Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
2017 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - Szeptember
Kabdebó Lóránt

Rejtekút Szabó Lőrinc személyiséglátomásában

„A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni. / B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!” Egy beszélgetésből rögtönzött mottó 1927-ből, egy csak napilapban megjelent Szabó Lőrinc-vers bevezetője. Aztán: „Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz” – kezdi Szabó Lőrinc talán legismertebb és legvitatottabb versét a harmincas évek elején. Az alulmaradt ember kétségbeesését felvezetve. A modellt is megrajzolja: „s mint cellábazárt néma őrült, / ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol: / mellében futkos és ugat / egy új, vad, állati sikoly” – évtizeddel a Nagyon fájt megelőzve.

Előfutárai az austerlitzi csatatéren az üres égre tekintő Andrej herceg ellenében Pierre Bezuhovtól Eliot Prufrockjáig, Gottfried Benn rákbarakbeli látomásáig, Cendrars A transzszibériai expressz utasától Ezra Pound Mauberleyjének vívódásaiig, és Ady Margita-regénye személyiségvesztett tájékozódó emberéig. Trójai Hector és Hamlet királyfi helyett már a „boldog békeidőkben” (hisz 1912-es költeményeket idézek!) felfedezik az ember személyiségét megrontó perspektívátlanságot, megaláztatást, megelőzve a huszadik század elkövetkező borzalmait. Ez az új az emberiség múltbéli történeteihez és eljövendő borzalmaihoz képest. De mindez nemcsak filozófusok képzelme, hanem fizikusok által felvetett, népszerűsített természettudományos ismeret. Schrödinger: „De tisztán természettudományos kutatással a legkevésbé sem tudjuk meghatározni a nagy egésznek az értelmét. Minél alaposabban vizsgálódunk, annál értelmetlenebb minden. A lejátszódó színdarab nyilvánvalóan csak a szemlélődő szellemmel való kapcsolatban nyer jelentést. De hogy ez milyen kapcsolatban áll vele, arról a természettudomány csak értelmetlenségeket tud mondani: mintha éppen annak a színdarabnak a következményeként jött volna létre, amelyet éppen néz, s el is pusztul majd benne, amikor a Nap kihűl, s a Föld jég- és kősivataggá válik”. És Heisenberg: „A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”

A magyar költészet a Németh G. Béla felidézte önmegszólító versforma sajátos válfaját hozza létre, melyben a költő egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét konstatáló szólamot. A két szólam ugyanakkor nem zárja ki egymást, a költők nem poláris ellentétükben ragadják meg őket: ezek ugyanis feladataikat két, egymást nem metsző síkban oldják meg. Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, és teljesíti önmagát, szerepeket vesz fel, és lázad a külvilág nyomása és a belső végtelen pusztulása ellen; a másik szemlélődő jellegű: a külvilág öröknek látott szövevényének tudomásulvételében, a tehetetlenségben teljesül ki, szkeptikusan beletörődik a változtathatatlanba. Nevezzük az egyik szólamot az aktorénak, a másikat a nézőének, mindkettő azonos eséllyel van jelen e versekben, a tudatban lezajló „tükörszínjáték”, a dialogikus költői paradigma egyformán szükséges szereplői ők. E kettő feszültségéből adódik a „Te meg a világ” „tükörszínjáték” versbeli megjelenési formája, melyet szakmánk rendszerváltó konferenciáin még valaha a Pécsi Egyetemen „én is kerekítem, te is kerekíted” alapon, fúgaként továbbgondoltunk. Legutolsó megszólalás ennek tudatosításában Kulcsár-Szabó Zoltán kollégánk nagydoktori vitáján a nekem adott válaszában hangzik el legkarakteresebben: „A Te meg a világ kevésbé az individualitás önleírását, mint inkább ennek végső lehetetlenségét tárja fel, az individuum költészete helyett az individuum válságának költészetét megvalósítva.” „[J]elezvén ezzel, hogy e differencia mentén nem annyira a lírai én »alakja«, hanem annak olvashatatlansága ismerhető csak fel”.

Én már ebben a megfogalmazásban benne hallom a kétely hangját is, amely az individuum védelmére berendezkedő megalázkodó bezárkózásnak az oximoronját is sejti: az Egy-nek megjelentethető kettős értelmezését kívánja. Nemcsak a védekezésbe szorult aktor állapotának jellemzését, de a néző figyelőállásában megjelenő keresésnek valami egészt átfogó rálátására való sejtelmeit is. Mert csak így válik érthetővé a Te meg a világ kötet ikonikus versének, Az Egy álmainak hal-hasonlata, mely értelmezésének eddig magam is többszörösen – sohasem sikeresnek érzetten – nekiugrottam:

 

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,

az értelem szökik,

de magára festi gondosan

a látszat rácsait.

Bent egy, ami kint ezer darab!

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenűl?

 

Amint a bibliai Jób beszédét Szabó Lőrinc utóbb értelmezi: „Jób barátai mindig úgy beszélnek, mintha az isten titokban kihallgatná őket. Jób viszont, az »Istenen belüli« lázadó, őszintén beszél.”

Ennek, az „Istenen belüli” hangnak aztán most megtaláltam egy rejtélyes, elrejtett szövegét Szabó Lőrinc szöveguniverzumában már korábbról, 1925-ből, melyet ezzel az ajánlással ad át akkori talán legközvetlenebb barátjának: „Ascher Oszkárnak ezt a próbálkozást, kérve, hogy sose juttassa el nyomdába ezt a részben hamis, egészében igaz Szent-Ágoston-szöveget. 1925. szept. 15. Szabó Lőrinc.” Íme a szöveg, „a Confessiones I-IV.-alapján fogalmazva”:

 

SZENT ÁGOSTON: ISTEN DÍCSÉRETE

 

Nagy vagy, Uram, és nagy a te dicséreted; és nem tudom, mi néven hívjalak, mikor magamba hívlak. S hová jöhetne belém az isten, aki az eget és földet teremtette? Hová hívjalak magamba, mikor benned vagyok? Hová mehetnék, elhagyva eget és földet, hogy kívűlről jőjjön belém az isten, aki így szólt: betöltöm az eget és földet?

De befogad téged a föld s az ég, mert te betöltöd őket? Vagy betöltöd, és túlcsordúlsz rajtuk, mert nem bírnak befogadni? S hova ömlik ami megmarad belőled, ha már túlcsordúlt veled az ég s a föld? Vagy nincs szükséged semmire, hogy összetartson, te, aki mindent összetartasz, mert mindent, amit te töltesz meg, összetartva töltesz meg? Nem az edény, lelkeddel súlyosult sok edény, építi föl roppant vázaidat, mert széttörik a váza, törik az edény s te nem ömölsz ki belőle. S mert téged, Egész, semmi se bír befogadni egészen, részben fogad be minden, s minden ugyanabban a részben? Vagy egyik az egyiket, a nagyobb a nagyobbat s kisebbet a kisebb? Van részed, amelyik nagyobb, kisebb is van az egészben? Vagy mindenütt egész vagy és semmi se fogad be egészen?

Mi hát az én uram, istenem? Mi lenne, kérdem, ha nem az Úristen? Mert ki úr az Úron kívül, és ki isten az Istenen kívül? Csúcs vagy uram, a jóság orma vagy, kint- s bent- ható, mindenható, irgalom, hatalom, rendithetetlen rebbenő, torony, tető, legszebb és legszentebb erő, alakban szilárd és megfoghatatlan, mindennek változása, sose uj, sohase régi, mindennek ujulása; elsorvasztod a kevélyeket, és nem tudják; mindig munkás, mindig pihenő, gyüjtő és nem szűkölködő; szerelem vagy, vihartalan, féltékeny, és zavartalan, megbánás, fájdalomtalan, haragszol és te vagy a csönd. Túlfizetnek, hogy adós légy, s kinek van kincse, mi nem a tiéd. És visszafizetsz, senki adósa; mindent elengedsz és semmit se veszítesz. Mert csúcs vagy, uram, a jóság orma vagy, s vereség a szó annak, aki rólad beszél, s mégis: jaj azoknak, akik hallgatnak rólad ott, ahol a beszélők már elnémultak.”

 

És feltételezhetően ezt a szöveget csatolja az 1940. húsvétján mondott rádiós előadásába (a szemelvények nem maradtak meg), melyet így vezet fel: „Önvallomásai egyik leggyönyörűbb alkotása az önéletrajzi irodalomnak: ennek az elejéről emelünk ki most egy istent hívó és magasztaló himnikus részletet. A nehézveretű stílus szómágiája éppúgy hat benne, mint a spekulációk labirintikus finomsága, az árnyalatok és ellentétek csodálatos játéka.”

És mellé ideidézem a gyorsírásban szintén rejtve tartott, Jeszenyin halála ürügyén a meghalást és az Isten-látást szonetté szövő szövegét, melyet valaha Fried István barátom köszöntésére fedtem fel:

 

ISTEN

 

Fönt mozdulatlan szem vagyok, derü és

szellem, ki mindent elbüvöl.

Lent hús és tenger s a gyönyör

mint édes, puha és iszonyú fűrész

 

jár gerincemen, rajta hegedül,

ahogy a testi szerelem

végső percei, de szüntelen,

rég szüntelen és könyörtelenül!

 

Hol vagyok? Ha pillám lezárúl,

testem ízekre hullva száguld

zavaros, sötét, óriás körökben.

 

S ha lassan ujra fölnézek: fölöttem

hüvösen ragyog és teremt

Isten, az Értelem és a Rend.

 

Ha ezeknek az elrejtetten alakított szövegeknek az ismeretében olvasom a Baránszky-Jób László figyelmeztetése alapján eddig csak „az önzés cápája” stirneri ihletésűnek értelmezett Az Egy álmai című verset, akkor – továbbalakítva a Kulcsár-Szabó Zoli „kerekítette” fúgát – az individuum újfajta védekezésének poétikáját nyitja meg, az időn és téren belüli individualista Egy fogalomnak egy metafizikai Egységes létformában való elhelyezettségének megálmodását. Miként a véletlen következtében utolsó versében, a Holdfogyatkozásban sikerül megfogalmaznia: „Bár meg se moccan, rohan minden út.” Amellyel egyben az individuum sérthetetlenségét is vizionálhatja: a „rettenetes”-sel szemben a „ha még lehet” mentelmi állapotát.

A „tragic” mellett a Yeats-i „joy” sejtelmét abban a képzetes helyzetben, amelyben a „Nagy Bumm”-ot és az imádkozásba merültség magasztos létállapotát Szabó Lőrinc Szent Ágoston-fordításával és Jeszenyin-halál-versével egyidőben összeszövi T. S. Eliot The Hollow Men című versének záradékában. Megteremtve ő is – versében – a „spekulációk labirintikus finomságát”, „az ellentétek csodálatos játékát”. Szabó Lőrinc fordításában:

 

Lánc lánc eszterlánc

eszterlánc eszterlánc

fügekaktusz visz a tánc

hajnalhasadáskor.

 

Az eszme

és a valóság közé

a mozgás

és a tett közé

odahull az Árnyék

 

Mert Tied az Ország

 

A fogantatás

és a teremtés közé

az indulat

és a válasz közé

odahull az Árnyék

 

Nagyon hosszu az élet

 

A vágy

és a görcs közé

a lehetőség

és a megvalósulás közé

a lényeg

és az alászállás közé

odahull az Árnyék

 

Mert Tied az Ország

 

Mert Tied

Az élet

Mert Tied a

 

Ez a vége a földi világnak

ez a vége a földi világnak

ez a vége a földi világnak

nem bomba, csak egy buta nyekk.

 

És e vers fordításának ihletében majd a világégés és üldöztetés napjaiban maga Szabó Lőrinc is fogalmazza a Hálaadás című versét:

 

Óh Mindenség! Melegen, mint a könny,

buggyan ajkamra a szív, az öröm,

a hála, hogy éltem, hogy voltak csodák,

hogy oly szép, oly gyönyörű a világ,

mikor – mikor – –

Mikor minden csak játék s butaság!

 

Ezeket az ok-okozati logikájú részletek mulandóságára figyelmeztető, a poétika iróniájával tér-időbeli narratívává, a „kint ezer darab” részévé lefokozott vers-zárlatokat az augustinusi szöveg ismerete egyben a maga „Istenen belüli” létezésére is felemelve olvastatja. Miként az Isten és a világ címmel 1940-es húsvéti és pünkösdi rádióműsoraiban fogalmaz: „Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát. Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nem egyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.” Majd az egészet ezzel zárja: „Igen, a költő csak szavakat mondhat; de ezek a szavak néha az Igének, a Logosznak a szavai.” Megadva ezzel a menekülő Egynek az Egységbe kötő sejtelmét.

Ehhez találja meg és rejti el poétikájából kisugárzó metaforáival, maga számára is tudatosítva találata kivételes és rejtélyes voltát, rejtekút jellegét: „Furcsa ez” – felvezetéssel: 1928: „Falba léptem s ajtót nyitott a fal”, 1947:

   De, hogy a

Mindenség is csak egy Költő Agya,

úgylátszik, igaz. –

 

Ezáltal kerül az ironikus oximoron viszonyába Szabó Lőrinc poétikájában a kimondott „Prufrock-sors” és a hallgatással a vers gyakorlatából kisugárzó „Istent hívó” reménykedés. Az egymással szembesülő aktori kétségbeesés materialista szólama és az egészet magában foglaló Egység vágyképe: „mért dolgozik a test a lélekért?” Ezért mondhatja kései versemlékeztetőjében, a Vers és valóságban erről, a Materializmus című verséről: „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spiritualizmus«.” És miként az Eliot-i Journy of the Magi misztikus utazásának summázását, az Egy kettős értelmének összeolvasztását éppen a halál tényével értelmezve – „I should be glad of another death” – 1947. aug. 29-én ekként fordítja: „Örülnék egy másik halálnak”; majd véglegesítve: „Másik halált szeretnék.”

Szintben és időben kapcsolódva a világlíra akkori – szerintem –legjelentősebb poétikai eseményeivel, a kései Rilkétől Yeatsig, Eliottól Poundig ívelő, a poétikai „színjátékot” a „tragic joy” elégikusságával beteljesítő korszakos poétikai formációjával.

 

* * *

 

Magam szakmáját követve Szabó Lőrinc megtalált Szent Ágoston-fordítását próbáltam elhelyezni a költő poétikájának alakulásában. Rátalálva a szöveg – a heideggeri szóhasználattal élve – rejtekútnak mondható szereplehetőségére Szabó Lőrinc szöveguniverzumában. Sőt, egyéb szövegeinek sejtelmeivel összekötve, a pályakép teljességébe való beleszövődöttségére is utalhattam. Ugyanakkor megmutattam egy református teológusnak, miként olvassa ő ugyanezt a szöveget. Tófalvy Éva oly szépen olvasta válaszlevelében a szöveget, hogy azt feltétlenül meg kell osztanom írásom olvasóival is:

Érdekes, hogy Szabó Lőrinc nem akarta közölni ezt az igen mély istenismeretet (ha van ilyen egyáltalán) és hitet tükröző zsoltárját (zsoltár-parafrázisát? szabadversét?, esszéjét?) – az Istenben létező, és mégis őt kereső, gondolkozó ember vallomását, aki a bizonyosságot a „remélt dolgok valóságában” (Zsid 11,10) találja csak meg. Érdekes az is, hogy Szent Ágostont magyarra szinte csak római katolikusok fordították, Szabó Lőrinc szóhasználata mégis a református zsoltárfordítások (Károli) nyelvezetéből ered.

A végét olvasva hirtelen az a benyomásom támadt, hogy nekünk üzen – a hitvallás legyen a mindenkori élők kényszere, mielőtt felhangzik a kövek kiáltása. „Vereség a szó annak, aki rólad beszél, s mégis: jaj azoknak, akik hallgatnak rólad ott, ahol a beszélők már elnémultak.”

 




.: tartalomjegyzék