Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Február
Hegedűs Imre János

Pogány menyasszonyok

Amikor meghalt Rebi, már csak két tehén volt a faluban, egy szürke s egy pirostarka, de mind a kettő csá. Ez azért volt baj, mert ha egy tehenet a járom bal oldalán, vagyis csára törnek be tinó korában, s azt szokja meg, túlfelől, a majek oldalon nem tud húzni. Ha mégis oda fogják be, megvadul, tántorog, rángatja a jármot, emiatt mondják, hogy a terű vagy a részeg ember kalapja csára áll.

Olyan ez, mint az embernél a jobb-, illetve balkezesség. Márpedig Rebi koporsóját föl kellett vinni a Jézuskiáltó oldalába, ott volt a temetőkert, de az út olyan meredek, hogy csak két tehén tudja kihúzni a szekeret a sírig. Férfierő is számításba jöhetett volna, két rúdon, négy szilaj legény könnyűszerrel kihintáztatta egykoron a megboldogultat, de hol vannak már azok a szilaj legények! Összesen tizenkét öregember élt a faluban és tizenöt vénasszony, a tizenhatodik Gyerkó Rebi volt, de hát ő letette a kanalat. Szépen halt meg, annyi ideje sem volt az urának, Gyerkó Józsefnek, hogy átmenjen a vápaerdőn a szomszéd faluba, s hívja a tiszteletest, adjon úrvacsorát a feleségének, mondjon el egy imát a nagy út előtt, ki tudja, mi vár rá ott túlfelől. Ha magához veszi az Úr testét, mégiscsak lesz valamilyen földi jel, bizonyíték, hogy istenfélő életet élt.

Szép idő volt, késő nyár, az első ökörnyálak megjelentek a levegőben, Rebi éppen kendert tilolt az udvaron, az ura tököt vágott a disznónak, s rakta bele a katlan üstjébe, amikor azt mondja Rebi: Te Jóska! Én olyan homályosan látok. Pillants föl az égre. Eső készülődik? Nem tenne jót a kenderemnek.

Gyerkó József feje búbjára taszította a posztókalapot, felnézett, de hírmondónak sem úszott még egyetlen egy fellegecske sem. Fényes verőfény hullott a magasból. De akkor már elindult bizonytalanul, ingadozva a sütőház felé a felesége, a nyarat mindig ott töltötték, kicsit keresztben lépett, megkapaszkodott az ajtófélfában, és szerencsésen elérkezett az ágyig. Ruhástól feküdt bele, Jóska lehúzta a gumicsizmáját, vizet hozott a kannában, megemelte Rebi fejét, itatni akarta, de több ment melléje, mint le a torkán, el volt már merevedve a szája. Még három órát sem tartott a vonaglása, szép csendesen, jajszó nélkül visszaadta lelkét a Teremtőnek. Így mondják arrafelé, ami azt jelenti, a Gondviselő csak használatra adta kölcsön azt a láthatatlan valamit, amit a papok léleknek neveznek, nála kell elszámolni vele, akár fekete az, mint a katlanüst oldala, akár fehér, mint éjszakai holdfényben a templomtorony.

A gyászszertartásra összegyűlt a falu, huszonheten voltak, de hazajöttek a gyermekek, az unokák, még a két dédunoka is a közeli városból, néhányan a bányaságról, ketten külföldről. A tiszteletes karjára vette az összehajtogatott palástot a szomszéd községben, átsétált a vápaerdőn, hozta magával a szép hangú kántort, egyszóval megadták a módját. S mivel gyönyörű volt az idő, Rebit nem a tisztaszobában, hanem az udvaron ravatalozták fel, így a prédikáció és a halottas ének betöltötte a keskeny völgyet, amibe beleszorult a kicsi falu, és mintha a közeli erdők is visszhangozták volna a kántor öblös hangját, visszajött a gyászdal onnan, ahol ember-állat is megtérül, mert sarlóalakban befejeződik a határ, azon túl úttalan utak, végtelen rengetegek következnek, vaddisznók, őzek, szarvasok, baglyok, pelék birodalma.

A megboldogult utolsó útjával volt gond, mert igavonó társ nélkül maradt a két csábeli tehén. Nem volt mit tenni, a pirostarkát befogták a járomba majek felől, az orrára egy lókantárhoz hasonló hurkot vetettek istrángból, s a két legerősebb öreg annál fogva vezette, a harmadik hátulról, a nyolcágú ostort kétrét fogva, csapta, ütötte, verte, így, ha tántorgott is, ha csapkodott is a farkával, ha rúgott is, nem borította fel a szekeret, rángatva, döcögtetve megérkezett Rebi a sír szélére, s ott, rövid ima után leeresztették két kötélen a koporsót az örökös lakhelyre.

Senki sem sírt a temetésen. Az öregek már sírni sem tudnak. Csak Gyerkó József szeme homályosult el egy kicsit, amikor maréknyi földet dobott a társa után, követlek hamarosan, Rebi, motyogta, ez volt az ő halotti búcsúztatója, mert férfiember nem óbégat, nem jajveszékel, ismeri, tiszteli a rendet, el kell költözni ebből a világból, át kell adni a helyünket a fiataloknak.

Csendes és méltóságos volt a torozás, három öregasszony, Máriskó, Juli és Ámáli nem kísérte ki a halottat, eltakarították a nyújtópadot az udvar közepéről, s ugyanoda terítettek, asztalokat hordtak a szomszédoktól, lócákat a kultúrotthonból, előkerültek Rebi legszebb szőttes abroszai, Gyerkó József juhot vágott, a nagy üstben rotyogott a krumplipaprikás, mindenkinek jutott bőven, nem szégyenkezett a falu és a vendégek előtt. A köménymagos pálinkát két rokon férfi töltögette, mindenki kiloccsantott egy cseppet a poharából az elköltözött emlékére, az volt ott a szokás, Isten nyugosztalja Rebit, mondták, és zsummogó beszélgetésbe kezdtek.

A napi gond a torozó gyülekezetbe is belopakodott, sok a tennivaló a ház körül, és a mező nagy részét is művelték egy szemfüles traktorista jóvoltából. Tőlük a harmadik faluban lakott Bedő Árpád, végigjárta a környék portáit, összeírta azokat, akik fölszántatnák vele a földjüket, rendes naptárat készített, mikor, kinek a földjébe akasztja bele az ekéjét, s ha elvégezte a dolgát, azonnal fizetni kellett, nem hitelezett senkinek. Az üzlet, az üzlet, s különben is ki tudja, melyik öreg mikor ül fel a Szent Mihály lovára, s onnan aztán egy garas sem hull le az ő markába. Ezt osztották, szorozták a pityókatokány és a köménymagos pálinka mellett, az élet nem zökkenhetett ki a megszokott kerékvágásából.

A temetésre érkezett unokák közül Tamáskát és Gabit itt hagyták a szülők, szokjanak a falusi élethez, barangoljanak erdőn-mezőn – ahogy mondták –, ne szakadjanak el a természettől, ilyenkor, nyár végén legszebb az. Jóska kézen fogta őket, kivitte a gyümölcsöskert legvégébe, ott tanyázott egy sárgarigópár, pontosabban egy család, a fiókák már kirepültek, de még nem vándoroltak el Afrikába. A nagyapjuk szájára tette az ujját, pisszegett, s halkan mondta: Az aranymálinkó, vagy, ahogy ti tanultátok az iskolában, a sárgarigó félénk madár, de a legszebb, settenkedjünk közel a fészkükhöz, azt úgy köti fel a fára, mint egy szatyrot, hogy a szélvihar ne tudja lesodorni.

– Miért settenkedjünk, nagyapó? – kérdezte Gabi. – Csak szálljanak Afrikába a málinkóid. Nézz csak ide! Az én okostelefonomban van internet, előhívok én, ha kell, tízet is. Látod? Egyik képen a fészek, tojásokkal, a másikon éppen bújnak ki a meztelen fiókák, itt, a harmadikon már tollasok, a testük sárga, szárnyuk és a farkuk vége fekete, a lábuk kék, a csőrük piros, szebben ragyognak, mint a te kertedben, s el sem repülnek, addig nézhetjük, amíg akarjuk.

Lehajtotta Gyerkó József a fejét, igaza van az unokájának, megváltozott a világ, többet tudnak a mai gyermekek, mint az öregek, s visszakísérte Tamáskát és Gabit a házba. Olyanok voltak estig, mint az angyalok, asztalhoz is alig lehetett odacitálni őket, hogy egyenek, belebújtak azokba a fényesen csillogó-villogó micsodákba, és merev arccal nézték, ők tudják, mit.

Aztán elvitték a szülők, vissza a városba, s a falu vénjei dolguk után láttak. Megtermett az alsó határon a törökbúza, a búza, a rozs, a pityóka, a zab, a felső határt fölhagyták, mert ott mindent megettek a vaddisznók. Az alsó határt is csak úgy tudták megvédeni, hogy a dombkaréjon, ahol már kezdődött az erdő, s ahol a vadak útvonala volt, kerítést fontak. Valamikor meg tudták őrizni a termést puffogtatással, kürttel, lanttal, karbidos, kénporos csőpuskával, sorra, kapuról kapura beosztva kinn, a kalibában töltötte az éjszakát egy-egy gazda, de megszokták a vadak a motorfűrész, a traktor, a terepjáró hangját, nem féltek azok már semmitől.

Szóval ez a kerítés volt az öreg legények legnagyobb vállalkozása, legalább másfél évig dolgoztak azon. Létrákat vittek ki a hátukon, nekitámasztották a fáknak, fölhágtak, s lefűrészelték az ágakat.  A vastagabbjából karókat faragtak, azokat leverték a földbe, s a vékonyabbját fonták, mint az asszonyok a szatyrot. Szaporátlan munka volt, lassan ment, de csinálták elszántan, konokul, mert ettől függött az életük. Pontosabban a betevő falatjuk, mert úgy elszaporodtak a vaddisznók, semmit sem hagytak a termésből. A havas nagyon messze volt innen, de egyik ősszel mégis lecsámborgott onnan egy borzas medve, s kivette a Veress Éliza disznópajtájából a süldőt. Mindenki hallotta a nagy visítást, a dörmögést, a morgást, a hörgést, de ki merészel éjnek idején szembeszállni ekkora vaddal? Hagyták, hadd vigye kifelé a domboldalon, csak éppen ne jönne többször látogatóba. Élizán úgy segítettek, hogy karácsony előtt mindenki nagy tál kóstolót vitt neki, hogy mégse maradjon teljesen kőccség nélkül. A huszonhét személy közül, amikor meghalt Rebi, már csak nyolcan éltek tisztes házasságban. Négy pár. A többi, a tizenkilenc félszárnyú madár volt, özvegy, mert vagy a férj, vagy a feleség elköltözött.

Az asszonyok jobban bírták az egyedüllétet, főzésre, takarításra jobban ráállt a kezük, de ahol meglyukadt a tető, ahol roskadozott a csűr, ahol lehullott a vakolat, ott bizony elkélt a férfi munkaerő.

Senki nem tudta megmondani, ki volt a faluban az első, aki elszólta magát: Nem lenne bolondság összeköltözni, ezt csinálják manapság a fiatalok is, eskü nélkül járnak együtt, ahogy mondják.

A nyolcszáz méter hosszú kerítés fonása közben már megmutatkozott a szándék az asszonyok részéről. A férfiak hallgattak, mint a sír, túl szemérmesek voltak, de számon tartották, ki kinek vitt orjára főtt tárkonyos levest a hegygerincre, az volt a kiválasztott. S mégsem az ételhordó fazék hozta össze az első öreg mátkapárt, hanem a két tehén, a Fakó és a Piros. Rebi temetése után már néven nevezték őket. A falu végén lakott Szőcs Juli, az övé volt Fakó, kínnal-bajjal tartotta, de el nem adta volna semmi pénzért, úgy szerette, sarlóval aratta, s szénahordó lepedőben hordta egész nyáron a füvet a mezőről, a kertjében megszárította, őszire félig telt szénával az odor, így szépen kitelelt kicsi tehénkéjével. A Piros gazdájának, Bándi Mózsinak könnyebb dolga volt, mint Julinak, mert tudott kaszálni, egyesjármot is faragott az állat nyakára, azt valamikor Sztálin-igának nevezték, kétkerekű kordét is összeeszkábált azokból a roncsokból, amik hátramaradtak a megszűnt kollektív gazdaság udvarán, behordta a szénát, a sarjút, a zöldséget, még másokat is kisegített, így jutott el Julihoz.

Ne nyúzd magad azzal a szénahordó lepedővel, Juli – mondta –, látod, egyes fogatom van, a Pirossal hazaviszek neked mindent: füvet, zöldséget, kendert. Így kezdődött.

A faluban suttogni kezdték, Szőcs Juli menyasszony lett. Még egy lépést sem tettek, de már fölrepült a szó, s csak az asszonyról. Mintha egyedül lépett volna különös, öreg frigyre Juli, Mózsit meg sem említették, a férfi nem számít, soha sem is számított, mindenki, mindenkor a menyasszonyra volt kíváncsi, a vőlegény annyit jelentett a lakodalomban, mint kerítésnek vagy a pajta oldalának támasztott szekérlajtorja.

Kiderült, Juli csűrjének a tetőzete megrokkant, olyan lett, mint egy vén keserűgomba, meg sem próbálta azt Mózsi javítgatni, javasolta, kössék be hozzá a Fakót, elég nagy az ő istállója, jó állapotban van, s jöjjön Juli is, csapják össze a gazdaságot, könnyebb úgy megélni.

Mikor elhatározták, hogy végleg összeköltöznek, Juli kosarakba rakta a majorságot, tíz darab tyúkja volt s egy kakas, leborította lepedővel, hogy ne tudjanak kirepülni, s elhordta Mózsihoz. Ez okozta az első bajt. A két kakas, mert Mózsinak is volt egy kendermagosa, úgy összeverekedett, hogy véresre vágták, csípték egymást, egyiket a marhapajtába, a másikat a juhpajtába kellett bezárni, hogy ne legyen kakashalál. Hiába, mindkettő a saját tyúkjait védte, féltékenységből nem mért szűk marokkal nekik az Úristen. Le kell vágni az egyiket – mondta Juli –, két gazda túl sok egy udvaron. Azt mondom én is – válaszolt Mózsi –, levágjuk a tiedet, mert az enyém kendermagos, jobb fajta. Az én zöldfarkú, rozsda-piros kakasomat vágná le kend? – sírta el magát Juli. – Nem látja, hogy csokros a taraja? ő a legszebb a faluban!

Két napig veszekedtek, aztán Juli megadta magát, de amikor Mózsi lecsapta fejszével a favágón az ő kakasának a nyakát, elment hazulról, csak szürkület tájt tért haza, akkor már fel is volt trancsírozva a kedves állat. Annyit azért vállalt a gyilkosságból, hogy megfőzte a húslevest, végül is asszonynak jött a házhoz, szipogott végig, de egy falást sem evett, gyászolta a jószágot. Ebbe a kakasháborúba nem szólt bele a falu, pedig tudtak róla, mert a falu mindent tud, inkább arra biztatták Mózsit, addig járassa a Pirosat jobb felől, amíg az beleszokik azon az oldalon is a járomba, s akkor lesz igásfogat, nem kell legalább a termény behordásáért a kapzsi traktoristának, Bedő Árpádnak könyörögni, és fizetni. Aztán azt sem lehet tudni, kit, mikor kell nekiindítani a Jézuskiáltónak, mert a Szent Mihály lova csak olyan szóbeszéd, az még senkit sem vitt ki a meredek kaptatón.

Okos ember volt Mózsi, úgy járt el, mintha kisgyereket írattak volna be az iskolába. Járomba fogta a két tehenet, ment előttük, az istrángból font kötőféket a Piros orrára bogozta, mint a Rebi temetésén, végigvonult az alszegen, a felszegen, a közeli határ dűlőútján. Furcsa látvány volt, szokatlan, mintha Bolond Mihók lépett volna ki a meséből, két tehénjárommal a nyakán, rúd, szekér nélkül járta a landarist. De hát sok furcsaságot hozott ez az új világ, az elvtársak elpusztítottak mindent, s az elvtársakból lett urak magára hagyták a falut. Juli az utcára néző ablakból leskelődött, nézte az új gazdáját, urának azért mégsem nevezhette, s mondta: Olyanok vagyunk mi, akár ez a két tehén, be kell törjünk az új járomba, még ha szokatlan is lesz az elején.

Arról tanakodott legtöbbet a falu, mi lesz Gyerkó Józseffel. Mit fog csinálni? ő is betörik a járomba, ha letelik a gyászév? Tudtak arról, hogy legénykorában Boros Margitot szerette, csakhogy a szülők beleszóltak, Rebi hat hold földet s két fejőstehenet hozott a házhoz, azt nem lehetett elszalasztani. S most ott van Boros Margit, a meghalt ura után Dáné Margit, de még a templomban is elkapja a tekintetét, ha a szeme Jóskára téved, akkora csalódás és sérelem rekedt benne.

Alkalom kellett, vagy valamilyen égető szükséglet, hogy legalább egymáshoz szóljanak. Nem voltak ők haragban soha, csak elnéztek egymás feje fölött, révedező, sóvárgó tekintettel, amíg fiatalok voltak, aztán eltompulva, beletörődve, napi gondokba hullva, amikor már megöregedtek. De most megváltozott minden. Rebi halálával betelt egy hely valahol a mennyországban, s megürült egy itt, lenn a földön, a Gyerkó portán, ahová Margit fiatal menyecskének szeretett volna bevonulni. A véletlen a legnagyobb kerítő – mondják az emberek –, az nem is késett sokáig, egyik nap estefelé jött haza Margit a tanorokból, oda egy keskeny gyalogösvény vezetett a faluból, kétfelől élősövény, annak idején a Boga és a Sípos kertből hasítottak ki egy pántlikát, fizette a két gazdának a falu, így ezen a rövidítőn jártak hagymát, murkot, petrezselymet ültetni, kendert kinyőni, ősszel paradicsomot, káposztát betakarítani. Ez a tanorok volt az éléskamrájuk, emberemlékezet óta mindig be volt kerítve, sűrűn ültették a mogyoró-, a fűzfa-, a vadsomfa-, a galagonyabokrokat, ahol szükséges volt, össze is hajtogatták az ágakat, s összekötözték, át nem hatolt azon sem ember, sem állat.

Egyik este, sötétedéskor jött Margit a tanorokból, Gyerkó József lóheréért ment ugyanoda, a nyulaknak mindig friss takarmányt adott, s fele útján találkoztak. Olyan keskeny volt ez a faluösvény, éppen csak elfért két ember egymás mellett, Margit megriadt, félrehúzódott, belehajolt a mogyoróbokor ágaiba, de az öreg megállt, megszólította:

– Miért félsz tőlem, Margit? Azt hiszed, csak te szenvedtél? Azt hiszed, nekem könnyű volt beletörődni a sorsomba? Tudod, hogy mindig csak téged szerettelek.

– Hagyjon kend engem – mondta Margit –, ne bolygassuk a múltat, már nincs sok hátra, éljük le tisztán azt, ami még hátra van.

– Miért mondod, hogy tisztán? Úgy gondolod, tisztátalanok leszünk, ha megfogjuk egymás kezét?

– Én hűséges társa voltam Dáné Béninek, amíg élt, holta után is az akarok lenni.

Több szó nem hangzott el, lejtett a falu felé az ösvény, Margit megfutamodott, még meg is lökte puhán Jóskát, s eltűnt a sötétségben. De valami történt, valami pattant, hajszálrepedések keletkeztek az emlékezet falán, temetni kezdték mindketten a múltat, s félve, szorongva gondoltak az előttük álló néhány évre, amit jövőnek neveztek. Nekik a jövő is öreg volt, nem fiatal.

A tanorokba nem lehetett beengedni Bedő Árpádot a nagy bolond gépével, ki volt parcellázva mindenkinek a része milliméterre, még a kommunisták sem mertek hozzányúlni, néplázadás lett volna abból, meghagyták háztájinak. Nem tehettek mást az öregek, mindenki felásta a maga részét. Ez volt a legnagyobb munka. Tavasszal, hóolvadás után már hozzákezdtek, mert napokig tartott. Szép látvány volt, a fejkendők s a posztókalapok úgy hajladoztak az ásás ütemére, mint szélben a margaréták, a harangvirágok, nyomták az ásót délig, akkor hazamentek ebédelni, mert közel volt az otthon, s délután folytatták. Ezt az ebédszünetet használta ki Gyerkó József, vállára vette az ásóját, átsétált a Margit parcellájára, s ásott, nekihevülve, izgatottan, örömmámorban ásott, mint az aranyásók. Amikor lejárt az ebédidő, s kivonultak újból dolgozni, Margit meglátta a földjében Jóskát. Súlyos dolog volt az. Íratlan törvény tiltotta más földjében turkálni.

Bálvánnyá merevedett. Most mit csináljon? Ha elkergeti, ellensége lesz az egész falu, mert a harag átterjed másokra is, márpedig nagyon egymásra vannak utalva itt, a világ végén, békesség nélkül nem élnének meg, a békesség akkora kincs, mint a búzakenyér. De ha most beáll Jóska mellé ásni, az kitesz egy eljegyzést, azzal összeköti az életüket, amit annak idején szétválasztottak a szülők.

Lassan oldódott. Nem állhat itt estig, mint egy faluvégi kőszent, kapkodni kezdte a fejét, vajon látják-e a szomszédok, mi történik velük, látták, persze, hogy látták, hogyne látták volna, de mindenki belebújt az áldott föld fölszálló párájába, s csak a hónuk alatt vagy oldalpillantásukkal lesték, botrány lesz ebből, vagy egybeköltözés. Ilyen néma sem volt soha a tanorok.

Margit megindult. Megtette az első lépést az ő ásója felé, ami Jóska munkája miatt jól lemaradt a puha földbe szúrva, megragadta a nyelét, és dolgozni kezdett. Most már ketten ástak. Nemcsak a földet, a múltjukat is ásták, az időt, a történelmet ásták. Két alagútban futott mostanig az életük, most egybe kell szakítani azokat. Hallani vélték a szomszédok nagy szusszanását, mindenki megkönnyebbült, mert mindenki ezt akarta, imádkoztak, hogy találjon egymásra ez a két ember, az egykori szerelmespár.

A suttogás már itt, kinn a mezőn megindult: Dáné Margit menyasszony lett. De hangosan senki egy szót sem szólt. Sem munka közben, sem hazafelé. Libasorban ereszkedtek le a faluösvényen, Margit tudta, melyik mogyoróbokor mellett találkoztak a szürkületben, ott egy kicsit megtorpant, úgy tűnt, mintha megállt volna, de aztán gyorsan továbbsietett, mert tudta, nem egyedül fog hazaérkezni. Ketten léptek be a kapun, az erősebb kötés volt, mintha a templomban, az Úr asztala mellett esküdtek volna meg.

A konyhában két apró poharat vett elő, köménymagos pálinkát töltött, koccintottak, s miután megitták, komor hangon szólalt meg:

– Ide hallgasson, Jóska! Lehet, hogy maga szeretne már a mai naptól velem egy födél alatt élni, de nekünk, asszonyoknak nehezebb. Én nem tudok ilyen hamar átállni. Hosszú esztendőket éltem le az urammal, Bénivel, jó ember volt, összeszoktunk. Gyakran látom álmomban, mintha meg sem halt volna. Ha kend ide költözik, bizonyára minden éjszaka meglátogat minket, s ha én megyek kendhez, az még rosszabb lesz, a halottak bosszúállók.

– Igazad van, Margit, csak azt nem értem, miért mondod nekem ilyen hirtelen, hogy kend, már gyermekkoromban legjobb leányka pajtásom voltál.

– Az más – mondta Margit. – Amit mi tervezünk, súlyos bűn, nem bocsátja meg nekünk soha az Isten. A pogány, hitetlen életnek ára van odaát. Hagyja, szólítsam csak kendnek, olyan az, mintha árnyékos fa alá állnék be forró napsütésben.

– Várni fogok, Margit. Ha ilyen sok évet eltöltöttem nálad nélkül, várok. Lassan megszokjuk egymást, a falu is tudomásul veszi, hogy mi egy pár lettünk. Minden nap jövök, te is gyere, meglátod, összekötnek a gondok, a munka, összeköt a múltunk.Így történt.

Jóska fát vágott Margit udvarán, megfente a késeket a konyhában, összerakta a szárazságtól széthullott csebret, lefűrészelte a gyümölcsfákról a száraz ágakat, metszőollóval lecsippentette a vízhajtásokat, megkente zsírral az ajtók sarkát, hogy ne nyikorogjanak, helyrehúzta az elcsúszott cserepeket a háztetőn, ne essen be az eső. Margit főzött, egy részét átvitte, mert nem laktak messze egymástól, más részét nála ették meg, elkérte a szennyes gúnyákat, leszedte az ágyneműt, ami már inkább szürke volt, mint fehér, nagymosásba kezdett, ebben tudott legtöbbet segíteni Jóskának, az állatokat is közösen etették, enni adtak a nyulaknak és a Margit kecskéjének, moslékot kavartak itt is, ott is a süldőknek, de a beszélgetésük akadozott. A múlton rágódtak, s éppen erről nem volt szabad nekik szót ejteni, felszakadoztak volna a sebek.

A tiszteletes úr, amikor szárnyra kelt a hír, hogy ők is összeálltak, és ez már a második ilyen pár a faluban, beleszőtte a prédikációjába, hogy istentelen dolog vadházasságban élni, a házasságot hitelesíteni kell az Úr előtt, keresztények vagyunk, nem pogányok. Különösen az asszonyok ellen dörgött a szava, ők adják az életet, nekik kellene jó útra téríteni a férfiakat.

Nagyon szerették az öreg tiszteletest, de pusztába kiáltott szó volt minden szava, lehullott a dörgedelem a szószékről, a szükség és az Úr párviadalában az Úr maradt alul. Gyerkóék után még két pár állt össze, s ezzel a pogányok létszáma utolérte a hites házasságban élők számát. Négy-négy. Ez volt az arány.

Margitot megrázta a prédikáció, két napig bezárkózott, ki nem tette a lábát az útra. őt ne nevezze pogány menyasszonynak, még a pap se! De az idő segített rajtuk. Jött a farsang, karácsony előtt együtt vágták le a disznókat, a torra összejött a fél falu, elvegyültek a szomszédok, a rokonok társaságában, igazolást kerestek, s kaptak mások tekintetében, úgy rendezték, hogy a munkában itt is egymás mellé kerüljenek, ha már a munka hozta össze őket, Margit húzta fel a belet a kolbásztöltőre, Jóska hajtotta a húsőrlőt, a tüzet is ő rakta, amíg a ház asszonya elkészítette a mocskos tokányt.

A disznótor estéjén maradtak először éjszakára is együtt. Margit nagyon szemérmes volt, kikötötte, külön szobában, külön ágyban hálnak, nem tud levetkőzni idegen férfi előtt, őt még Béni sem látta soha csórén, anyaszült meztelenül, pedig három gyermeket szült neki.

A karácsony sokat enyhített az öreg menyasszony merevségén. Csak egy fát díszítettek, csak egy Kisjézust vártak, s az el is jött. Halkan énekelték a Mennyből az angyalt, s éjféltájt már közös párnára hajtották le a fejüket.

A szent ünnep első napján karonfogva mentek a templomba, úrvacsorát vettek, ettől számították a második életüket. Semmilyen fogadalmat nem tettek, esküszó el nem hangzott, lassan-lassan, szavak nélkül ágyazódtak egymásba, óvatosan kerülték a két elköltözött, a Jóska feleségének és a Margit urának a nevét, vigyáztak arra is, ne húzzák túl szorosra egymáson a hurkot, különben úgy járnak, mint Piros a járom jobb felén; mindketten más élethez, más társhoz szoktak, az ő nyakuk is lassan törik be. Jóska világháborús sebesülése is közelebb hozta őket egymáshoz. A doni katasztrófa után vitték el katonának az orosz frontra, fiatal volt, szinte még gyerek, már özönlött szembe velük a szovjet ármádia, a Keleti-Kárpátok egyik csatájában mellette robbant a srapnel, egy repeszdarab a csípőjébe csapódott, amit, a nagy vérzéstől, nem vettek észre kötözéskor a felcserek, most is ott van, betokozódott, de szúr, meg-meggyullad, kenegetni, kötözni kell, amit Rebi végzett eddig, de most Margit vállalta a házi doktor szerepét.

Félig-meddig megszokták ezzel a kötözéssel a meztelenséget, Jóskának le kellett taszítani a nadrágot. Szerencsére annyira lefoglalta őket a megélhetés gondja, nem volt idejük egymás lelkében kapirgálni, a múltat firtatni. Először is fára volt szükségük, hogy ne fagyjanak meg télen, s tudjanak főzni. Ehhez kellett igazán a férfierő, volt olyan özvegyasszony, hogy emiatt vállalta az egybekelést. Télen indultak el szánkóikkal a férfiak, s a közeli rengetegekből hordták haza a bükkfákról, cserefákról, gyertyánokról lehullott száraz csapokat. Magasra púpozták a terűt, lekötözték, és egymás sarkába lépve húzták, legelöl ment, mint a vezérgúnár a vadlibáknál, a legerősebb öreg, az gyúrta a havat, a másodiknak könnyebb volt, s a sor végén kapaszkodók már fényes szánúton haladtak. Tőkefát nem volt szabad bántani, azért börtön járt, de vágtak le nyers oldalágakat, azokat eltették a következő télre, akkorra megszáradtak.

Ha nyáron kellett erdőlni, elővették a rabszekereket, ketten-hárman is belefogóztak a kötelekből készült hámba, s húzták, mint Piros és Fakó az igát. A tehenekkel nem tudtak volna árkon-bokron áthatolni, nem voltak utak. Ezeket a furcsa, hol kétkerekű, hol négykerekű járműveket is az öregek eszkábálták össze, nagy tudomány kellett ahhoz, mert nem volt ráf, ezért cserefából vaskos, durva kerekeket faragtak, s csapolva, faszegekkel illesztették össze a kerékfejet a küllőkkel. A gabonát, amit megőriztek a vaddisznóktól, nem tudták elvinni rabszekérrel, harminc kilométerre volt a legközelebbi gőzmalom, ezért vagy a traktorost, Bedő Árpádot fogadták meg, vagy Bándi Mózsi egyesfogatával döcögtettek el odáig, de a Piros lesántult a hosszú úttól, le kellett mondani erről, kímélték az állatot, elég, ha azzal behordják a zöldséget a tanorokból.

Pénz ritka volt a faluban, mint a fehér holló, ha kaptak is sovány nyugdíjat az egykori kollektív gazdaságban ledolgozott napi egységek után, kellett az kenyérre, főzőolajra, sóra. Minden pénteken egy zenélve szirénázó duba jelent meg a faluban, a sofőr hátrataszította az oldalajtót, hogy lássák, milyen élelmiszert hozott. Ez az autó kötötte össze őket a külső világgal, más jel nem mutatkozott. Kétszer-háromszor megtörtént ugyan, hogy mentőt hívtak haldoklóhoz, de azokon már segíteni nem tudtak a doktorok.

Újra megtanultak régi módon építkezni. Ahol meggyengült a fedél, ahol megette az idő a tetőcserepet vagy a palalemezeket, szalmazsúpokkal helyettesítették azt, volt, aki leszedte a cserepet a színről, csűrről, tyúkpajtáról, fölrakta a házára, hogy ne kelljen szégyenkezni, s a melléképületekre került a zsúp.

Téglát is vetettek, mert a kertek fölött olyan sárga agyag volt, mint az arany, kiégetni nem volt mivel, de szárították, tavasztól őszig sütötte a nap, olyan lett, mint az acél, pengett, ha megkoppintották, azzal raktak közfalat. Tartófalnak nem volt alkalmas. A juhpajta és a marhapajta oldalát is be tudták foltozni, ha beomlott.

Az asszonyoknak nem kellett elölről kezdeni a szakmát, szőni, fonni tudtak jól, minden ruhadarab az ő kezük alól került ki. A kender, a csepű, a gyapjú egyidős az emberrel, pörgött az orsó, zurrogtak a fonókerekek, csattogott az osztováta, a vég vásznakból szabták-varrták a lábravalót, a pendelyt, az inget, ami gyapjúból volt, azt ványolni vitték a városba, kellett a posztó a férfiak téli kabátjához, nadrágjához. Önellátók lettek újból, az ősi ösztön, a sokévi tapasztalat, a felhalmozott tudás éltette azt a kéttucatnyi öreget, akik még lézengtek a kicsi zsákfaluban. Senki nem panaszkodott, senki nem jósolta a világ végét, inkább visszatértek a világ elejére.

Elölről kezdték a történelmet. Csupán az idő malomköveit nem tudták leállítani, azok őröltek irgalmatlanul, hol egy öreglegényt, hol egy öreg menyasszonyt kísértek ki a Jézuskiáltó oldalába, s a két tehén, a Fakó és a Piros most már összeszokva, egyforma erővel feszült neki a járomnak.

Egyik volt a csá, másik a majek.




.: tartalomjegyzék