Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
2018 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Szeptember
Markó Béla

Versek

MÚLÓ VERSENY

 

Korán visszajöttek az idén a gólyák,

majd néhány nap múlva visszajött a tél,

didergő fehér tollkupacok

meg győzelemittas fehér hóbuckák

egymás mellett a napsütötte fészekben,

mindenki mindenre vár most,

mindentől fél, mindenben reménykedik.

 

Ettől a tavasztól rettegtem én is:

ki pusztul el, mi olvad el vajon,

ki bírja ki ezt a néhány napot,

lehet, hogy elszámítottam magam,

vagy megcsaltak az emlékeim,

mert ott marad a hó a hegytetőn,

míg kapaszkodik ismét felfelé a fű,

de soha el nem ér oda.

 

Hó és hús egymással versenyez,

egy-egy kupac fehérség innen alulról nézve,

imádkozó szerzetesek tonzúrája,

rendőrautók villogó fejebúbja,

nem akarom, hogy visszatérjen bármi is,

a láthatatlan mágneses síneken érkező gólyák,

a Dél és Észak közötti sodronypályán

hazavitorlázó vándormadarak,

miközben az ajtóból visszafordul a havazás,

mert mégis itt felejtett valamit.

 

Mi húzta vissza őket a fagyba,

ki csapta be ösztöneiket,

hogy így nekicsapódtak a télnek,

és most csak a fekete szárnyvégek,

csak a narancssárga csőr látszik belőlük,

csillogó hűtőmágnesek a hűtőszekrény oldalán.

 

Hókupac, tollkupac, múló verseny,

ujjbegynyi szívdobogás a puha tömkelegben,

hiszékeny parázs egy vödör hamuban,

saját fészkéből már-már kiszorulva

társához bújik a rémült gólya,

de előbb-utóbb csak hó az is.

 

MAJD TEST NÉLKÜL

 

Ahogy a kenyeret megtöri,

ahogy a bort kitölti,

ahogy a morzsát a szakálláról lesepri,

mindenki mással öszetéveszthetetlen,

csak ezeket a mozdulatokat

kellene épségben megőrizni,

a kétrét hajló, aztán puhán szétnyíló héjat,

a szenvedés szelíd utánzatát,

a kárminvörös ital csobbanását,

a kenyérbélbe mélyedő hüvelykujjakat,

a porcelánfehér körmök csillogását,

igen, teljesen mindegy most már,

hogy csak ugyanolyan-e

vagy pedig ugyanaz,

az idő teltével egyre inkább

feledésbe merül az áll íve,

a szemhéjak alig látható rebbenése,

a csuklókon a bőr gyűrődése,

mert valóban az eredmény számít,

vagyis a kenyér és a bor,

a pontosan egymásba illesztett szavak,

tehát mindaz, ami belőlünk következik,

de egy ideig nem mi vagyunk,

aztán már mi leszünk,

összecsuklás, elfordulás, feltámadás,

hiszen mindannyian erre vágytunk,

mármint erre a kettétört kenyérre,

a végső bizonyítékra,

hogy nem váll, nem bordák, nem has,

nem ágyék, nem comb, nem térd vagyunk,

hanem járás, bólintás, intés,

de a könny vagy a vér szivárgása is,

a mindenféle váladék által

a testen kívül megtett út,

vagyis előbb a testen kívül,

majd a test nélkül elvégzett műveletek,

a lélek ismétlődő cselekedetei,

a hosszú időn át fel-felhangzó kiáltás:

akárcsak ő, mintha ő, csakis ő,

a milliméteres pontossággal

ugyanúgy megtört kenyér Emmauszban,

és teljesen mindegy, ki van a túloldalon,

hogy kinek a térde ér a térdedhez egy pillanatra,

csak a rágás, kortyintás, sóhajtás számít,

mert többféle kosárban is ugyanaz a kenyér van,

többféle edényben is ugyanaz a bor párolog,

ugyanúgy ír a kéz a makulátlan papírra,

ugyanúgy enyészik a csont, a hús,

a köröm és a haj a földben,

de úgyis megmarad a nézés,

érzed az arcodon, hogy látják

sírásodat és nevetésedet,

felismered ezt a látást

a legváratlanabb helyeken,

nem kell az érintés ehhez,

csak egy kéz végtelen útja feléd.




.: tartalomjegyzék