Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - április
Csikós Attila

Egy bűntett morfológiája (fiktív oknyomozó riport egy gyilkosság körülményeiről)

fiktív oknyomozó riport egy gyilkosság körülményeiről –

 

Amikor hat órakor megérkezem, még világos van ugyan, de afények már bágyadtabbak, mint két hete, amikor történt az eset. A nap még felmelegít a huzatos vonatút után, de árnyékban már össze kell húzzam magamon a zakóm. Mindjárt a helyszínre megyek. Lebetonozott, négyzet alakú parkoló képe tárul elém, később a helyiek elmondják, hogy tavaly még murvával volt leszórva. Két úton lehet behajtani az élelmiszerbolt felé, annak tömbje zárja kelet felől a parkolót, az egyik út elején „behajtani tilos” tábla. A másik a főúttal párhuzamosan, egy kis árok mentén halad, közvetlenül a bolt bejáratáig. Az árok szélén talán a hatvanas években felállított, használaton kívül helyezett csobogó látható, a mészkőtalapzaton bronzból készített, haját fésülő lány szobra áll. Elég elhanyagolt. Keskeny medencéje tele tavalyi és friss avarral. Az élelmiszerüzlet mögött a Posta épületével lezárt terecskére nyíló büfék hátsó bejáratai látszanak. Mostanra a

többségük bezárt. Az egyik ajtó előtt néhány fiatal nő cigarettázik. A cigarettafüstöt szinte magába szívja a hirtelen beálló szürkeség. Hozzájuk lépek, próbálok megtudni valamit, de nem hajlandóak beszélni. Kérdéseimre csak azt mondják szilárd elhatározással, hogy nem helybéliek. Mintha összebeszéltek volna. Idegesen, kapkodó tekintettel, szabad kezüket mellkasuk elé húzva szívják a cigit, és közben úgy toporognak papucsaikban, mint akiknek tulajdonképpen már régen el kellett volna indulniuk. Az egyikőjük drága edzőcipőt visel, mégis megszán, és a kikötő felé mutat. Érdeklődjek ott, mondja. Kinyújtott mutatóujján látom, hogy a sok mosogatástól a körméről lepattogzott a lakk. ő a legidősebb hármójuk közül, olyan harmincöt lehet. A többiek, talán idősebb társuk gesztusán felbátorodva, vagy hogy tőlem hamarabb megszabaduljanak, hevesen bólogatni kezdenek. A cigaretta keserű szagával elkeveredik parfümjük és az általuk használt fertőtlenítőszer szaga. Úgy érzem, nem félelemből nem beszélnek, inkább csak lusták bármit is mondani. Szezon végi fáradtság, gondolom. Május óta tolják, reggeltől kora éjszakáig. Hat hónap a forró olaj szagában, elég erős. Kicsit még beszélgetünk. Megkérdem, honnan jöttek, ha nem idevalók? Az egyikük, szőke haja a fenekéig ér, enerváltan azt mondja, ketten pestiek, a legfiatalabb, a rövid, vörös hajú lány pedig tapolcai.

Egy hét múlva mennek haza. Üdülni Békásmegyerre, mondja a harmincas, és elhúzza a száját. Most látom csak, hogy orrpiercingje van. Nekidől a bódé farost falának, miközben beszél. Neki az egyik, Király utcai romkocsmában már van fix helye, a két fiatal még nem tudja, merre tovább. Nem is firtatom tovább az ügyet. Mintha őket sem különösebben érdekelné az eset, hogy a parkolóban, amire onnan is tökéletesen rálátni, ahol állunk, egy embert agyonvertek éppen két hete.

A közeli étteremből is a helyszínre látok. Gőzölög előttem a leves. Nézem a szürke betont, az élelmiszerüzlet egyhangú, nikotinsárga falát, a mögötte látható gíroszos üzlet falán a „kiadó” feliratot. Nem kimondottan jellemző balatoni kép. Más szempontból pedig egészen tipikus. Ha kiülnék a teraszra, láthatnám a hegyet, ahogy zöldesbarna szirtjein végigmegy a kora esti fény, és kirajzolja a bazaltzsákok kontúrjait. Talán csak lustaságból maradok idebent. Páráll a leves az asztalon, megmerítem benne a kanalam. Az első falat dönt el mindent. Bizonyos esetekben az első szó, az első összenézés, az első pillanat. A leves ízletes, és bár óvakodom a túlzottan heves véleménynyilvánítástól, tulajdonképpen ujjongok legbelül. Igen, voltaképp nem is a közöny a legjobb szó arra, amit a büfések látszólagos érdektelensége kapcsán mondhatok. Inkább beletörődésnek mondanám. Egyfajta belenyugvás ez abba, hogy képtelenek elmondani az érzéseiket. Talán ennek a bonyolult, számos nézőpontból tárgyalható esetnek a leírásához szükséges eszközök, a társadalomban ember és ember közt használt formák ismeretének teljes hiánya mutatkozik meg így. Egyfajta bizonytalanság, mely nem a következményektől való félelemről, inkább a megszólalás módjának nem ismeréséről árulkodik. Azt mondják, sokan ismerték az áldozatot, többen együtt is szórakoztak vele a tragikus éjszakán a helybéliek közül. Ez csak nehezíti a helyzetemet.

A pincérnek visszafogottan gratulálok a halléhez, ő zavartan biccent, elmosolyodik. Megkérdezem, tud-e az esetről valamit. Közelebb hajol, és kezében a tányérral azt mondja, füredi volt az áldozat, az elkövetők pedig szabolcsiak. Utóbbit nem nyomatékosítja, nem kacsint, puszta tényként közli. Török egy darab kenyeret, és azt kérdezem, hogy történt-e hasonló valamikor, egyáltalán, tapasztalta-e korábban az erőszak bármilyen megnyilvánulását? Nem, feleli, soha. Nézze, mondja aztán, nap mint nap történik a világban ilyen, ez a szörnyűség megtörténhetett volna máshol is. BTW, teszem hozzá, megtörténhetett volna akárkivel. Most majd mindenki azt hiszi, mondja, hogy a részeg randalírozók, sőt, gyilkosok városa vagyunk. Hogy így nyilatkoztak egyesek, teszi hozzá, és párszor sejtelmesen felfelé mutat. Pedig, sóhajt fel, de nem fejezi be, csak legyint. Apró emberke, fürge járású, értelmes, vidám tekintetű. Pár nap múlva, amikor ebédelni visszatérek ide, már ismerősként üdvözöl. Faggatnám tovább, de nem tudom, a szomszéd asztaltól intett neki egy kövérkés, rikító színekbe öltözött német turista pár. Szomorú, mondja még, szomorú, hogy ilyen megtörténhet egyáltalán, aztán a tányérommal a kezében elsiet.

A parkolóval szemben fehérre meszelt, kétemeletes ház látható, egy ismert festő műterme volt, ma múzeum. Barna léckerítése előtt gyertyák olvadt viasza fénylik a betonon. Mindjárt a gyilkosság másnapján tartottak itt egy megemlékezést. Ott volt a helyi, nagy számban Pestről leköltözőkkel megerősített értelmiség, borosok, vendéglátósok, vállalkozók, csak a polgármester nem tette tiszteletét. Politikai provokációnak tartotta a pletykák szerint. Aznap volt a szüreti felvonulás is, amit sokak szerint le kellett volna mondani a szörnyű és tragikus eset miatt.

Az egyik fiatal borász-vállalkozó megosztott egy posztot az interneten, miszerint ő már hetekkel korábban jelezte, hogy a tarthatatlan állapotok miatt bármikor bekövetkezhet egy hasonló tragédia.

„Felfoghatatlan”, „Már nálatok is ez megy, nem csak Siófokon?”,

„Durva…”, Nem, fent nincs ilyen balhé, csak lent, a soron”, „Mért kell kocsmává zülleszteni ezt a szép települést?”, Igényes kultúrára volna végre szükség”, „Rengeteg a részeg, bevadult arc a soron…” – írták a felháborodott, megdöbbent kommentelők.

Sötét van már, amikor elindulok a panzió felé. Az utakon egyre kevesebb turista és egyre több furgon, pick-up, utánfutós traktor látható. Ez végül is „munkaterület”. Szőlők, pincék, présházak sora.

A nyári dínomdánom mellett sem állt le a munka a földeken. Hűvös van, az ég feketéje is mintha fagyosan feszülne fölém, alig várom, hogy a megszokott szállóban kibonthassak egy palack Kéknyelűt.

Másnap egy régi ismerőssel találkozom, még délelőtt. Szikrázik a nap az éjszakai esők után itt maradt tócsák tetején. A háza a templom felett van, könnyű séta, és ott vagyok. Négy éve költözött ide Pestről, otthagyta az egyetemet. Bölcsész, most írja a nagydoktoriját. A ház kívülről inkább a hetvenes évek üdülőire hajaz, kétszintes, sátortetős, szürkésfehér doboz. A kádári megújulás birtokteremtő szimbóluma.

Ezt csinosítgatta évek alatt, befuttatta szőlővel a teraszt, muskátlik vannak az ablakok előtt, mára egészen autentikus.

A kertben ülünk le. Modern kerti garnitúra, kicsit távolabb egy prés maradékai. Egy összedőlt présházból kapta meg. Megmentette, ahogy mondja.

Próbálom kifaggatni, mit tud, hallott-e valamit. Bort tölt, aztán hátradől. Ujjaival elgondolkodva végig simít a szakállán, mintha szüksége volna pár másodpercre, amíg kitalálja, hogyan is kezdjen bele.

Az egésznek a filozófiájával van a baj, mondja. Hogy nincs eldöntve, micsoda ez a hely. Hogy sokan tévesen és nagyon felelőtlenül azt mondják, ilyesmi bárkivel, bárhol megtörténhet. Erősen megnyomja a nagyonban a gy-t. LOL, gondolom, szórakoztató ez az affektálás. Mert működik az a posztszocialista felfogás, folytatja, hogy elég leitatni az embereket. Főleg lent, mondja jelentőségteljesen. Olcsó szeszes ital, lakodalmas zene, tuctuc. Tudod? Jobbára plebsz. Vagy nevezd őket, ahogy akarod. Beérik ennyivel. Nem én mondom, ezek a közállapotok.

Így vannak „nevelve”, mondja, és közben ujjaival macskakörmöket rajzol a levegőbe. Rá kell szoktatni az embereket a minőségre, az igényességre, különben ez lesz, mondja. Persze, meséli, nekem is van olyan pincér haverom, aki az egyik „egyszerűbb” vendéglőben dolgozott korábban, de eljött, amikor új séf érkezett, mert beütött náluk is a fine dining divat, ő pedig nem bírta a rongyrázó vendégeket. Persze, van ilyen is, olyan is, ezért kéne mindent csak ésszel. Nem azt állítom, hogy nem kell mulatni, meg nem lehet berúgni, de azért csak ésszel azt is. Csak ésszel. Omne nimium non bonum. Jóból is megárt a sok.

Erre koccintunk.

Búcsúzóul még megkérdezem, hogy a lugas termésével mi lesz?

Megvonja a vállát. Én nem eszem szőlőt, mondja. Talán elajándékozom.

A hegy aljában kanyargó úton visszasétálok a kikötő felé. Négy utcácskánként egy Krisztus-kereszt az út mentén, általában mészkőből.

Vakítanak a napon. Ez a nyár utolsó nagy nekibuzdulása. Az ingem a hátamra tapad, ahogy az emelkedőkön felfelé kaptatok. Rengeteg eladó házat látok, pár szép, régi és feltehetőleg elhagyott villa is akad köztük, verandával, faragott oromdísszel. A legtöbb szőlőben már lezajlott a szüret, érdekes módon néha azt látom, hogy az elhagyott házakhoz tartozó birtokokon is. Turista alig. Azoknak is a fele nordic walking-ozik.

A sorra megyek. Rablósornak hívják a beavatottak, holott már régen nem az. Tapasztalatból mondom. Pár éve itt ettem életem egyik legjobb cigánypecsenyéjét. Kérek egy Bakatort, és leülök egy idősebb társaság mellé. Innen is jól látszik az élelmiszerbolt bejárata. Az egyik öreg felismer még régről, biccent. Visszabólintok, aztán felállok, és melléje lépek. Gyere, ülj ide, mutat az egyetlen üresen álló székre. Decis poharakba töltögetik a bort az ürgéből. Az esetről beszélnek. Nem azért, mert még mindig nem csengett le bennük, csak egy fővárosi forgatócsoport újra felkavarta a kedélyeket. Legalább előkészítették nekem a terepet.

A gyilkosság, mondja magyarázólag, rám nézve az öreg. Jönnek Pestről nyomozni. De hát mit mondjak még el? Hogy én voltam? Büdös trógerek csinálták, munkásokat szállítottak ide, Szabolcsból. Mit kerestek ott hajnalban, nem tudom. Ganéjok. Esküszöm, azt akarták volna hallani a televízióban, hogy közünk volt hozzá. Rettentő feldúlt.

Nem találja a szavakat az indulatra. Tudod, mi történt, kérdezi, és a vállamra teszi a kezét. Nagy, kidolgozott tenyere van. Nemet intek.

Persze, tudom, hogy mi történt, de abban bízom, megtudok esetleg pár nem ismert részletet. Na, mondja. Ezek a trógerek be akartak fordulni az ábc elé, a behajtani tilos táblánál, az a szegény gyerek meg rájuk szólt, hogy ott nem szabad. Ennyi. Aztán kiszálltak a BMW-ből, és addig verték, amíg mozgott. Az egyiket, legalább egyet a százezer mocskos patkányból ugyanígy kéne agyonverni, nyilvánosan.

Önkéntelenül megszorítja a vállam, ahogy elönti a düh. Na, kedves egészségedre, mondja pár pillanat múlva, amikor megnyugodott.

Inkább igyunk!

Öt helybéli „öreg”. Hatvanasok. Szóval csak tíz évvel idősebbek, mint én. Persze én pesti vagyok. Megkímélt.

És akkor még, odafent, mondja egy másikuk, és a levegőbe mutogat, akkor még mi szúrunk szemet nekik. És akinek nincs pénze kiülni a látványteraszra, nem? Az akkor hová üljön, ha inni, beszélgetni akar?

Előbb a sort fogják elbontani, aztán a kis pincészeteket, mert mi nekik túl „olcsók” vagyunk. Nézz már oda! Be is fogok menni az ülésre. Be én!

Összekoccannak a poharak, ahogy az asztalra csap.

Jaj, ugyan! – kiált fel egy harmadik. Ne dőlj be ennek a riogatásnak!

Tiszta paranoiás vagy, mondja, és kiissza a borát. Tudod, kik terjesztik ezeket a pletykákat? – kérdezi. A turisták, bazdmeg. Ne törődj velük!

Ne is, mondja erre a negyedik. Fehér inget és Armani melegítőfelsőt visel. Örökké élünk, meg egy napig, na, az az egy lesz a kurva nehéz!, suttogja halkan. WOW! – ezt jól megmondta, gondolom. A többiek is felröhögnek, aztán teletöltik a poharakat. Az enyémbe is öntenek.

Idejönnek a városból vagánykodni a dzsipjeikkel? – szólal meg újra az én öregem. őt nem lehet kizökkenteni, úgy tűnik. Hát én most szólok, ebből is lesz tragédia, majd ha elütnek valakit a Rómain.

Mondom én! Hát majd csak vízummal lehet bejönni ide? Egyébként, ha már itt tartunk, ugyanarra a kokodzsámbóra rúgnak be ők is odafent, mint akik itt lent mulatnak éjszaka. Csak utána ők beülnek az Audiba.

De most komolyan, ki vendéglátózna Bach H-moll miséjével? Felröhög, inkább csak tehetetlenségében, aztán legyint. Ugyanaz a plebs az elit, ami régen volt a plebs. Azok vannak most fent, akik régen lent voltak,

feje tetejére állt a világ – teszi hozzá.

Értem, hogy ezt a fentet meg lentet most nem földrajzi értelemben mondta. A társadalmi rétegek összes különbsége itt, a hegy mellett nyeri el valódi topográfiáját. Előveszi barna katonakabátjából a cigit, és körülményesen rágyújt. Inkább hallgat, mintsem hogy megpróbálja elmondani a megfogalmazhatatlant. Feszülten, remegő kézzel szívja a cigarettáját. Kell pár perc, amíg lenyugtatja magát. Arra megy ki az egész, hogy eltűnjön a sor, mondja halkan. Mi itt prolik vagyunk.

Valahogy olyan az egész, mint a felelsz vagy mersz játék. Néha sokkal könnyebb valamit megtenni, mint kimondani. Megérteni és megvallani. Egyszerűbb odaütni. Írva, mondva is lehet fájdalmat okozni, persze. Ha szavakkal „verünk agyon” valakit, az ráadásul úgy is tűnhet, mintha valami fontosat mondanánk. Mintha valaki érdekében szólnánk. Mintha képviselnénk egy ügyet. Mintha jogunkban állna ítélkezni mindig és minden felett. Akár egy hatóság. (Mindenki hatóság, mindenhatóság – ez a szófordulat megtetszik, felírom gyorsan, el ne felejtsem.) Egyre inkább úgy érzem, valahogy senki nem a lényegről beszél. Arról például, hogy mi visz rá egy embert ilyen szörnyűségre? Ösztön, zsigeri vágy? Nem tudom, milyen szörnyű űr, a félelem vákuuma létezik abban, aki ilyen hatalmasnak, tévedhetetlennek és megszólíthatatlannak érzi magát? Tulajdonképpen csoda, hogy össze nem roppan. A fuldoklók utolsó gigászi erejével képes gyilkolni bármiért.

Bármilyen apróság miatt. Ezt lehetetlen felfogni, elképzelni is nehéz. Hogy öl, ha rászólnak, tiltott útra merészkedik. Holott sokan vannak így. A pökhendiség és a gőg az utóbbi időben terjed, mint a nátha. Fentről? Lentről? Lassan mind ilyenek leszünk. Mind kikérjük majd magunknak, hogy „velünk aztán ilyen hangon nem lehet”, „hogy veszi a bátorságot”, hogy beszól az ügyintéző, a pincér, az eladó? Majd elmondjuk nekik, hogy kik vagyunk, és mit csinálhatunk vele, ha nem vesz vissza kicsit. Ugyanakkor, jut eszembe, ahogy a pulthoz lépek, és végignézek a hűvös sorban álló borospalackokon, vajon van-e mindennek bármi köze, minőséghez, igényességhez, árakhoz és vendégkörökhöz? Hogy jobb lehet-e bármi is, ha rosszul közelítjük azt a bármit magát?

Megélénkül a szél, ez most jólesik. Kifizetem a borom, és rendelek még egy litert az „öregeknek”. Azóta is szótlanul ülnek. Valahogy bennük ragadt ez a tragédia. Vagy ez az álmosító kora délután. Vagy a félelem. A soron elég szellősen vannak az emberek. Néhány itt ragadt, utószezonozó turista, pár helyi erő, akik jöttükben-mentükben beugrottak inni egy lazát. Pár árus még nyitva van, a napellenzőkre fellógatott kalapokat megpörgeti a szél. A borhét pavilonjai még kint állnak a kitaposott, felázott, nyár elején mindig újrafüvesített parkocska közepén. Rettentő magány érzése jár át. Hiába süt a nap, nem tud felvidítani. Mintha nemcsak a nyárnak, de vége lenne valami sokkal fontosabbnak is. A vidék naiv tisztasága is elveszett. A pityókás idegnek gyermeki tántorgása, a szemhunyorgató, dadogó ittasok fraternizálása, a vidámság részegítő nyara véget ért. Sűrű földszagot hoz a szél a lejtők felől. A gonoszság betette a lábát a bazaltorgonák földjére, és a gonoszság képes egyedül a jóakarókat megosztani.

Délután alszom egy órát. Palackok csörgésére ébredek. Egy nagyobb szállítmányt pakolnak a pincéből a szálló udvarán álló furgonba.

A teraszról a tóra és a túlsó partra látni. A víz most halványsárga, alig fodrozódik a felszín. A nap oldalról süt rá a székre, amiben ülök. Megint napnyugta jön.

Este egy idősebb borásszal és a barátaival találkozom egy „elegánsabb” helyen. Tehát nem „lent” a soron. Még nem is „fent”. Valahol a kettő közt, a hegyi út elején, de ahogy itt mondják, még a síkvidéken. Meg kell néznem a térképen is.

Már azt hittem, kezdem megérteni a történet közösséget érintő részleteit, kezdem kigombolyítani a szálakat, amikor útközben részegekbe botlok. Énekelve, vagy inkább kiabálva, egymást lökdösve jönnek szembe a szürkületben. Az egyiküknél kétliteres ballon van, és amikor a szájához emeli, mindig azt üvölti, hogy „csííírsz, micccsííírsz, geci?”. A legalja, szalad ki belőlem, ki is mondom, halkan, de fennhangon. Aztán elszégyellem magam.

Az esték már hűvösek, összegombolom magamon a dzsekim, így is dideregve érkezem meg. Kis pálinkával fogadnak, és most jól is esik.

Apró, nagy gonddal, az épület egykori mértékét megtartva, mégis korszerűen felújított borozóban vagyunk. A főfal előtt plafonig érő polc látható, mindegyik rekeszében szépen, sorban elfektetett hosszabb-rövidebb

palackok. Csábító metrum! Noha vannak a jelenlévők közt pestiek, tapolcaiak, itt születettek és egy veszprémi is, már mindenki itt lakik a hegyen vagy a hegy körül.

Házigazdánk gyertyát gyújt, majd a polchoz lép, és némi mérlegelés után kiválaszt kettőt közülük. Egy Hárslevelűt és egy Rajnait.

Forgatom a bort a pohárban. Nem vagyok nagy szakértő, nem is akarok úgy tenni vagy azzá válni. Nézem az aranyló örvényt, ahogy elnyeli a gyertyafényt. Mennyi apró gesztus, „mím”, forma, gondolom, mennyi patetikus kis szokás, és az jut eszembe, hogy nincs éles határ az udvariasság és az udvariaskodás, a tisztelet és a szervilizmus közt. Bunkók közt sznob egy tisztelettudó, sznobok közt paraszt, aki nem mímeli, hogy jól érzi magát.

Koccintunk, kortyolunk, s úgy érzem, a csend most nem valamiféle áhítatból települ ránk, inkább csak erőgyűjtés a megszólalás előtt. Súlya van a hallgatásnak. Úgy érzem, most olyan emberek között vagyok, akik nem elhamarkodottan szoktak ítélni, dönteni.

Az ásványos sósság szétterjed a számban. Nehezen kérdezek, s mindenkiben nehezen fogalmazódnak meg a válaszok. Úgy tapasztalom, senki nem a „sort” hibáztatja, és nem annak állítólagos nívótlanságát tartja a fő oknak, bár abban a többség egyetért, hogy már csak jellegénél és tömegkulturális gyökereinél fogva is bevonzza azokat, akik úgy érzik, hogy „szabi alatt”, a Balcsin bármit szabad. ők a mi angoljaink, a buliproletárok, mondja valaki.

Házigazdám köhint, és azt mondja, hogy a legnagyobb baj éppen az, hogy az idelátogatók egy része nem is tudja, milyen vidékre jött. Nekik ez „egy” nagy kocsma, afféle romkocsma, legjobb esetben jópofa borvidék, ahol a csapból is szürke folyik, napestig mehet az „ereszd el a hajam”. Nekem ez azért fáj, mert itt nőttem fel, és mondhatni személyesen ismertem azokat az öregeket, akiket Tatai Sándor megírt. Elhallgat, aztán elhúzza a száját. Nem mintha ez mindenkinek éppolyan fontos lenne, mint nekem.

Senki nem érez együtt senkivel, mondja később, már a beszélgetés sodrában az egyik középkorú férfi. Hogy közös ügy? Szinte lehetetlen, annyira sokféle kötődés és elképzelés működik. Szomorúan mondja. Azt hiszem, ő filozófiát tanult, tanított is valamikor. Tulajdonképpen a vidékkel sem él már együtt a jelen, fűzi tovább, itt valaha nem volt más, csak a szőlő. És nézd meg most, felszabdalt birtokok, házak és házépítések kezdeményei, műveletlen szőlők, fenn a hegyben beomló támfalak.

A kikötő is félig már rom, vagy egészen az, szólal meg házigazdánk. És a főtér felett a kis parkoló. Mint egy külvárosi buszforduló. Bezárt üzletsor, pár utcai árus, vidámpark. Már várom, hogy az örökké részeg Liliom mikor bukkan elő.

Kérek még a Hárslevelűből. Nemes, üde, egészen biztosan nem olyan, amilyen a gyerekkoromban literes kiszerelésben, söröskupakkal, hárslevelűnek eladott akármi lehetett.

Én ezt értem, mondja morcosan egy másik idősebb vendéglős, de „lent” meg minket nem szeretnek. Sznob marhák vagyunk, meg médiaparasztok, akik csilivili borral meg csilivili luxussal kábítják azokat, akiknek pénze van. Pedig… – mondja, és legyint.

Szerintem – szólal meg egy szintén idősebb férfi, aki eddig a sarokban hallgatott – simán erősebb rendőri jelenlét kellene. Előredől és maga elé teszi a poharat. Vagy komolyabb támogatás a polgárőrségnek, legalább – mondja és erélyesen az asztalra csap.

A poharak élesen csilingelve összekoccannak az asztalon.

Szerintem meg a kultúra a leglényegesebb elem, makacskodik a fiatal. A kultúra komfortfokozat növelő. Már nem a reduktív kultúrára gondolok.

Ezen felnevetnek. A többségüknek szinte csak fahordós bora van.

Hosszan beszélgetünk, de a gyilkosság már szóba sem kerül, méltatlannak is tartanák tovább „csámcsogni” ezen az ügyön. Inkább megoldást keresnek a vidéket nyomasztó, megválaszolatlan kérdésekre.

Amikor elindulok, házigazdánk búcsúzásképpen átölel, és a kezembe nyom egy palack Zöld veltelinit. Süllyedjünk emelkedetten, barátom, súgja, és meglapogatja a vállamat. Spiccesen és enyhén meghatottan indulok vissza a szálló felé.

Még két napig maradok. Semmi újat nem tudok meg ez alatt az idő alatt. Nem lettem okosabb. Végül is nem sikerült összeraknom semmi kézzelfoghatót mindabból, ami ennek a gyilkosságnak a hátterében állhat, ami a történések láncolatában a várossal összefüggő okra vagy némi magyarázatra utalna. Azt sem látom még, hogy e közösség életében mik lesznek az ügy távolabbi következményei. Az arrogancia amúgy mindennapos. Talán ha tudnánk, honnan ered és táplálkozik a mindig és okszerűen hübriszhez vezető magabiztosság és hatalom, jobban érthetnénk a történteket. De ennek feltárása nem az én feladatom.

Kimegyek a partra, a hullámtörőkre kiköltözött kacsák és hattyúk közé. Ember alig, probléma alig. A csérek már elrepültek, ami sirály maradt, a vízben álló póznákon szigorúan széllel szemben áll. A part üres, és az üresség, gondolom, lehet ilyen, talán otthonosnak kéne mondanom. Egy angol pár bemerészkedik a vízbe, ezek nem normálisak, húsz fok alatti a hőmérséklete, már attól borzongok, hogy nézem őket.

Amikor utolsó nap elindulok az állomásra, megint alkony. Szép. Narancsvörös, olyan, mint egy Fanta-reklám. A főtér is egészen üres, de ez most valahogy nem esik jól. Élettelen. Középen a térkőből kinőve – BTW nem is tudom, honnan van ennyi térkövünk, minden várost azzal borítanak – egy embernagyságú emberi kéz, markában – üveg/műanyag? – szőlőszemek. Azok is szinte izzanak a lemenő napban. Ultra giccs. És a giccs a hiábavalóság H-moll miséje. Rosszkedvű vagyok.

Odaintek a hegynek, és húsz perc múlva már a húsz perc késéssel érkező vonaton ülök. A kupé tömve van, lábszag, testszag, ablakot le nem húzna senki sem. Sérülne a kollektív nyomortudat. Ami láthatólag mindenkinek örömöt szerez. Megnyugvást, mit tudom én. Verhetjük a mellünk, hogy tessék, így muszáj.

Akkor kapom a hírt, hogy a Jászai Mari téren agyonvertek és felgyújtottak egy hajléktalant. Végleg elkedvetlenedem. Tehát valóban semmi értelme nem volt ennek az utazásnak, a kérdezősködésnek, az álláspontok megismerésének és összevetésének. Az okok, a miértek megértésének. Ez ennél sokkal mélyebb társadalmi szembesítésre és analízisre vár.

A nap a tó felett jár még, a narancssárga tájkép felett. (A nap fénye 5500 Kelvin. Valójában kék. A hideg izzást látjuk ilyennek. őrület!)

Elvakít. Ahogy pár nap múlva azt az autóst, BTW agyatlan hülyét, aki elüti majd a szürkemarháival 14 éve Európában vándorló magyar fiatalt. Mindent, ami történt, amit hallottam, beterít, magába forgat valami cselekvésképtelenség, undort és félelmet keltő alkonyi melankólia.

Egyébként is, mit lehet megérteni egy gyilkosságból? Hogy a „fent” vagy a „lent” adja a példát ezekhez a magatartásformákhoz és szörnyű tettekhez? A „lent” dühe vagy a „fent” kevélysége? Magamat is figyelmeztetnem kell, hogy ezt most nem domborzatilag gondolom.

Honnan ered a pusztító erő? Maga is vele pusztul, aki felfogja a pusztítás logikáját. El lehet tüntetni civilizációkat, nem szeretett írókat, ellenszenves alakokat, az egész hamarabb lezajlik, mint ahogy egyetlen gyufa lángra gyúl. Csak a történetüket és likvidálásuk nyomát nem lehet semmissé tenni.

Szemben velem egy fiatal lány ül. Szép, karcsú, elegáns. Divatos félcsizmát visel. Olvas, ha jól látom Téreyt. A Káli holtakat. Becsukja a könyvét és felnéz. A szeméből bizalom sugárzik, némileg indokolatlan derű és remény. A szemembe néz, és ezzel zavarba hoz. Nem a tekintetét viselem nehezen, hanem azt, hogy feltehetőleg meglátta gyávaságomat és rosszkedvemet. Mégis elmosolyodik, miközben én zavartan azon tűnődöm, ennyi szépség és az életbe vetett bizalom valamikor, talán a távoli jövőben mégis miért múlik, hogyan múlhat el?

Elképeszt, hogy hogyan élhetjük tovább az életünket veszély közeledtével, egy tragédia után is, hogy nem érezzük meg a bajt, mint az állatok, és futunk nyüszítve valami biztonságosnak remélt odú felé. Hiszen bárhol, bármikor megtörténhet velünk a tragédia.

Nem tudom. Nem tehetek semmit.

Láttam és tapasztaltam sok mindent, csak azért, hogy egyszer elmesélhessem majd történetüket valakinek. Ez minden empátiám.




.: tartalomjegyzék