Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
2017 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - Szeptember
Potozky László

Égéstermék

(1994)

Az én gyerekkorom egy eltátott száj, az én szájam, ami mindig nyitva van, csupa megdöbbenés voltam folyton. Apám egy pancser százados volt és békés alkoholista, csak egy-két dolgot tört össze néha, nekünk nem csinált soha semmit, de ha ütött volna, legalább tudom, meddig tart benne az állat. Így csak álltunk és néztük, ahogy piásan megbotlik a küszöbben és beöklözi a szobaajtót, vagy kiejti a tévét az ablakon, mert a szobában nincsen elég fény, és ő meg tudja javítani, nem kell ide szerelő. Buller röhögött, én tátottam a szám, anyám pedig beült a fürdőbe, és folyatta a vizet. Jó erőben volt az öreg, pláne piásan, szeretett felvenni mindkettőnket, Bullert a jobb karjára ültette, nekem általában a bal jutott, és mesélt, hogy hogyan kapta ki a hülye rendész kezéből a Kalasnyikovot, meg hogy milyen volt kincstári teherautókkal pontonhidakon versenyezni bakakorában. Közben fel-alá mászkált a lakásban, így szeretett sztorizgatni, összevissza botladozott, kávét főzött és ökörködött, én meg egyfolytában attól féltem, nehogy véletlenül rátegyen a gázkályhára és szétégjen a segglyukam, csak rágondoltam, és már éreztem is azt a vörösen izzó korongot a farpofáim közt.

Azt szerettem, ha nincs otthon, szerencsére nem vitte túlzásba a hazajárást, olyan törzshelyei voltak a cimboráival, ahol azt is hagyták, hogy ott aludjanak. Az ilyen estéken anyám általában éjfélig várt, aztán fogott egy tekercs celluxot, és keresztül-kasul teleragasztotta az előszobát, székláb, kilincs, asztal, hogy ha a szesz nem viszi földre apámat, majd a csapdák elintézik, közben meg oda-odahördült nekem meg Bullernek, most megkapja, megmutatom neki, büdös szemét. De ez csak este volt és otthon, napközben anyám az az asszisztensnő a klinikán, aki nagyapámat grófnak titulálta a gyászjelentésben, mert valahol azt olvasta, hogy ezzel a névvel éltek arisztokraták Lengyelországban, és ügyel is erre a vonalra, műhajat biggyeszt minden reggel a fejére, hogy úgy tornyosuljon a frizurája, ahogy illik, és nem hajlandó ortopéd papucsot hordani a munkában, mindenképp magas sarkú kell legyen a cipő, amiben a vacutainereket rakosgatja egyik centrifugából a másikba.

 

 

(1996)

Apám korán reggel elment, nem is köszönt, anyám visz locsolkodni engem meg Bullert. Széttöltött pár cseppet a kölnijéből két fiolába és ideadta nekünk, a nagynénémékhez megyünk, csak fiúk meg férfiak vannak az utcán, mindenki ünneplőben és fázósan, meresztik ránk a szemüket, bámulnak, de nem anyámat és nem is minket, hanem azt, ahogy két oldalról a kezét fogjuk. Nem értik, mit keresünk egy nő mellett, nem is a hidegtől fájnak az ujjaim, inkább a nézésük, az a rossz, tapicskolok a latyakban, balfasz vagyok. Anyám kétszer is ránk parancsol, hogy verjük le a cipőnket a kapu előtti fémrácson, a nagynéném nyit ajtót, boldog húsvétot! kiáltja, a szomszédból pont akkor lép ki egy vénasszony, látom a mosolyán, hogy sajnál, amiért ilyen furák vagyunk. Becsukjuk magunk mögött az ajtót, a nagynéném szól, hogy cipőlevevés, majd be a fürdőbe kezet mosni, közben előkerül a nagybátyám meg az unokatestvérünk, két és fél éves, hülyén néz ránk, miközben mondjuk a verset, és kölnit spriccelünk a nagynéném hajára. Buller a kölyökre is akar önteni egy keveset, nevetve félrehúzzák, neki nem kell, mondja a nagybátyám, ő kisfiú, őt elviszi az apukája öntözni.

Ketten szorulunk Bullerrel a fotelben, zserbót eszünk és lógatjuk a lábunkat, anyám a nagynénémmel beszélget a kanapén. Puha a karfa, beletörlöm az ujjamról a krémet, és kinézek az előszobába, nagybátyám öltözteti az unokatestvérünket, egy helyben toporog a kis gyökér, értetlenül bámulja magán a vastag kabátot, olyan, mint egy bábu, szétáll a keze, a térde roggyant, mindjárt elcsöppen a nyála. Nagybátyám bejön a szobába elköszönni, megpuszilja a nagynénénket, anyám is odatartja az arcát, rányomja a nagybátyám szájára, szia-szia, majd rögtön visszaereszkedik a helyére, és összemorzsolja a kezét az ölében. A nagybátyámat figyelem, de ő nem vesz észre engem, még azután se, hogy kézen fogja az unokatestvérünket és utoljára visszaint, nem látja, hogy én itt maradok, pedig mennék velük szívesen, hazavinni se kell utána. A diótöltelék odaragad a szájpadlásomhoz, nyomkodom a nyelvemmel, anyám nagylábujján felszakadt a harisnya, észre se veszi, egyfolytában dörzsöli a szőnyeghez.

Aztán hazamegyünk. Anyám elront egy sudokut, valami magazint próbál olvasni, de félóra alatt egyszer se lapoz. Leteszi, gondolkodik, majd benyúl a szekrénybe a csizmájáért, kell találkozzak valakivel, mondja, pedig tudjuk, hogy apánk után megy, ilyenkor nem festi ki a szemét. Buller is elindul nemsokára egy haverjához, te nem jössz? kérdezi, fütyörészik, és még akkor is vigyorog, amikor bezárja maga után az ajtót. Odaállok a konyhaablakhoz, beszürkült a délután a ködtől, mintha egy felfújt tüdőben lennék, olyan a levegő meg az ég, lekapcsolom az összes villanyt, bemászok a beépített szekrénybe.

A ledobált, évek óta nem hordott ruhák alól kibányászom a videokazettát, a címkéje olvashatatlan, a tokja repedt, a szeméttároló mellett találtam ősszel, felhoztam, eldugtam, és amint először egyedül maradtam, betettem a lejátszóba. Barna volt és bozontos a pinaszőr, a nő az ágyon feküdt, úgy húzta le róla a bugyit egy szintén nagyon szőrös kéz, és ez egymás után újra meg újra, mert bármerre vitettem, egyéb nem volt a kazettán, csak ez az öt másodperces részlet legalább százszor. Még egyszer már nem tettem be, de akkor végignéztem, majd visszadugtam a beépített szekrénybe, és néhanapján, ha egyedül maradok, bemászom a kabátszagba, tapogatom a kazettát, nézem a szalagot azon a műanyag ablakocskán át, és elképzelem, vajon mi történhetett azelőtt az öt másodperc előtt, és mit fog csinálni az a szőrös kéz az után az öt másodperc után.

Mindig ezen gondolkozom, de most nem megy. Csak a kormos tömbházfalat látom magam előtt, amit az oldalkémények füstje festett meg, rég lehullott róla a burkolótégla, ketten vagyunk Bullerrel, a falnak rugdossuk a labdát. Először focizunk idén, alig múlt el a tél, Buller magyarázza és mutatja, hogyan tartsam a lábam, később már nem is ér a labdához, figyeljél, mondja, figyeljél, csak én rúgom egyedül, és mindig visszajön, sose voltam még ilyen király. Magas lepattanó, fejre, porzik a beton a cipőm alatt, térddel veszem le, aztán mellel, és kész, megszakad. Nem tudom, melyik van előbb, Buller nevetése, vagy az, hogy a lábam közt érzem a hideget, magam elé meredek, a faszomat nézem, kicsi, ráncos és fehér. Gyorsan csinálta, fel se fogtam, mire készül, biztos észrevette reggel öltözéskor, hogy elszakadt a sínadrágomban a derékmadzag, és hogy magától is szinte leesik rólam, nem is kellett erősen megrántsa. Annyira szégyellem magam, hogy beletelik pár másodpercbe, amíg eszembe jut, hogy felhúzzam a nadrágom, meg se kérdezem, miért csinálta, inkább hagyom, hogy kiröhögje magát. Egyszer biztosan vége lesz, ülök a kabátszagban, és szorongatom a kazettát.

 

 

(1998)

Ma megint versmondás lesz? kérdezi anyám, miután felébreszt, felkapcsolja a lámpát, és meglátja a húgyfoltot a lepedőn, egyszerűen nem értem, Küncsöm, minek izgulsz ennyire, megtanultad?Igen, mondom, és az egész reggeli készülődés alatt nem merem elismételni fejben, mert akkor megijedek, hogy nem tudom, ilyenkor nem szabad gondolnom semmire. Beteszem a szendvicset a táskámba, Buller rég elment edzésre, egyedül hívom a liftet, beszállok, és nekidőlök a fülke falának. Elképzelem, milyen lenne, ha elaludnék itt, és csak valamikor délután ébrednék fel, amikor már csöpögnek az ereszek és vége mind a hat órának Mágernével, de szinte odafagy a kezem a lépcsőházajtó kilincséhez, amint kinyitom, az utcán sötétség van és hideg.

A garázsok közt közelebb van az iskola, én viszont inkább a főúton megyek, arrafele többen vannak velem egykorúak, és nem az én sulimba jönnek. Szinte minden reggel leszólítok valakit, akitől nem félek, a benzinszagú ködben senki se látja, hogy beszélgetünk, a kocsizajban senki se hallja, hogy másnak mondom magam más családdal, hogy apám mérnök és megtanított cinezni, csináltunk együtt erősítőt a tévéhez, hogy anyám otthon van egész nap, mert most született a húgom, rend és tisztaság kell legyen nálunk mindig, meg van egy csomó banán a kamrában és csokis kifli, nem, mi nem szoktunk felelni, és a felmérőknél is puskázunk, szemüveges hülye a tanítónéni, az eredeti meghalt autóbalesetben. Van, hogy azt mesélem magamról, amit másoktól hallottam az előző reggeleken, van, hogy csak úgy kitalálom, aztán valamelyik sarkon elválunk, és én nemsokára már kerülöm is meg az iskola épületét, a főbejáraton csak a tanárok és Mágerné mehet be. A vécékből kiérződik a klórszag a folyosóra, felmegyek az elsőre, és közben ügyelek, nehogy leköpjenek a korlát mögül, gyurmaszag van.

 

 

(2000)

Anyám lefekszik a nagyszobában a padlóra, meghalok, Küncsöm. A tévén kaptunk össze Bullerrel, nekilökött a sarokban a nagyvázának és eltörtek benne a nádszálak, akkor jött be anyám, hát megint ezt csináljátok velem?! Ugyanazon a nyöszörgős hangon mondja, mint mindent mostanában, és van, hogy eldől, ha valami puhára tud esni, de legtöbbször egyszerűen csak leheveredik, összekulcsolja a kezét a mellén, és nem mozdul tíz percig. Buller az első pár alkalommal rávetette magát és bőgött, cibálta a pulcsiját, felhúzta a szemhéját, anyám ilyenkor mintha mosolygott volna, de nem szólalt meg. A végére nekem is megtelt a fejem Buller zokogásával, és én is ordítani kezdtem, anyám akkor hirtelen felállt és megigazította a szoknyáját, na jó-e így? mi? azért! Most viszont otthagyjuk a szoba közepén, a földön, ahogy szoktuk, Buller int, hogy cipőhúzás, a liftig kihallatszik, hogy szipog, lépcsőn megyünk le. Az udvar tele van ebédszaggal, behúzódunk a garázsok közé, nézd, mit hoztam, mondja Buller, menjünk ki a sínekhez.

A kórházban volt apám, amikor kiloptuk a fiókjából, mindig tartott otthon egy-két dobozzal szilveszterre meg egyéb ünnepekre puffogtatni. Az autópiac hátsó kerítése mögött másszuk meg a töltést, ezek ugye az Északiba futnak? kérdezem, Buller szinte két évvel kisebb nálam, de egy ujjnyival magasabb, minek kérdezel hülyeségeket, ha úgyis tudod? A közeli autómosót bámulja hunyorogva, valamin röhögnek a munkások, majd benyúl a zsebébe, és a kezembe nyomja a pisztolygolyót, nesze, lányoké az elsőbbség. Nagynak tűnik a tenyeremben és nehéznek, ne nézegessed, tedd le valamelyikre! kiált rám Buller, mint a pénzt, gyerünk! Odalépek az egyik sínhez és eszembe jut, hogy mi van, ha ez a szar csak úgy magától felrobban, a töltéskövek közül össze se tudom szedni az ujjaimat, gyorsan lehajolok, koccan a fém a fémen, kiráz a hideg, és Buller is ordít, siessél, jön a vonat!

Egy csomó barna vagon közeledik, bemoccan a vágány, túlságosan a sín szélére tettem a golyót, rezeg, rezeg, leesik, lenne időm utána nyúlni és visszatenni, nem bírok, nem merem. Buller valami vasdoboz mögött gubbaszt, odaszaladok én is, ez teher, mondom, jobban ráz a rendes vonatoknál, de ő nem hallja, figyel, mintha a lepattanó érmét várná, nézd meg, mekkorát fog szólni, nézd meg! Elzúg előttünk a szerelvény, a nagy csattogásban csak még jobban látszik, ahogy megmerevedik Buller arca, és nem változik akkor sem, amikor az utolsó vagon tovakattog, így indul el a sínek felé. Nem kell mondania, megyek vele magamtól, ott áll meg, ahol én voltam az előbb, féltérdre ereszkedik, hol van? kérdezi. Leguggolok én is, keresni kezdem, nem találom, eltűnt a kövek között, Buller arrébb hajít párat, fújtat, hol van? Én mondtam, hogy ez teher és jobban ráz a sima vonatoknál, felelem, mire Buller felemelkedik, hol van?! Biztos leesett, nem tudom, és ő úgy üt, hogy azonnal összegörnyedek tőle, ököllel döngeti a hátamat és nyüszít, elbasztad, hülye, elbasztad! Nem is fáj igazából, én nem bőgök, ő igen, két hete temettük apánkat.

 

 

(2002)

Anyám sose hagyja, hogy végigmondjam, azt akarod, hogy elhányjam magam, Küncsöm? Bullernek szoktam mesélni, hogy volt egy olyan csütörtök, amelyiken apámmal ketten voltunk otthon, szabadnapot vett ki, és az egészet végigkáromkodta. Eldugult a lefolyó, azt szerelte, én a kád mellett álltam, miközben apám a kagyló alá szórta a kurvaistenfaszákat meg a gecibebaszottéleteket. Szinte derékig bent volt abban az üregben, ahol a csövek futottak, és tekergette, igazgatta a fémspirált, vagy köhögött, ha az arcába hullott valamelyik házgyári betonelemről a kosz. Nekem az volt a feladatom, hogy ha szól, megengedjem a vizet, de odáig nem jutottunk soha, a francnak se akart fellazulni a dugulás, csak a spirál szedett fel magára mindenféle büdös szutykot a csőben, aminek aztán jól szétterjedt a szaga a lakásban, miután apám feladta a kísérletezést.

A kád szélére ült, rágyújtott, na mi van? biccentett felém, és én észrevettem, hogy egy hangya mászik a karján, összevissza bukdácsolt a vastag szőrszálak között, a kezed, mondtam. Apám szórakozottan nézte a hangyát, majd beleszívott a cigibe, és ráfújta a füstöt, ezért érdemes volt harmadszor is pénzt adni azoknak a rovarirtóknak, ők elmennek, ezek a kis pöcsök meg visszajönnek. A hangya a csuklója fölött állt meg, biztos elkábult a füsttől, és nem moccant még akkor sem, amikor apám a szájához emelte a kezét, kinyújtotta a nyelvét, befalta a hangyát, és úgy, hogy lássam, kettéroppantotta. Közben végig engem figyelt, meresztette a szemét, nem tudom, hogy a csápok vagy a lábak lógtak-e az első két foga közül, csak azt, hogy egyszerre röhögtünk fel, ahogy lenyelte a hangyát. Milyen az íze? kérdeztem, savanyú, felelte apám.

Valami meleg bizsergés lepte el a tarkómat, betérdeltem a kagyló alá, és keresni kezdtem a padlón, nem szalad-e arra véletlenül még egy. Buller ezen a részen mindig nevet, és jobb napokon azt is megkérdezi, hogy én ettem-e, pedig tudja jól. És tényleg savanyú? jaja, felelem, hasonlít a Sprite-ra. Ezt mondom neki, és elhallgatok, miközben arra gondolok, hogy bármennyire lestem, csak mocskot meg törmeléket láttam a padlócsempén, mégis keresgéltem egy darabig, követtem a szememmel a fugacsíkokat, de mindenhol csak moccanatlan szemét volt. Mintha egy hajszálvékony, merev fémlapot csúsztatnának át az agyamon, ezt éreztem, amikor ott lent rájöttem, hogy egy csomó ideje nem félek apámtól, és nem ez volt az igazán ijesztő, hanem az, hogy a félelem helyén nem maradt semmi.

Sokáig ez járt a halála után a fejemben, szégyelltem, és nem mertem emlékezni rá. Éreztük, hogy nincs, addig ha nem is járt haza túl rendszeresen, egy jó részt azért odaadott anyámnak a fizetéséből, most viszont maradtunk az asszisztensnői bérrel. Valahol elvesztettük Bullerrel a közös ceruzahegyezőt, és nem volt pénz újra, szerencsére jártam hajómodellezésre, ott volt csiszológép, ahol meg tudtam hegyezni az összes ceruzánkat, a tanár megengedte, a fiúk röhögtek. Az első hónapokban egyfolytában anyám hallózására ébredtünk, valami éjszakai tévés vetélkedőbe próbált bekerülni, de sose vették fel neki a telefont, acsargott az automata robothangjának, félórája várok türelemmel, mennyi kell még, mennyi?! Aztán lecsapta dühében és rögtön utána rájött, talán nem volt elég türelmes, talán nem várt elég ideig, biztos ez a baj, tárcsázott is újra azonnal, nehogy elvesszen a szabad vonal, és ott toporgott bugyiban, ugrásra készen az előszobában, majd amikor a robot se szólalt meg már, óvatosan csücsörítve elkezdett bele-belefújni a kagyló szájrészébe, és hallgatta a sípoló recsegést, nem tette le a telefont, mi meg néztük, ahogy anyánk fütyül magának.

Szárazság volt és üresség mindenhol, sárga, fullasztó por borította az utcát. Mintha ketten maradtunk volna Bullerrel a lakótelepen, nem nagyon találkoztunk a másik fiúkkal, elutazott mindenki, vagy beteg volt, untuk magunkat. Valamikor a kommunizmus végén hagyták félbe azt a panelházat, ami ott állt kétsaroknyira tőlünk, a foghíjtelken csak a fedett betonalap, pár elhajolt vasrúd és az alagsorba vezető lépcsők voltak, a fél kerületet itt csinálták meg, tele volt használt kotonnal a pincepadló. Szinte minden nap lementünk, letörtük a szemétből kinőtt bokrokról az ágakat, felszúrtunk rájuk egy-egy gumit, és így kardoztunk, meg hajkurásztuk egymást egész délutánokon keresztül, strandra se volt pénzünk, nem hogy nyári táborra. Anyánk legtöbbször ágyban volt, mire hazaértünk, akkoriban kezdett el füstben aludni, bekapcsolta a tévét, és az ágyban fekve telecigizte a nagyszobát. Hátulról néztem a párnákkal felpolcolt fejét, amint egyre vastagodik körülötte a homály.




.: tartalomjegyzék