Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Május
2017 - április
2017 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - Február
Fekete Vince

Mi(t) nekem Erdély?!, Avagy a „szupermost generáció” és az irodalom – 2.

Újabb, immár második, ismét a mai középiskolásokat megszólító pályázatunk kiírásakor picit továbbléptünk a korábbinál. Ezúttal – számunkra is érdekes kísérletként – egy olyan kérdés/felhívás volt a pályázat címe, amely kapcsán már eleve nem gondoltuk, nem gondolhattuk, hogy olyan szépszámú pályázót megmozgat(hat), mint a tavalyi kiírásunk. A Ki vagy te? önmeghatározós, önkörüljárós kérdése – sejthettük – mégiscsak mindennapibb, gyakrabban feltett, válaszra váróbb feladvány/kérdés egy mostani szupermost generációs számára (is), mint a Mi nekem, vagy mit nekem Erdély.

Az eredmény, a beérkezett pályamunkák száma, vissza is igazolta ezt, hiszen jóval kevesebb dolgozat érkezett, mint két évvel ezelőtt. A szórás viszont sokkal szélesebb volt, mint tavalyelőtt; ezúttal Kolozs és Maros megye is „belépett” – több pályázóval, pályamunkával – a versenybe. Ennek pedig semmi egyéb, kézenfekvőbb magyarázata nincsen, minthogy Lövétei főszerkesztő úrral eljutottunk a kolozsvári és marosvásárhelyi iskolákba is, ahol – a pályázat népszerűsítése mellett – nyílt irodalomórákat is tartottunk.

Az eredmény pedig, ennek ellenére azt mondhatjuk, meglepően jó volt. A dolgozatmennyiség csökkenése nem jelentett egyúttal minőségbeli apadást is. Az első hat pályamunka, amelyeket díjaztunk, legalább ugyanolyan szinten van, mint a két évvel ezelőtti díjazottaké. És mind a hatan elég egyértelműen ki is ugrottak a többiek közül. Ez alkalommal, a korábbi gyakorlattól eltérően, nem együtt olvastuk el az írásokat, hanem külön-külön, ki-ki az otthonában (Laci Csíkszentdomokoson, én Kézdivásárhelyen); majd a végeredményt egyeztettük. És mindkettőnknél, egymástól függetlenül, ugyanez a hat név jött ki díjazottként. Annyi különbséggel, hogy talán nem pont épp ebben a sorrendben. De a legelső, az ott is, és itt is ugyanaz volt.  Amikor felhívtam Lacit telefonon, hogy bediktáljam a magam javaslatait, és ő is elővette papírját, az ő neveivel, egy kicsit talán mindketten megnyugodtunk.  „Úgy látszik, mégiscsak értünk az irodalomhoz!” Így van, vagy nincs így, nem a mi tisztünk eldönteni. Mindenesetre mi a szerintünk legjobbakat választottuk ki a paksamétákból. Természetesen voltak még jó vagy jobbacska anyagok, ígéretes dolgozatok, passzusok, versszakok, kiugró részek, okos megoldások, és voltak – mint ahogy sokan újak is – visszatérő, korábbról már ismert pályázók is. (Ennek külön is örültünk.) És akkor jöjjenek most az – általunk – legjobbaknak ítélt, és a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium dísztermében, decemberben, ünnepélyes keretek között díjazott munkák. 

 

A három első díjazottunk:

I. díj – Mihálydeák Annamária, Székelykeresztúr; Orbán Balázs Gimnázium, XII. osztály.

II. díj – Péterfi Orsolya, Marosvásárhely; Bolyai Farkas Elméleti Líceum, XII. osztály.

III. díj – Szallós Kis Csaba, Kolozsvár; Brassai Sámuel Elméleti Líceum, XII. osztály.

 

Különdíjasok:

Bucs Anna – Kézdivásárhely; Református Kollégium, X. osztály.

Markó Balázs – Marosvásárhely; Bolyai Farkas Elméleti Líceum, XI. osztály.

Rózsa RebekaSzékelyudvarhely; Benedek Elek Pedagógiai Líceum, XI. osztály.

 

I. díj

 

Mihálydeák Annamária

 

SZEBB A NAPLEMENTE A HÁZAK FALÁN

 

azért szültél hogy

végignézzem

gyönyörű fulladásod

 

mint egy gyermekruhából

kinőttem belőled

s talán túl magasra

innen már látni

mézszínű citromízű

reggeleket

de többé semmi sem lesz

nélküled otthonszagú

 

én veled maradnék

ha a távozásaim

elengednéd

 

te lennél az

összkomfortos megváltóm

két pitvarral

két kamrával

és én minden idegen télen

belehalnék abba hogy

egymást csak kibéreltük

a megmaradásban

 

Orbán Balázs Gimnázium, XII. osztály (Székelykeresztúr)

 

II. díj

 

Péterfi Orsolya

 

A 11. LEGSZEBB MAGYAR SZÓRÓL

 

Láng. És gyöngy és anya. És ősz és szűz és kard és csók és vér és szív. És sír. Kosztolányi listájával általános iskolában találkoztam először. Csodáltam, hogy a csupán egy szótagból álló szavak mekkora jelentéssel bírhatnak, s tetszett a sír szó kettős jelentése. És hiányoltam az anya szó elől az édes jelzőt, mert én édesanyának és édesapának szólítottam és máig is szólítom a szüleimet. Azóta rájöttem, hogy Kosztolányi okkal hagyta el az édes szót, hiszen így lehet anyanyelv és anyaföld is. Mégis hiányolok egy szót a listáról. Az otthont.

Lehet, azért nem került a listára, mert átértékelődött az évek során. Ha valaki megkérdezi, hogy hol vagyunk, egyszerűen rávágjuk, hogy otthon, ha pedig valaki arra kíváncsi, hogy hova megyünk, minden gondolkodás nélkül azt mondjuk, hogy haza. S ma már sokakban talán fel sem merül az a kérdés, hogy hol a hazája.

Ha mégis feltennénk a kérdést, talán az első válasz az lenne, hogy ott, ahol él. Ahova megszületett. Ahol nevelkedett. Ahol otthon érzi magát. De ez ennél sokkal több. Az a hely, ahol sohasem adta fel. Ahol először elesett. Ahol megtanulta leírni a nevét. Ahol mindig akad egy-két igaz barát. Ahol először lett szerelmes. Ahol mindig feltalálja magát. Ahol a virágoknak más illata van. Ahol az ég kékebb, még akkor is, ha az autók füstje ellepi a várost. Ahol a szél selymesebben simogat. Ahol sosincs egyedül.

Számomra sohasem volt kérdéses, hogy hova tartozom, vagy mi az anyanyelvem és a nemzetiségem, hol a hazám. Ez mindig egyértelmű volt a számomra. Majd azt kérdezték tőlem, amikor tavaly az osztályommal Magyarországra utaztam a testvérosztályunkhoz, hogy nálunk melyik nyelvet tanítják meg először a gyerekeknek, és azt, hogy én milyen nyelven gondolkodom, majd megdicsértek, mert helyesen beszélek magyarul. Ekkor döbbentem rá, hogy nem tudom, melyik ország a hazám.

A világ 196 országából bőven lehetne hazát válogatni. Én azonban nem egy országot tartottam otthonomnak kiskoromban, hanem egy halványkékre festett házat. Ismertem minden búvóhelyet és repedést a falon, ahogy azt is, hogy melyik padlódeszka recseg. Idővel várossá bővült az otthon fogalma, s így lett belőle Marosvásárhely, a forgalmas és zajos város, aminek minden parkja és kis utcája olyan, mint a tenyerem. Ezt követte Erdély. Erre akkor döbbentem rá, amikor először jutottam el a Székelykő tetejére. Ha azt mondom, hogy megismételhetetlen az az érzés, ami akkor töltötte el a szívem, meg sem közelítem azt, amit valójában éreztem. Végtelen szabadság vegyült az őszinte boldogsággal és igaz szerelemmel. Mintha a világ tetején álltam volna, az én kis szeretett világom, Erdély tetején.

És ott, és akkor tudatosult bennem, hogy sem Magyarország, sem Románia nem a hazám, mert az én hazám Erdélyország.

Amikor először léptem át a román–magyar határt, különleges bizsergést éreztem a gyomromban. Sosem felejtem el, hogy mekkora élmény volt magyar reklámokat látni a hirdetőtáblákon. És annak ellenére, hogy egy benzinkútnál érintette a lábam először a magyar földet, csodálatos érzés volt. Mintha újra megtanultam volna járni.

Azóta a Magyarországra való utazás nyűggé vált. A hosszú és unalmas út kétszer olyan fárasztónak tűnik az alföld miatt. Hiányoznak a hegyek. Betegesen hiányolom őket. Hiányolom az erdőket. Hiányolom a barátaimat és a családomat. Azt érzem, hogy egy idegen vagyok Magyarországon. Elég ha megszólalok, és máris különcnek számítok, mert nem használok „a” betűt a nevek előtt és nem rövidítek le minden második szót. Hiába vettem részt sok magyarországi versenyen, mindig azt éreztem, hogy hátrányból indulok azért, mert erdélyi vagyok és más a tananyag. Nem azért, mert kevesebb az anyag, hanem mert teljesen más. És ez így lenne más helyzetekben is. Még ha a beszédmódom és öltözködési stílusom idővel meg is változna, ha elegendő ideig élnék ott, a gondolkodásmódom soha. Ezért sohasem tudnék úgy tekinteni Magyarországra, mint az otthonomra. Ennek ellenére ez sokaknak sikerül és minden elismerésem azokkal szemben.

De én képtelen vagyok rá. Lehet, bennem van a hiba. Lehet, túlságosan zárkózott vagyok, és ha egy kicsit nyitottabb lennék, képes lennék teljesen beilleszkedni. De nem akarok. Nem érzem otthonomnak. Nem tudnék ott élni.

Ehelyett Romániában élek. És ha azt mondom, hogy Erdély az otthonom, egy külföldi azt a következtetést vonná le, hogy Románia az otthonom. Pedig nem. Ezt csak az az ember tudja megérteni, aki itt él. Aki nap mint nap azt látja, hogy hátrányból indul azért, mert más nemzetiségű, mint az ország nagy része. Ezt sokáig igazságtalannak tartottam. Nagyon sokáig. Aztán volt az életemben egy pillanat, amikor rádöbbentem, hogy erdélyi magyarként az, amikor a tételt később kapom meg egy versenyen, vagy amikor nagyrészt csak román nyelvű segédanyagok állnak a rendelkezésemre egy tantárgyhoz, valójában előny. Mert eggyel több nyelvet tudok, mint az ország lakosságának a nagy része. Mert tudom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Mert az a kétszeres munka, amit el kell végeznem ahhoz, hogy érvényesüljek, engem erőssebbé és kitartóbbá tesz.

Dédnagymamám az, aki megtanított érzékelni azt a cseppnyi örömöt is, amit az élettől kapunk. Ő a második világháború előtt iratkozott be a kolozsvári tanítőképzőbe. De mielőtt végezhetett volna, kitört a háború. A legtöbb társa egyből összepakolta a dolgait azért, hogy Magyarországra költözzön. Dédnagymamámat is hívták. De ő nemet mondott. A történetet mindig ilyen röviden mesélték el nekem, és sohasem tértek ki a részletekre. Mi történt azokkal, akik útnak indultak? Átjutottak? Miért nem fejezte be végül dédnagymamám a tanulmányait? És miért nem ment el a társaival?

Sohasem kérdeztem meg tőle, hogy megbánta-e a döntését. De nem is kellett. Sok nehézséggel találta magát szemben az élete során. Volt, amikor éheztek. Volt, amikor nem volt ahol lakniuk. Elvették tőlük mindazt, amilyük volt. Kétkezi munkát végzett a mezőn és nélkülözött, mégsem volt egyedül. Még akkor is, ha úgy tűnt, hogy az adott helyzet kilátástalanabb már nem is lehetne, valaki mindig adott egy kenyeret, egy doboz gyufát, egy segítő kezet. És mindig hálát adott azért, amije volt. Hiszen boldogan élt.

Ez az élet lényege, nem? A lánggal égni, ameddig csak lehet. Boldogan. Megtalálni a gyöngyöt a porban. Értékesnek lenni. Felfedezni valami újat. Szűz hóba lépni. Őszi levélkupacba behunyt szemmel ugrani. Mint az ismeretlenbe. Majd elmerülni a vérvörös naplementében. Megtanulni visszafogni magad, még ha nehéz is nem előrántani a kardod. Forró csókokat adni annak, akit teljes szívünkből szeretünk. Tisztelni édesanyánkat, és édesanyává válni. Semmit sem bánni, amikor visszatekintünk 120 évesen, a karosszékben ülve, mert tudjuk, hogy megtaláltuk az otthonunk.

 

Bolyai Farkas Elméleti Líceum, XII. osztály (Marosvásárhely)

 

III. díj

 

Szallós Kis Csaba

 

MI(T) NEKEM ERDÉLY?

 

I. MIT NEKEM ERDÉLY?

 

e kisbetűs csonka parafrázis.

két számomra idegen vers összemosása, kiszorítása,

mely most pont a szárítókötélen lóg, de soha

nem fog megszáradni. befejezhetetlen.

azt hiszik páran, hogy az emberek benne nyugat,

de innen kezdődik a balkán,

semmi hegyek, semmi völgyek, semmi folyók semmi partján...

másoknak mi vagyunk a vámpír, és ez sem semmi,

erdély nekem palackos sör és pixeles mekis szelfi.

 

erdély nekem különböző népek,

különböző érvek arra, hogy

gyűlöljük a másikat.

a magyar részeg,

a román részeg,

a cigány részeg.

szász meg zsidó már nincs,

szóval őket nagyon szeretjük mind.

 

erdély üres napraforgómagok, és cigicsikkek: csonka

gerincoszlopok az utcán.

erdély fintor az arcokon,

a lüktető valamivé válni akarás,

örök épphogycsaknem.

erdély macskakőmonoton spirál,

emberek repetitív léte-nemléte.

 

de tegnap becsomagoltam egy

bőröndbe az életem. az eddigit,

mellyel azonosulni nem lehet.

felszálltam, és most itt vagyok

egy teljesen más országban.

nincs már kattogó szorongás,

sem szemtáska-borongás.

nincs már bágyadt szarkaláb,

morcos nénik-bácsik

a busz zötykölődésében,

sem alkoholista egyetemisták.

nincs több feketén fekete.

minden szürke már az életemben,

minden tökéletesen összemosott,

szürkén színes kavalkád.

 

és a tökéletesen más országban

a tükörbe úgy nézek bele, mint egy igazi.

 

II. MI NEKEM ERDÉLY?

 

Erdély egy hegylánc átölelte

ország, tarka formák.

nekem egyszerűen egy 

szép, keserédes érzés.

 

Erdély kövér csepergés, és

nem cserélném le nagy esőzésekre, hisz

nagyon bánnám, ha a gyerekkor

pityókaszedésnyi maszatát

idegen cseppek lemosnák.

Erdély nekem helységek is,

városaiban az élet

lélek-lámpa-fénnyel

falvaiban egy-egy

tiszta lélegzetvétel.

 

Erdély nekem a Pojána csöndje, varjak kincse,

fenyvesek hava: Kós Károly bajsza.

Erdély parafrázis, hagyja, hogy benne vers légy

te is, Erdély nekem Áprily arca.

 

itt ködtengert szuszognak a fenyő-sziget-foszlányok,

itt a csillagösvény józanon is látható, meg járható.

itt kopott vonatok és utazás meg álmok.

itt nyugtató kattogás, menetszél, lombok, felhők.

itt vándorok vagyunk mind,

átutazóban hófödte tájak, meg nyári szellők. 

 

sokáig nagyon szerettem volna, de most már,

én már nem, hogy Erdély Utópia legyen.

Erdély nekem örökre egy félbalkán füstfelleg, de

kicsit sem kártékony kátrány. Erdély nekem így kell, ahogy van,

így van az, hogy szeretem.

 

Csak itt-ott,

a szalmaboglyák árnyékában,

az erdők csöndhálójában,

a szép emberek társaságában,   

a sátorban a domboldalon,

a hegycsúcson az oltalom,

a kocsmákban meg kávézókban,

a dohányszagú megállókban,

a kedvenc városaimban, falvaimban,

a hallgatásban, szavaimban,

Erdélyben vagyok igazán önmagam.

 

egy nagybetűt azért mindenképp megérdemel.

 

Brassai Sámuel Elméleti Líceum, XII. osztály (Kolozsvár)

 

Különdíj

 

Bucs Anna

 

ÉN, SZÉKELYFÖLD

 

Magamban őrzök megannyi fáradt arcú katonát. A homlokukon megjelenő barázdákat dércsípte sebek töltötték ki, melyekből néha kiserken a vér, amint a nagy menetelésben egy-egy zuzmós ág arcuknak csapódik kegyetlenül. Valószínűleg immunisak az érzésre, ahogy a faágak újra meg újra felszakítják sebeiket. A legjobb fájdalomcsillapió a hajnali ködben a hideg. Kényelmetlen a lövészárok, de ez az egyetlen hely, ez a szűk nyomortelep, ahol az élők és a holtak egyszerre pihenhetnek meg egy hosszú pillanatig a háború peremén.

Holtan zuhant rám megannyi átlőtt szív, melyek saras vértócsákat hagytak maguk után mindenhol. Olyan lettem, mint egy telepacázott papírlap, melyet összegyűrnek, majd gondolkodás nélkül a szemétbe dobnak. Egyszerre éreztem száz meg száz térd lomha nyomását, melyek egy sír elé nehezedtek, melyen se név, se évszám, és a sírban nincsen holttest, csak egy kopott emlék-halom.

Érzem a reggeli autók bűzét, a benzinszagot, a kanálisok szennyszagát, melyek föld alatti folyót képeznek a város alatt, s a vértócsákat leváltotta a lefolyóba beömlő bűzös víz, mocsok, cigicsikkek, egy megtépázott újság, melyben a keresztrejtvény félig van csak kitöltve, na meg a keréknyomok, amelyek egy „rohadj meg” kíséretében keletkeznek a hajnali dugóban. S a sok szemetet úgy nyelik el a csatornák, mit akkor a vért a lövészárkok. Már régóta nem éreztem az akkori hullaszagot s az alvadt vér kiállhatatlan aromáját. Idegesítenek a város morajlásai, a zajok, a dudák, szirénák, menőautók forgatagában elhalnak a puskalövések éles durranásai, meg a kardok fülsiketítő csikorgásai, melyek egykoron alapzajnak számítottak.

Nem egy éjszaka hallgattam kétségbeesett fohászokat, egy utolsó, égre szegezett tekintettel egyetemben.

Emlékszem egy kert végi hinta négy lábának nyomására, melyet belepett két kisgyermek önfeledt nevetése. Nem feledem a színpadok villanásait, melyeken ugráló, boldog alakok énekeltek az éjszakában a fények, a tompa sikolyok, meg a nézők vibrálása közepette.

Állítottak rám emlékművet, szobrot, melyekre nagy hősök neveit vésték, vagy fontos évszámokat, mintha nem akarnának elfeledni valamit. Vonult már rajtam osztag, melyek morajlásától zengett a határ. Zsaroltak, kifosztottak, darabokra téptek, mégis átlépem határaim. Sétál most rajtam egy maroknyi emlékező, kinek gyertyáit ki-kifújja a szél. Ők éltek,s haltak rajtam. Én őrzöm a szenvedők, éneklők és táncolók, hősök, vértanúk és szeretők minden titkát. Ez mind én vagyok, Székelyföld.

 

Református Kollégium, X. osztály (Kézdivásárhely)

 

Különdíj

 

Markó Balázs

 

SZABAD-E SÍRNI A KÁRPÁTOK ALATT?

 

Mit mondunk, amikor egy külföldi megkérdi, honnan jöttünk? Magyarországi? Romániai? Mindkettőről van a legtöbb embernek egy megszokott sztereotípiája, ami ránk valószínűleg nem illik. Erdélyi? Próbáljuk csak meg: az esetek kilencven százalékában Drakulával, a vámpírral asszociálnak. Banális példa, mégis ez az erdélyi magyarság egyik legnehezebb kérdése.

Lássuk csak, saját országunkban mit gondolnak rólunk? A románok nagy része számára mi az irritáló kisebbség vagyunk, akik gátolják Románia valódi „nemzetállammá” válását. Küzdelemre és verejtékes munkára van szükségünk ahhoz, hogy jogainkat megvédhessük, identitásunkat megőrizhessük és továbbra is beleszólhassunk a romániai közéletbe. Míg régebb súlyos tényező volt a magyarság a belföldi politikában, ma már gennyes szálkának tekintenek, amit nem lehet kipiszkálni.

Nem jobb a helyzet Magyarországon sem: mindannyian székelyek vagyunk, akiknek hallgatnunk kell az „anyaország” szavára, és minden porcikánkkal sziszüphoszi erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy Erdély a Partiummal és Bánsággal együtt visszakerüljön. Jó ötlet: jöjjenek ide, és próbálják meg!

Valójában nem az számít, amit a románok, magyarországiak, angolok, németek, amerikaiak gondolnak, hanem amit mi alkotunk, gondolunk, elképzelünk: a sorsunk a kezünkben van. Volt egy idő, amikor Magyarország szerves részét képezte régiónk, de azok az idők örökre elmúltak. A románok azt gondolják, mi csak egyike vagyunk a három nagy provinciának: tévednek. Erdély mindig is sajátos kultúrájú és társadalmú terület lesz. Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Szentimrei Jenő, Kós Károly, Tamási Áron és az Erdélyi Helikon írói létrehoztak egy olyan irodalmat, amely az egész Kárpát-medence csodálatát kiváltotta!

De pontosan hány nép él együtt Erdélyben? Magyarok, románok, szászok, svábok és... székelyek? Külön nemzet a székely? Miért van saját zászlaja, himnusza Székelyföldnek? Pontosabban miért kellett felvállalni egy 1920-ban, budapesti egyetemisták által írt verset himnuszként? Az a tény, hogy vannak külön székelyek és magyarok, rengeteget segített annak idején Ceauşescunak az „oszd meg és uralkodj” elve érvényesítésében. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a székelyföldi magyarság csak negyven-ötven százalékát teszi ki az erdélyi magyarságnak. Nehéz időkben rengeteget árthat a megosztottság, minél egységesebbnek kell maradnunk ahhoz, hogy sikereket érhessünk el. Ugyanazokért a célokért harcolunk, ugyanolyan nyelven beszélünk, ugyanaz a történelmünk: a magyar és a székely egy és ugyanaz a nemzet.

Valóban mind magyarok vagyunk, és mindannyiunkban ugyanazok a célok fogalmazódnak meg, csak sokszor másképpen akarjuk elérni őket. A kolozsvári magyar nem ért egyet a marosvásárhelyivel, az érmelléki máshogy akarja, mint a csíkszeredai: sokszor láthatunk ehhez hasonló konfliktusokat a közélet, a politika terén, és nem ritka az sem, hogy a rengeteg gyűlés, vita és cirkuszolás sehová sem vezet. Ugyanígy volt ez a két világháború között is, ugyanígy volt azelőtt is. Keveset tanult ez a nép, amióta egyedül maradt ebben az országban.

De tanult. És még sokat fog tanulni: tanulni fog, okosabbá válik, keményebb lesz, és megedződik, mint az acél, amelyet százszor sújtanak kalapáccsal, csak hogy minden egyes ütés után szívósabb és erősebb legyen. Rengeteg hibát követtünk el, amit vállalnunk kell, és ki kell javítanunk. Erre a feladatra van megannyi rátermett fiatal, de sajnos inkább a nyugat könnyed életformáját választják, még akkor is, ha nem vár rájuk nagy jövő. Aki itt marad, az elfogadja Erdélyt hazájaként. Magyar vagy román állampolgár: jogi kérdés csupán, de nem kérdéses, hogy szükségünk van rájuk egy normális életvitelhez. Ha viszont vállaljuk azt, hogy tudásunkat, energiánkat Erdélybe fektetjük, cserébe felbecsülhetetlen értéket kapunk: egy otthont. Egy olyan otthont, ahol gyerekeink, unokáink ugyanúgy fognak élni, mint mi, de talán az dédunokáink már győztes, új időket érnek meg.

Nem otthona ez a vidék a gyáváknak, nem a lustáknak, de a lelkes emberekre, a talpraesettekre és a reménykedőkre mindig szükség lesz. Nem ígér tengernyi pénzt, nem ígér világrengető hírnevet, nem ígéri az „amerikai álmot”, és mégis itt kell maradnunk. A hegyek, az erdők, a folyók, a városok, a barátság megkötötték énünket, megragadták lelkünket, és ezt a köteléket semmi erőszak nem tudja elszakítani: ide tartozunk.

 

Bolyai Farkas Elméleti Líceum, XI. osztály (Marosvásárhely)

 

Különdíj

Rózsa Rebeka

 

MI(T) NEKEM ERDÉLY?

(Vázlat)

 

...édesapám, ha valamit nem találtam, mindig azt mondta, hogy biztosan édesanyám tette el valahová.. De szerintem tévedett, mert nem hiszem, hogy a szavaimat csak úgy el tudja tenni. Ugyanis nem találom a helyes kifejezéseket Erdélyre.
Mint a legtöbb ember, mindenki tisztában van, hogy számunkra, amolyan székely-féle embereknek, Erdély nem más, mint például az osztrákoknak Ausztria, az oroszoknak Oroszország, és így tovább. Bár nincsenek határvonalak manapság, tudjuk, hogy nem is olyan régen hol állhattak a határőrök házai, mint Wass Albert Tizenhárom almafájában. Emlékszem, egy nap örömmel futottam az üvegezett, immár kirakott Székelyföld-kirakósommal szüleimhez, amikor édesapám mesélni kezdett arról, hogy itt meg itt, ennél meg ennél a pontnál, és ott meg ott, amannál a folyónál húzódott a határ. Boldogan követtem ujjait a kirakott térképen, ahol meglepetésünkre Székelyszállás is fel volt tüntetve. Édesapám, mint született székelyszállási, tátott szájjal büszkélkedett. Nos, azt hiszem ez az első szó, amit Erdélyre használhatok: büszkeség. Ugyanis aki itt él, büszkeséggel vágja rá egy más nemzetiségű embernek is, hogy „jesz, áj lív in tránszilvéniá”, angol nyelvű kérdezőnk nem kis meglepetésére. Aztán a kérdező kezdi Drakulát, a vámpírokat, farkasokat s medvéket, s egyszeriben hitetlenül néz ránk, mint valami szellemre, holott szerintem természetes, hogy ha lenne is mitől félnünk, akkor is bátran a veszély szeme közé néznénk, hiszen erre nevelt az élet. Ez az itt lakó, árva nép sorsa: megélni a jég hátán is. Akkor is, ha ezer más könnyebb út létezne, mert így válik értékessé… Hogy a világhírű utazó is értse például: ha olyan egyszerű út vezetne Erdély szívébe, mint Magyarhon bármelyik lapos utakon vezető városkájába, nem tetszene ugyanúgy a táj, a hegyek, a fák, a levegő meg minden. Erdély ezért nevezhető Kincsnek, Jutalomnak, Tanítónak. Metaforaként értelmezhető az életben is.
Itt egyszerű emberek laknak, telve szebbnél szebb mesékkel, táncokkal, énekekkel. Erős akarattal, kitartással, odafigyeléssel és bölcsességgel. Ki tudna mondani még egy helyet, ahol az ember beszél a természettel, énekel munka közben, szívesen eszi napokig ugyanazt a kemence-kenyeret és szalonnát, valamint makacskodik télben- nyárban, hogy Ő tudja a legjobban, mi a jó neki? Kéremszépen, itt az ember megtanulja a Csend szavát. Rájön, hogy mi a helyes és mi nem az. Erdély Igazságossá nevel.
Rámutat az ima útjára. Ujjával az ég felé mutat, ahol Isten áll nagy kalapban, és mosolyog a furfangos székelyeken, akik kénytelenek elfogadni a tényt, hogy csupán Rá számíthatnak. Hitet is ad.
Nem tudom, Erdélyről bármit mondhatnék, igaz lenne. Ő az otthon, a tanító, a mentsvár, a lenyűgöző, a szellem-barlang. Ő adott otthont, a bölcsőtől a sírig.

 

Benedek Elek Pedagógiai Líceum, XI. osztály (Székelyudvarhely)

 




.: tartalomjegyzék