte jó Budaink a Téli arany parmén és a Jászvadóka fajtákból. Lefényképeztem ezt is és csak ajánlhatom az erdővidéki kis falut, az anyafa zártkertben fekszik, kulcs a kezelőnél).

És aztán szép füzéralakban sorakoznának ott a többiek, hogy most csak francia eredetű metszésformákat vegyünk, mert különben a németek, belgák és hollandok is nagymesterei voltak az alakmetszésnek, szóval ott sorakoznának vízszintes francia-füzérekben, többkarú Verrier-szárnyasban vagy kettős Gaucher-szárnyasban, netán csak közönséges egykarú függőleges füzérben az olyan klasszikus bőralmák is, mint a Parker pepin vagy a Mádai kormos. Aztán a citromalmák, és külön alléban a pogácsa almák, köztük a leghíresebb Téli piros pogácsa – ez utóbbi magyar eredet, egyszerre édes és kesernyés, savas és fűszeres, viszonylag ismert is; még harminc éve akadt belőle elég, főképp az Alföldön. Mert onnét is származik, mint szép és nagy, piros, fontos alma, amely az ottani homokos lapályokat szereti a leginkább, s ad is annyit, hogy vékaszám szedhetik. S amelyet még Bereczki atyánk sem restellt a szükséges leírások után némi figyelemre méltó megjegyzéssel ellátni. Tessék megjegyezni, mert azt ajánlotta a kegyes olvasónak: a Téli piros pogácsa „kivált borivó emberek előtt teszi magát igen kedvessé”.

Én még nem ismertem ezt az odavetett félmondatot, mert nem olvastam a nagy magyar elméleti és gyakorlati munkát, a különleges csodát, Bereczki atyánk alapművét, a Gyümölcsészeti vázlatokat – szóval nem is olvashattam a borivóknak szóló megjegyzését, de kipróbáltam. Vagyis e csábító szépségű, fűszeres ízű pogácsaalmát egy kemény, kialudt tűzhányó „terroir”-jából származó száraz fehérbor társaságában kóstoltam. Száraz fehér somlai – és Piros pogácsa alma. Mit lehet mondani? Rögtön világossá vált, hogy itt egy fölséges kézfogó pompáját rögzíthetjük. Két autonóm világ fúzióját – s közben mindkettő makacs elszántsággal óvja saját személyiségét. Egyik hívja a másikat: egy hűvös korty a száraz, soha nem tolakodó, vagyis elegánsan visszafogott eper-illatot árasztó somlai rizlingből – egy harapás a fűszeres, édes-savanyú, fehér húsú almából. Ha egyszer hetyei sütőházamban végre minden szempontból méltó vendégséget csaphatok, az arra érdemes ínyenceknek csakis somlai bort és Téli piros pogácsaalmát fogok felszolgálni. (A főétkek, s közvetlenül a juh- és kecskesajtok után.) Ahogy akadna még néhány kifinomult-kicsiszolódott „alma-gasztronómiai” javaslatom is: kissomlai öregektől hallottam például, hogy erős pálinkaitalhoz, a törkölyhöz vagy mondjuk a Mézes Péter körtéjéhez hasonlatos patyolattiszta, de bivalyerős italhoz bőralmát kell fogyasztani. Parker peppint. De a Kormos alma, vagy a Szürke francia renét, netán az Angol kórodai renét is megteszi. Ahogy jó a Magyar kormos renét is – ez volna tán a legautentikusabb bőralma (ebből sem akad már).

No és a csörgő almák is külön feliratos táblák alatt álldigálnának abban az elképzelt hazai kertben, Visegrádon vagy a Budai vár alatt – úgymint az Őszi piros kálvill, a Fehér páris vagy az Édes királyi alma, amelyet Erdélyben mindenfelé Zergőnek neveznek (magházuk idővel kiszárad és a gyermekek jókedvűen és érdeklődve „zergetik”), de azért körte is akadna Zergőből, mint a medeséri kertben.

 

Viszont ahogy tovább nézegetem a Potager du Roi tudományos bemutatószövegét, szinte kurziváltan, mint aranykincset, leplezetlen büszkeséggel említenek egy igen nagy becsben tartott és féltve őrzött körtefajtát – a Bon Chrétien d’Hiver nevezetűt. Leroy azt említi róla, dobban is nagyot dunántúli patrióta-szívünk, hogy a savariai (pannóniai) születésű Szent Márton hozta volna magával. És Krisztus után 374-ben máris ültettek belőle a galliai Toursban (innét egyik hasonneve, Bon Chrétien de Tours, de másutt Szent Márton körtéjének is mondják). „A franciák legkedvesebb körtéje a Bon-Chretiana, nemcsak mert nagyon édes és súlyra a fontot is eléri, hanem mert húsa is oly finom, hogy ízlelve a szájban rögtön elolvad; sokáig eláll és a szállítást jól bírja” – írja az ízletes buckós körtéről már egy l536-os latin nyelvű füveskönyv szerzője, Jean Ruel (De Natura stirpium). De a francia királyok és más nagyurak már a XV.-XVI. századokban a legbecsesebb ajándékként fogadták, sőt el is várták ezt a gyümölcsöt, mert éppen úgy kezelték, mint valami különlegesen nemes valutát.

Ennek a Bon Chrétiennek egyik korai változata Kármán körte név alatt ismert (Kálmánnak is szokták mondani, helytelenül) és Magyarországon nagy karriert futott be. Mátyás történetírója, Galeotto büszkén emlegeti, mondván, hogy a magyar kármán körtét két kézzel sem foghatja át az ember. Ám ha ebben nem is volnánk ilyen határozottan bizonyosak, az biztos, hogy korai, „elő érő” voltáért nagyra becsülték és nemes valutaként, szinkronban a francia szokásokkal, vagyis „Európával” – „paraszolvencia” gyanánt használták. A bécsi udvarnak, például – mindenféle kulináris kuriózumokkal kedveskedett a híres Nádasdy Tamás nádor, amikor l559-ben tavaszán sem felejti a királyi trónus mellől sürgetni otthon ülő feleségét bizonyos primőr gyümölcsök azonnali elküldésére. „Én mind azon sápolódtam, hol tehessem szerét az idén az előérő körtvélynek” – kezdi parancskiosztó levelét a nagyúr, magára a híres Bon Chrétienre, a magyar Kármán körte korai muskotályos változatára utalva. „Azon közbe jöve hozzám Makkos Ambrus, és az ő Muskotálykörtvélyét, ki az ő szőlőjében vala, nekem adá ajándékon. Mondá, hogy Poór Albertnek is, Pereszleginek is volna az ő szőlőjében egy előérő körtvélyfa, de meg nem őrizhetik a sok lézengő néptől. Azért, ha azt akarod, hogy királyné asszonynak körtvélyt küldj, idején hagyjad az ispánnak, hogy megőriztesse szépen őket.” Válaszként, júnus 16-ikán az l559-ikben, Nádasdyné Kanizsai Dorottya asszony pakk-ként fel is küldte a csomagot Bécsbe. Majd rögvest érkezett a pecsétes nádori nyugta: „A Muskotálykörtvélyt, kit te küldtél, tegnap hozták meg későn, és ma királyné asszonynak te szóddal küldém, kit jó néven vett tőled.” (Nádasdy olykor korai sárgadinnyét vagy késő érésű ropogós cseresznyét, sőt még zöldborsót is tett ajándékul az udvar asztalára május elején, s a léha udvari népeknek elállott még a lélegzete is. „Az nagyságod kertje igen szépen vagyon, Székely Lukács uram (híres gyümölcstermelő) benne volt, s amint mondá, hogy soha szebb kertet nem látott ennél”, írja Kerty István deák a sárvári kertről – amelyet persze sikeresen meg is védtek nemcsak mindenféle állati és növényi kártevőktől, hanem a „sok lézengő néptől” is.

És itt lép be a talán leghíresebb körte-regénybe a modern, „rendszeresített pomológia” atyja, a német August Diel – aki a XIX. század legelején szinte szó szerint évtizedeken át hajszolta ezt a híres, ám mindenféle nyelvi alakváltozáson átment gyümölcsöt. Kapott is egy francia gyűjtőtől egy jó állású, de név nélküli gyümölcsfát. S mikor az termőre fordult, annyira megtetszett a tudós Dielnek is, hogy a névtelen gyümölcsöt elnevezte Ferdinand Kronprinz von Österreich-nek (Ferdinánd koronaörökösnek). Úgyanúgy, ahogyan ezt később, 1856-ban a magyar Entz Ferenc is tette a Kertészeti füzetek V. füzetében: „formára rendetlen fájú, de zöld, fehér húsú, leves, vajként olvadó, minden kásásság vagy kő nélküli körte, ízére kellemes, mint a czukorral vegyült vaj, finom sajátságos muskotal zamattal”. Diel akkor még nem tudhatta, hogy a francia gyűjtőtől kapott és frissen leírt gyümölcse nem más, mint Quintinye főkertész hajdani Bon Chretien d’hiverje. „Ezen körte, mellyet Diel 30 évig egész Európában hajhászott, és a mellyet már az ifjabb Plinius Crusta Tumana név alatt leírt, a rómaiak idejétől fogva Mehadia környékén honos volt” – ezt már egy új szereplő, a hódmezővásárhelyi Czukor János úr írta egy levélben, ez az eredetileg szepességi származék gyógyszerész, aki a „magyarországi pomológok érdemes Nestora” – mondja róla Entz Ferenc. A vásárhelyi patikárius azt is hozzáteszi a meglepő történethez, hogy „megkaptam én azt az alföldünk más vidékeiről is. Így beszélte nekem 1824-ben egy megyei tisztviselő, hogy Tomcsányi sógorától, békésmegyei főbírótól, egy körtefát kapott légyen, mellynek gyümölcse jóságban mindent meghalad, mit eddig körtében ízlelt. Én ezen úrtól galyat kapván, azt egy birsalannyal párosítottam, mellyen bujálkodva fejlődött, és harmadik évre gyümölcsöt is hozott, melly tökéletesen a Dieltől, Koblencből szerzett Ferdinand körtefáéval azonos volt. E becses körte most köztünk: ’Czukor téli vajkörtéjé’-nek neve alatt ismeretes.”

És valóban, akár valami szövevényes-folyondáros, szinte kibogozhatatlanul indázó mesében – van itt minden. A volt magyarországi Mehádia (Krassó-Szörényből, híres fürdőhely, a Kossuth-emigráció itt lépi át a magyar-török határt), aztán ifjabb Plinius és az ő , majd az alföldi Vásárhely, aztán Tomcsányi főbíró Békés vármegyéből (Gyulán, gyerekkoromban sokat futballoztunk az újvárosi Tomcsányi utcában, amely saját utcánk, a Kálvin utca szomszédja ma is), aztán Ferdinánd trónörökös és persze a tudós Diel, akiről meg a híres Diel vajoncza körtét nevezték el. Vagyis egyetlen apró gyümölcs – századokon és országokon át kígyózó történet-folyondár; európai színterek, nyelvek és kultúrák, különféle szereplők.

Honnan származik hát ez a híres körte? Pannóniai? Francia? Német? Magyar? Akinek kedve szottyan ellenőrizni a sokféleség ízletes gyümölcsét, az bátran ültesse kiskertjébe ezt a körtét. A Ferdinand Kronprinz von Österreichet. Vagy a Czukor téli vajkörtéjét. Vagy a Bon Chretien d’hivert. De mindegy is, mert mind ugyanaz: Téli Kármán körte.

 

A versailles-i kertben érdekes módon, nyilván a Drap d’or miatt, a medeséri kert mellett nem jutott eszembe több másik, végigfényképezett és emlékezetes régi hazai kert. Így a magyarvalkói, vagy a felvidéki, régi felső-kocskóczi sem. Ezekben is sok közös elem van – itt és ott, a régi Kolozs megyében és Trencsénben épp úgy megvolt a nagyság dimenziója, a biodiverzitás gazdagsága, így például a Batul is, de a Pónyik is.

A kocskóci, Vág-völgyi kertet egy derék pap, bizonyos nagytapolcsányi Balogh Ágost hozta létre Puchó mezővárossal átellenben a puchó-kocskóczi vasútállomás szomszédságában, ahol két csonkatornyú kupolás kápolna állott; XVII. századi kőépület, copf stílusú felszereléssel, ahogy azt még Divald Kornél is fényképezte a mai Horné Kockovcéban.  Balogh Ágost viszont ismert „mariophillus, filantropus és hazafi” volt valaha, mondják a kertalapítóról, aki 1896 nyarán ünnepelte plebánosságának 50 éves jubileumát és saját kezűleg nemesített ültetvényt hozott létre legalább 400 fával. Nem láthattam már csak szétszórt maradványait, viszont olvastam fajtajegyzékét: híres gyümölcsösének vezérszólama a nevezetes (és mára sikeresen kiveszett) Balogh Arankája nevet viselő almája volt. Ó, Balogh Arankája, a boldog emlékezetű plébános és derék kanonok mily szép genitívusszal ellátott nevet kapott! – de már Bereczki is megjegyezte erről a Nemes renet fától eredő magoncról, hogy eléggé hibásan keresztelték el arankának, mert, mondja Bereczki, „éppen nem az aranka-almák családjába, hanem inkább az arany-renetek közé tartozik”. De mindegy is, aranka vagy renet, mert minden magyar pomológok szőrös szívű atyja sietve azt is hozzáteszi, hogy „óhajtva, hogy e jeles alma minél hamarább elterjedjen hazánkban, szándékosan változtattam el a kezdetben kapott hibás nevét Balogh renetjének”. Ám hiába minden észérv, hiába győz az érzelmes névvarázslat, az éretten citromsárga vagy világossárga bő, cukros levű finom savannyal emelt, „sajátszerűen illatos és fűszeres” ízű alma mégis az opponált Balogh Arankájaként terjedt el a XIX. század második felében.

A Balogh plébános-féle kertben a saját elterjesztésű fajtája és az akkor (is) divatos Téli angol arany parmén mellett a korszak neves hazai gyűjtései is szerepelnek: Pázmány-alma, aztán többféle Szercsika, Török Bálint, Háromszékből az Orbai alma, természetesen a Pónyik és a Batul. Aztán az Erzsébet királyné (nem ismerem, nem szerepel a jobb pomológiákban, neve nyilván a Sissi-kultusz terméke), Sóvári, Csíkos halasi (Balogh Ágost a ceglédi faiskolából is vásárolt), Gyógyi, Sármezei Jolánka (Bereczki sem tud róla), Bereczki magonca, Pogácsás tányéralma, Páris alma (az erdélyi pomológia mai tudósa, Nagy-Tóth Feri bátyám a Páris-almáknak éppen 22 fajtáját írta le), aztán Mátyás király, Makói rambour, Sikulai stb. Azt mondja még Balogh Ágost kanonok jegyzéke, hogy a kert „szépségre és nagyságra nézve is látványos díszgyümölcsösből áll, ú.m. Anyóka, Bismarck, Fisch-alma, Sándor czár, Csíkos halasi óriás, Csillagos piros renet, Belle Baboire, Belle Pontoise stb.”. A gyümölcs egész pomológiájából a legjelesebb, ami létezik, itt összehalmozva áll – rögzíti egy jubileumi köszöntő. Több kiállításon jónéhány első díjat kapott ez a derék plébános, s „két gyümölcs- és gazdasági kiállításon elnökölt; a frauendorfi, reutlingeni, erfurti s más bel- és külföldi egyesületeknek tagja, s kertje valódi kertészeti aranybánya lett, melyben mindenkinek szabad a vásár, mint egy üzletben, ha nem absque argento, et ulla concmutatione, mert eladásra nem is gondolt soha, csak ajándékozásra. S ebben csakugyan nagy élvezete van, hanem azt kiásatni, szedni, rendezni és expediálni is szereti.”

Ne feledjük a jelszót: gyümölcsfát ajándékozni! – hová tűnt már ez a gesztus, ahogy maga ez a kocskóci kert is az időben, mint ama visegrádi vagy budai; el egy régi gyűjtemény, nyomtalanul, miként a régi lampionfényes ünnepély is, a plébános úr 1896-os jubileuma, ahol fáklyásmenet, zenekar, tarackdurrogás és táncünnepély köszöntötte a derék plébánost, aki „az egyház, a haza s felebarátainak javára oly sokat küzdött már”.

 

Magyarvalkó egészen más ’történet’: a valkai kert ma is él, ellenőrizhető pompában, s különös méltóságát az adja, hogy a majd kéthektáros gyümölcsöskert, egészen szokatlanul, a temetőben áll. Ahogy mondani szokás, áldott emlékezetű papja a magyarvalkói eklézsiának, Miháltz Elek tiszteletes úr telepítette a papi kertbe 1860 után.

A híres, talán legszebb kalotaszegi négy fiatornyos templom és a régebben szinte csak kopjafás temető körül, a domboldalba, fel egészen az északra záró Tunya hegyig fut fel a gyümölcsös. Ő maga büszkén dokumentálta naplójába 1889-ben: „fáradságom jutalmazva is van, mert kertem fiatal gyümölcsfái évenként 60-80 frt-nyi jövedelmet adnak. Legfőbb nyereségem pedig az, hogy híveim a gyümölcsfatenyésztést annyira megkedvelték, hogy most már nem lopják le a gyümölcsöt bingyó korában, hanem csak a szép oltványt a temetőből”.

Aztán a papi kertben ötven évig szolgálva, mint felföldi kollégája, pavilont, filagóriát építtetett. És az eklézsia története mellé, a kertalapítás története mellé ezzel még bekerült a magyar költészet jobb lapjai közé is: 

 

 

Almafák közt, napsávos félhomályban,

ezüstösen áll a kis pavilon;

előtte egy sor bimbószárú mályva,

és bent anyámtól képek a falon,

bámulnak vissza kisleánykorába.

 

A vén Miháltz pap árnya járt a kertben.

Korhadt fejfák közt lebbent síri fény;

a küszöbön a szú rágcsált szüntelen,

mintha páráját űzte volna szegény – 

ilyen szú volt akkor talán a lelkem

 

– írta Miháltz Elekről és a magyarvalkói papkertről a nagy költő Jékely Zoltán, aki ifjúkorában sokszor járt családlátogatáson erre, s lakott is itt egy „egy ázott-kosborszagú nyáron”, s akiről Nemes Nagy Ágnes azt mondja, hogy ő a költő archetípusa.

Amikor a valkai temetőkertben jártam, az almafák alatt atlétatrikóban az akkor ott szolgáló Lukács tiszteletes úr kaszálta a friss füvet, édesanyja gyűjtött – vagy százféle tavaszi virág illatozott a Valkó környéki dombokon, köztük hatalmas, felejthetetlenül hullámzó mezőkben tavaszi kikerics; méhek jártak s a tiszteletes, mintegy beteljesítve elődje végakaratát, szorgalmasan ügyködött. A néhai kertalapító Miháltz Elek úr, aki faj- és sorjegyzéket is vezetett, aztán permetezési naplót és gondja volt a tárolásra és a gyümölcskonzerválásra is, azt jegyezte fel testámentumában, hogy „annyira szeretem gyümölcsfáimat, hogy holtom után is köztük akarok nyugodni, s kérem hivatali utódaimat – abbeli hálábul, miképp ötven frt. helypénzt élvezhetnek, jól berendezett, kényelmes papi lakásba lakhatnak, jövedelmező gyümölcsfákkal beültetett papi kertet s telket használhatnak – a papi kertben ásandó síromat ha nem is ápolják, legalább ne háborgassák!”.

A pomológus-pap különben tanult méhész is volt, mint a jobb vidéki papok akkoriban, sőt, a tudós méhészek fajtájából való, mert az egyik antikvárium árverési katalógusában nemrégiben találkoztam egy, az ő könyvtárából származó, kézjegyével ellátott könyvritkasággal, Márton György református prédikátornak 1816-ban Győrben kiadott kötetével, a Gazdaságos méhtartással (csak messziről üdvözöltük egymást, merthogy 36 ezer Ft volt a könyv kikiáltási ára) – szóval az utókornak csak félig sikerült beváltani a testámentum e Rousseau-i kitételét, mert Miháltz Elek úr haló porai nem kedves almafái alá, hanem a cinterembe, a Vigyázó havas tömbjeire néző templom melletti sírkert északnyugati sarkába kerültek, egy kopott feliratú fehér mészkőoszlop tövébe.

Viszont Lukács tiszteletes szorgalmasan gondozta a kertet és bemutatta különlegességeit; virágzás körül voltunk, a téli almák úgy álltak ott sorjában vagy száz-száztíz éves rideg magányukban, hihetetlen virágpompában, mintha a Tunya sötétzöld erdei fenyői fölé igyekeznének nőni. A parmén- és citromalmák ma is vígan éltek, de a Batul és a Pónyik is, s persze Kalotaszeg régi különlegessége, a Bánffy Pál alma mellett. E zöldessárga Bánffy Pál alma épp a szomszédos Zentelkéről származott el, s nevét a XIX. század eleji kiváló kolozsvári gyümölcsész, Bodor Pál adta neki és le is írta az Erdélyi Gazda 1884-es évfolyamában – húsa zöldesfehér, „leve bő, cukros, finom savannyal emelt, elég kellemes, noha nem mindig”, mond Bereczki Máté. A „csörgőalmák” közé tartozik, magtokjában az érett magok csörögni is szoktak, igazi kuriózum; – mellette néhány eperalmafát és öreg szászpap-almát is fényképeztem a festői valkai temetőkertben. A pomológus-pap jegyzetei szerint 10 féle csemegeszőlőt is hozatott Szabadkáról, s bár el is telepítette őket, nyomait ma már sehol nem látni. Különös kettősség ez: virágpompában égő almafák és a temető mulandósága; kősírok, itt-ott porladó kopjafák, a havasból gyakran leereszkedő friss szelek, s a tavaszi árnyékok hamar besurrannak a dombhajlatokba.

De a Batul- és Pónyikfák, ők a legkomolyabbak, mint valami ősnövények állnak itt Felszegen – de Medeséren is, a hajdani Felső-Kocskóczon és a marosvásárhelyi temetőben a Bolyaiak fölött is, vagy ahol még szebb példányait fényképezhettem: Alsó-Bencéden, Tordátfalván, Énlakán vagy éppen Márkódon, ahonnét Pónyik almát is hoztam Póli néni kertjéből, hogy Kesselyák művésznő Budapesten lerajzolhassa a maga fotó-szerű technikájával, oly naturálisan, hogy festményébe a legszívesebben belé szeretnénk harapni. Vagy Mezőfelén néhai Kacsó Tibor bátyánk kertjében, ahol vagy 150 éves példányát sikerült rögzítenem – kertje fölött állt még az a nagy diófa is, amely olyan méretű volt, hogy 1849-ben egy kisebb család bújt el odvába a Segesvár felé masírozó kozákok elől menekülve. S Tibor bátyánk öreg kúriája tisztaszobájában eljátszotta kedves, almát dicsőítő nótáját cimbalomjátékkal kísérve:

 

Marosszéki piros páris,

Oly piros az én rózsám is,

Szép az alma az ágtetőn,

Még százszor szebb a szeretőm!

 

Vagy Gyulán, az Ökörjárásban, öregapám nyomtalanul eltűnt szőlőjében, ahol Batult is tartott és büszke volt bőséges, illatos és harsogóan zamatos, lédús gyümölcsére. Vagy az én hetyei kertemben, ahol aggódva lesem egyetlen Batul-fámat az idén is, fiatal faként hányat fog hozni, mert tavaly összesen csak három szemet adott. S azt ünnepélyesen, apró cikkekre vágva el is fogyasztottuk. Az idén a legjobb reményekkel volnék – rengeteg, a múlt poézisét idéző, de valóságos jövőt ígérő virágot hozott, és a méhek is felfedezték. A Pónyik fám viszont még igen fiatal, Bikafalváról hoztam, nyüstölik is a dunántúli északi szelek, de már most is úgy állja, akkora elszánással, mint ama ősfák az emlékezetben. Emlékezetben vagy a fikció meséiben, de ahogyan a versailles-i Potager du Rois után reméljük: a valóságban is. Pomona istenasszony örök és kimeríthetetlen birodalmában.




.: tartalomjegyzék