Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Október
2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Május
Oláh-Gál Elvira beszélgetése az Apor-nővérekkel

„Amit velünk a kommunista rendszer elkövetett, azt nem lehet elmesélni.”

– Az Apor-nővérek sorsa –

 

A Feketeügy melletti ikerfalu, Szentivánlaborfalva déli részén, a főút mellett fekszik a Henter-Apor-udvarház. A galambdúcos székely kapu – valamikor még 1896-ban készült –, mindig nyitva várja a betérőt. Az L-alakú építmény egy század eleji képeslapon „Seethal Ferenc úr lakása”[1] néven látható. Déli, attikával koronázott karcsú-oszlopos kiugró tornácát, a kúria legutóbbi helyreállításánál barokkos jellegűvé alakították át, alkalmasint igazodva az épület belső boltozatos teremsorának hangulatához, mindenképpen korábbi időszakot sugallva.

A régi udvarházban gyakran töltik együtt a nyarat az Apor-nővérek. Ők a „zaláni” előnevet viselik, de a családtörténeti hagyomány szerint az Apor családnak ez az ága is alsótorjai gyökerű. A Thököly-féle mozgalomban való részvétel megosztotta a családot. A kurucpártiak megmaradtak a primor előnévvel, nem viselték a Habsburgok által adományozott bárói rangot, kálvinisták lettek és Zalánban telepedtek meg. A szentivánlaborfalvi családi házat, a Henter-Apor udvarházat a Henter családtól vásárolta meg a ’30-as években édesapjuk, Apor László. A család kiemelkedő tagjai között tartjuk számon Apor József volt honvédtisztet, aki a családi hagyomány szerint részt vett a Váradi-féle összeesküvésben. A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárának Gyűjteményében látható zaláni Apor József[2]1848–49-es szabadságharc honvédtisztjének miniatűr arcképe.[3] Beszélgetésünk családtörténeti bevezetővel indul. Beszélgetőtársaim: Şerbănescu Danné Apor Ágnes (szül. 1931),   Kolozsi Nagy Istvánné Apor Ilona (szül. 1933), Apor Mária (szül. 1935) és Apor Márta (szül. 1937)

 

– A családi hagyomány hogyan őrizte az Apor család zaláni ágának a történetét?

Ilona és Mária: – Családunkat a Thököly vezette mozgalomban való részvétel osztotta meg.[4] Úgy tartja a családi emlékezet, hogy Apor Ferenc menekült meg, testvérei elestek. Nem ment vissza Torjára, hanem Székely Mózes egy leszármazottjával összeházasodva megalapította a zaláni ágat. Hogy hogyan kerültek ide Szentivánlaborfalvára? Úgy tartja a családi emlékezet, hogy Apor Borbála férjhez ment egy Henter nevezetű osztrák tiszthez[5], akkor már a császári hadsereg része lett a székely határőrség, és apánk 1932-ben vásárolta vissza Seethal Ferenctől[6], Apor-Seethal udvarházként is emlegetik régebbi írások.

– Édesapjuk nevével két borvizes összefüggésben is találkozhatunk: a kászoni és a bodoki borvíztöltőde működtetésével kapcsolatban. Kászonban fürdőt is épített.

Ilona: – Apánk bérelte a kászoni töltődét.[7] A bodoki borvíztöltőde anyánk öröksége volt, a Matild forrás anyai nagyanyánk, Hermann Matild nevét viseli. Sajnos nem sokat tudunk róla, nagyon fiatalon, tüdővészben halt meg. Ott egy részvénytársaság alakult, és anyánk családja részvényes volt, így került oda apánk. Tulajdonképpen anyánk nagybátyja, György József fedezte fel a borvizet, és építette ki[8]. A felülépítmény a saját tulajdona volt, de a forrásokat bérbevette. A töltődéket 1948-ban államosították, apánktól vették el. Anyánk, szül. Kardos Ágnes, őt Hermann Matild testvére és György József nevelte fel.

Milyen emlékeik vannak a háború előtti időszakról, gazdálkodásról, társasági életről?

Mária: – Bodokon éltünk többet, itt, Szentivánlaborfalván a birtokot a tiszttartó vezette. Édesapánk a borvízből származó jövedelmet fordította a mintagazdaság fenntartására. Siementhali teheneket vásárolt, szóját és lencsét termeltek, búzában is az új fajtákat honosították meg. Szövőműhely működött. Emlékszem a bajusz nélküli búzára. A lencsetermelést együtt kezdték Beczássy Pista[9] bácsival. Apám próbálkozott a karakül juhval. Sajnos, mikorra anyagilag olyan helyzetbe került, hogy végre virágzó gazdaságot tudott volna megvalósítani, akkorra kitört a második világháború. Ami a társasági életet illeti, Apámnak nagy vadásztársasága volt, ez igazi szenvedélye volt, de a mulatást nem szerette. Édesanyánk inkább szerette a szórakozást, gyönyörűen zongorázott, énekelt. Apámnak mindene volt az erdő, nekünk is a legszebb emlékeink vele kapcsolatban az erdőhöz fűződnek, gyermekként vitt bennünket is egy-egy könnyebb vadászatra, így „lőttünk közösen” egy farkast. Négy éves lehettem, a család közismerten öntörvényű gyermek a családban, a Kászonokban kimentünk alkonyatkor az erdőbe az apánkkal, ott letette a bundáját és minket leültetett. Persze mi rosszalkodunk Iluskával, apánk intett, hogy csendben legyünk és láttuk, ahogy az erdőből kijön a farkas. Mi persze megijedve összebújtunk, apánk pedig szemközt lőtte a farkast. Azután azt mondtuk, mi, gyerekek, hogy „lőttünk egy farkast”, le is fényképeztek vele.

– Beszéljenek egy kicsit a felmenőikről, vannak-e emlékeik a nagyszülőkről?

Ilona: – Említettük már, hogy a zaláni Apor-ágból származik a családunk. Nagyapám Apor Ferenc, nagyanyánk Téglás Mária volt, és Zalánban, az Apor-házban éltek. Nagyapánk az 1896-os millenniumi kiállításon, Budapesten, báró Szentkereszti báróval együtt vett részt a háromszéki küldöttségben. Van is egy festmény, ami megörökíti zaláni Apor Ferencet. Miután hazatért, nehezen építette fel az életét, egy kezesség miatt elúszott a vagyona. A családi hagyomány számon tartotta, hogy a mi águnk megmaradt Thököly és Rákóczi hívének. Apor Péter átállt a labancokhoz és ezért kapott bárói címet[10]. Mi megmaradtunk primoroknak[11]. A család címere ugyanaz: egy görbe  kivont kardot tartó kar, hajlatában egy kereszt látszik, a kar a királyi koronán nyugszik.

– A család kálváriája a második világháborúval kezdődött. Kinek hogyan alakult a sorsa?

Ilona: – Itt töltöttük a gyerekkorunkat Szentivánban, itt is kezdtük az iskolát. Én az elemi után Sepsiszentgyörgyön a zárdában jártam egy-vagy két évet. 1943-ban az összeomláskor elmenekültünk. Megvolt a lehetőség, hogy külföldre menjünk, mert Édesapámnak összeköttetései voltak, de a határon elszavalta a Szózat-ot és nem hagyta el a hazáját. Visszajött, bár tudta, hogy mi vár itt rá. Azt nem sejtette, hogy mindenét elveszik és még tizenhárom évre kényszermunkára vetik, de hogy a kommunizmusban magánvagyon nem lesz, ezzel tisztában volt. Mégsem hagyta el a hazáját. 1945-ben már elvették a birtok nagy részét, csak 50 hektárt hagytak meg. Ezt nevezték „cövekesek”-nek, Groza Péter rendelkezése nyomán kiosztották a földeket. ’45-ig itt, Szentivánlaborfalván volt kb. 140 hektár és Csernáton mellett Albisban szintén volt a családnak egy falusi kúriája, és ott is birtokolt talán 80-90 holdat (1 kat.hold = 0,57 hektár). 1949. március 2-án a szentivánlaborfalvi kúriából vitték el édesanyámat s a húgomat, mi iskolában voltunk Sepsiszentgyörgyön. Édesapámat rá egy hétre vitték el Albisból.

– Mire emlékeznek arról a napról? Miért nem volt együtt a család? 

Mária: – Amikor államosítottak, azon az éjszakán nem voltunk otthon. Pontosan egy húshagyó kedd volt, a gimnáziumban voltunk, és én – minden lében kanál –, volt egy diákbál, és szerepeltem. Ilona volt a „gardedámom”[12] A húgom jött csak haza, középfül-gyulladással volt beteg. Úgy, hogy azon az éjszakán, amikor elvitték anyánkat, nem voltunk otthon. Tulajdonképpen ez a magyarázata, hogy a listára nem kerültünk fel, de akit akkor felhoztak Sepsiszentgyörgyre, annak a személyi igazolványába beütötték a DO-t[13], ami azt jelentette, hogy a várost nem hagyhatták el.

Ilona: – ...s akkor Mártával volt itthon anyánk, őt, mint legkisebbet hazahozták, Ági pedig  Kolozsváron volt iskolában, a Mariánumban járt. Éjszaka dörömböltek az ajtón, anyánk elég szabadszájú volt, szidta őket, hogy mit akarnak éjnek idején, elküldte őket ide-oda. Azt mondták, hogy ötkilós csomaggal hagyja el a házat, se ékszert, se pénzt, semmit nem vihettek magukkal.

Mária: – Miközben ők loptak mindent, mi vihető volt. Tömtek a zsebükbe mindent a fiókokból, ékszert, pénzt, amit kaptak.

Ilona: – A párttitkár volt a faluból, de többen voltak ismeretlenek, magyarok voltak, sajnos! Beültették egy taxiba, és Sepsiszentgyörgyre, a rendőrségre vitték. Apánkat pedig valószínűleg tévedésből kifelejtették a listáról, nem vitték el azon éjjel. Másnap én mentem ki értesíteni, hogy mi történt. Ő is hallotta már, hogy a szomszéd faluból, Dálnokról a Hadnagyokat és Beczássyékat elvitték. Én mondtam neki: „Azért jöttem édesapa, hogy anya azt üzeni, amit tudsz, a házból vigyél ki, vitt el Kézdire, add el, ami olyan, mert téged is elvisznek.” Erre azt válaszolta, „Hogyha Apor Lászlótól a román állam kéri, akkor vigye, én semmit a házból ki nem viszek”. Én aztán, amit tudtam kivittem, nagy értéket nem, de ezüstöt, porcelánt sikerült megmenteni. Aztán apánkat is négy-öt napra rá, éjjel el akarták vinni.

– Ehhez kapcsolódik a történet, hogy a helyiek nem engedték elhurcolni az édesapjukat?

Ilona: – Ez Albisban történt. Már említettük, hogy két birtokunk volt, a szentivánlaborfalvi és az albisi, amelyet a gidófalvi ágról, dédnagyanyánk ágáról örököltünk. Dédanyánk Gidófalvi Klára, Apor Albert kúriabíró felesége volt. 1945 után csak 50 hektárt hagytak meg összesen a földreformmal, így apánk átment Albisba, anyánk pedig a szentivánlaborfalvi birtokon maradt. Ment a pártbizottság a faluba, de amikor meghallották, hogy mit akarnak, a bíróval együtt elállták az utat. A bíró azt mondta: „Ez az ember nem ölt, nem lopott, 1946-ban, a nagy szárazság idején a magtárt kinyitotta a falunak, ezt az embert innen éjjel nem viszik el. Jöjjenek nappal, ha bajuk van”. Két nap múlva nappal visszamentek, feltették a kocsira és vitték őt is Szentgyörgyre. Aztán elhurcolták a bírót is.

Mária: – Apánknak elvették a vadászpuskáját és engedélyét. Aztán behozták Sepsiszentgyörgyre és ott laktunk. Nyomorogtunk. Először albérletben laktunk különböző helyeken, egyszerű jóravaló embereknél. Jellemező, hogy a „gazdag jóbarátok” nem ismertek már meg.

Ilona: – Négy-öt négyzetméternyi szobákban laktunk egymás hegyén-hátán. A Csíki utcában két öregnél laktunk, ahol félig le volt dőlve a ház, majd kikerültünk Nagy Dénes szemerjai tanyájára, ott a szüleim munkát kaptak a Gábor Áron szövetkezetben. Onnan vitték el aztán ismét 1951. szeptember 23-án Dobrudzsába. De csak Anyámat, Apámat, s Mártát. Minket ott hagytak, mert véletlen folytán nem kerültünk fel a listára. Apám könyörgött, hogy engedjék vinni a két serdülő leánygyermeket is, de bennünket leültettek az udvarra egy szalmazsákra.  Azt az egy szobát, amiben laktunk, lezárták, lelakatolták, s minket ott hagytak az eperfa alatt. Ott ültünk egy darabig, sírdogáltunk, s akkor a felelős asszony, Brigitta néni egyszer azt mondja, hogy „na jöjjenek bé, hideg lesz az éjszaka”. Másnap híre ment Szentgyörgyön, hogy mi történt Aporékkal, és Vajda Gáspárné Jolán, Cuci néni utánunk jött, s azt mondta: „Na gyertek haza!”. S mi még vittünk magunkkal egy kosár ruhát, mert Anyám mosással is foglalkozott, és amikor elment, akkor hagyatkozott, hogy ezt adjátok ennek, a másikat annak, s így vittük haza a mosott, kivasalt ruhákat. Jöttünk le a dombon, miután szétosztottuk a mosott ruhát, és akkor Gazsi bácsi kijött a kapun és azt mondta: „Gyertek haza gyermekeim.” (Még ma is elcsuklik a hang, elerednek a könnyek, nehéz ezeket az időket felidézni. Megj.: OGE)

Mária: – Aztán onnan is elvitték. Egy pokrócba, batyuba kötötték a holmijukat, minket pedig félrelöktek. Apámat akkor láttam életében először és utoljára könyörögni, hogy ne válasszanak el, ha „főbe lőnek is – mondta, legalább együtt lehessünk és a másik két gyermeket is magunkkal vihessük, akárhová is visznek.” Mikor erről beszélek, mindig elfog a sírás... Minket otthagytak a fa alatt..., egy szalmazsákon ültünk és az ajtót azon a házon, ahol addig laktunk, lepecsételték. Apáékat puskával kísérték el onnan…

(Hosszú percek után, az elfojtott sírás keserű ízével folytatjuk a beszélgetést)

– … Nem szívesen idézzük fel az akkor történteket. Amit velünk a kommunista rendszer elkövetett, azt nem lehet elmesélni. Vajda Gáspár református lelkésznek a lánya osztálytársam volt, és a nagyapjuk, Sipos Dezső bácsi főszolgabíró volt Kovásznán, majd jogészként, ő intézte a Matild borvíztöltőde ügyeit. Aztán ott úgy voltunk, mint otthon. Pedig Gazsi bácsinak sem volt könnyű.

Ágnes: – Engem azért nem vittek el, mert akkor éjjel Kolozsváron voltam iskolában. Azonnal ki is tettek, és utána én is Szentgyörgyön voltam a szüleimmel. Munkásként dolgoztam a szövőgyárban, de onnan is kitettek, és 1950-ben bementem Brassóba. Ott egy kicsit a nyom elveszett, nem ismertek. Pincérként helyezkedtem el, majd 1953-ban férjhez mentem. A férjem, Şerbănescu Dan, repülőstiszt volt, de amikor megtudták, hogy egy Apor-leány a felesége, kitették az állásából és üzemmérnöki végzettséggel egy szövetkezetnél tudott elhelyezkedni munkásként. Majd a METROM-nál, mint lakatos dolgozott, de csak 1965 után került vissza a repülőgyárba. Haladni nem tudott. Állandóan meg voltunk hurcolva, nehezen kaptunk munkát, nehezen éltünk, született két gyermekem, hat évig otthon voltam velük. Nem volt iskolai végzettségem, tizenegyedikből kimaradtam, nem tudtam leérettségizni, de aztán a kereskedelembe kerültem, és mint osztályvezető dolgoztam.

Ilona: – Mária Vajda Gáspár református pap házában talált otthonra. Engem egy osztálytársam, Daragics Ibolya hívott magához, náluk laktam, amíg a 10 osztályt elvégeztem. Nyaranként lementünk mi is Dobrudzsába, és ott mi is dolgoztunk napszámra, hogy tudjunk érvényesülni, legyen pénzünk. Az érettségi előtt egy pár hónappal kicsaptak az iskolából. Rá tíz évre érettségiztem le magánúton Kolozsváron a Brassai Sámuel Líceumban, mert Szentgyörgyön nem sikerült. Rendszerváltáskor nagy reményeket fűztünk a változáshoz, hazajöttünk férjemmel Németországból, és megpróbáltunk mindent visszaszerezni. Ebben a házban egy szövetkezet működött, varroda, de tönkrement. Mi kifizettük a szövetkezetnek a ház javítását, 18 ezer márkát, így, a megállapodás alapján, mint bérlők jöhettünk vissza  egykori családi otthonunkba. 1998-ig bérlőkként laktunk itt, akkor peres úton szereztük vissza. A szüleink földjeiből húsz hektárt kaptunk vissza az állami gazdaságtól, és a többi vissza nem szolgáltatott földterület még mindig per tárgyát képezi. A földeket ugyanis kiosztották a falusiaknak, azután is, miután a kérvényeinket beadtuk a helyi tanácshoz. Az unokaöcsém agrármérnök, jelenleg gazdálkodik, és lassan visszavásárolja azokat a földeket, amik a szüleink tulajdonában voltak. A falusiak is mondják, hogy „maga visszaveszi a nagyapja fődgyit?”. Hát így állunk, mind az Apor-tagból vásárolja vissza jó pénzért.

– Márta az egyedüli szemtanúja annak, hogy mi történt azután, hogy Sepsiszentgyörgyről is továbbvitték Dobrudzsába. Mire emlékszik?

Márta: – Arra emlékszem, hogy felraktak egy teherkocsira és bevittek Brassóba, ahol leraktak, ott állt egy tehervonat, öt-vagy hat vagon. Akkorra már több teherautó „rakomány megérkezett Sepsiszentgyörgyről. Leszállították a népet, kiraktak egy kis piros asztalt, s elkezdték az összeszámlálást, hogy hányan vagyunk. Mi, gyerekek voltunk vagy tizenhárman, mikor megszámoltak, a hátuk mögött visszamásztunk és újraszámoltattuk magunkat. Hát játszottunk, milyen a gyermek… Olyan emlékfoszlányok élnek bennem, hogy szegény Apámra ordított, hogy „Stai jos!”[14] Aztán sikerült bevagonírozni mindannyiunkat marhavagonokba, két katonát az ajtó elé állítottak és elindítottak. Senki se tudta hová, merre, csak találgatás volt. Dobrudzsába, Cataloi nevű állomásra érkeztünk, egy kőbánya van ott, minden habfehér volt, úgy nézett ki, mintha hó lett volna, pedig hőség volt. Onnan elvittek ugyancsak teherkocsikkal. Pecineaga és Turcoaia nevű települések között volt egy állami gazdaság, ha jól emlékszem Alexandru gazdaságnak hívtak. Ott volt egy hatalmas barakk és oda beszállásoltak. Százhuszonöten lehettünk, fapriccsek voltak elhelyezve, és minden családnak jutott három négyzetméter. Talán egy pokrócunk volt. Másnap „kihajtottak” a rizsföldekre. Én nem mertem bemenni a vízbe, és a milicista belökött, de amikor látta, hogy az államig ér, akkor megfogott és kihúzott. Felszántottuk a rizsföldeket decemberben, mezítláb, mert nem volt cipőnk, jó, ha volt zoknink. A fehérnépek mentek az ökrök előtt, s a férfiak szántottak

– Mit tudtak arról az itthon maradtak, hogy mi lett a család elhurcolt tagjaival?

Ilona: – Pár hét (lehet hogy hónap) múlva kaptunk egy levelet, Apám írásával, az állta rajta: „Hajón vagyunk, visznek Brăilából Dobrudzsa felé, élünk mind a hárman.” S ez úgy történt, hogy a hajón kiskatonák voltak, s az egyik kászoni fiú megismerte Apámat, odament, s mondta, hogy kinek a fia, miben tudna segíteni? Apám arra kérte, hogy a cédulát juttassa el a gyermekeinek. S akkor aztán megjött az első, hivatalosan küldött levél is, és rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Először a rizsföldeken dolgoztak, térdig vízben, majd átvitték az állattenyésztési gazdaságba. Kialakították a maguk kis életterét, becsületesen dolgoztak, közösségben éltek. Mi nyaranként lementünk Marival és ott dolgoztunk.

Mária: – Meg kell jegyezni az ottani román vezetőségről, hogy nagyon rendesen viselkedtek. Ugye, akik odakerültek, mindenik értett a gazdálkodáshoz, sokan gazdasági akadémiával rendelkeztek. Apámék tizenhárom évig éltek ott.

Ilona: – Emlékszem, az első nyáron, amikor megérkeztünk kalandos utazás után, románul sem tudtunk jól, közeledett a hajó a part felé, Pecinega-nál, láttuk már Apámat Mártával, hogy ott várnak ránk, sírtunk örömünkben.

Márta: – Szegény Anyám! Kantinkoszton voltunk, fekete komiszkenyeret kaptunk. Katonaság kísért ki minden reggel a rizsföldekre. Más ember derékig érő csizmában dolgozott, de minket, szerencsétleneket, az „úri osztályt” bekergették csórén. Tele volt mindenki piócával. Engem, miután a milicista „kimentett”, beosztottak a zöldségeskertbe. Szedtük a zöldséget, azt volt a munkánk. Az első fizetésünket, nem volt sok, hazaküldtük, hogy a tandíjat a nővéreim tudják kifizetni. Kétszer küldtük haza a fizetésünket, ki is fizettek mindent, s aztán kirúgták őket. Semmi pénzünk nem volt, decemberben, amikor szántottuk a rizsföldeket, zokniban jártam az ökrök előtt. Emlékszem, nem tudtam, hogy melyik a „hisz”, melyik a „csá”[15], de nemcsak velem esett meg. Néhai Szotyori Nagy Simonnéval történt meg a következő kedves eset: rókabundában ment az ökrök előtt, s egy eresztevényi földbirtokos, Laborfalvi Benke László fogta az ekeszarvát, életében ekét sem látott, tartalékos tiszt volt, rendkívül udvarias, s mondta Rózsika néninek, hogy „hisz, kezit csókolom!” Rózsika néni ment elől, fütyült, énekelt, s húzta jobbra. „Hisz! Kezit csókolom!” – mondta újra Benke, és az eke kidobta, kiesett a barázdából.  Feltápászkodott, s azt mondta: „Az istenit naccsága, hisz, ha mondom magának!” Körülbelül így romlott a stílusa. Ezek voltak azok az epizódok, amiket nem lehet elfelejteni.

– Különös az, hogy minden helyzetnek megvan a maga komikuma. Milyen közösségi életet éltek?

Márta: – Tulajdonképpen egy idő után normalizálódott az élet. A fiatalok még bálokat is rendeztek. Tovább kellett menni. A rizsföldekről átköltöztettek az istállókba, a tehenek, tyúkok, disznók mellé. Nem volt semmi tüzelőnk, volt egy nagy kukoricakas, és minden este a fiatalabb férfiak kijöttek és hoztak egy-egy kas kukoricát, és jól befűtöttünk. Apám, aki életében egy szikrányit nem lopott, nem tudta elfogadni a szabályokat. Ott kénytelen volt mindenki cserekereskedelmet folytatni. Ki ahol dolgozott, elcsent ezt-azt. Én is a tyúkoktól hoztam a zsebemben néhány tojást. Kiraktuk az asztalra, s kinek mi kellett, elvette. Később kaptunk egy csirkehizlalót, egy 300 méter hosszú nádfedeles épület volt, abban mindenki elválasztott magának egy-egy szobányit, és azt berendezte. Volt ajtó, ablak, egy priccs hálóhelynek, egy asztalka és egy kályha. Szombathelyi Gyula bácsi halálozott el tüdőbajban, szabadulás előtt Benke Laci bácsi. Én kaptam egy vizes mellhártyagyulladást, három hónapig ott voltam a brăilai[16] kórházban, aztán a Duna vizétől kaptam egy vírusos májfertőzést is, aminek mai napig érzem a hatását. A brăilai orvos írt Bukarestbe, a minisztériumba, hogy itt van egy tbc-s gyerek, és szeretnék, ha a hazaengednék. A válasz öt és félév múlva jött meg, hogy hazamehetek.

Mária: – Ősszel visszajöttünk az iskolába, a Székely Mikóba, ahol a legnagyobb tandíjat fizettették ki velünk. Az emberek, Apám egyszerű falusfelei, egylejenként pénzt gyűjtöttek, hogy segíthessenek. Cseh Pali bácsi, Apám egyik legjobb barátja, egy nagyobb összeget adott. Akkor már a katolikus leánygimnáziumba jártunk. 1951-ben, érettségi előtt egy hónappal kirúgtak mindkettőnket.

Ilona: – Egy nagy gyűlést rendeztek... avval a címmel, hogy „Nagytakarítás a leányiskolában” és a faliújságra kitett rajzon szemétlapátra voltunk téve, és az ablakon kiseperve. Apor Mária, Apor Ilona és Mika Margit. Mari repülve, én pedig már a földre pottyanva voltunk ábrázolva a karikatúrán.

Mária: – Egy ma már kolozsvári ismert grafikus rajzolta, később találkoztam vele és mondtam is neki, hogy rajzolja le még egyszer, maradjon meg emlékben.

– És a tanárok?

Mária: – Mellettünk voltak végig, ahogy tudtak, úgy segítettek. Seprődi Kiss Anikó néni volt az osztályfőnökünk.

Ilona: – Azért mégis beszédet mondtak, az én osztályfőnököm, sőt osztálytársaim is elmondták a szájukba adott szöveget. Mi voltunk a „burghezo-moşieresc”[17], ahogy azon a szégyenletes gyűlésen indokolták a kirúgásunkat.

Mária: – Engem azon a nyáron Nagy Imre bácsi elvitt Kolozsvárra. Apámnak, aki mindig művészetpártoló volt, jó barátja volt, ismerte a családunkat. Sokszor megfordult nálunk, Apámmal egyetértettek abban, hogy a székely gazdálkodónak szüksége van tudásra, hogy ne erőből, primitíven művelje a földjeit, ne a betevő falatért dolgozzon csupán, hanem jövedelme is legyen. Nagy Imre azért gazdálkodott a ’30-as években, hogy bizonyítsa, lehet ésszel gazdálkodni. Apámnak is ez volt a terve, mintagazdaságot vezetett.

Ilona: – Estiben érettségiztem, majd a CENTROFARM-nál dolgoztam, hol a pénztárban, hol takarítónőként. Ha jött az ellenőrzés, akkor mondták, hogy „Cilike menjen ki a kasszából és fogja a seprűt”, amikor elmentek, ismét vissza, aztán könyveltem.

– Édesapjuk hogyan dolgozta fel a történteket, hogyan alakult a sorsa a hazatérés után?

Mária: – Szomorúan. Úgy engedték útjukra, hogy semmijük nem volt, nem volt, ahová hazamenni, Szentivánlaborfalván és Albisban egyaránt visszautasították a kérést, hogy egy kis helyiséget, melléképületben, bárhol lakásként visszaadjanak. Zalánban Apámnak volt egy unokahúga, akinek a gyümölcsösében laktak először, aztán Nagy László és felesége szül. Apor Sárika ajánlották fel kis házukat, egy kis kerttel, ott laktak egészen 1973-ig, amikor tudtam venni Kolozsváron egy tömbház-lakást, és akkor felköltöztek hozzánk Kolozsvárra. Én közben leérettségiztem, elvégeztem a fogászati technikumot és a szakmámban dolgoztam. Nyugdíjazásom előtt 15 évet ingáztam Marosújvárra Kolozsvárról. Szüleink elfogadták a sorsukat. Nem züllöttek el, nem lettek tolvajok, hanem becsületes munkával szerezték meg a betevőt. Ahol dolgoztak, mindenütt mintamunkások voltak és tűrték a sok megaláztatást, mert tudták, ahogy mi is, hogy egyszer vége lesz. Nekem is sok munkahelyem volt – cselédségtől, szénhordáson át vasesztergályos munkásig –, mert amint megtudták, ki vagyok, kirúgtak. Valahányszor kirúgtak egy munkahelyemről, Nagy Imre bácsi fogadott be egy-egy nyárra, Zsögödön. Sok festményt készített rólam, igazi mély emberi kapcsolat volt köztünk. Szüleimet Kolozsváron temettük el. 1982-ben meghalt Apám és 1988-ban anyánk, de miután visszaszereztük a szentivánlaborfalvi kúriát, hazahoztuk a földi maradványaikat, és itt temettük el a helyi temetőben. Az Apor-címerrel díszített sírkőre rávésettük a zaláni Apor nevet.

– Tartották a kapcsolatot valakivel, esetleg jártak vissza Dobrudzsába?

Márta: – Nem, csak egy öregemberrel levelezett Apám. Az intellektüell félt. Volt egy igazgató, főmérnök még az elején, amikor a Duna mellett éltünk, aki összeírta, hogy kinek milyen elemi dolgokra van szüksége – fogkrém, szappan, fogkefe – és azt ígérte, hogy elmegy és megvásárolja, ráadásul megelőlegezve, hiszen még nem kaptuk meg a napszámot. Megvett mindent, de kirúgták. 

– Olyan szavak járnak a fejemben, mint megbocsátás, feledés, felmentés. Hogyan lehet feldolgozni mindezt?

Márta: – Nem lehet sem elfeledni, sem feldolgozni. Az igazi nehézség számomra nem annyira a dobrudzsai számkivetés volt, mint az utána következő élet. Amikor hazakerültem, hat elemivel maradtam. Mihez kezdjek? Valójában akkor tudatosodott bennem, hogy ott és addig éreztem magam szabadnak, amíg Dobrudzsában éltünk. Volt 100 malackám, habfehér kisállatok, azokat gondoztam, reggel kimentem a legelőre, befeküdtem a lucernásba, mellettem volt egy szőlészete a kollektív gazdaságnak, az öreg bácsi, az őr adott egy-egy veder szőlőt, nekem nincsenek rossz emlékeim. Rengeteg szép emlékem van: fürödtünk a Dunában, vasárnaponként átgyalogoltunk a folyóhoz, estig fürödöztünk, bálokat rendeztünk. Fiatalok voltunk, élveztük az életet, sok szép emlékem van. Amikor hazakerültem? Szüleinket csak ’63-ban engedték el, engem, mert beteg voltam, már ’56-ban. Támasz nélkül kezdtük az életet. Elvégeztem a kisipari szövetkezet tanfolyamát, sikerült kitanulnom a fényképész szakmát, és a városházán a házasságkötő-teremben „hivatásos” fényképész lettem. Egészen 2000-ig igénybe vették a munkám, de aztán a fotózás technikai fejlődése folytán, amikor már mindenki fotózott, fölöslegessé váltam.

– Édesapjukkal beszélgettek-e ezekről a kérdésekről, arról, hogy miért történhetett mindez meg? Hibáztatta-e az „úri osztályt”?

Márta:– Édesapámat nagyon megviselte. Apám hazakerült, de élete végéig nem szólt bele semmibe. Amúgy is hajlamos volt pesszimizmusra, de a történtek utána teljesen megtört. Ő egy igazi demokrata ember volt, jóbarátai egyszerű, gazdálkodó emberek voltak, nem sokat törődött az arisztokráciával, nem szeretett mulatni.

– Hogyan használta a címet: primor Apor?

Márta: – Soha nem hallottam erről beszélni. Mindig azt mondta: becsületes ember legyél. Nem volt benne semmi rátartiság.

– Mit kaptak vissza a különböző restitúciós törvényekkel?

Márta: – Az albisi házat lebontották, a birtokot eladtuk, és az árát a szentivánlaborfalvi ház felújítására fordítottuk. Itt, a Henter-Apor kúriában, korábban a termelőszövetkezet, majd kultúrház, végül pedig a cigányok tanyája volt. Az egyik szobában teheneket, a pincében disznókat tartottak. 1986-ban renováltatta a Sepsiszentgyörgyi Kisipari Szövetkezet, amelynek elnöke Puskás Bálint volt. Ő hozatta rendbe a Szentiványi Gábor-féle házat is a falu végén. 1992-ben még működött a varroda. Mi nagy reményeket fűztünk a visszaszolgáltatásokhoz. Én azt megértem, avagy megpróbálom felfogni, hogy egy rendszer elveszi attól, akinek több van, és odaadja annak, akinek semmije nincs. De azért elvenni, hogy romba döntse egy ember életének a munkáját, arra nincs magyarázat. Még ablakkeret sem maradt ezen a házon. Amikor a rendszerváltás bekövetkezett, én már mehettem volna külföldre, hívattak a követségre, hogy kész az útlevelem, mehetek. De akkor már, András fiam kérésére, eldöntöttük, hogy nem megyünk. A fordulat után voltunk. Bálványoson nyaraltunk és eldöntöttük, hogy megérdeklődjük, mennyi a leltári értéke ennek a háznak?  Egy kommunista könyvelőnő ült az asztalnál és azt kérdezte: „Minek az maguknak?” „Szeretnénk tudni” – válaszolt a sógorom. „Semmi szükség” – mondta, és nem adta meg. Miután a málnási varroda megbukott, sikerült mégis átvennünk a ház bérleti szerződését a javítási költségek kifizetése ellenében, majd per útján1997-ben véglegesen sikerült visszakapnunk a házunkat. András fiam 2000-ben megnősült, nekifogott gazdálkodni a földeken, és tulajdonképpen én is akkor költöztem haza. 

– Mikor épült az udvarház?

Márta: – Az első része már az 1500-as években épült. Sajnos nincs dokumentum rá, majd az 1700-as években bővítették. A túlsó udvaron volt még egy épület (kastély), amit Apor Borbála örökölt, aki férjhez ment Henterhez. Most négy család lakik itt, András fiam a manzárdon alakított ki két kisebb szobát a kislányoknak. Az egyetlen elégtétel, hogy fiam, Apor András továbbviszi Édesapánk, Apor László örökségét, élteti azt a gazdaszellemet, amit megtört a kommunizmus.



[1]Seethal Ferenc háromszéki földbirtokos, Seethal János és Kálnoky Franciska fia. Kálnoky Dénesnek nem volt utóda, ezért nővére, Franciska fia örökölte a miklósvári kastélyt. (Ők, mármint Kálnoky Dénes és nővére, Franciska az unokái Kálnoky Ádám és Mammuca della Torre József nevű fiának.)

[2]Apor de Zalán, zaláni Apor (1692–1882). A Székely Nemzeti Múzeum Levéltárában, a Román Nemzeti Levéltár Kovászna Megyei Igazgatóságának (Sepsiszentgyörgy) őrizetében, 65/17.számú levéltári alap őrzi a család levéltárát: XVII-XVIII. századi örökösödési perek dokumentumait, birtokviszonyokról szóló panaszokat,  adás-vételi szerződéseket, de személyes levelezést is. Különösen érdekes Apor József aradi várfogságának körülményeiről és a kiszabadításáért tett lépésekről írt levelek, amelyeket nénjének és barátnőjének küldött Janovits Rudolfné, Apor Klára, József testvére Aradról. Egyik levelében arra kéri Apor Lászlót, József apját, hogy pénzt gyűjtsenek a rabnak, aki „23 éves, gyenge fiatalember”, több erdélyi társával együtt a „kazamatákban kezén-lábán vasra van verve”

[3]Zaláni Apor József (1823. Zalán – 1899, Zalán). 1848-49-ben honvédtiszt. A festmény hátán olvasható felirat szerint 1851–56 között az aradi vár foglya volt. Portréját fogolytársa, Rákóczy-Parchetich Hugó festette.

[4]E család a XVII. században a Thököly szerencsétlen hadjárata után szakadt el az altorjai törzstől;a zernyesti csatában elesett altorjai Aporok egyikének kiskorú utóda került Zalánba s alapítá későbbi Székely Judittal a zaláni Apor-családot. (Pálmay József: Háromszék Nemes családjai, Charta, Sepsiszentgyörgy, 2000.)

[5]. Kővári szerint „A Henter család (Sepsiszentiváni  nemes és báró) eredetét rendszerint az Apor családéval kötik egybe oly képpen, hogy az állítólag magvaszakadt Apor István leányának, Ilonának, Burczia (A Székely Oklevéltárban Borchia Borbála néven szerepel – Megj. OGE) Máté nejének két fia maradt: István és Lukács. Amaz megtartá az Apor  nevet és Bálványos ura maradt; Lukács pedig Sepsiszentivánra (vagy tán inkább Nagyajtára) ment lakni, hol elsõbb kis Henternek kezdek nevezni, míg fia, Máté, már csak Henter  névvel marada.” (Kõvári László: Erdély nevezetesebb családai, Kolozsvár, 1854, Barráné és Stein bizománya, 14–16.old)

[6]A szentivánlaborfalvi Domus Historiában a Seethal név feltűnik már a 19. század végén a templom javítására adakozók között, hasonlóképpen az Apor és Henter családhoz.

[7]A téma jeles ismerője Zsigmond Enikő geológus az alábbi kutatási eredményt tette közzé: „Apor László 1922 és 1944 között bérelte a kászonjakabfalvi Salutaris borvízforrást. A helyiek emlékezete szerint kezdetben kézitöltésű volt, a felesége segédkezett és maga Apor László hordta fehérlovas szekerével a borvizet. Ahogy gazdagodni kezdett, a töltőde mellé 12 kabinos melegfürdőt is építtetett. A fürdőház emeletét 15 X 20 = 300 négyzetméteres bálteremmé alakította, mindkét végében egy-egy büfével. A melegített borvizet a kádas fürdőzéshez külön kazánház szolgáltatta. Apor nem feledkezett meg a strandolás kedvelőiről sem. Kitataroztatta a korábbi tulajdonosoktól,  Balásyéktól örökölt fürdőmedencét, és nyolc öltözőkabint állíttatott melléje. Hamarosan sor került négy személyzeti lakás építésére, ugyanis a fürdőtelepet és a töltődét 25 személy szolgálta ki. Az 1930-as években már helyi áramforrás szolgáltatta a villanyvilágítást, és a töltési technológia is változott: bevezették a szalagrendszerű üvegmosást. A  Balásyaktól maradt egyemeletes, 25 szobás faház. Ez amolyan kisebb szálloda volt. Mellette Apor saját, kőből épült rezidenciáját rendezte be, ennek pincéje garázsként szolgált. A fürdőtelepről hosszú, fasorral szegélyezett sétány vezetett a veresszéki telep felé. A fenyőfaligetben kecskelábú faasztalok és padok várták a kirándulókat. A lovaskocsik, szekerek számára fedett színeket építettek, most talán parkolóhelynek neveznénk őket. A nyári fürdőidényben nem egy kocsmáros és lacikonyhás kiköltözött a jakabfalvi fürdőtelepre. A Salutaris vagy a Kászon Gyöngye néven forgalmazott ásványvíz igen érdekes módon tört be a piacra. A korabeli marketingről maradt fenn a következő anekdota-ízű történet. Apor, az újdonsült és nem mindennapi üzleti érzékkel megáldott tulajdonos, a lehető legelőnyösebben igyekezett túladni a jó minőségű, de ismeretlen terméken. Nem sajnálta mélyen a zsebébe nyúlni, hiszen a befektetés úgyis busásan megtérült. Budapesten – mivel igen gyakran utazgatott oda – alkalmazott néhány munkanélküli fiatalt, akiknek nem volt más feladatuk, mint eljátszani a gazdag, gondtalan polgár-ifjonc szerepét. Így hát a kor legújabb divatja szerint öltözködött uracskák a legelőkelőbb éttermeket látogatták sorba, és a kiadós menű elfogyasztása után Salutaris borvizet kértek. A pincérek, sőt néha a vendéglősök maguk is zavartan vallották be, hogy ezt a fajta ásványvizet nem ismerik. A fizetővendég rögtön felvilágosította, hogy az egy fenomenális ital és hogy már minden valamire-való étteremben kapható.  Közben azt is az érdekeltek tudtára adták, honnan lehet beszerezni az értékes nedűt. És mit tesz a konkurencia? A rendelések megindultak Apor felé. Így terjedt el egyre jobban a Salutaris víz, nemcsak Budapesten, hanem még Bécsben is. (Szüszer Nagy Andor bányamérnök közlése). A háború utáni borvíztermelés 1934-ben érte el teljes virágzását, amikor naponta 4000 liter ásványvizet  palackoztak.” (Zsigmond Enikő: Kutatás- és ipartörténeti adatok a kászoni borvizek hasznosításáról.  www.szekelyfoldert.info: Székelyföld)

[8]György József kászoni származású volt, 1888-ban vette bérbe a forrást és 18 lovas szekérrel megkezdte szállítani a vizet. Korszerűsítette az üzemet és 1896-ban egy bukaresti kiállításon I. Károly király román királytól a bodoki palackozott víz aranyérmet kapott, ugyanis a királyi udvart is ő látta el ásványvízzel. A korabeli címkén látható a Magyar Ezredéves Kiállítás érdemrendje is. A tulajdonos előbb Hankó Vilmossal, majd a híres Victor Babeşorvosprofesszorral „vegybontatta” a vizet. Ekkor kapta a forrás a Matild nevet. György Józsefnek nem volt gyermeke, ezért Matild nevű unokahúgáról nevezte el a kutat. Szent Matild a lutheránus vallású szászok körében mint a jóság, a szeretet és az adakozás szentje jelenik meg. 1905-ben a Matild víz a Székely Kiállításon is aranyérmet nyert. A 16 munkással dolgozó töltőde napi 1500 üveg borvizet palackozott. Ilyen állapotban találta az üzemet az első világháború. (Kisgyörgy Zoltán: Új utakon a bodoki Matild borvíz, Háromszék napilap, 1012. nov. 8)

[9]Beczássy István dálnoki földbirtokos, a „lencsekirály”.

[10]Apor Péter (1676–1752 ). Apja, Apor János születésének évében meghalt, ezért nagybátyja, Apor István nevelte fel. 1686 körül a kolozsvári jezsuitáknál tanult, majd 1696-ban jogi doktor lett. A Rákóczi-szabadságharc idején hű maradt az udvarhoz, a kurucok több ízben zaklatták, elfogták. 1706-ban Lipót törvényellenes intézkedései és vezéreinek kegyetlenkedései folytán az ellentáborba csapott át, Rabutin osztrák ezredes elfogta, két éven keresztül Brassóban fogva tartották. Szabadulása után visszatért a császár hűségére, így 1708-ban Háromszék főkirálybírája lett, 1713-ban pedig bárói rangot kapott.

[11]Apor István egyik testvére gyermeke, Apor Péter, kinek több történeti becses kéziratai maradtak; mint megyei fõnök s eszes ember, befolyását báróság szerzésre használta, amit 1712-ben meg is nyert. Tõle jõ le a báró Apor-család, míg nagyapja testvéritõl egy nemes Apor-ágot kapunk. S ha István gróf ki nem hal: ma gróf, báró és nemes Aporokat számlálnánk. (Kõvári László: Erdély nemesebb családai)

[12]Garde de dame (francia): nőőrző, azaz idősebb nő, akire a fiatalabb őrzését bízzák.              

[13]DO, vagyis „domiciliu obligatoriu” (román) – kényszer lakhely

[14]Stai jos (román): Ülj le!

[15]„hisz” = balra, „csá” = jobbra, igásállatokat noszogató szavak

[16]Brăila: dunai kikötőváros

[17]Polgári-földesúri (román).




.: tartalomjegyzék