Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Január
SarányIstván beszélgetése Borsodi László nyugdíjas tanárral

Minden pedagógus a gyermek szemében követendő példa kéne legyen

Borsodi László tanár úr csíksomlyói otthonában fogadott. A kegytemplom szinte karnyújtásnyi közelségben van. Otthonos, értelmiségi lakás. Szobája ablaka a Szék útjára néz, tompán ugyan, de beszűrődik az utca zaja. A szobákban roskadásig telt könyvespolcok, a falakon kortárs művészek képei. Rámutat Márton Árpád festőművész, korábban tanárkollégája egyik gyönyörű munkájára: csecsemőjét karjában tartó anyát ábrázol. A szokatlan novemberi déli napfény, no meg ez a kép ragyogja be a szobát, miközben beszélgetünk.

 

Somlyói a család?

– Csíkszeredából kerültünk ide 1942-ben. Édesapám kisiparos volt, borbély, édesanyám háztartásbeli. Albérletben laktunk, a tulajdonos csíkszentimrei volt, s 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, megmondta, hogy a lakást tovább nem adja ki, mert fel akar költözni Csíkszeredába. Akkor édesapámék itt építettek, és 1942-ben költöztünk Somlyóra.

A műhelye holt volt?

– Jó darabig Csíkszeredában volt, aztán itt bérelt műhelyt. Egy ideig itt működött, de kicsi volt a lakás – mi hárman voltunk testvérek –, akkor aztán a közelben bérelt helyiséget, ahol haláláig dolgozott. Nagyon korán meghalt, alig 47 éves korában, 1955-ben. Csíksomlyóra, gondolom, az vezérelte, abban reménykedett, hogy a búcsújáróhely közelsége miatt növekedni fog a forgalom. Egy borbélynak, nyilvánvaló, ez számított… De hát nem jött be a számítása, egyáltalán… S így kezdődött itt az élet.

A magam élete 1932-ben Csíkszeredában vette kezdetét. Iskoláim egy részét ott jártam: a mai Segítő Mária Gimnáziumban volt elemi tagozat is, az első két évben oda jártam, aztán ’42-től ’44-ig itt, Csíksomlyón végeztem. Utána kerültem középiskolába…

Csíksomlyón az elemi akkor hol működött, melyik épületben?

– Fent, a kórházzal szemben. A Csíksomlyó története szerint a ferencesek alapítása, s talán az övék volt az épület is. Tehát ott fejeztem be az elemi iskolát, utána kerültem Székelyudvarhelyre, a Páduai Szent Antalról elnevezett szeráfikumba, mert már a kezdet kezdetétől szoros kapcsolatba kerültem a ferencesekkel.

Kik voltak akkoriban meghatározó egyéniségek a csíksomlyói zárdában?

– A házfőnök P. Szőcs Dénes volt, a kegytemplomban ma márványtábla őrzi a nevét, később Amerikába került, sokat zaklatták a románok, elég keményen és tisztességtelenül1. P. Hajdú Leánder volt a házfőnök-helyettes. Róluk csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Akire még emlékszem gyermekként az P. Dézsy Ipoly volt, tudomásom szerint magyarországi származású, nem székely ember. A laikus testvérek közül ott volt a híres-nevezetes Boros Valér, az orgonista, aztán Gyenge Vitus, a messze földön híres szakács. Pap Szilveszter volt a sekrestyés – ő volt itt, azt hiszem, a legidősebb. Most hirtelen rájuk emlékszem, ők voltak azok, akik maradandó nyomot is hagytak bennem, a lelkemben, a gondolkodásomban. Kiváló emberek voltak szerzetesként és – mert hát, ugye, a falu felé ők végezték a szolgálatot – papként. A laikus testvérek is kitűntek a helytállással, a munkával. S mondom ezt úgy is, hogy nemcsak a templompadból láttam őket az oltárnál, vagy később, mint ministráns-gyerek, hanem rendszeres bejáró voltam a kolostorba. Vonzódtam is hozzájuk, és be is fogadtak. Így láttam a mindennapjaikat is, mármint azt, amit egy kívülálló gyerek láthat. Édesanyámék erről tudtak, és a szerzetesek el is kéreztettek-forma a szüleimtől, s különböző megbízatásokat adtak nekem. Például postára jártam a küldeményekért vagy üzeneteket adtam át. Sok élményben volt részem köztük, s ennek köszönhetem például azt, hogy amikor a Szűzanya-szobrot menekítették, akkor jelen lehettem azon, ahogy levették, fényképezték, csomagolták…

Ez a meneküléskor volt, amikor Kolozsvárra vitték?

– Amikor Kolozsvárra vitték2. P. Elemér3, mert hát akkor ő is itt volt, ugye, ő volt az, aki kísérte a szobrot. Mindenbe nem avattak be, ami nem tartozott reánk, arról esetleg csak beszélgettek, hallottuk, de a csomagolásnál, az útra való felkészítésnél ott lehettünk. Ott voltunk.

A szobrot egy hatalmas faládába rakták: a legnagyobb tisztelettel érintették, fehér vászonnal bélelték a ládát. A szoborról a fej körüli csillagkoszorú leszerelhető, a korona levehető, így azokat levették, a jogart kivették a kezéből, tehát ami törhető vagy sérülékenyebb volt, azt külön csomagolták, biztonságos helyre. Így készítették fel az útra. Éjszaka történt az elszállítás, de ugye, arról nem tudtunk.

Tehát szorosan kötődtem a rendhez, és P. Leánder – nyugtassa a Jóisten! –, aki észrevette, hogy érdemes volna tanulnom, ajánlotta Édesapámnak és Édesanyámnak, hogy engedjenek el a szeráfikumba. Holott nem voltam elsőrendű tanuló, kellett nekem az irányítás, szükségem volt a rendszerességre. Ezért választottuk a szeráfikumot, no meg az anyagiak miatt, mert eléggé szerény módon éltünk.

Bizonyára sokan nem tudják már, mi a szeráfikum…

– A szeráfikum tulajdonképpen fiúbentlakás, kollégium volt, amelybe a ferencesek támogatásával szegény sorsú fiúgyermekek kerülhettek, olyanok, akikben mutatkozott érdeklődés, aztán később hivatás arra, hogy esetleg ferencesekké legyenek.

Közben a gimnáziumba jártak…

– A gimnáziumba jártunk, akkor Baróti Szabó Dávid nevét viselte. A tanításra rendesen 8-ra mentünk, de étkezés, készülés az órákra stb. itt volt a szeráfikumban. Na, volt egy kevés olyan programja is a szeráfikumnak – anélkül, hogy erőltették volna, de rendet követeltek, fegyelmezett körülmények között tartottak –, ami a világi bentlakásokban nem volt meg. Hát mire gondolok: szentmise-hallgatás, májusi vecsernyéken való részvétel. Úgy-úgy irányítottak már a szent szegénység felé: pénzt nem tarthattunk, ha kaptunk, azt leadtuk a prefektusnak és ő kérésre azt mindig visszaadta, ha éppen szükség volt rá…

A szeráfikum a ferences templommal átellenben működött, az utca túloldalán?

– Igen. Ott működött később az egészségügyi líceum…

S most szintén ferences kollégium működik benne…

– Úgy van. A prefektusok közül – mi így neveztük a vezetőnket, aki különben a rendházban lakott, egy ajtó kötötte össze a két épületet – P. Bodó Mariánt említeném. Később itt öregedett meg nálunk, Somlyón, majd Barótra került, azt hiszem, kérésére otthon temették el. P. Ferencz Ervin is volt a prefektusunk, többek között… Meg rövid ideig P. Biró Antal, aki elég tisztes kort élt meg, magyar-német szakos tanár volt. A napirendhez tartozott délután a szilencium, hozzá a megfelelő fegyelem, este a leckekikérdezés. A nagyobbak kérdezték a kisebbeket, ezt a prefektus úr mindig számon kérte a kikérdezőktől, hogy hogyan állunk, és annak megfelelő volt a jutalmazás is.

Mennyi időt töltött a szeráfikumban?

– Ott voltam ’42–44 között… ’44-ben jöttek az oroszok, s szétdúltak minden iskolát, így az udvarhelyieket is, a szeráfikumot is. Utána egy évet jártam itt, a csíkszeredai gimnáziumban, ’45-ben kerültem vissza, s ott voltam ’47-ig.

Ez még érettségi előtt volt?

– Érettségi előtt… ’45-ben voltam 16 éves. Akkor a rend vezetősége úgy látta jónak, hogy minket, nagyobbakat – ha akarjuk és ha hivatást érzünk –, bevesznek a rendbe mindjárt a noviciátus megkezdésével. Az újoncévet Mikházán töltöttük. Így kerültem én 1947-ben Mikházára. A noviciátus akkor órára egy év volt. Tehát kezdtük október 4-én reggel, s következő év október 4-én reggel ért véget… Beöltöztettek. Ez volt az újoncév: ismerkedtünk a renddel, annak történetével, a fegyelemmel, szokásokkal. S akkor jött ’48, így mi voltunk az utolsó novíciusok, akik minket váltottak, azokat szétzavarták. A noviciátusból a székelyföldiek – voltunk vagy haton – ide kerültünk Csíksomlyóra, a rendházba. Rendesen beöltözve, habitusban. Egy évet voltunk itt. Közben szorult a helyzet, és mindenképpen kilátásban volt, hogy valami lesz a ferencesekkel… A rend vezetősége nagyon bölcsen elemezte ezt a helyzetet és úgy látta, hogy érettségi nélkül, befejezetlen középiskolával nem lehet főiskolát, teológiai tanulmányokat kezdeni.

Közben megszűnt Vajdahunyadon a rend teológiai intézete ’48-ban…

– Igen, akkor szűnt meg. Akkor ezt a helyzetet velünk megbeszélték, s beleegyezésünkkel hazakerültünk a szülőkhöz, azzal a meghagyással, hogy végezzük el a középiskolát, addig a helyzet valamerre alakul, s akkor majd meglátjuk, hogy lesz… Nahát, így kerültem ki ’49-ben a somlyói rendházból. Hazajöttem és ’49-től ’52-ig elvégeztem a középiskola három, még hiányzó osztályát. Két tanév alatt végeztem a hármat, mert azért voltak itt rendes emberek, és megengedték, hogy nyáron egy osztályt soron kívül letehessek.’52-ben érettségiztem, majd felkerültem Kolozsvárra, az akkori Bolyai Egyetemre.

Közben ’51-ben ugye a rendet is feloszlatták4

– Persze, szegényeket szétzavarták. A kapcsolatunk megmaradt a renddel, csak éppen nem éltünk rendi életet, közösségi életet kevésbé…

Nekem ezzel a két évvel, a noviciátussal és a somlyói évvel utólag sok bajom volt. Egyszer láttak itt habitusban, szertartásban vettünk részt. Mindenki tudta, nem is titkoltam, hogy később hivatást éreztem és szerettem volna ferences lenni. Akkor úgy volt – mivel tudták is, és a besúgás is meg volt szervezve alaposan –, hogy mindenhová kellett az önéletrajz. Még gyerekként is. Nem lehetett véka alá rejteni, be kellett oda írni, hogy én’47 őszétől ’50 tavaszáig, ameddig innen hazabocsájtást nyertünk, ott voltam. S hát aztán ezért elmarasztaltak. Azt mondom most utólag, hogy hála Istennek. Akkor nem esett jól, a gyermeklélek törékeny…

Ráadásul a társadalmi származása sem volt a legegészségesebb, iparos szülő gyermeke lévén…

– Így, így…! Mindenképp magyar szakos szerettem volna lenni. És persze kellett az önéletrajz, ugye, s oda be kellett írni. Behívattak s megmondták, hogy meg se próbáljam az előéletem miatt. Akkor ajánlották az orosz nyelvet és a lélektant. Ugye, az oroszok egyrészt a róluk elterjedt hírek miatt, ami megelőzte őket, másrészt amiatt, amit magukkal hoztak, számomra nem hogy nem voltak szimpatikusak, ellenszenvesek voltak. Habár az orosz nyelvet nem tanultam nehezen, sőt! Ezért nem kellett! Az akkori lélektant meg – lehet, hogy furcsán hangzik, de – nem tartottam eléggé komolynak és túlságosan materialista beállítottságúnak véltem, ami nem kellett.

Úgy lettem biológus – szégyen vagy nem szégyen –, hogy ott volt hely. Odamentem, felvettek és aztán ’56-ban sikerült elvégezni…

Akkor még a Bolyain sikerült elvégezni…5

– Igen. Tiszta magyar egyetemet, sőt: magyar katonaságot – mert, ugye, ott végeztük a katonaságot a Bolyai keretében, s minket mind egy alakulatba soroltak, egyedül a vezetők voltak más nyelvűek. Szóval ilyen volt…

Visszatérve arra, hogy szinte kényszerválasztás volt a szak kiválasztása, az Ön generációjának tagjaival beszélgetve feltűnt: nagyon sokan kerültek kényszerpályára, nem azt tanulták, amit eredetileg szerettek volna. Vagy nem oda készültek, vagy csak ott volt hely, vagy a származása miatt kellett más szakot válasszon…

– A Bolyain eltöltött négy év alatt becsültem azt, hogy a munkát értékelték. Ha tanultál, volt becsületed, minden fekete folt ellenére. Mi meg úgy voltunk, hogy 96-ön kezdtük el az első évet és első fél évben tizenhaton mentünk át minden tantárgyból. Nem voltam első tanuló, de a tizenhatban ott voltam. Ekkorra egy kicsit enyhült a szerzetesi múltam iránti ellenszenv, bár a tanárok közt is voltak olyanok, akik nyilvánvalóan elfogadtak, szimpatizáltak, de olyan is volt, aki a folyosón – jött szembe velem, ketten voltunk a folyosón – úgy köszönt, hogy Laudetur Iesus Christus. Ez kicsit rosszul esett, hogy őszinte legyek. Nem fogadtam, nyilvánvalóan úgy, hogy In eternum. Amen, hanem köszöntem diákmódra. Szóval ilyenek is voltak… Utána is, egészen ’89-ig azért ez kísért. Elő-elővették, el-elfelejtették.

Attól függően, hogy éppen milyen időszak volt?

– Igen, igen.

Az egyetemi évek alatt kik voltak meghatározó egyéniségek? Kire emlékszik szívesen professzorai közül?

– Azokra kivétel nélkül, akiknek volt a fejében, akik tudták az általuk képviselt anyagot, és akik igényesek voltak. Na, most én ezzel az igényességgel iskolai viszonylatban úgy állok, hogy mások szigorúságnak nevezik. Tehát azokra, akik velünk szemben is igényesek voltak – mondjuk, hogy szigorúak –, nem adták egykönnyen a jegyet, a jegynek értéke, fedezete volt. Tanáraim közül Csűrös Istvánra6 emlékszem szívesen, nagy tudású ember volt. Vagy említhetem Szabó Zsigmond, dr. Schwartz Árpád – egyedüli doktorátusa neki volt –, akkor Gyurkó István, Péterfi Ferenc, Péterfi István nevét. Utóbbiak testvérek voltak, közülük István, állam-alelnök is volt abban az időben7. Mindenképpen nagy tisztelettel emlékszem rájuk, jó néhányukra tanárságom alatt is, az alkalmazott módszertanban visszaemlékeztem arra, hogy mit tettek, hogyan tették. Jólesett, lélekbe vésődő volt. Aztán voltak olyanok, akik jó párttagok voltak és ezért tartották őket. Volt, aki tudta azt, hogy nem az ő pártjukon állok, nem vagyok elvtárs, mások pedig mintha nem tudták volna, nem ártottak. De volt olyan, aki ezt határozottan éreztette. Akkor nem esett jól, s az ember nem is merte ezt nagyon kifejezni… Nekem fontosabb volt, hogy az iskolát elvégezzem, mint az, hogy az egyet nem értésemet kifejezzem.

Milyen volt Kolozsvár légköre akkoriban? Diákként hogy érezte ott magát?

– Nagyon jól! Egyrészt azért, mert mind magyarok voltunk és tisztán magyarul tanultunk. Heti egy vagy két román óra volt, mert akarták, hogy a nyelvet tanuljuk meg, azzal nincs is semmi baj. Ugyanakkor oroszt is tanítottak.

Kolozsvár másként – és most szókimondó leszek! – a mai Kolozsvárnál jobban tetszett, mert magyarabb volt az utcán is. Megkaptuk a kultúrának azokat a formáit, hozzáférhető módon, amelyeket egy ilyen kisvárosban, mint Csíkszereda, vagy falun, mint Csíksomlyó nem kaphattuk meg. Gondolok a színházra, az operára, előadásokra, kiállításokra, gondolok a Kelemen Lajos professzor úr heti városismertető sétáira. És nem utolsó sorban gondolok arra a lehetőségre, amit a katolikus egyház biztosított, mert nekünk, akik innen, a Székelyföldről mentük oda – nem beszélve arról, hogy milyen előéletem volt a vallást illetően –, óriási szükségünk volt a vallásra, lételem volt számunkra. Persze, ezt nem vették jó néven, de akkor inkább a város szélére, a Hóstát körül, a szentpéteri templomba jártunk vasárnap este. Illetve hát esténként a Főtérre…

Akkoriban ferencesek nem voltak Kolozsváron…

– Nem voltak, egyáltalán nem. Abban az időben jött be a békepapság, azért is mentünk inkább a város szélére, ahol nem békepap szolgált. A Főtéren [a Szent Mihály-templomban – S. I.], ugye, Baráth Béla esperes szolgált, s tudtuk, hogy Márton Áronnak ellenszegült, megtagadta az engedelmességet, és ezt nem tudtuk elfogadni. Két dologért: egyrészt mert valamit értettünk, tudtunk Márton Áron szelleméből, büszkék voltunk arra, hogy ő székely, s hát hogy hagyjuk cserben? S akkor voltunk jó páran, akik megkerestünk olyan templomokat, ahol nem békepap szolgált.

Tehát a közös érdeklődésűek megtalálták egymást…

– Igen. Megtaláltuk egymást, szívesen töltöttünk időt együtt. Annyira meg, hogy bizony szervezkedtünk… Főleg szatmáriak, nagyobbak, végzősök voltak, akik a szervezést végezték, magánlakásokban, és a házsongárdi temető elhagyott kriptáiban is vettünk részt szentmiséken. Egy kicsikét szervezkedtünk, egyezkedtünk, magyar könyveket cseréltünk. Harmadéven például a katonai oktatás keretében ejtőernyővel kellett ugrani s eltörött a lábam; nem tudtam járni; papot hoztak gyónáshoz, szentségvételre. Negyedéves koromban aztán meggyűlt a bajom a securitatéval emiatt, és az is kísért, még itt is. Nyilván, mikor végeztem, nem jelentettem be, hogy eljövök, de utolértek, megkerestek, hogy tudjam: ismernek. Ugye, a társaságból hármat elkaptak, szatmáriak voltak, akikkel én kapcsolatot tartottam, és akiktől könyvet is kaptam; és ahogy a csoportban lévőket fokozatosan mind kapták el és vitték be, sejtettem, hogy mikor következem. És következtem is, bevittek kihallgatásra. Akkor nálam három könyv volt.

Milyen jellegű könyvek voltak ezek?

– Rendszerellenes könyvek voltak, egynek emlékszem a címére, de a szerzőjére nem: Új társadalmi rend felé8. És ebben a szerző azt írta le, hogy a kommunizmus, mint új társadalmi rend, milyen jövővel kecsegtet. Például határozottan emlékszem egy ilyen kitételre, miszerint Lenin mondta, nem számít, hogy mennyi vér folyik, mert ha odakerülünk, veszélybe sodródunk, minket a fán feljebb húznak. A könyvet a pincében dugtam el, ugyanis nem lehettem bentlakó, emiatt laktam házbérben. Persze, mikor bevittek a securitatéra, vallatáskor érdeklődtek a könyvek felől, úgy általában. Tagadtam, mondtam, hogy nincs nálam könyv. Akkor visszavittek a zárkába. Bent volt az is, aki a könyvet adta. Őt is kihallgatták, s megmondta, hogy nálam van a könyv – ki tudja, hogyan szorították ki belőle. S akkor ismét hívtak. Na, a lényeg az, hogy egy ilyen, a cellából való visszahíváskor a szekus elém tett egy kézzel írott nyilatkozatot, lefödte a tenyerével az aláírást, de én az írását ismertem, mert a mi bandánkból volt, s mi írásban is értesítettük egymást, hogy mise ekkor… Na, ő bevallotta, hogy a könyv nálam van. Kiszorították belőle. Mondta, most már fölösleges tagadni, s akkor bevallottam, hogy nálam van. Ne mondjam, hogy mi volt a következménye! Kivittek a lakásra, le a pincébe – elég rendetlenség volt a pincében –, hárman vittek, egy ment elől, kettő hátul. Közel volt a szeku és a lakás, úgyhogy nem is engedték, hogy visszahúzzam a cipőfűzőt a cipőmbe. Megmondták, vigyázzak, nehogy gyanús mozdulatot tegyek, mert hárman vannak… Na, mindegy. A három közül egy magyar volt, Balázs nevezetű. Lementünk a pincébe: hol van a könyv? Én mentem, hogy mutassam. Ne-ne-ne! Magyarázzam el, hol van, nem engedtek oda. Aztán kiszedte az egyik a három könyvet, a fa közé volt berakva. Papírhulladékok voltak ott, s ez a magyar, a Balázs nevezetű egy pisztolyt bedobott a papír közé. Mivel nem engedtek oda, s ő majdnem mellettem állt, láttam. Na, mondom, reám fogják, hogy fegyverem is van! Mondom: ezt tessék onnan felvenni, mert azt ön tette oda. Nyúl le, s mondja: ne, fegyver! Ezt ön dobta oda! Ezzel aztán el is halt a dolog, de tessék elképzelni! Aztán nyilatkozni kellett a könyvvel kapcsolatban. Volt házkutatás is, még mielőtt bevittek volna. Én naplót vezettem s éveken keresztül, még a szeráfikumból hoztam magammal ezt a szokást… Na, azokat elvitték, vissza nem adták. Na így. S aztán kiengedtek.

Ez negyedéven volt?

– Negyedéven. S meg voltam ijedve, hogy nem engednek államvizsgázni. Mivel Édesanyám özvegy volt és minden jel arra vallott, hogy én kell legyek a családfenntartó, borzasztóan aggódtam Édesanyám miatt. Az engem nem érdekelt annyira akkoriban, hogy mi lesz. Félelem-érzésem nem volt, nem mondhatom. De érdekes, hogy mennyire meg volt szervezve ott, vakszemüveggel vezettek a folyosón. Az üveg helyett papundekli van, és akkor nem látsz se jobbra, se balra, s ő fog, s mondja, hogy lépcső. Szóval ez mi? Utólag tanulság, keserű tapasztalat. Erről én nemigen beszéltem, a fiamnak is csak később, amikor már tanár volt.

Végül sikerült államvizsgázni?

– Sikerült. Az nem esett jól az egész kivizsgálásban, egyfajta lelki bántalomnak is vettem, hogy mielőtt kiengedtek volna, kihallgatásra még felvittek. Egy alezredes ült velem szemben, szidott, mint a bokrot, hogy szégyelljem magam. Olyan dolgokért kellett szégyellnem magam, amiket már azelőtt a szememre vetettek, immunis voltam. Hanem hátratetette a kezemet, azt mondta, hogy nem szabad elővenni és… ököllel az arcomba ütött. Hát ezt sem mondtam senkinek, mert hatásvadász nem akarok lenni, de az, hogy az arcodba ütnek ököllel és még egy ilyen természetes reflex sem alkalmazható, hogy védjed magad, ez valahogy bántott.

A fájdalmon túl a megalázás fájhatott…

– A megalázás. Talán nem is volt idő a fájdalommal foglalkozni… Aztán ez megvolt, s engedtek államvizsgázni.

Államvizsga után hová került?

– A korábban említett bizonyos kilencvenhatból negyvenheten végeztük el az egyetemet.

Tehát szinte fele lemorzsolódott…

– A negyvenhétből államvizsgára állhatott harminchét, s a harminchétből sikerült huszonhetünknek. Ismétlem, nem voltam első tanuló. Talán második-harmadik sem. Ott középen, valahol… Aztán a helyválasztás úgy volt, hogy Péterfi Ferenc dékán behívott és mondta, hogy milyen helyek vannak. Először azokat hívták, akik házasságot kötöttek az egyetem alatt – normális! –, utána azokat, akik jegyességi viszonyban voltak, és utána jöttünk tanulmányi eredmény szerint. Ugye, a harmadik csoportba kerültem, de eléggé elöl. S akkor Péterfi úr felajánlotta nekem Érmihályfalvát. Középiskola. Mert több városi hely és több középiskola nem volt, ez az egy. Én kész igénnyel léptem be, mondtam neki, ne tessék haragudni, nem tudom elvállalni. Nem kellene dicsekvésnek hangozzék, de az igazság az, hogy négy év egyetem alatt, s azelőtt is, míg pap akartam lenni, engem az érdekelt, hogy itthon, az itteni népnek legyek a javára. Lehetőleg mint pap, de nem sikerült, hogy az legyek. Akik akkor kikerültünk, senkinek sem sikerült. Szétszóródtunk. Később, a középiskolában volt egy-két székelyföldi társam, akivel egyezkedtünk, hogy hazamegyünk és otthon tanítunk. S milyen jó lesz! Én haza akartam jönni mindenképp, a Székelyföldre elsősorban, hogy székely gyerekeket tanítsak. De a kihelyezéskor nem mondhattam, hogy székely gyerekeket akarok tanítani, hivatkoztam a családi helyzetre, hogy családfenntartó vagyok stb. És akkor azt mondja Péterfi úr: Borsodi elvtárs, menjen haza s még egyet aludjon a dologra, én addig Érmihályfalvát tartom. Másnap mentem, tisztelettudóan megköszöntem, s mondtam, hogy ha lehet, akkor engem engedjen haza. S akkor közölte, hogy van hely Csicsóban és Szentimrén. Csicsót választottam végül, mert van vonatközlekedés stb. Szentimrét nehezebb megközelíteni, s hogy lakásért ne kelljen ott fizessek, hanem Édesanyámtól járjak. Akkor aztán a végén választottam. Így volt valahogy: comuna Ciceu. De a comuna Ciceunak három falu volt a tagja: Csicsó, Madéfalva és Csaracsó. Na most, biológia szakos hely Madéfalván volt, úgyhogy Madéfalvára kerültem, ott tanítottam három évig. Minden évben kértem, hogy kerüljek közelebb, haza. S hogy közelebb kerüljek, felhelyeztek Rákosra igazgatónak. De igazgató csak három hónapig voltam, akkor megürült a biológia szakos tanfelügyelői szék…

Gondolom, abban az időszakban még nem volt annyi képzett tanár…

– Nem, nem, tanítók voltak. Madéfalván egyetlen voltam, akinek egyetemi végzettsége volt, akadt egy, akinek főiskolája, s a többi tanító volt. S akkor aztán behoztak ide tanfelügyelőnek. Ami Madéfalvát illeti, ugye, én biológia-kémia szakos vagyok és volt ott két kémia óra. Haltam meg, úgy akartam azt a kémiát! Az igazgató azt mondta: nem lehet. Mondom: hát kinek adja? Egyedül vagyok. Nem lehet, mert így, mert úgy… Megvolt a szándéka. A végén, pár nap után ideadja a két kémiaórát, ha elvállalom emellett az énektanítást. Énekóra négy volt. Végiggondoltam, s mondtam neki egy nap múlva: eh, legyen! Közben megtudtam, énekből mit kell tanítani, hazajöttem s a tükörben vezényeltem négynegyedet, háromnegyedet stb., hallásom, hangom volt, hoztam a kolostorból az éneklést. Elvállaltam. Ez csak azért érdekes, mert már év közben pendítették, hogy aki éneket tanít, annak énekkara is kell legyen. Édes jó Istenem, mi lesz velem? Hát, a kánon, az a legegyszerűbb. Utána jött egy elég magas rangú pártaktivista, a nyár elején, s mondja, hogy akinek iskolai énekkara van, annak falusi énekkara is kell, hogy legyen. Ugye, a kultúrmunka stb. Na, hát legyen oda is a kánon, no meg népdalok. Elküldtek karvezetői tanfolyamra Marosvásárhelyre. Hat hetes volt. S milyen azért a Jóisten? Megjutalmazza az embert. Itt találkozhattam a híres Szalman Lóránttal9, s itt láthattam, ha rövid ideig is Nagy Istvánt10, aztán Zoltán Aladárt11. Úgyhogy így aztán karmesterit is végeztem. De hát ott sokra nem vittem. Emlékszem, volt egy körzeti kultúrverseny, az énekkarral menni kellett, és harmadikok lettünk. De összesen három énekkar volt. (Nevet.) Na, aztán a tanfelügyelőségre ’59 decemberében kerültem, és ’62-ig voltam tanfelügyelő a csíki rajonban. ’62-ben kirúgtak.

Milyen indokkal?

– Nem lehettem párttag. A múltam miatt. Egyrészt a templomba járás nagyon evidens volt, másrészt pedig szivárogtatták ezt a szekus-ügyemet, meg hát politikailag sem vagyok rendes ember, s akkor kirúgtak. Nagyon kemény dolgokat vágtak a fejemhez, lelkileg megviselt. Volt olyan, aki mikor konfirmálták a pártból való kidobatásomat, azt mondta, azon csodálkoznak, hogy még szabadon vagyok, meg hogy egy ilyen embernek nem itt a helye, a becsületes emberek között. S akkor konfirmálták azt, hogy nem lehetek tovább tanfelügyelő. Nem mintha az tetszett volna nekem, de ez most nem tartozik ide. S akkor Csíkszenttamásra akartak helyezni, de nem mehettem el Édesanyám miatt. Mondtam, ne tessenek haragudni, így nem tudom vállalni, kilépek a tanügyből, mert távolabb menni nem tudok. S akkor ki kellett menjek a teremből, tanácskoztak, majd amikor bementem, mondták, tudomásul veszik a helyzetemet és büntetésből a csíkszeredai 1. sz. líceumba helyeznek. A mai Márton Áronba.

Büntetésből…?!

– Tessék elképzelni, büntetésből kerültem ide. Életem egyik legnagyobb vágya, miután tanár kellett legyek, az volt, hogy visszakerülhessek a saját iskolámba. Annyi nagyszerű emberrel találkoztam itt…S mondták, hogy büntetésből. Így amikor nekem a legjobban kellett volna ujjongani meg örvendeni, akkor szomorú képet kellett vágjak, mert a büntetést úgy illik fogadni. Na, így kerültem ide és harmincnyolc (38!) évet itt töltöttem el. Előbb biológiát és kémiát tanítottam, utána, látván, hogy a gyermek-összetétel itt nem akármilyen, úgy döntöttem, hogy a két tantárgy közül elég az egyiket tudni. Így aztán lemondtam a kémiáról…

Meg, gondolom, az óraszám is kijött az egyik tantárgyból, nem kellett kórust is vezetni…

– …s így lettem biológus. A kémia már csak arra volt jó nekem, hogy a biológiát jól tanítsam, főleg az élettant, a fiziológiát, mivelhogy a működéstan nagyobbrészt kémiai folyamatok összessége, így a kémia engem segített.

Meg hát gondolom, a kémiatanítási tapasztalat is közelebb vitte ahhoz, hogy a diákokkal is jobban meg tudja értetni, kapcsolatot tudjanak teremteni a két tudomány között.

– Minden funkció tulajdonképpen a kémián alapszik, a biokémián. Így nagyon jó volt.

Nagyon fontos tárgyat tanított olyan szempontból, hogy a nyolcvanas években a humán pálya egyre zártabb, egyre elérhetetlenebb lett a magyar fiatalok számára, s ha valaki értelmiségi akart lenni, az vagy mérnöknek készült, vagy orvosnak tanult. Önre épp a legnehezebb jutott, az orvosira való felkészítés.

– Orvosira sok gyereket készítettem fel. Orvosi, testnevelési szak, állatorvosi, állattenyésztő mérnöki és később aztán a technikumok, tehát sok felhasználási területe van. Itt a fő a matematika volt, a mérnöki pálya, pláne Ceaușescu idején. Hanem az történt abban az időben, hogy bár Csíkszeredából jutottak be orvosira, de viszonylag kevesen. A Maros Magyar Autonóm Tartomány tanfelügyelősége összehívott egy gyűlést Gyergyóba, ’63-ban talán, és oda matematika, fizika, kémia, biológia szakos tanárokat hívtak. Minket, biológusokat nagyon megszidtak. Leszidtak, főleg a csíkiakat, hogy nem jutnak be az orvosira a gyerekek, s Marosvásárhelyről mennyien bejutnak, s Szatmárról mennyien bejutnak! Akkor én, a faragatlan székely, aki mégis csak elfogultan szeretem a székelyeket, azt mondtam magamban: a székely gyermek – s azok közt a csíki is – nem születik hülyének, hülyébbnek, mint máshol. Ha nem jutnak be, az a mi bajunk is, a mi hibánk is. A tanításon kell változtassunk. Igényesség kell, magam felé elsősorban – mert különben a biológia nagyon szép tantárgy, és nagyon szépen és hangulatosan is lehet tanítani. Sajnos, az én óráim ilyen szempontból nemigen voltak hangulatosak, mert az igényességet szem előtt tartva kellett megtanítani. Abban, hogy az ember a gerincoszlop harminc és egynéhány csigolyáját fel tudja sorolni és meg tudja nevezni – háti tájéki, medence tájéki stb. –, azt nem tudom, hogy miként lehet széppé vagy hangulatossá tenni.

Azt meg kell tanulni!

– Meg kell tanulni. A másik pedig a felvételi vizsgák az egyetemre. Az igényesség szellemében folytak azok is. A gyerekek kitalálták, hogy minél többet tanuljanak meg. De azt a minél többet meg kellett tanítani! Azt, hogy hány millimikron egy izomszál átmérője egy izomban – nem szép, de meg kell tanulni. Miért is? Mert aki megtanulta és beleírta a dolgozatába, az többet ért, mint aki írt róla, de nem írta bele. Aztán a mi gyerekeinket, ugye, a harcosságra és a bizonyításra nem kellett külön bíztatni, fogták magukat, s megtanulták a tankönyvet kívülről, s lám, kapjanak akkor hibát. Igen ám, de ha észrevettem, hogy mindent megtanul, azt a mindent meg is kellett tanítani. Van, aki ezt a dolgot leintéssel kezeli, azt is mondja, hogy ez egyszerű magolás. De hogy könnyebb legyen a magolás vagy a totális anyagelsajátítás, ahhoz azt hiszem, azzal segítek – úgy véltem legalábbis –, azzal teszem könnyebbé, ha érthetőbbé is teszem. Tehát ha érti azt, hogy mit tanul, mert akkor esetleg az egyik mondat értelme a másik mondat értelmét is megvilágítja, könnyebb lesz. Na szóval, így indult el az igényesség. Emiatt engem úgy könyveltek el, hogy nagyon szigorú vagyok, és nem kell nagy logika ahhoz – már a gyerekek nyelvén, a diákzsargonban –, hogy általában a szigorú embert nem szeretik. De aztán csakhamar megfogalmazódott, hogy én nem azért tanítok, hogy szeressenek – s főleg nem azért, hogy középiskolás, tizenegyedikes-tizenkettedikes korban szeressenek, hanem majd úgy tizenöt év múlva mondják el, hogy azért nem volt rossz!

És elmondták?

– Sarány úr!... Vissza… Nem százszázalék alatt, hanem százszázalékban és afölött!

Csupán azért kérdem, mert én csak tisztelettel hallottam beszélni a tanár úrról…

– Azért tettem szóvá, hogy igényesség helyett szigorúságot mondanak, meg hogy én azt mondom, hogy a szigorút nem szeretik. De magamtól is tanultam, én is a volt szigorú tanáraimat tisztelem és szeretem– még most is! –, minderről pedig arra következtettem, hogy ez az út nem rossz. Főleg az eredmények alapján nem az. Megtörtént – s ezt a gyerekektől tudom, ők mesélték, mert a beiratkozásra nem kísértem őket –, mivel a vásárhelyi gyerekek mindig az utolsó percben iratkoztak, és vitatkoztak a beiratkozási létszám fölött, az egyik tanár mondta, hogy várj, ez nem végleges, mert a csíkiak még nem iratkoztak be. Na, ezért volt érdemes tanítani! Valószínű, bíráltak is a hátam mögött, de nem bántam meg. Tetszik tudni miért? Mert – s erről manapság nem divat beszélni – ha a jóindulat, a szeretet a lelkedben van, s az őszinte is, az kisugároz. Ezt pedig talán senki nem érti meg jobban, mint a gyerekek. Ezt viszont úgy is kell produkálni, hogy az csakugyan az ő érdekében történik, érte történik. Én neki akarok jót! Magamnak már nem, legalábbis e téren, ilyen vonatkozásban. Van egy jó tanácsom: a kicsi gyereknek sem szabad hazudni vagy nem az igazat mondani. A kicsikének, ha nem érti meg a tiszta igazságot, úgy kell megmondani, úgy kell szavakat vagy eszközöket keresni, hogy azért az igazság jusson el hozzá. Az, hogy a szomszéd osztályban adott nyolcas nálam csak hatos volt, nagyon sajnálom, de az hatos volt.

Végül is a felvételin kellett helytállni!

– De figyelni kell a gyerekekre, különbséget kell tenni köztük. Megtörtént, hogy volt egy cukorbeteg diákom. Nem akart ő orvosira menni, csak érettségizni akart. S akkor nekem tudnom kell, hogy mikor és hogyan feleltetem őt – ez kicsi csalafintaság! –, és hogyan osztályozom azt, aki orvosira akar felvételizni. Ezért általában azokat, akiken úgy éreztem, hogy emberileg segítenem kell, nyilvántartottam magamban és mindig tudtam, hogy mikor kell szólítani, hogy az ő tudása ne legyen sértő arra nézve, aki sokat és jobban tanult.

Rendkívüli pedagógiai érzék kell ahhoz, hogy az ember ezt meglássa és kivitelezze…

– Nem egyszer mondtam, kollégáknak is: figyelj ide, az egyetemen megtanulunk, amit megtanulunk, de még utána is készülni kell, itt mese nincs. Visszatérve a felkészülésre: a gyereket nem azért küldi ide a szülő, s a gyerekek nagy része nem azért jön, hogy én szeressem, kényeztessem, hogy ő szeressen, hanem a szülő azért küldi, hogy én tanítsam. Persze, lehet a tanítási módszerben hiba. Lehettek hibák, s valószínű, voltak az enyémben is, de bár az indulásnál legalább az akarat legyen jó. És amire büszke vagyok: én nem tudom, mit jelent pénzért órát tartani. Azon kívül, amit a fizetési lapon aláírtam. Vannak anyagrészek, amelyet az órán megtanítani nem lehetett, nem fért bele. Akkor órán kívül kellett pótolni!

Számolta össze, hogy nagyjából, hány orvos került ki a keze alól?

– Nem. Nem ön az első, aki ezt kérdezi, s logikus a kérdés. Nem. És ez hanyagság. Hanyagság, mert amikor megjöttek a felvételi eredmények és azok jók, számomra is elfogadhatók voltak, akkor annyira örvendtem én is, hogy erről megfeledkeztem. Egy idő után voltak, akik szóltak, de már kérdéses volt, vajon össze tudom-e írni az egészet? Akkor frissiben kellett volna.

Furcsa idők voltak, sok fölösleges dolgot elvégeztettek a tanárral, de az ön beszámolójából az derül ki, hogy elégtétele is volt…

– Föltétlenül. Akkoriban kezdett bejönni divatba a fizetett magánóra, de én ilyen fizetett magánórát nem tartottam. Órát tartottam, persze. Amelyik percben a gyerek, aki elvállalja a többletet, amelyik percben ezt nekem tudomásomra hozta, abban a pillanatban megszűnt a diák–tanár viszony. Ő abban a pillanatban nekem munkatársam lett. Mert az eredmény, s ami persze őt segíti vagy érte van, azt csak ilyen közös munkával lehet elérni.

Milyen volt, amikor először szembesült azzal, hogy egy volt tanítványához került betegként?

– Mint mondtam, a felkészítő órákat mindig díjmentesen tartottam, s amikor érettségiztek, felvételiztek, volt, aki megköszönte. Köszönjük szépen! S én erre azt válaszoltam: nagyon szívesen, de ne legyen rá szükségem! De azért találkoztam pár orvos tanítványommal. Furcsa és különleges érzés, de tükröződött az, hogy csakugyan segíteni akar és a tetteiben kifejeződő hála nagyon jó érzés.

Nagy későre aztán bekövetkezett a rendszerváltás… Ez milyen fordulatot hozott a munkájában?

– Az is eljött, de előtte körülbelül három évvel megcéloztak a megyei pártbizottságnál s az akkori tanfelügyelőségen – ugye Vrabie12 volt a főtanfelügyelő –, hogy lehetőleg szabaduljanak meg tőlem. Össze is vonták a magyar tagozatot, csökkentették a létszámot. Én románul a magasabb osztályokban nem tudtam volna tanítani, mert magyarul tanultam, és akkor már talán késő lett volna nyelvet változtatni. Így aztán az óraszám apadt, s nekem kifelé állt a szekerem rúdja. Órákat kaptam katedra-kiegészítésként az építészeti iskolában – a mai Kós Károly Szakközépiskolában – és a faipariban13, de ott is nagyobbrészt az estiben. Hát el tetszik képzelni, hogy az Olimposz után a tenger feneke, a mennyország után a pokol. De – s ezt azért mondom, hogy legyen elve az embernek ahogy az életet éli és végigcsinálja – én, mint mondottam a helyválasztáskor Kolozsváron, a székely gyermekekért jöttem haza. Ott is székely gyermekek voltak. Csak, amit mondtam korábban, hogy a kicsiknek ilyen nyelven, a nagyoknak meg amolyan nyelven kell szólni, úgy ott is meg kellett keresni a közös nyelvet, és tanítani őket. Megkapni a módját annak, hogy a biológiában, amit ki nem állhat, amit nem szeret, mert neki semmi szüksége rá kőművesként, legyen sikerélménye, annyi legalább, hogy tűrjön meg az órán, és legyen csendben… csak megakad benne valami belőle. Ez a váltás kicsit nehéz volt. Meg hát nehezebb volt a mellőzés, ugye. Meg az is, hogy értek ilyen-olyan elmarasztalások – nem bántás, mert nem sértődtem meg –, például a pártbizottságnál elhangzott az én nevemmel kapcsolatban, hogy nincs már órám itten és kikopok. A főnök, most már nem tudom, melyik párttitkár, azt mondta, hogy áldozat nélkül nincs eredmény. Ez annyiban vigasztaló is, amennyiben elkeserítő, hogyha éppen áldozatnak tekintettek volna. Rosszul esett.

Kálmán Zsóka14 volt az igazgató az építészetiben, s mikor odakerültem – híre ment, hogy én milyen véreskezű vagyok – akkor Karácsony felé, az első évharmadban jön és mondja, tanár elvtárs, ugye ebben az osztályban nagyon sok megbukik? Kőműves osztály volt… Mondom neki, Zsóka, fogja meg az asztal szélét: egy se bukik! Nem létezik! Egy se bukik. Mondom, két dologért. Mert azt a keveset, amit ott kérek, azt valahogy tudják, a másik pedig, mindenik mögött ott áll egy aggódó szülő, akinek az a gyermek a legkedvesebb a világon. Ha látom, hogy akar, kötelességem úgy közeledni hozzá, hogy az akaratából érvényesüljön valami. A leghűségesebb köszönőim voltak, miután én onnan elkerültem.

Hát, Sarány úr, elmondom az ezzel kapcsolatos egyik legnagyobb titkomat. Reggel, ugye, mentem a gimnáziumba megtartani azt a kevés órát, délután mentem át az estibe, és menet végeztem a keresztutat… Mert elsősorban az ember lelkileg kell valahogy ezt a dolgot rendbe tegye. A fizetésben nem tükröződött ez… Na aztán voltak kollégák is, akik… nehezemre voltak.

Tehát nem kolléga módjára viselkedtek.

– Hát nem! De nem sokan. Az embertől magától is függ az, hogy miként viszonyulnak hozzá. Ugye harmincnyolc évet tanítottam, valaki mondta, hogy ej, harmincnyolc év az hosszú idő! Lehetett bajod az igazgatókkal! Mondom neki: te, nekem egyetlen igazgatóval sem volt bajom. Ó, nem létezik! Dehogynem, létezik! De komolyan! Mondom: tudod, miért? Én magamat annyira becsültem, hogy nem engedtem, hogy hozzám ne úgy viszonyuljon, ahogy kell. Őneki is végeznie kell a dolgát, s az ő dolgának egy részét én vagyok köteles elvégezni. Akkor végezzem úgy el, hogy nem kelljen másodszor visszajöjjön.

Akkor nincs konfliktus.

– Nyilvánvaló! Arról nem beszélek, hogy az elvtelen viszonyulás – régen nyalásnak nevezték –távol áll tőlem… Különben a változás után érdekes, hogy egyik nap megtörtént a dolog, s másnap már a Márton Áron Gimnáziumban annyi órám lett, hogy tartani sem tudtam.

Tehát elégtételt nyert, megtörtént a jóvátétel.

– Igen, de az elégtételt – Istennek legyen hála! –inkább később jelentették az eredmények. A nagy elégtétel az volt, hogy visszakerülhettem a saját iskolámba. Mert ennek az iskolának – és gondolom, ugyanígy van a székelyudvarhelyi Tamási Áron, és a kolozsvári Brassai Sámuel is–szelleme van. Ezek a falak beszélnek. Ezek a falak valamit sugároznak, aminek te vagy a célja, és te kéne légy a receptora. Például azt súgják, hogy itt, ezekben a padokban járt iskolába Márton Áron. Aki szerette az iskolát. Ezt az iskolát látogatta nagy szeretettel Majláth Gusztáv Károly. Itt volt tanár Pálfy Ferenc15, aki később Kolozsvárra az agronómiára, az állatorvosira került. Ezek azok, akik beszélnek. Az ő szavukat kell megérteni. És akkor azt hiszem, ha valamit is adsz magadra vagy arra a gyökérre, amelyből kinőttél, akkor azt hiszem, sok biztatás, sok ösztönzés nem kell. Akarjál olyan lenni, hogy esetleg téged is súgjanak a falak. De ha nem, az se baj, csak azt ne súgják, hogy nem voltál olyan, amilyen kell. Engem a ferencesek között eltöltött idő, az ott ért rendkívül jó hatások, és ennek az iskolának a szelleme úgy éltettek, úgy adtak erőt, hogy akármilyen fáradtan feküdtem, másnap fel tudtam kelni, hogy menjek…

Hogy érzi: a társadalom mennyire becsülte és becsüli most a tanárt?

– Mikor először hallottam, elfogadtam és magamévá tettem a kijelentést, miszerint a tanító a nemzet napszámosa16. Ez csakugyan napszámos munka, de valami nagyszerű. Én a nemesebb oldalát fogtam fel a napszámos munkának, de a felsőbbek – nevezzük így: a társadalom – nagy része viszont azt hiszem, a megfogalmazásnak ezzel a részével nincs tisztában. Egy időben az is volt a gondom, hogy akik közvetlenül irányítják a tanügyi munkát, az ott folyó tevékenységet, talán nincsenek is tisztában azzal, amit vezetniük kellene. Ezért azt gondolom, hogy az iskolában folyó tevékenységet az érti, aki maga is végezte egy kicsit. Aki közel volt hozzá, és esetleg benne is élt. Azt hiszem, az, hogy ki mennyire becsüli meg vagy miként viszonyul hozzá, személyfüggő is, mert attól is függ, hogy az illető, amikor diák volt, hogyan élte meg azt.

Tehát milyen tanárokhoz volt szerencséje…

– Például a gyimesi származású Veress Péter17, egykor Magyarország külkereskedelmi minisztere itt járt nálunk iskolába. Ahányszor hazajöhetett és megtehette, mindig meglátogatta az iskolát. Egy alkalommal jött, Eigel Ernő volt az igazgató és szaladt, hogy mutassa meg az iskolát, többek között a biológia laboratóriumot is. Volt nekem egy kis gyűjteményem csupa gusztustalan állatokból, s hogy azt mutassuk meg. Hát én lógattam az orromat, mondtam Ernőnek, ne mutogassuk, én azt nagyobb részt magamnak s a gyermekeknek készítettem. Azért mondom, gusztustalan, mert kétéltűek és hüllők voltak, nagyon sok kígyó, mert a kígyókról írtam az első fokozati vizsgadolgozatomat, a viperákról. Kísérőkkel volt, de egy adott pillanatban ketten maradtunk. Megyünk felfelé, s azt mondja: maga tudja, hogy mikor ide jártam, nem szerettem a természetrajzot? Mondom: én se. Utána szerettem meg. És utána, ahogy ezt viccesen elmondta, elkezdte a beszélgetést, s olyan dolgokat mondott, amelyek meggyőztek arról, hogy nagyon szereti az iskolát, és az, hogy visszajön és meglátogatja, sokszor igazolja, hogy megbecsüli azt. Vannak intézkedések, amelyek arra vallanak, hogy az illetők nem becsülik meg.

A gyerekek változtak-e?

– Nekem két gyermekem van, már az iskolapadok elé kerültek, s nem csak az ő, hanem általában a pedagógus kollégák véleményére gondolok, akkor azt mondhatom: igen. Minden bizonnyal igen, mert ugye, a világ modernizálódik, halad: Ezért sok is a panasz. Gyakran elhangzik: bezzeg, a mi időnkben…

Valószínű, a mi tanáraink is ezt mondták rólunk…

– A mi időnkre és azonnal magamra is gondolok, mert én vagyok az egyik még élő abból a „mi időnk”-ből. Kétségtelen, ahhoz, hogy taníthass, fegyelem is kell. Mindenképpen a metodikának is ilyen irányba kell változnia. De nem tudom, hogy megfelelőképpen keressük-e azt, hogy a problémákat orvosolni lehessen. Azt is vallom, s magamnak vallom elsősorban, hogy a gyermekek, amennyiben változtak, annyiban az is változott, hogy az ő formálásukban a hangsúly egy kicsit máshova került. Szerepe van az iskolának, a pedagógusoknak, de mérhetetlenül megnövekedett a szülők szerepe abban, hogy a gyerek olyan maradjon, amilyennek akarjuk, hogy majd felnőtt korban is legyen. Az iskola vonatkozásában rendben van: csengetnek, ötven perc stb., nagyon-nagyon fontosnak tartom az oktatószemélyzet magatartását, annak megnyilvánulását a gyermekek felé. Egyszerűbb szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy a példaadást. Szerintem minden pedagógus a gyerek szemében követendő példa kéne legyen valamilyen szempontból, de elengedhetetlen, hogy a tudás szempontjából az legyen. Elengedhetetlen az, hogy sugározzék róla: tudja azt, amit mond. A matematikát, a biológiát stb. Azt, hogy maga a pedagógus felelősséget érez az intézmény iránt, amiben dolgozik. És a gyerek iránt. A gyereket szeretni kell, de nem simogatva. Ha kell, úgy is. A gyereket szeretni kell, ezért kell mindent megtenni. A fáradságot nem kell kímélni. Ez volna a pedagógusnak elsősorban a feladata. Hogy mi történik iskolán kívül, abban mérhetetlenül megnövekedett a szülők szerepe. A mi időnkben, annak idején 9 vagy 10 óra után a gyereknek nyilvános helyen nem volt mit keresnie, ha az nem volt rendezvény. Most kár volna a pedagógust azzal terhelni, hogy a gyerek miért megy be a vendéglőbe. Nem tudhatja! A szülő tudja, hogy hánykor fekszik, a szülő tudja, hogy cigarettára, italra – Isten ments –, kábítószerre honnan van pénze. Te adod a pénzt, nem én! Vagy lop a gyerek – az még nagyobb baj! Szóval ilyen szempontból mondom, hogy a szülők szerepe mérhetetlenül nagy lett, s ebben sajnos nem lehet kifogás az, hogy nem bírok vele. Mégiscsak, este én nézem meg, hogy lefeküdt-e? Nem tudom… lehet, ez is maradi felfogás…

Nem hiszem. Valahol itt kell legyen a kulcsa a dolognak, ugyanis a szülők hajlamosak arra, hogy mindent az iskolától várjanak el, ugyanakkor meg arra hivatkoznak, hogy a pénzkeresettel vannak elfoglalva, gyakran nem is találkoznak napközben a gyerekkel és a rájuk háruló nevelési feladatok teljesítését a tanártól várják el.

– Térben is eltávolodik a tanártól a lehetőség. Egy dologban nem hiszek: abban nem hiszek, hogy rossz a gyermek. Hogy rosszalkodik, ha lehet, azt elhiszem, mert láthatom is.

Nyilván, próbálják feszegetni a határaikat.

– Mondok egy példát: volt egy diák, később biológiatanár és kutató lett. Nem én tanítottam, de szünetekben, s főleg nagyszünetben járt fel hozzám, hogy szakmai kérdésekről beszélgessünk. Egy alkalommal már becsengettek – nálam a csengetés az szent volt és sérthetetlen! – és mondom neki: te, Pali, csengettek. Nem mész? S azt mondja, még ráérek, úgyis óra alatt tízóraizunk stb. Mi ez? Fegyelmezetlenség. Amit a tanár előtt csinál meg. Ilyenek vannak, ezek hétköznapi dolgok, de igen, a szülők abbéli hivatkozása, hogy a létfenntartás stb. sokat elvesz az idejéből, az mind igaz, de valahogy meg kell oldani a dolgot. De vajon ez az útkeresés elég őszinte? Nem csak addig terjed ki utánajárásban, ameddig az én kényelmemet nem sérti? Vajon, ha áldozatot kell hozni, s esetleg a magam rovására vagy kevésbé javára, megteszem-e? De hogy meg lehet kapni, meg kell kapni, az biztos, hogy van rá lehetőség. Gondolom én…

Nem maradt volna ezen a pályán, ha nem hitt volna ebben.

– Mindenképpen harmincnyolc évet voltam a gimnáziumban, negyvenvalamennyit a tanügyben. Azalatt is csak változott a helyzet és kellett mi is haladjunk a változással. Az, hogy ma is vannak pedagógusok, akik szép eredményeket érnek el: ők is valahogy csinálják. Elfogadtatják magukat…

Térjünk vissza a rendszerváltás utáni történésekre. Újból lehetett nyíltan gyakorolni a vallást, az iskola falai közé visszaköltözött a hit, sőt, intézményesen az egyház. Ebben a folyamatban Ön is aktív szerepet vállalt.

– Ott kezdeném talán, hogy ha valamit hiányolnék a pályámon – egyebek mellett, de elég nagy hangsúllyal – az az, hogy a tanításban és a nevelésben is nagyon sokan nem tudtuk azt adni, ami bennünk van. Ami a lelkünkben van. Ha igen, akkor is egyedi esetekben, egyedi lelki problémákkal vívódó, egyedi lelki válságban lévőkkel lehetett esetleg szóba hoznia dolgot. Ahogy változott a rendszer és visszaköltözött az egyház és a vallásos felfogás az iskolába. Ez természetesen nagy öröm volt, elsősorban azoknak, akik ezt igényként szenvedték el addig. Nyilvánvaló, hogy a tantestület akkori állapota szerint nem mindenki fogadta ezt örömmel, vagy nem igényelte, mások viszont, ha igen, igen, ha nem, nem, s a harmadik része örvendett, hogy köztünk az Úr, nyíltan is. A magam és még néhányunk részéről az iskolával kapcsolatban és hozzá kötődve az volt a cél, hogy mindent, ami régen volt, s ami most is szükséges és aktuális, vezessük vissza az iskolába, hogy az, ami olyan sokáig hiányzott, legyen része az iskolának. Hogy a tanításba ezt ki hogyan vitte be, az ugye, a saját dolga volt, meg hát a tantárgytól is függött. Intézményesen – és amivel kapcsolatban én is próbáltam tenni, és valamit tettem is – az az iskolának azok a tradíciói, amelyek szorosan kötődtek a valláshoz. A névadásban aktívan próbáltam részt venni, a Márton Áron nevet választottuk. Hát ez sokakban feltűnést keltett vagy túlzásnak tűnt. Én nem tartom túlzásnak.

Nekünk határozottan szerepet kellett vállalni a csíksomlyói búcsúnak a régi formában való megjelenítésében. Ez ment is, a tanárok legnagyobb része szívesen vállalkozott, ha megkértük vagy ha véleményt kellett nyilvánítani. Tehát változott a helyzet, de a mai iskola nem a régi. Nem a régi, mert a gyerekek között ma is van olyan, akit a vallás nem érdekel, az iskola vallásos volta ilyen szempontból a régitől eléggé nagy mértékben különbözik. De a kollégák melléállása, hogy minél inkább hassa át az oktatást és az iskolában folyó nevelést a vallásos szellem, az egyaránt megnyilvánult és pozitív.

A Segítő Mária Gimnázium még nem volt, és egyik nap nagyszünetben a Márton Áronban összehívtak egy gyűlést. A gyűlésen megjelent Borbély Gábor főesperes úr, Eigel Ernő vezette a tanácskozást. Elmondták, lehetőség volna arra, hogy meginduljon a Segítő Mária Gimnázium, de egyelőre az egyháznak erre anyagi lehetőségei nemigen vannak. Elhangzott a kérdés, hogy van-e a tantestületben olyan, aki térítésmentesen órát vállalna az új gimnáziumban – neve még nem volt akkor. Kézfelemeléssel kellett jelentkezni… és egy kisebb iskolára való tantestületnyi ember jelentkezett, hogy térítésmentesen vállalja – ugye, valamennyiünknek majdnem dupla szakunk volt – bármelyik szaknak az oktatását. Amikor beindult az iskola, vállaltuk, mentünk, de egy órát sem kellett ingyen tartsunk, mert közben rendeződött az anyagi helyzet. Úgyhogy igen, pozitívan reagáltunk.

Most annyival bővült, gazdagodott a tanítás, hogy félelem nélkül, nem csak a tantermi oktatásban, hanem az iskolán kívüli nevelés eszközeibe, lehetőségeibe is bekerült a vallás, bekerült az istenhit. Gondolok a tanulmányi kirándulásokra. Egy alkalommal Miklós Jóskával18 kirándulni vittünk gyerekeket, a kirándulás végső pontja, célja Gyulafehérvár volt. Jóskával megegyeztünk, hogy a katedrálist meg fogjuk nézni. Azt akkor nem volt szabad, még a kommunizmus idején volt. Na, de mit ad az ég, elmegyek Jóskához, s mondom neki, te, egyúttal nézzük meg a Márton Áron püspök úr sírját is. Na, csakhogy oda nemigen volt szabad bemenni. Én bementem a püspöki irodába, ott volt egy szimpatikus hölgy és mondom neki, hogy Csíkszeredából vagyunk, és legyen olyan kedves, az idejéből áldozzon ránk öt percet… Azt mondja a hölgy, hogy itt van a katedrális kulcsa és a sír kulcsa is, és menjünk, nézzük meg. Mialatt én ezeket intéztem, s tapostam az utat, azalatt Jóska az udvaron összefutott Jakab Antal püspök úrral. A püspök úr megszólította, beszédbe elegyedtek, s Jóska mondta, hogy a csíkszeredai gimnáziumból vagyunk. A püspök úr nagyon kedves volt, és az egész társaságot meghívta a püspöki kertbe – Jóska még tiszteletből sem merte mondani, hogy püspök úr, köszönjük szépen, de nem tudjuk elfogadni. Beleegyezett, felmentek. Na és aztán megtörtént az elbúcsúzás, felszálltunk az autóba… De mi lesz, ha hazamegyünk? És Jóska Gyulafehérvártól Medgyesig mind azt beszélte, hogy alátámassza, hogy ez tulajdonképpen miért is volt, miért is kellett, hogy ne legyen ebből aztán probléma. Most, ugye, ez nincs. Mehetünk, lehet nézni… Ugye, azt nem kell mondanom, hogy a településlátogatásoknál a templomok az elsők… Most ezeket szabadon lehet látogatni. És látogatják is.

Az első szabad búcsúról milyen emlékei vannak?

– Azon már szervezőként vettem részt. A régi és a mostani búcsúk között óriási a különbség: a régi búcsú az ünnepi szentmise után kezdődött, a szentmise a templomban volt, jóval de jóval kevesebb zarándokkal. A körmenet a szentmise után egy órával kezdődött, és hát ugye, ahogy régebben is volt, Gyergyóalfalu ment elöl, középen a labarum és a papság, utána a hívek zöme. Akkoriban a körmenetben nagyon ritkán volt püspök, de ott volt a ferences tartományfőnök. A labarumot már akkor különös szertartással vitte az akkori római katolikus főgimnázium legkiválóbb végzős fiútanulója és vagy hat kísérő fiú, faciger, ők is különös öltönyt viseltek. Már az első búcsút úgy akartuk, hogy a régi formában történjen, és így is történt. Ebben a Márton Áron Gimnázium tanárai segítettek, és amennyiben és ahol tudtam, próbáltam én is részt venni…

Roppant érdekes, izgalmas és tanulságos mindaz, amit elmondott. Önt hallgatva eszembe jutott, hogy milyen meglepetéseket hoz az élet, a gondviselés: Ön magyartanárnak készült, miután pap nem lehetett, de nem sikerült. Erre fel a fia magyartanár lett, ugyanabban a gimnáziumban, amelyben Ön is tanult és tanított. Sőt, mi több, a ferencesekkel való kapcsolata is intézményes, ugyanis a rendtartomány sajtófelelőse. Gondolom, ez nem kis elégtétel Ön számára…

– Hát igen. Ha szabad elmondani, volt egy példaképe, a nagyon nagytekintélyű, Pöhacker Balázs atya. Az ő keze alatt ministrált – mert ő gyakran járt ministrálni –, s a hívek mondták: biztos pap lesz belőle. Na, nem lett az. Akit az Isten hív, az lesz pap. Még azt is jól kell értelmezni…

– …egyáltalán meghallani a hívást!

– Utána nem volt kétely egy percig sem, hogy magyar szakos tanár legyen. Pünkösdi búcsú volt éppen, rendezőkkel, másokkal, a fiam is már akkor nagyobb volt, már középiskolás, beszélgettünk a kolostorban. Ott volt egy ferences testvér, és éppen arról beszéltünk, hogy én is voltam a rendben. És mondja a ferences testvér a fiam jelenlétében: ó, Laci bácsi, milyen kár, hogy nem lesz ferences. A fiam rárivall: te mit beszélsz? Akkor mi volna most velem? Persze, nagyon örvendek neki, s annak is, hogy magyar szakos lett. Bár az első felvételije nem sikerült, kitartott amellett, hogy magyar szakos legyen, Kolozsváron végzett. Hát igen, úgy ahogy tetszett mondani, számomra nagy elégtétel. S az is, hogy két ügyes, jó gyermekkel áldott meg a Jóisten. Hát szóval itt az elégtétel. Aztán a nagy számadás még hátra van…

Volt időszak, amikor a fiával együtt tanítottak?

– Nem. Ő 2000-ben jött a gimnáziumba, én akkor jöttem ki onnan.

Tehát váltották egymást…

– Igen. Versenyvizsgán 2000 nyarán elnyerte az állást és bejutott, én pedig kiléptem. A fiókomat kitakarítottam, papírral béleltem, a szekrényt is kitakarítottam, bezártam, a kulcsot betettem a fiókba. Azt hiszem egy cédulát is hagytam és becsuktam a fiókot. Már nem emlékszem, hogy mit írtam, valami olyasmit, hogy a Jóisten segítse. Aztán abba a szekrénybe költözött be, s az volt a fiókja is, amíg át nem rendezték a tanárit. A gondviselés figyelmét észleltem én ebben is, hogy oda jött, ahol iskolába járt, és az én helyemre is jött. Ez egy külön ajándék. A lányom pedig a Segítő Máriában tanít, az is egy isteni ajándék. S az is, hogy a fiam nem veszítette el, mert talán azelőtt már megtalálta a ferencesekhez vezető utat. Úgyhogy most sajtóreferens, s az is jó dolog. Jó dolog…

Azt hiszem, ez akár zárszó is lehetne. Helyette azonban meséljen erről a kis Márton Árpád-képről, amely egy gyermekét tartó anyát ábrázol… Mint mondta, hosszú ideig ez volt az Ön szentképe…

– Igen. Az ágyamból éppen azt látom. Szentképet kitenni abban a vészes időben nem volt ajánlatos, csupán a konyhában volt egy feszület. Meg hát tudták a tilosban is, hogy én vallásos vagyok. Azt úgy elhallgatták, de akkor legalább a fiamat ne engedjem. Ekkor lettem mérges. Mért avatkoznak bele? Szóval amikor valami bántott, néztem a képet, s mondtam: ennek a nőnek olyan jóságos az arca, mint a Szűzanyának, a kicsi gyermek meg kicsi gyermek, hát az legyen az én szememben Jézus… És akkor az így jó volt…

A gesztusokban benne van a melegség, a féltés…

– Igen.

 

1 P. Szőcs Dénes Albert, OFM (Székelyudvarhely, 1905. okt. 31. – Fairfield, Connecticut, USA, 1979. jún. 1.) 1936-tól Csíksomlyón házfőnök, az ő kezdeményezésére rendezték meg az Ezer Székely Lány Napját, amelynek gyakran szervezője és szónoka. 1939. december 21-én a „rongyos gárda” tagságával vádolt 36 magyar ellenállót, közöttük 24 papot utasítottak ki a román hatóságok Magyarországra; ezek egyike volt P. Szőcs Dénes, akit különös kegyetlenséggel megkínoztak. A II. bécsi döntés után, 1940-ben tért vissza Erdélybe. Újra csíksomlyói házfőnök. Mint kolozsvári helyettes házfőnök, majd házfőnök 1942-ben a Szt. Bonaventura nyomda igazgatója. 1944–45-ben tábori lelkész. Egy kórházvonattal angol hadifogságba került, Erdélybe nem térhetett vissza. 1948-ban az USA-ba küldték magyar lelkipásztornak. 1953–1961 között Fairfieldben (Connecticut) a Szt. Imre-, majd Farrellben (Pennsylvania) a Szentháromság-templomban szolgált. 1962–75 visszatért Fairfieldbe, ahol 14 éves működése alatt majdnem megkétszerezte a hívek számát. 1976-tól az erdélyi tartomány provinciálisa Youngstownban.

2 A kegyszobornak a II. világháború ideje alatti menekítéséről a kolozsvári Domus historiában található bejegyzés szerint 1944. szeptember elejétől 1945 áprilisáig volt a kolozsvári ferences rendházban. Ez idő alatt ki sem csomagolták, így védték. Bár a hatóságok szándéka az volt, hogy a kegyszobrot is elmenekítsék, mégis sikerült az egyházi elöljáróknak Kolozsváron tartani. Így menekült meg, és 1945. április 14-én visszavihették a csíksomlyói kegytemplomba.

3 P. Spomberger Elemér

4 1951. augusztus 20-án, a rend védőszentjének ünnepén internálták a ferences szerzeteseket a máriaradnai kolostorba.

5A tanügyminiszter a 168/1959. június 19. számú rendelettel elrendelte a Victor Babeş Tudományegyetem és Bolyai Tudományegyetem egyesítését július 1-jei hatállyal.

6 Csűrös István (Székástóhát, 1914. máj. 3. – 1998. aug. 2., Kolozsvár) – botanikai szakíró. Előbb a kolozsvári mezőgazdasági főiskolán, 1946-tól a Bolyai Tudományegyetemen adott elő; 1959-től nyugalomba vonulásáig a Babeş–Bolyai Tudományegyetem növénytani tanszékvezető tanára.

7 Péterfi István (Déva, 1906. márc. 8. ‒ 1978. máj. 6. Kolozsvár) biológiai szakíró. Középiskoláit a kolozsvári piarista gimnáziumban végezte (1924); az I. Ferdinánd Egyetem Természettudományi Karán szerzett egyetemi diplomát (1929) és ugyanott doktorált (1933). Tudományos pályáját az egyetem Általános Növénytani Intézetében kezdte; 1927-től gyakornok, 1936-tól egyetemi tanársegéd előbb a román, majd 1940-től a Kolozsvárra visszatért Ferenc József Tudományegyetemen. 1943–44-ben előadótanár, majd a Bolyai Tudományegyetem, az egyesítés után a Babeş–Bolyai Egyetem növényélettani tanszékén professzor. 1959–76 között a Babeş–Bolyai Egyetem prorektora. 1968–78-ban, tíz éven át Románia Államtanácsának alelnöke. A Román Tudományos Akadémiának 1955-től levelező, 1963-tól rendes tagja, 1974–78 között alelnöke.

8 Varga László: Új társadalmi rend felé. Budapest, 1940, a Magyar Kultúra Kiadása.

9 Szalman Lóránt (Kolozsvár, 1929. szept. 11. – Marosvásárhely, 2007. ápr. 12.) karmester, zenei szakíró. 1953–57 között a Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola karvezetés szakán tanársegéd. Alapító karvezetője a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttesnek (1957), itt 1958–67 között karmester-igazgató. 1969-től nyugdíjba vonulásáig (1990) a Marosvásárhelyi Filharmónia karmestere, 1970–73 és 1978–83 között igazgatója.

10 Nagy István (Csíkszereda, 1907 – ?): karmester, karnagy, igazgató. Tanulmányait a marosvásárhelyi Városi Konzervatóriumban végezte 1926-ban, majd a Zeneakadémián folytatta, ahol 1933-ban szerzett diplomát. A Kolozsvári Konzervatórium igazgatója volt, majd a Gheorghe Dima Konzervatórium tanára. 1946-tól 1948-ig a kolozsvári Állami Magyar Opera karnagya. A romániai magyar kórusművészet kiemelkedő személyiségeként rendkívül sokat tett Bartók Béla és Kodály Zoltán karműveinek megismertetéséért.

11 Zoltán Aladár (Homoródszentmárton, 1929. máj. 31. – Marosvásárhely, 1978. júl. 9.) zeneszerző, zeneíró, zenekritikus, szerkesztő, pedagógus, folklorista. A Gh. Dima Zeneművészeti Főiskolán szerzett oklevelet zenetanári (1951), zeneszerzési (1952) és karmesteri szakon (1953). Előbb a főiskolán gyakornok, majd tanársegéd (1950–55); 1955–60 között a Művelődés munkatársa, szerkesztő, a zenei rovat vezetője. 1965-től haláláig a marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatója volt.

12 NicuVrabie romántanár, a rendszerváltás előtt főtanfelügyelő volt.

13 Ma a Venczel József nevét viselő szakközépiskola.

14 Ungvári Kálmán Zsófia

15 Pálfy Ferenc (Marosvásárhely, 1912. okt. 18. – Kolozsvár, 1991. máj. 2.) mezőgazdasági szakíró. 1936–45 között a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban, 1945–48 között a Bolyai Tudományegyetemen tanított; 1948-tól haláláig a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola tanára.

16 Vas Gereben mondta, de eredetileg a színészekre. Később aztán kezdték a pedagógusokra alkalmazni, ma pedig már csak rájuk gondolnak e megnevezés hallatán.

17Veress Péter (1928) külkereskedő. A Közel-Keleten volt külkereskedelmi kirendeltség-vezető, majd a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője, miniszter-helyettese (1971–74), illetve minisztere (1979–87). Időközben párizsi magyar nagykövet is volt (1974–79).

18 Miklós József (Farkaslaka, 1940. december 7. – Csíkszereda, 2003. november 26.) nyelvtanár, tolmács. A Márton Áron Gimnázium és a Sapientia – EMTE tanára volt.




.: tartalomjegyzék