Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2015 - Január
Ferenczes István

Arghezi/Ergézi

Ki volt Tudor Arghezi édesanyja?

 

1962-ben Kányádi Sándor meglátogatta bukaresti otthonában Tudor Arghezit. Az általa fordított verseket vitte ajándékba, közöttük olyant is, amely először jelent meg magyarul nyomtatásban. Példának okáért a Szomjas vagyok címűt, amelyet Kányádi kívülről idézett, amikor 80. születésnapja alkalmából hosszabb interjút készítettem vele. Nem árt felidézni a verset: „Tengődöm lassacskán, / Ehetném, ihatnám, / De nem mondhatom mégse meg / Akárkinek, / Milyen étel, milyen manna / Táplálhatna. / Van kenyerem és van borom. / Telt kas az udvaron. / Gyümölccsel a kertem / Roskadásig telten, / Szinte nem fér a fán. / Tehenem csordaszám / S nehéz tőgyekkel: / Fejhetsz, ahány sajtárral csak kell. / És az árva méhes / Sem éppen szegényes, / Még tavalyi mézem / Is van, ha megnézem, / Tele kamráimban. // Mindenből elegem van. / Jóból és rosszból: kazlak. / Rád vagyok éhes, téged szomjazlak.”

Vajon mire szomjas egy nyolcvanéves ember – teszi fel a kérdést Kányádi –, amit rákérdezőn meg is válaszol: csak nem a szabadságra?

A Mărţişorban (n.b.: Arghezi otthonának a neve) a 82 éves öregúr szívélyesen köszönti a fiatal magyar költőt, s azt kérdezi tőle, tud-e románul.

– Egy kicsit – válaszolja Kányádi.

Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást – mondja Arghezi. Aztán átvált románra, és felemlegetia homoródfürdői borvizeket, amelyekből gyermekkorában sokszoroltotta szomját. „Ha arra jár, igyon belőlük az egészségemre.” Mi több, felsorolja a Kis-Homoród menti falvak nevét.Magyarul mondja: Oklánd, Karácsonyfalva, Homoródalmás, Lövéte, Szentkeresztbánya, Kápolnásfalu, Homródfürdő...Ez nem is csoda, hiszen az 1880–90-es években, amikor a gyermek Ion N. Theodorescu arra járt, még csak magyar nevük voltezeknek a székely falvaknak.Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg egy „kicsit magyarul”.

Tudor Arghezi családi helyzetéről, származásáról, szüleiről, testvéreiről, írói nevéről, magánéletéről mindig szűkszavúan, szemérmesen nyilatkozott, ha nyilatkozott egyáltalán. Bukarestben legfennebb pletykaszinten suttogtak ezt-azt a bennfentesebbek. Nyílt titokként kezelte az irodalmi közélet, hogy az egyik legnagyobb román költő szerelemgyermek volt. Élete tele volt titokkal, rejtéllyel, ködösítéssel, számos misztifikációval, amelyekkel az irodalmárok, az életmű feldolgozói, kutatói sokat foglalkoztak, amelyek fölött sokat töprengtek, vitatkoztak s vitatkoznak még ma is. Életrajzának misztifikációjához azonban maga a költő is jelentősen hozzájárult, hiszen soha sem mondta ki a teljes igazságot, számos biográfiai adatot elhallgatott, vagy más alkalommal másként állított be – magyarán: a valódit mondta, nem az igazat. Szóval elég sok a zűrzavar.

A tulajdonképpeni biográfiai kutatások és viták a költő 1967-ben bekövetkezett halála után kezdődnek, a ’70-es évek közepe táján. A költő életrajzáról a vitát Constantin Popescu-Cadem irodalomtörténész professzor nyitja meg bizonyos dokumentumok közzétételével a Manuscriptum folyóirat hasábjain. Az 1980-ig tartó vitában olyan neves személyiségek szólalnak meg, mint Vasile Sega vagy Mircea Zaciu, de nem sikerül egyértelműen minden fehér foltot kitakarni Arghezi életrajzából.

A legkonokabb kutató továbbra is Constantin Popescu-Cadem marad, aki képes az önkorrekcióra is, hiszen újabb dokumentumok feltárásával revideálja korábbi nézeteit, és 2007-ben közzétett, Document în replică (Bucureşti, 2007, Editura Biblioteca Bucureştilor) című könyvében, a 19. fejezetben, Tudor Arghezi, legendă şi adevăr în biografie alcím alatt talán a legteljesebb feldolgozását adja a költő „eredetmondáinak”.

Hosszas lenne felsorolni azoknak a román irodalmi személyiségeknek a névsorát, akik az Arghezi-biográfiával foglalkoztak, akár mint kortársak, akár mint későbbi outsiderek. Legutóbb Anghel Mirel, a bukaresti egyetem fiatal doktorandusza tette közé Tudor Argheziről szóló dolgozatát Viaţa lui Tudor Arghezi (Bucureşti, 2012, Editura Pro Universitaria) címen, amely napok alatt eltűnt a könyvpiacról, mára már könyvritkaságnak számít. A fiatal szerző ebben a könyven összefoglalja és néhány kérdésben helyesbíti elődei dolgozatait. Tulajdonképpen szinte mindent tisztáztak, egyedül a költő édesanyjának az eredetéről maradtak függőben kérdések. És minket a leginkább ez érdekel.

 

Zűrös apa

 

Arghezi apjának kilétét eléggé egyértelműen tisztázta Popescu-Cadem professzor, bár amint a fent említett dolgozatból kiderül, ez sem volt egyszerű. A költő ugyanis egy 1956-ban, Horia Oprescunak adott interjúban kijelenti, hogy 1880. május 21-én született és egyetlen gyermeke a Gorj megyei Cărbuneşti-ben született Nae Theodorescunak, aki földdel foglalkozott, de öregségére beügyeskedte magát tisztviselőnek egy bankba.

A kutató Tudor Arghezi születési bizonyítványából indul ki, és bebizonyítja, hogy az apaság kérdése nem egészen ennyire egyszerű dolog. Popescu-Cadem közzéteszi Arghezi 1974-ben megtalált születési bizonyítványát, amelyből a következőket tudjuk meg: „Keresztnév: Ion, Nae fia;Vezetéknév: Theodorescu; Ezernyolcszáznyolcvan május hónap huszonnegyedik napján, déli tizenkét és fél órakor. Születési bizonylat: Ion nevű gyermeknek, hímnemű, született Bukarestben, tegnap hat órakor, szülei házában, Icoanei negyed, Ţăran utca 46. Törvényes fia Nae Theodorescu úrnak, harmincegy éves, kereskedő, és Maria asszonynak, tizennyolc éves. A nyilatkozatot az apa tette, miután felmutatta a gyermeket.” Ebben az iratban még van egy bejegyzés, amely a költő névcseréjét hitelesíti: Sztálin rajon (n. b.: Brassó) Néptanácsa Végrehajtó Bizottságának 385/16. ápr. 1956-i határozata jóváhagyja a Theodorescu vezetéknév cseréjét Arghezire, a Ion keresztnevet Tudorra.

Nem akarok apró részletekig belemenni a valódi apa kiderítésének kérdésébe, megteszi ezt Popescu-Cadem professzor, csupán annyit mondok el, hogy a születési bizonylatba bejegyzett születési dátum nem azonos a költő által vallottal, s a Ţăranului u. 46. szám alatti házastársak sem azonosak Arghezi szüleivel. Az ez alatt a szám alatt lakó Nae Theodorescu hivatásos katona volt, szakaszvezető a lovas zsandároknál, felesége, Maria Iliescu 16 és fél éves, amikor elveszi, egy nagyon gazdag kocsi- és istálló-tulajdonosnak a lánya. Házasságukból két gyermek születik, egy Maria nevű lány, 1876-ban és a Gheorghe nevű fiú, 1879. január 29-én. A szerzsant a második terhesség alatt elhagyja a feleségét, Tulceába kerül, hamis tanúk révén itt mondják ki a válást. Egyértelmű tehát, hogy ebből a házasságból nem születhetett meg a költő. Az apa egy másik Nae Theodorescu, aki valóban „comersant”, a papír szerint ő jelenti be az 1880 májusában megszületett gyermeket, valaki alá is írja az okmányt, de az aláírás nem talál sem a szakaszvezetőével, amely a házassági oklevélben látható, sem a későbbi, N. Theodorescu néven aláíró apáéval. Egyértelmű, hogy többszörös hamisítással állunk szemben a születési bizonylat esetében is. Nem találnak a címek sem, az említett házaspár is a Ţăranului utcában lakik, de a 22. szám alatt. A két Maria körül sem stimmelnek a dolgok. A születési bizonyítványban szereplő Maria 18 éves, a szerzsantfeleség Mariának pedig ezen a dátumon 22 évesnek kellene lennie.

Nos, ki ez a másik Nae Theodorescu?

Ez a másik Nae Theodorescu Craiován született 1859-ben, apja Tudor, szűcs, anyja Bălaşa. Az apa meghal, az anya pedig Nae nevezetű fiával felköltözik Bukarestbe, ahol a fiú cukrászinasnak áll. Később társtulajdonos lesz, majd függetleníti magát és 1878 körül édességboltot nyit a Kiseleff sugárúton. És itt jön a képbe a költő igazi édesanyja, aki szintén ezekben az években érkezik meg Bukarestbe és cselédlány lesz Manole Pârvulescu gyarmatáru-kereskedőnél, a Calea Victoriei-en lévő „Steaua României” nevezetű „băcăniában”. A két kereskedelmi egység között talán még száz méternyi távolság sem volt. Ezt a cselédlányt ejti teherbe az akkor még magánzó, Craiovából származó cukrász.

Az apáról el kell még annyit mondani, hogy 1883-ban megnősül, elveszi Anastasia (Zoe) Petrescut, aki olyan szép hozományt kap, hogy a férj végre a nevére írathatja a cukrászdát. Később Piteşti-en telepedik meg, a környékbeli falvakban lesz elég nagy birtokok bérlője, majd banki részvényes, végül banki tisztviselő. Valószínű, ezért állította a költő, hogy a földdel foglalkozott, majd banki alkalmazott lett. Nae Theodorescu javára írandó, hogy szerelemgyermek fiát rendszeresen pénzelte, később kibékülnek, ajándékba Harley Davidson márkájú motorbiciklit vásárolt, hogy többször látogathassa Piteşti-en, ahonnan mindig jól felcsomagolva indította vissza a fővárosba. 1896-ban azonban meglátja 16 éves fiát egy kávéház teraszán Al. Macedonskival kávézni és cigarettázni, mire fel jól leteremti, majd jelentősen csökkenti apanázsát.

A pályakezdő költő ekkor írja meg Apámnak című keserű versét, amelyben leszámol vele. Íme nyersfordításban néhány sora:„Túl késő már, hogy szeress, / Állj meg kicsit és gondolkodj. / Nem hatott meg / – hány éve már annak – / a sírásom. / A pénzéhség / Meghódított és ellopott, / És őérette elfeledtél. / – Állj meg kicsit és gondolkodj, / Túl késő már, hogy szeress. / Menj régi utadra, siess. / Sírásom tépje szét füled. / – Emlékszel, amikor az utcán / Találkoztam veled, öt éve tán, / Azt mondtad, szaladjak. / Én elszaladtam / És elbujdostam kenyérért. / – Sírásom tépje szét füled. / – Menj régi utadra, siess. / Ha beborult, vagy tündöklő a nap, / Kövesd kótyagos utadat. / – Túl késő, hogy visszahívj. / Az idők elfeledett gyermeke lettem, ím. / Oh, hadd, hogy haljak meg, vesszek el. / Elég csillag járja az eget. / Kövesd kótyagos utadat, / Ha beborult, vagy tündöklő a nap.”

 

Féltestvér az apáról

 

Ennyit az apáról. De ki volt az anya? A féltestvér, Nicolae N. Theodorescu Constantin Popescu-Cademnek elmondja, hogy 1928-ban meghal az apa Piteşti-en, de Bukarestben temetik el a Colentina (Feltámadás) temetőben. A temetésen részt vett az akkorra az Illő igékkel már befutott költő is, egy 70 év körüli nő kíséretében, akit édesanyjaként mutatott be. Az idős nő nem volt más, mint Rozalia Arghezi, akiről a lovassági tiszt ekkor tudja meg, hogy ő a költő édesanyja, és azt is, hogy a költőnek anyáról van még egy Alexandru nevezetű féltestvére. Nicolae N. Theodorescu azt is elmondja, hogy ez a Rozalia az 1878–1880-as években a Nae Theodorescuval szövődött szerelmi kapcsolat révén szülte meg nagyobbik fiát, és hogy a családban mind az apa, mind a költő nagyon leplezték a valóságot, óvatosan, titkolózva viszonyultak hozzá.

 

Féltestvér az anyáról

 

Popescu-Cadem tovább lép, és 1975-ben felkeresi a Bukarest melletti Bufteán lévő impozáns házában a másik féltestvért, Alexandru Arghezi-Pârvulescut, akkor már nyugalmazott ügyvédet, aki gyanakodva, tartózkodóan fogadja, s azzal tér ki a kérdések elől, hogy költő testvéréről már mindent elmondott, minden dokumentumot átadott Şerban Cioculescu professzornak, aki már régebb is a költő legbennsőbb baráti köréhez tartozott. Végül Alexandru mégis kötélnek áll, s a következőket mondja el:

1. ő Rozalia Arghezi után féltestvére Tudor Arghezi költőnek;

2. az Arghezi családnév, amelyet a költő felvett, nem irodalmi álnév, hanem valóságos, édesanyjuknak a családi neve, a versíró nem tett mást, mint felcserélte apai családnevét, a Theodorescut Arghezire, Ion keresztnevét pedig apai nagyapja nevére, a Tudorra;

3. Rozalia Arghezi, a két féltestvér édesanyja valamikor 1861-ben született egy Brassó melletti, Sechelisban nevű helységben Ion Argesi és Sofia nevű szülőktől. Valamikor 1878 táján érkezett Bukarestbe, 17 éves volt, és az erdélyi lányok szokása szerint elszegődött Manole Pârvulescu gyarmatáru-kereskedőnek a Calea Victoriei sugárúton lévő, híres, „Steaua României” nevű üzletébe. Ennek szomszédságában dolgozott cukrászként Nae Theodorescu. A cukrászdát látogatta Rozalia Arghezi is, itt találkozott Nae Theodorescuval. Ennek a találkozásnak a gyümölcse a későbbi költő, a Ion Nae Theodorescu nevezetű fiúgyermek, aki az anyjával Manole Pârvulescu házában lakott, nevelkedett. Az ügyvéd még azt is elmondta, hogy jól ismerte Nae Theodorescut, akit a költő mindig „apámnak” szólított, miként Rozaliához is „anyám” megszolítással fordult;

4. Alexandru Arghezi-Pârvulescu a „Filantropia” kórház szülészetén született 1891. január 4-én, ahol bejegyezték, később anyakönyvezték Alexandru Rozalia Ion Arghezi néven mint törvénytelen gyermeket. Tíz év teltén, 1901-ben Manole Pârvulescu a törvényszéken hivatalosan is sajátjának ismeri el, azonban kapcsolatát Rozaliával nem törvényesíti házassággal, aki örökre Arghezi maradt, bár időnként Pârvulescunak, illetve Maria Theodorescunak nevezi magát. Az ügyvéd a Sfântul Sava Kollégiumban végzi a középiskolát, majd a jogi fakultáson abszolvál. Mindezen idő alatt végig az anyjával lakik Pârvulescu valamelyik házában, de máshol is. A kereskedő halála után is az anyjával marad, mi több, Elena Mârzeával kötött házassága után is együtt laknak. Rozalia mint anya, mint nagyanya nagyon jó volt a gyermekeihez, unokáihoz. A költő aztán átköltöztette saját házába, ő nevelte fel három gyermekét, különösen sokat törődött a költő első, Constanţa Zissuval kötött házasságából született Eliazarral, de a második házasságából született Mitzurával és Baruţiuval is.

 

Sechelisban

 

Ez a Brassó melletti, nem létező helységnév, amely máshol sem található, szolgáltatja a legfőbb érvet azoknak az irodalmároknak, akik tagadják, hogy Rozalia Arghezi lenne a költő szülőanyja, hogy az igazi anya egy Maria Theodorescu nevű 18 éves hölgy. Szerintük nem lehet erdélyi, vagy ha az, akkor Brassó mellőli német származék, semmiképp nem lehet magyar, méginkább székely. A német származás tévhitét (nem alaptalanul ugyan, amint a későbbiekben majd látni fogjuk) maga a költő is táplálta.

Egy alkalommal Şerban Cioculescunak arra a kérdésére, hogy ki az a nő, aki az asztal végén a gyermekeivel foglalkozik, azt mondta, hogy ő a „bona germană”, vagyis a német nevelőnő. Popescu-Cadem pontosan idézi Şerban Cioculescut, aki a Ramuri folyóirat 1983. április 15-i, 4. számában az Omagiu postum (Posztumusz megemlékezés) című cikkében így ír: „Rozalia Arghesi a költőnek és Alexandru Pârvulescunak az édesanyja, akik egy méhből fakadtak, vér- és sorstestvérek.” Majd hozzáteszi, hogy ismerte: „...látogatóban, amikor Arghezi gyermekei, Mitzura és Baruţiu kisdedek voltak még, 1928 vagy 1929-től kezdődően. Később együtt ebédeltünk a Mărţişorban: ő az asztal túlsó végén ült a két gyermek között, felügyelte a nevelésüket, de nem ejtett ki egy szót sem. A házhoz tartózónak számított. A régi barátokon, Demetriuson, Galactionon és Coceán kívül, akik tudták, hogy Arghezinek az édesanyja, mások azt hitték, hogy a gyermekek német nevelőnője.”

Arghezi Rozalia németségének van valóságalapja. Hivatalos iratokban osztrák–magyar alattvalónak és német nemzetiségűnek, római katolikusnak vallja magát, bár élete vége felé mondja magát románnak és ortodoxnak is. Ügyvéd fia vallomásaiból az derül ki, hogy az anya és a költő a családból jól ismert három nyelvet: a németet, a magyart és a románt; s hogy ő is és a költő is jól megtanulták az anyjuktól a német és magyar nyelvet. Mirel Anghel Tudor Arhezi élete című könyvében a költő vitapartnereire hivatkozva  a következőket írja: „Egyes xenofób hangsúlyokban, azok, akikkel vitatkozott, azt hánytorgatták fel a pamfletíró Tudor Arghezinek, hogy a magyarokra jellemző specifikus rosszasággal viselkedik.”

 

Hol lehet tehát az a Sechelizban, ahol Arghezi Rozalia a német és a magyar nyelvet megtanulta? Ha Popescu-Cadem és más irodalomtörténészek, -kutatók, akik Arghezi életével foglalkoztak,  csak egy kicsit is etimologizáltak volna, ha eljátszottak volna ezzel a helységnévvel, annak is „sechel” kezdetével, talán eljutnak a székely szóig s ezáltal valamelyik helységnévig, amellyel számos székelyföldi falu neve kezdődik. Vagy a „ban” szótagtól a „bányáig”, mely szintén lehetett helységnévjelölő szó. Talán eljutottak volna Arghezi Rozalia igazi, székelyföldi szülőhelyéhez is. De valahogyan nem volt comme il faut az akkori időkben törvényen kívül világra hozni egy szerelemgyermeket, egy székely cselédlány fiaként megszületni Bukarestben. A németet valahogy még lenyelték. Ezért nem jutottak Brassónál tovább. Bár ha mélyebbre ásnak, már Rozalia római katolikus voltából is rájöhettek volna, hogy nem lehetett Brassó mellőli német, de még magyar (vö.: hétfalusi csángók) sem, hisz a város körül élő mindkét náció tagjai lutheránusok, illetve evangélikusok.

Nem, nem jutottak el Szentkeresztbányáig.

Mostanában egy nagyobb munkán dolgozom, amelynek során akarva, nem akarva, eljutottam a Bukarestben az elmúlt száz évben élő, százezres nagyságú magyar diaszpóra sorskérdéseihez, közöttük a székely cselédlányok nem egy esetben keserves élethelyzeteihez.

Ez volt az egyik oka, hogy kutatni kezdtem Arghezi édesanyja után. Másik indítékként Kányádi ösztökélését kell felhoznom, aki a homoródfürdői egyik borvízforrás fölé/mellé emléktáblát szeretne állítatni Petőfi Sándor, Tamási Áron és Tudor Arghezi tiszteletére, hiszen mindhárman jártak ott, és oltották szomjukat valamelyik forrás hűs vizéből. De valószínű, 1962 után benne is hovatovább erősödött a gyanú, hogy a román költőt nem a családi cselédlány hozta nyaranta a vidékre, hanem maga az anya. Különben, amint Gálfalvi Györgytől megtudtam, annak idején a Bukarestben élő magyar írók, Majtényi Erikék, Szász Jánosék nyíltan állították, hogy Arghezi anyja magyar volt. Kányádi adott is egy támpontot, tételesen az Erkedi (n. b.: Szászerked) családnevet, bár ilyen név megtalálásának eleve kevés esélyt jósoltam. Arghezi egyik utolsó interjújában, amit a piteşti-i folyóiratnak adott, azt vallotta, hogy írói nevét az Argeşfolyóról vette. Ezt olvasva jutott eszembe a Vargyas pataka, amely valahol Szentegyháza fölött fakad a Hargita oldalából, s ha Arghezi a környéken töltötte gyermekkori nyarait, akkor járhatott a Vargyas völgyében, talán még a homoródalmási barlangnál is. Aztán a szótárban rátaláltam az „argăsi = cserez, kicserez”, „argăsire = cserzés”, „argăsit = bőrcserzés”, „argăsitor = cserző”, „argăseală = cserzés, cserzőlé, cserlé” szavakra, amelyek olyan családneveket juttat az ember eszébe, mint Cseres, Csergő, Timár, Varga, Cserző-Varga stb. Ezekhez hasonló családneveket kellene a Rozália mellé keresni, hogy valamiképp közelebb kerüljünk a rejtélyhez.

A Csíkszeredai Állami Levéltárban nekiálltam a Homoród menti falvak egyházi anyakönyveiben megkeresni azt az 1860 környékén született Rozália nevű leánygyermeket, akinek a szülei a fentiekhez hasonló, valamilyen Argesi-re hasonló családnevet viseltek. Eleve kizártam a református falvakat, hiszen Arghezi anyja római katolikus volt, ezzel is szűkült a kör. Maradtak a Homoródfürdő körüli katolikus falvak, elsőkörben a legközelebbiek, Kápolnásfalu és Máréfalva. Találtam is az 1860 körüli években Rosalia (n. b.: latinul vezették abban az időben az anyakönyveket) nevű leánygyermekeket, de a családneveik lendületesen lohasztották kutatói kedvemet.

Még a székelyudvarhelyi görög katolikus anyakönyvet is megnéztem, ahol találtam 1859-ből egy Rozáliát, de semmi reményt nem csillantott. Aztán következett a lövétei anyakönyv, itt is ugyanaz az eredmény. Maradt Szentegyháza egyházi anyakönyve, de itt azzal a meglepetéssel szolgált a levéltáros, hogy a XIX. század második felének az anyakönyve nincs meg. Hol lehet? Talán Gyulafehérváron a püspökségen, talán Szentegyházán a római katolikus parókián. S ha ott sincs? Akkor sehol sincs. Elég lelombozottan hagytam el a levéltárat, felhagytam szinte minden reménnyel. Másnap aztán felhívtam a parókiát, Portik Bakai Sándor plébános urat, aki legnagyobb örömemre megnyugtatott, hogy az anyakönyv megvan, mi több: számítógépen van az egész, s ajánlotta, hogy egy keddi napon hívjam fel Frandes Emíliát, a parókia sekrestyését, aki levéltárosi feladatokat is ellát. Megadta a telefonszámát. Felhívtam Emíliát, s elmondtam neki, hogy egy 1858–1859–1860–1861–1862-es években született Rozália nevű leánygyermeket keresek, akinek talán Vargyas, Cseres, Varga, Timár, Herczeg vezetékneve lehetett, amelyektől talán el lehetne jutni az Arghezi névhez. Ígéretet kaptam, hogy utánakutat, megnézi az anyakönyvet. Két nap múlva hívom, s legnagyobb örömömre tudtomra adja, hogy megtalálta

 

Ergézi Rozáliát!

 

Futás! Sikerült kifényképezni a Szentegyházasfalu Római Katolikus Plébánia anyakönyvének V. kötetéből, a 37. oldalról, a 63. sorszám alól Ergesi Rosalia születési adatait, de a plébános úr jóvoltából hivatalos KERESZTLEVELET is kiállítottak. Íme:

 

(Keresztlevel.jpg)

 

Eszerint tehát 1859. szeptember 26-án megszületett egy ROZÁLIA nevű leánygyermek, akit két nap múlva meg is keresztelnek. Törvényes szülött, apja Ergézi János, római katolikus, székely bányász;anyja Ágoston Zsuzsanna, római katolikus. Születési hely: Szentkeresztbánya 17. szám. Keresztszülők: Pekár Márton és Schmit Anna. Keresztelő pap: Varga Sándor. Az anyakönyvben, amelyet abban az időben latinul vezettek, nem egészen így szerepelnek az adatok. Rozália helyett Rosalia van írva, az apa neve Joannes Ergéziként, a foglalkozáshoz „coemensarius” íratott, ami kőfaragót, kőművest jelenthet, az anya Susanna Ágostonként szerepel, a kertesztszülők pedig Martinus Pekárként és Anna Schmisként, megjegyezve, hogy „non coninges”, ami annyit tesz, hogy nem házastársak. Szülész-bába Rosalia Miklos.

 

(Rosalia1.jpg,

Rosalia2.jpg)

 

Frandes Emília segítségével kiszedtük az Ergézi család többi gyermekének a keresztleveleit is. Ezek szerint Rozália előtt Mária született 1856-ban, Rozália után 1862-ben Veronika, őt 1864-ben Rudolf követte, majd 1866-ban egy János születik, aki meghal, mert a következő évben újabb Jánost keresztelnek. A Rozália utániak már valamennyien Szentkeresztbánya 10. szám alatt látják meg a napvilágot. Valószínű, ekkorra a család már külön, nem a nagyszülőkkel él, a 17. szám alatt.

Megtaláltuk Rozália szüleinek házassági adatait is. Íme a házassági bizonyítvány.

 

(Hazassagi.jpg)

 

Tehát 1855. november 6-án Ergézi János, születési helye Bukovina, vallása római katolikus, 27 éves, nőtlen, feleségül veszi Ágoston Zsuzsannát, születési helye Csíkrákos, római katolikus, 25 éves hajadont. Szülők: Ergézi János és Ballaschin Mária, illetve Császár Teréz. Tanúk: a szabad egyezkedésen Lakatos János és Schmit Ferenc, az esketéskor Schmit Ferenc és Farkas Mihály.

 

(Anyakönyv.jpg)

 

A kézzel írott anyakönyv eltérései a hivatalostól: a vőlegény Ergesi Jánosként van beírva, a menyasszony Császár Zsuzsaként, fölötte később kijavítva Ágostonra. Valószínűsíthetően azért, mert az örömanya, Császár Therézia Csíkrákoson házasságon  kívül szülte a leányát (n. b.: az anyakönyvbe valószínűleg az áldomás mámorában a plébános tévedésből az anya neve alá nem apát, hanem anyát írt ismeretlennek). A csíkrákosi anyakönyvben viszont már egyértelmű a szerelemgyermek születése. Eszerint 24 decembris 1830 megszületik a Susanna nevű leányka, baptisti parents Csaszar Therezia, rom. cath., pater ignotus, patrini, azaz a keresztszülők: Fodor Ferentz és Rosalia Peter, obstetrix, azaz szülész-bába: Catarina Jakab.

A nagyapa szintén Ergesi Jánosnak van beírva, aki Ballaschin Máriával együtt a Szentkeresztbánya 17. szám alatt lakik, minden bizonnyal egy pár évig velük laknak a fiatalok is, legalábbis Rozália itt látja meg a napvilágot. Még annyit el kell mondani a frigyről, hogy Császár Therézia bizonyára Szentkeresztbányán munkásként dolgozhatott a vasműveknél, vagy a kapcsoldó cégeknél, hiszen az esküvő nem a leány szülőfalujában történt, amint az Székelyföldön szokásban volt, ahol anyakönyvezték is. Ha Ergesi János és Ágoston Zsuzsanna házasságát Szentegyházasfaluban anyakönyvezték, az azt jelenti, hogy az ara is már odavalósi volt (n. b.: Szentegyházát, román nevén Vlăhiţát 90 százalékban római katolikusok lakják, parókiájához abban az időben két helység tartozott: maga a falu, a Nagyfalunak is nevezett Oláhfalu és a vasüzemek köré kiépült település: Szentkeresztbánya).

Kik voltak az Ergéziek? Ergézi János neve mellé egyértelműen oda van írva, hogy Bukovina. Első indulatomban a Siculicidium után Hadik András által alapított bukovinai hét székely falura gondoltam. Tamás Menyhért, magyarországi íróbarátom, aki Bukovinában született, utána is nézett a dolognak. A bukovinai székely falvakban ilyen vezetéknevűek nem voltak. Aztán kezembe került  Vajda Lajos A szentkeresztbányai vasgyártás története (Bukarest, 1983, Politikai Könyvkiadó) című könyve, amelyekben a következőket olvasom az 1840–50-es évek tájékáról: „A szakmunkások utánpótlása részben a hazai bánya- és kohómunkások örökletes rétegéből, a már több generáción át ezzel foglalkozó munkások köréből történt, részben – akárcsak általában – a Monarchia más tartományainak lakosaiból. Így kerültek Bukovinából például többek között a Negrick, Knoblock (n. b.: az egyik Ergézi leszármazott rokonságba került később velük), Schnitzer, Krusinsky, Kappel családok. Ezek hosszabb létre visszatekintő munkásgenerációk leszármazottai voltak, szakismeretekkel és termelési tapasztalatokkal. Letelepedésüket lakóházak építésével is támogatták. A Kronstadter Schurfverein (n. b.: 1848 után bécsi irányítású brassói cég kezébe kerültek a székelyföldi bányák) 28 házzal bővítette a telepet. Beköltözésükkel nemcsak a helyi forrásokból származó munkások számát szaporították, hanem hathatósan hozzájárultak ezek szakképzettségének, a különféle termelési folyamatokban való jártasságának a gyarapításához is. Sorsuk a szentkeresztbányai vasüzem fejlődéséhez kapcsolódott, amelynek területén éltek, s amelyben dolgoztak. Az idők múltával teljesen feloldódtak Szentkeresztbánya munkásságában, annak szerves alkotórészeként.”

A Vajda Lajos által említett bukovinai német, ruszin és lengyel betelepülők mellé nyugodtan odatehetjük tehát Ergesi Jánost is, aki bizonyára német volt, akárcsak felesége, Ballaschin Mária. Rozália csakis tőlük tanulhatott meg németül! (n. b.: 1890. december 31-én 133 501 volt

a bukovinai németség lélekszáma, ami az összlakosság 20,65 százalékát tette ki. A románok és a ruszinok után a német volt a legnépesebb népcsoport.) Rozália tehát nem állított valótlant, amikor a hivatalos papírokba németnek írta be nemzetiségi származását, hiszen a nagyapa, apa valóban az volt. De az anyanyelve csíkrákosi származású édesanyja után magyar! És az volt a környezet, az volt a falu, a bányatelep.

 

(ErgeziCsalad.jpg)

 

Próbálom elképzelni Ergézi Rozália gyermekkorát a székely bánya- és ipartelepen. Egészséges szülőknek egészséges gyermeke nő, növöget, jobbára Ballaschin Mária nagyanyja dajkálja Mária testvérével együtt, tőle tanulgatnak németül, Ágoston Zsuzsa édesanyjuktól pedig magyarul, ha egész véletlenül nem dolgozott a vasüzemben vagy a bánya környékén. Vajda Lajos szerint nem volt ritka akkorjában a női munkaerő, illetve a gyermekek alkalmazása sem, általában fele annyi béréért, mint amennyit a férfiaknak adtak. (Vajda Lajos említett könyvében, az Udvarhely című lap tudosítására hivatkozva megemlít egy 1872-ben történt bányabalesetet, amelyben „azon szerencsétlenség történt, hogy a vasbányában együtt dolgozó négy munkásra egy nagy kődarab leszakadt, s közülük egy férfit és egy 18 éves nőt [Herzig János leányát!] agyonütött.) Szentkeresztbányán pedig, még az erdélyi, hasonló ipartelepekhez viszonyítva is borzalmasan alacsonyak voltak a bérek. Valószínű, az anya is gürcölt, Ergézi Jánossal együtt, hogy mielőbb saját házuk legyen, egy kicsi gazdasággal, egy tehénkével, három-négy juhval, egy-két sertéssel, tucat majorsággal, mert csak ekként lehetett tisztességesen élni. Ez volt akkorjában az általános vasmunkás-, illetve bányász-életmodell. A vasgyár épített ugyan bérházakat is, a bánya nem, s ha Ergézi János bányász volt, amiként az anyakönyv írja, akkor magának kellett családi otthont teremteni. Harmadik lányuk, Veronika már a Szentkeresztbánya 10. szám alatt születik. Itt születnek meg kisebb testvérei is, akiket bizonyára pesztrál, kicsi korától megtanulja a házimunkát. Hétéves korában iskolába íratják, elvégzi az akkor szokásos négy osztályt, tízéves korában elsőáldozó lesz, éli a szentkeresztbányai gyermekek átlagos életét. Az ipartelepről feljár iskolába és templomba a faluba, ahol a parókia van.

De a hétköznapokba a nehéz fizikai munka éppúgy beletartozott, mint nyáron az erdeigyümölcs-, gombagyűjtés, vagy a téli tüzelő gyűjtögetése a környék erdőiben. Nehéz, nagyon nehéz életük volt.

Rozália 13 éves, amikor 1872. szeptember 4-én, 47 éves korában hirtelen meghal az édesapa, Ergézi János. Mellhártyagyulladás végez vele, az anyakönyv szerint 6-án temetik el. Ágoston Zsuzsanna ott marad öt, jobbára rendezetlen sorsú árvával. Ha addig nem vállalt munkát a hámorok, a bányák környékén, akkor most muszáj lesz, s muszáj lesz a nagyobb gyermekeknek: Máriának, Rozáliának, netán Veronikának is. Az Ergézi nagyszülők talán visszaköltöznek Bukovinába, talán sohasem is laktak huzamosabb ideig Szentkeresztbányán. Más nem segítheti a családot, csak Császár Teréz nagymama. Az elárvult Ergézi család sorsa nem lehet irigylésre méltó. Rozáliának tizennyolc, húszéves korára sok választása nem lehetett: vagy beáll a bányába, a vasművekhez, netán a szénégetőkhöz, vállalja a nehéz fizikai munkát s aztán férjhez megy valamelyik helybéli legényhez;vagy elmegy valamelyik nagyvárosba cselédlánynak. Nem föltétlenül a nagyobb kereset reménye vitte erre az útra a székely lányokat, bár a fő indíték természetesen ez volt. Ellenben egyfajta kikupálódásnak, kiokosodásnak, jobb háziasszonnyá válásnak a vágya is motivációs tényezőként hatott, ami bele volt kódolva a cselédsorsba. Magyarán: világot láttak és tanultak: jó modort, illemet, tisztaságot, higiéniát. Az elinduláshoz kellett egy kicsi kalandvágy is.

Ergézi Rozália is elindult Bukarest felé. A Homoród völgyén leszekereztek vele Kőhalom vasútállomására, hiszen már 1873-ban kiépült a vaspálya Brassó felé és tovább, Bukarest felé. Popescu-Cadem azt írja, hogy 1878–79-ben érkezett a városba, 18 évesen. Ha 1878-ban érkezett meg, akkor 19 éves volt. Ha 1879-ben, akkor 20. Épp annyi idős, mint a szomszéd üzletben dolgozó széptevő, a cukrász. Lehet, hogy szerelem volt első látásra, amelynek a végén felsírt egy fiúcsecsemő, a későbbi Tudor Arghezi.

 

Tejtestvér

 

A két mostohatestvér mellett Arghezinek volt még egy „tejtestvére”, Jean Steriadi festőművész személyében. Erről ő maga mesél Gh. Cunescunak egy interjúban (Convorbiri Literare, 10. szám, 1972.  május 30.)„– Hogyhogy tejtestvérek voltak? – Úgy, hogy mindketten, Steriadi és én is ugyanazokat az emlőket szoptuk. A dajka anyám volt. – Hogyan kerültek ebbe a helyzetbe? – Nagyon egyszerűen. Steriadi anyja, nagy nagysága, a francia Honel családból, nem szoptatta gyermekét, így tett az összes nagysága. A fiát anyám tejére adta, akinek néhány hónapja ott voltam én. Szegény anyám megtett mindent, amit s ahol lehetett a nem vágyott gyermekéért, aki én voltam. – Csak apja s anyja volt? – Volt és nem volt. Apám nem élt az anyámmal. Elhagyta már a születésem után. 11 éves koromban én is végeztem vele. Anyámnak megvoltak a maga bajai. Nem maradhattam mellette. Még volt egy gyermeke (n. b.: Alexandru Arghezi-Pârvulescu).” Ezt a közjátékot azért írtuk le, hogy némiképp illusztráljuk Ergézi Rozália nehéz, a székely cselédlányok akár tipikusnak is nevezhető, kiszolgáltatott helyzetét, s egyfajta magyarázatot találjunk a sanyarú, keserves gyermekkorra, amelyet Arghezi többször felemleget, szóban és írásban egyaránt.

Nem valószínű, hogy a gazda, Pârvulescu gyarmatáru-kereskedő úr jó szemmel nézte a megesett cselédlányt. Bizonyos ideig talán megtűrte, s amint a fenti interjú bizonyítja, egy ideig hagyta, hogy a két gyermeket szoptassa. De az sem biztos, hogy egész idő alatt a Calea Victoriei-en lakott, talán a kereskedő valamelyik másik házában, vagy talán albérletben élt a közelben, nevelte a gyermekét, eltartotta magát valahogy, legfennebb bejárt két szoptatás között dolgozni az üzleteshez. Az albérletben talán a cukrász apa, Nae Theodorescu is segíthette, fizethetett egyféle tartásdíjat. Ez talán a szerencsésebb változat. A megesett székely cselédlányoknál az volt az általános gyakorlat, hogy gyorsan hazavitték falujukba, a szüleikhez a „szerelemgyümölcsöt”, vagy beadták az ortodox egyház valamelyik lelenc-elhelyezőjébe. Az én szülőfalumban is legalább két ilyen gyermekről tudnak. Scobar Rudi és Kopacz Mircea belevaló székely legények lettek, az utóbbi hősi halált halt a magyar hadsereg katonájaként a második világháborúban.

Ergézi Rozália is előbb-utóbb rákényszerülhetett erre a lépésre. Mindenesetre egy Popescu-Cadem által közzétett okmány szerint, amelyet Mitzura Arghezi bocsátott 1980-ban a rendelkezésére, az derült ki, hogy a 3 éves Ioan Theodorescut, a Calea Vicoriei 132. szám alól sikeresen beoltották. A Bukarest Község Egészségügyi Szolgálata által kiállított Védőoltási Igazolvány nem írja, hogy mi ellen. Valószínű tehát, hogy ennyi idős koráig a gyermek az anyjánál nevelkedett Bukarestben, bár ez alatt az idő alatt is vihette, küldhette haza, Szentkeresztbányára. Hároméves kora után egész biztosan hazavitte a Hargita alá, hiszen 1883-ban Nae Theodorescu megházasodik, elveszi Anastasia Petrescut, egy gazdag kereskedő és földtulajdonos lányát, akivel annyi hozományt kap, hogy megnyithatja saját cukrászdáját. Ergézi Rozáliának ezzel elillan minden reménye, hogy fiának apja valaha is az oltár elé vezeti.

 

Kányádinak 1962-ben azt mondta Arghezi, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. Ismerve életrajzával kapcsolatos mellébeszéléseit, ez a kijelentése sem biztos, hogy igaz. Megcáfolja ezt egy másik kijelentése, miszerint amikor már iskolás korában egyszer visszament Bukarestbe s az ottani iskolában névsort szólítottak, amikor őt szólították, a „Prezent” helyett az „Itt vagyok!”-kal jelentkezett. Ebből arra következtethetünk, hogy: 1. jól tudott magyarul; 2. Szentkeresztbányán is járt iskolába. Legalábbis az őszi hónapokban. Egy hetet, kettőt, talán hónapot is. Ezt az is lehetővé tette, hogy a két országban nem egyszerre kezdődött a tanév. Magyarországon, a Monarchiában szeptember elsején, a Regátban 15-én, de volt, amikor október 1-jén. Az is elképzelhető, hogy Ergézi Rozália nem mindig tudta pontosan a tanévkezdésre visszavinni a fiát Bukarestbe.

Akármennyi időt is töltött Szentkeresztbányán a gyermek Tudor Arghezi, bizonyos, hogy nem volt fenékig tejföl ott az élet. Maga a bánya és a gyártelep sem volt egy idilli hely, ahol a fullasztó por, füst vagy a mérhetetlen sár a köznapok része volt, ideértve a munkások, bányászok életvitelét, a kemény alkoholizálást is, távol esett a tündérvölgyi állapotoktól, amilyennek a tájat, a vidéket kívülről szemlélő látni vélné. Lehet, hogy az Ergézi nagyszülők, nagynénik, nagybácsik puritánabbak, szigorúbb életvitelűek voltak az átlagnál, de a nagycsalád akkor is nagycsalád volt, ahol eggyel több éhes szájat kellett betömni. Ez is keseríthette a gyermek életét, akit az első napok újszerűsége után, egy-egy borvizes kirándulás, gombászás, málna-, szamócagyűjtés után, mind jobban kezdett emészteni a vágy az édesanyja után. Mirel Anghel idézi a költőnek egy vallomását, amelyben azt írja: „12 éves koromban egy felnőttnek algebraleckéket adtam, érte tanultam meg az algebrát. A vakációkban  inasa voltam egy kőfaragónak, sírfeliratokat vésegettem.” Vajon nem valamelyik Ergézi nagybácsi (Rudolf, János) volt-e ez a kőfaragó? A szentegyházi anyakönyvbe a nagyapa, Ergézi János neve mellé az van beírva, hogy „coementarius”, ami kőfaragót jelent.

Nem üdülni hozták haza őt Szentkeresztbányára, hanem szükségszerűségből, amelyben egyre csak erősödtek a „volt is, nem is volt apám” és az „anyámnak volt még egy gyermeke” okozta  frusztrációk. Nem csoda tehát, ha kamasz- és ifjúkorára kegyetlenné válik hozzátartozóihoz. Anghel Mirel elég kendőzetlenül ír erről, a körötte élők iránti vonzalomnak és gyöngédségnek szinte teljesen híjával volt, de igaz ez fordítva is. Csupán saját gyermekeit, a kertjét, méhesét és Zdreanţă (Rongyos) nevű kutyáját szerette. A költő kőszívűségét igazolja Popescu-Cadem szerint Alexandru feleségének, Elena Pârvulescunak rosszmájú megjegyzése, hogy a költő nem bánt jól az anyjával, a Mărţişorban úgy tartotta, mint egy szolgálót, de még nálánál is rosszabbul viselkedett Rozáliával a második feleség, aki öregségére eltávolíttatta a házból, és egy közelben lévő albérleti szobába költöztették. Szerintem nem lehet ennyire fekete-fehér az élet. Arghezi, nagyon a lelke mélyén szerette az anyját, legalábbis erről árulkodik egyik posztumusz verse, amelyben tetten érhető a lelkiismeret-furdalás. Higgyük tehát el neki, hogy keserves gyermekkora volt. De azt is el lehet hinni, hogy három boldog nyarat töltött a Homoród forrásvidékén.

 

A Filantrópia kórház

 

A filantrópia szó emberbarátit, emberszeretetet jelent. A kórház szülészetét 1883-ban hozták létre, azzal a kinyilatkoztatott céllal, hogy segítsenek a nehéz helyzetben lévő nőkön, különösen a lányanyákon, leginkább azzal, hogy orvosi felügyelet alatt szülnek. Ide szinte kizárólag olyan nők kerülnek, akik nincsenek férjhez menve, szegényes anyagi körülmények között élnek, magyarán: a cselédlányok, házvezetőnők, szobalányok, nevelőnők, akik az ország minden részéből érkeztek mint munkavállalók. Ilyen helyzetű nő volt Ergézi Rozália is, aki elsőszülöttjét 1880-ban még kórházon kívül szülte, de a másodikat már itt, a Filantrópiában. Constantin Popescu-Cadem átböngészi a kórház irattárát s a következőket találja. Arghezi Rozalia nevét először egy 1889. november 26-i keltezésű kórlapon találja meg: „Nevezett Arghezi Rosalia, szülei Ion és Sofia, 28 éves, polgári állapota: férjezetlen;született Brassóban, német nemzetiségű, katolikus vallású, osztrák–magyar alattvaló, foglalkozása: házvezetőnő, lakhelye: Bucureşti, Str. Sculpturii nr. 18. Felvétetett 1889. november 26-án, 1:30  a. m. órakor. Szült 1889. november 28., 7:15 a. m. órakor. A gyermek fiú, neve Alexandru. Kibocsájtva december 7-én.” Az orvosi kórlap Észrevételek rovatába a szolgálatos szülész még a következőket írta be: „Arges Rozalia Quartipara (négyszeri szülés), 9-ik hónapban, első szülése normális, a gyermek él, a 2-ik szülés: vetélés a 4-ik hónapban, gemilara (n. b.: ikrek), a 3-ik szülés: vetélés a 2 és fél hónapban.” Tehát a negyedik szüléskor egészséges fiúgyermeket hoz a világra, mint ahogy egészséges volt elsőszülöttje, a Ion N. Theodorescu névre anyakönyvezett fiúgyermek, vagyis a későbbi Tudor Arghezi. Alexandrut rögtön anyakönyvezik: „Alexandru Rozalia Arghezi, Rozalia János Arghezi természetes fia, született 1889. november 27-én Bukarestben, a Filantrópia kórházban. Az anya 28 éves, házvezetőnő, katolikus, osztrák–magyar. Tanúk: Alexandru Andreescu, a kórház felügyelője és Mihai Brebulea, szolga a szülészeten.”A fiú apja Manole Pârvulescu, a fűszerkereskedő, akivel egy idő óta együtt élt Ergézi Rozália. December 7-én, a Sculpturii 18. szám alá, szintén a kereskedő tulajdonában lévő házba viszi haza az újszülöttet, ahol valószínűleg, szíveszakadón várja kilencéves fia, Ioan N. Theodorescu. De az is megtörténhetett, hogy ezen az őszön, a terhes, szülés előtt álló Ergézi Rozália nem viszi vissza Bukarestbe Szentkeresztbányáról a fiút, meglehet, hogy őt csak karácsonyra viszi be talán Ágoston Zsuzsa nagymama, esetleg valaki a testvérek közül.

De ebben sem lehetünk biztosak. Hiszen 18 napos korában, december 14-én, a csecsemő meghal. Gyászolt bizony szegény. Hogyne gyászolt volna, talán ettől a gyermektől várta, hogy a gazda, a fűszerkereskedő hivatalosítja kapcsolatukat, feleségül veszi. Nem vette el, maradt továbbra is

„concubinnak”, vadházastársnak. Manole Pârvulescu nem veszi feleségül a „Quintipar”, azaz az ötödik terhesség, az 1891. január 4-i szülés után sem, amikor újból fiút szül neki, s akit szintén Alexandru névre kereszteltet. A kórlapot csak azért iktatjuk ide, hogy kitessék az a sok össze-vissza elírás, pontatlan adat, amelyek ennek az asszonynak egész életét végigkísérték. „Rozalia Arghizi, szülei Ioan és Sofia, 29 éves, férjezetlen, született 1861-ben Sechelisbanban (Transilvania). Lakhelye Bucureşti, Str Visarion nr. 9. Német nemzetiségű, osztrák–magyar fennhatóság alatti, foglalkozása házvezetőnő. Beutalták l891. január 4-én 6:30 p. m. órakor, 1891. január 4-én  10:45 p. m. órakor szült. Kibocsájtva január 14-én, Alexandru nevű fiúval.” Ő az, akiből később a már említett ügyvéd lesz, akit majd tíz év teltével, 1901-ben az apa elismer sajátjának és nevére irat. De az anyát nem veszi feleségül, nem teszi örökösévé. Ekkor már a Str. Liniştei 51. szám alatt laknak. Alexandru önállósulásáig, házasságáig végig az anyjával lakik. Nem tudjuk, hogy őt vitte-e el nyaranta Szentkeresztbányára.

 

Ergézi Rozália szülészeti kálváriáiból, a kiállított dokumentumokból is elég egyértelműen kitetszik, hogy mennyi ködösítés, félrehallás kísérte életét, amit az utódai nem is akartak tisztázni, pontosítani. Hol Arghesinek, hol Argizinak, hol Argesnek írják, hiába mondja magát Ergesinek. Talán érthető is, a románok számára furcsa az e-betűk torlódása. Diktálhat születési helyként Transilvaniát, azt még értik, de Szentkeresztbányát már nem. Bizonyára rákérdeznek, hogy az merre van. Valahol Brassó felé, hát beírják Brassót, Szentkeresztbánya helyett Sechelisbant. Nem foglalkoznak ilyen apróságokkal a közelebb állók, de azt hiszem, ő sem. Neki kínnak, tehernek épp elég volt az öt szülés, két veszítéssel és egy csecsemőhalállal. És ott van az önemésztő sorskérdése a szomorú valóságnak, miszerint ő már sohasem lesz törvényes hitves. De azért nem hagyja magát, próbálja becsületesen felnevelni fiait, mi több, később a legnagyobb unokát, Eliazart is, aki szintén az ő lakásába kerül. Az nem igaz, hogy küzdelmes élete nem hagyott nyomot a gyermekekben. Különösen az elsőszülött szenvedi meg a magzatveszítéseket, a csecsemőhalált, a mostohatestvér jöttét. Nem véletlenül gyűlik mega  baja az iskolával. Arghezi a gimnázium négy osztályát a Cantemir-Voda iskolában járja ki 1891 és 1896 között, ahová 11 éves korában iratkozik be. 5-ös, 6-os átlagokkal végzi, szinte minden évben őszi vizsgára bukik valamelyik tantárgyból, a harmadik osztályt meg is kell ismételnie. Elemi iskoláiról Popescu-Cadem is csak annyit tudott kideríteni, hogy a Petrache Poenaru elemi iskolában kibocsátott bizonyítvány alapján írják be a gimnáziumba. Egy időskori, 1956-ban készült interjúban azt vallja, hogy az ábécére a Brezoianu templomnál szolgáló Abramescu atya tanította meg. Furdalja oldalamat a kisördög: ha az egészet nem is, de egy-két osztálynyi elemi iskolát Szentkeresztbányán is járhatott. Legalábbis részlegesen. Sajnos az akkori iskolai iratoknak semmi nyoma nincs az állami levéltárban, maradunk az elképzelt, ábrándos lehetségessel. A gimnázium harmadik évében kezd verselni, ezt is heccből teszi, mondván, hogy ő az osztálytársánál, Nicolae Barzonnál jobb verset tud írni. Az idő neki adott igazat. „1913-ban találkoztam vele újra – vallja az említett interjúban. – Predeálon volt vámos.” Vajon hová utazhatott 1913-ban az ifjú költő át a határon? Csaknem Szentkeresztbányára a nagyszülőkhöz?

Az eddig elmondottak ismeretében meg merem kockáztatni azon véleményemet, hogy Arghezi a gyermekkori frusztrációk, a kamaszkori riadalmas felismerések, az elhatalmasodó „árvasági” érzések miatt vonul 1900-ban kolostorba. Menekül apától, anyától, vadházastárstól, testvértől, nagyszülőktől, rokonoktól, menekül az egész cudar világtól.

 

Az anya hétköznapjai

 

1906–1910 között Arghezi Svájcban él. Levelet ír az anyjának és Alexandru testvérének. Popescu-Cadem után, érdemes idézni ebből a levélből, azért, hogy kitessék, nem volt annyira megátalkodott, annyira kőszívű szeretteivel szemben, túláradó szeretetébe bizonyára belejátszott a távolság, a honvágy is: „Édes anyám (Dulce mamă)! Fogadd legjobb kívánságaimat, amelyeket a legtágasabb vágyaiba göngyölve küldi az, aki még erősebben és még szebben szeret, egyformán Alexandruval, ezen a világon, amelyben a legdrágábbak mindig azok, akik egy vérből és reményből valók. Csókolom orczádat, homlokodat és a kezeidet, és helyettem csókold meg Eliazart is, ott ahol a szíve dobog. Örökre a magaé, Iosif.”

Ugyanazzal a keltezéssel, 1909. január 7-én ír levelet Alexandrunak is, amelyet így fejez be: „Ugye, hogy a te jó szíveddel, amennyire tudsz, igyekszel örömet szerezni anyának? Csókold meg anyát és Eliazart. Iancu.”

A két levél kétfajta aláírása egyfajta jellemzője a költő életrajzi ködösítéseinek, akinek ez szinte természetes volt, de valahogy furcsának találom, hogy az anyjának írt levelet Iosifként szignálja (n. b.: ez volt szerzetesi neve), holott tudta, hogy anyjának nagyon kedves a Ioan, Ion, János név, mert azt születésekor a leányasszony édesapjára, Ergézi Jánosra gondolva adta neki. S az Ergézi név lett költői neve is. Szinte hallani vélem, amint a székely lány a  vezetéknevét, az e betűt, jó székelyes a-zó tájszólással Argéziként mondja, mondta ki.

Az idézett levél azért is érdekes, mert újból és újból felnyitja a vitát az anya kilétéről, tudniillik

Maria Theodorescu nevére van címezve. Holott Maria Theodorescu, a szerzsant felesége, akiről

már megírtuk, hogy nem lehetett a költő anyja, régen halott, 1895-ben szenderült jobblétre.

Az a Maria, akit mindenféle vezetéknév nélkül, 18 évesnek (n. b.: Ergezi Rozália 21-ik évében járt, amikor első fiát szülte) annak idején beírattak a Ion N. Theodorescu születési bizonyítványába, csupán kitaláció, mint ahogyan az irat is tele van valótlanságokkal. Azt is el tudom képzelni, hogy szerelmi légyottjai, terhessége alatt a családjáról mesélve, elmondhatta, hogy van neki egy Maria nevű testvére is otthon, lehet, hogy ez a név jobban tetszett a széptevőnek, hiszen a Rozália nem volt egy közkedvelt, általánosan használt keresztnév a románság körében.

A születési bizonyítványban nem stimmelnek az apa adatai sem, akiről jól tudjuk, hogy cukrász volt, később „comersant”, Arghezi születésekor 21 éves, és nem 31, mint írva vagyon. Mirel Anghel  azt valószínűsíti, hogy az egész születési bizonyítvány körüli malőr azért történt, hogy az újszülött ne törvénytelen gyermekként szerepeljen, ezért írtak be egy másik Theodorescu házaspárt, egy Mária nevű anyát, ekként nem vált hivatalosan törvényen kívül született gyermekké a fiú. „ Szerénynek mondható társadalmi helyzete miatt – írja Mirel Anghel –, és azért, hogy ne derüljön ki Nae Theodorescuval való viszonya, Rozália elfogadta nemcsak a Maria Theodorescu név részleges átvételét, hanem Maria 1895-ben bekövetkezett halála után végérvényesen magáévá tette ennek az identitását. A költő utódai pedig elfogadták ezeket a biográfiai hamisításokat, mert hősiesen védelmezték apjuk óhaját, hogy ne derüljön ki soha az igazság.”

Valószínű, hogy ezek a Str. Dreptei nr. 18 számra küldött levelek valamiféle, a hatóságok felé hivatalosított címre érkeztek, amely jelenthetett Theodorescu családot is, hiszen a költő is itt lakott, de itt lakott fia, Theodorescu Eliazar is. De maga Arghezi küldött Svájcból a saját nevére is csomagot erre a címre. Ergézi Rozália pedig beletörődött a megváltoztathatatlanba, mint annyiszor élete során, mit törődött ő azzal, hogy miként címeznek neki levelet, gondnak elég volt nevelni a vele élő kisebbik fiát és legnagyobb unokáját. Alexandru ekkor már 18 éves, a híres Sfântu Sava kollégium jól tanuló diákja, készül a jogi pályára. Szerencse, hogy Pârvulescu, az apa törődik vele, talán velük is lakik. Ellenben itt van az asszony unokája, Eliazar. Ergézi Rozália fölötte is énekelheti a bölcsődalt, amint annak idején nagy fiának: „Alud, aludj, Istennek báránya, / szerelemből jöttél a világra...”

Arghezi pár év szerzeteskedés után, miután belelát a klérus belső életébe, egyre kiábrándultabban nézi ezt a világot, jól jön, hogy szerelemes lesz, előbb a Fekete achátok ihletőjébe, Liába, majd egy Aretie Panaitescu nevű egyetemista lányba, végül a nálánál tíz évvel idősebb Constanţa Zissu tanárnőbe, akit valószínűleg Piteşti-en ismert meg. A hölgy 1904-ben, immár terhesen, Párizsba utazik, itt szüli meg Eliazart 1905. január 30-án. Tanárnőként kénytelen titkolni anyaságát, a gyermeket egy dajkára bízza és visszatér Bukarestbe. Arghezi aggódik, amiért „idegen karok közt” marad a fia, elhatározza, hogy hazahozza a gyermeket. November utolsó napjaiban indul el Bukarestből Párizs felé, magával viszi az édesanyját is, nem véletlenül, hisz mihez kezdett volna egy férfiember a kilenchónapos csecsemővel. Az anyja tudta, mit kell tenni. Hosszas és anyagilag is megterhelő procedúrák után hazahozzák Eliazart, akit ettől fogva Ergézi Rozália nevel. Eliazarból majd jónevű fotográfus lesz Párizsban és Elie Lothar néven híres filmrendező. Ő is, akárcsak apja az apjával, szakít az apjával, 1924-ben, alig húszévesen Párizsba megy. Ő az, akit végig nagyanyja nevelt. Talán ő szerette a legjobban Ergézi Rozáliát, majd látni fogjuk azt is, hogy mi erre a magyarázat.

Ergézi Rozália sötéttől sötétig dolgozott. Főzött, mosott, vasalt, takarított, nemcsak a két gyermekre, hanem a vadházastárs Pârvulescura is, akinek az üzletében is segédkezni kellett, hisz innen kapta a fizetést. Nem javult a helyzete akkor sem, amikor a költő hazatért Svájcból. 1912-ben hivatalosan is összeházasodott Constanţa Zissuval, törvényesítvén ekként a fiukat. A házasság nem lesz tartós, másfél év után a hölgy beadja a válókeresetet, azzal az okkal, hogy az alperes elhagyta a hitestársi lakást. 1914-ben el is választják őket, azzal a kitéttel, hogy a fiú az apánál marad. Volt bőven, amiért eméssze magát az édesanya. A költő, hazatérése után, végleg szakít az egyházzal, elindul a közírói pályán, vitriolos hangvételű cikkekben támadja az egyházi hierarchiát, egyes vezetőinek erkölcstelen életvitelét. 1916-ban másodszor is megnősül, elveszi a Bukovinából származó, iskolázatlan Paraschiva Burdeát, aki nagyon nem fogja szeretni Rozáliát. Miután két gyermeküket, Mitzurát és Baruţiut végig dajkálja és felneveli, ki is utálja a Mărţişorból az asszonyt, akit albérletbe költöztetnek egy közeli utcába. Úristen, vajon ez a hányadik lakás lehetett, amelyben Ergézi Rozália megfordult hányatott élete során? „Az éj mi sűrű s mi bús odaki! / A föld szívére ütött valaki. / Jár valaki vagy rémlik, mintha járna. / Ilyen sötétben vaj, ki járhat, / Midőn se holdfény, se semmi fáklya; / Ki ütődött megint a kerti fáknak? / Léptek nélkül, zaj nélkül ki őgyeleg, / Mint kóbor szellemek? / Kicsoda vagy hát, válaszolj már. / Honnan jössz és a kertbe hogy lopóztál? / Anyám, te vagy, látod-e, félek, / Jóanyám, te drága lélek, / Meguntad a föld alatt. / Itt senki sem maradt, / Elmenének mind, hogy elmenél, / Elaluvának, mint te / S rájuk szállt az éj.” (Részlet a Töredelem című versből, Jékely Zoltán fordításában)

 

Költő–anya viszony

 

Mirel Anghel azt írja, hogy  a költő nem tagadta le az anyját, hanem az az erős vágy munkált benne, hogy megóvja a világ, a társadalom indiszkrécióitól.

Életművében azonban jelentős szerepet kap az édesanya alakja. 1923-ban például, a Faikonok című publicisztikájában így ír róla: „Ha  észrevette, hogy valami fájdalom gyötör, amit  méltóságom nem engedett bevallani, Anyám megsimogatott: – Imádkozni fogok a Jóistenhez, Jankó. És én bíztam az imáiban. Azt éreztem, hogy fájdalmaimba szünet áll be, hogy az ő szava közbejár, olyannyira, hogy megsemmisíti a kellemetlen eseményt egy másik eseménnyel. Ha én is a Jóistenre gondoltam, visszafogottan tettem, elrejtezvén Anyám örömébe.”

A Boldogasszony szemecímű regényében róla mintázza meg a női főszereplő alakját. Sabina egyedül neveli gyermekét, az apa segítsége nélkül, éppúgy, ahogyan a gyermek Ion Theodorescuval történt. A Lina című regénye is önéletrajzi fogantatású, a főszereplő Ion Trestie azonosítható a fiatal Arghezivel, küzdelemes kamasz- és ifjúkorával, ebben a műben viszont az anya korán meghal. Ellenben az apa minden új házasságakor rejtegeti a fiát. Egy faluba küldi ki, ahol egy idegen asszony kebelére bízza. Magyarán: dajkához kerül. (N.b.: Ez a motívum sokáig él az Arghezi család legendáriumában, vagyis hogy Arghezi Rozália mint dajka nevelte volna. Ha ez igaz lenne, akkor az is ki kellene derüljön, hogy miként lett gyermekágyas dajka, ki lehetett volna Arghezi tejtestvére. Egyről tudunk, Steriadi festőművészről, akit maga említ tejtestvérként, de őt az anyja adta ki szoptatásra Rozáliának. A dajkás motívum erőltetése a biográfiában tehát azt jelentené, hogy legalább három csecsemőt táplált!!!)  

Gala Galaction , Arghezi jóbarátja, Naplójábanszintén felidézi az anya alakját, külön kihangsúlyozza, hogy mennyire fontos szerepet töltött be Arghezi életében, hisz végül is egyetlen támasza volt. Mindezek ellenére voltak feszült pillanatok is kapcsolatukban. Az 1899. december 28-i naplóbejegyzésben a következőket olvashatjuk: „Este, Theoval kimegyünk egy sörre. Theo keserűen finom szellemben részletezi azokat a nyomorúságokat, amelyeket az anyja egy átkozott kupában készít számára. Az elmúlt éjszaka nem aludt otthon, és máshol sem, sehol.”

Mirel Anghel Arghezi levelezésére hivatkozva kiemeli, hogy az édesanyja a vallásos hit szellemében nevelte, de ő már kiskorában tiltakozott ez ellen. Egy Aretia Panaitescunak címzett levélben erről így vall: „Engemet ledöntött az idióta miszticizmus, a Vallás közönséges tartalma. Sohasem voltam elkötelezett, már gyermekként, öntudatlanul, anyám figyelő és számonkérő tekintete előtt, nevetségesnek éreztem magamat, valahányszor Keletnek fordulva, a

Napnak kellett felajánlkozni;kedvemre való volt viszont a csendes, különösebb ok és érdek nélküli ima, egy széken ülve, mindenféle kényszerű pózok és erőszakok nélkül.”

Élet vége felé, 1966-ban, utolsó interjújában, amelyet Gheorghe Cunescu-Luieru lelkész készített vele, s amelyet egyfajta gyónásnak is tekinthetünk, ha nem is teljességében, de megpróbálja feloldani életének féltett titkait. A kérdező leginkább a gyermekkori történéseket firtatja. Nem sikerül mindenre választ kapni, egy dolgot viszont végérvényesen és visszavonhatatlanul bevall: nem mondja ki ugyan Rozália nevét, de bevallja, hogy az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a „dajkája” volt, az az asszony nem más, mint édesanyja.

Ezzel a vallomással a legnagyobb román költő (n. b.: ez csupán alulírott véleménye) keserves, frusztrált, komplexusokkal, gyötrelmes, rengeteg önkínzással terhelt és terhes, mégis gyönyörűséges életrajzára próbált lakatot tenni. Kiderült, hogy nagyon szerethette azt a székely asszonyt.

Amikor kolostorba vonul, akkor sem a misztikus buzgóság a legfontosabb gondja, hanem az anya gyötrő jelenléte kavarja föl. Erről a pillanatról olvashatjuk egyik leggyönyörűbb vallomását: „Eszembe jut új életem kezdete, házunk küszöbe, anyámmal az ajtó között, amint ölelt és zokogott, omlottak a könnyei, amelyek közé az enyémek hullottak némán. Soha nem tudom megérteni, hogyan is hagyhattam el.”

 

Az elmekórház

 

1943-ban Ergézi Rozálián elhatalmasodnak a betegségek. Szklerózis, öregkori szenilitás és más betegségek. Alexandru elmondása szerint ekkor 82 éves, ami azt jelentené, hogy 1861-ben született. Mi viszont pontosan tudjuk, mikor született. Tehát 84 éves. Valamit tenni kell az egyedül élő öregasszonnyal. Alexandru, Arghezi beleegyezését is bírva, beutaltatja a Bukarest melleti Bălăceanca községben lévő elmekórházba.

Popescu-Cadem 1976-ban átkutatja a kórház irattárát és rálel Pârvulescu (!) Rozalia iratgyűjtőjére. Eszerint az asszonyt fia, Alexandru Pârvulescu kísérte be a kórházba, ő segített válaszolni a felvételi űrlap kitöltéséhez szükséges kérdésekre és az anyja helyett is ő írja alá a jegyzőkönyvet. Az asszony román nemzetiségűnek és ortodox vallásúnak vallja magát. 1861-ben született, 82 éves. Utolsó lakhelye: Bucureşti, Str. Alunişului nr. 69. Az űrlap 9. rubrikájához arra kellett válaszolnia, hogy hány gyermeke van. Azt válaszolja, hogy élő kettő. Előrehaladott szenilitása ellenére válaszai világosak, értelmesek, bizonyára segítette a fia is. Négy osztályt végzett, szépen írt és jól olvasott. A kérdésekre azonnal válaszol, mindenre figyel, ami körülveszi, de rögtön el is feledi a válaszokat. A számokkal és a számolással hadilábon áll. Minden kérdést köszönöm szépen-nel nyugtáz. Érzelmileg közömbös. A kórlapon a következő betegségek szerepelnek: szívbeteg, krónikus hörghurut, bal csípője oldalra, kifele áll a gerincoszlop miatt (n. b.: egy visszaemlékező szerint már az Arghezi-házban sántált), jobb oldali horpadtság, előrehaladott érelmeszesedés. Magyarán: emberi roncs volt. Napközben az udvaron sétál, sokat foltozza ruháit, mintha folytatná házvezetőnői foglalkozását. Panaszkodik, hogy öreg és immár hiába él.

1944 telén és tavaszán a szíve egyre gyengébb, nem eszik, nem kel fel, rohamosan soványodik. Lefogy 30 kilósra. 1944. július 3-án szíve megáll, kiszenved. Úgy halt meg, hogy családjából senki sem volt mellette. „A két fia – írja Popescu-Cadem –, Alexandru Arghezi-Pârvulescu és Tudor Arghezi elfeledte és szándékosan elhagyta, anélkül, hogy valamilyen módon érdeklődtek volna boldogtalan anyjuk sorsa felől.” Alexandrunak megtáviratozzák a halálát. Egy köszönőlevelet küld, július 29-én pedig három pénzes utalvánnyal megtéríti a kezelési és temetkezési költségeket, és arra kéri a gondnokságot, hogy anyja hátrahagyott javait osszák szét a szegények között.

Ergézi Rozáliát a kórház udvarára temetik el. Pár év teltén felszámolják ezt a temetőt, a deszhumált csontokat egy közös sírba hantolják a szemközti templom temetőjébe.

Eliazar, alias Elie Lothar filmrendező 1965-ben hazalátogat Párizsból. Kimegy Bălăceancába megkeresni nagyanyja sírját, azét az asszonyét, aki felnevelte. Keserűen hagyta el a falut.

 

Verses epilógus

 

Constantin Popescu-Cadem Arghezi mentségére a következőt írja: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal, végső bizonyosságát adva fiúi odaadásának.”Nem tudjuk, hogy Ergézi Rozália tudatában volt-e fia költői nagyságának. Talán nem is fontos.Fontos az, hogy a költőt holtáig kísértette édesanyja emléke. Mondhat, állíthat bárki bármit, Ergézi Rozália igazi édesanya volt. Baruţiu Arghezi Aradon halt meg, hagyatékát az ottani „Vasile Goldiş” Egyetemre hagyományozta.A hagyaték feldolgozása folyamatban van. Legutóbb Anii tăcerii(A hallgatás évei) címmel, 2010-ben jelent meg Aradon egy kötet, amely Arghezi kiadatlan verseit tartalmazza. A 70 oldalasfakszimilé-kiadványban olvashatók a versek tipografizált átírásai is. Ezek között van egy cím nélküli, félig kész, töredékes kézirat, amely az anya kísértő, gyötrő emlékét idézi fel.Ion Simuţ professzor külön foglalkozik ezzel a verssel, a kiadás filológiai pontatlanságaival. Ezeketfigyelembe véve megpróbáltuk lefordítani, nem teljes sikerrel. Különösen a költő lélekharangkéntbonduló rímeit nem lehet magyar nyelven visszaadni, pedig ezek nagyban fokozzák, felerősítik aszöveg tartalmát. Fordítás közben bebizonyosodott az az axiómaszerű kinyilatkoztatás, amitTudor Arghezi 1962-ben mondott Kányádinak a versről: „A vers olyan lakat a nyelven, amely nem biztos, hogy más nyelven kinyitható.”

Íme a vers:

 

„Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes,

Amint szelíden suttogva kérlelsz

Valamire, nem jut eszembe, mire.

Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide,

Mikor az álom ébredésbe lebbent,

Hívsz és keresel az emberi nemben.

És néma könnyekkel zokogsz,

Arcod árkain akaratlan csorog,

És remeg az állad és az ajkad, mosolyba

Akarnád kényszeríteni, öreg anyóka,

Hogy ne szomorkodjam.

Eltűnsz, visszatérsz, leülni nem akarsz,

Hogy felelj nekem, hogy szólj, mondjad azt,

Mint van ott, ahol vagy?

Ki tépte szét az inged, szakadt a gombja,

Hogy látszik a bal emlőd, amelyet szoptam?

Odaát is koldulás van és szekatúra?

Nem járna néked bár egy miseruha,

Bár egy hárászkendő, könnyű tafta,

És angyal-orca, szegény, szegény anya?

Mint lepkének, könnyű szárnyak válladon,

És meg-megállsz, sebeidet számlálgatom,

És megszenvedett igazgyöngyeid

Pilláid sorban keserűen pergetik?

 

Mit tehetnék? Ezeket a fájdalmakat is magamba békítsem?

 

Osztottam a világban vizet, kenyeret,

Anyókákat, szüzeket és a nejeket,

Öltöztettem fel, mint az ikonokat,

Vittem pománába új bocskorokat,

Aranyszálas kapcát, katrincát adtam,

Gyermekeknek gyöngyöt palltam,

És a keresztek fülébe imát rebegtem

Ószláv szóval, régen elmúlt ősi nyelven,

Őslényegű zsolozsmája ringat,

Imádságot, jó lélekre virraszt.

És te csupaszon jössz és mezítláb,

És a hangod vakult, szemed pusztaság.”

 

Post scriptum

 

Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítatni a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.




.: tartalomjegyzék