Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Október
2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2014 - Augusztus
Szabó Gyula

Az irredentizmus mámora (I. rész)

2003. okt. 1.

 

Korban, munkában, mindenben ma oda jutottam, hogy reggel maradtam fekve a kanapén – alvóhelyemen –, s a teljes tétlenség jó érzésével azt mormitáltam: ma nekem „szent-heverd-el-napom” van. A könyvespolc végén a „hajnali vályúm” szerepét betöltő tálacskában keksz és szőlőfürttöredék, a szőlő szemeit nyelvemmel – mint tehén a „harapás” füvet – sodorintom a szájamba „éhomra”, s a zamatos, édes sajtoláslé mellett mindjárt „kérődzni” is kezdek... Hosszúmezőn érzem magam, a kaszálón, gyermekkori falum távoli szénacsináló helyén, a Hegyen. Szénacsinálási „rendünk” örökké úgy forgott, hogy júliusban legelőbb a legközelebbi kaszálóhelyünkre, Szabadhelybe költöztünk „hátra” a szénacsinálás szerszámaival és elemózsiás tarisznyájával-átalvetőjével meg a nélkülözhetetlen puliszkafőzőüsttel, alig pár lejtős lépésre Felső-Merke nyerges tetején túl, ahol már jó kaszálói forrásvizek buzogtak, mintha már a kis kútgöbbenők is mutatták volna, hogy falunk egyik völgyéből a vízválasztó hegy kanyargós útján a másik völgybe értünk: „Vargyasba”. Szabadhelyből aztán haladtunk tovább mintegy az idő kalendáriumos múlása szerint Vargyas völgyének távolabbi lankáira, oldalaiba, ahol az erdős hegyek aljtérségein a kaszálóink voltak, kettő közülük a Vargyas két mellékpatakának – Kajmáca- s Őzeresztő-patakának – kisebb völgyében: sorrend szerint járva kaszáinkkal, gereblyéinkkel, villáinkkal „forogtunk” előbb Nyíralján (vagy a Nyír alatt, ahol a helyoldal erdeje már csere volt) átellenben vele Kajmácában, s utána már a lövétei határ közelében Őzeresztőben (amit Északnak is mondtunk). Hosszú heteken át voltunk Vargyasban félnomádok, nappal szénával dolgozók, éjjel szénában hálók egyazon gúnyában (pajták szénás odra vagy alkalmi kalibánk volt a hálóhely), a kormos ércüst este-reggel a szabad tűzhelyek ágasfáján rotyogott a mindennapi kétszeri puliszkánkkal – kaszálói házikók „kuptor”-tűzhelyén vagy kinn a szabadban, a sokszori „alkalmanként” állandósult, leginkább szállásfa alatti „taposott” helyeken főtt a kút- vagy patakvizekkel az üst, időnként déltájban is, ha fuszulyka- túróleves stb. készült ebédre –, de kenyerünk is volt örökké főleg kora reggeli frustokra, késő déli ebédre, késő délutáni uzsonnára, s maga a zárt „völgytekenő” a Hargita itteni hűvösebb derével s harmatos füveivel derűs nyári reggeleken majdnem szabályszerűen „játszott nekünk” egy olyan „edényjelenséget”, hogy amint kelt a nap, a völgy telni kezdett hófehér köddel, s amikor az egész völgy duzzadtra telt, úgy szállt fel a vastag köd, mintha kecskefejések tejhabja csordult volna túl az edény karimáján a völgymelegítő nap tüzétől (nekünk literes üvegekben hazulról jött mindig a tehéntej, de akiknek „pajtás helyük” volt a kaszálón, azok fejős kecskéikből „tejeltek”). A szénacsinálás heteiben az egész falu élete a falu és a kaszáló völgye között „hullámzott” erre-arra, előre-hátra Merke-tetőn át, mint valami bölcsős ősi lét. A vargyasbeli kaszálók az erdőalji térségeken-odalakon sarjús helyek voltak, ahol a júliusban lekaszált füvek szeptemberre selymes sarjúfüvekké újultak, s ennek folytán az őszi sarjúcsinálás még egy kurtább „pótszezonnal” toldotta azt a hullámzóan kettős életet, amely kizárólag a marhaállomány „beléért”-kóstjáért „hajtotta a népet” át a hegyen, „hátra a jó életre”, amely úton természetesen a marhák – lovas- és tehénszekerek – szünetelenül együtt jártak gazdáikkal: üresen hátra, szénaterüvel haza. Aki a széna terhével szekerezett haza a faluba, annak az üres szekérrel szembemenők mindig azzal köszöntek, hogy „Szerencsés hazamenetelt!”... Széna- és sarjúcsinálás között, az augusztusi idő „dandár”-munkája a búzaaratás- és cséplés volt a faluvölgy – a Kis-Homoród – szántó-vető határában, amikor „Vargyas” annyira „odahátra” volt, hogy ott egy időre csaknem egészen „kihalt” az élet. Augusztus végén, szeptember elején azonban újból állta a kasza nyele s a szekér rúdja keresztül Felső-Merkén, mégpedig egyszerre kettős „rendeltetéssel” is: jórészt a kövérebb helyek sarjúira irányult az újabb indulás, de amellett a soványabb kaszálókon szintén „várta” a kaszát az a „megvénült” szénafű, amit mint nem sarjútermő helyet aratás utánra hagytak. A mi életünkben is ekkor lépett „előtérbe” a Hegy, a Merkével párhuzamosan és magasságilag egyszinten „vonuló” másik hegyvonulat, a Hargita „másik lába”, az az erdős, ligetes, tisztásokkal kiterjedt fennsík, ahol szőfürves szállingós kaszálóként nekünk három darabban jutott örökségül kaszálóhely, egy nagyobb tag Orbánoson, az anyánk „hozományaként”, s két keskeny „pántlika” egymással párhuzamosan, egy közeli rokon „tagja” által elválasztva egymástól (úgy „osztotta a nyíl”) kissé fennebb a fennsíkon, Hosszúmezőn, mint apánk és a családunk „tagjává lett” nagybácsi, a süketnéma „papó” férfiágú örökségbirtoka. (Orbánoson a kaszálószomszédok anyánk fiútestvérei, Hosszúmezőn apánk s papónk leányági rokonai.) A nagy kaszáló térséget „behálózó” nyári létünk szálai évszámra változatlanul így fonódtak Szabadhelytől Hosszúmezőig, hogy a völgymélységben körbefordulva haladtunk a szénacsinlásában hegytől hegyig, szállva-pakolódva helyről helyre. Még a Merkével átellenben álló Hegy fennsíkján is megvolt az a külön rend, hogy előbb mindig Orbánoson álltunk bele a fűbe, s onnan folytatva végeztük aztán a Szabadhelyben kezdett szénacsinálásunkat Hosszúmezőn. Aztán mihelyt a szénával ott végeztünk, költözünk is át ismét Szabadhelybe, ahol ugyanazon a „nyári nyomon" kezdtük a sarjúcsinálást fel Őzeresztőig, majdnem mindenik helyen ott állván még nyári szénacsinálásunk munkaeredményeként a külszínben barnára aszult karós- vagy sutabuglyák. Ebben a változatlan kaszálói forgásban-rendben – szorosabb értelemben is „rend” és „forgatás” volt benne mindaz a szénamunka, amit helyről helyre végeztünk – különös varázsa volt a természeti élet változatosságának, ahogy minden kaszálóhely más-más otthonos világunkká vált a külön helyi színeivel, adottságaival: a füvek, a terepek sem voltak egyformák, az egyik helyen vadalmafák és mogyorófabokrok, a másik helyen makkos cserefák vagy „esőfogó” gyertyának „szolgálták” ottlétünket, megvoltak a „pontos gombahelyek”, ahol a kasza éle elől leszedtük a kékhátút vagy a keserűgombát, és túróval megtöltve mindjárt sütöttük is a tűzhely parazsán a kaszálói ínyencséget. Az utolsó helyen, Hosszúmezőn a nyírfák fehérlő törzse a vágott rendből kiszemelgetett kukujzabogyók csemegéje volt az egyik hely varázs, és egy-egy „ellépés” a fazékkal a „málnavészek” közeli határa felé, de a fennsíkos kilátás is már-már „fenséges” volt nemcsak a szemközeli Hargitára, de körben mindenfelé. Felső-Merke hajlatán át a „túlsó Homoród” és Udvarhely hegyeiig vagy ellenkező irányban, keletre be Erdővidék és Alcsík hegyélei felé. Augusztus farkán, szeptember elején Hosszúmezőn még az is helyi színjáték volt, hogy a kurtuló napok itt jól érzékelhetően „hosszabbodtak”, mivel a nap közel ezer méteres magasságban korábban kelt, és később vöröslött alá napnyugati távolba a völgy mélyülő homálya fölött. Nekünk a szétszórtan álló hét kaszálón sehol nem volt épületszállásunk,de az egész kaszálóhatár meg volt tűzdelve épületekkel, hol csak egy házikó, hol csak egy pajta, szénacsűr, s a jobb-nagyobb helyeken egész akol, amit mi „akoj”-nak hívtunk – ház és pajta egybekerítve kapus és tetőfedeles kerítéssel –, és ezeknek a „magán”-épületeknek-szállásoknak az idők során egy olyan „közös” rendje hagyományozódott nemzedékről nemzedékre, hogy a tulajdonos gazda mellett vagy akár annak távollétében – ha ő már végezett a széna- vagy sarjúcsinálással – bárki használhatta a szomszédos helyekről az épületszállásokat, mintha az övé lett volna, odáig „menően”, hogy a szomszédok a ház tolóreteszéhez szolgáló fakampós „kulcsnak” a rejtekhelyét is tudták, úgyhogy az épületes helyek szezon idején általában nem álltak üresen, és sokszor „népes számban” vették igénybe a szénacsinálók a házakat, azok kuptorait, s a szénába váj hálóhelyeket a pajták zsúpos-szalmás fedele alatt, „egyetemes rend” lévén az ilyen odaszállásokban az, hogy mindenki rendben tartott és rendben hagyott mindent ott, ahova szállt, mintha a sajátja lett volna.

Hosszúmezőn így szolgált nekünk is évről évre az „Istókék pajtás helye” – rendes kerített akol – mindjárt a két parcellánk útra rúgó végén túl, olyan „örök formában”, hogy magukat a szintén Szabó „Istókékat” sohasem „értük ott”, mert mire odakerekedtünk Orbánosra, Hosszúmezőre, ők már jóval azelőtt készen berakták „nekünk” a szénát az odorba, hogy a lajtorját előszerelve meglegyen nekünk és a szénafészkes hálóhelyünk. Falunk rímfaragója, „Rigmusos Dénes” jóvoltából egy verses szerzemény külön megörökítette Hosszúmezőt, amiből ezt a két sort „fejből” tudtuk mondani még gyermekekül is, hogy „Hosszúmező, Hosszúmező, ahol a fő nem dőlendő...”

A szülőföld kaszálóhatárának éppen ezen a pontján egy augusztus végi napon egyesegyedül voltam, „meddig a szememmel láttam”, kaszálónk tájkörében. Végeztünk ott is szénacsinálással, a pénteki napra már a hétvége következett, s úgy volt, hogy másnap apám ismét fordul otthonról a tehénszekerünkkel vissza Hosszúmezőre, s egy újabb szekér szénával költözünk végleg a Hegyről „bé a Ligaton”, a veszélyes meredeken lejtős úton, ahol helyeként tartani kellett a tengelyvéget egyik vagy másik oldalon, hogy ne dőljön fel a szénásszekér, habár nagy dőlés abból sem lehetett volna, mert az utat olyan mély mederré járték hosszú időn át a szekerek, hogy legtöbb helyen embermagas „martjai” voltak. A hétvégék a kaszálókon is általában némi „szusszanót” jelentettek a hétköznapok látástól vakulásig tartozó fáradozásai után, mert vasárnapra a sok nép „hazavonult”, vasárnapozni – tisztálkodni, férfirenden borotválkozni, templomba menni, kocsmában koccintani, fehérneműt váltani stb. –, hétfőn korán pedig vissza, az „odahátra maradtakhoz”, akik vasárnap memigen kaszáltak, de a szénák „kerek rendjét” szárasztották s takarták buglyába. Most, az augusztus végi Hosszúmezőn nagyjából az egész szénakaszáló időszak a végét járta, ott is már buglyákban állt a széna a lekaszált mezőkön, s így én is már csak a másnapra várva „őriztem” a holminkat egyszál magamban, alig jó tíz nap híján kerek tízesztendős gyermekfejjel.... Valami összeszedni való vékony rend még maradt volt dologként az egyik hosszan-keskeny kaszálópántlikánk végén, ahol as ima erdei út két keréknyomos vonala átszelte a tagunkat, mintha egy határvonallal átszakítottak volna egy darabocskát a mienkből az „Istókék” jóval nagyobb területéhez, s én éppen ott „jártam” a gereblyémmel, estefelé a langyos melegidőben, amikor egy idősebb bácsi mendegélt „felazon” egy tarisznyával s szerszámmal a vállán. Megpillantva engem, mindjárt szólt is hozzám, anélkül, hogy megállt volna: „Hát te mit csinálsz itt egyedül? Otthon akkora öröm van a faluban, hogy viszi el a helyet!” Már szájamon volt a kérdés, hogy mitől van nagy öröm, de arra jött a magyarázat is: „Magyarok lettünk, fiam! Eridj te es hamar hazafelé!” Az a szó, hogy „magyarok lettünk” úgy ért ott engemet, hogy valósággal „megütött”, s kis híján elsírtam magam. Ahhoz hasonló örömet soha addig nem éreztem. Tudtam egyből, mitől „lettünk magyarok”, mert egész nyáron abban a nagy várakozásban töltöttük a napokat-heteket, hogy nemsokára „visszaadnak minket, „Erdélyt” Magyarországnak. A „felvidéki magyarság visszatérése” óta bennünk is felfokozott reménységgel és várakozással „visszhangzott” az a vágyteli „követelés”, hogy „Mindent vissza!”, s éppen most a hátunk mögött hagyott nyár a kaszálókra is lengette a híreket Besszarábia orosz visszafoglalásáról éppúgy, mint az Erdélyre vonatkozó román–magyar tárgyalásokról. A hírmondó bácsi közben már tovahaladt az úton, több szót nem mondott semmi a „világváltozásról”, de nekem annyi is elég volt ahhoz, hogy még a helyet, Hosszúmezőt is más színben lássam mindjárt, mintha egyszerre valami örömfény ömlött volna szét mindenfelé az alkonyi napsugárban. Azzal együtt „elkapott” nyomban a lázas izgalom is, hogy akármennyire sietek hazafelé – a villát-gereblyét pillanatok alatt elraktam, s szinte futva indultam lefelé az úton – minden lépéssel „lemaradok” az otthoni „boldogságról”, s kivált, ha magam előtt „néztem”, hogy milyen végtelenül hosszú az út Hosszúmezőtől a falu legalsó szélén lévő házunkig – alá a völgybe, ki Merkére, el a tetőről a faluig, s végig a falu hosszán, még ha rövidítve is a dimbes-dombos Falumezején át –, akkor már-már bénaságot éreztem a lábaimban, hogy „soha nem érek hazáig!”... Merke útján – erről is, túl is, ki a hágón, s alá a lejtőn – most külön jó volt érezni, hogy az útkanyarokat végig „egyenesítő” gyalogösvények milyen jól „segítik” a haladást, belsőleg pedig az volt a „jó hátszél”, hogy teljes gyermeki valómmal úgy éreztem: ettől a naptól kezdve boldogság lesz az egész életünk, mert vége a gyűlöletes „román világnak”... Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy az új esztendőt az iskolában már magyarul kezdjük, nem kell folyton énekelni a „Tatăl nostru”-t, a román Miatyánkot, s a királyéltető román himnuszt, amit olyan hosszan fújtunk mereven kitartott jobb kézzel „Trăiască regele in pace şi onor!”, hogy olykor a ballal támasztottuk a hónaljunknál tisztelgő kart, amiért számíthattunk egy-egy leckéztető pálcaütésre, de ami legtöbbször a „mi himnuszunkat” juttatta eszembe, az abban „lévő kart”: Isten, áldd meg a magyart / Jókevvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel...” Milyen „más világ” lesz most az iskolában is, ha a mi himnuszunkat énekelhetjük, s ahol vége lesz annak, hogy osztálytársammal, Fülöp Évával, tanítónk leányával ketten mint „román gyermekpár”,piros-sárga-kék szalagos „oláh népviseletben” szerepeljünk a falu színe előtt szavalásainkkal, ahogy tavasszal kellett a legnagyobb román ünnepen, „zecse máj”-kor, május 10-én, mert Tódor papék által románnak térített családok gyermekei között nem találtak román versmondásra alkalmasakat, de ingyen „nemzeti ruhát” azok a gyermektársaink kaptak, és így vehettem kölcsön én is a szavalásomhoz Jáné-patakáról az Isztojka Lajiét, akivel „talált a növésünk”... Egyedül kutyagoltam a hosszú úton hazafelé, úgy, hogy szinte fájt, amint elképzeltem a házunkat, a szomszédságot, hogy ott Sanyi, a szüleim s mindenkimekkora boldogságban lehet „nálam nélkül”, közben azonban én egymagamban is úgy „örvendeztem hazafelé”, hogy szívemben s fejemben egészen átforgott a „nagy változás”, mintha valóságosan gyalogoltam volna a hosszú utammal egyik „világból” a másikba.

A faluba érve, Falumezeje felmagasodó útján – akkor már lámpafényeket gyújtó esteledés volt – kitértem a sűrű házak felszegi s középszegi fő útjáról alszeg felé, de még úgy is feltűnt, hogy a nagy örömnek semmi „hangját” nem hallottam, még inkább mintha nagyobb csend lett volna a szokottnál, valami hallgató „elülés”, mint a tyúkoké ilyentájt, a tyúkpajtába. A Homoród hídján át a zsákutcánk fejéhez érve sem láttam az ablakok fényén „túl” más „életjelt”, nálunk pedig az alig háromkapus kis utcánk fenekén még sötét is volt, ami akkor már szinte úgy hatott, mintha a falu, a családunk, a szomszédság mind „elfutott volna” valahova azzal a hihetetlen örömhírrel, hogy „Magyarok lettünk”... Benyitva a sűrű sötétbe, végül is ott találtam „házőrzőként” papót, akitől éppen sok „újságot” nem remélhettem, de a legfontosabbat még az ő némasága is tudta „mondani”, mert házunk néma beszédének jeleivel jámbor papónk lelkes buzgósággal mutogattak, hogy „a románok mennek”, „a magyarok jönnek”, a többiek a háztól pedig Daradicséknál vannak. Mindez a „hírmondás” itt úgy „hangzott el”, hogy papónk előbb két kézzel a román katonasapka elöl-hátul csúcsos formáját mutatta a fején – jobbjának feltartott tenyerét homlokához emelve, bal tenyerét meg szembe vele hátul a fejebúbjánál – s egy intéssel mindjárt egy elmenő legyintést tett, aztán külön a baljával (balog lévén) mutatta a homloka fölött a magyar katonasapka elöl-hegyesedését, amit egy jövő-mozdulattal toldott meg, apámékról pedig (akik nyilván ugyanezzel az egyensapkás mutogatással avatták be őt a nagy örömbe), a legpontosabban közölte, hogy Daradicséknál vannak, miután csupros formán tartott bal kezét egy „ivó”-gesztussal a szájához vitte (a Malom-utca elején, a malomárok „vize” mellett lakó Daradics keresztapáméknak a papónk keresztelése szerint ez volt a „nevük”)... Ennek a jó tájolásnak a nyomán már félig futva fordultam vissza a zsákutcánk fenekéről, s tértem be a „célbaérés” megkönnyebbülésével a Farkas Domokos molnárék malomárka által „kanyarított” keskeny utcába, ahol keresztapámék második háza mára falu vége volt az utca mentén majdnem a malomig nyíló kerttel.

„Daradicséknitt”, amikor végre benyitottam az ajtón, egyből belecseppentem abba a bódult-mámoros hangulatba, amit Hosszúmezőtől hazáig a hosszú úton magam elé képzeltem. Tele volt a ház felnőttel-gyermekkel, zsivajogtak, mondtak, kacagtak, pálinkázta, virított az arcokon s csillogott a szemekben az „álom rég várt beteljesülése”, amiről lassan én is mind többet tudtam meg azon a két szón túl, hogy „Magyarok lettünk”. Rádió alig volt akkor a faluban, de egy éppen Farkaséknál volt a malomban, apámék is előzőleg ott hallgatták a „bécsi döntés” torokszorító híreit, az „új erdélyi határvonalat”, néhányan a szomszédságból még mindig ott ültek a molnárék rádiója mellett, s később én, az „elkésett” sem nyughattam, míg átszaladva oda valamit nem hallhattam a „saját fülemmel” Budapestről, a „fővárosunkból”, és amikor később éjjel – amikor már énekszóra is fordult a „határtalan” kedv – „oszlottunk hazafelé”, a fejemet is alig bírtam már a Hosszúmezőtől tartó „nagy út” végén, úgy tele volt az úti fáradtság s az örömteli izgalmak „súlyán” felül mindenféle névvel-hírrel: Horthy, Teleki, Hitler, Mussolini, Ribbentropp, „Csiánó”, a kettévágott Erdély, fele Romániának, fele Magyarországnak, „nem adták vissza az egészet szép Magyarországnak”, ahogy halkan magunk között már fújdogáltuk egy idő óta a „Tisza-énekekben” („A kanyargós Tisza partján nem jó, nem jó elaludni”, szólt az egyik, s benne aztán az, hogy „Miért nem adják vissza kincses Erdélyt szép Magyarországnak”, a másikkal meg úgy „intéztük el” a trianoni katasztrófát, hogy „Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje mindörökre csak megmarad magyarnak”, mert „tudtuk”, hogy „a legmagyarabb folyónak” hiába csatolták el a forrásvidékét, az egyik országhoz, a torkolatszakaszát a másikhoz, a Tisza úgy magyar „minden cseppjével”, továbbra is, ahogy az ezeréves Magyarországon „mindig” az országhatáron belül eredtMáramarosban és torkollott a Dunába „Titelnél”), s most egyszerre az lett a „keserű cseppünk” az „édes mámorunkban”, hogy a tőlünk alig négy faluval „bemondott” határvonallal szülővidékünk két Homoródjának is „lecsonkázták” az egybefolyását, hogy a színtiszta székely két víz vége „Romániában maradjon”...

Másnap – augusztus utolsó napjára kelve – egészen kezdtünk ráeszmélni arra az „új napra”, hogy vége a huszonkét esztendei román uralomnak, szabadok lettünk, élhetjük teljes szívvel, minden visszafojtottság és bangyinos–hazátlan csúfolások nélkül a „magyar életünket”. Kivált mi, akiknek állandóan a „szomszédság rádiójára” állhatott a fülünk, végleges biztonsággal éreztük, s tudtuk, hogy a bécsi döntés megváltoztathatatlan, miután azt két olyan nagyhatalom, mint Németország és Olaszország hozta Magyarország és Románia előzetes hozzájárulásával, mint ahogy alá is írta mindkét fél Bécsben a „döntő bírák”, a német és olasz külügyminiszter által előterjesztett döntést Erdély kettéosztásáról – Észak-Erdély Magyarországé, Dél-Erdély Romániáé –, „garantálva” is egyben „nagyhatalmilag” az új határokat, úgyhogy Gódra Mihály Tódorán pap kebli embere, aki az első világháború magyar hadirokkantjaként az „átállása” jutalmául megkapta nálunk a „román irodán” a kisbíróságot, a „közhírré tétetik”-dobbal együtt, mindhiába harciaskodott a falábával topogtatva Tódorán mellett, hogy „Nici-o brazdă!” – egyetlen barázda – sem lesz Magyarországnak visszaadva Erdélyből, mert azzal csak a „magyar érzésűeket” tüzelte még magasabb fokra, s végül is nevetségesen „eltörpült” Gódra előttünk az olasz külügyminiszter mellett, aki a döntés után a maga félolasz magyarságával még azt is hozzátoldotta a döntéshez, hogy „Éljen Nadzs-Madzsarország!”.

Nálunk a csűr mögött a kert Bottelke rétjével volt határos, onnan a hegyek két vonulata között a Homoródunk tovanyúló völgyére úgy esett a jó kilátás, hogy Karácsonyfalva, Oklánd és Homoródújfalu térsége fölött éppen az egycsúcsos honvédsapkához hasonló Őrhegy völgyzáró vonaláig terjedt a közeli láthatár, és az egyben Magyarország új erdélyi határvonalának zónája volt, mert közel a hegy lábához még csak Székelyzsombor „esett” magyarországi területre, s azon túl, amiből már semmit nem láttunk a kertből, Kőhalom szász vidéke továbbra is Románia határában maradt. Az őrhegyi völgyszoros ékéjén át időnként a jó tiszta levegő egészen a Fogarasi-havasok fűrészesen „fogazott” vonaláig tágította a messzelátást, ahol csodálkozva nézhettünk akár májusban vagy szeptemberben is hófehérséget, de azzal együtt mindig Nagy-Magyarország „ősi határát” néztük a nagy látóhatárt záró havasban, most pedig az új, a „bécsi” határon túl olyan „távlattal” tekintgettünk arrafelé, hogy a „legközelebb”, Dél-Erdély „visszaszerzésével” ott lesz újból a régi helyén Magyarország határa az ideiglenes Őrhegy-vonal helyett... Maga a falu szántó- és kaszálóhatára a nagy világváltozás szeptember eleji napjaiban majdnem egészen „elhanyagolt terület” lett. A legfontosabb vagy halaszthatatlan mezei dolog nem maradt el, de a falu jórésze a falu között élte megbolydult életét, abban a hosszú – vagy tíz napnyi – „honvédség-váró” időszakban, ami alatt a román állam „költözhetett” tova tőlünk Zsomboron túlra, többek közt a szentkeresztbányai vasüzem felszerelését is elszállítva katonai járművekkel. A mi sarjúcsinálásunk is egyelőre csak „várta sorát” Vargyasban, miután Hosszúmezőről egy szekér szénával hazapakolódtunk, mert most a „magyar bevonulás” nagy napjának szinte gyötrelmes várása tartotta izgalomban a népet, különösen attól kezdve, hogy a honvédség távoli – trianoni határt átlépő – indulásának órájában nálunk is „diadalmasan” kondult a harang a szép nagy unitárius templomunk tornyában, a falu kellős közepén, s a katolikusok kis templomában is felszegben. Közben a román uralom alatti két évtizedben sokfelé – elsősorban Brassóba – szétszéledt, „megélhetést kereső”, tekintélyes számú almási ember és család tódult haza boldogan a szülői fészekre, s a velük ellentétes irányba távozó román katonák a vasüzem felszerelésének zakatolása mellett a mi „búcsúintegetésünkre” azzal feleltek, hogy „Ne vom intoarce!” „Vissza fogunk térni!” , amire olyan egyértelműen intettük a „választ”, mintha a szerencsétlen Gódra idétlenkedett volna a falábával a „barázdájában”. Az átmeneti idő napjai szeptember elején – körülbelül éppen a születésnapomig, 11-ig – úgy folytak egybe zsúfolt élményvilágukkal bennem, mintha egyetlen „álló napon” történt volna minden: az eseményeknek nem volt „külön napjuk”, jóformán napi sorrendjük sem, de úgy egyben ez egész olyan volt, hogy „elszabadult bennünk a magyar mivoltunk”, s miközben egyik napról a másikra állt az iroda és a templom közötti téren az elindult honvédséget „váró” díszkapu, mi, a falu, valósággal piros-fehér-zöldbe „öltöztünk”, mindegyre vonultunk fel-alá s keresztül-kasul az utcákon zászlókat lengetve, muzsikaszóval, mind újabb és újabb „menetelő” dalokat énekelve Horthy Miklós nevével, mintha már nyelvünkön vonult volna Szatmárnémeti és Nagyvárad messzi vidékéről erre, a Hargita tájára a „honvédségünk”, s különösen esténként „meglátogattuk” azoknak a falubelieknek a házait, akik „románnak átállva” valami módon sérelmet okoztak a népes magyar faluközösségnek, „szégyent hoztak Almásra”, amivel most „kiérdemeltek” egy egy „éjjelizenét”, az ablakaik előtt zászlólengetésekkel, „bécsi döntéses” dalokkal s házcserepeket, ablaküvegeket csörömpöltető kőzáporokkal. Testi tettlegességre nem került sor sehol, de a két évtizedes megkeseredés osztogatta „leckéztetéseit”, akár olyan szóbeli „tettlegességgel” is, hogy „szőrösnyelvű oláh” vagy olyan kedélyesebb „táncoltatással”, hogy a Barrák utcájában a szekerecske szénájával hazafelé tartó vén Juhont leparancsolták a szekérről, s két bivalya mellett „táncra hangolták” a bocskoros lábát egy éppen „időszerű” ének dallamával. Volt olyan „éjjelizenélés” is Falumezején, hogy a Kálmán János háza elé vonuló tömegként a Horthy Miklós nevével már többször eldalolt énekeket „helyben átköltöttük” Kálmán János nevére, s ha eredetiben úgy szólt az ének két szakasza, hogy „Horthy Miklós udvarában van egy rezgő nyárfa, / Földre hajlik annak minden ága, / Golyószóró töredezi le az ágát. / Oláh király keresi az elveszett hazáját. // Horthy Miklós ha felül a hófehér lovára, / Úgy vágtat el szép Erdélyországba, / A két szeme játszadozik örömében, / Lova lába habot ver az oláh piros vérben”, akkor ez benn a hajigált ház sötét ablaka mögött úgy jutott el „vértelenebb” almási formában a ház gazdájának a fülébe, hogy „Kálmán János udvarában van egy vén vackorfa, / Földre hajlik annak minden ága, / Cserépdarab töredezi le az ágát, / Kálmán János keresi az elvesztett hazáját. // Kálmán János ha felül Lóri tehenére, / Úgy vágtat el Kisláz elejébe, / A két szeme duvadozik örömégben, / Lóri lába habot ver a Homoród vizében”... Ez is egy olyan ritmusú dal volt, hogy a muzsikások gyorsíthatták bármelyik pillanatban csárdásra, ha a hangulat úgy kívánta, s azal már fordult is a lábunk örömteli táncra... Sorbán Mihály, a „román bíró” ott lakott a közelünkben, Bosaszó-patak partján, szépséges göndörhajú leánykája, Irénke óvodástársunk volt, együtt is zsivajogtunk hazafelé az óvodából, amíg egyszer csak azt nem láttuk, hogy Irénke éppen olyan szép arccal, mint addig, egy kicsi koporsóban fekszik, ami annyira megrendítő dolog volt, hogy én most a nagy „magyar örömben” sem tudtam volna kővel hajítani a bíró házát, s tudtommal mások sem tették, holott pár házzal arrább a „Nagyfogú Csíki” cserepeit jól megcsattogtattuk, és alszegünk másik szélén a másik pataknak, Jáné-patakának a szűk mellékutcájában hasonlóképpen megköveztük a Vaszi Miklós sógorunk házcserepeit, mert ő a „románságért” pénztárosi állást kapott az irodán Tódoránéktól, jóllehet azon túl jó jámbor emberként nem ártott senkinek, de most kapta a köveket mégis, még az én kezemből is, habár a szívem mélyén sajnáltam Lidi nénémet, aki édesanyámnak szívbéli jó kisebb lánytestvére volt, és sajnáltam az unokatestvéreimet, szintén az osztálytárs Esztert s a kisebb Albertet meg a legkisebb Sanyit, aki nálunk a karospadon ülve mindig dobogtatva lóbálta a lábát, s a nyelvével semmiképp nem tudta a „csekolló”-t „kecskolló”-nak mondani, de egyelőre egyiket sem lehetett nála „helyesebbre” igazítani...

Tűrte megkeseredve a „hazátlan” sorsát a falu huszonkét esztendőn keresztül, s most az „igazságszolgáltató” bécsi döntés hírétől a legtürelmetlenebb örömbe bódult: amilyen valószerűtlen hosszúságúnak éreztem én a hazaloholó utamat Hosszúmezőtől a faluig, mosta napok „nyúltak” ahhoz hasonlóan valószerűtlenül hosszúra a falu türelmetlen várakozásában, hogy mikor láthatjuk a szemünkkel a magyar honvédség bevonulását a templomtér díszkapuja körül. Már kezdett „szokássá válni” örömteli „tüntetéseink” végén, hogy késő esténként a díszkapu köré gyűlve órák hosszat csak énekeltünk, hovatovább mind több dalt tanulva. Kivált a leányok-asszonyok vették magukra ünnepi módon a székely viseletet, Siménné, a papnénk a pompázatos torockói ruhájába öltözött mint torockói, akinek a fél szeme sírt, mert Torockó „nem tért vissza”, ám lehet, épp azért szinte vezérlő hangon énekelte csengő hangján a dalokat, legtöbbször éppen azt, hogy „Édesanyám, édesanyám, csak az a kérésem: / Székelyruhát, székelyruhát csináltasson nékem”, aminek a legboldogabb „felhangja” az volt, hogy „Ezt vártuk, vártuk, vártuk, / Ezt vártuk, vártuk, vártuk, / Eljött valahára!” S hogy a honvédek még mindig nem jöttek, a várakozás ajzódott napról napra, az énekek szaporodtak a szájunkon tüntetésről tüntetésre, s szinte „rendje lett” már annak is, hogy fenn felszegben, Aszalóhídja térségében kezdődött a „felvonuló” gyülekezés, amely felső végéről a honvédek érkezését is vártuk, s vagy két ízben is éppen az én „fő keresztapám”, László András bontva ki a huszonkét éven át dugva tartott nagy címeres-angyalos, „régi magyar világból való” lobogót, a zenészek muzsikaszava mellett indultunk alá a falu hosszán, belezengetve az esti sötétbe: „Elhangzott a szó, / Zeng az induló, / Győztesek megint / Régi zászlóink, / Már semerre sincs / Átkozott bilincs / Énekeljetek / Völgyek és hegyek: / Édes Erdély, itt vagyunk, / Érted élünk és halunk. / Győz a szittya fergeteg, / A rohanó sereg! / Nézd a gúnyhatárt / Széttiporva már, / Várnak újra mind / Ősi bérceink, / Lépteink nyomán / Fenn a Hargitán / S völgyeinkben lenn / Tornyok hangja zeng: / Édes Erdély, itt vagyunk...” Annál jobban nem lehetett átérezni a szavak diadalmas örömét, mint itt, a Hargita lábánál, nem is volt hiány „régi zászlóban”, hegyek-völgyek éneklésében, a „gúnyhatár” szóért külön lelkesedtünk, s ha „fő keresztapám” a menet élén kicsit italmámorosan is már nem bírt az örömével, és a zászlórúddal ütemezve arra a szóra szárnyaltatta a hangját, hogy „Szittyom-szittyom fergeteg, a rohanó sereg”, abban sem láttunk semmi hibát, mert az csak kurjongatóbbá tette a tartóztathatatlanul áradó örömünket... A hatalmasan lengő régi piros-fehér-zöld lobogó a fő kelléke volt daloló vonulásainknak leglobogósabban „színezve” a fennhangunkat akár ha azt kiabáltuk ütemesen, hogy „Horthy, Csáky, Teleki, / Minden oláh menjen ki!”, meg hogy „Piros-fehér-zöld: / Drága magyar föld! / Piros-sárga-kék: / Ez az árnyékszék!”, akár ha énekszóval „hirdettük”, hogy „A zászlója piros, fehér, zöld, / Erdélyország újra magyar föld / Megvédi Horthy Miklós katonája...” A „Ferenc Jóska” idejéből előbontott fő lobogó mellett azonban tele lett a falu a „legtarkább” színárnyalatú „nemzeti színnel”, mert egyelőre, míg a honvédség „nem jött”, egyenzászlók-szalagok-kokárdák szintén „távol” voltak, s így szinte házanként folyt a magyar háromszín-készítés lázas munkája: hol milyen árnyalatú piros-zöld anyagdarabok „tárolódtak” vagy „festődtek” a háznál, olyan lett a házra-kapura tűzött zászló, a mellre tűzött szalag, mint ahogy nálunk is sötétebb zöldet talált anyánk a varrógép fiókjában a mellszalagunkhoz és világosabb pirosat festett a kapuzászlócskánkba. A „visszacsatolás” az előzetes katonai „készülődés” ellenére békés változás volt, szuronyos-fegyveres hadi fellépésre, csatára a „nagyhatalmi döntés” folytán nem került sor, de mi az „elegy-belegy” zászlóink alatt már-már „csatázva” éltük napjainkat, s mintha „honvédzászlókat” lobogtattunk volna, olyan „harci készséggel” kiabáltuk, hogy „Fegyvert a székelyeknek!”, és énekeltük sorban a „harci dalokat”, mintha szinte csatasorban vonultunk volna be Erdélybe mi magunk: „Villog szuronyunk, ragyog a napfényben, / Nótánk újra zeng kincses szép Erdélyben / Minden székely leány / Kiáll az utcára, / Mikor Kolozsvárra érünk”, „vonultunk Kolozsváron”, az egyik dalunkkal még „békésen”, s a másikkal már „ugyanott” a legádázabb harci hangulatban fújtuk azt az „indulónkat”, hogy „Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, / Reszketnek már az oláhok Kolozsváron, / Úgy látszik, az ájer már nem tiszta, / Nem ízlik már nékiek a puliszka. / De hogyha mi a határon átvágunk, / Isten bizony olyan rendet csinálunk, / Hogy minden -eszkut, / Tatareszkut, Tituleszkut, Tolvajeszkut / Bocskorostól, puliszkástól kivágunk!” A puliszka egyébként a mi almási életünkben is fő eledel volt, vasár- és ünnepnapokon kívül ettük általában naponta kétszer, reggel és esete, s akadt is bölcsebb bácsi, aki a gyermeki harci buzgalmunkat mérsékelni próbálta azzal a kópés megjegyzésével, hogy a „puliszkát ne vágjátok ki, mert akkor mit eszünk”,mindamellett általában szívig ható érzéssel énekelte szülők s gyermekek nemzedéke egyaránt a csaknem érzésringatóan dallamos és harci indulóhoz képest lassú ütemű éneket, mint egy boldog-általános „magyar mozgósítást”: „Trombita szól riadóra, / Itt a nagy perc, itt az óra. / Fogjunk fegyvert magyarok, magyarok, / Jött a nagy hír a Tiszáról: Erdélyország oldaláról / Sötét felhő kavarog. / Fel a csákót, ki a kardot, / Ti, oláhok, mit akartok? / Tűrtük mi már eleget, eleget, / Életünk lesz vagy halálunk, / De mi most már talpra állunk / Leszámolni veletek! / Álljon talpra, aki ember! / Bizalommal szeretettel / Szólott hozzánk a Vezér, a Fővezér, / Fővezérünk szép szaváért, / Ezeréves szabadságért / Magyar ember harcra kész.” Ennek az áhítattal énekelt, „fennkölt” dalnak volt olykor „alacsonyabb” toldalékozása is, amikor egy-egy lármás asszony és gyermek a kiabálás szabadságától megmámorosodva, élvezettel rikkantgatott olyasmiket, hogy „Libamáj, rucamáj, / Nem lesz többet zecse máj!”vagy „Talpra, magyar! Seggre, oláh!”, de ez a felfokozott hangulat általánosan eltöltötte a „népet”, hogy „tűrtünk eleget”, s most úgy „állunk talpra”, hogy „leszámolunk az oláhsággal”.

Ennek a felfokozott hangulatnak almáson rendkívüli feltüzelője a román pap, Todoran Gheorghe volt, külön azzal az ő új „oláh templomával”, amely a bécsi döntés pillanatában épp befejezés előtt állta a Kerekpást hirtelen kanyaránál, a görög katolikus parókia telkén. Pompázatos, cifra, egészen városias külsejű és nagyságú épület volt a „Tódorán-templom”, négy tornya kupolásan emelkedett a magasba – elölt, a főútnak álló frontján egy jó maga torony s mellette kétoldalt két kisebb, hátul az oltári rész felett egy kerekdedebb-kupolás –, az egész építmény kész volt „pirosban”, a tornyok kupolájának deszkaburkolata is megvolt, a főtornyon rajta a kereszt, s az út hosszán a Kerekpást kanyaráig készen állt az oszlopos-léces, lépcsőzetesen lejtő kőkerítés. Ez volt falunk harmadik temploma, amely úgy épült a maga „nagyromán” voltában, hogy azzal egészen „felborult” az azelőtti természetes-arányos „rendje” a három templomnak, ugyanis amíg Tódoránél le nem bontották az előző kistemplomukat, a Homród-völgyben hosszan elnyúló falunk úgy „feküdt” a három tornyával – sokszor szemlélgettük tagföldjeink más-más határából –, mintha egy „szárnyas lény” emelkedett volna „Isten felé”: a község kellős közepén „messze” magasra hegyesedett fehér falaival s keskeny bádogtetejével az unitáriusoké, amely az órájával mutatta is és ütötte is az időt a falunka, s tőle majdnem egyforma távolságra két majdnem egyformán kisebb méretben állt felszegben a római katolikusok és alszegben a görög katolikusok kistornyú temploma. A „Szabályos arány” természetes módon hasonult a hívek lélekszámához, s a két kisebb katolikus még abban is „tartotta a szabályt”, hogy mindkettő keletnek állt az oltári felével, míg az unitárius völgyhosszanti irányban, észak-dél tájolással feküdt. A mi alszegi faluvégünkhöz a román templom állt legközelebb, zsákutcán fejétől, a „gránictól” éppen el is láthattunk odáig a főút hídon túli szakaszán, s éles, majdnem csengettyűs harangszava szinte a „fülünkbe” szólt, úgyhogy egyszer, amint télidőben a műhelyül használt nyári házban, a „sütőben” faragásztunk hárman mi Sanyinkkal, s a vele egykorú Kusztora Gáborral a szomszédból, az estefelé megcsendülő harangozás nyomán ki is futott a szájamon a megjegyzés, hogy „csángatnak az oláh templomban”, amit mindjárt meg is bántam, arra gondolva, hogy hátha a „csángatással” megbántottam a Sanyi jámbor jóbarátját, de a „román” Kusztorán még annak sem látszott semmi jele, hogy meghallotta volna a szavamat. A falu mint almási közösség a „román világ” előtt, a „régi magyar időben” a legteljesebb békességben élt, aminek egyik „fő tanúja” éppen a Kerekpást templomocskája volt, amit a még száz főnyi szegény rendű görög katolikusság a maga erejéből nem is tudott volna felépíteni, de a tehetősebb s lélekszámban is közel kétezer fős unitárius közösség valamikor a századfordulón összeadta az erejét, s megsegítette a más vallású falustársakat, hogy templomuk legyen. Erről a „tornyos tanúról” a jóval későbbi, immár koros koromban egy levelezőlap másolataként egy „örökítő képet” birtokomba is vehettem, amelyen a brassói postapecsét dátuma „908 Dec 7”, miután a lap oda volt címezve az ott szolgáló almási lánybarátnőnek, „Józsa Rebi fiatal lányának”, az „Árvaház utcza 22 szám” alá egy másik szolgálólány részéről, aki éppen hazatért Brassóból akkor, amint pontos keltezéssel együtt „hírül adta”: „Kelt levelem Homoród almás 12 hó 5 nap Édes jó Barátném Tudatlak aról hogy én jól haza érkeztem vasárnap este már ithon vóltam elég jól telik ide haza járunk a kórusba... it nincs semi különös ujság tisztelek és csókólak mond meg Bencző Rebinek is ismeritek ezt a templomot és a Rebiék házok...” A Bencző Rebiék „házok” szemközt a templommal, az út túloldalán pontosan úgy áll a fakapu lécezetével és faragott fejű félfáival, mint gyermekkorom emlékében, a fő hely a képen azonban a „csángató hangú” templomé, melyről a toronytól jobbra eső „égmezőben”, „Gálhegye farka” felett nyomtatott információ is szól – „Üdvözlet Homoród-Almásról. Görög kath. Templom” –, míg a torony kettőskeresztjétől balra eső sarok a fonóestékbe-”kórusjárásba” hazatért feladó kilétét „árulja el”: „Tisztelek és csokolak mint hü Barátnéd Kovács Lidi”... Alig hat évvel a nagy világdúlás előtt Kovács Lidinek ez a „román templomos” üdvözlete is híven vallott a „békebeli” állapotokra, amiket azután Almáson – túl azon, hogy az unitárius templom falán hetvenhét unitárius hősi halottat „sorakoztatott” aranybetűkkel az emléktábla – egészen „hadi idők” követtek a háború utáni két évtizedben, a „trianoni békével” megvont új határok között, amikor Románia a Csonka-Magyarországnál nagyobb területű erdélyi magyarság ellen, s azon belül is fokozottan a Románia kellős közepébe „szakadt” székelység ellen, mintha Párizsban a legigazságtalanabb békediktátumot szenvedte volna a román királyság. A bosszúhadjárat az újabb háború közeledtének feszültségei között a végsőkig kiéleződött, a Almás ősi székely népének erős közösségére külön „csapást” jelentett a dicsőszentmártoni származású Tódorán papnak az a nyíltan hirdetett „keresztényi” küldetésterve, hogy – a román államhatalom, az egyházi főhatóság, a csendőrség, jegyzőség, járásbíróság, „regáti” román tantestület stb. teljes támogatásával – Almás „elmagyarosított románságát” rövid idő leforgása alatt „visszatéríti”, amit ő a hivatalos nagyromán politika „ősrománság”-eszméje szerint olyan „jogalappal” forgatott maga előtt, hogy miután Erdély „eredetileg ormán ősiség” volt, amit a magyarok „ezer éven át bitoroltak”, most Nagy-Románia királyságában a székelység, s azon belül Homoródalmás – „Mereşti” – is „visszatérítendő” a román vallásra és nemzetiségre. E cél érdekében sietett „önkezűleg” lebontani a saját kistemplomukat a Kerekpást kanyarában, ahol az almási unitárius türelem szellemében nyújtott önkéntes hozzájárulás imahajlékot emelt a görög katolikus társaknak, s igen rohamos tempóban, iskolásgyermekeket is „téglaadogató láncba” rendelve, naponkénti kényszerfuvaroztatásokkal, csendőrkarhatalmi „istentelenségekkel” stb. építtette az új „román” templomot akkora méretűre, hogy Almás hajdani „visszatérített népe” elférjen benne. Még a templom állásával is „bontotta” a régit, olyan völgyhosszanti irányba fordítva a „keresztet”, amilyen délirányt az unitárius nagytemplom „követett”, amely Tódorán vérmes reménye szerint arra volt „ítélve”, hogy a térítés rohamos sikere folytán rövid időn belül kongjon az ürességtől...

Mindezek mellett természetesen a román „elmagyarosításának” természetesen volt bizonyos valóságalapja Almáson, amely „hódítás” összefüggött a faluközösség birtokának kiterjedt határaival, s azzal az egész életrenddel, ami évszázadok során az almásiak létét meghatározta. A két Homoródmente viszonylatában népesnek számító falunk általában „jól állt” a szaporulattal, a szántóhatár kisebb terjedelme és sovány minősége folytán azonban a földművelésből nem tudta megélhetését biztosítani, ugyanakkora a mészkőben gazdag határ a régóta folyó mészégetés révén jelentős gabonapótlással „segítette” a háztartásokat, és különösen kedvező „megélhetési teret” jelentett a jó húsz kilométernyie tovanyúló kaszáló-, legelő és erdőbirtok fel a Hargitának, Tolvajos-tető és Csíkszentimre tájékáig, Nagyércsarkáig – amiből „Következett” a nagy állatállomány” tehénben, ökörben, lóban, juhban s még „makkos” disznóban is, úgyhogy ahányféle állat, annyiféle csorda vagy nyáj „élte” a határt – a „rideg” marhákat fel, a messzi Mácsóig is elhajtották, a közelebbi Merke legelőire külön felszegi és alszegi tehéncsorda, „hátulján” fekete bivaly-”toldalékkal” járta naponta a két csapást a két faluvégén. Ebben a nagy méretű állattenyésztésben viszont „örökös szokásként” érvényesült az, hogy a gazda, a hajdani „szabad székely” állatőrzéssel, pásztorkodással, juhok esztenázásával, földganézó kosaraztatásával nem foglalkozott, s hiába volt olykor még felesleg is a népszaporulatban, az állattenyésztés tág határát folyamatosan „nyitva tartotta” a jövevény pásztorok-csobánok, de még szolgák, cselédek befogadására is. Így jöttek aztán évszázadok során főként a Kőhalom és Fogaras közti délerdélyi térségből a kivétel nélkül „oláh” pásztor- és pakulárcsaládok szinte egyenként, nemzedékről nemzedékre, „gyér láncban”, amelyek ott is „ragadtak” Almáson, letelepedtek a falu külső-szélső peremtelkein, s miután nem egy hullámban, együttesebb népesebb számban „szálltak be” Almás életébe, nemzeti voltukat nyelvükkel, viseletükkel együtt máról holnapra a legtermészetesebb beilleszkedések „rendje” szerint „levetették” – egy jövevény szolgacsalád nyilvánvalóan nem a maga, hanem az őt „megfogadó” gazda vagy gazdatársadalom nyelvén értekezik még akkor is, ha időben „Kölcsönöz” egy sor, szakszolgáltatásával járó kifejezést („kuptor”, „esztena”, „bács”, „pakulár”, „monyator”, „csobán”, „millóra”, „orda”, „zsendice” stb. stb) –, a vallásukat ellenben a szakaszosan gyér betelepedés folyamatában is megtartották, egyrészt mert a régebbi korokban a vallás erősebb „jegy” volt egy nemzetiségnél, másrészt a hitbeli különbség nem jelentett akadályt a befogadó közösséggel való érintkezésben és együttélésben, kivált ha a befogadó közösség éppen a vallási türelem „jegyében” született unitarizmust éltea maga hitéleteként. Mindez a lassú „almási behonosodás” a görög katolikus templom felépítésével „nyert koronát” a századforduló küszöbén, amikor maga a falu három tornyű település lett, a közelebbi századokban betelepült szolga- és pásztornép pedig hitét megőrizve templomos egyházközségként szervesen beépült az almási magyar közösségbe. A beköltözött réteg a családnevében jórészt megtartotta a „nyelvét”, olyannyira, hogy felszegben is, alszegben is egy-egy kimenő mezei út az ott lévő szélső szegényes ház lakójáról a „Nyikulájéknél” meg a „Csotrogánnénál” nevet viselte, a többi utcában pedig – főként a külsőkben – faluszerte élték az „elalmásiasodott” életüket az olyan családok-személyek, mint Bogdán, Gódra, Tódor, Vaszi, Kiliger, Lurca, Juhon, Nyisztor, Ráduly, Kusztora, Bóka, Buszujók, Sorbán, Isztojka, Kolésa, Flóra, Oláh... Az Isztojkával még a név is félig-meddig „magyar” lett, mert a Sztojka (Stoica) az almási nyelven ugyanúgy „magyar szabályt” követett, mint a „katulya”, az „iskatolyában”, de ifjú filológus koromban lehető „legtekervényesebb névmagyarosodásként” a Tikosi bukkant előmbe, ami almáson teljesen magyar családnévnek számított – a közeli szomszédságunkban, a Német utcában két háznál is jó gazda Tikosiak laktak, felszegben egy másik Tikosi ványolós volt, vallásilag is unitáriusok lévén –, származásilag azonban Tikosiék úgy voltak „magyarok”, hogy Fogaras környékén két falunak is Tyúkos volt a neve, amely „őseredetileg”, amikor a magyar nyelvben a „tyúk” még „tik” volt – s a „tyúktojás” „tikmony” – úgy hangzott, hogy Tikos, később pedig a magyar nyelvfejlődés nyomán a magyar őstelepítésű helység átváltozott Tyúkosra, miközben a régi hely a szászok odatelepülésével lett Szásztyúkos, mellette az újabb mint román falu, lett Oláhtyúkos, ám a két nem magyar közösség nem „alkalmazkodott” a magyar nyelvfejlődés „szabályához”, s mindkettő az ősi „örökségű”, „tik”-alakot őrizte meg a lakóhelye nevében, minek folytán az egyik németül „Deutsch-Tekesch”-nek, a másik románul „Ticuşu Nou”-nak nevezte magát. Így jutott el később a Tyúkosról a román Tikosi az almási székely világba, ahol a lakótársak már rég elfelejtették, hogy „tyúkjaik” valamikor „tikok” voltak magyarul, és a Ticoşu-származáshelyről közéjük magyarosodó Tikosi nevében már-már „irigylésreméltóan” szép magyar nevet tiszteltek, annyival inkább, mivel annak nem volt „tyúkos értelme”. És végül hozta az élet természetes folyásának „rendje”, hogy a velem egykorú Juhon Bandi már legényecskeként a „mi utcánkba”, a Szabó utcájába „települt”, a felszegi Barrák utcájából, mert itt, Bosaszó-pataka partján a gyermektelen nagynénjének, Juhon Máriék örökbe fogadták, s azzal együtt az eredeti Juhon nevet – amely még „eredetibben” Juon volt egykor – cserélték az örökbefogadó „apa”, Tikosi Mihály „magyarabb” családnevére, s még később aztán éppen úgy „jött ki a lépés”, hogy 1956-ban ugyanazon a márciusi napon én vettem magamnak házastársul a Szabók utcájabeli szállóhelyéről az almási „tanítókisasszonyt”, miközben a szembeszomszédba vitte Tikosi András élettársnak az „őshajdani eredet” szerint Gothárd Mariskát... Mindez az „almási identitás” keveredett az évszázadok során a maga természetes folyása szerint, minden hatalmi-kényszerítő erőszakoskodás nélkül mindaddig, míg az 1920-as évek „román világával” el nem kezdődött a „székelyek visszarománosításának” agresszív hulláma, ami az 1930-as években fokról-fokra erősödve olyan méretet öltött, hogy egyházi s világi szinten minden erő összefogott a románosítás tűzzel-vassal való végbevitelének „munkájában”, attól sem riadva vissza, hogy alig negyvenéves saját templomukat leromboljál a hibátlan tartóssággal álló kőkerítésével egyetemben. Az esztelen elvakultság „Todorán-köde” még a Hosszúmező hegyvonulatánál fekvő Kőmezejére is kiterjedt, ahol egy sok évszázados kőkápolna romfalait „ősi ortodox templom” maradványának nyilvánították, s elhatározták, hogy az újjáépítve oda is állítanak egy „román templomot”, és azzal együtt a szúűkebb székelyföldi környék a románságnak zarándokhelyévé „szentelik” Kőmezejét. Almási szájhagyomány szerint a barlangunk sziklaszorosa feletti szép kaszálótérségen épített templomocskának „tatárkápolna” volta neve, amit valamikori őseink akkor emeltek hálaadásképpen, amikor a mindenkori menedékül szolgáló s szádanyílásán kőfallal is erősített „Kőlik” megmentette a népet – még környékbelieket is az almásiakon kívül – a tatár veszedelemtől. Egyszer a „madarak és fák” egyik májusi napján rendkívüli élmény volt nekünk, kisiskolásoknak, az iskolai kirándulás Kőmezejébe, s onnan a meredek sziklák ösvényén alá a barlangba Fülöp Domokos tanítóval, éppen Tódorán „templom-mániás” uralgása idején, s h ott láthattuk a tatárkápolnánál is és a barlangszádánál is a kőfalmaradványokat, egyben Almás régi múltjához is „közelebb kerültünk” a kirándulás jóvoltából. Ugyanakkor a „másik Domokos”, Simén Domokos tiszteletesünk a hittanórákon és az unitárius „vasárnapi iskolán” beszélt nekünk Almás három templomáról, arról a háromról, amelyek közül az első még a temetőn és Bottelkén is alul, „Csonkatemplom” dombján állt, s amely Dávid Ferenc idejében „cserélte” a katolikus papját unitáriusra sok száz évvel azelőtt, majd amikor egy század eltelte után az a régi romladozni kezdett, a falun kívüli helyéről, a község kellős közepébe „vitték” a templomhelyet, a Józsák dombjára, ott építve új imahajlékot a parókai szomszédságában, de ott sem állhatott még száz évig sem, mert a domb földje csúszni kezdett, s úgy épült végül a harmadik, a legnagyobb domb aljában, a faluközép téres helyén. Mindezek mellett hallhattunk már gyermeki füllel arról is, hogy Almás a régi időben több kisebb, „szétszórt” faluból állt, „Csonkatemplom” dombjának legelső temploma is éppen azért volt messzébb, a „mmi Almásunkon” kívül, mert ott volt abban az időben Czikefalva, mellyel átellenben Czike-pataka folyik a Homoródba, ugyanis Czike nevű családok is éltek akkor nálunk, mint ahogy élnek Benczők ma, amikor az új templomunk melletti falurészt még mindig „Benczőfalának” hívjuk, s aztán a mai felszegi rész Almás-pataka mentén volt Almás, és még Merkén túl is volt kisebb település Kakodnál, s lehet, Kőmezeje templomromja a „tatárveszedelem” mellett az egykori Varjas falu emlékét is őrzi... Több kisebb faluból sok évszázadon át három templom építése „nyomán” tömörült egybe végül Udvarhely vármegyének az az egyik legnagyobb faluja, amely unitárius egyházközségként a legnagyobb Udvarhely környékén, közvetlen szomszédságában a katolikusként még nagyobb Lövéténél, míg „összeállásával” három más-más tornyot is „egybefogott” egyszerre, s szóltak a három templom harangjai összhangban és békében, mindaddig, amíg Tódoránék „nagyormán megszállottsága” le nem rombolta évszázadok békés építéseit.

Ilyen „hátszéllel” fújta a bécsi döntés híre aztán a magyar zászlókat estéről estére a „Todorán-parókia” magas fakapujánál befelé az udvarra. A kaput nem nyitotta be senki, de a poros-fehér-zöld zászlók nyelestől lengetve lobogtak be az udvarra, s kísérte a lobogást teljes hangerővel az énekszó, legtöbbször éppen a „helyszínre” legjobban „találó” dalokat énekelve: „A zászlója piros, fehér, zöld, / Erdélyország újra magyar föld”, vagy „Győztesek megint / Régi zászlaink...”. Mámorunkat csak fokozta, amikor estéről estére azt láttuk, hogy a pompázatos új templom magas tornyában tűzvilág lobog, jeléül annak, hogy a bőrét okkal féltő Tódorán éjjelre odahúzódott hűséges őrzőjével, Gódra Mihállyal.

A gyűlölet, amit a mániákus pópa szított a faluban, most „visszacsapott” az ő „fejére”, de a nép abbeli mámora, hogy „Hálistennek megfordult a világ” nemesebb öröm volt annál, hogy „papverésig” fajuljon a visszacsapás, amire pedig maga Tódorán is „számított”, aminthogy jelét adta esténként a toronybeli „vizitváró” tűzfényével. A népnek elégtétel volt látni, hogy a „falu templomának” szánt hivalkodó építmény egyetlen hívével „szenteli” a pap, aki gyávaságában még a koraőszi éj hűvösét is csak a tűz melege mellett tudja „elviselni”. A nagy hatalmú pap ekkor már egy szánalmas figura volt, amint ott „füttözött” a tornyában, nem az a „vad oláh”, aki egyik tanítói évében Sanyiék osztályát tanítva nemegyszer radírral a kezében sétálgatott a padok között, s minden „büntetési ok” nélkül, mintegy „mellékesen” duruszolgatta a kopaszra nyírt gyermekfejek halántékán-fülénél a gumit s a fájdalmas nyomást még fájdalmasabbra facsarva mondogatta hozzá a „nevelő” szavait: „Măi banghine, măi!” (Te, hazátlan, te!). Néha még nekem is szinte fájt a „vakszemem”, olyan „átérzéssel” vetette ráma kék szemeit a bátyám, amint szavával is mondta: „Tudod, hogy tud az fájni?” Tudni „közelebbről” nem tudtam, mert a mi osztályunknak nagyobb szerencséje volt Tódoránnéval, aki kedves, szelíd, jóságos tanítópapnénk volt nekünk, én még a kedvenc tanítványai közé is tartoztam, otthon nálunk is meglátogatott, dicsért a szüleimnek, nem csak tudott jól, de beszélt is szívesen magyarul, az iskolában tanított kedves román dalokra – „Măi, Ioane, dela oi, măi, Ioane, măi...”, és „Vine, vine primăvara...” stb. (Joán a juhoknál, meg hogy Jön, jön a tavasz) –, és egyszer a „legutóbbi román” iskolajárásunk egyik rajzóráján egy olyan emlékezetes „esetem” volt vele, hogy addig rajzolgattam az unitárius templomunk tornyát, míg az egyik ablakába egy „magyar világotváró” piros-fehér-zöld zászlócskát is „kitűztem”, s a papné ellenőrzés szemlélgetésével hozzám érve, a „magyar zászló” láttán semmi patáliát nem csapott, ki sem radíroztatta, lapot sem tépett, csak csendesen „megkért”, hogy a torony másik ablakába rajzoljak egy piros-sárga-kék zászlót, és én az unitárius tornyunkra a „mi nemzeti zászlónk” mellé „odatűztem” a románokét is... Az egész iskolában olyan „nagy román világ” volt akkor, hogy a „rromán gyermekek”, akiknek a szülei „átálltak románnak”, a nagyszünetben ingyentejet kaptak a csupraikba a folyosón, a magyar gyermeknek pedig, ha meghallották magyarul beszélni, egy-kettőre hátára akasztották a „măgar” (szamár)-feliratú szégyentáblát, úgyhogy én, amikor „eljött valahára” a piros-fehér-zöld „toronyzászlóm” boldog ideje, és esténként az „oláh tornyába” bújt Tódoránnak is mutattunk elég „magyar színt” a zászlónkkal, valósággal sajnáltam a sötét ablakok mögött szorongó jó tanító néninket, aki időnként maga is kapott, amit kapott Tódorántól, mert volt úgy, hogy becsengetés után késett egy bejövéssel, aztán csattanást hallottunk a „gangról”, és utána sírva jött a terembe a papné, s alig pár perc múlva a gyűrűs ujjnyom még külön kipirosodott a hófehér arcon.

Tódoránnal egyszer apám vitatkozott, hogy például a Farkas vagy Csiki nevűeket miért tartják ők „román eredetűeknek”, amikor azok általánosan elterjedt magyar nevek, s a pap akkor azt vetette ellene, hogy a név – akár a Szabó is – nem bizonyság a nemzetiségre, mert a „tiszta románok” között is van „Sabău”, ugyanúgy van „Fărcaş”, és ugey az ő „Tódorán” nevének is „jó magyar hangzása van”. „Hát azt éppen nem lehet mondani”, felelte apám, de az ilyen vitáknak nem sok „látatja” volt, mert a „román világ” mindenképpen a maga „keresztvize” szerint bánt a nevekkel. Úgyhogy apánk s anyánk hiába kapta az almási keresztségben még a „régi magyar világ” idején, 1900-ban és 1902-ben a Mózes, illetve a Julianna nevet, a román jegyzőség hivatalos „átírásában” apánk „Moise”, anyánk „Iuliana” lett, és mi Sanyival már „eleve” úgy születtünk Romániában 1926-ban, illetve 1930-ban, hogy az egyházi anyakönyvben bátyám még lehetett Sándor és én lehettem Gyula, de az irodán már, pár lépéssel arrébb, hiába mondta apánk ugyancsak magyarul an eveket, hivatalosan az „Alexandru” meg a „Iuliu” névre „hallgattunk” a bejegyzés pillanatától kezdve. A falu- és városnevek „színterén” a „keresztelések” bonyolultabbak voltak, s ahogy az Unitárius Naptár jött évről évre a házunkhoz, úgy szórakozgattunk időnként azzal, hogy „országos kirakodóvásárok” naptári listáján „jártuk Erdély vidékeit” a magyar helynevekkel, s azután az unitárius egyházkörök terjedelmes listaoldalain tallóztunk a román–magyar helynevek között legtöbbször azon mulatva, hogy az „ősidők óta” Erdélyben lakó románok még húsz évvel Nagy-Románia „kikerekedése” után sem tudnak „boldogulni” a városok-falvak „tősgyökeres” magyar elnevezéseivel. Azok a hajdani kalendáriumok fontos kellékei voltak családi életünknek, apánk a suszterárral a sarkukat átlyukasztva sirített cérnából akasztót bogozott nekik, hogy évről évre a faliszegre tűzhessük, s minthogy nálam sok kitépett-hiányzó lappal ugyan, de megvan máig egy „kegytárgy”-példány, pillanatra „belebújhatok” a hatvanhat évvel ezelőtti esztendő kalendáriumába, ahol az 1938-as esztendő a lapszakítások folytán a „Március havi országos kirakóvásárok” oldalával kezdődik, s éppen az 1-es számmal az szökik szemebe: „Brulya, Dicsőszentmárton, Daróc, Resinár, Marosludas, Lekence, Sz.-nagyboroszló.” Ha ez a „pillantás” épp ma házasság évfordulónk napjára esik, nézhetném „egyúttal”, hogy „24”-nél egyedül Szilágynagyfalu szerepelt országos vásárral, s amellett, a vásárjegyzék alatti vonalas féloldal ceruzajegyzésű betűinek „tükrében” még fiatal anyám kézmozdulatát is láthatnám, amint írta: „ifj. Daradicsnétől kaptam 20 dk fésült gyapjút az öregtől 19 ige gyapjúfonalat”, az én pillanatnyi „bécsi döntéses” fejem figyelme azonban Tódorán „papunk” Dicsőszentmártona felé irányul, nem utolsósorban azért is, mert gondolom, Tódorán is az almási toronytűz mellől abba az irányba készült önszántából távozni 1940 szeptember elején. A mi „unitárius világunk” Dicsőszentmárton környéki köre 1938-ban már-már „bábeli képet” mutatott nyelvileg: „IV. Târnava – küküllői egyházkör. Esperes: Gvidó Béla dicosânmartoni–dicsőszentmártoni lelkész. Felügyelő gondnokok: T. Szathmári Gyula hărănglabi-haranglábi földbirtokos, T. Dr. Pálffy Ferenc ügyvéd, vámosudvarhelyi birtokos. Tb. f. ü. gondnok: D. Pataky Sándor v. főszolgabíró, şaroşi-magyarsárosi földbirtokos. Jegyző:Mátyus Gergely seucai-szőkefalvi lelkész. Jogtanácsos: T. Dr. Pálffy Ferenc diciosânmartoni-dicsőszentmártoni ügyvéd.” A küküllői körnek az egyházközségei hasonló „bábeli bonyodalomban” követték a sorszámozást, mint: „1. Adămuş – Ádámos. Jud. Târnava-Mică. Lelkész: Kiss Tihamér, Énekvezér: Kiss László. Gondnok: Dealdi József... 4. Diciosânmartin – Dicsőszentmárton. Jud. Târnava-Mică. Lelkész: Gvidó Béla. Segédlelkész: Szolga Ferenc. Énekvezér: Török János, ig.-tanító. Tanítőnő: Simon Anna. Gondnok: Miklósi Márton... 6. Dâmbău – Küküllődombó. Jud. Târnava-Mică. P. u. Adămuş. Lelkész: Pál Tamás. Énekvezér: Miklós János ig. tanító.... Tanítónő: Simon Anna. Gondnok: Miklósi Márton... 6.Dâmbău-Küküllődombó. Jud. Târnava Mică. P. u. Adămuş. Lelkész: Pál Tamás. Énekvezér: Miklós János ig. tanító... 7. Suplac – Küküllőszéplak. Jud. Târnava-Mică. P. u. Bachnea. Lelkész: Lőrinczi Gergely, ki énekvezér is...” Magyarul mindez már-már összességében „széplakos” helységnévtár lett volna, mellette azonban mindaz, aminek magyarul nemcsak szép hangzása, de tiszta értelme is volt, románul olyan „értelem nélkül” és „hangzástorzítóan” szólt, hogy „dicio”-vá korcsult a „dicső”, „hărănglab”-bá a „harangláb”, „şaroş”-sá a „sáros”, „seuca”-vá a „szőke”, „suplac”-ká a „széplak”, és miként „Ádám-ősünk” Ádámosa románul „Adămuş-ként „visszhangzott”, Vámosudvarhely három értelemmel is „Telített” magyar neve – ez Küküllőszéplaknak volt a „leányegyházközsége” – úgy lett még „semmitmondóbban” csaknem komikussá abban a román névben, hogy „Odorheiu”. Ez az „Udvarhely” egyébként már nekünk is megvolt a mi „anyaszék”-városunk nevében, ami a bécsi döntés „Kondulásáig” az „Odorheiu” árnyékában sorvadozott, de amely attól kezdve, hogy „elhangzott a szó”, már Székelyudvarhelyként zengett, és azzal együtt „fényezte” is felénk azt az irányt, ahonnan egészen elepedve vártuk a „drága magyar honvédség” „porverő” érkezését...

Mielőtt azonban „Horthy Miklós” katonái jöttek volna, majdnem azzal felérő örömet jelentett nekünk Tódorán pap tovaszekerezése a faluból. Pakolódásuknak hamar híre kelt, s kivált a mi közeli fertályunkból össze is gyűltünk szép számban a Kerekpástra „búcsúztatni” a Tódorán családot. Ekkor nem volt zászlólobogtató tüntetés, lármás tolongás, szinte néma csendben állta körül a nép a kitárt kapunk kiálló lovasszekeret. Mi, gyermekek hajigáltuk volna jószívvel a Tódorán-parókia ablakait – kerítés nélkül állt az út frontján a szép hosszú épület az ablaksoraival –, de már „nem lehetett” meg volt mondva, hogy jönnek majd magyar tanítók, és tanítói lakás lesz a parókia. Találtunk is csakhamar Daradics Sanyival, Józsa Vilmossal, Bencző Dénessel és más gyermekekkel kőnél jobb „felszedni valót” a földön, mert a felpúpozott szekér tetejéről a könnyező papné – ott ült Tibivel, aki nagyobb létére sokszor volt játszótársunk – aprópénzt szórt a földre, mintha búzát vetett volna, és mi, mint a madarak a vetésföldön, versengő lázzal kapdostunk az ajándékpénzek után. Tódorán is szívélyes kéznyújtással búcsúzódott a „volt szomszédoktól” a szekér mellett, de miközben jobbjával kezelt sorban, kabátjának zsebében tartotta a bal kezét, hogy a pisztolycső jól láthatóan kinyomta a zsebet, és Gódra Mihály szintén úgy állt „gárdát” a szekér dereka mellett, hogy jobb kezét végig a szekérbe dugva tartotta, mint aki ott puskát markol. Vége volt Tódorán „almási dicsőségének”, az utlosó simításra kész templomának téglafalai szinte a távol maradt hívek helyett állták a „pásztor” utolsó pillantását a közös megszégyenülésben, amint a költöztető szekér nekifordult a „Romániánál maradt” Dicsőszentmárton felé irányuló útnak, s hogy Tódorán puskával-pisztollyal „felfegyverkezve” búcsúzott attól az Almástól, amelyet ő a „nagytemplom álmával” még az ő „tevékenysége alatt” „visszarománosítottnak” látott, kellőképpen kifejezésre juttatta, hogy milyen „keresztényi módon” működött „Isten szolgájaként” egy pap egy hosszú századok óta fennálló erős székely közösségben. Ekkora bécsi döntés boldog éveiben Almás búzahatára éppen a déli irányba” esett, a mezei cséplés szérűjének szalmazlai ott álltak a Bottelkén alul, a Csonkatemplom iránti aljban, és Tódorán végül is „jól tette”, hogy a Kerekpáston a szívélyes búcsúzódás közben „fitogtatta a fegyvereit”, mert indulása előtt pár fiatalember lesietett a szérűre, és a kazlak közé bújva várta Tódoránt azzal a feltett szándékkal, hogy „útravalóul” ott „egy kicsit megpúpolják”, de a lőfegyverek láttán Kerekpástról egy „hírnököt” aláfuttattak a kazlakhoz a férfiak, megüzenve a „púpolóknak”, hogy hagyják békével elmenni az „oláh pópát”, „nehogy vérfolyás legyen a magyar ünnepen”. Úgy is történt, ahogy az üzenet szólt, elvonult Tódorán békében, „Isten hírével”, talán nem is sejtve semmit arról, hogy Csonkatemplom alatt a falu legelső templomának dombjánál néhány fiatalember „emlékezetessé” akarta tenni számára az elmenekülést Almás határából.




.: tartalomjegyzék