Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Február
2017 - Január
2016 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - Február
Gáll Erwin

Gyergyószentmiklós (is) a régészeti térképeken

Már az elején szükséges leszögezni: kutatástörténeti jelentőségű könyvről van szó, hiszen Gyergyószentmiklós első monografikus régészeti feldolgozását veheti kezébe az olvasó. A kötet  mérete is megfelelő, az A4-es formátum lehetővé teszi az illusztrációk megfelelő nagyságban való közlését, ami lényeges a jobb megérthetőség szempontjából. Csergő Tibornak, a Tarisznyás Márton múzeum igazgatójának előszavát a kötet szerkesztőjének, Demjén Andreának a felvezetője követi, amelyben a városról szóló középkori forrásokat elemzi. Ebből (is) az szűrhető le, hogy ha csak a királyi adminisztrációra utaló írott forrásokat vennénk alapul, sajnálatosan csak nagyon hézagos kép lenne megrajzolható Gyergyószentmiklósról , illetve általánosan Gyergyó-szék középkori történetéről (13‒21. oldal).                                                                      E hézagos képből fakadó relativizmust szemlélteti az 1333/1334-es pápai tizedjegyzékben szereplő Gyargio, Gorgioc helynév esete. Mivel pontosan nem köthető egy településhez sem, Hegyi Géza ezt Gyergyóalfaluval azonosította, Benkő Elek Szárheggyel, míg a kötet szerkesztője/főszerzője, a kötet 16. oldalán egyértelműen Gyergyószentmiklós mellett foglal állást. Demjén elmélete támogatására először topográfiai adatokkal érvel, felhozva Gyergyószentmiklós kedvezőbb földrajzi fekvését, illetve a Görgényi-havasok irányából Gyergyó felé tartó sóutat. Régészeti adatok kapcsán a 13. századhoz köthető várat mint hatalmi centrumot értékeli, illetve ezzel kapcsolatban megemlíti a kötet 2. fejezetében bemutatandó gyergyói templomot és ennek temetőjét. Demjénhez hasonlóan mi is úgy gondoljuk, hogy már a korai időkben Gyergyószentmiklós lehetett a mikrorégió központja.

Az már más kérdés, hogy szerintünk ezen állítás, mint következtetés bemutatására, a kötet végén, külön fejezetben kellett volna helyet keríteni.

A kötet gerincét három nagyobb rész alkotja összesen 7 tanulmánnyal, amely három ásatás eredményeinek összegzése: Both vára (Demjén Andrea és Tugya Beáta tanulmányai, 25‒54. oldal), Szent Miklós Plebániatemplom (Demjén Andrea, Radu Claudia, illetve Tóth Boglárka‒Botár István‒Grynaeus András elemzései, 61‒128. oldal), valamint a pricskei vesztegintézet (Demjén Andrea és Tugya Beáta tanulmányai, 135‒210. oldal).

A kitűnő földrajzi fekvésű Both-váráról, és az ezzel kapcsolatos népi legendákról először Orbán Balázs írt, még a 19. században. Leírása, ahogy Demjén is megjegyzi (25. oldal), nélkülözhetetlen, ugyanis kővárra  utaló nyom azóta nem maradt. A vár első régészeti kutatása Székely Zoltán és Tarisznyás Márton nevéhez fűződik, azonban az 1960-os ásatásuk közöletlen maradt. Az ásatást röviden bemutató előtanulmányban, illetve jelentésben a vár keltezését a 15‒16. századra tették (ld. Demjén tanulmányának 28. oldalon található15. jegyzetét).

Demjén Andrea érdeme nemcsak az, hogy ezt a kérdést a városi múzeum régészeként ismét felvetette, hanem hogy a Székely és Tarisznyás-ásatás dokumentációjának tanulmányozása után a vár területén két szakaszban is (2009 és 2013) geofizikai kutatásokat végeztetett, majd több éven át folytatott régészeti kutatásokat. Ezek lefolyásáról, eredményeiről részletesen beszámol a kötet 28‒30. oldalán (ld. még a 29‒30. oldalon 4‒6. ábrát), majd ezt követően az öt évadban (2009‒2010, 2012‒2013, 2016) folytatott régészeti ásatások jó minőségű leírása következik (30‒33. oldal). Helyszíni megfigyelése alapján a 8,75×8,0 m-es külső, illetve 6,70×3,80 belső alapterületű toronyvár keleti és északi részét övező kerítőfalat tárták fel. Terepmegfigyelés eredménye az is, hogy a kerítőfal keleti és északi részét nem egyszerre építették fel, illetve kérdéses a kerítőfal és a torony kapcsolata is. A 34. oldalon ezen ásatásokból származó következtetések teljesen új távlatba helyezik a vár keltezését: Székellyel és Tarisznyással ellentétben, Demjén ásatásainak eredményeképpen egyértelművé vált, hogy a Both (torony)vár nem késő középkori, hanem késő Árpád-kori. E megállapítást a kötet szerzője részben a torony tövében in situ talált 13. századra keltezhető leletek alapján tehette (vasborotva és kerámia), részben pedig a habarcskifolyásból gyűjtött egyik állatcsont szénizotópos (C 14) vizsgálata alapján, ami az 1270‒1300 évek közé keltezte ezen régészeti állattani (archeozoológiai) leletet. Mindez azt jelenti, hogy a várat a 13. századra keltezhetjük, ez pedig egészen más összefüggésbe  helyezi Gyergyószentmiklós középkori történetét, illetve a székelyek betelepedésének/honfoglalásának kora utáni időszakot.

Ugyanakkor a kötet szerkesztője és a tanulmány szerzője – teljes joggal – a rendkívül csekély leletanyag (összesen 42 kerámiatöredék és egy vasborotva) és a régészeti állattani anyag alapján (54 darab állatcsont), illetve a várban megfigyelhető járószint hiánya miatt azt valószínűsíti, hogy a várat csak alkalmilag használták. Demjén észrevételét mintegy alátámasztja a következő tanulmány (Both vára állatcsontleletei), Tugya Beáta tollából (49‒54. oldal). Tugya megállapítása szerint a fogyasztásra szánt húsmennyiséget a vár használói magukkal vitték, nem a várban állították elő. Mindezt egyértelműsíti az a tény, hogy többségben jó minőségű és nagyobb mennyiségű húst tartalmazó csontok kerültek elő (50‒51. oldal, 1‒2. ábra). A leletanyag szegényessége miatt azonban nem tudunk teljes mértékben egyetérteni Demjénnek a vár használati idejére utaló következtetéseivel. Ha a várat a 13. században építették fel (amivel teljes mértékben egyetértünk), és csak a 17. század első felében rombolták le/hagyták el, megmagyarázhatatlan az egészen jelentéktelen régészeti leletanyag, hiszen egyrészt a legalább 350 éven át tartó használat során sokkal több leletanyag kellett volna maradjon, másrészt lehetetlen, hogy ne történtek volna tatarozások, átépítések több évszázadon át. Igaz: maga a szerző sem gondolja véglegesnek a véleményét, hiszen a végén megjegyzi: „..A vár építési idejét (...) és pusztulását az elkövetkező évek kutatásai tovább finomíthatják” (34. oldal).

Demjén székelyföldi környezetben négy várat említ Both vára közeli analógiáiként: Kézdialmás-Álmos vára, Felsőköhér-Vityal vára, Sepsibükszád-Vápavár, illetve Alsórákos-Mihály vára. E négy esetből azonban a 12‒13. századra csak Alsórákos-Mihály várát keltezték, azonban ez a keltezés feltételes. Sófalvi elemzése során Felsőköhér-Vityal és Kézdialmás-Álmos várait nem tudja keltezni, míg Sepsibükszád-Vápavár kapcsán 14‒15. századi keltezést javasol.

Következésképpen, ezzel összefüggésben megszívlelendőek Sófalvi András szavai: „A kor (A 20. század 50‒70-es éveiről van szó – G.E.) szintjén alkalmazott ásatási technikáknak és módszereknek köszönhetően, valamint a szűkszavú középkori írott forrásoknak tulajdoníthatóan, a várak területéről előkerült szegényes régészeti leletanyag értékelése és interpretálása igencsak nehéz volt, és számos esetben ellentmondásos eredményeket és véleményeket eredményezett, amelyet sűrűn behálóztak különféle történelmi mítoszok és toposzok.”.

Szkeptikusak vagyunk a vár birtokosának meghatározása kapcsán is. Demjén is megemlíti (ld. a 34. oldal 31. számú jegyzetét): „...építőik kilétére, valamint a várak területének birtkokjogi hovatartozására nincsen adat” (34. oldal). Következésképpen mérete és jellegzetessége alapján a Sófalvi-féle vártipológia  2. típusához sorolható, azonban arra a kérdésre, hogy magánvár volt-e vagy sem, egyértelmű adataink nincsenek és gyaníthatóan nem is lesznek. Az is egyértelműsíthető, hogy birtokjogi kérdésekhez a régészet semmilyen adatot nem tud szolgáltani. Az viszont tény, hogy a 13. századi Gyergyó területén lévő vár e terület társadalmi rétegződésére egyértelmű régészeti bizonyítékokat szolgáltatott. Az ásatások eredményeit szemléletessé teszi a vár elméleti rekonstrukciója, amely Gyöngyössy János nevéhez fűződik (39. oldal, 14. ábra 1). 

A kötet második része a Szent Miklós Plebániatemplom  kutatását mutatja be. A régészeti kutatás összegzése Demjén Andrea nevéhez kapcsolódik (A gyergyószentmiklósi plebániatemplom régészeti feltárása (61‒95. oldal), az antropológiai anyagot Claudia Radu dolgozta fel (A humán csontanyag embertani elemzése (97‒106. oldal), illetve a plebániatemplom tornyának és tetőszerkezetének faévgyűrű vizsgálatát (dendrokronológiai vizsgálatát) Tóth Boglárka, Botár István és Grynaeus András végezte el (A gyergyószentmiklósi római-katolikus plebániatemplom tornyának és tetőszerkezetének dendrokronológiai vizsgálata).

Ez a fejezet a gyergyószentmiklósi templom építésére vonatkozó adatokat mutatja be részletesen (62‒66. oldal). Kronológiai sorrendben részletesen kitér a templommal kapcsolatos különféle írásos adatokra, kezdődően a javítási és bővítési munkálatoktól egészen olyan fontos adatokig, mint a cinterem bővítése, ugyanis a pestisjárvány miatt 1633-ban mintegy 700 ember halt meg. Fontos információkkal szolgálnak az úgynevezett vizitációs jegyzőkönyvek is (1717‒1755 évek). Páldául az 1717. április 1-i  egyházlátogatási jegyzőkönyv Szentmiklós filiájaként írja le Tekerőpatakot, Keresztelő Szent János tiszteletére emelt kápolnával (63. oldal). Ennél is részletesebbek az 1731-es vizitáció során gyűjtött adatok, ahol említést tesznek a tekerőpataki Gáborffi család kriptájáról, a hívek lélekszámáról, a templomi földekről, bevételekről, a plébánosról, a templom kerítésén kívül levő hat sírkőről, a kántorról és az iskoláról (64. oldal). Hasonlóan gazdag leírást tartalmaz az 1732., 1733., illetve 1735. évi egyházlátogatás (64‒65. oldal).

A ma is álló gyergyószentmiklósi templom nem középkori, ugyanis ezt 1756 és a 1773 között Fogarassy György építtette Szent Miklós püspök tiszteletére (65‒66. oldalal). A kötet következő lapjain a szerkesztő-főszerző a mostani és az ezt megelőző középkori templom kutatását mutatja be. A régészeti kutatásokat ebben az esetben is földradaros (georadaros) felmérések, kutatások előzték meg (erről lásd a 67. oldalon a 4. ábrát), amelyek egyértelműen jelezték a középkori kőtemplom alapjait. A kutatásnak azonban volt előzménye: 1964-ben Molnár István, a Székelykeresztúri Múzeum akkori régésze és Tarisznyás Márton végeztek régészeti kutatásokat, azonban ásatásuk eredményét nem közölték (lásd a 68. oldalon). Nagyon sok kérdést megoldott és természetesen újakat eredményezett a 2013-as ásatás. Erről Demjén a 69‒86. oldalakon számol be nagyon részletesen, a kutatás eredményeit pedig a 6‒21. ábrákon szemlélteti. A kutatás három szelvényen zajlott, melynek során néhány fontos kérdésre sikerült választ találni, kezdve a középkori templom keltezésével, illetve a 18. század második felében épített kriptával kapcsolatban. A jó minőségű dokumentáció révén elég egyértelmű képet nyerünk a középkorban épített templom különféle építésfázisairól, legyen az a szöveg vagy a szemléltető anyag (fényképek és a kutatási szelvények felszínrajzai, lásd elsősorban a 6‒7., 11‒12. ábrát).

Demjénnek e feltárás fényében tett megállapításai, vagyis hogy két templomról beszélhetünk (az első egy Árpád-kori templom, a második egy középkori templom, amely a gótika idején egy toronnyal bővült, illetve a templom támpillérei), nemcsak építészettörténeti, illetve régészeti fontosságúak, hanem történeti jelentőségűek, ugyanis mindeddig nem volt tudomásunk Árpád-kori templomról Gyergyószentmiklóson. Ezen ásatás eredménye az a következtetés, hogy Gyergyószéken úgy a középkori királyi adminisztrációval, mind az ezzel szorosan összekapcsolódó egyházi szervezettel már a 13. században egyértelműen számolnunk kell.

E kutatásokat – időrendi szempontból is – a templom körüli temetőből előkerülő csontvázakból vett szénizotópos minták csak megerősítették. Rétegtani szempontok alapján, valamint a sírok szuperpozíciója  és a C 14-es eredmények alapján Demjén a feltárt 27 sírt három temetkezési fázisba osztotta:

1. az I. középkori időrendi réteghez két sírt sorolt

2. a II. középkori időrendi réteghez sorolható (a gótikus templomhoz kapcsolható) temetkezések

3. újkori temetkezések 

A halottak fekvése Nyugat-Kelet tájolású a keresztény síroknál, azonban a példák hosszú sorát lehet sorolni Eurázsia területeiről (Belső-Ázsiától Kazahsztánig és onnan a Kaukázusig, illetve a Kárpát-medencéig), ahol a kereszténységtől eltérő kultúrkörök, civilizációk esetében is ismert ez a tájolási mód. Nyugat és Kelet a két uralkodó égtáj a lakóhelye az isteneknek a burjátok dualista világszemléletében is. Kisebb mértékben ellentmondásba keveredik a szerző a 81‒82. oldalon, amikor azt írja – amúgy helyesen – hogy a koporsó már a 12. században megjelenik a petőfalvi és a zabolai temetőkben, ezzel szemben néhány sorral alább, a 82. oldalon, azzal folytatja: „Koporsós temetkezések létére Székelyföldön a 1415. századtól vannak adataink”. Székelyföldet kevésbé ismerő olvasók számára: Petőfalva és Zabola a Székelyföldhöz tartozik. Kelet-Erdélyből régészetileg innen vannak adatolva – illetve talán Segesvár-Szőlős temetőjéből – a legkorábbi koporsós temetkezések.

Hasonlóképpen nagyon érdekes a 6. sírból előkerült párta, melynek székelyföldi párhuzamait (Szentábrahám, Csíkszenttamás, Máréfalva) a 16. századra keltezve a 84. oldalon említi. Mivel egy nagyon érdekes fejdíszről van szó, mi magunk is szólunk erről néhány gondolatban.

Először is a szó etimológiája kapcsán. A párta kifejezést a kutatás hosszú ideig szláv eredetűnek tartotta, és a bolgár párta (arannnyal hímzett kendő) szóhoz kapcsolta. Kniezsa István, majd Gunda Béla kutatásai alapján végül úgy vélték, hogy a korábbi véleményekkel ellentétben a szláv népek vették át a magyar nyelvből. A szó eredetije nem szláv, hanem a szalag, szegély jelentésű borte, parten kifejezésekből került a magyar nyelvbe a 14. század folyamán. A párta szavunk jelentheti valaminek a szegélyét, peremét, karimáját, de párta szóval jelölik a virágos növények virágszirmainak egy részét, a patás állatok patájának vagy körmének felső szegélyét, a hajótest felső fedélzetrészét körülölelő bordázatot is.

A középkorban különösen fontosnak találták viseletükben is jól láthatóan elkülöníteni a nők két csoportját: a hajadonokat és a már férjezett nőket. Mindezt a szociálpszichológiai jellegű jelképrendszerhez köthető, anyagi kultúrához tartozó fejviselet által is jelezték. A hajadonoknak tilos a konty, ami az asszonyoktól különböztette meg őket, illetve a másik véglet, a teljesen kibontott haj. Ellentétben az angol, német és olasz területekkel, ahol a fiatal nők hordhattak kibontott hajat, mert ez arrafele a szüzességet, az ártatlanságot jelképezte, a Kárpát-medencében kifejezetten csak egy társadalmi csoportra, a prostituáltakra vonatkoztatták a teljesen kibontott hajat, hiszen az akkori idők érvelése szerint a kibontott haj vonzóvá, kívánatossá tesz egy nőt. Emiatt, a hajadonok nem viselték kibontva a hajukat a mindennapokban, legkevesebb az volt, hogy fonatba rendezték hajkoronájukat. Példásak voltak az ezzel kapcsolatos áthágások büntetései is. Az ásatásokon tett pontos megfigyelések a leányok fejét a szüzesség jelképeként övező pántokról nagyon jelentősek. Hiszen míg a nemesség körében a pártaviseletre vonatkozóan korabeli ábrázolások, hagyatékleltárak, hozományjegyzékek is fennmaradtak, addig a középkori falusi lakosság körében használt pártákról jórészt csak az ásatásokon előkerült maradványok alapján alkothatunk képet. Ezért jelentős a gyergyószentmiklósi lelet is. Az egyszerű párták megtalálhatók ugyan a felnőtteken is, de nagyobb számban fordulnak elő a gyermekeknél (a gyergyószentmiklósi 6. sírban is egy 6‒7 éves kislány nyugodott). A párták ugyanakkor nemcsak viselőjük életkora, hanem vagyoni helyzetükből következően is különbözőséget mutatnak.

A falusi templomok temetőiből előkerült szegényesebb pártáknál legtöbbször vászon fedte a pártakoszorút. De több olyan párta is fennmaradt, amelyek módosabb egyénekre utalnak. A 17. századi adatok szerint a párta pl. a debreceni közrend leányainak is ékessége volt, paraszti divatja azonban csak a 18. századtól ismert. Ebből a szempontból is kivételes leletnek tűnik a gyergyószentmiklósi 6. (gyermek)sírból előkerült lelet.

E néhány adat kapcsán az is elmondható, hogy több mint bizonyos, egy, a középkori pártákról szóló Erdélyi-medencei szintézis jellegű elemzés a jövőben nagyon sok érdekes, régészeti és más, kultúrantropológiai, etnográfiai tanulsággal szolgáltathat.

 

 

 

A. Leány gyöngyös pártában (Magyarvalkó, Kolozs vármegye, 1894) (http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/img/4-199a.jpg);

B. Leányok gyöngyös pártában, templomból jövő asszonyok között (Vista, Kolozs megye, 1970-es évek) (http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/img/4-160r.jpg)

 

A fejezet második részében Radu Claudia az antropológiai leletanyag elemzését végezte el (A humán csontanyag embertani elemzése, 97‒106. oldal). Csak sajnálni lehet, hogy eredményeit nem hasonlította össze a Benkő Elek által vezetett csoport eredményeivel. Ennek a résznek tudománytörténeti vetülete is van, ugyanis az Erdélyi-medencében Botár István, Tóth Boglárka és Grynaeus András munkásságára méltán vonatkoztatható a jó értelemben vett úttörő jelző. (107‒128. oldal)

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy Árpád-kori templom alapjairól volt ugyan tudomásunk korábban is Gyergyószékről, Szárhegyről, azonban a Demjén által szerkesztett kötet szakszerűen közli az ásatás eredményeit is. A gyergyószentmiklósi ásatás során először kerültek elő templom körüli temető sírjai Gyergyószék területéről. Ez egyrészt önmagában is kutatástörténeti eredmény, másrészt azért is jelentős, mert még jobban egyértelműsíti a királyi adminisztráció jelenlétét a Gergyói-medencében, már a 13. században. Az ásatások eredményeit e fejezetben is szemléletessé teszi a templom virtuális rekonstrukciója, ami a 14. ábrán látható (78. oldal).

A kötet harmadik része időben későbbre datálható régészeti lelőhely feltárásának eredményeit ismerteti. A pricskei vesztegintézet régészeti összegzése Demjén Andrea munkája (A pricskei erőd és vesztegintézet régészeti kutatása, 135‒194. oldal). Ennek állatcsontanyagát Tugya Beáta dolgozta fel (Állatcsontleletek a pricskei veszteglőhely területéről, 195‒210. oldal). Széleskörű elemzést olvashatunk úgy a pricskei erőd, mint a vesztegintézet régészeti kutatásainak bemutatása kapcsán. A szorosokon és a hegyeken áthaladó utak létére az okleveleken kívül számos régészeti leletanyag hívja fel a figyelmet. Így északról a Kis-Beszterce völgyéből vezető úton a Tölgyesi szoroson keresztül Pricske irányába lehetett eljutni a Gyergyói-medencébe. Ezen út középkori meglétére egy középkori pallos, illetve egy 16. századi köpűs, levél alakú vasnyílcsúcs utal (ld. 135. oldal: 1‒2. ábra).

Az Oakeshott féle kardtipológiai elemzést felhasználva megállapíthatjuk, hogy a szálfegyverünk markolatgombja az úgynevezett „K” típushoz tartozik (ezt elsősorban 1290–1350 közé keltezte, de ritkán tovább is használták, egészen 1480-ig), keresztvasának típusa – a nem a legjobb fénykép alapján – pedig úgy tűnik, hogy az Oakeshott 2. keresztvas-stílus. Összességében a szálfegyvert az Oakeshott összesített tipológiája XIII. típus-példányai közé sorolhatjuk, amelyeket az angol fegyverszakértő elsősorban a 13. század vége‒14. századra keltezett. A kontextus nélküli fegyvert – tekintetbe véve a lehetséges használati időeltolódásokat – a 14‒15. századra datálhatjuk.

A következő oldalakon (136‒137. oldal) a szerző a vesztegintézet fogalmát tisztázza, ennek előzményét, kialakulását tárgyalja, s amelynek demográfiai, politika-adminisztrációs történeti jellege mellett orvostörténeti jelentősége sem hagyható figyelmen kívül. A vesztegintézetek léte, ahogyan megtudhatjuk a 138. oldalon, a 18. századig megy vissza. Természetesen mindez kapcsolatba áll a modernkori Erdély nyugatosodási, nyugatosítási jelenségeivel. A Habsburg állam apparátusa által hozott rendelkezések a nyugat-európai intézményrendszerek erdélyi meghonosítási kísérletei voltak. Ilyen közülük az említett vesztegintézet is.

A 139‒141. oldalakon a Luigi Ferdinandi Marsigli által 1690 telén tervezett pricskei erőd területén végzett régészeti ásatások eredményei kerülnek bemutatásra. A régészeti kutatásokat 2013-ban kezdték el, melyek során feltárták az erőd délkeleti részét. Egy kutatóárok segítségével átvágták az erőd árkát, illetve szintén kutatóárokkal kutatták meg az erős belsejét, ezt később a közepén szelvénnyé szélesítettek. Sikerült feltárni az 1747-es írott forrásban említett őrházat is. Az érdekes régészeti eredményekről a szerző a 141‒143. oldalakon számol be, az ásatások eredményeit a 144. oldalon található alaprajz (10. ábra) szemlélteti. A feltárt leletanyag az erődöt a 18. század első felére keltezi.

A vesztegintézet régészeti kutatásának tárgyalása előtt a szerző a vonatkozó írott források sokrétű és sok helyen végzett levéltári kutatásairól ejt szót (145‒150. oldal). Topográfiai szempontból a vesztegintézet – amelynek helyzetét az erőddel együtt a szerző a 13. ábrán szemlélteti – a Kőházak elnevezésű ponton került elő, ami az erőddel szemben, de annál alacsonyabb tengerszint feletti magasságon fekszik. (140. oldal: 4‒5. ábra). A geofizikai felméréseket követő régészeti kutatások (2009‒2013, 2015) részletes bemutatására a 154‒175. közötti oldalakon kerül sor. A feltárt 6 épület részletes leírása, alaprajzon való szemléltetését a 42. ábra tartalmazza. A 26., 30., 35. ábrákon a feltárt épületek rekonstrukciója közelebb visz a rég letűnt korok felidézéséhez.

Amint említettük, az állatcsontanyagot a nagykanizsai múzeum régészeti állattani szakembere, Tugya Beáta dolgozta fel (Állatcsontleletek a pricskei veszteglőhely területéről, 195‒210. oldal). Észrevételei és újszerű eredményei fontos előrelépést jelentenek a 18. századi székelyföldi realitások – a mindennapok – megismeréséhez.

A magyar nyelvet nem ismerők számára, a kötet fejezetei végén található angol és román nyelvű rezümék nyújtanak egyértelmű tájékozódást.

Ismertetőnk végén azt mondhatjuk el, hogy a gyergyói régészet most már monografikus formában is megszületett. Hogy hogyan növekedik, fejlődik, az a jövő titka. 

Gyergyószentmiklós a régészeti kutatások tükrében  (Szerkesztő: Demjén Andrea).  Kolozsvár ‒ Gyergyószentmiklós, 2016, Erdélyi Múzeum  – Tarisznyás Márton Múzeum.

Hegyi Géza: A pápai tizedjegyzék tévesen azonosított székelyföldi helynevei. In: Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből. Szerk.: Sófalvi András ‒ Visy Zsolt. Énlaka ‒ Székelyudvarhely, 2012, Pro Énlaka Alapítvány – Haáz Múzeum, 109; Uő.: Egyházszervezet és egyházi élet. In: Székelyföld története I. Szerk.: Benkő Elek ‒ Oborni Teréz. Székelyudvarhely, 2016, MTA BTK – EME – HRM, 377. Demjén szerint (14. oldal) Hegyi ezen véleménye kapcsán elképzelhető Entz Géza hatása. Entz Géza: Erdély építészete a 1113. században. Kolozsvár 1994, 64. Tény az, hogy Hegyi csak egy listán tünteti fel, kérdőjellel.

Benkő szerint Szárhegy lehetett a későbbi Gyergyószék központja, véleményét pedig egy párhuzammal (Torjavásárhely – Kézdivásárhely) húzza alá. Benkő Elek: A középkori Székelyföld. Budapest, 2012, MTA BTK Régészeti Intézet, 361; Uő.: Székelyek a középkori Magyar királyságban. In: Székelyföld története I. Szerk.: Benkő Elek ‒ Oborni Teréz. Székelyudvarhely, 2016, MTA BTK – EME – HRM, 272‒274.

„A nyugati sáncztól 100, a keleti belső sáncztól 60 lépésnyire, egy köridomu 100 lépés kerülettel biró felső vár van, mely a kétoldali szárnyerődök csaknem középpontján a középkori váraknál szokásos belső balliumot képezte. Ezen belső körerőd keleti és nyugati részén két hatalmas zömtorony (donjon) állott, melyek halomra vannak most omolva; de csak csekély ásásra is falomladványokra, nagymennyiségű ragacs (cement) töredékre és kőre lehet akadni, mi e donjonok egykori lételét kétségtelenné teszi. Az ezeket összekötött köridomu várfalak az északi oldalon még 1–2 láb magasságban ma is állanak, a déli oldalon csak gátonya vehető ki. E csekély nyomok elégségesek arra, hogy e vár egykori lételét biztosan megállithassuk. A hagyomány azt mondja, hogy az Hiripné vára volt. Ennek a Hiripnének pedig két fia volt, Ábrahám és Damokos, mindkettő vitéz levente, de mind kettő zsarnok, kik a vidéket e bevehetetlen sziklavárukból nyomorgatták, s főként kedvtelve rabolták el a vidék legszebb szüzeit. E boszura hivta fel a sértett szeretőket, miért azok egyremásra (gyakran) jelentek meg a vár alatt, elégtételt követelni a leányrablóktól…  Ez a vároldali romoknak regevilága, mi e várnak régi épitését látszik jelölni. A romokat ugy látszik, később kiigazitották, mert a XVII. század végén azt a Both-család birtokában látjuk, lakja pedig azon Both királybiró, ki a Rákóczi-forradalom alatt Gyergyó hős népét a nemzet ügye mellett vezérelte, kit hősiessége, s gyászos vége a gyergyóiak emlékében szent vértanuvá tett.” Orbán Balázs: Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természtrajzi és népismei szempontból II. Pest, 1869, 109.

Székely Zoltán: Ásatások a lemhényi (Kovászna megye) és a csíkrákosi várban. Sepsiszentgyörgy, 1980, Acta Hargitensia, 39‒43.

Sófalvi András: A székelység középkori várai. Kísérlet egy székelyföldi vártipológia kidolgozására. In: Várak nyomában. Tanulmányok a 60 éves Feld István tiszteletére. Szerk.: Terei György ‒ Kovács Gyöngyi ‒ Domokos György ‒ Miklós Zsuzsa ‒ Mordovin Maxim. Budapest, 2011, Castrum Bene Egyesület, 246: 1. táblázat.

Székely Zoltán: Contribuții la problema fortificațiilor și formelor de locuire din sud-estul Transilvaniei. In: Aluta 8‒9, 1976‒1977, 61.

Sófalvi András: Székelyföld középkori várai és a keleti határvédelem. A székelyföldi várak kutatása és problematikája. In: Castrum 3, 2006, 6: térképmelléklet, 7.

Sófalvi András: A székelység középkori várai.  i.m., 246‒247: 1. táblázat.

Sófalvi András: Székelyföld középkori várai.  i.m., 7.

„A központi toronyépületből és általában külső védelmi vonalból álló várak (toronyvárak) típusát a kis alapterület jellemzi” Sófalvi András: A székelység középkori várai i.m., 247.

E kérdés kapcsán l. Benkő Elek – Székely Attila: Középkori udvarház és nemesség a Székelyföldön. Budapest, 2008, Nap Kiadó.

A dendrokronológia, mint sajátos tudományág története visszamegy már Leonardo de Vinci-ig. Jóval később Charles Babbage rájött, hogy a fákon található évgyűrűk alkalmasak lehetnek kormeghatározásra. Észrevételeit azonban nem ültette gyakorlatba. A dendrokronológia alkalmazási lehetősége azon a felismerésen alapszik, hogy a különféle famintákból vett évgyűrűsor átfedésekbe hozható, és ezzel folytonos, nagyon messzire mutató sorozatot lehet alkotni. Ez a cross-dating, vagy overlapping, amelyet magyarul „átlapolás”-nak fordítanak. Részletesebben l. pl.: Grynaeus András: Dendrokronológia. In: Régészeti Kézikönyv. Főszerk.: Müller Róbert. Szerk.: Gróf Péter, Horváth Ferenc, Kulcsár Valéria, F. Romhányi Beatrix, Tari Edit, T. Biró Katalin. Budapest, 2011, kiadja a Magyar Régész Szövetség, 525‒531; Fába zárt történelem. Múlt kor történelmi portál, 2006. dec. 14 http://mult-kor.hu/cikk.php?id=15835&pIdx=3&print=1 (2016.12.17); Botár István ‒ Grynaeus András ‒ Tóth Boglárka: „Új” módszerek a történeti faszerkezetek keltezéséhez. A dendrokronológiai kutatások kezdetei Erdélyben. In: Transylvania Nostra II/4, 2008, 10‒14.

A középkori templom melletti temetőt cinteremnek nevezték, amely a görög koiméthrion, 'nyugvóhely, fekvőhely' szóból ered. A templom körüli temetők kialakulásának elemzését ld.: Bollók Ádám: A keresztények temetkezései és a keresztény temető a késő ókor és a kora középkor évszázadaiban. In: Szent Márton és Pannónia. A kereszténység a római világ határán. Szerk.: Tóth Endre, Vida Tivadar, Takács Imre. Pannonhalma‒Szombathely, 2016, Pannonhalmi Apátsági Múzeum, 113‒122.

Ld. a 13. jegyzetet.

Tomka Péter: Adatok a Kisalföld avar kori népességének temetkezési szokásaihoz II. A tájolás. In: Arrabona 17, 1975, 5–90; Kruglov, Evgenii V.: Pogrebal’nyj obrjad oguzov Severnogo Prikaspija 2-j pol. IX–1-j pol. XI v. In: Stepi Evropy v epohu srednevekov’ja. Hazarskoe vremja. 2. Doneck, 2001, 395–403; Kruglov, Evgenii V.: Pečenegi i oguzy:  Nekotorye problem arheologičeskih istočnikov. In: Stepi Evropy v epohu srednevekov’ja. Polovecko-zolotoordynskoe vremja. Vol. 3. Doneck, 2003, 13.

Lőrincz L. László: Mongol mitológia. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 14, Budapest, 1975, Akadémiai Kiadó.

Harhoiu, Radu ‒ Gáll, Erwin: Necropola din secolul XII de la Sighişoara-Dealul Viilor, punctul „Necropolă”. Contribuţii privind habitatul epocii medievale timpurii în Transilvania estică. In: Analele Banatului 22, 2014, 203‒204, 211.

A szó eredetéről, bővebben l.: Zay Orsolya: Tegnap még lány vala, most immár kontya vagyon. Női haj- és fejviseletek a kora újkorban. In: Fiatal Középkoros Régészek VI. Konferenciájának Tanulmánykötete, Székesfehérvér, 2016, Szent István Királyi Múzeum, 207−208.

Tóth M.: XVII. századi párták restaurálása a nagylózsi ásatásból. Kézirat, MNM Restaurátor és Műtárgyvédelmi Főosztály Könyvtára, Budapest 1979. Idézi: Edőcs Judit: Középkori párták a jáki templom mellől. In: Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője, 28, 2004, 359.

Zay Orsolya i.m. 205: 5. jegyzet.

Pl. Debrecenben a város egy perben a következő döntést hozta: egy leányt, mert keszkenővel kötötte be a fejét és a Bikaháznál arcátlanul viselkedett, 36 pálcával büntetett a tanács, azután csengős szarvat tétetvén a fejére, hóhérral hajtatta végig az utcákon és úgy űzte ki a városból. Idézi: Zay Orsolya i.m. 207, 10. jegyzet.

Magyar Néprajzi Lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula., Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó, IV. kötet. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-491.html. (2016.12.18)

Gábor Gabriella: Középkori párták Békés megyében. In: Studia Archaeologica 2, a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1996, 388‒389.

Benkő Elek: A középkori Székelyföld. i.m., Budapest, 2012, II. kötet.

Darvas Lóránd ásatása, 2007. Benkő Elek: A középkori székelyek. Budapest, 2012, I. kötet, 225, 31. jegyzet; Uő.: A középkori székelyek. In: A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon/Archaeology of the Middle Age and the Early Modern Period in Hungary.. Szerk.: Benkő Elek, Gy. Kovács Gyöngyi. MTA Régészeti Intézete, Budapest, 2010, 1. ábra 8. szám; Uő.: Középkori templomok. In: Székelyföld története I. Szerk.: Benkő Elek, Oborni Teréz. MTA BTK‒EME‒HRM. Székelyudvarhely, 2016, 400: Kép.

Oakeshott, Ewart: The sword in the Age of the Chivalry. Woodbridge, 1997, The Boydell Press, 41‒51, 96, 114.




.: tartalomjegyzék