Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Március
Borsi-Kálmán Béla

Kell egy csapat!

Epizódok Sebes Gusztáv boszorkánykonyhájából, 1949–1956 – (I. rész)

 

Puskás Ferenc sem volt mindenható, neki is akadt sikertelen interveniálási kísérlete, valószínűleg több is. Ezek közül a legnevezetesebb az, amikor a csapatkapitány 1951. június első napjaiban közbe akart lépni Szűcs Sándor (1921–1951), az Újpesti Dózsa kötél általi halálra ítélt középhátvédje érdekében. Elkésett!

Az 1951. június 2-án hozott ítéletet június 4-én végrehajtották, a fáma szerint aznap hajnalban – a kortársak és a sporttörténészek egybehangzó véleménye szerint az elrettentés szándékával. Utólag már tudjuk: Szűcs egy kicsempészett cédulán – „Halálra vagyok ítélve, mentsetek meg!” – riadóztatta Szuszát, miszerint életveszélyben van, aki azonnal telefonált Puskásnak és Bozsiknak, de hiába.

A Rákosi-rendszer példát kívánt statuálni a Nyugatra vagy Dél-Amerikába vágyó futballistáknak, az akasztással az első és másodvonalbeli focisták elharapózó disszidálási kísérleteinek akartak egyszer és mindenkorra véget vetni. ’56. október 23-ig sikerrel. Az előzményekről tudnunk kell, hogy Kubala László és a Békéscsabáról szintén a Vasasba került Marik György 1949. január végén (más forrás szerint február elején) kalandos körülmények között együtt megszökött, és a szervezők 1949. március 4-re időzítették egy egész csapatra való kiváló képességű spíler angolos távozását. A magyar futball-legendárium szerves részét képező szövevényes történetről egy és más kiszivárgott már, főként Grosics Gyula visszaemlékezéseiből, aki egy alkalommal így beszélt erről: „Először 1949-ben éreztem azt, hogy nincs tovább, végem. A politikai helyzet nyomasztott, nem volt még családom, szerettem volna Nyugaton boldogulni a focival, ahogy többen is, de a disszidens magyar csapatból nem lett semmi. Engem a Pipa utca sarkán szólított le két civil ruhás. Egy pillanatig még a hiúság munkált bennem, hogy lám, megismertek, de nagyon hamar az ÁVH-n találtam magamat. Bent történt, ami történt, álltam a falnál, jól megvertek, aztán két papírt toltak elém. Az egyiket, amelyikkel megpróbáltak beszervezni, természetesen nem írtam alá, a másik arról szólt, hogy minderről soha, még a családnak sem mesélek. Nehéz teher volt, s gondoskodtak róla, hogy el is higgyük: ha kinyitjuk a szánkat, minden megtörténhet…”1

Grosics egy másik alkalommal úgy nyilatkozott, hogy „1949-ben tizennyolcan disszidálni akartunk”, ám a csak 2017 nyarán kutathatóvá vált ide vonatkozó állambiztonsági iratok áttanulmányozása után megállapítható: emlékei némi korrekcióra szorulnak! Valójában „csak” tizenhárman akartak március 4-én (péntek este) nekivágni a határnak, a következő „összeállításban”: Henni Géza, Kéri Károly, Mészáros

József, Czibor Zoltán és Gyetvai László (FTC); Rédei József, Keszthelyi Mihály, Négyessi (Csepel, illetve Újpest); Grosics Gyula és Zsolnai János (MATEOSZ); Lóránt Gyula és Illovszky Rudolf (Vasas), Egresi Béla (Újpest). Alaposabban szemügyre véve a névsort: két válogatott kapus (Grosics és Henni), két marcona hátvéd (Lóránt és Rédei), két fedezet (Kéri és Négyessi) és nem kevesebb, mint hét kiváló csatár (Egresi, Illovszky, Mészáros, Zsolnai, Czibor, Gyetvai), akik közül mindenki szerepelt a magyar nemzeti tizenegyben. További érdekesség, hogy a remek adottságú, tizenhétszeres válogatott, de eléggé sérülékeny 1918-as születésű Gyetvait a nála tizenegy évvel fiatalabb Czibor épp akkoriban szorította ki a Ferencváros bajnokcsapatából…

Ha tovább kutakodunk a vizsgálati dossziéban, s megnézzük az „érintettek” tanúvallomásait és az ezek alapján készült „Gyanúsított kihallgatásáról jegyzőkönyv”-eket, újabb érdekes részletekre derül fény: Kéri azt vallja, hogy Lóránt és Illovszky szóltak neki a tervről, s felkérték, vegye rá Hennit, Mészárost és Czibort, továbbá Deák Ferencet, a Fradi fénykorát élő centerét is a távozásra. Ez jócskán megnövelte volna a társulat vonzerejét, mert Deák piaci értéke akkor még Puskásénál is magasabb volt: előbbiért 1947-ben 100 000 dollárt ígért a Juventus, míg „Bamba” 150 000 dollárt is megért volna a Torinónak.

Mivel Kérinek bérfuvarozó cége volt, ő tartozott a négy gépkocsit biztosítani, amellyel a határig leutazhattak.2 Kéri vallomásából derül ki, hogy az embercsempész (Bakó Mihály) „minden játékos után 1500 forintot kér”.3 Vörös közleménye Illovszky vallomásából is idéz, amelyből kiderül, hogy a későbbi szövetségi kapitány időközben megbánta, hogy pár héttel korábban nem két csapattársával és barátjával, Kubalával és Marikkal együtt lépett meg: „mikor Kubaláék kimentek, őt [Illovszkyt] is hívták. Illovszky szerint már akkor kellett volna elmenni.” Sőt, fellebenti a fátylat a legendás páros szökés némely részletéről is: „Kubaláékat három vagány szöktette ki. (…) A határhoz közel szoktak átöltözni orosz ruhába és úgy mennek át. Illovszky tudomása szerint ez a 3 ember[csempész] már nem fog visszajönni magyar területre, mert eleget kerestek, és nem akarnak több kockázatot vállalni.”4 Mészáros József arról számol be kihallgatójának, Vágó Ödön r. századosnak, hogy neki február 27-én (vasárnap) a Ferencváros Mester utcai klubhelyiségében Kőrösi szólt, tőle tudta meg, hogy mi a terv, kitől származik az ötlet és kik vannak benne. Ugyancsak tőle értesült egy Csepel határában lévő Zsilip nevű kisvendéglőben tartandó szerda (március 2-i) esti egyeztetésről, ahová a Filmgyár elől indultak, ő Egresi kocsijában ült (korábban együtt játszottak a Kispest csapatában), s a korcsma különtermében beszélték meg a részleteket. Lóránt volt a szónok, aki vállalta, hogy „mindent előkészít” és még aznap éjjel „leutazik a határ közelébe, mert ott neki ismeretsége van”. A következő esti újabb találkán Lóránt beszámolt felderítő útja eredményeiről, s azt állította, hogy mindent előkészített. Már várják őket, pénteken, március 4-én este indulnak négy gépkocsival, négy különböző helyről, „a Fővám térről, a Lenke térről, Csepelről és Budapest valamelyik pontjáról”.

Vallomását ezzel a mondattal zárja:

Beismerem, hogy tudomásom volt arról, hogy Lóránt vezetésével és irányításával egy csapatra való élvonalbeli futballistát külföldre akartak kicsempészni, két megbeszélésen részvettem” (sic!).5

A szálak tehát egyértelműen Lóránt Gyulához, az Aranycsapat későbbi nagy tekintélyű középhátvédjéhez vezetnek, aki akkor lépett be a legjobb futballista-korba: február 5-én töltötte be 26. életévét, de már jelentős pályafutás áll mögötte: a Nagyváradi AC bajnokcsapatának tagja (1943/1944), amelyben három poszton is szerepel: jobbszélső, jobbösszekötő és egyszer balösszekötő (első élvonalbeli gólját 1943. november 21-én jobbösszekötőként szerzi). Még nem alapember, de máris megmutatja oroszlánkörmeit: egy alkalommal (1944. június 4-én) öt gólt rúg a BESZKÁRT csapatának. Aztán 1944 októberétől a Nemzeti Vasas következik: Perényi-Pecsovszky, Mészáros Ferenc, a besszarábiai eredetű s később a Barcelonában is megforduló Szegedi/Simatoc Miklós/Nicolae és Tóth III. Mátyás társaságában itt játszik – kitűnően – az egyfordulós hadibajnokságban, majd egy idényre visszamegy Nagyváradra, a Szabadság SK játékosa. 1986-ban megjelent életrajzából tudható, hogy ekkor ismeri meg leendő feleségét, a klub titkárnőjét, Horváth Ibolyát, aki aztán jóban-rosszban kitart mellette 1963 végi disszidálásáig. A könyvet olvasgatva kiderül, bár ő maga az osztrák határvidékről származik, az erdélyi kisebbségi sorsba is belekóstol, s egy-két szaftos román szófordulatot is megtanul: egy edzőmeccsen az ellenfél centere a romániai magyarok számára legnagyobb sértést vágja a fejéhez: lebozgorozza, magyarán hazátlannak nevezi. Lóránt sem rest, akkorát mos be ellenlábasa arcába, hogy nyolc öltéssel kell a sebet a kórházban összevarrni…

A nézők persze betódulnak a pályára, „lincshangulat támadt. Szerencsére szovjet katonák is voltak a tribünön, ők aztán a segítségére siettek, kihúzták a csávából”.6

Érzésem szerint az incidens meglehetősen mély nyomokat hagyott a szigorú stopperben: több visszaemlékezés igazolja, hogy román ellenlábasaival szemben a szokásosnál is keményebben ’lépett oda’, például – Sebes kifejezett kérése ellenére – 1954 szeptemberében a Népstadionban Titus Ozonnak, „5:1-es magyar vezetés után, a magyar 16-os előtt.

[…] A nagy csattanás még a díszpáholyban helyet foglaló Rákosi Mátyáshoz is felhallatszott. Két hordágy sem volt elegendő, hogy a román játékost »eltakarítsák« a pályáról. A találkozó után Sebes kérdőre vonta Lórántot: „Guszti bácsi – felelte habzó szájjal Lóránt –, képzelje el, a román szidta a kommunista anyámat.”7

Nem biztos, hogy a párbeszéd hajszálpontosan így hangzott el, ellenben tény, hogy korábbi játékostársai Váradról csábítják át hét évvel korábban a szintén partiumi Aradra, végvári Neuman Ferenc báró (1910–1997) textilgyáros csapatába, ahol 1947-ben megint bajnok lesz az ITA Arad színeiben! De nem Magyarországon, hanem ’Gyorgyu Dézs’ és ’Groza Péter’ „népi demokratikus” Romániájában. Majdnem mindegyik játékostársa román válogatott, s egy írásban meg nem erősített adatunk – Imre öccse emlékei – szerint ’schwarzban’ maga is felhúzta egy ízben a román válogatott sárga-kék mezét8

De itt sincs sokáig maradása, 1947-től ismét a Vasashoz szerződik, méghozzá – ezeket az adatokat újfent Kovács r. hadnagy a disszidálási ügyet összegző jelentéséből idézzük – azzal a kötelezettséggel, hogy „5 évig fog játszani a csapatban, ennek fejében 150.000 - Forintot vett fel. Ebből a pénzből házat és földet vásárolt magának. Sváb származású, a demokráciával szemben foglal állást, antidemokratikus kijelentéseiről közismert.” Ráadásul – olvashatjuk tovább a raportban – „A szökési kísérletben szervező szerepe volt: elsősorban […] tőle származott az ötlet.”9 Erről ő maga így beszél vallomásában, amelyből – mivel frappáns módon tükrözi a változás éve (1948) után a magyar futballisták körében eluralkodó közérzületet – viszonylag bővebben idézünk: „Már hosszabb ideje foglalkozom azzal a gondolattal, hogy külföldre megyek játszani, mivel ott nagyobb a kereseti lehetőség. Ezzel a felfogásommal nem vagyok egyedül az élvonalbeli játékosok közül. Több alkalommal beszélgettem különböző játékosokkal erről a kérdésről, így pl. Grositssal (sic!), Hennivel, Egressivel, Puskással, Bozsikkal, Deákkal és számos más játékosokkal, akik szintén külföldre szeretnének jutni.

Amikor a Játékosok Baráti Köre megalakult – folytatódik Lóránt vallomása –, azt hallottam, hogy a játékosoknak le kell mondaniuk majd a fizetésről, és ezután csak a munkájukért kapott illetékből lehet megélni. Ekkor határoztam el, hogy mielőbb feltétlenül külföldre távozom. Közben történt, hogy Kubala és Marik megszöktek, és láttuk azt, hogy nem játszhatnak külföldön, tehát egyesével nincs értelme kimenni, csak úgy, ha egy egész csapatot lehet összehozni. Elhatároztam, hogy egy ilyen csapatot szervezek azokból a játékosokból, akikről tudtam, hogy hasonlóképpen gondolkodnak” – számol be meglepő nyíltsággal a név nélkül szereplő jegyzőkönyvvezetőnek.

A továbbiakban töviről hegyire ismerteti, hol és kivel találkozott, kit és mikor értesített, kit és mire kért meg, mikor és mire jutott a szervezésben, amelyet föntebb nagy vonalakban már rekonstruáltunk.

Érdekes adat viszont, hogy játékostársának, Illovszkynak (a későbbi többszörös magyar szövetségi kapitánynak) „korcsmája” van (hiszen már megindult az államosítás), s azon is eltűnődhetünk, miképpen lehetséges, hogy a pár héttel korábban meglépett Kubala, Marik, ő maga s Illovszky Rudolf egyaránt az akkor ’legvonalasabb’ egyesület, a Vasas kötelékébe tartozik, akárcsak az 1948 nyaráig hivatalban lévő szövetségi kapitány, nemeskotteszói Gallovich Tibor (1900–1952), a későbbi, szinte korlátlan hatalmú sportvezető, Hegyi Gyula (1897–1978), továbbá, mint később részletesebben is látni fogjuk, a magyar futballtörténelem legtehetségesebb menedzsere, Österreicher Emil. Annyit máris megállapíthatunk, hogy a „szocialista embertípus” tervbe vett kialakítása meglehetősen rossz előjelekkel indul… És ne feledjük, a Vasas SC tiszteletbeli elnökét Kádár Jánosnak hívják, aki az idő tájt, egészen pontosan 1948. augusztus 5. és 1950. június 23. között a belügyi tárca birtokosa, aminek elbeszélésünk végkifejletére is hatása lesz majd …

Egyelőre azonban még két további epizód Lóránt vallomásából: egyfelől megerősíti Grosics föntebbi állítását, miszerint a két MATEOSZ-játékos (a ’fekete párduc’ és Zsolnai) „a Pipa utca sarkáról”, a Ferencvárosiak „a Lenke térről, a csepeli játékosok a csepeli stadion melletti vendéglőtől”, míg Kőrösi, Illovszky és Lóránt ez utóbbi lakása elől indulnak este fél nyolckor a Kéri által szerzett „bérautókon”, s valahol „Soroksár és Dunaharaszti között az országúton találkoztak volna”, hogy aztán konvojban együtt haladjanak az országhatárig. Másrészt beismeri, blöffölt 3-án este a csepeli borozóban: „azt mondtam a fiúknak, hogy a határőrségen el van intézve az átjutás, azonban ezt csak az ő megnyugtatásukra mondtam, a valóságban ez nem volt elintézve.”

Ezt a mozzanatot, amikor a dolog még komolyabbra fordult, a Népsport 1949. március 17-i számának cikkírója már emígy minősítette: „Lóránt körmönfontságára jellemző volt, hogy amikor a többiekkel megbeszélte a Jugoszlávián át való éjszakai tiltott határátlépést, azt mondta nekik, hogy mindkét határőrséggel el van intézve a dolog. Mint kiderült, ebből egy szó sem volt igaz, ezt csak a »vándorcsapat« megnyugtatására mondta. Tehát még életveszélynek is kitette a többieket.10 Lóránt ellenben igazat mondott, amikor azt állította, Sárosi Imre és Kőrösi értesítették őt és Illovszkyt, hogy „a tervet felfedték”, illetve „a Ferencvárosnál mindent tudnak az ügyről.”11

A továbbiakban ezt a kérdést fogjuk egy kicsit aprólékosabban megvizsgálni! Adataink változatlanul igen szegényesek, de az kitűnik belőlük, hogy Deák Ferenc, a Fradi gólzsákja, akit már korábban is többször kecsegtettek a külföldre szerződés előnyeivel, túl kockázatosnak tartotta a dolgot. „A tárgyalásokba csak színleg bocsátkozott bele”, ám az egyeztetéseken nem vett részt, ehelyett „rögtön értesítette csapatának vezetőségét”.12 Először Lyka Antal edzőt, aki Furmann Károly vezetőségi tag kíséretében március 3-án este tíz óra körül felkereste a csepeli randevúról pár perccel korábban hazaérkezett Czibort krisztinavárosi lakásán,13 hogy ellenőrizzék a hírt, majd másnap kora reggel haladéktalanul riasztották Nádas Adolf klubelnököt. ő pedig március 4-én délelőtt leadta a drótot az MLSZ és az MTSB irányítóinak. Kissé fura Czibor szerepe, aki – nem tudjuk, Furmannék ösztönzésére-e vagy saját jószántából – másnap, március 4-én, feltehetően az esti órákban bement az MLSZ V. Vadász utca 31. sz. alatti székházába, és Krajcsovics László országos főtitkár, Sebes Gusztáv, valamint a már említett Kovács László nevű rendőrfőhadnagy színe előtt részletesen beszámolt az ügyről, amelyről egyoldalas jegyzőkönyvet14 vettek fel.

Ebben, leszámítva azt, hogy zárójelben Négyesi eredeti családnevét is tartalmazza (Niderkirchner) csupán annyi az új elem, hogy az akkor tizenkilenc esztendős és hét hónapos balszélső kijelentette: „Nem akarok elmenni és megneveztem azokat a ferencvárosi játékosokat, akik a megbeszélésen jelen voltak”, továbbá kiderül: Csanádi Árpád, a bajnokcsapat tartalék játékosa – a későbbi neves labdarúgó-szakértő és sportvezető – Lyka „Totó”-ra hivatkozva március 4-én délután négy órakor a Gellért fürdőben közölte Henni Gézával, hogy az akciót le kell fújni, „mert megtudták a dolgot”, Czibornak pedig a kapus szólt.15

Csak további érdekességként jegyezzük meg, hogy mindenkit értesítettek a vállalkozás megfenekléséről – Grosics kivételével, pedig Zsolnai János, akihez egész labdarúgó-pályafutása során a leginkább vonzódott, megtehette volna a MATEOSZ péntek délutáni edzésén. Elmulasztotta, s ez a barátságukba került16

A vizsgálati dossziéban őrzött iratok arról tudósítanak, hogy Sebes, aki 1949. január 10-től már a magyar futballválogatott teljhatalmú szövetségi kapitánya, más hírcsatornákkal is rendelkezik, hiszen ő a Szaktanács Sportosztályának vezetője is. E minőségében már március 3-án délután a fülébe jut, hogy „Henni, Rudas, Deák, Hernádi, Szusza,Zsolnai és Grosits nevü football játékosok 4.-én reggel szöknek.”17

A lajstrom kétségkívül veretes, és ha az eddig megismert nevekhez a Rudasét, Herédiét és a Szuszáét is hozzávesszük, már meg is van a ’fekete párduc’ által említett tizennyolcas keret! S amennyiben az értesülés hitelt érdemel, az eleve priuszosnak számító fradisták öttagú listája újabb két játékossal bővül, hiszen Rudas Ferenc és Hernádi Pál szintén a zöld-fehér bajnokcsapat hátvédje, Rudas, Sárosi „Gyurka” engedélyezett olaszországi távozása után, immár csapatkapitánya is.

Nem lehet közömbös számunkra a „forrás” sem, ti. „egy ismeretlen nő telefonált a játékvezető testületbe és közölte, hogy az Éden expressoban (sic!) kihallgatott egy megbeszélést”.18 Most már csak az a kérdés, alkalmi raportőr volt-e, avagy hálózati személy… Vagy ketten is jelentettek?

Máig tartja magát ama híresztelés, hogy az egyik meg nem nevezett focista menyasszonya dobta fel a társaságot, aki mindenáron meg akarta akadályozni, hogy szerelme külföldre távozzék.19 Még azt sem zárhatjuk ki, hogy ketten is „szivárogtattak”, mármint a titokzatos hölgyön kívül, mert Puskás életregényének átdolgozott és kiegészített magyar nyelvű változatában két helyen is olvasható, miszerint „az egyik játékos adta fel őket. Elment Sebeshez, és elárulta, hogy mikor, honnan lesz az indulás”. A kútfő szemérmesen elhallgatja, kiről is lehet szó, de a könyv egyik korábbi passzusa, amely a Lóránt internálása utáni első (bécsi) válogatott szereplését taglalja, sem visz egy arasznyival sem közelebb bennünket a rejtély nyitjához, mert így fest: „Vajon tudta-e Lóránt, hogy egy játékostársa éppen Sebesnél »jelentette fel« őket, elárulva találkozójuk helyét és idejét?20

Mielőtt Lóránték sorsának alakulására visszatérnénk, itt kell megemlíteni, hogy Sebes Gusztáv neve egy pár hónappal korábbi embercsempészési ügyben is felbukkan, amelynek egy újabb híres egykori futballista, az akkor harmincötödik évében járó, korábban a csehszlovák és a magyar nemzeti tizenegyben, valamint a francia ligaválogatottban egyaránt szereplő dr. Kalocsai Géza a főszereplője, aki akkoriban a Nyíregyházi MADISZ csapatának trénere. őt is meghurcolják, és több hónapra, 1948. október 7. és 1949. április 1-je között internálják is, jóllehet akkor háromtagú kis családjának ő az egyedüli eltartója. Az iratfeltárás jelenlegi szakaszában nem tudható, hogy az 1940-ben jogi doktorátust szerző, több nyelven (szlovákul, csehül és franciául) beszélő, korábban mindhárom magyar élcsapatban (Kispest, Ferencváros, Újpest) megforduló Kalocsai miként bújt ki a hurokból21, de tény, hogy egy, az ÁVO által gondosan előkészített beugrató akcióról beszámoló, 1948. szeptember 22-i Jelentés – tárgya: „Magyar honosok külföldre csempészése” – utolsó bekezdése így fest: „Eddigi intézkedés: Emberünk 15.30 órától 18 óráig megadott semleges helyen várja utasításunkat a – további teendőkre. Ugyanakkor Sebes Gusztáv révén két feltétlenül megbízható válogatott futballistáról gondoskodtak, arra az esetre, ha provokálni kell. A két futballistával közelebbit nem közöltek, csak készenlétben tartják őket […]”22 (Kiemelés tőlem! – B-KB) Egyszer talán egyértelműen kiderül, kit (kiket) és miért kellett „provokálni”, és főként az, hogy ki volt az a két, a titkos tervbe csupán félig-meddig beavatott, „feltétlenül megbízható válogatott futballista”, akiket Sebes ajánl a hatóság figyelmébe. Egyelőre be kell érnünk azzal a két talányos mondattal, amely Takács Tibor – aki legújabb könyvében szintén szöveghűen idézte a dokumentumot! – feldolgozásában olvasható!

Innen idézzük: „A jelentés hátoldalára kézzel a »pénz« és zárójelben a »Bozsik« szavakat írták”, valamint: „Azt, hogy mit keres Bozsik Józsefnek, a Kispest válogatott labdarúgójának a neve a jelentésen, egy, az esethez kapcsolódó másik ügy segíthet tisztázni.” De tegyük rögtön hozzá: nem kielégítően, mert nem derül ki, hogy 1948 őszén netán maga Bozsik is disszidálni akart-e, mint pár hónappal később Kubaláék és Lóránték, avagy (inkább) egyike volt a két államvédelmi szempontból abszolút megbízható labdarúgónak23

Ahhoz viszont mindezek után semmiféle kétség nem férhet: az Aranycsapat atyja közvetlen munkakapcsolatban van az ÁVO-val. Egy március 4-i keltezésű Feljegyzés tanúsága szerint: „Folyó hó 3.-án este 7 h. körül Sebes Gusztáv a Szaktanács Sportosztályának vezetője értesített bennünket, hogy több élvonalbeli játékos ki akar szökni az országból.”24 Az olvashatatlan aláírású Feljegyzés konklúziója már politikai szintre emeli a történéseket. Mivel egyaránt híven tükrözi a kommunista párt- és államvezetés paranoid gondolkodásmódját, lépéskényszereit, egyszersmind amaz „rendszerváltós” kor hangulatát is, teljes terjedelmében közöljük: „Megjegyzés: Az utóbbi időben sorozatosan fordultak elő játékos-csempészési ügyek. Ugyancsak sorozatosan fordul elő különösen vidéken, de a budapesti pályákon is, hogy a közönség egyrésze (sic!) fasiszta tüntetést provokál. A különböző eseteket kiértékelve az a véleményünk alakult ki, hogy itt egy tervszerű akciósorozattal állunk szemben, melynek célja a magyar sportélet és sporterkölcs bomlasztása, zavarkeltés. Ha figyelembevesszük (sic!), hogy a sport Magyarországon százezreket mozgat meg, ugy ezt az akció-sorozatot a népidemokrácia (sic!) elleni támadásnak foghatjuk fel, mely valószínűleg külföldről kap irányítást.”25

A „helyzet” tehát fokozódik, a politikai vezetésnek és az állambiztonságnak sürgősen lépnie kell, nehogy kezelhetetlenné váljék. Meglehetős sietségre vall, hogy a lebukott focisták egy részét (Egresit, Kérit, Mészárost és Lórántot – „illegális határátlépés előkészülete” címén – két héten belül internálják, s mindannyiuk esetében úgy rendelkeznek, hogy „rendőrhatósági őrizet alá helyezésük szükséges”. Az erről intézkedő „véghatározatot – olvashatjuk az Egresi Bélát elmeszelő 1949. március 19-i dátumot viselő iratban – az 1929. évi XXX. tc. 56. §. b. pontja alapján fellebbezésre való tekintet nélkül azonnal végre kell hajtani”.26

Annál is inkább, mert az állambiztonság olyan „bizalmas információk” birtokába jut, hogy az időközben – mondhatnánk, első felindulásból – „örökre eltiltott játékosok illegális úton akarják elhagyni az ország területét a közeli napok során”.27 Egresi, Kéri és Mészáros ügyét a jelek szerint egy kalap alá veszik, mert mindhármukat március 19-én szállítják át a kistarcsai Központi Internálótáborba. Az indok is olvasható egy másik raportban: „Kéri Károly (…) és Mészáros József szervezte be az FTC játékosait. Egresi Béla ugyancsak több játékost szervezett be az akcióba. Fenti játékosokat csapatuk a napokban kizárta.”28 Kérit és Mészárost ugyanazon a napon, 1949. április 28-án helyezik szabadlábra, Egresit két nappal később.29 Lóránt is április 28-án szabadul, ám őt csak tíz nappal később, március 29-én hurcolják Kistarcsára. őt, akárcsak valószínűleg Kőrösit, a „szervező munka”, esetleg ’felbújtás’ címén is felelősségre vonták. Nem tudjuk, miért tartott ilyen sokáig a vizsgálati fogsága, de azt – Grosics emlékei alapján is – biztosra vehetjük, vele se bántak kesztyűs kézzel az Andrássy út 60-ban, illetve a Katonai Ügyészség börtönében. Erre utalhat az a népmesébe illő anekdota, miszerint a kihallgatások során egyik szemfogát is kiverték, amelyet később, amikor sorsa jobbra fordult, bearanyoztatott és személygépkocsija slusszkulcsán amulettként viselt. Talán éppen arról a meseautóról van szó, amelyet egy másik adoma szerint a Helsinki Olimpián a magyar csapatot biztosító/felügyelő magasrangú ÁVO-s tiszttől – talán éppen Kutas Istvántól – kapott ajándékba, aki könnyelműen neki ígérte, ha a jugók elleni döntőt megnyerik. Minthogy ez megtörtént, nem volt visszaút, Lóránt, aki éppen nem tartozott az anyámasszonykatonája-szerű gátlásos figurák kategóriájába, kíméletlenül behajtotta a ’tartozást’! Egy másik forrásunk szerint Rákosi Mátyás tudtával és beleegyzésével. Buzánszky tovább pontosítja a tündérmesét: egy kétüléses speciális Skoda Felicia márkájú autóról volt szó, a „főávós” nevét diszkrécióból nem említi, de azt igen, hogy védőtársa potom húszezer forintot szurkolt le érte.30

Voltaképpen ez, vagyis kemény, rámenős, akár egy kis kegyetlenkedésre is kapható személyisége volt ismétlődő szerencséjének egyik kulcsmozzanata. Puskás emiatt őt is ’gonosznak’ hívta (akárcsak civil barátai Czibort), s e forrásunk szerint nem szerette, fösvény, magának való hírét is keltette. Ebben lehet is valami, de messze van a teljes igazságtól, mert ha valóban így állt volna a dolog, akkor a hatalomhoz, annak minden formájához – a nyers erőt is beleértve – kifejezetten vonzódó csapatkapitány nem éppen őt választja szobatársául az igen gyakori külhoni utazásokon, túrákon. Egész egyszerűen imponált neki a stopper fizikai és lelki ereje, tartása. Több helyen is olvasható, hogy bőröndjeikben pálinkásbutykos meg egy-egy szál jóféle kolbász meg téli szalámi is lapult, amelyekből alkalomadtán, Sándor ’Csikar’ közreműködésével, jócskán fogyasztottak, fittyet hányva a csapatorvos és Sebes utasításainak. Sós Károly mondja valahol, hogy 1956-ban, amikor a válogatott segédedzőjeként egyszer takarodó környékén váratlanul betoppant Puskás szobájába, épp falatozás közben kapta, aminek az volt a pikantériája, hogy az elvesztett VB-döntő után eléggé ’leeresztett’ Öcsi ’56 őszére annyi plusz kilót szedett fel – mozgékonyságából és született robbanékonyságából is jócskán veszítve –, hogy az új szövetségi kapitány, Bukovi, Kreisz doktor javaslatára fogyókúrára fogta, s elégedetten nyugtázta, hogy kihagyta a vacsorát… Nos, ennek az ellenkezője volt igaz…

Sós köpni-nyelni nem tudott meglepetésében, s lányos zavarában kényszeredetten elfogadta a kapitány szívélyes kínálását… Igaz, jóllehet Lóránt 1955 májusáig őrizte helyét a válogatottban, addigra már kikopott onnan, sőt 1956 elején a Honvédből is eligazolt, így sem a két Bilbao elleni BEK-mérkőzésen, sem a spanyol és olasz élcsapatok elleni év végi barátságos meccseken, sem a később tárgyalandó dél-amerikai „vad túrán” nem vehetett részt, Bukovi pedig szeptemberre elővette a talonból Lóránt korábbi riválisát, a nála is idősebb Börzsei Jánost. Itt jegyezzük meg, hogy az 1954-es vereség őt is, akárcsak a többieket, rettenetesen megviselte, s ez hozzájárult elbizonytalanodásához. Intelligenciáját és intuitív hajlamait bizonyítja az a Szepesi Györgytől származó emlékfoszlány, miszerint Lóránt „azon kevesek közé tartozott, akinek rossz előérzete volt”. Egy osztrák riporter, Werner Schneyder a finálé előtt interjút készített Lóránttal, aki Szepesi tolmácsolásában így nyilatkozott: „Nagyon félek, mert nem úgy készültünk, ahogyan kellett volna. Nem tartottunk rendes edzést, akaratban a németek fölénk nőhetnek.”

Lóránt másik mentőöve Sebes Gusztáv mindent egyetlen célnak – egy sohasem látott csodacsapat kialakításának – alávető, leginkább szakmai szempontokat mérlegelő magatartása volt, amely Puskás felfogásával rokonítható. Semmi sem érdekelte őket igazán, csak az, minél jobban összeillő emberek kerüljenek egymás mellé, az eresztékek kifogástalanul illeszkedjenek, a gépezet minél olajozottabban működjön. Ezért lett több éves hezitálás után végül is Grosics a kapus – Sebes sokáig nem tudott dönteni közte és Henni között, s valójában ’nem igazán’ kedvelte (bár az 1949. március 5-i kihallgatás alatt tegezte,

később állítólag egyedül őt magázta a pompás keretből!) –, illetve Buzánszky a jobbhátvéd, pedig a Grosiccsal pár hónap eltéréssel egy évben született és elhalálozott Henni (1926–2014), de Gellért és Károlyi is biztosabb kezű portás volt nála, s a dorogi bekknél is akadt egyénileg képzettebb jobboldali védő a magyar mezőnyben. S ezért lett Budai a jobbszélső és nem Sándor! Ezt sokan tudják, számtalanszor megírták: ez az Aranycsapat sikereinek egyik titka. Mármint a legalább hat, de inkább hét világklasszis (Grosics, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor, sokan Lórántot is ide számítják!) kivételes képességein túl.

Ha jobban belegondolunk, az aranylábú fiúknak két abszolút tekintélyű „főnöke” is volt, egyik, Sebes, a kispadon, s egy másik, Puskás, a pályán.

Ezt Buzánszky egy alkalommal így fogalmazta meg: „Akkoriban a csapatkapitány a legjobb játékos volt, az egyesületben és a válogatottban is. Nálunk a Puskás. Sebessel délelőtt megvolt a taktikai értekezlet, de amikor a bíró belefújt a sípjába, lejárt az edző mandátuma. Puskás körülbelül tíz, tizenöt percig figyelte szó nélkül, melyik az ellenfél gyengébb oldala, aztán jelzett a csapatnak. Ha a balt mondta, akkor a Budai–Kocsis- jobbszárnyat erősítettük, ha a jobbat, akkor a bal oldalra tolódtunk.”31

 

A ’BELÜGYES SZÁL’

 

Illetve volt azért Guszti bácsinak még egy megfontolása, amelyről jóval ritkábban esik szó. ő, mint ez köztudott, meggyőződéses párttag, ízig-vérig kommunista volt, a rákosista hatalom tipikus képviselője, mondhatni: egyik megtestesítője. Mint sem nem különösebben képzett, sem nem különösebben intelligens, s egyáltalán nem művelt, „alulról jött” ember a nála kvalitásosabbak vagy ’jobb körökből’ származókkal szemben csak akkor érezte, érezhette magát elemében, ha függtek tőle. Tovább árnyalja viszont a képet, hogy franciául is csak közepesen beszélt, ám nemcsak szerény nyelvtudására volt büszke, hanem egy új adat (Tóth II. József 2018-ban Gál L. által közölt emlékei) szerint arra is, hogy ő – úgymond – „nem orosz”, hanem „francia kommunista”. ő maga tette hozzá, hogy ez azért „nem mindegy”! Valóban.

Sebes és társai ’helyzetbe hozása’ s konok pozícióőrzése egybeesett a gyökeres rendszer- és mentalitásváltásra törő „szocialista” rezsim alapérdekeivel, amely átgondolt és átfogó manőverek (B-listázás, ’szalámi taktika’, ’kékcédula’ és egyebek) segítségével épp akoriban jutott el odáig, hogy a sportban is egyeduralomra tegyen szert, felismerve annak hallatlan politikai súlyát. Külünösen a labdarúgásét. Ezt Barcs Sándor, aki ’polgári származása’ dacára a Rákosi- és Kádár-korszakban egyaránt nem csupán a sportvezetés, de valamilyen formában a szocialista nomenklatúrának is része volt, ekképpen fogalmazza meg egyik visszaemlékezésében: „Ki kell végre mondani, hogy a Horthy-rendszertől a legnagyobb kincset örököltük, amit csak sportág magáénak mondhat: a futball példátlan népszerűségét, már-már népmozgalmi jellegét.

Ez a varázs szemünk láttára öltött testet: mindenütt fociztak, a város utcáin, terein és a falvakban is. A meccs egy település életében azonos volt az ünnep fogalmával. Egy vidéki nagyváros negyedosztályú rangadóján három-négyezer ember szorongott a pálya körül. Munkahelyen fő téma volt a foci. Innen datálódik a mondás, hogy nálunk mindenki ért a labdarúgáshoz.”32

A sporthoz kétségtelenül ’finoman értő’ Barcs innen vonta le egyik ’fociológiai’ axiomáját, amely nem csupán ma is érvényesnek tűnik, hanem a jelenlegi siralmas helyzet megértéséhez is kulcsot kínál:

„Ekkor fogalmazódott meg bennem az alapképlet: a minőségi futball tulajdonképpen egyenlő a gyerekkorban a labdával eltöltött idő tartalmával plusz a gyermektömegek nagyságával. Így nőtt ki fél évszázadon át a világklasszis játékosok, az amatőr tömegek, a játékvezetők, az intézők, az edzők, a szövetségi vezetők és még a mérkőzések közönségének minőségi része is.”33

Ráadásul Sebes, sok magas beosztású elvtársával, egyúttal ellenlábasával, például Hegyi Gyulával és Kutas Istvánnal (de még Barccsal) szemben is nem „hivatásos forradalmár” vagy karrierista ’útitárs’, hanem valóban munkásszármazású, igazi „proli” volt. Ezért is lehetett fölényben velük, így tudta kivédeni mesterkedéseiket, sokáig, lényegében a berni fiaskóig nem lehetett fogást találni rajta. Pedig elég sűrűn megkísérelték, például épp Lóránt Gyula kimosása kapcsán. A magyar sportéleten, s különösen a labdarúgás 1948 és 1956 közötti históriáján különben is végigvonul a kulisszák mögött a Boulogne-Billancourt-i Renault Művek egykori melósa (1924–1927), Sebes (aki ez idő alatt a Francia Kommunista Pártba is belépett) és a Moszkvában kiképzett, rafinált külső kémelhárító, Kutas István párviadala, amelyet ’56 júniusában bekövetkező lemondatásáig egyértelműen Sebes – és a magyar futball – nyert. Erről különben Sebes így vall, természetesen neveket nem említve, 1981-es emlékirataiban: „Egyre gyakrabban éreztem, közvetlen közelből, a rám szegeződő hideg, rosszakaratú tekinteteket. Útban voltam, féltékenyek voltak rám, nemcsak rengeteg munkát, hanem súlyos felelősséget is vállaltam másokért, de mindig a sport érdekében.

Tudtam, egész igénytelen természetemmel, letagadhatatlan sportmúltammal, tapasztalataimmal kellemetlen vagyok azoknak, akik a hozzáértést, a szakértelmet fölényeskedéssel igyekeznek pótolni. Nem szerettek az intrikusok, mert sohasem álltam melléjük partnerként.”34

Az igazsághoz tartozik, hogy ebben a vérre menő küzdelemben 1945-től a Legfelső Ötös Sporttanács tagjaként, később az MLSZ alelnökeként, majd elnökeként a sportdiplomatának tényleg elsőrangú Barcs Sándor inkább Sebes pártján van – ’56 nyarán ellenben nagy szerepe lesz eltávolításában! –, legalábbis ellenszenvvel viseltetik Kutas István doktrinér, a szovjet intézményes mintákat kritika nélkül, szolgalelkűen átvevő nézeteivel és gyakorlatával szemben, amelyet a magyar futball jövője szemszögéből katasztrofálisnak ítél. Ezt a túllihegő igyekezetet olykor még a „szovjet elvtársak”, jelesül Valentin Granatkin, a szovjet labdarúgó szövetség elnöke is „megmosolyogták”.35 Minderről, közelebbről az MLSZ és az OTSB (Országos Testnevelési és Sport Bizottság) között 1956 szeptemberében a honi labdarúgás alapkérdéseiről kirobbant koncepcionális vita kapcsán – miután emlékiratai egy másik helyén már szóba hozta, hogy a „sporthivatalban hosszú időn át két szovjet tanácsadó dolgozott a magyar sport átszervezésén”, továbbá, hogy „Sebes ellen folytak a támadások”36 – így ír: „Meg kellett állapítanunk, hogy nincs apparátusunk, illetve az OTSB-ben dolgozók valójában az ellenségeink: Kutas az orránál fogva vezeti az egész OTSB-t”.37

Ide tartozó fejlemény, hogy Sebes hiúságára játszva ellenfelei 1951-ben (szövetségi kapitányi megbízatása megőrzése mellett) számára idegen pályára csalták: 1951-ben kinevezték az OTSB elnökhelyettesének.

Erről Sebes ezt írja emlékirataiban: „1951-ben új törvény készült a testnevelési és sportmozgalom szervezeti formájáról. Ebben leszögezték: »A szocializmust építő Magyar Népköztársaságban a testnevelés és sport fejlesztése és központi vezetése állami feladat.« Ennek végrehajtására megszervezték a Minisztertanács mellett működő Országos Testnevelési és Sport Bizottságot (OTSB). Az elnök Hegyi Gyula lett, az elnökhelyettes pedig én.”38

Kapcsolatukról Szepesi György ezt mondja: „Sebes ellentéte a sporthivatal elnökével, Hegyi Gyulával elég éles volt. Ezt az ellentétet Kutas István […] szította a két ember között. ő nem szerette Sebes Gusztávot, analfabétának tartotta, nem becsülte sokra. De hát ez az ő dolga volt” – így a neves riporter. Szepesi tehát, akivel a szövetségi kapitánynak ugyancsak felemás volt a viszonya, különösen a berni döntő után, igyekszik tárgyilagosságát megőrizni Sebes vitathatatlan érdemei elbírálásakor, ám megítélésem szerint mégis inkább az ’ellentáborhoz’ húzott, mert így vélekedik Sebes felfelé buktatásáról: „[…] az, hogy őt 1951-ben kinevezték az OTSB elnökhelyettesének, ez súlyos tévedés volt! Az emberi adottságok félreismerése. Na most, a felkínált széket vagy elfogadja valaki, vagy nem. őtőle nem vártam el, hogy fölmérje a saját képességeit. De alapjában véve az OTSB elnökhelyettesi székében is szövetségi kapitány volt. Véleményem szerint Sebest meg kellett volna hagyni a szövetségi kapitányi beosztásban, és nem megbízni funkcióval. Megzavarta, hogy olyan hatalmat adtak a kezébe, amivel nem is tudott élni, vagy ha élt, akkor nem igazán jól élt vele.”39 Sebes is érezhette, hogy sikamlós talajra tévedt, mert így ítéli meg helyzetét memoárjában: „Nem szívesen hagytam el a Szakszervezeti Tanácsot. Szerettem ezt a munkát. Üzemi, gyári, fizikai munkát végző emberekkel volt dolgom, míg a versenysport területén a tőkés világból itt maradt, sok hájjal megkent kis- és nagypolgár nehezítette a munkát. Természetesen azt hittem, könnyebb lesz megoldani a futballválogatott vezetését ebben az újabb, magasabb beosztásomban. Az a gondolat ugyanis sehol sem merült fel, hogy másnak adjam át a válogatott csapatot. […]”40 Akár egy kisebb monográfiát is megtölthetne a Sebes mondataiból kihüvelyezhető kompenzatív jellegű hatalomvágy és a mélyen rögződött előítéletes gondolkozás társadalomtörténeti igényű elemzése. Itt és most a szolgálatok és futball közötti bonyolult kapcsolatrendszerről szóló későbbi fejtegetéseink befogadását megkönnyítendő csak annyit rögzíthetünk, hogy józan észjárása s jóindulatú alaptermészete ellenére – korabeli bevett szófordulattal – minden jel szerint ő sem tudta meghaladni ’osztálykorlátait’, csak a hasonszőrűekkel érezte igazán jól magát, idegenül, feszélyezetten mozgott a kis- és nagypolgári környezetből származó, nála sokkal jobban eleresztett pártfunkcionáriusok és sportvezetők társaságában. Mielőtt bárki a szívéhez kapna, hogy nocsak, esetleg tudtán kívül, Sebes antiszemita húrokat penget, szögezzük azonnal le, hogy ez teljességgel kizárható: ha így lenne, nem szerződik 1927-ben az éppen akkoriban szellemi önvédelemből Hungáriára átkeresztelt MTK-ba, és nem működik közre Barcs Sándorral és Titkos Pállal s másokkal együtt a kék-fehér csapat 1945 utáni újjászervezésében. (Titkos és ő maga közel a negyvenhez, ismét kék-fehér mezbe is bújik, néhány meccs erejéig, hogy kisegítse csapatát.) S nem veszi éppen Mándi Gyulát (korábbi játékostársát a Hungáriában) maga mellé pályaedzőnek az Aranycsapat tündöklése idején! Pedig Mándi származása osztályszempontból sem túlzottan ’egészséges’, kispolgári környezetből jött s egy időben az akkoriban szitokszónak számító tőzsdeügynök (bróker) is volt! (Hogy aztán, immár Julius Mandel néven, rövid dél-amerikai kitérő után 1959 és 1964 között az izraeli válogatott szövetségi kapitányaként fejezze be edzői karrierjét.) Sebes azonban tűzön-vizen át védi.41 Cserébe viszont abszolút lojalitást, teljes engedelmességet vár el – és meg is kapja. Akárcsak, Czibor kivételével, a játékosaitól!

De az nyilvánvaló, az OTSB bizony nem az ő világa volt, hanem történetünk többi fő- és mellékszereplőié: a Hegyi Gyuláé, a Kutas Istváné, a Szepesi Györgyé… és a Honti Györgyé, akik szintén nem mentek a szomszédba egy-két jól bejáratott kliséért… S hogy ez a régi világból örökölt, burkolt ellenszenv és előítéletesség – ez a mindmáig pusztító morbus hungaricus – kölcsönös volt, azt épp Szepesi egyik lekezelő mondata igazolja: „őtőle nem vártam el, hogy fölmérje a saját képességeit”... A föntebb már idézett megnyilatkozása során Szepesi leszögezi, hogy az ellentét burkolt volt, jobbára a háttérben s a színfalak mögött zajlott, csupán egyetlenegyszer, kritikus helyzetben, a katasztrófával végződő berni döntő utáni percekben robbant ki a „nyílt színen”, amikor Hegyi kétségbeesésében „így fakadt ki: „Én megmondtam neked, hogy ezt nem így kell csinálni. Hibát követtél el!”. Sebes nem szólt vissza… „Teljesen össze volt törve” – emlékezik Szepesi.42

*

De egyelőre ettől még messze vagyunk, először csapatot kellett csinálni! ’Guszti Bácsi’ ugyanis nem volt sem doktrinér, sem ideológus, ellenkezőleg: pragmatikus gondolkodású, fanatikus futballtréner volt, aki jól tudta, játékosainak elsősorban a labda pattanásának, irányíthatóságának, ’kezelésének’ törvényszerűségeivel és nem a ’Kratkij Kursz’43 téziseivel kell tisztában lenniük (ebből valószínűleg ő is megbukott volna bármelyik szemináriumon), végül is nem nagy baj, ha nem elég ’vonalasak’ (bár éppen ezért vonzódott leginkább Bozsikhoz a magyar Wundermannschaftból!), ha futballistaként vitathatatlanul ők a legkiválóbbak posztjukon, vagy ők idomulnak a legjobban az általa megálmodott csapatszerkezethez és játékrendszerhez.

Még akkor is kiállt értük, vagy kritikus helyzetekben – igen gyakran Puskás és Bozsik segítségével – megvédte őket, ha egyébként tőröl metszett ’reakciósok’ voltak, mint Czibor, Lóránt és hellyel-közzel Grosics, sőt még ’osztályhelyzetét’ tekintve Hidegkuti is!

Grosics visszaemlékezéseiből tovább élesedik a kép Sebes és az ÁVO (ÁVH) szoros együttműködéséről, mert amikor a kapust másnap hívatja a MATEOSZ elnöke, Mikó Mihály, az irodában a szövetségi edző is jelen van két állambiztonsági tiszt társaságában.

Ma már tudható, Grosicsot azért engedték ki, mert a szociáldemokrata párti Mikó telefonált a szintén szocdem igazságügyminiszternek, Ries Istvánnak, aki akkor az MLSZ elnöke is volt. Nincs itt terünk hosszasabban taglalni, hogy Riest „1950. július 7-én koholt vádak alapján letartóztatták” s nem sokkal a börtönben agyonverték az ÁVH pribékjei…44 Sebes ugyanúgy faggatja Grosicsot, mint huszonnégy órával korábban az Andrássy út 60-ban a ’szakemberek’, s amikor kitérő válaszokat ad, szárazon ennyit mond: „Hát nagyon sajnálatos, mert akkor ennek az ügynek következménye lesz! Egy évre eltiltunk a bajnoki mérkőzésektől, de ezt az eltilást két évre felfüggesztjük. A válogatottban azonban egy évig nem szerepelhetsz, és bevonjuk az útleveledet.”45

Betartotta szavát: Grosics 1949-ben csupán a B-csapatban kapott helyet, legközelebb 1950. június 4-én húzza magára a magyar nagyválogatott mezét! Ezért is gondoljuk azt, hogy Czibor március 4-i spontán „beszámolója” az MLSZ székházban némiképp hozzájárulhatott ahhoz, hogy megúszta „szigorú dorgálással”, akárcsak Henni és Illovszky, ám arra csupán feltevéseink vannak, miért bírálták el enyhébben e három játékos ügyét az Egresiével, Kériével, Mészároséval s különösen a Lórántéval szemben, akiket viszont egyesületeik azonnal kizártak tagjaik sorából.46

Tudomásunk szerint nem esett bántódása a csepeli különítménynek, Gyetvainak és Négyesinek sem, legalábbis az ÁBTL szakreferense nem bocsátott rendelkezésemre rájuk vonatkozó adatokat. Az iratok újabb átrostálása után most már világos, hogy Egresit és Mészárost a szervezésben kifejtett tevékenységükért, Kérit pedig a gépkocsik beszerzése miatt vonták felelősségre a főmuftinak tekintett Lóránttal együtt. De akkor miért bocsátottak meg Illovszkynak s különösen Henninek, aki egy másik, március 5-i keltezésű Jelentésben a „hangadó szerepet vitt Lóránt és Illovszky” mellett egyenrangúként van feltüntetve?47 Ugyanezt állítja Vörös Csaba is friss közleményében!48

Ennek oka, ha csak valamilyen perdöntő dokumentum nem kerül valahonnan elő, valószínűleg sohasem fog kiderülni… Ellenben a Népsport március 20-i (vasárnapi) számából arról értesülhetünk, hogy az FTC fegyelmi bizottsága Kőrösi Istvánt örökre eltiltotta a ferencvárosi pálya látogatásától. A sportlap április 22-i (pénteki) száma még érdekfeszítőbb témánk szempontjából, mert aprólékosan beszámol az Élelmezési Munkások Szakszervezete baráti vacsorájáról. Erre ugyanis a Ferencváros játékosain és vezetőin kívül Sebes Gusztáv szövetségi kapitány is hivatalos volt, aki, ha már ott volt, szót kért és – egyebek között – ezt mondta: „Válogatott csapatunkat legutóbb nem tudtam úgy összeállítani, ahogy eleinte terveztem, megakadályozott ebben annak a néhány játékosnak a meggondolatlansága, akik külföldre akartak szökni. Emiatt a Ferencvárosból sem vehettem számításba két játékost. Levontuk a prágai vereség tanulságait, és remélem, hogy ezzel párhuzamosan azok a játékosok is levonták meggondolatlanságuk tanulságait. Ebben bízott az MLSZ is akkor, amikor megengedte, hogy az osztrákok elleni csapat összeállításánál már őket is figyelembe vegyem” – jelentette ki a nagyhatalmú sportvezető. Ha most viszont fellapozzuk a futballadattárakat, akkor kiderül, hogy április 10-én a Sebes vezette magyar labdarúgó válogatott fontos meccset, hivatalos Európa-kupa mérkőzést vívott Prágában, és „kiábrándító játékkal” 1:0-ás félidő után 5:2-re kikapott Csehszlovákiától. Ez volt az első mérkőzés, amelynek során az összeállításról Sebes Gusztáv egyedül döntött, mert Gallovich Tibor 1948. júniusi lemondása/lemondatása után az őszi négy találkozót egy háromtagú válogatóbizottság (Kompóti-Kléber Gábor – Mandik Béla – Sebes Gusztáv) vezényelte le.

A Sebes-korszak tehát rosszul kezdődött, az új szövetségi kapitány kénytelen volt önkritikát gyakorolni: „a csatársor – Sándor (MTK), Szusza (Újpest), Deák (FTC), Puskás (Kispest), Szilágyi I. (Vasas) – nem értette meg egymást. Deák és Szilágyi49 nem értették meg Szusza és Puskás finom elgondolásait, a pályán bábeli zűrzavar keletkezett”, amelyet „a csehszlovákok jól ki is használtak” – írja A magyar labdarúgás című, 1955-ben megjelent fontos könyvében.50 Nem hallgatja el a negatív sajtóvisszhangokat se („hiába a finom, csillogó technika, ha hiányzik a szív és a lelkesedés”), majd levonja a konklúziót: „Ez a vereség figyelmeztető volt!”51 Váltania, fiatalítania kellett, új taktikát, stratégiát volt kénytelen kidolgozni, s a meglévő meghatározó játékosok – a Bozsik, Zakariás fedezetpár nagyjából összeállt már, Puskás helyét senki se kérdőjelezhette meg a baloldali irányító szerepkörében, s Deák is kirobbanthatatlannak tűnt akkor még! – mellé kellett hozzájuk illő gyors, technikás s gólerős partnereket keresni. S mindenekelőtt égető szükség volt egy jó kapusra, meg egy tekintélyt parancsoló, ’sprőd’ középhátvédre! Egyik állandó társa, Buzánszky Jenő, az Aranycsapat jobbhátvédje mondta Lórántról: „Küzdő típus volt, csak a győzelmet tudta elfogadni. Tiszteletet parancsolt, gyakran előfordult, hogy a kivonuláskor addig sertepertélt az ellenfél kilences számú játékosa körül, míg rálépett a lábára, hogy az lássa, ki az úr. Vagy a pályán az első percekben éreztette ezt. De – legalábbis a dorogi ’kolléga’ szerint – egyáltalán nem volt durva.”

Élet-interjújában Buzánszky kicsit oldottabban fogalmaz: „Lóránt határozottabban takarított a cikornyásabb megoldásokat kedvelő Börzseinél, nem totojázott. Ahogy szoktuk mondani: vagy a baba, vagy a labda. Szükségünk volt Lóri erejére, tekintélyt sugárzó személyiségére (…).”52 Sokan megerősítik: meglehetősen gyakran átlépte a keménység és a durvaság közötti határvonalat… Ezt Buzánszky, korábbi véleményének némileg ellentmondva, egy alkalommal így fogalmazta meg: „ha a mamája betéved a pályára, őt is lerúgta volna”.53

Vagyis Sebes lépéskényszerbe került, s ha nem akart idejekorán befuccsolni, megoldást kellett találnia… Ilyen körülmények között az ideológiai megfontolások, fegyelmi és egyéb kihágások, morális kifogások óhatatlanul hátrébb szorultak, különösen ha az egyedüli döntéshozó időközben minden – szakmai, szervezeti, politikai – hatalmat a saját kezében összpontosított, az ÁVH teljes kényszerítő eszköztárát is beleértve. Mert mi is történt a továbbiakban?

Vacsora közben, a Sebes-monológ után – idézzük –, „Váratlanul felállt Henni és elfogódott hangon ezt mondta: »Czibor és a magam nevében, mert hiszen mirólunk volt szó az előbb, megköszönöm a bizalmat, amit velünk szemben az MLSZ és Sebes sporttárs tanúsított. Mindketten nagyon megbántuk, amit tettünk, és belátjuk: nagy hiba volt hallgatni azokra, akik csábítottak bennünket. Ígérjük, hogy ilyen soha többé nem fog előfordulni, és ha esetleg tagjai leszünk az osztrákok elleni csapatnak, boldogan fogjuk magunkra húzni a címeres mezt, és olyan lelkesedéssel fogunk harcolni, amilyet joggal várnak tőlünk.«”

Hát ha a látványos védéseiért, de pózolásaiért is elhíresült, 1956-ban Amerikába távozott portás szavait s korábban Sebes kiselőadásának stílusát ízlelgetjük, inkább egy pártgyűlésre, szakszervezeti bizalmi értekezletre, vagy a magyar parlament valamelyik ülésére emlékeztet a hangulat, semmint kötetlen légkörű baráti vacsorára… Akkoriban ilyen szelek fújtak… Különösen, ha a folytatást is ide másoljuk: „Henni szavait nagy csend követte. Sebes Gusztáv felkelt, odament a játékoshoz, és kezet fogott vele” – áll az újságcikkben.54 Mert ezek után természetesen a május 8-án, a Megyeri úton rendezett Magyarország– Ausztria szintén Európa-kupa mérkőzésen a magyar csapat összeállítása Henni Géza nevével kezdődött… és Czibor Zoltán nevével végződött. Ez volt a huszadik életévét még be sem töltött ’Rongylábú’ első válogatottsága, amelyet még 42 másik követett, tizenhét góllal, s csak azért nem több, mert átigazolási ügyei, s főleg sorozatos fegyelmi vétségei miatt sokszor kimaradt a csapatból, ’56 őszén pedig Kocsissal és Puskással együtt, akárcsak Henni, a ’szabadságot választotta’…

De ha játszott, többnyire kitett magáért, „Czibor mentette meg a becsületet, mint oly sokszor, amikor bajban volt a csapat”, mondja például maga Sebes az 1953. április 26-i pesti meccsen, az osztrákok ellen szerzett gólját méltatva (Magyarország–Ausztria: 1:1.) „Egyiknek sem ment a góllövés. Zoli kiismerhetetlen lábával oldotta meg a problémát” – tette még hozzá.55

Hát ami igaz, az igaz: szélső létére igen gyakran, összesen csaknem húsz alkalommal talált be az ellenfelek kapujába, s több ún. ’hálószaggató’ dugót is lőtt, például a Helsinki olimpiai döntő utolsó perceiben a jugóknak (ballal), vagy pontosan két hónappal a forradalom kitörése előtt, 1956. szeptember 23-án az oroszoknak – Moszkvában (6. perc: a jobbszélső helyén jobb külső csűddel az ellenkező ’pipába’, olyan elemi erővel, hogy Jasin a kezét se tudta felemelni! Szovjetunió–Magyarország, 0:1).

Az ’54-es VB-én nyújtott alakításait pedig így jellemezte: a brazilok ellen „higanyszerű, változatos és gyors volt a játéka. […] Uruguay ellen fokozta jó játékát […], ahogy mondani szokták: »nagyot játszott«. A döntőn is „megtette a magáét […] Gólt is rúgott (…)” Majd ekképpen összegez: „Czibor Zoltán az egyik legkomolyabb magyar labdarúgó tehetség, sajnos azonban játékára, rendszertelen életmódja miatt, mégsem lehet mindig számítani. Pedig kitűnő adottságokkal rendelkező tehetséges játékos.56

S íme, mit ír akkor, amikor pár nappal az 1956. február 19-i isztambuli vereség (Törökország–Magyarország 3:1) utáni szíriai és libanoni kiruccanást követően az Oszmán Birodalom hajdani fővárosába való visszaút alkalmával betelt a pohár: „Másnap Cipruson keresztül repültünk vissza Isztambulba. A tranzitban elég sokat kellett várakoznunk a továbbindulásra. Közben az okozott izgalmat, hogy Czibor durván nekitámadt Tichynek, akit minden ok nélkül szidalmazott. Hasonló botránya volt utolsó damaszkuszi esténken is, ahol a magyar követség nagyon szívélyes hangulatú fogadásának a végén minősíthetetlenül viselkedett. Mint akkor, most is elhallgattattam, és elhatároztam, hogy végleg kizárom a keretből. Akármilyen jól játszott is időnként ez a nagy technikával és kivételes gyorsasággal rendelkező játékos, zabolátlanságával, durvaságával tűrhetetlenné vált a közösségben, megzavarta az együttes összhangját, egységét.”57

(Folytatás a következő lapszámunkban.)

1 https://plus.google.com/100634616940933622104/.../4CoCB1rE2...

2Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), 3. 1. 9. V-55973/8–10.

3 Vörös Csaba: Szigorúan titkos. (Levéltári futball). Negyedik rész. Az ÁVH nélkül nincs Aranycsapat? Four Four Two, 2018. május, 83. (A továbbiakban: V. CS.: Four Four Two, 2018. május.)

4V. CS.: Four Four Two, 2018. május, 83.

5ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/11–13.

6 Somos István – Peterdi Pál: Lóri. Budapest, 1986, Lapkiadó Vállalat, 30. (A továbbiakban: Somos–Peterdi)

7 Gál László: Hatan a mágikus csapatból. Budapest, 2018, Aposztróf Kiadó, 22–23. (A továbbiakban: Gál 2018)

8www.koszeg.hu/hu/aktualis/.../lorant-gyula-elettortenete-6790.html

9ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/17.

10 V. CS.: Four Four Two, 2018. május, 87. (Kiemelés tőlem! – B-KB)

11 ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/22-23.

12 ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/17., 20.

13 Vö. S. Tóth János: Csodacsatár a szomszédban. Benkő László. A Kossuth- és Liszt-díjas zenész, az Omega együttes billentyűse Czibor Zoltán Tatraplanjáról, a Vasas elleni futballcsatákról és a moszkvai pópa rockzenekaráról. Nemzeti Sport. Hosszabbítás, 2019. január 5., VIII.

14 ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/14. Vö. V. CS.: Four Four Two, 2018. május, 83.

15 Uo.; a dokumentumon csak Krajcsovics és Czibor aláírása szerepel, Sebesé ésKovács főhadnagyé nem!

16 Kő András: A Grosics. 1-től 1-ig. Budapest, 2007, APRIORI INTERNATIONAL, 50. (A továbbiakban: Kő 2007)

17 ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/20.

18 Uo.

19 Vö. V. CS.: Four Four Two, 2018. május, 83.

20 Dénes Tamás – Jambrich Klára: Egy legenda életre kel. Puskás Ferenc életregénye. Budapest, 1997, Puskás Marketing és Tanácsadó Kft., 38., 145.

21 Az ÁBTL 3. 1. 9. V-7692 számú Kalocsy vizsgálati dosszié nem mindegyik lapja kutatható.

22 ÁBTL 3. 1. 9. V-7692/49.

23 Takács Tibor: Büntetőterület. Futball és hatalom a szocialista korszakban. Budapest, 2018, Jaffa Kiadó, 32–33.

24 ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/20.

25 Uo.

26 ÁBTL 2. 5. 1. – 591291/1.

27 Vágó r. százados 1949. március 18-i jelentése, ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/19.

28 Vö. V. CS.: Four Four Two, 2018. május, 85.

29 ÁBTL 2. 2. 1. Operativ nyilvántartás/I. 4. 7./409;I. 8. 2./439; ÁBTL 2. 5. 1. – 591291/8.

30 Vö. Sándor Mihály:Vasutasból aranybányász. Beszélgetések Buzánszky Jenővel. [Debrecen], 2007, Campus Kiadó, 39–40. (A továbbiakban: Sándor 2007)

31 www.origo.hu/sport/futbal/20110502-interju-buzanszky-jeno-aranycsapat.html; 2011. 05. 04.

32 Dlusztus Imre: Barcs Sándor. Szeged, 1997, Délmagyarország Kft., 185–186. (A továbbiakban: Dlusztus 1997)

33 Uo., 160. (Kiemelés tőlem! – B-KB)

34 Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások. Egy sportvezető emlékei. Budapest, 1981, Gondolat, 130. (A továbbiakban: Sebes 1981)

35 Dlusztus 1997, 160.

36 Uo. 161–162., 172.

37 Uo. 174.

38 Sebes 1981, 137. (Kiemelés tőlem! – B-KB)

39 www.rubicon.hu/megrendelheto/termek_cikkek/ko...hatalom_arnyekaban. (Kiemelés tőlem! – B-KB)

40 Sebes 1981, 137–138. (Kiemelés tőlem! – B-KB)

41 Puskás e tekintetben is elviszi a pálmát, mert egy Pollák Ali nevű holokauszt-túlélőt amolyan ’személyi tikár’ gyanánt 1950 körül magához vesz, aki önkéntes emigrációjába is elkíséri, ismereteink szerint haláláig Puskásék madridi otthonában élt!

42 www.rubicon.hu/megrendelheto/termek_cikkek/ko...hatalom_arnyekaban.

43 Istorija vsesojuznoj kommunistieskoj partii (bolsevikov). Kratkij kurs... Odobren CK VKP(b) 1938.

44 L. Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk. Volt egyszer egy aranycsapat… Budapest, 1997, Magyar Könyvklub, 272. (A továbbiakban: Kő 1997)

45 Grosics kommentárja: nem is volt úti okmánya, s utólag se tudta megállapítani, ki hozta a döntést, az ÁVO vagy Sebes, inkább az volt a benyomása, hogy a két tiszt ott hallott róla először. (L. Kő 2007, 51–52.)

46 Népsport, 1949. március 15.

47 ÁBTL, 3. 1. 9. V-55973/15.

48 Vö. V. CS.: Four Four Two, 2018. május, 83., 85.

49 Két nagytestű középcsatár, akik közül a Vasas centere kiszorult a balszélre (B-KB)

50 Sebes Gusztáv: A magyar labdarúgás. [Első könyv; Második könyv] Budapest, 1955, Sport Lap- és Könyvkiadó, 125–126. (A továbbiakban: Sebes 1955)

51 Sebes 1955, 126. (Kiemelés tőlem! – B-KB)

52 Sándor 2007, 179.

53 www.origo.hu/.../20110502-interju-buzanszky-jeno-aranycsapat.h

54 Idézi Kő 2007, 53. (Kiemelés tőlem!– B-KB)

55 Sebes 1981, 195.

56 Sebes 1955, 407. (Kiemelés tőlem! – B-KB)

57 Sebes 1981, 313. (Kiemelés tőlem! – B-KB)




.: tartalomjegyzék