Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Június
2018 - Május
2018 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Június
Keszeg Vilmos

Gondolatok a gyermekkorról és a hagyományokról

Ha jellemeznünk kell a gyermeket és a gyermekkort, alighanem sokunkban a gondtalan jelző ötlik fel legelőször. Pedig erről, mint a sztereotípiáink legtöbbjének esetében, szó sincs. A gyermek és a gyermek gyermekkora mindig és mindenhol más (volt), olyan, amilyennek a felnőttek tudatosan alakították; örömökkel és gondokkal. A gyermekek mindig a felnőttek akaratából, valami okból és célból születnek, és a felnőttek felügyelete alatt töltik gyermekkorukat. A gyermekvállalás motivációi meghatározzák a gyermekkort, a gyermek számára teremtett vagy átengedett világot, a gyermek felügyeletét és a vele való foglalkozás jellegét és formáit. Ebben az általános keretben korszakonként, a rendi hovatartozás, a szülők foglakozása, a lakhely, a család anyagi helyzete más-más körülményeket állandósított a gyermek számára. Rendi kontextusban a gyermek a családot reprodukálja, a család státusát, javait és nevét örökli, használja és viszi tovább, egy darabig apja mellett, majd apja helyett; gyermekkorában a családi és a rendi hagyományokba nevelődik. Nemzeti kontextusban a szüleit kell pótolnia, ezért egy családban legalább két gyermeknek kell születnie. Ilyenkor idejében meg kell ismernie a nemzet múltját, értékeit, szimbólumait, intézményeit. Ha munkaerőre van szüksége a földműves vagy iparos családnak, akkor előnyösebb a fiúgyermek, akit hamarosan munkára nevelnek; nyilván a lánygyermeknek is megvan a maga feladata. És van, amikor a gyermekre úgy tekintenek, mint isteni áldásra, ezért kell örülni neki, s hálát adni a születéséért.

Mindenik esetben elsősorban a család dönt arról, hogy a gyerek megszülessék-e vagy ne, s utána arról is, hogy milyen szellemben nevelődik, mennyit és mit játszik, mikortól mit és mennyit dolgozik. A magyarországi gyermek, s ezen belül a gyermekmunka 19–20. századi történetét megíró Deáky Zita mondja, hogy „a részvétel valamilyen tevékenységben, a játék, a felnőttek utánzása, a tanulás, mindezek együtt és egyidejűleg a gyermekkor jellemzői. A hagyományok, az értékek és normák megismerése, elsajátítása és gyakorlásának mindennapi útja a feladatok, a kötelességek vagy a munka elvégzésén keresztül alakul.” (Deáky 2015. 13.) Tévedés ne essék: minden társadalmi kategóriának és minden kornak volt gyermekkultúrája. Más-más hagyománya volt a nemesi-arisztokrata, az iparos, a munkás, a földműves, az értelmiségi világnak. Volt feudális, kapitalista, szocialista-kommunista, és volt urbánus és rurális hagyomány. És ugyanilyen fontos azzal is számolni, hogy a gyermekkultúra szervesen, törvényszerűen beletorkollt a fiatalkor, a felnőttkor és az időskor kultúrájába, amelyek mindenikének szintén megvoltak a hagyományai. A hagyomány valójában a kultúra létezési, átadási formája. A hagyomány az, amit és ahogyan a generációk egymásnak átadnak. S bár a generációk általában szeretnek tiszta lappal, új eszmékkel indulni, a generációk között bizonyos mértékben egyetértés van, két generáció között a kultúra egy jelentős része átadódik, egy másik része pedig kihull a szelekció rostáján. A hagyomány ezért tud mindig aktuális lenni: benne van mindaz, ami a múltban jónak, használhatónak bizonyult, s ugyanakkor az az újdonság is, amit először vesznek birtokba, és az, ami ezután válik hagyománnyá. A hagyomány tehát sem anakronizmusokat nem őriz meg, sem az újítástól nem zárkózik el. Minthogy a társadalomszerveződés, a kultúrahasználat mindennapi gyakorlatainak vizsgálatát a 19. században született etnológia kezdeményezte, az etnológia pedig a népnek nevezett paraszttársadalmat vizsgálta, ezért a legtranszparensebb képpel a parasztcsalád gyermeknevelési stratégiáiról, a parasztgyermekek mindennapjairól rendelkezünk. A parasztcsaládban a családtagok gondoskodtak a gyermek felügyeletéről, programjáról. A gyermek a házban, a gazdaságban, a kertben és a falu határában mozgott, játszótársai a környezetéből, kortársai közül kerültek ki. A család a gyermek életkora függvényében bevonta őt a házi és a mezei munkákba, a szociális kapcsolattartásba. Tudást és tapasztalatot szerzett a család múltjáról, szociális viszonyairól, a mindennapi életvezetésről, a különböző munkákról, a család tárgyuniverzumáról, a természetről, ezen belül a növényekről és az állatokról, az évszakokról és az időjárásról. Az ünneplés modelljében a gyermeknek jelentős szerepe volt. Ő ment a család nevében felköszönteni a rokonokat és szomszédokat.

A modell előnyeit és következményeit esszéjében Pierre Bourdieu foglalja össze. (Bourdieu 1993) Gondolatmenetét az örökség ellentmondásos voltára építi. A család felelősséget érez az utódok jövőjéért, gondoskodik az utódok örökségéről. A szülők közelében nevelkedő gyermek eltanulja és begyakorolja az élet megéléséhez szükséges tudást, az életvezetés stratégiáit. A szellemi és az anyagi örökség (élettér, eszközök, ház, föld) átvétele lehetővé teszi a gyermek felnőttkori önmegvalósítását. A közvetlen szülői örökségre alapozó életstratégia mindkét fél számára traumákat is hordoz. Az ingó és ingatlan örökség esetében az apának be kell látnia, hogy vissza kell lépnie ahhoz, hogy fia kibontakozzék, illetve a fiúnak ki kell várnia, hogy az őt megillető örökség birtokába jusson. A paraszti társadalom különböző megoldásokkal kezelte az elhúzódó helyzetet. A felnőtt gyermek gazdastátus nélkül szülei közelében maradt (a szülői házban, közös háztartásban, közös gazdálkodásban), különböző kiegészítő megoldásokat keresve. Majd a visszavonult szülők gazdafiúk közelében élték öregkorukat. A paraszttársadalomnak nem csupán a gyermeknevelésre, hanem az idős szülőkkel való foglalkozásra is megoldása volt. Ugyanakkor a szülői nevelés és örökség behatárolta a fiatalok választási lehetőségeit: az örökség a szülők életmodelljének kötelező követését írta elő és tette lehetővé. Egy másik esszéjében ugyanez a szerző más metaforát használva írja le a helyzetet: a szülők akarva-akaratlanul elálmodják a jövőt gyermekeik elől. (Bourdieu 1993a)

Ehhez az unilineáris modellhez képest a 20. század több radikális változást hozott, ami kihatott a gyermekkorra. A változást a magántulajdon felszámolása, az államosítás és a kollektivizálás, a társadalom homogenizálása indította el.

Felszámolódott a korábbi hagyomány éltető közege. Válságba került (vagy mondjuk így: megváltozott) a családdal, a szomszédsággal, a település terével, a hagyományokkal, a vallással, a szülők munkavégzésével való együttlét. A család kiiktatta a gyermekek igénybevételét a munkában (kistestvérre való felvigyázás, vízhordás, állatgondozás, gyűjtögetés), a kapcsolattartásban (rokonok ünnepi felköszöntése). Megszűntek a családon, a szomszédságon, a településen belüli együttléti munkaalkalmak, amelyek a gyermekjáték, az éneklés, a tánc, a szokások gyakorlásának alkalmai voltak (fonó, nyári tánc, legeltetés, aratás, szüret, kaszálás). A mentalitás és az életforma változása miatt visszaszorultak, esetlegessé váltak a vallásos és egyéb népszokások (farsang, zöldág állítás, locsolás, kántálás). Az élettér újraelosztása, a helyszínek újradefiniálása miatt visszaszorultak a környezettel való kapcsolattartás szabadidős formái (erdő- és rétjárás, virágszedés, nyulászás, halászás, gombászás, vadgyümölcsök gyűjtése, szánkózás). Megszűnt a gyermekcsoportok alkalmi önszerveződése (kántálócsoport, zöldághordás). Beszűkült, specializálódott a játszótér. Az utca, a határ elveszítette játszótér jellegét. A településszervezés nem csupán a Pál utcai fiúk grundját, a Coşbuc utcát emésztette fel, a falusi gyerekeket is a műgyeppel letakart sportpályára, a színes játszószerekkel berendezett parkokba vagy távolabbra, élményparkokba irányította. Mindebből kifolyólag megváltozott maga a gyermek is.

Mielőtt nosztalgikus húrokat pendítenénk meg – egyébként erről a nosztalgiáról se tételezzük azt, hogy mi éljük meg először – , számoljunk azzal, amit az emberi viselkedést kutató tudomány, az antropológia állapított meg: a társadalom által követett utat elsősorban nem a ráció határozza meg, hanem a sokak döntése. Hogy a gyermekkor olyan (lett), amilyen, az a megváltozott körülmények között a sok-sok szülő és a sok-sok gyermek választásának eredménye. A ma élő idős generáció személyes élményként számol be arról, hogy az 1960-as évektől a család minden lehetőségen kapva kapott, hogy gyermekét eltávolítsa magától. A falusi, a földműves család iskoláztatta, mesterségre taníttatta, városi lakásba költöztette gyermekét, hogy szabaduljon a központosított földmunkától. És azóta napirenden van az a szülői törekvés, hogy a gyermek más legyen, mint a szülője: más foglalkozást válasszon, más szakmát sajátítson el, lehetőleg nagyvárosban, s ha lehet, külföldön telepedjen le. Ezt a folyamatot gyermekkorban meg kell alapozni, különböző alkalmakkor döntésekkel alátámasztani s a következményeit is elviselni (az idős szülők gondozásának intézményesítése). A szülők, a család hatása aluli felszabadulás magával hozta a tőle való eltávolodást is.

Az államosítás és a kollektivizálás tömegeket irányított más foglakozások felé, elindította a munkaerő migrációt. A munkahely jelentősen eltávolodott a család életterétől, a szülők munkavégzésének transzparenciája megszűnt, gyermekeikkel töltött idejük csökkent. A gyermek mindennapja a családon belül jelentősen függetlenedett, és a gyermekfoglalkozások professzionalizálódtak. A szocializmus idején az első generációs városlakó családok a vidéki nagyszülőknél nyaraltatták gyermekeiket az óvodák szünetelése idején. A gyermekeknek új szabadidős foglakozásai alakultak ki, jelentős mértékben magukra maradtak, vagy kiléptek a család életteréből, szabad idejüket szabadidős központokban töltötték, szakmai irányítás és felügyelet alatt (olvasás, körök, klubok, táborok, sátorozás, tanulmányi séták). A hivatásos nevelők (tanítók, lelkészek, könyvtárosok) új szabadidős tevékenységeket honosítottak meg, a szülőföld horizontját megnyitották, visszaszorították (országjárás), a foglalkozásokban pedagógiai szándékokat követtek. A foglalkozásokat precíz időszámításra építették (időszakok, időpontok, órarend).

Kosztolányi versében a férfi búsan konstatálta, hogy beírták mindenféle könyvbe, és mindenfelé számon tartják. Tulajdonképpen ez történt a gyerekekkel is. Válogassuk össze azt, amit a gyermekek meghódításáról tudunk. Az évszázadok folyamán újabb és újabb intézmények siettek a szülők segítségére, nyúltak a gyermekek felé, különböző nevelési programokkal. Az iskolai oktatás 1868-tól előbb elérhetővé, a 20. századtól kötelezővé vált. Első lépésben csupán az alfabetizálást tette kötelezővé, majd az iskoláskor megnyújtásával változatos szakmai orientációt és specializációt biztosított. 1844-től a párizsi munkásszülők kéthetes gyermeküket bölcsődei napközi gondozásba adhatták, a pesti szülők 1852-től tehették ugyanezt (Vokony 2002). Az oktatásban eltölthető évek száma folyamatosan növekedett. Az 1890–1910-es évek lokális sajtójának híreiben a gyermekeket mint célcsoportot csupán az iskolai rendezvényekben találjuk meg. A sajtó rendszeresen tudósít a tanévkezdésről, a vallási és nemzeti ünnepek iskolai megünnepléséről, a záróvizsgákról. Ugyanebben az időszakban egyre gyakrabban olvashatunk az iskola által szervezett szabadidős programokról (kirándulás, nyaralás). A kapitalista vállalkozássá alakuló könyvkiadás a 19. századtól az olvasás forradalmának nevezett folyamatban fedezte fel a gyermeket mint potenciális olvasót (Cavallo–Chartier 2000). Mind tananyagot, tananyag-kiegészítést, mind szórakoztató olvasmányt egyaránt kínált számára. S aki nem tudta megvásárolni a könyvet, az könyvtárba mehetett olvasni vagy olvasmányt kölcsönözni. A 19. századtól a könyv riválisává vált sajtó szintén programot dolgozott ki a gyermekek figyelmének lekötésére. S míg az Egri csillagok a családban az egymás után következő generációknak nyújthatta ugyanazt az élményt, egybehangolva őket, a gyermeksajtó az éppen akkor gyermekkorát élő generációhoz szólt. Azt az újdonságot nyújtotta számára, amit szüleik korábban nem élhettek meg, s amit – a későbbi sajtó által meghódított – gyermekeik sem élhetnek meg. A sajtó – a természetétől eltérő kivételektől eltekintve – a generációk öndefinícióját, az előző generációtól való távolodását szolgálta és ösztönözte. A rádiónak talán nem sikerült teljesen meghódítania a gyermeket, a tévének viszont igen. S bár a tévé elterjedésekor felmerült az a remény, hogy hasznosan köti le a szülői felügyelet nélkül maradt gyermekek figyelmét, hamarosan kiderült, hogy erre alkalmatlan, sőt ártalmas lehet. Egyrészt, mert a tévé nem akarja és nem tudja megkímélni a gyermekeket az ártalmas hatásoktól, másrészt pedig, mert a szülők anélkül kényszerültek tévé előtt hagyni gyermekeiket, hogy fel lettek volna készítve a tévézés veszélyeire (Frydman 1999). Ugyanez a gondatlanság később megismétlődött: a felnőttek ugyanabba a székbe engedték leülni gyermekeiket, amelyből pár perccel korában ők emelkedtek fel az internet elől.

A puer ludens így lett rendre tanuló, olvasó, néző, hallgató. És így lett idegen a család számára: mások viselnek rá gondot, mások tanítják, nevelik, szórakoztatják. Lássuk be: a család – egyre fokozódó mértékben – csupán adminisztrálja a gyermeket, fizeti a költségeket, hogy mások foglalkozzanak vele. Valahogy így: délután körökre-kurzusokra viszi, hétvégi kurzusra, kirándulásra íratja fel, szünidő idején tábort foglal számára, s ha otthon van, akkor a szobájában tévét, netet rendez be számára. A családnak nincs mondanivalója a gyermek számára. A család hagyta, hogy a gyermeket kiemeljék a családi körből, hogy egyre több személynek legyen a szülőknél nagyobb affinitása a gyermekkel. Az alapítványok előszeretettel támogatják a családban magára maradt gyermekek megsegítésére szervezett táborokat, képzéseket. És csak ritkán, és nem általánosan és nem hatékonyan biztatják a szülőket arra, hogy maguk beszélgessenek a gyermekükkel, tanítsák meg főzni, mesélni, énekelni úgy, ahogyan ők tudnak főzni, mesélni, énekelni, mondják el a családtörténet epizódjait, nézzék végig a családi album képeit, együtt látogassák meg a nagyszülőt, a rokont, keressék fel a hozzátatozók sírhelyét, együtt fedezzék fel a település határát, együtt kiránduljanak. Lássuk be, ádáz küzdelem folyik a gyermekekért. Azért, hogy megszülessenek, azért, hogy ki gondoskodjék róluk, ki mire tanítsa-nevelje őket, melyik óvodában, melyik iskolában tanuljon, milyen tehetségét-adottságát ki gondozza, ki indítsa el az érvényesülés útján.

Visszásnak is tekinthetjük azt a nagy-nagy igyekezetet, amely hagyományt igyekszik tanítani a gyermekeknek. A meghatározás szerint a hagyomány az, ami informális körülmények között, intézményi szervezés nélkül átadódik egyik generációról a másikra. A hagyomány tehát nem csupán tartalmat jelent, hanem az átadást mint eseményt is, valamint az áthagyományozás révén aktivizálódó kapcsolatokat, a létrejövő kohéziót. Korábban a hagyomány volt az, ami a család tagjait és generációit egybeszervezte. A család nem hagyományra, nem a hagyomány őrzésére, ápolására tanította a gyermeket, hanem a maga tudását használta és adta át; s amíg így történt, a családra szükség volt. A gasztronómiai hagyomány nem tananyag, hanem az, ahogyan egy család táplálkozott a két ágról összegyűlt családi receptek alapján. A mese nem a legszebb mesetípusok legszebb változata, hanem minden olyan történet, amely a családban elhangzott, a nagymama, az édesapa kedvenc története. Hogy mi szép, mi jó, azt mindig a hagyományt éltető személyek döntötték el. A hagyományőrző programok szervezése – miközben a hagyomány sorsára, megmaradására összepontosít – újabb merénylet a család ellen, olyan újabb ürügy, amellyel a gyermeket újra el lehet távolítani a családtól. Ha a hagyomány éltető, kommunikatív emlékezeten alapuló kapocs, akkor jelen formájában a gyerek és a hagyományt oktató pedagógus kapcsolatát erősíti.1

Melyik hagyományt, kinek a hagyományát és miért kell a gyermekeknek tanítani? Az a gyermekfolklór, amelyet a folklorisztika, az etnológia számon tart, s amelyet a múzeumok őriznek, a hagyományőrző rendezvények napirenden tartanak – a múlté. Legalábbis idős személyek emlékeznek rá. Azzal az életformával együtt szűnt meg, amelynek kontextusa életben tartotta: a hiedelemmel átitatott vallásos mentalitás, a környék természeti adottságaira épülő agrártevékenység és életvezetés, a földműveléssel és állattenyésztéssel kapcsolatban álló ünneplési gyakorlat. Mindaz, amit ebből az oktatás, a táncház, a tábor, a fesztivál felidézhet – mesterségesen –, valamilyen motivációval kiemelt és gyakorolt töredéke. Félős, hogy teljesen összemossa a népi kultúra regionális tagoltságát; hogy a pedagógiai szemlélet csupán szelektíven és újraszerkesztve teszi hozzáférhetővé a népi kultúra teljes rendszerét; hogy a vele való kapcsolat kereskedelmi érdekeket és fogyasztói gyakorlatot honosít meg; hogy populáris kultúrává válva, tömegesen távolságtartó magatartást, tudatos elfordulást vált ki; hogy a hagyománnyal (például munkaszokásokkal mint a kaszálás, az utcán előadott középkori harci játékkal, parádékkal, felelevenített mondákkal, a legnagyobb puliszka, a legnagyobb kenyér, a leghosszabb hagymafonat) ludikus-oktatási körülmények között való találkozás hamis meggyőződéseket honosíthat meg; félős, hogy a népi kultúra kuriózummá, a gyermekkori szabadidőt kitöltő kultúrává egyszerűsödik, amelyből – mint gyakorolhatatlan kultúrából – az egyén serdülőkorban kénytelen-kelletlen kilép, amikor „komoly” és „hasznos” dolgokkal kezd foglalkozni; hogy a szemléltetésére kialakított világban való tartózkodás távol tartja családja tagjaitól.

Gondolatmenetünk végére érkezve a teljesség kedvéért azt is meg kell jegyeznünk, hogy valójában folklórnak nevezett hagyománya a 21. századi társadalomnak is van. A klasszikus média ugyanúgy kialakított (média)folklórt, mint a digitális kommunikáció (sms-folklór), akárcsak az új média, az internet (netnográfia). És ugyanígy alapevidencia az, hogy az ember és a kultúra folyamatosan változik. A kultúrának folyamatosan vannak olyan területei, amelyek éppen születőben, alakulóban, s olyan területei, amelyek éppen kiszorulóban vannak.

 

Szakirodalom

 

BOURDIEU, Pierre

1993 Les contradictions de l’héritage. In: Uő: La misère du monde. Édition du Seuil, Paris.1091–1103.

1993a Le rêve des familles. In: Uő: La misère du monde. Edition du Seuil, Paris, 1221–1242.

CAVALLO, Guglielmo – CHARTIER, Roger (szerk.)

2000 Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi Kiadó, Budapest (Eredeti kiadás:1997)

DEÁKY Zita

2015 Gyermekek és serdülők munkája Magyarországon a 19. századtól a második világháborúig. Gondolat Kiadó, Budapest

FRYDMAN, Marcel

1999 Televízió és agresszió. Pont Kiadó, Budapest (Eredeti kiadás:1993)

KESZEG Vilmos

2014 Aranyos-vidék. Honismereti könyv. Kriza János Néprajzi Társaság–Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár

VOKONY Éva

2002 Kis magyar bölcsőde-történet. Kapocs. I. 2. 50–55.

 

1 Alulírott tett kísérletet arra, hogy a szülőfölddel, a hagyománnyal való megismerkedés a szülők, a családtagok, a szociális környezet segítségével történjék meg. Keszeg 2014.




.: tartalomjegyzék