'))+ ''+ (document.layers?'':'

Belatini Braun Olga grafikusművész, könyvillusztrátor 1942-43 telén érkezett Budapestről Csíkba, Csíkszentdomokosra, mesék után kutatva. A pesti egyetemen ekkor alakuló folklorista-mesekutató iskolához, a néprajztudományban „budapesti egyéniségkutató iskolának” nevezett kutatócsoporthoz csatlakozva ő igyekezett Székelyföldön olyan, nagy repertorárral rendelkező, ízesen mesélő mesemondó egyéniségeket felkutatni, mint az addigra már a nagyközönség előtt is ismert, Ortutay Gyula által felfedezett Fedics Mihály, vagy a Dégh Lindának 1940-41-ben mesélő Pandur Péter voltak. Braun Olga több mesemondóra is rábukkant Csíkszentdomokoson, köztük arra a Mákszem Györgyre is, akitől az 1960-as évek elején még Szabó Judit is gyűjtött egy kötetre való történetet. Braun Olga felfedezettje azonban az az – a háború után nem sokkal, fiatalon elhunyt – Albert András volt, akitől 42-43 telén harminc-negyven mesét is hallott. 1943-44 fordulóján, valószínűleg a gyűjtő kérésére, Albert András még majdnem ugyanennyit írt le a maga kezével, és küldött postán, Pestre, Braun Olgának.

A Braun Olga által Csíkszentdomokoson gyűjtött mesék közül – bár a szerző ezeket egy terjedelmes bevezetővel ellátva még 1944-ben kötetté szerkesztette – nyomtatásban máig alig valami jelent meg Ortutay Gyula, Dégh Linda és Kovács Ágnes 1960-as népmesegyűjteményében. A teljes, száznál is több meséből álló, a domokosi mesemondóktól 1942-44-ben gyűjtött anyag talán még az idén megjelenik a Magyar Népköltészet Tára sorozatban, Albert András egyik mesehősének nevéről kölcsönözve: Principüs címmel. Benedek Katalin szerkesztőtársammal javában dolgozunk az kiadáson.

Braun Olga azonban nem pusztán meseszövegeket kapott Albert Andrástól. A Budapesten található két, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklore Tanszékének könyvtárában fellelhető iratcsomó tartalmazza Albert András önéletrajzát is. Maga a kézirat, Albert András keze írása már nincs meg, a postán kapott füzet szövegét, megtartva az alig-alig iskolázott, de a világra nyitott ember lendületes, mondathatárokon is átröppenő történetmondását és nyelvtani bizonytalankodásait, valószínűleg Braun Olga gépelte át. A gépirat így kezdődik: „I szöris Nevem Albert András, születem 1905-ben 7 ho 13 án és ezen időtől kezdödöleg már csak halványan emlékszem a csecsemö koromra mivel hogy I sö gyermeke voltam apámnak s anyámnak de késöb mikor 4. éves voltam ara az idöre már jol emlékszem.-de hogy elöre kezem a dolgot Minálunk ugy akori tájba mint a mai világba ojan volt a szokás a székely nép között hogy a katholikus sok minden esztendőbe kétszer el szoktak meni bucsura a pünkösd hetin Csok Somlyóra- ez a kos városka épen Csik szereda melet van…” Egy csodálatos világ tárul ezután az olvasó elé, ami minduntalan valóságos mesékbe fordítja át az 1920 utáni nyomorúságos világ történeteit. Albert András mesélő kedve szépnek mutatja a szomorú igazságot, igaznak a nyűgösnek érzett életből való elvágyódás fantáziaképeit.

Albert András közel száz gépelt oldalnyi önéletírása talán semmivel nem tűnne ki a folklórtudomány által feltárt XX. századi paraszti önéletírások közül. Néprajzi, szociográfiai, gazdálkodástörténeti forrásértéke tulajdonképpen csekély. De ha arra figyelünk, hogy a mesemondó személyes sorsának elbeszélt epizódjai, a mesemondó hétköznapi világának mesevilággá alakítása hogyan megy végbe – a történetalakításnak ez a sajátosan mesei változata nem véletlenül érdekelte a „budapesti iskola” gyűjtőit –, akkor látjuk meg a maga teljességében, hogy a mesemondás mit jelenthetett nemcsak a mesemondó, hanem a meséket hallgató falu életében is.

Egy rövid epizódot szeretnék megosztani a Székelyföld olvasóival, Albert András „háryádáját” a legendás repülőgépéről. (A szöveget, a könnyebb olvashatóság kedvéért javítottam, az írásképet tagoltam.)

Kedves Olvasó! Nem fontos, hogy valóban volt-e repülőgép vagy nem! Itt inkább a történetmondó közösségi státuszának, és különállásának gesztusai érzékelhetők, azé a mesemondóé, aki egy közösség spirituális irányítójaként élt, szeretett volna élni az övéi között. Megépítette-e a gépet, vagy mégsem? A szülői szigortól való elszakadás, a parasztember szellemi szabadságának, és (ki)emelkedésének vágya van jelen a történetben. És ez mindennél fontosabb, mert ez a történet nem történet, hanem a mese hangján megszólaló példázat. Példázat, visszatekintés 1943-ból, 1932-re.

*

Így jött el 1932, ekkor én huszonhét éves voltam.

És ahogy letelt a szolgálati időm, első hó 10-dikén, akkor a gazdám nem akart elszámolni, és nem akarta ki adni a bérem. És én azzal fenyegettem, hogy be fogom perelni a béremért, és ezért, hogy ezt mondtam, hát engem felpofozott. Ekkor én is megragadtam a gazdámat és a földhöz vertem úgy, hogy bőgött belé, mint egy gyerek, és akkor kifizetett, de úgy is 300 lei hijával.

Ekkor én hazajöttem és kezdtem udvarolni egy szép kislánynak, de szegények voltak, és ezért tiltottak tőle engem a szüleim, és azt mondták nekem, hogyha a szegény lányt veszem el feleségül, akkor engem teljes egyszerűn kitagadnak, és azt fogják mondani nekem, hogy le is út fel is út, és amerre tetszik, arra mehetek, és soha többé gyereküknek nem ismernek engem. Ez nagyon fájt nekem, mert eddigelis ahány lánnyal barátkoztam, és azt a szüleim megtudták, már mindjárt abba ügyekeztek, hogy lebeszéljenek engem a házasságról. És végül ki derült az is, hogy egyáltalán nem akarják, hogy megnősüljek, ez pedint nagyon bántott engem, de elhatároztam, hogy még csinálok egy próbát, és ha azzal sem sikerülök, akkor csinálok egy kézzel hajtós repülő gépet, és azzal világgá repülök, úgy, hogy soha többé senki még hírem se hallja, mert már bele untam volt a román világba is, és abba a sok kalandos szerencsétlen életbe. Még ráadásul azt sem akarják, hogy megnősüljek, hiszen még 1926-ba építettem az új házat, és mégis ilyen ellenségeim a saját szüleim is. Már teljesen elszántam volt az életemet, és azt tettem fel magamba, hogy vagy a feleségem lesz az a kislány, vagy öngyilkos leszek, vagy a repülő géppel világgá megyek. (…)

Volt egy olyan sógorom, akit úgy hivtak hogy Kopac Ferenc. Ennek az embernek a felesége az én édesanyámmal édes testvér: erről voltunk sógorosok. És éppen egy esztendőben építkezett, és én odamentem hezok, úgy mint napszámosnak, és segítettem építkezni, és ott tartózkodtam nálok egy hétig. Ezt nem tudták a Szüleim, hogy én hol vagyok, mert még éjszakára sem jártam haza . És amikor elkövetkezett a szombat este, hazamentem, és azt kérdezték tülem a szüleim, hogy hol voltam a héten. Erre természetesen én egy jó nagyot hazudtam, mert azt mondtam, hogy én még hétfőn megnősültem. És azt a lányt vettem el, akitől engem tiltottak; és hétfő óta ember vagyok és házbéres házba lakom. Ekkor megijedtek a szüleim, hogy most őköt ki fogja kacagni a világ, hogy van saját házam, és mégis zsellérházban lakom. Ekkor csunyán lepiszkoltak engem, hogy én az ők akarattyok ellen megnősültem. Ekkor azt mondták nekem: „na ha megnősültél, hát akkor nem is fogsz itt bent az udvarba lakni, hanem mehetsz amerre neked tetszik, többet gyermekünk nem vagy.”

Ekkor kiadták minden ruhámat és irataimat, és én azzal beköltöztem az új házba, alatta volt egy pincelakás, és abba, oda beraktam minden ruhámot, és bezártam az ajtót és én felmentem az erdőre, hogy segéllyek kertelni. Mert volt egy darab 7 holdas kaszáló, helyes tanya, és egész körbe kertelni kellett, hogy a füvet ne egyék meg a tehenek.

És én, amikor elvégeztük a kertelést, akkor csináltam a reglőre egy tehénfejő esztenát, vagyis nyaraló szállást. Ekkor én kiragadtam vagy öt tehenet, hogy egész nyáron gondozom fele tejért, mert mind az öt fejős tehén volt. És így egyedül vállaltam a pásztorlást, és minden tehénre adtam 20 kiló sajtot, és a többi az enyém volt a pásztorlásra. Ekkor számba vettem a teheneket és gondozni kezdtem.

És egyszer osztán odajött hozzám édesapám és bocsánatot kért tőlem, mert meg tudta hogy én nem nősültem meg. És haragudott rám, hogy én mért hazudtam. És én akkor elmondtam, hogy azért, hogy lám mit tennének velem, ha én valóban azt a lányt venném el feleségül, de mivelhogy engem kitagadtak a család köréből, egy fehérnép miján, ezért többet nem is megyek vissza a családba, hanem élek egyedül, legalább független leszek, és magam gazdám, és én mind azért nem haragszom, mert ha megnősültem volna, akkor is meg kellene hogy éljek családdal együtt, ezért nem haragszom. Ekkor megbocsájtottam nekik, és elfogadtam még a szüleim teheneiket is gondozásra. Így aztán volt hét tehén, amit minden nap kéteszer meg kellett fejni. És nekik is kiadtam a két tehénre a 40 kiló sajtot és 4 kiló ordát.

Ekkor én hazajöttem egy szekér száraz fával egy vasárnap, és elkértem édes apámtól sok minden kerekesnek való szerszámot. És azt a szerszámokot fel szállítottam a szekéren az esztenához, és ekkor megint szekérre raktam 50 kiló sajtot, és felvittem a Balánbányára, a fő bányászoknak, és a sajttal vettem tőlök sok bádog-alaméniom-plét, és sok finom vasat, amit az én rajzom után készítettek el, minta szerint. És általába’ minden vas anyagot elkészítettem, ahogy nekem szükségem volt, és akkor felraktam szekérre és elvittem az én szállásomhoz, és mikor reggel megfejtem mind a hét tehenet és elhajtottam a reglőre. Azután megcsináltam a tejből a sajtot, akkor dolgozni kezdtem a repülőgéppel, csak úgy üdőközbe’.

És eltelt egy hónap, amíg teljesen befejeződött. Ekkor egy szép vasárnapi nap kihúztam egy szép tisztásra, hogy kipróbáljam a véle való repülést. Ekkor beleültem és belekötöztem magam, hogy ki ne essek belőle, bármi történjen, és hajtani keztem, mint a köszörűt, de alighogy meg indítottam, már érzeni kezdtem, hogy olyan könnyen lipinkázik. És nem gondoltam arra, hogy fel tudok szállni véle, de a mikor olyan ötödik perce lehetett, hogy hajtani kezdtem, hát nagyobb biztonságosnak tekintettem a lábam között való lapancs lyukon, és akkor láttam meg, hogy már én a legmagasabb fák hegyin is felül járok. Ekkor ijedtem meg, és ijedtembe is jobban kezdtem hajtani. És így később belebátrodtam, és háromszor megkerültem egy Tolvajkő nevezetű helységet. Ekkor szépen szállani kezdtem lefelé, mert már a 300 méter magasságon is felül jártam. Én ugyan nem mértem meg, hogy mennyi a magosság, mert nem is volt mivel, de csak úgy tájékozódtam, hogy mindenfélét, lent a földön valo erdököt olyan halványon láttam. Ekkor szépen le akartam ugyanoda szállni, ahol fölszálltam, csak annyi volt a baj, hogy nagyon kicsi volt a pusztaság, és mikor az irányt a pusztának vettem, a baloldalon fenyves erdő volt, és úgy tíz méterre az erdő széjitől volt egy nagy magos bükkfa. És én annak a bükkfának a bal széle mellett akartam a pusztára szálni, és mikor a bükkfa közepe felé értem volna, akkor hirtelen leeresztettem a [gép] farka alatt a vasmacskát, hogyha leszállok, hát körmölje a földet, hogy hamar megállhasson. De alighogy el engedtem a macskát, a másik pillanatba csak hirtelen lefordult a gép orral a föld felé, de nem zuhantam le a földre, mert ez a vasmacska bele akadt a bükkfának a kihajló, vastag ágába, és annál fogvást felakadt a gépezet.

Úgy vagy öt méter magasságból fityegtem lefelé, de ez nem lett volna baj, hanem úgy beleüttem a fejem a rózsakerékbe, hogy elvesztettem az eszméletem. És mikor már megint magamhoz tértem, már délre járt az idő. Ekkor kioldoztam magam a gépezetből, és zsebkendőt fogtam a fogaim közé, hogy nehogy elharapjam a nyelvem, és (…) kimásztam a gépből és leugrottam a földre. Még szerencsém volt, mert jó mohos volt a föld, és nem estem rosszul, hanem az ülettemre. Igaz, hogy még az agyam is megrezdült a koponyámba’, és csakhamar visszanyertem az eszem, és az erőm. Ekkor levágtam a fejszével egy vékon száraz fenyőrudat és azt felnyestem a hegyéig. (…) drótot hoztam, mert közel volt a szállásom, és a fejszét rákötöztem a rúd egyik végére, és úgy felnyújtottam a fa ágai között, és úgy levágtam a fának azt az ágát, amelyikre föl volt akadva a gépezet. És amikor le zuhant, úgy annyira meg rongálódot, hogy azt már nem lehetett volna kijavítani, ezért elbontottam.

És azt tettem fel magamba’, hogy még egyszer megcsinálom, de akkor még erősebben és módosabban. Csak anyi volt a baj, hogy osztán nem volt időm rá, mert azután minden nap mennem kellett kaszálni be a tanyakertbe. És amikor már vége lett a kaszálásnak, akkor kellett, hogy hazahordjam a szénát, és azután meg fát kellett készítsek és azt is kellett hordjak haza, hogy legyen tűzifa a következő télre. És amikor már mindezekkel elkészültem, akkor elhajtották mind az egész teheneket, mert ősz volt, és kellettek odahaza széna és kalongya, és fahordani a tehenek, és így aztán nem tudtam másodszor megcsinálni újból az új repülőt.

És alighogy bekövetkezet a tél, már megint mentem üzleti munkára, mert élelmem elég volt, de ruha és lábbelim nem volt. És ha az élelmet eladtam volna, és abból ruhát vettem volna, akkor megint az nem lett volna, amit egyem. Így tehát megint rá voltam kényszerülve a pénz szerzésre, és akkor elhívtak munkára a román Csalhoi hegyek mögé, és ott voltam öt hétig. A zsidóknak kellett dolgozni, köbméterre.

És amikor elkövetkezett a karácsonyi időszak, hát akkor befejeztük a munkát, és bementünk az irodához hogy fizessenek ki. Hát megláttam, hogy a kertbe beugrott egy fekete alak és gyorsan odafuttam, és látom, hogy egy nagy magos ember szedi a paradicsomot, és rakja zsákba. Én sem lettem rest, elé (a) fegyvert, és egymás után vagy hét hideg ónt repítettem belé az ületébe, ahogy meg volt hajolva. Ekkor ő elzuhant a földön, és én kihúztam a kertből, a kezit-lábát összekötöztem és bevittem a pityókás pincébe, és oda megkötöttem, és rázártam az ajtot. (…) másnap reggel lekísértem betöltött fegyverrel az ezredbe, de a zsákot a hátára kötöztem, és amikor az ezredparancsnok elé állítottam és eloldozták kezit lábát, akkor az az ismeretlen, magas ember a jobb kezével le vette az álarcot az arcáról. És akkor ijedtem meg én is, hogy kivel volt dolgom, hiszen ez éppen a kertész kapitányom volt. Ekkor letaszította a nadrágot és a gagyát, ami tele volt aludt vérrel, és hét likat kaptak az ületin, meg a tagjaiba, és ekkor nagyon megdicsértek engem, hogy helyesen cselekedtem és a kapitányom adott nekem 100 leit ajándékul, és még meg kínált regát szigaretával, és azt mondt a nekem: „Na, Albert, mától kezdve te vagy a főkertész, éjjel-nappal rád bízok mindent!”