Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Március
2017 - Február
2017 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - Március
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

MIT TUD A KÖLTŐ

 

A jó vers nem enged el. Nem hagy békén, nem hagy nyugton, ott kavarog a fejedben, ott áramlik, ott hullámzik, pulzál, dobog, lélegzik a mindennapjaidban, perceidben, pillanataidban; előjön a leglehetetlenebb helyzetekben, adóhivatalban, buszon, üzletben, erdőn, mezőn, barátaiddal való beszélgetéseidben, kedvesed, szerelmed, társad szembogarából, hangjából, gesztusaiból, egyszóval szinte bármiből, amivel érintkezésbe kerülsz mindennapi gondjaid, bajaid, dolgaid stb. közepette. De előbb megszúr, mint egy darázs, megüt, mint a légkalapács, odavág, odabasz, hogy kereng tőle a fejed, szédület környékez, csillagok miriádjai kezdenek ragyogni körülötted a világmindenségben a kimondhatatlan örömtől, jóérzéstől, boldogságtól. Milyen patetikusnak hangzik ugye? És milyen rosszul is esik megszakítani ezt az ünnepélyes bevezető futamot; szinte rááll a tollam, a billentyűzetem, hogy folytassam. Talán azért, mert valahogy így van, mert valami hasonló, szavakkal körül alig írható jóérzés áramlik át az emberen, amelyet patetika, ünnepélyesség, a boldogságérzés milliónyi csiripelő madárka-szavai nélkül aligha, és igen nehezen írhatnánk le.

Pedig jó vers, önmagából sugárzó, igazi nagy vers – és nem csak Gottfried Benn Líraproblémáiból tudjuk – a legnagyobb életművekben is alig van tíz-tizenkét darab, igen-igen, ami nagyon nagyoknál és szerencséseknél felduzzadhat egy kicsivel többre, duplájára, mondjuk.

Hogy mi a jó vers, mi a nagy vers, azt pedig valahonnan belülről, zsigerből érezzük. Feláll a szőr az ember hátán, amikor elolvassa, borzongás fut végig a testén, lelkébe vág, széttrancsírozza szinte, annyira megérinti. És nincs benne zavar, érthetetlen katyvasz, mint ahogy ifjúkorunkban gondoltuk, hogy milyen is a modern vers: érthetetlen, hanem tiszta, mint a forrásvíz, érthető, plasztikus, mégis sejtelmes; s noha úgy tűnik, hogy „fogjuk”, „vesszük” minden szavát, mégis valami titok mindig marad benne. Aztán elgondolkoztató is, különös, olyan, ami szinte helyettünk, nevünkben szól, úgy érezzük, talán mi is meg tudtuk volna írni, csak megelőztek, mert ugyanígy gondoljuk mi is, helyettünk is elmondja, megfogalmazza, amit mi nem még, vagy így nem még. És van benne valami álomszerű is, valami legmélyebbről jövő, amit csak ekkor és ott sikerült felhozni, mint egy bányász, vagy mint egy mélytengeri búvár, a legmélyebbről, a legeslegeslegmélyünkről, a miénkről is, mint egy közös, mélységesen mély tudatalattiból. Pedig olyan egyszerű az egész, egy-két szóval össze is lehetne foglalni, hogy miről szól. És mégis. És mégsem. És talán ez benne a titok. A nagy titok.

A Hogy elérjek a napsütötte sávig, a Farkasok órája (a kettő egyébként ugyanabban a Holmi-számban jelent meg a kilencvenes évek elején), A tízezer Borbély Szilárdtól, Kemény István Egy nap életje szinte be van égve az ember tudatába; vagy a Valaki jár a fák hegyén, vagy a Nyár, némafilm, és sorolhatnám még őket. Vagy Tóth Krisztinától A világ minden országa, és a másik: a Kutya. Még arra is emlékszem, hogy nem is olyan régen, első közlésként mikor, hol olvastam ezt az utóbbit. És hogy sokáig nem ment ki a fejemből, mint ahogy napok óta itt kavarog bennem egy még nem nagyon jegyzett költő (mi a jó kifejezés erre?), Tamás Zsuzsa tavaly megjelent kötetéből egy, a Kutyával rokonítható darab, A vetélés utáni első. Kis, vékony kötet, alig három tucatnyi költeménnyel, köztük pár darab, szinte mind a három ciklusra szabott nagy dobással. Egyike az említett költemény. Eddig nem sokat tudtam a szerzőről, nem is volt nagyon szem előtt, ez csupán a negyedik kötete, és legelső a Magvetőnél. Jó éve már, hogy a kezembe került, várakoznom kellett, üres perceket kellett elütnöm Szegeden, egy autóban, amikor kinyitottam, és végignyálaztam, amennyire lehetett. És ez a vers azóta nem engedett. Most, hogy szinte egy évre rá újra kezembe veszem a könyvet, mint ismerősömet keresem legelőre ezt a darabot, és most már, azt hiszem, ezután mint kedvencemhez fogok mindig is visszatérni. Jó költő igen jó verse. Hogy nagy vers-e, nem tudom, de mindenképp súrolja a lécet. Pedig nincs benne semmi különös, semmi spéci, semmi egzotikus, semmi egetverő, nem szól semmi másról, mint az életünkről, örömről és tragédiáról. Traumáról és feloldódásról – és átlényegülésről. Mindkettőről, mint a halál, a vég előszobáiról. Ahogy finoman egymásba csúsztatja-játszatja, szinte eszköztelenül, leíró módon, abszolút szenvtelenül a vetélés emlékét, rettenetét, kiszolgáltatottságát, megalázottságát a szerelem, szeretkezés, az együttlét feloldó, borzongatóan csodálatos örömével és együttes megsemmisülésével. (Fekete Vince)

 

MI HÁT A KÖLTÉSZET?

 

„Ég a sugaraktól sebhelyes föld arca,

elült az avantgard zajos kofa-harca.

»Századvég«, gondolja az értelmiségi,

»bár a szép remények nótája a régi«.

Mi hát a költészet, mesterek közt mester,

zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel;

mire illik rá még ugyanúgy a mérték,

ahogy azt a régi mesterek kimérték…”

 

– talán mondanom sem kell, hogy a 200 éves Arany János miatt vettem elő ismét Orbán Ottó Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek című verseskönyvét2: ebben a kötetben olvasható ugyanis az a vers (első nyolc sorát lásd fent), ami szerintem – Weöres Negyedik szimfóniája mellett – az Arany Jánoshoz írt költemények legszebbike…

Bő negyedszázada vettem meg a Szép nyári nap…-ot a csíkszeredai Corvina Könyvesházban, Kukorelly Endre Maniére című kötetével együtt. Nem tudom, hogy történt, de hazafelé tartva Lövétére, a buszon Kukorelly könyvét kezdtem olvasgatni, s egyszerűen nem akartam hinni a szememnek-fülemnek: „Szóval így is lehet verset írni – mondtam magamban. – No hát akkor gyerünk!” (Aki kíváncsi arra, hogy egy fiatal költőt mennyire el tud bűvölni egy másik költő nyelvi manírja, olvassa el az első kötetemből a „Kerek lesz a vég, mint dundi babaarc” kezdetű verset. Ezt a versemet ugyan ma sem tagadom meg, csak a „nyelvi bravúrt” ma már kevésbé tartom fontosnak, mint korábban; ha úgy tetszik, ugyanaz a véleményem, mint Pilinszkynek, aki szerint az igazán nagy írók, Homérosz például, vagy Shakespeare vagy Dosztojevszkij nem voltak jó stiliszták, az evangélistákról nem is beszélve – utálták is őket a művelt rómaiak…)

Kukorellyvel ellentétben Orbán Ottó már negyedszázaddal ezelőtt is régi ismerősöm volt – a fordító Orbán Ottó legalábbis mindenképpen az volt: szobám falát Lövétén sokáig egyetlen kartonplakát díszítette: erre a kartonra ragasztottam föl azt a 8 darab A4-es lapot, amelyekre lemásoltam Ginsberg Üvöltését Orbán Ottó fordításában. S most, hogy a 200 éves Arany miatt újra elolvastam a Szép nyári nap…-ot, rendesen elszégyelltem magam: hűtlenül hagytam, hogy édesanyám elégesse azt a kartonplakátot! Sárga volt nagyon, légyszaros volt nagyon, de mennyire hozzátartozott székelyudvarhelyi, középiskolás hippi-korszakomhoz. Hűtlen lettem a fordító Orbán Ottóhoz, és hűtlen lettem a költő Orbán Ottóhoz is, pedig már negyedszázada is komolyan izgattak az ilyen sorok: „az irodalom mint az irodalom tárgya / gondoljunk csak bele / egy pornóüzlet” (A költő körülírja mesterségét, 5. o.); „a líra rossz korszakát éli / gondolja a líraszakértő és kéjesen nyújtózkodva egyet / körültekint a nyomor aszalta kontinenseken / csatahajók fűkunyhók felhőkarcolók / meg más effélék NEM IS CSODA / gondolja és elmegy a regényelmélet felé / mely naprakészen jelzi a világtőzsde  árfolyamingadozásait / miközben Líra anyó / az érdemes madám / talányos mosollyal ül a kassza mögött / ő tudja amit tud / a puritánok jönnek és mennek / de az üzlet marad / a macskaköves kisvárosi utcán / mindig föltűnik egy-két sompolygó járókelő / aki izzadt tenyerét a kabátjába törülve / bekopog az ajtón” (A líra rossz korszaka, 15. o.); „ki nem állhatom a költőt akinek orrán-száján dől a költészet / a szó szűznemzéséből szörny születik” (Rembrandt, 67. o.) stb.

„Mi hát a költészet?” – kérdezhetném Orbán Ottótól, ahogy ő kérdezte már idézett, Arany Jánoshoz című versében, s ahogy kérdezi a Szép nyári nap… szinte minden versében. Megnyugtató válasz természetesen ezúttal sincs, de egy válaszlehetőséget külön is, kiemelten is idemásolnék (a 36–37. oldalról):

 

A költő a költészet hatalmát dicséri

 

            1

 

            közönybe fulladnak robbanékony verseim

            leírok egy verssort nem történik semmi

            csak a halk kuncogás hallatszik

            na ugye megmondtuk

            amitől persze teljesen kiborulok

és ordítani kezdek

AZ NEM LEHET HOGY ANNYI SZÍV

mire ismételt kuncogás hallatszik

már miért ne lehetne

nahát ez aztán végképp sok nekem

nyomorult kor nyomorult közösség

szikrázik egy prófétai átkot

a házilag barkácsolt verspetárda

aztán kialszik

 

2

 

nem történt semmi

és minden józan megfontolás ellenére

valami történt

úgy képzeljük a dolgot

mint a víz körtáncát

ég és föld között lebegünk

beleszivárgunk a talajba

sókat hozunk-viszünk

nem vagyunk sehol

hanem egyszercsak kitör a botrány

és gyógyíthatatlan izgágaságunk

népharag vagy tudományos fölfedezés képében

megrázza az idő félkész épületét

nicsak mondják az arra járók

már megint tavasz van

 

Vagy idézzem A költő, a gondos gazda című verset a 24. oldalról? Miért ne? – ugyanolyan „fölösleges”, mint a fentebbi vers, de legalább sokkal rövidebb: „Szőlőhegynek képzeli életét: a teraszos művelés körívei / versről versre kúsznak fölfelé a vulkán oldalán; és körben / a romok, a lávagöcsörtök, a szétszórt lábszárcsontok, a / csákánnyal bevert koponyák – a szüreti táj.” (Lövétei Lázár László)

 

NÉGYLÁBÚAK, TOLLASOK, VALAMINT KÉTLÁBÚ TOLLATLANOK

 

Ha azt írnám, hogy Tamás Kincső első könyvének3 témája egy félreeső tanyán gyerekeit

egyedül nevelő nő hétköznapjai, valahogy nem lenne teljes, még ha szűkebb értelemben

véve igaz is. A valóság mindig változatosabb, színesebb, mint a róla gyártott címke. A

szerző futólag említi ugyan könyve lapjain, hogy a főszereplő (akiről azért tudni lehet,

hogy ő maga) férjnél volt, de aki szaftos válóperes sztorira számít, vagy önsajnálatra és

lelki sebek nyalogatására, az nem jó helyen kereskedik. Inkább egyfajta csendes derű

lengi át ezeket a történeteket, a dolgok és történések finom iróniával és öniróniával való

kezelése. Valahogy mintha még nyert volna is a főszereplő(nő) azzal, hogy figyelmét és

törődését gyerekein kívül nem kell megosztania egy férjjel is, így nagyobb figyelmet tud

szentelni környezete különböző kétlábú és négylábú lényeire. Akik és amik meglehetősen

sokfélék, és sokféle az ő csetlésük-botlásuk is.

Félreeső tanyát említettem, de azért nem kell valami ember nem járta vidékre gondolni,

ilyen ma már errefelé is ritka. A falun kívül található a telek s rajta a ház, de azért van

szomszédság is, a közeli pisztrángászat meg tehenészet tulajdonosai, alkalmazottai. A

kert mellett hajtja naponta a pásztor a csordát, faszállító autók húznak el az úton,

gombászók, málnászók, kirándulók vetődnek arra. Villanyóra-leolvasó és 

postás versus házőrző ebek. Mivel nincs akkora nyüzsgés, mint a városban, ha két ember

találkozik, szót váltanak, jobban odafigyelnek egymásra. Probléma is adódik olykor

egyik-másik szomszéddal. Néha még több is, mint az állatokkal.

Na igen, az állatok. Kutyák, macskák, aranyhalak. Teknősbéka, vadászgörény. Meg

a háziállattá szelídült, már-már családtaggá avanzsált, okos (rafinált?) madarak: szarka,

varjú, holló. Egy ilyen félreeső helyen közeli ismeretségbe kerül az ember lánya a nem

háziállat pelével, őzzel,, barázdabillegetővel, széncinegével is. Szó esik még farkasról,

medvéről, de csak valahogy úgy, mint a Micimackóban az Elefántról: rebesgetik, hogy

létezik, fél is tőle mindenki, de (szerencsére) nemigen lehet összefutni vele.

Minden állat egy egyéniség, és ennek megfelelő bánásmódot igényel. Mindeniknek

megvan a maga története, amit a szerző nem mulaszt el egy-egy fejezetben megosztani az

olvasóval. Tömören, feszesen, tárgyra törően. Céltalan, parttalan locsogás kerülve.

Többek közt ettől is olvasmányos a könyv. A szerzőnek bár ez az első kötete,

megírásával dicséretes profizmusról tett tanúságot.

Úgylehet, állatok tartása mellett gyereket is könnyebb nevelni. Az állatokkal mindig

adódik valami gond, galiba, a gyerekek csínytevései ezek mellett jótékonyan

elsikkad(hat)nak. Meg hát a gyerekeket is felelősségre neveli az állatok gondozása.

Üdítő olvasmány Tamás Kincső könyve. Ha jól tudom, készül már a folytatása is. Egy

másik könyve meg leadva a kiadónál. Kíváncsian várjuk megjelenésüket. (Molnár

Vilmos)

Tamás  Zsuzsa: Mit tud a kert. Budapest, 2016, Magvető Kiadó.

2 Budapest, 1984, Magvető.

3 Tamás Kincső: A Csinált-patak állatkertje. Marosvásárhely, 2016, Mentor Könyvek Kiadó.




.: tartalomjegyzék