Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Október
2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Március
Oláh-Gál Elvira beszélgetése abránfalvi Ugron Bélával és fiatfalvi Ugron Zoltánnal

„Székelyföldön, mint Ugron, több úgysem lehetek”

A népes Ugron családból jutott a nagyvilág minden részébe, maradtak itthon Erdélyben, töltöttek be jelentős politikai és közéleti szerepet Magyarországon, egy közös jellemzőjük az udvarhelyi származás, amit az abránfalvi előnév is jelez. Bethlen Gábor fejedelem 1626. augusztus 20.-án Gyulafehérváron kelt oklevelével erősítette meg Ugron Pált[1] Abránfalva és egyéb Udvarhely-széki birtokaiban . Címeket soha nem viseltek a primoron[2] kívül, jóllehet adtak királybírót, főispánt, országgyűlési képviselőt. Udvarhelyszék történetét azóta megírni sem lehetne Ugronok nélkül. A családnak két nagy ága van: a szombatfalvi katolikus és a fiatfalvi református. A történelmi családok sorsát az Ugronok is megérték a 20. században, de ma is népes családnak számítanak. A sorozat következő két beszélgetése az Ugronok történetét veszi számba.

– Ugron Gábor halálának 100. évfordulójára emlékeztek Székelyudvarhelyen és jókora, mintegy három négyzetméteres papíríven tanulmányozni lehetett a családfát. A konferencia szervezője a Solymáron és Székelyudvarhelyen élő Ugron Béla, a „rabonbán” dédunokája. Mikortól jegyzik nevüket, tartja számon a történetírás?

– A szóbeli hagyomány szerint azóta vagyunk itt, amióta itt megjelentek a székelyek, de írásbeli emlékekkel később, a 17. század elejéről rendelkezünk, amikor dokumentumok említik abránfalvi Ugron Pál nevét Udvarhelyszéken. A család a Homoród- és Nyikó mentén terjedt el, legalábbis a sírok és családi emlékek szerint. A protestantizmus megjelenése után a Homoród-mentén reformátussá, nem unitáriussá lett a család. A mi Ugron-águnk házassággal került Székelyudvarhelyre, beházasodtak a Szombatfalvi családba, így lettek ismét katolikusok. Akik ma katolikusok, tulajdonképpen mind ebből az ágból valók.

– A világban szétszóródott Ugronok minden évben összegyűlnek a Mál-tetőn álló Ugron kápolnánál. Mi a kis kápolna története?

Ugron Lázár[3] végrendelete alapján építtette Ugron Ákos[4], 1890-es szám áll a bejárat fölött. Temetkezési kápolna volt. De hogy milyen meggondolásból, miért éppen arra a tetőre épült, amikor ott volt a szombatfalvi Ugron-kúria[5] közelében a temető, nem tudom, nem maradt feljegyzés. Így utólag úgy látom, nem volt véletlen a helyválasztás. Valamikor szakrális hely lehetett, a Mál-tetőről látni az Abránfalva fölé emelkedő tetőt, ahol szintén Ugron-sírok voltak, Ugron Sándoré, akinek első fia benősült a Szombatfalvi családba, onnan továbblátni Dályáig, és végig ott, abban a völgyben éltek Ugronok. A Mál-tetőről egy gerinc fölött átlátni a Madarasi Hargitára is, onnan távcsővel jobban látni a kis fehér pontot, a kápolnát. Ezeket a szakrális helyeket hajdanában összekötötték a székelyek, pl. amikor lármafát gyújtottak és jeleztek egymásnak. Én azért gondolom, hogy a reformációval eltűnt családi hagyomány és ősi szokások iránti tiszteletből végrendelkezett úgy az öreg Lázár, hogy oda építsenek családi sírhelyet. Ez természetesen nincs bizonyítva, csak a megérzésem. Így képzelem el Lázár ősömet, Erdély egyik leggazdagabb emberét, akinek vendége volt Jókai Mór  is...

– …aki Útleírások c. könyvének erdélyi fejezeteiben megemlékezik az Ugron családról: „Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig Udvarhelyszék királybírája fogadott bennünket, s szívességét oly mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes helyein legjártasabb vezetett bennünket a tájak históriai emlékű pontjaira” – írja a az Úti levelekben a homoródalmási barlang leírásánál. Jókai Mór 1853. május 17–20 között volt vendége Simén Györgynének Kelementelkén. „Velünk jöttek a barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U.L. (vagyis Ugron Lázár) nejei, két testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a költő, ha nőket akar rajzolni – írta az almási barlangi látogatásról. Kelementelkén is megfordult: „Estére Kelementelkére értünk, hol S-nő (Simén Györgyné) asszonyság úri laka fogadott bennünket, s másnap itt maradva, volt szerencsém megismerkedhetni báró H. József úrral és szép kedélyű lelkes nejével; itt találtam legelőbb mintáját a hajdani erdélyi háztartásoknak, mert köztünk mondva, ahol eddig jártunk, ott egy koppantó sem maradt a régi felszerelésekből – itt még minden megvolt a maga ősi szépségében.”Itt ugyancsak összefonódnak a szálak, hiszen az a Simén Györgyné[6], akinél Jókai megszáll Ugron Lázár feleségének, Simén Rózának[7] édesanyja volt. A család miként őrzi emléküket?

 

– Ugron Lázárnak és Simén Rozának négy gyermeke[8] volt, közülük Gábor és Ákos ismertebbek. Gábor[9]személyisége és politikai tevékenysége maradt meg inkább a történelmi emlékezetben. Bár nagyformátumú politikus volt, örök ellenzéki, belebukott a vállalkozásába, hogy fellendítse a székely gazdaságot. Bankot hozott létre, a székely gazdáknak kölcsönöket adott, de az aszály elvitte a termést vagy nem vették át, ma már ki tudja? A lényeg, hogy saját vagyonával fizetett, elárvereztek szinte mindent. Ezért nem maradt meg birtok, vagy legalábbis nagyon kevés Ugron néven. A Madarasi Hargita – melyért ma harcolunk, hogy a család birtokába kerüljön, és jó úton járunk –, azért maradhatott meg, mert bérbe adták a kápolnásfalusi közbirtokosságnak, legelőnek, ez mentette meg az árverezéstől. Azóta beerdősödött, de akkor legelőként adták bérbe száz évre. Amikor törleszteni kellett, a birtok egy részét eladta a rokonoknak, vagy átírták a családtagokra.

– Tehát a család nem a vagyongyarapító ősök között tartja számon.

– Nem őrzi rossz emlékét, mert a székelységért akart tenni valamit. A kiegyezés után vagyunk, Orbán Balázzsal és Bartha Gáborral „székely puccsot”[10] terveztek. Az volt a szerencséjük, hogy valamelyik rokon volt a főispán és pénteken „dőltek fel” a szekerek a puskákkal, de szombat-vasárnap „nem értek rá ezzel foglalkozni”, hétfőig pedig, amikor ki kellett volna adni az elfogató parancsot, eltűntek a tettesek. Orbán Balázs éppen meglátogatta törökországi rokonait, Bartha Gömörben bújt el rokonainál, Ugron Gábor elment garibaldistának. Az ő fia volt Gábor nagypapám[11], a későbbi belügyminiszter még a Tanácsköztársaság előtt, és az ő feladata maradt, mint jogásznak, Csonka-Magyarország közigazgatásának az átszervezése és rendbetétele. Trianon után Magyarországon maradt, végig ott dolgozott a közigazgatásban, tanácsadója volt a kormányzónak belpolitikai kérdésekben. Jövedelme viszont nem ebből származott, hanem abból, hogy közgazdasági és jogi felkészültsége miatt nagyszámú igazgatósági tanács tagja volt, nagy vállalatoknak, mint a MAHART, MÁV, Goldberger, stb. Mecénás volt, alapítója a Fészek Klubnak, segítette Palló Imrét, a Magyar Operaház örökös tagját, aki szintén Udvarhelyről indult. 

Ismerte a nagyapát, Ugron Gábort[12].  Milyen személyes emlékeket őriz vele kapcsolatban?

– Ugron nagyapa örökölte a pártvezérséget az apjától, a dédapámtól, aki politikust akart a fiából nevelni és vitte magával minden politika nagygyűlésre, megmozdulásra, már gimnazista korában is. Nagypapa mesélte, hogy külföldről is hazajött az országgyűlés egy-egy ülésére. Amikor befejezte tanulmányait, akkor tulajdonképpen asszisztense lett apjának, a rabonbánnak[13], és amikor meghalt, átvette a pártelnökséget, megválasztották. Az Ugronok mindig ellenzékiek voltak. Gyermekkoromból őrzök egy emléket, ahogy Édesapámmal meglátogattuk a Jászságban, ahová kitelepítették a Nagymamával együtt, és éppen nem volt börtönben sem Apám, sem Nagyapám. Jászboldogházán, egy tanyán éltek. Nekem gyermekként nagy dolog volt a vonatozás, és hogy hatalmasat gyalogoltunk egy kukoricaföldön, ahol a kukorica magasabb volt, mint édesapám, aki százkilencven centiméter fölötti termetével nem látszott ki belőle. Mi Bakonybélben éltünk, a hegyek között, tehát ott nem láthattam olyan magasra nőtt kukoricát. Odaértünk a tanyára, ahol a tanyasi gazda cselédházában laktak, Nagypapa soványan, szakállasan, és a nagyon törékeny alkatú Nagymama. Amikor végetért a kitelepítés, akkor odaköltöztek hozzánk, Bakonybélbe, ahol velünk átellenben egy házban bérelték egy parasztház tisztaszobáját. Ezt úgy tudták fizetni, hogy Kodály Zoltán személyes közbenjárására a kitelepítés után visszakapta nyugdíját, ami elég volt a lakbérre. Volt nekik egy másik jövedelmük is. Palló Imre[14] azok közé tartozott, akik támogatását élvezték a két világháború között, Nagypapa szerzett neki ösztöndíjat, hogy Olaszországba mehessen tanulmányútra. Pályájának csúcsán, hálából, a  Kossuth-díjából kétszáz forintot küldött minden hónapban Nagypapának. Ebből éltek.

– Börtönt említett, miért börtönözték be?

– Nagyapám közismerten nem volt náci, ezért amikor jöttek a nyilasok, akkor bebörtönözték, majd jöttek a kommunisták és azok börtönözték be, mert nem volt kommunista, sőt Horthy- párti volt. Letartóztatták, majd beletelt pár hónap, amíg kiszabadult, mert nem tudtak semmit rábizonyítani.

– Megtörte a kommunista hatalom?

– Nem tűnt fel, legalábbis nem szidta őket. Gyermekkoromban nem voltak ilyen emlékeim, tudtuk, hogy kommunizmus van, tudtuk, hogy a kommunisták elvitték apánkat a börtönbe, tudtuk, hogy miattuk ilyen a sorsunk, de elfogadtuk. Amikor korunkhoz képest mesélni lehetett nekünk az erdélyi gyökerekről, a magyar történelemről, komolyan vette, azért, hogy tudjuk, hová helyezzük magunkat. Olvasta az újságokat, hallgatta a Kossuth Rádiót és a bécsi rádiót. Most, amikor magam vagyok annyi idős, mint akkor ő, hatvanegynéhány évesen tudatosítom azt a fantasztikus előrelátást, amit Nagyapa világosan felmért, és amit sajnos nem hittem el és nem értettem ifjú fejjel. Intései közül elsőként említem a következőt: „Tanulj fiam angolul, mert néhány évtized múltán mindenki angolul fog beszélni, a németet se felejtsd el, mert az lesz a műszaki nyelv”; „Ha világháború lesz még egyszer, ha nem is úgy fogják nevezni, az a Közel-Keleten lesz, és az olaj miatt tör ki”. 1958-59-et írtunk akkor. Megmondta azt is, hogy az USA mintájára valamikor Európában is hasonló alakul, a Szovjetunió ellensúlyozására, amelynek szintén nem jósolt hosszú jövőt. Ő Európai Egyesült Államokról beszélt. Érdekességként jegyzem meg, hogy nem hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Szalay nagymama egy csendes asszony volt, nem jellemező rá, hogy határozott nemzetasszony lett volna. Egyiküket sem hallottam soha panaszkodni.

– Erdélyhez való kötődése miben állt?

– Mi egy volt panzió 4x4-es szobájában laktunk Anyámmal és testvéreimmel, az Apám[15] éppen börtönben volt. Édesapám gyermekéveit már Magyarországon élte, ott járt gimnáziumban, ott végezte a Ludovika Akadémiát, de a bécsi döntés után Kolozsvárra kérte magát a híradósokhoz. Amikor Magyarországon megindult az ejtőernyős képzés, akkor kérte át magát az ejtőernyősökhöz (mostani deszantosok, hírszerzők). Apámat, amikor megismertem, mondhatni felnőtt voltam. Amikor én felserdültem, kis szünetekkel de  börtönben volt, 1953-tól 1963-ig. Az erdélyiséget Anyánk oltotta belénk.

– Mikor találkozott azokkal az erdélyi helyekkel, amelyek a családhoz kötődtek?

– Amikor Apám kiszabadult és öt év után megszűnt a közügyektől való ötéves tilalom is, 1968-ban kaphatott először útlevelet és akkor első útja azonnal Udvarhelyre vezetett.

– Fel tudja idézni azt a látogatást?

– Udvarhelyről nem sokat tudtam. Anyám Bánffy-lány volt a bárói ágból, nem ismerte Udvarhelyet, sokat mesélt az erdélyi gyökerekről, de az ő családja Kolozsvárhoz, a Mezőséghez, Szilágysághoz, kötődött. Ő ugyan anyai felmenői révén szintén Ugron,  Nagyanyja Ugron Róza, annak az Ugron Istvánnak[16] a testvére volt, aki Mezőzáhon épített kastélyt. Ez a fiatfalvi Ugron-ág, tehát reformátusok. Anyám családja, a Bánffyak[17] szintén reformátusok voltak. Anyám édesanyja, Mikes Emma révén lett katolikus. Ugron Istvánnak nem voltak utódai, soha nem nősült meg, ezért édesanyám testvérének hagyakozta a birtokát, aki nevét is felvette, Ugron Bánffy István lett.

– Ugron István  szintén nem ismerhette Udvarhelyet.

– Lehet, hogy életében megfordult Udvarhelyen, de valóban nem ismerte. Nem felfedezni jöttünk Udvarhelyre, hanem gyakorlati okokból. Levelet kaptunk, talán László Ignácz főesperestől, amelyben értesített, hogy feltörték a kápolnát, kellene gondoskodni róla, megbeszélni, hogy mi legyen, hogy legyen? Apám amúgyis készült arra, hogy ha útlevele lesz, akkor utazik Erdélybe, így a két dolog összejött. A vasútállomásról egyből felmentünk a kápolnához. Elmentünk a kúria mellett, megállapítottuk, hogy éppen téeszszékház, és mentünk a Mál-tetőre, miközben mesélte a család történetét. Felmentünk a kápolnához, ahová Apám soha nem járt, ezért az utat sem ismerte, nekivágtunk a meredek, bozótos hegyoldalnak, ami nekem, aki a Bakonyban nőttem fel és az erdő volt a gyerekszobám, nem tűnt nehéz túrának. Felértünk, körbejártuk, elmondtunk egy Miatyánkot az ősök lelki üdvéért. A mai gyümölcsös felől, az oldalról jött felénk egy pásztorember, és megindultunk mi is feléje. Rátámaszkodott a botjára és megkérdezte, hogy „maguk kicsodák, mit akarnak?” Apám kézfogásra nyújtotta a kezét: „Ugron István vagyok, s ez itt a legnagyobb fiam, Béla.” Ő erre letérdelt, szemében összegyűltek a könnyek és kezet csókolt apámnak: „Méltóságos úr, de jó hogy megjöttek” – mondta az öreg pásztor, aki szemmel tartotta a kápolnát, csak úgy saját maga által szabott kötelességből. Minket nem ismert, csak emlékezett az Ugronokra. Ma is meghatódom a jelenettől, ahányszor eszembe jut. Utána felmentünk a főespereshez,  és készítettünk egy egyezséget, hogy az egyház vegye kezelésbe a kápolnát. Ennek az írásbeli egyezségnek aztán semmi nyoma nem maradt, mert ezután vitték el innen is az egyházi iratokat és annak is nyoma veszett, de utána a katolikus egyház rendbe rakta és gondozta a kápolnát.

– Akkor fogalmazta meg azt az akaratát, hogy ide szeretne temetkezni?

– Apám katonaember volt, egyszerűen annyit mondott, amikor itt voltunk: „Engem is idehozzatok!”. Arról már a család döntött, hogy azokat az Ugronokat, felmenőinket, akik udvarhelyiek, de Magyarországon haltak meg, hozzuk haza. Jelképesen egy marék földet felvettünk a sírjukról, Pál Antalnál Korondon megrendeltünk egy-egy fűszeres cserépedényt, feliratoztuk és elhelyeztük a kápolnába. Apám volt az első, akinek a hamvait tettük a cserépurnába, majd 1997-ben hoztuk haza nagyszüleim hamvait.

– Milyen emlékei vannak az Édesapjáról? Hogyan élték meg a gyermekek azt a rettegést, hogy jött a fekete kocsi és elvitte, aztán évekig nem látták?

– Egy emlék nyomódott mélyen a lelkembe. Bakonybélben éltünk és Anyám elküldött a boltba kenyérért. A falu végéről, ahol laktunk, egy jó kilométert kellett menni a boltig. Az úton jött velem szembe az úton egy szürke Pobeda autó. Akkor eléggé ritka volt és gyerekként megbámultam. Mikor jöttem visszafelé, ismét szembetaláltam, és ahogy utánafordultam – minden ablaka le volt függönyözve – a hátsó függöny meglebbent és Apám arcát láttam, ahogy visszanézett rám. 1953-ban éppen akkor vitték el. Már azelőtt is megtörtént, nem volt sírás-rívás. Anyámat sem láttam soha sírni. Tudtuk, hogy ártatlan, tudtuk, hogy ki fog szabadulni. Apám határozott, kemény és igazságos ember volt. A fegyelem és segítőkészség jellemezte. Már felnőtt voltam, amikor azt mondta, az új világban a börtönben érezte legjobban magát, mert mindkettőt gyakorolhatta. Igaz, mindig meg is kapta a büntetését, börtönben töltött idejének ötödét magánzárkában töltötte büntetésből, mert próbált másokon segíteni, tartani bennük a lelket és fegyelemre szoktatni. Börtönszabályok szerint: lázítani. A magánzárkában jól érezte magát, mert ott tudott elmélkedni és imádkozni.

– Az iskolában nem éreztették? Nem mutatták fel elrettentő példaként a többi tanulónak?

– Igazából nem. Ezek voltunk mi, megtűrtek. A kisebbik húgomat, olyan helyes kislány volt, hároméves, egyszer amikor mentünk az utcán, megkérdezte valaki, „kislány téged hogy hívnak?”,majd „az édesapád mit csinál?” Mondta ügyesen a nevét és hogy „a papát elvitték a büdös kommunisták, de ne mondd meg senkinek!”. Körülbelül ez volt a viszonyulása a közösségnek. Egész biztos, hogy sokkal jobb volt abban a kis faluban, mint egy nagyvárosban.  Az iskolában mindenikünk mindig első tanuló volt, „kellett tanulni”, ez volt anyánk parancsa, nem engedhettük meg magunknak a lustálkodást. Nem voltunk úttörők, de kaptuk a kitüntetéseket, a könyveket. A tanárok sem akartak átgyúrni. Emlékszem, egyszer családlátogatóba érkezett az iskolaigazgató-helyettes, valamelyikünk osztályfőnöke, és a kicsiknek takarodó volt, kellett ágyba menni. Szépen letérdeltünk, ahogy szoktunk mindannyian egyszerre, együtt imádkoztunk Anyánk ágyánál, amelynél a falon volt a feszület (ma is úgy van berendezve a szoba otthon Anyámnál), elmondtuk az esti imát, imádkoztunk apámért, aki börtönben volt, a rokonokért, különösen aki beteg volt, végül minden esti ima így fejeződött be: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.” Ez így volt mindig, tehát így zajlott az igazgató-helyettes, Nagy Pista előtt is, aki vasárnaponként elment a templomba, és emlékszem, nagymise lévén, énekeltük a himnuszt, a végén az orgonista nem fejezte be még az utolsó akkordokat és nem kezdődött meg a kivonulás, amikor egy hatalmas csattanás hallatszott. Mi, ministránsok nem láttunk semmit, de mesélték, hogy egy gyerek nem állt vigyázban a himnusz alatt, hanem rosszalkodott, és kapott egy hatalmas pofont Nagy Pistától fenn a kórusban. Akkor azt hittük, azért jár templomba, mert „muszáj” ott lennie és jelenteni, hogy ki jár a templomba.

– Azzal is szerencséjük volt, hogy egyházi iskolába jártak.

– Nyolcadikos voltam, akkor még nagyapám élt és kérdezte, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek? Beszélgettünk, én nem nagyon tudtam, hogy mi szeretnék lenni, de azt már igen, hogy Pannonhalmára fogok gimnáziumba járni. Máshova nem vettek fel, mert Apám börtönben volt. De Pannonhalma mellett szólt két másik nagyon fontos érv is: Bakonybél a bencés apátsághoz tartozott és a plébános bencés volt, másfelől mielőtt Bakonybélbe kerültünk, Zircen éltünk, az a cisztereknek volt a központja; Endrődi Endre apát, miután szabadult a börtönből, Pannonhalmára került és biztatott, hogy menjünk oda a kollégiumba; minket ő finanszírozott, fizette a kollégiumi díjat. Így kerültünk oda, mi fiúk, a húgaim pedig a Knezich utcába az apácákhoz. A legkisebb öcsénk már apánk hazatérése után született.

– Mi lett a folytatása az 1968-as udvarhelyi látogatásnak?

– Nem volt folytatás. Meglátogattuk az erdélyi rokonokat,  Anyám mindig levelezett velük. Aztán megnősültem és a nászutunk 1970-ben ide vezetett Erdélybe. Kaptunk 5000 lejt, kb. annyi volt forintban is, úgy emékszem, hogy Vilma néni (Nagyapám testvére) öröksége után kaptuk. Vásárhelyen élt Betegh Piku bácsi, Apám egyik unokatestvére, ő vitt minket körbe Székelyföldön egy 1100-as Daciával: Szováta, Gyilkos-tó, Udvarhely. Ezt követően otthon éltük az életünket, feleségem még egyetemen, fogorvosin tanult, én már végzett mérnök voltam, épületgépészetet tanultam és már dolgoztam. Majd jöttek a lányok, Zsófi születése még két szigorlat közé esett. Én közben önállósultam, lakossági víz- gáz- és fűtésszerelő lettem. Összebarátkoztam Szabó T. Attila fiával, aki akkor már Budapesten élt, jól sízett, mielőtt Magyarországra átnősült bajnok volt Romániában, és meghívott engem Erdélybe sízni, a Gyalui-havasokba, Kisbányára. Tulajdonképpen általa szerettem meg Erdélyt, megismertem édesapját, aki sokat magyarázott, sokat tanultam tőle. Anyám soha nem jött vissza, először egy osztálytalálkozóra hoztuk el Kolozsvárra, ahová osztálytársai meghívták, bár ő nem érettségizett már itt. Apám dolgozott, nem volt ideje. Amikor Udvarhelyre rendszeresen jöttünk, az már közel volt a rendszerváltáshoz, a Máltai-lovagrendhez kapcsolódik. Unokatestvérem, Ugron Imre, Édesapám egyik bátyjának a fia, Karslruhe-ban élt, 1948-ban mentek ki Bükkösről (Baranya megye) Ausztriába, miután apja, nagybátyám, 1946-ban meghalt. Édesanyja Jeszenszky-lány volt és birtokaik voltak Ausztriában. Bécsben éltek, ott végzett műszaki főiskolát, majd Amerikába ment és közgazdaságot tanult, majd üzletkötőként jött vissza  Magyarországra. Amikor Erdélyben nagyon rosszra fordult a helyzet, akkor a kinti rokonság pénzt gyűjtött. Imre elhozta autóval, amit tudott, és megosztottuk a feladatokat. Amikor már csak pénzt lehetett hozni, akkor Romániában a valutás boltokból vásároltuk meg, amit kellett. Miután Imrét kitiltották Romániából, sőt a másik unokatestvéremet, Ugron Katit is, a ’80-as években én bonyolítottam le az adomány szétosztását egy adott címlista szerint, főleg Kolozsvár és Marosvásárhely környékére: gyógyszert, élelmiszert, pénzt. Aztán engem is kitiltottak, „lebuktunk”, de nagyobb bajom nem lett. Így erősödtek meg Erdély felé a kapcsolataim, de hozzáteszem, akkor már jól ment a vállalkozásom. Erzsók, a feleségem[18] fogorvosként szintén jól keresett, velem együtt vállalta a kockázatát egy-egy útnak, de ez akkor természetes volt. 1989-ben lezárták a határt, de karácsony előtt két nappal ismét felnyitották, és amikor a rádió bemondta, hogy délután 4-től ismét átjárható, akkor én már indultam. Egy Volga kombim volt, utánfutót csatoltunk hozzá és egy barátommal indultunk is Erdélybe. Kolozsváron előtte való nap még lőttek, felhívtam az orvos barátom, hogy mire van szükségük a kórházban, azt összeszedtem, bepakoltam, és éjfélkor már kipakoltunk a kolozsvári klinikán. Emlékszem, Szászfenesen mentünk át, a nagy ködben egyszer csak egy katona megállít bennünket lámpával és figyelmeztetett, hogy lövéseket hallani Kolozsvár felől. Akkor csaptak össze a szászfenesi katonák a szamosújvári szekus helikopterekkel, akik próbálták a katonákat megfélemlíteni.  Akkor természetesen nem tudtuk felmérni, hogy mi történik, úgy hogy nem tagadom, bizony féltünk.

– A Máltai-szervezet hogyan folytatta a tevékenységét 1990 után?

– Ugron Imre Máltai-lovag volt Németországban, felvette a kapcsolatot Kozma Imre atyával és megalakították a szeretetszolgálatot. Én nem akartam belépni, azért, hogy ha lebukunk, ne kompromittáljam, ezért magánemberként végeztem a munkát. Akkor már járhattam ismét Erdélyt, az utakat én finanszíroztam, az adományokat a Máltaiak hozták, tulajdonképpen postás voltam. 1990-ben volt a Máltai Szeretet-szolgálatnak egy közgyűlése és akkor választottak meg kuratóriumi tagnak. Azután sok szép munkában részt vettem: a gernyeszegi kastély (akkor kórház) felújításának például én voltam a műszaki vezetője.

– És a gondolat mikor fogant meg, hogy az erdélyi birtokot vissza kell szerezni?

– Már amikor megjelent az első törvény a visszaszolgáltatásról, Apám azt mondta, amit lehet, vissza kell szerezni, és mivel sokan voltunk örökösök, az volt a kérése, hogy maradjon egybe az örökség és adományozzuk az azon a területen levő legerősebb egyháznak. Ez volt a kiinduló elv, akkor még nem tettünk alapítványt. Később hoztuk létre az Ugron Alapítványt, és Apám, majd halála után Anyám akarata szerint minden az Alapítvány tulajdonába ment át, és minden majdani jövedelem az alapítvány vagyonát gyarapítja. Hozadékát az ifjúság oktatására és nevelésére kell fordítani.

– A történelmi családok két évtizede hadakoznak a román állammal, hogy visszaszerezzék az elkobzott vagyonukat, vagy annak töredékét. Az Ugron családnak mi a tapasztalata?

– A mi hadakozásunk is két évtizede tart. Ám azt hiszem, hogy az Ugron névnek itt Székelyföldön jó hangzása van. Közülük valók vagyunk és a hatóságok kedvezően viszonyulnak a visszaszolgáltatáshoz. Az igazi nagy érzelmi kapocs azt hiszem a Nyikó-menti nagy árvízkor alakult ki. 2005 augusztusában éppen akkor reggel értem ide, láttam mi történt. A Málta-szeretetszolgálatnak volt tapasztalata az árvízi helyreállításban, tudták mit kell tenni, nemcsak adománnyal, hanem szakértelemmel, anyagilag és lelkileg egyaránt. Én azt hiszem, akkor „szerettek” meg igazán, ha szabad ezt kijelenteni. Azt látták, hogy nemcsak kérünk, de teszünk is a közösségért. Nem azért tettük, hogy bizonyítsunk, hanem azért, mert belénk nevelték a hazaszeretet, és Erdély-szeretet mellett a karitatív szellemiséget. Nem volt nehéz, mert amikor mi rászorultunk, ugyanúgy kirendelte számunkra is a Jó Isten a segítséget. Ismertük az érzést, megtapasztaltuk, hogy milyen a rászorultság.

A visszaigényléssel még Vásárhelyen sem volt különösebb probléma. A nagyobb gond Brassó megyében van, ahol Édesanyámnak az örökségét (a Mikes-Béldi vonalon) nehéz visszaszerezni, ott bírósági tárgyalások, prefektusi ellenkezés, önkormányzattal való perlekedés nehezíti a visszaszolgáltatást.  Most van utolsó fázisában a Madarasi Hargitán levő birtoktest visszaszerzése, reménykedem abban, hogy az már jövedelemben is fellendíti az Ugron Alapítványt, és tudunk folyamatosan ösztöndíjakat biztosítani tehetséges rászoruló gyerekeknek.

– A kis kápolnához egy kálvária vezet, a Székely Kálvária. Mi a története?

– Egy évben kétszer mutatnak be a kápolnánál szent misét: pünkösdhétfőn, amikor megyünk hazafelé a csíksomlyói búcsúról, és Kisasszony napján, amikor a kápolna búcsúját tartják. 2009-ben mentem fel a kápolnához, baktattam egyedül az erdőben, gondolkodtam a családról, magyarságról, történelemről és akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha a gyulafehérvári egyházmegye alapításának 1000. évfordulójára építenénk egy kálváriát. Itt volt bérmáláson az érsek úr, és a családdal meg sem beszélve előadtam az ötletet. Rá egy évre, Nagypénteken felszentelte a Székely Kálváriát. Krisztus szenvedéstörténetét összekapcsoltuk a székelység történetének fontosabb állomásaival, minden stációnál felvéstek egy dátumot a székely történelem sorsfordító dátumairól, mert ezeket nem szabad elfelejteni. Az egyszavas stációk rovásírással is fel vannak vésve. Azóta minden hónap első péntekén a családokért járják végig a keresztutat, néha százan is vannak.

– A társadalom részéről létezik egy elvárás a történelmi családok irányába, és ez annak a jó értelembe vett konzervativizmusban rejlik, amit képviselnek: hagyományos értékek tisztelete, erős hit, nemzeti érzelem. Mibne látja a mai történelmi családok szerepét Erdélyben?

– Öreg Ugron Gábor, akit itt rabonbánnak neveztek, sokat tett a székelységért. Apja, Ugron Lázár a térség egyik legvagyonosabb embere volt, nagy vagyont hagyott gyermekeire: Ákosra, akit itt temettek el a kápolnánál, itt élt és gazdálkodott, és Gábor dédapámra, aki politikus lett, és azért kezdeményezte a Székely Takarék Szövetkezet létrehozását, hogy fellendítse a székelység gazdasági életét. Belebukott, talán mert beleszólt a politika, nem voltak Habsburg-pártiak. Vége volt az orosz-török háborúnak, nem volt hol eladni a gabonát, a nyugat-európai kereskedők szabotálták. Tönkrement és Ugron Gábor vagyonával fizetett. Családunk a történelmi családok között kissé rebelliseknek számít. Tudjuk, hogy Ugronok vagyunk és ennyi. A címek már az őseinket sem érdekelték. Ugron Lázár annak idején, amikor Bécsből, Ferenc Jóska udvarából valamiféle titulust ajánlottak, visszautasította. Ugron Gábor, a rabonbán szintén[19]. Azt hiszem, családunk többsége hasonlóan gondolkodik. A mostani világban is mindenki megállja a helyét, szakmai területen és a közösségben egyaránt. Tudjuk hová tartozunk, ismerjük erkölcsi kötelességeinket, és mindenki próbálja a saját helyén végezni a tisztességes munkáját. A gyermekeinkre is ez jellemző. Az Ugron Alapítvány jelszava a „Hit, remény és szeretet”, és ezek nem üres szavak számunkra, nagyszüleim, szüleim mind meg akartak felelni ennek a parancsnak. Én ezt úgy értelmezem, hogy ha bennünk van egy erős hit, akkor a remény és szeretet ennek a gyakorlati megvalósulása. 

– Rátartinak mondják az Ugronokat. Annak tartják magukat?

– Én azt mondanám, nem rátartiság, hanem tartás az, amiről beszél, és ez egészen mást jelent. Ennek lényege nem az, hogy mennyi vagyonunk van, mert nincs, hanem a székely öntudat, a gyökereink és az önzetlen segíteni akarás a rászorultakon. A Máltai Lovagrend jelmondata: A hit védelme és a szegények istápolása. A neveltetésünk alapja is ez, és hiszem, ahogy én ezt kaptam örökül a családban, úgy nekem is sikerül átadni a gyermekeimnek.

 

A fiatfalvi Ugronok

Oláh Gál Elvira beszélgetéseUgron Zoltánnal –

 

– A néphagyomány úgy beszéli, hogy „a nagy éhségkor (1817) négykrajcáros  napszámokkal építették a fiatfalvi kastélyt”– írja Kelemen Lajos, a jeles erdélyi levéltáros, történész, aki szerint az ilyen épületek története a nemzet történetének egy darabja[20]. Mi a fiatfalvi Ugronok története?

– A mi águnk Józseftől származik. III. János két fiától, Tamástól és Mihálytól ágazik le a szombatfalvi, illetve a mezőségi ág (ebből az ágból Ugron Ferenc és Jenő ma itt él Marosvásárhelyen). Ugron István, a záhi kastély építője, a református egyház főgondnoka,  diplomata,  II. Jánostól származik, akinek fiai János, József és István, akitől leágazik a záhi ága a családnak. Fiatfalván az Ugronok házassággal szereztek birtokot. A kastély utolsó tulajdonosai apám és családja volt. Dédapám, Ugron János udvarhelyszéki főkirálybíró volt, ő szerezte meg a kastélyt. Ugron Zoltán[21] nagyapánk Kaáli Nagy Margitot vette feleségül és ebből a házasságból született öt gyermek, köztük apám. Különösen alakult a katolikus és református ág, mi a református fiatfalvi ágból származunk, mégis katolikusok vagyunk, mert Édesanyánk katolikus volt és Édesapám reverzálist adott házasságkötéskor. Édesapám testvérei közül Anna néni volt még férjnél, Mikó Lászlóhoz[22] ment feleségül. János, István és Mária nem alapítottak családot, ott laktak Fiatfalván a szülői házban, innen „emelték ki” 1949-ben március 2-ról 3-ra virradó éjszaka. Fiatfalvát egészen a kilakoltatásig bírta a család. Édesapám akkor már nős volt, Édesanyám Pletl Anna-Mária. Kaáli nagymamát és apám testvéreit – Máriát, Istvánt és Jánost – Székelyudvarhelyre telepítették ki, a várárok közelében egy dohos pincelakást utaltak ki számukra. De a legtöbb kitelepített családot ide, Marosvásárhelyre hozták, teherautókkal. Volt, akiket kisebb batyukkal, másoknak még azt sem engedték meg. Az akkori milícia főtéri udvarán rakták ki őket, személyazonossági igazolványukba beütötték a D.O[23].-s pecsétet és azt mondták, hogy a várost elhagyni nem szabad. Senkit nem érdekelt, ki hol fog lakni. Édesapámék Anna néniéknél húzódtak meg, akik egy, a mai Vitéz Mihály utcai ház padlásán laktak. Ott született a nõvérem, 1953-ban. Anyai ági nagyszüleimnek a tisztviselőtelepen volt egy kisebb házuk, később szüleim ahhoz építettek egy 2x3-as nagyságú, hat négyzetméteres helyiséget. Édesanyám mindig mesélte, hogy nővérem hordta a kis vedrével a fél- és negyed téglákat, egy ép tégla nincs azokban a falakban, mert pénz nem lévén, bontott téglából saját kezűleg építkeztek. 

Édesapám kertészmérnök volt, hol itt, hol ott kapott munkát. Dolgozott a disznóhizlaldában, valahol a cukorgyáron túl volt, ott volt az egyetlen tisztességes főnöke, egy Kátai nevezetű, aki nagyon sokat tett érte – emberi módon viselkedett vele. Télen havat sepert iskolák előtt – onnan azért rakták ki, mert rontotta az ifjúság erkölcseit. Azután kertészetekben dolgozott, de mindig csak mint szakképzetlen munkást alkalmazták. Édesanyám mesélte, hogy Fiatfalván tízezres gyümölcsfa-csemetésük volt, amit 1949 után teljesen kiirtottak és bevetettek kukoricával, hogy még az se emlékeztessen a múltra. Többholdas rózsakertje és csodálatos parkja volt a fiatfalvi kastélynak. Gyönyörű rózsákat termesztettek, ezeket hajnalban vitték ki Segesvárra a vonathoz, és küldték Bukarestbe a virágüzletekbe. Édesapám 1968-ban meghalt, én még csak 12 éves voltam, és gyermekkorunkban nem nagyon volt szó ezekről a dolgokról, nem merték vagy nem volt kedvük az emlékeket felidézni, vagy  túl friss volt a kitelepítés, ki tudja? Édesanyám is csak később mesélt. Nem tudom, Édesapám hol tanult, keresztlevelén kívül semmi nem maradt meg. A kúria, vagy ahogy a keresztúriak emlegetik: a kastély, régi formáját ma is õrzi, de bútorzatát, minden egyebet, ami mozdítható volt, elhordták. Az emberek mesélték, hogy a kúria melletti utca házait mind a boltíves pince tégláiból építették. Ennek köszönhetõen az L alak sarkában lévő gyönyörű bástya mindkét fala megrepedt. A kastélyban állami gazdaság székhelye és iskola is működött. Perrel szereztük vissza, és azalatt a két év alatt, amíg vártunk a visszaszolgáltatásra, de már kiköltözött az állami gazdaság, nagyot romlott az állapota, a falusi lakosság akkor szabad prédának tekintette. Mindez a ’90-es évek elején. Pedig akkor már törvény kötelezte a helyi tanácsokat a műemlékké nyilvánított épületek megóvását illetően, ám ilyesmiről szó sem volt. Minket szólítottak fel, hogy őriztessük a kastélyt... Amikor visszakaptuk, tizenhárman voltunk örökösök, senkinek nem volt pénze a másikat kifizetni, ezért eladtuk. Örültünk, hogy a családban marad, hiszen az Ugron Béla leánya vette meg a férjével... 

 

– Édesapja nem ment vissza soha Fiatfalvára?

– Nagyon nehéz körülmények között éltünk. Édesapámnak hol volt munkája, hol nem. Édesanyám tisztviselő lett a villamossági vállalatnál, hatan voltunk a családban és állandó havi keresete csak neki volt. Ő a Budapesti Testnevelési Főiskolára járt, eredményes síző volt, a háború előtt országos egyetemi bajnok lett. Mivel Budapesten tanult, a háború miatt nem tudott diplomát szerezni, és utána már nem tudott visszamenni, bár jöttek a levelek (ezek ma is megvannak), hívták, hogy a vizsgáit tegye le. Erre akkor nem volt lehetőség, közben jöttek a gyermekek is (1953, ’56, ’59 és ’61). Ő pedig dolgozott és vállalta a család nehezét. A napi nyolc óra és a háztartási teendők után esténként – legtöbbször bele az éjszakába – sapkákat, sálakat horgolt, húsvéti nyuszikat készített, tojásokra húsvéti nyuszikat festett. 

 

– Mennyire viselte meg a kitelepítés a szüleit?

– Mindenkit megviselt. Mégis, a neveltetésük következtében senki nem panaszkodott, mindenki vállalta a sorsát, dolgozott és nem siránkozott. Édesapám? Képzelje el, egy uradalomból a kisemmizettségbe  kerülni, ingben-gatyában, mit jelenthet? Egy mai „újgazdag” belebetegedne vagy öngyilkos lenne, ha (ebül szerzett) vagyonát elvennék tőle. Szüleim nemzedéke méltósággal tudta elviselni azt a mértéktelen igazságtalanságot, ahogyan összes vagyonuktól megfosztották őket. Mindannyian tanult emberek voltak, több nyelvet beszéltek, műveltek voltak és nem ismerték a lehetetlent. Ha kellett, kezdték a semmiből újraépíteni az életüket. Tévhit, ostobaság a semmittevő burzsoáziáról kialakított kép, teljesen hamis, ami megjelent a történelemkönyvekben. Valami rosszat kellett elhitetni erről a társadalmi rétegről, egyébként hogyan magyarázták volna meg a kisemmizést?! Arról nem beszéltek, hogy birtokaikon ugyanúgy dolgoztak, mint bárki más. 

– Tizenkét évesen veszítette el Édesapját. Milyen emlékeket őriz róla?

– Nem sokat. Előttem van hajlott hátú, szikár alakja. Jó kedélyű volt és áldott jó ember. Nem emlékszem, hogy fenyített vagy kezet emelt volna ránk. Arra emlékszem, hogy mesélte, a combján megsebesült a háborúban. De sokat volt távol. Halálának is furcsa körülményei voltak. Marosugrán dolgozott a kollektív gazdaság kertészetében, ahol sokszor csúfot űztek belőle, akkor is öntöznie kellett, amikor esett az eső. Volt egy szobája, mert csak hetente-kéthetente tudott hazajönni és – a milícia közlése szerint – szobájában feltette a tűzhelyre az ételt melegedni, közben elaludt és füstmérgezést kapott az odaégett ételtől. Nagyon sántít a történet, mert amikor megkapták két-három nap után, az ottani milicista első szava az volt, hogy a gázcsapot zárják el. Szemtanúk mondták. Három napig a gáz csak úgy folyt, és nem robbant fel – mégiscsak furcsa, nem?! Mindig ki volt szolgáltatva az akkori főnököknek, akik vagy nagyon igyekeztek megfelelni a rendszernek, vagy nagyon féltették pozíciójukat, és ehhez mérten bántak a „kiemeltek”-kel. 

 

– Testvéreivel együtt a D.O.-ba született bele. 1963-ban szüntették meg. Gyermekként hogyan élték meg? Mit tapasztaltak?

– Tudtuk, hogy „kitelepítettek”, „elhozottak” voltunk. Így maradt meg gyermekkori emlékeimben.  Nővérem három évvel idősebb nálam, végig a legjobb tanuló volt az osztályában, az egyetemet is kitűnővel végezte. Őt soha nem vették fel pionírnak, gondolom, neki ezt akkor elég nehéz lehetett megérteni. Én már megkaptam a piros nyakkendőt, pedig soha nem voltak olyan tanulmányi eredményeim, mint neki, sőt a magaviseletem sem volt kifogástalan, mindig volt valami csintalankodásom. Ezek szűrődtek le a gyermekkorban. Iskolázásban már nem gördítettek akadályt, mind a négyen egyetemet végeztünk: nővérem matematikus, öcsém, Ádám számítástechnikai mérnök, húgom, Éva pedig fafeldolgozó mérnök, jómagam erdőmérnök lettem. Tehát mi, akik már a ’70-es évekre lettünk főiskolás korúak, már tanulhattunk. Pajtásaim között nem voltam megkülönböztetett, főleg miután 1967-ben beköltöztünk egy tömbházlakásba, éltük a városi gyermekek életét. Akkor már igencsak benne voltunk a kommunizmusban. 

 

– A családban sem volt téma a „kiemelt” státusz?

– Volt Édesanyámnak egy baráti társasága, az úgynevezett „kollektíva”, akik mind „kitelepítettek” voltak: Pappszász Áni néni és Karcsi bácsi, Keltz Mária néni és fia, Gyula, Szentkirályi Éva néni és Gyula bácsi, Czakó József sebészorvos és felesége, aki Kemény leány (most is él, 105 éves), Logothetti Zoltán (a későbbi nevelőapánk) és mások, de a beszélgetésekben nem emlékszem, hogy valaha is szó esett volna sorsukról. Vasárnap délutánonként gyűltek össze, mindig más családnál, kanasztáztak, mindig kikerült egy kis sütemény is. Csipkelődtek, viccelődtek, lehet, hogy olykor célzások is voltak régmúlt időkre, de mi nem értettük. De azt mindenki tudta, hogy az ilyen találkozások veszélyesek lehetnek, lehet, hogy ezért fokozottabban vigyáztak.

 

– Édesanyja mikor tartotta fontosnak, hogy beszéljen a múltról, a családi gyökerekről és az elkobzott vagyonról?

– Csak a fordulat után. A ’80-as években sorra családot alapítottunk, de vasárnap délutánonként mindig hazamentünk – immár feleségekkel és férjekkel, aztán már az unokákkal is – Édesanyánkhoz. Ezt a szokást megőriztük halála után is (nyolc évvel ezelőtt hunyt el), és felváltva minden vasárnap délután valamelyikünknél találkozunk. Édesanyám csak ’90 után kezdett mesélni. Azelőtt talán óvott minket, hogy ne tudjunk sokat. Ám voltak dolgok, amiben hajthatatlan maradt. Például hittanórára és vasárnapi szentmisére kötelesek voltunk járni, kommunizmus ide vagy oda, ez ellen nem volt apelláta. Én szerettem is, duplán vettem részt a plébániai hitoktatáson, mert a nővéremmel is eljártam. Édesanyám ezt akkor is megkövetelte, amikor már kamaszok voltunk és szívesebben mentünk volna barátokkal máshová. De beszélni a múltról csak akkor kezdett, amikor ténylegesen szembesültünk azzal, hogy talán kárpótolnak a sok szenvedésért.

 

– Említette, hogy Édesapjának a tanulmányi bizonyítványai sincsenek meg. Voltak-e egyáltalán iratok, ami alapján elkezdjék a visszaigénylést, mi történt a családi irattárral?

– Amikor ’49-ben elhurcolták őket, arra nagyon vigyáztak, hogy semmiféle papírt ne vigyenek magukkal, ami pedig ott maradt, az minden megsemmisült. Szerencsére a Telekkönyvi Hivatalokban megvoltak (és vannak) a telekkönyvek, ezek alapján tudtuk elkezdeni a visszaigényléseket. Az Országos Levéltárból is sikerült megszerezni egyes okiratokat. Még ma is van négy perünk a vagyon-visszaszolgáltatásért. Közbevetem, hogy 1971-ben Édesanyám férjhez ment a grófi családból származó Logothetti Zoltán[24] grófhoz, az ő családjuknak a Mezőségen, a Pusztakamarás melletti Katona községben és Kolozsváron is voltak birtokaik. Nevelőapánknak nem volt családja azelőtt, így Édesanyánk révén a Logothetti birtokokat is mi örököltük. 

 

– Soha nem mesélt ő sem a múltról?

– Nagyon kevés beszédű ember volt. Kitűnő bridzsező volt, a nővérem és én is bridzsezünk, együtt jártunk a (marosvásárhelyi) klubba, de soha nem volt téma a múlt. 

 

– Sikerült  visszaszerezni az elkobzott vagyont?

– Az Ugron birtokokból a visszaigényelt 190 hektár összterületből 85 hektár mezőgazdasági területet nem kaptunk vissza. Az erdőket visszaadták. Nevelőapám birtokából, a Mezőségen, 240 hektárból, mintegy 25%-át kaptuk vissza.

 

– Hogyan látja a visszaszerzett vagyonnal való gazdálkodást? Mit lehet kezdeni vele, hiszen tévhit, miszerint egyből meggazdagodtak volna attól, mert visszakaptak ingatlanokat.

Sokféleképpen látjuk. Az idősebbek szerint az első számú parancs: visszaszerezni. Ezt mindenki, a mi nemzedékünk is fontosnak tartja, mert ez  őseink öröksége. Az eladni vagy megtartani kérdésben már megoszlik a vélemény: az idősebb nemzedék szerint semmit sem szabad eladni, de ez viszonylagos, mert a mi esetünkben például, tizenhárom örökösnek nem lehet szétosztani. A visszakapott földeket évekig bérbe adtuk, mert 80–100 km-re nem lehet gazdálkodni, főként, hogy egyikünk sem ért a mezőgazdasághoz. Rengeteget jártunk a birtokokra, de vagy a szárazság, vagy az esőzés, jég vagy vihar, valami mindig elvitte a termést, így többe került a koslatás, mint amennyit jövedelmezett. A mezőgazdasági területeket tehát eladtuk. Az erdőkkel sokat bajlódunk, most éppen egy bírság miatt perelünk, mert nem biztosítják az őrzést. A erdőgazdálkodási  törvény szerint 35 hektár alatt az állam őrzi, a Mezőségen ezt semmibe vették és minket bírságoltak meg, hogy nem őriztettük. Keresztúr környékén szerződést kötöttünk egy udvarhelyi magánerdészettel. Az erdőink mind megvannak, de főleg tűzifa erdők, különösebb hasznunk nincs belőlük. A mi esetünkben –mondhatjuk – kényszerhelyzet indokolta az eladást, az örökösök nagy száma és a távolság miatt. Többen viszont gazdálkodnak a visszakapott területeken, Ugron Jenő unokatestvérem például Pusztakamaráson gazdálkodik, de ő tavasztól őszig ott lakik és dolgozik, csak télen jön vissza Vásárhelyre.

– Hogyan látja a történelmi családok szerepét? Kötelez ma a nemesi származás?

– Mindenképpen kötelez, de nem úgy, mint  elődeinket. Ha a fiatfalvi uradalomban egy parasztgazdaságban nem lett termés, vagy természeti csapás érte, akkor tudták, hogy kisegíti őket a földbirtokos. Egyfajta paternalitás alakult ki, a nemesség köteles volt segíteni a bajba jutottakon. Megfizették a munkájukat is, nem voltak az éhhalál szélén, ahogy a történelemkönyvek ecsetelik a kizsákmányolást. Egyfajta egymásrautaltság jellemezte a közöttük levő viszonyt. Amikor ’90-’91-ben a nevelőapámmal elmentünk Katonába, az idõsebb falusiak mind kezet akartak csókolni a „kicsi grófnak”... Szerény, kevés beszédű, nagyműveltségű ember volt, Bécsben tanult mezőgazdaságot, jól beszélt németül, és az emberek emlékeztek még arra, hogy nem volt nap, amikor hajnalban valaki megelőzte volna a mezőn. Benne volt a vérében, hozzátartozott a neveléséhez, hogy részt vegyen minden munkában, tehát egyfajta szimbiózisban éltek saját gazdaságukkal. Ez a kor már soha nem tér vissza. Ma egy vállalkozó sem alakít ki gondoskodó, atyáskodó viszonyt az alkalmazottaival. Kinek jutna eszébe, hogy tehetséges gyermekeket felpártoljon és taníttasson? Gaál Miklós földbirtokos visszament a Mezőségre, egykori birtokaira, és most iskolát akar építeni saját költségén. Már majdnem nyolcvanéves, gazdálkodik ismét  a birtokain, ért is hozzá, talán utolsó képviselője annak a világnak... 

 

– Mire kötelezi  a nemesség?

– Hogy gyermekeimet abban a szellemben neveljem, amely századokon át megtartotta a családot: tisztesség, pontosság, tanulás/munkaszeretet, megbízhatóság és keresztényi szellem. Bennünket is így neveltek, ezt tovább kell adnunk nekünk is. A származás némi büszkeséget is jelent. Ha kimegyünk az udvarhelyi temetőbe és az Ugronok, Mikók sírjainál megállunk, valahogy visszaköszön a történelem, mintha a sírkövek is mesélnének. Nem sok ilyen család volt Székelyföldön, és ennek tudatában vagyunk. Nemcsak azért, mert népes család, mindig is nagy volt a gyermekáldás, de leírták azt is Ugron Lázár fõispánról, hogy azzal utasította vissza a grófi címet, amit ugye sokan elfogadtak I. Ferenc Józseftől: „Csak újgróf lennék, így pedig ősi Rhabonbán-sarj vagyok, több mint egy Ugron, úgysem lehetek”.[25]  Azon székely primor családokhoz tartozunk, akik visszautasították az osztrák méltósági címeket. Nem a „titulus“ volt a fontos...

 

– Említette a vallásos nevelést. Fontosnak tartják ma is?

– Fontosnak tartjuk, bár gyakorlása korántsem olyan, mint gyermekkorunkban vagy szüleinknél volt. Kertészeti vállalkozásunk a míves és sokszor a vasárnapokon is megkövetelik, hogy itt legyünk, de az istenhit és a keresztény életszemlélet fontos az életben.

 

– Itt van a kertje, ami lehet akár édesapja terveinek is a folytatása. Ha visszagondol a gyermekkori nehézségekre, szülei és családja sorsára, úgy érzi, hogy kárpótolta a sors családot?

– Édesapámnak is volt egy kis kertje, a volt Lupeni (ma Márton Áron) utcában. Bérelte, nem tudom hogyan, kitől, de emlékszem, csodálatos árvácskái voltak. (Azóta is valahogy másként ver a szívem, amikor árvácskákat látok...) És akkora krizantémjai, mint még senkinek a városban. Halottak napja előtt mindig sokan keresték, vásároltak tőle. Valóban, ezzel a kertészettel, amit főleg a feleségem[26] hozott létre (az örökségből, az eladott földekből vettük a telket), kicsit Édesapám emlékét is ápoljuk. De kárpótlás? Egyáltalán hogyan, mivel lehetne kárpótolni azokat a napokat és éjszakákat például, amikor Édesapámat napokon és éjszakákon keresztül vallatták a milícián, és az sem volt biztos, hogy viszontlátjuk-e még életben?! 

 

Tevékenykedik a Castellum Alapítványban, amely a történelmi családokat tömöríti. Szerkeszti a Castellum értesítőjét. Ez miért fontos?

 

– Nagyon fontos, főleg a fiatalokra való tekintettel. Lehet[ségük van ismerkedni, találkozni, és megismerni a történelmi múltat. Ismerni kell a gyökereket, számon kell tartani egymást. Szervezetünk célja az érdekvédelem, gazdasági és jogi segédlet, tájékoztatás a javak visszaszolgáltatásának igencsak nehézkes folyamatában. Hagyományőrzésképpen emlékesteket, történelmi előadásokat, bálokat, teadélutánokat szervezünk. A 2012-es és az idén, október 12-én megtartott ötödik Castellum bált is már a fiatalok szervezték, mindkettőn jó volt a hangulat, mindkét alkalommal több mint százan voltunk. Ha Isten is úgy akarja, jóra fordul még a történelmi családok sorsa.

 



[1]Ugron Pál udvarhelyszéki főkirálybíró, Bethlen Gábor fejedelem tanácsura és I. Rákóczi György főasztalnoka. Bethlen Gábor fejedelem 1626. augusztus 20-án Gyulafehérváron kelt oklevelével erősítette meg Abránfalva és egyéb Udvarhely-széki birtokaiban. Ugyanő szerzé házasság révén Fiatfalvát, melyet utódai szintúgy a mai napig megtartottak. Az abránfalvi Ugronok címere az ősi székely címerek jellegét viseli. Kék mezőben hármas zöld halmon vértezett jobbkar három arany kalászt és egy arany markolatú görbe szablyát tart, mely egy fekete üstökű és fekete bajuszú tatárfőn van keresztülütve. (Ugron Alapítvány honlapja, http://www.ugronalapitvany.ro)

[2]A 14. században bekövetkezett nemzetségi szervezet felbomlása utáni a székely társadalom tagozódásában megkülönböztetik az előkelőket (primor), lófőket (primipili) és gyalogosokat (pedites, pixidari), a jobbágyság a 16. században jelenik meg.

[3]Ugron Lázár (1812–1884), Udvarhelyszék királybírója.

[4]Ugron Ákos (1849–1926), Ugron Lázár és Simén Róza fia. Jogi Tanulmányait Budapesten végezte, törvényszéki jegyző volt. 1878-ban Oláhfalu országgyűlési képviselője lett, a mérsékelt ellenzékhez tartozott. 1884-től a kézdivásárhelyi kerületet képviselte függetlenségi párti programmal, 1887-től a kiscelli kerületben szerzett mandátumot, bátyja, Ugron Gábor pártjának színeiben

[5]Az eredetileg Szombatfalvi-udvarház Ugron-kúriává válása családtörténeti eseményekkel magyarázható. A két család leszármazási táblázatából kiviláglóan három Ugron-fi egy-egy Szombatfalvi lányt vett feleségül (Pálmay József ). A Szombatfalvi család a névadó helységben álló udvarházat bírta, míg az illető ág fiakban kihalván, vele az ősi fészek nagy része a székely örökösödési törvények szerint leány-ágra az Ugron családra szállt (Nagy Iván).

[6]Simén Györgyné, szül Rauber Róza nevéhez fűződik Szovátafürdő első nyaralójának építése 1840-ben, hat gyermeket nevelt fel, öt lányt és egy fiút (nevelője Kővári László).

[7]A Simén család nevét Petőfi Sándor utolsó éjszakájával kapcsolatban is említik. Gyalokay Lajos százados, Bem seregében a katonai iroda vezetője, visszaemlékezésében azt írja, hogy a családfő, Simén György volt honvédtiszt már nem élt, amikor a kelementelki udvarházbanszállt meg Bem és tisztikara 1849 július végén. „… Kelementelkén özvegy Siménné úrnőnek ízléssel berendezett kastélyában állapodtunk meg, hol a vezért éstáborkarát a művelt kedves háziasszony és úgy szépség, mint kellemekben egymással versengő négy lánya igazán lelkes magyar vendégszeretettel és elbűvölő szívességgel fogadták.” A legnagyobb lány volt Róza, Ugron Lázár felesége. (Józsa András: Hol ebédelt utoljára Petőfi Sándor, Népújság, 2011, július 11)

[8]Rozália (1864–1902) Eckhardt Oszkárhoz ment feleségül, ezen az ágon a csíktusnádi Betegh családban élnek tovább utódok, és ismertebb tagja a családnak Eckhardt Tibor kisgazdapárti politikus a 19. század évégén (1888–1972)

[9]Ugron Gábor (1847, Szombatfalva – 1911, Budapest). Politikai pályáján a Balközép Párt képviselője 1872–74 között, a Függetlenségi és 48-as Párt alapítói közé tartozott, képviselője 1874–90, majd 1905–1909 között, és az Ugron Párt képviselője 1890-től 1905-ig.

[10]„A székely puccs történeti háttere és előzménye az, hogy az oroszok 1877. április havában haddal támadták meg Törökországot. Átvonultak Románián, amely nemcsak hogy megengedte ezt, hanem később maga is segítségére sietett az oroszoknak. A törökök hősies ellenállása és véres küzdelmei Plevnánál, s a balkánhegyi Sipka-szorosnál lángra gyújtották a magyar-török testvériség és érdekközösség érzését. Ugron Gábor, a székelyek akkori függetlenségi vezérpolitikusa, elhatározta (amire a biztatást – úgy látszik – kívülről kapta), hogy ő a Székelyföldön titokban szabadcsapatot szervez, s azzal beüt Moldvába, felrobbantják az egyetlen vasútvonal hídját a Szereten, Adjud mellett, elvágják az oroszok összekötő- és hadtápvonalát, s ezzel olyan zűrzavart és pánikot idéznek elő, ami végeredményében az oroszok vereségét fogja okozni. A székely légió szervezéséhez mindenekelőtt pénzre és fegyverekre volt szükség. A pénzt az angolok adták. Simonyi Ernő, a függetlenségi párt akkori elnöke közvetítette. Hadiszereket részint Angliából küldtek, a fegyvereket Bécsben szerezték meg. Ugron és társai a székelyek közt sereget toboroztak. Olyan kiszolgált katonákat fogadtak fel, akik Wenzl-féle puskákkal voltak kiképezve. Mindenki megkapta a rangját, tiszt is akadt elegendő számmal. Udvarhelyen a főtoborzó a lelkes báró Orbán Balázs volt, aki nagyon népszerű volt a székely atyafiak között. Ugron akérdés pénzügyi és felszerelési dolgaiban fáradozott, Bartha Miklós Háromszéken és Csíkban intézte a szervezést. (Szádeczky Kardos Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya, Budapest, 1927)

[11]Ugron Gábor és Knöpfler Mária házasságából négy gyermek született: Gábor, aki továbbviszi a családot, Vilma, András 1885–1939, marosvásárhelyi főispán és Tibor.

[12]Ugron Gábor (1880, Marosvásárhely – 1960, Bakonybél). Elemi iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a gimnáziumot Budapesten a piaristáknál végezte. Genfben, Lipcsében és Budapesten folyatott jogi tanulmányokat. Pályáját Maros-Torda vármegyében kezdte. 1906-ban feleségül vette kéméndi Szalay Lívia bárónőt. Házasságukból öt gyermek született: Mária, Gábor, Imre, István és Éva. Politikusi pályáját főispánként (Ugocsa és Maros-Torda vármegye), majd országgyűlési képviselőként folytatta, 1917 júniusától 1918 januárjáig  az Eszterházy, majd a harmadik Wekerle kormány belügyminisztere. 1918 márciusában IV. Károly király kinevezte Erdély főkormánybiztosának, szeptemberig töltötte be ezt a tisztséget. Novemberben már a Székely Nemzeti tanács Alapításában vesz részt, és egyik irányítója a Székely Hadosztálynak. Erdély elcsatolása után nem tért vissza szülőföldjére.

[13]Az Országgyűlésben képviselőtársai adták ezt a nevet a megjelenésében és megszólalásaiban is impozáns  Ugron Gábornak. Vitorlása is a Rabonbán nevet kapta.

[14][14]Palló Imre operaénekes (1891, Mátisfalva – 1978, Budapest), Udvarhelyszékről indult művész, az Operaház örökös tagja.

[15]Vitéz abránfalvi Ugron István (1917–1997), Ugron Gábor fia. Részletek a Székelyföld 2012. januári számában, a Nobile officium sorozatban megjelent „Derék magyar embernek és kereszténynek maradni”, Oláh-Gál Elvira interjúja Ugron Istvánné báró Bánffy Máriával.

[16]Ugron István (Mezőzáh, 1862 – Kolozsvár, 1948), Bécsben tanult, az osztrák-magyar diplomácia szolgálatában Törökországban, Egyiptomban, Olaszországban, Amerikában, Romániában, Oroszországban teljesített küldetést, mint nagykövetségi tanácsos, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter.

[17]Id.m. 12. sz. lábjegyzet

[18]Pattantyús-Ábrahám Erzsébet, orvos.

[19]Ugron Gábor amikor I. Ferenc József bárósággal kínálta, az t mondta állítólag: „ nekem ne adjon egy Habsburg rangot, volt az én famíliámnak rangja-neve már ezen a vidéken , amikor az ő fenséges családjának még a hírét sem hozta erre a szél.” 

[20]Fiatfalva oklevelesen ismert első birtokosa a Geréb család volt. A kastélyt Geréb András, Bethlen Gábor kapitánya építtette. Mivel utódok nélkül halt el, leánytestvére, Anna, Ugron Pálné magát örökösnek tekintette, de nem birtokolhatta, mert házasságkötéskor megkapta az őt megillető részt. A fejedelem elajándékozta.  Az Ugronok évtizedekig perelték a kastélyt, de csak a 1860-ban került a család birtokába. Ugron János királybíró vette meg, s tőle örökölte Ugron Zoltán. A kastély mai formáját Mikó Miklós vagyonos és világlátott ember, a székely huszárok századosa építette. (Leányát, Esztert Mikes Benedek vette nőül). A kőfallal kerített L alakú kastélyhoz két francia fedeles bástya tartozik, a főút felőli része emeletes. Az emeletet már Ugron János és Zoltán építették és ők bontatták le az észak-nyugati sarkon álló régi bástyát is, mely a szomszédos Henter-udvarház bontásakor repedt meg. Az épület egyes részei a vastag falakkal azt a hatást teszik, hogy a régi alapjainak s néhol falainak felhasználásával készültek. Észak-nyugati magasföldszintes szárnyán hat szoba nyílik egymásba, de míg ezek közül a nagyobb 9 méter hosszú s 4 és fél méter széles, addig mellette, valamint a másik szárny földszintjén keskeny szobák sorakoznak. A két épületszárny közé park nyúlik be, míg a falu felől a külső kőfalig a konyha és a gazdasági udvar terül el. (Kelemen Lajos: Művészettörténeti Tanulmányok, 2. kötet, Kriterion Kiadó, Bukarest, 223–226.o)

[21]Ugron Zoltán (1865–1928 )kétszer volt országgyűlési képviselő, 1892-ben a vízaknai kerületben, 1910-ben a székelykeresztúri kerület választotta meg nemzeti munkapárti programmal. Udvarhely közéletének fontos szereplője volt, részt vett gazdasági egyesületek szervezésében, kezdeményezője volt a határszéli lakosság segélyezésére indított mozgalomnak. A 2. huszárezredben szolgált önkéntesként. (Sturm-féle országgyűlési Almanach). Az első világháborúban hatvanévesen jelentkezett a 9–es huszárokhoz. Nem sokkal élte túl Trianont.

[22]Mikó László (1897–1983)jogász, politikus, az Országos Magyar Párt vezetőségi tagja,  Maros-Torda vármegye utolsó főispánja 1940–44 között. Azért mondott le mert így tiltakozott a zsidók deportálása ellen. Az erdélyi ’56-osok  hírhedt Szoboszlai-perében tíz évi fegyházbüntetésre ítélték. Az oroszfáji előnevet viselték. Apja, Mikó Árpád országgyűlési képviselő, Udvarhely megye főispánja volt.

[23]D.O. domiciuliu obligatoriu (román) = kényszerlakhely

[24]A velencei  származású Logothetti család a Habsburg Monarchiában katonai szolgálattal került Galíciába és Erdélybe. Logothetti Alfréd Brassóban teljesített szolgálatot és vette nőül  hídvégi és oltszemi Nemes Máriát. Ebből a házaságból született  Logothetti Hugó  (1852–1918), a Monarchia utolsó teheráni nagykövete és Alfréd (1853–1923) katonatiszt, aki az impériumváltás után Erdélyben maradt és mezőségi birtokán gazdálkodott.  Ő szintén egy Logothetti lányt vett feleségül, a Logothetti Vince és kádári Duka Anasztázia házasságából származó Adrienne-t. Házasságukból született Oresztész (1883, Kolozsvár – 1965, Marosvásárhely), Arisztid (1884, Kolozsvár – 1944, Katona), és Zoe-Rozália (1888 Katona – 1967 Gyergyószentmiklós). Oresztész felesége egy brassói szász család sarja, Prisslinger Aurelia-Maria, ebből a házasságból született Éva 1914-ben és Zoltán 1915-ben.

[25]Pálmay József: Udvarhely vármegye nemes családjai, Székely-Udvarhely, 1900–1906, 4. kötet.

[26]Czifra Adél kertészmérnök




.: tartalomjegyzék