Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Szeptember
Kolumbán-Antal József

1222 – Terra Siculorum – Székelyek földje

Adalékok Székelyföld kialakulásának történetéhez –

 

1222-ben II. András király újból kiadta a diplomáját a német lovagrendnek. Azért újból, mert a korábbit, 1211-ből haragjában visszavonta. Az új oklevél tartalmaz néhány adatot, mely a székelyek történetének megismerésében segítséget nyújt, kiváltképp Székelyföld kialakulása szempontjából. A korszak, a 12. század második fele és a 13. század eleje a székelyek Erdély keleti részén való letelepedésének periódusa és egyben Székelyföld születésének ideje.

A következőkben megvizsgáljuk a ránk maradt oklevelek még kellőképp ki nem hámozott ismereteit, és a régészeti kutatás újabb eredményeivel, valamint a művészettörténet segítségével közelebb hozzuk a kérdéses időszakot. Több adat ismert a történelem iránt érdeklődők által, mégis, új megvilágításba helyezve, a megszokottól eltérő megállapításokat teszünk.

Kristó Gyula egyik tanulmányában1 megvizsgálta, hogy fejlettség szempontjából Erdély milyen helyet foglalt el a 10–13. századi Magyar Királyságban. Szervezeti felépítése, mind egyházi (egyházmegyék), mind közigazgatási (várispánságok) szempontból megegyezett az ország többi részével. Társadalmi felépítése is azonos volt. Eltérés csak a népesség sűrűségénél volt tapasztalható, ezt kívánták a királyok betelepítéssel pótolni. Kristó eredményét erősíti III. Béla király jövedelmeinek listája, melyben az erdélyi püspökség 2000 márka értékkel szerepel, a 14 egyházmegyéből a csanádi püspökséggel együtt a 4. helyen helyezkedik el, megelőzve a pécsi, a veszprémi, valamint a zágrábi püspökségeket is.2 Erdély gazdasági fontosságára utal, hogy III. Béla jövedelemkimutatása tartalmazza a sójövedelmet (16 000 márka), valamint az erdélyi idegen telepesek adóját (15 000 márka).3 A szakirodalom a bizánci háborúk tárgyalásakor kitér az 1166-os erdélyi betörésre, mely során a bizánciak vlach (román) segédcsapatokkal erősítve, gazdag zsákmánnyal megrakódva tértek haza. Amennyiben tényleg Erdély volt a támadás célpontja, szintén arra mutatna, hogy gazdaságilag fejlett tartományról van szó, hisz egy szegény országrész kifosztása nem okozott volna nagy kárt a magyar királynak.

Az említett hadjáratról egy bizánci forrásból tudunk, mely nem említi Erdélyt, de keleti irányúnak írja le. „Másfelől azonban azt a parancsot adta, hogy egy bizonyos León, mellékneve Vatatzész, nagy sereg élén, mely sok egyéb mellett a vlachok nagy tömegéből állt (ezek, úgy mondják, Itáliából való hajdani telepesek leszármozattai), az Euxeinosz-nak nevezett [Fekete-] tenger felőli vidékekről törjön be a hunok földjére, ahonnan mióta a világ világ, még soha senki támadást nem intézett ellenük… Nagy öldöklést vitt végbe az emberek között, s nem kevesebb foglyot ejtett. Azonkívül igásállatoknak, lovaknak és egyéb mindenféle fajtának nagy seregeit hajtva érkezett a császárhoz.”4 Az idézetből egyértelmű, hogy a támadás iránya ismert, de a tartomány nem. Megtörténhet, hogy nem Erdélyt érte a nagy veszteség, a később Szörényi bánságnak nevezett terület is számításba jöhet. Bárhogy történt, a magyar királyok későbbi telepítési politikáját bizonyosan befolyásolták az események.

Erdély gazdasági megerősödését igazolja a korszakban elinduló építkezési hullám. Kevés épület vagy épületrészlet maradt meg, a különböző korok igényeinek hatására nagyon sokat lebontottak, átépítettek.

1200 körül Gyulafehérváron nagyméretű építkezésbe kezdenek, az új székesegyház megvalósításának érdekében.5 Ma már csak részleteket csodálhatunk meg, például a „fejedelmi kapu”-ként jelzett, elfalazott román stílusú portikuszt.6 Szerencsésebb a helyzet Kisdisznód vártemplomával, teljes épségében fennmaradt. Vele rokon a homoróddaróci, részben visszabontott templom. A gyulafehérvári mesterek dolgozhattak itt,7 ilyenformán a 13. század elején kezdődhetett meg az építése. A szász vidéken a kedvelt templomforma a háromhajós bazilika jellegű volt. A Székelyföldön csak Keresztúron és Nyárádszentlászlón találtak a régészek hasonló alapozásokat, az egyhajós templom volt a domináns. Az építkezési láz a Székelyföldet sem kerülte el, a 13. században egymás után emelkedtek a templomok.8

A 12. század újító szerzetesrendje, a ciszterciek korán megtelepedtek a Magyar Királyságban, az 1132-es függetlenedésük után, 1142-ben már létrehozták kolostorukat Cikátorban. 1179-ben III. Béla Egresen alapított kolostort, melyet elsőként közvetlenül Franciaországból népesítettek be. 1202-ben az egresiek Kercen hoztak létre filiát.9 A 13. század közepétől a kerciek stílusa nagy hatással lesz az erdélyi építkezésekre, a korai gótika a ciszterciekhez kapcsolható.

A történelmi források hiányát sok esetben a régészet egészíti ki. A legújabb kutatások a barcasági Földváron (Feldioara), Homoróddarocón, Segesváron, Medgyesen talált emberformájú (antropomorf) sírgödröket, érmemellékleteket a 12. század második felére datálják.10 Igaz, hogy a tárgyi leletek, temetkezési szokások nehezen köthetők valamelyik népességhez, mégis elgondolkodtató a vonal, melyet az említett települések húznak, hisz egyben Székelyföld déli határát is képezik. A Nyárádi Zsolt – Gáll Erwin szerzőpáros figyelmeztet, hogy Erdély a 12. században lakosság szempontjából tarka képet mutat, a nyugati betelepülők (hospes) is többféle eredetűek, a szokások sem köthetők egy népességhez, hanem vándorolnak.11 Az emberformájú sírgödröket nem használhatjuk a települések lakosságának valamely népcsoporthoz kapcsolásához, megjelenésük inkább a hospesekhez köthető. A Földváron talált nagyszámú sír arra enged következtetni, hogy II. Géza telepítési hulláma nagy néptömegeket mozgatott meg és nagy területet érintett Szászvárostól Barcaságig.

Erdély 13. századi fejlettségének egyik mutatója a szállítás lehet. A középkorban a folyókat használták közlekedésre és szállításra, hisz a szekereknél nagyobb méretű hajók gazdaságosabbak voltak. Már Szent István királyunk korában a Maroson vitték az erdélyi sót a királyság belsejébe. A konfliktus oka Ajtonnyal, mely háborúhoz vezetett, épp a Maros feletti tulajdon volt. Ajtony „még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is hatalmat bitorolt, a folyó révhelyein egészen a Tiszáig vámosokat és őröket tartott, és mindent megvámoltatott.”12 idéztünk Szent Gellért püspök nagyobbik legendájából.

Az „Andreanum”-ból tudjuk, hogy a magyar királyok az erdőket és a folyókat medreikkel királyi jognak tartották („Siluam vero cum omnibus appendicibus suis, et aquarum vsus, cum suis maetibus, quae ad solius regis spectant donationem…”13), talán épp Szent István országszervező tevékenysége következtében. A 14. század eleji helyzetről egy francia domonkos szerzetes hagyott ránk értékes leírást. „Az erdélyi részt hatalmas hajózható folyók öntözik, amelyeken nagy hajókkal hordják a sót.”14 A 13. századból több forrásunk tudósít hajózásról. 1235-ben II. András király a gyulafehérvári káptalan javára ad diplomát, melyben a Maroson sót szállító hajóktól szedett vámból különböző értékben adományoz, annak függvényében, hogy nagy, közepes vagy kisebb hajóról van-e szó.15 Egy 1248-beli oklevélből megtudhatjuk, hogy a nagy dereglyéket „kerep” szóval nevezték, a közepeseket „olch”16 szóval.

Kerep szavunkat megtaláljuk a Czuczor Gergely – Fogarasi János szótárban (A magyar nyelv szótára, 1862-ből), valamint Szenczi Molnár Albertnél (Dictionarium Latino–Ungaricum, 1604-ből) is. 1222-ben II. András királyunk a német lovagrend részére kiadja újabb diplomáját, melyben megismételi az 1211-beli jogokat, kisebb eltérésekkel és kiegészítésekkel.17 A Maroson és az Olton 6-6 hajóval szabadon szállíthattak sót az „Akana”18 nevű helyről bárhová a királyságba, és bármilyen más árut visszafelé. A folyókon folyással szembe csak vontatással lehetett a dereglyékkel haladni, a partot egyik oldalon szabaddá kellett tenni a vontató lovak vagy emberek számára. Komoly szervezést, anyagi meg emberi ráfordítást igényelt a hajózás biztosítása. Így már könnyebben megértjük az 1211-es, valamint az 1222-es diploma barcasági határleírását, mely szerint Halmágyvár határától folytatva, Galtvár (Ugra) határával egészen Miklósvár határáig, majd az Olt vonalát követve volt meghatározva („Primo vero meta huius terre incipit de indaginibus castri Almage et procedit usque ad indagines castri Noilgiant, et inde progreditur usque ad indagines Nicolai, ubi aqua defluit que vocatur Alt, et sic ascendo per Alt usque ubi Tortillou cadit in Alt.”).19 Halmágyvára, Galtvára és Miklósvára is az Olt partján található, egyszerűbb lett volna az Olt vonalát alkalmazni, de az oklevél kihangsúlyozza az említett helyiségek határait. Fontos volt a király szempontjából, hogy a várak határai ne sérüljenek, mert ezek a várak biztosították a hajózást az Olton. A leírásból észrevehető, hogy a várak határai

átnyúltak az Olton, a part mindkét oldala hozzájuk tartozott. Nem tudjuk, hogy Miklósvár hatásköre meddig ért, csak gyaníthatjuk, hogy Földvár határáig, eddig biztos hajózható volt az Olt, folyással szemben is. A korábban említett II. Géza korabeli hospesek így már könnyebben költözhettek Földvárra. A ciszterciek letelepedési döntésében is szerepet kaphatott a folyami hajózás, hisz Egres a Maros partján van, Csanád közelében, és Kerc a maga rendjén az Olt mellett, Szebentől nem nagy távolságra. Elképzelhető, hogy „Akana” a mai Vízaknával egyezik meg, így a Tiszától a Barcaságig húzódó közlekedési korridor működhetett a 12. századi Erdélyben. Itt kiigazításra szorul Kristó Gyula azon állítása, mely szerint Halmágyvár, Galtvár és Miklósvár határvár lett volna,20 ebben az időben már a hajózás biztosítása volt ispánjaik feladata. Az Olton mindkét irányba történő vízi szállítás és a hozzá kapcsolódó szervezettség a 12–13. századi Erdély keleti részének betelepítési időrendjét mindenképp korábbra helyezi, II. Géza politikájára

irányítja figyelmünket, hisz az említett várak mindvégig a magyar királyok tulajdonában maradtak, nem a hospeseknek köszönhetőek. Tegyünk egy kis kitérőt és próbáljuk meg elképzelni egy hajózás biztosításával megbízott várispán feladatkörét. A várhoz tartozó 50-60 km hosszúságú szakaszon a folyó partjainak legalább egyikét tisztán kellett tartani, fáktól, bokroktól megtisztítani, a part mentén a vontatásra alkalmas utat fenntartani, akadálymentessé tenni. A vár kellett biztosítson elegendő lovat vagy embert a vontatáshoz. A teljes folyószakaszt valószínűleg több részre osztották és tizedeseknek adták át.

A várhoz tartoztak az átkeléshez szükséges kompok, dereglyék, így egyben révhelyek is voltak. A tevékenység zavartalan menete a szolgáló falvaknak volt köszönhető. Ezek a falvak lehettek szomszédosak a

várral, de ez nem volt kötelező, nagyobb távolságra is helyezkedhettek el, a szolgálat kötötte az ispánsághoz. Bizonyosan voltak, akik ácsmunkával szolgáltak, mások élelemmel, takarmánnyal. Kellett legyen hajós, de katona is a rend fenntartására. Az ispánt a várjobbágyok mint tisztek segítették munkájában. Az ispánnak bíráskodási joga volt a várnépek felett, és különféle díjakat szedett, melynek egy részét a királynak vagy a vajdának juttatta. A folyók teljes hosszúságában ilyen várispánságok láncolata segítette a hajózást.

Az 1222-es oklevél szerint Miklósvár ekkor még nem tartozott a székelyekhez, ilyenformán ez érthető is. Fehér János feltételezi, hogy Miklósvár széknek 1404-ben kiadott, kizárólag csak bíráskodási privilégiuma a korábbi bíráskodási jognak következménye.21 Barót helyzete is hasonló lehetett, hisz az 1224-es Andreanum a német hospeseknek kijelölt határaként említi, vagyis hospes település lehetett, akár Szászváros.22 Későbbi oklevelekben Barót csak Székelyföld részeként szerepel, soha Szászföld határai között, mégis a 18. századi Első katonai felmérés térképe a korábbi kijelentésünket erősíti. Sepsiszék és Udvarhelyszék erdővidéki határvonala Bacon-patak, még Bacon falut is kettőbe vágja, míg Barót határáig érkezik, innen már Barót határát követi. Az 1211-es barcasági határleírás mutatja, hogy ahol lehetett, folyókat, patakokat használtak a határok kijelölésére, de nem sértették a korábban már meghatározott területeket. Bacon falu feltehetően már

csak nevében élt a határ kijelölése idejében, a székelyek telepítették újra, létrehozva Telegdibacont és Sepsibacont. A baróti hospesek birtokát már nem sértették, kikerülték. Későbbi események vezethettek Barót Székelyföldhöz csatolásához, esetleg az 1241-es tatárdúlás. Az itt felvázolt ismeretek rámutatnak arra, hogy a 13. századi Székelyföld határa nem egyezett a későbbi korok határával. Városfalva nevének egyezése Szászvároséval, mely a Bross vallon településnév magyarosításából született, Baróttal hasonló folyamatot kínál fel.

Térjünk vissza a hajózáshoz, az Olthoz és a Maroshoz. A német lovagrend a sót szállíthatta Vízaknáról, esetleg Tordáról. Felmerül a lehetősége annak, hogy Homoródszentpálon bányászott sót használtak és azzal kereskedtek, de erre utaló semmilyen adat nincs. Amennyiben Szentpálon komolyabb bányatevékenységet folytattak volna ebben az időben, a magyar királyok megtartották volna hatalmukban, ahogy a többi sólelőhellyel tették. A 12. században Erdély keleti telepeseinek a királyok sót kellett biztosítsanak, Miklósvár szerepe ebből a szempontból fontos lehetett. Bárhonnan szállították a sót, a Maros és az Olt között volt egy szakasz, ahol szekerekkel kellett vigyék, valamint más árucikket is. Ezen útszakasz mentén található Szászsebes és Szászorbó. A szakirodalom szerint a sepsi székelyek nevüket Sebes-patakról, az orbaiak Orbó-patakról és a kézdiek Kézd-patakról kapták, és ezek völgyeiben laktak, mielőtt áttelepedtek a székelyföldi lakóhelyeikre.23 Az elgondolás alapja, hogy Marosszéket a Marosról nevezték el, Aranyosszéket meg az Aranyos folyóról. Az elmélet egyik bökkenője, hogy a két említett szék elnevezése közel kétszáz évvel később történt. Az aranyosszéki székelyek neve a legkorábbi forrásainkban „Aranyos földi Kézdi székelyek” („Siculi nostri de Keezd super terra Aranos”24), csak később lettek aranyosszékiek. Mivel a 12. században az egész Magyar Királyságban a világi hatalom a várispánságokra volt szervezve, a székelyek is valamelyik ispánsághoz kellett tartozzanak. A kézdi székelyek a Kézd központú várispánsághoz voltak csatolva, a sepsi

székelyek Sebes várispánsághoz, az orbaiak Orbó ispánsághoz. Az így felvázolt szervezet kínálja a megoldást, hogy a székelyek neveiket nem a patakok nevéről kölcsönözték, hanem az ispáni szervezet központjai után nevezték el őket. A II. Géza által elindított masszív hospes betelepülés és a vele párhuzamos székely áttelepítés ugyanarra a területre nehezen elképzelhető. Mályusz Elemér rámutatott, hogy a II. András királyunkat megelőző királyaink telepítéseik során igyekeztek szétszórni az újonnan érkezőket.25 Erdély keleti részébe is több nációhoz tartozó csoportok érkeztek és ezeket keverten telepítették.

A nyugatról jövő hospesek, szászok, vallonok, franciák, olaszok, bajorok mellett voltak besenyők is. A székelyek egy részét is szétszórva telepíthették, de többségüket nagyobb tömbökbe. Feltételezhető, hogy a kézdi székelyek többsége eleve a későbbi Kézdiszék területére érkezett, de a kézdi ispánság fennhatósága alá rendelve. Elképzelhető, hogy Kézd környékén egyáltalán nem laktak székelyek, ha mégis, akkor kis létszámban. Az aranyosszékieket sem biztos, hogy Kézd környékéről telepítették át, de még a későbbi Kézdiszék is bizonytalan, bárhol élhettek ezek, csak egy dolog biztos, hogy a kézdi várispánsághoz tartoztak valamikor. Hasonló a helyzet az orbaiakkal, az orbai várispánsághoz tartozhattak, anélkül, hogy mind ott laktak volna. Kristó Gyula is jelezte, hogy egyetlen helynevet sem vittek magukkal sem a kézdi székelyek Kézd környékéről, a sepsiek Sebes szomszédságából, sem az orbaiak Orbó vidékéről.26 A sepsiek helyzete egy kicsit érdekesebb mert az „Andreanum” említést tesz róluk.

A Szeben vidéki német telepeseknek II. András királyunk 1224-ben kiváltságlevelet ad, ezek kérésére. Természetesnek tűnik, hogy a II. Géza királyunk által hívott nyugati hospesek királyi diplomát igényeltek, hisz kevéssel korábban a német lovagrendnek kiadott kiváltságlevelét II. András visszavonta, majd kis változtatásokkal újból kiadta, bizonytalanságot keltve a telepesekben. A székelyek történelme szempontjából fontos adatokat tartalmaz az „Andreanum” megnevezéssel jelzett dokumentum. Az egy ispánságba szervezett terület, mely Szászvárostól (Varas) Barótig (Boralt) húzódott, magába foglalta a székelyek egyik telepét a sebesi ispánságból.27 A latin változat „terra Siculorum terrae Sebus” magyar megfelelője „Sebes földi székelyek földje”. Itt a „Sebes föld” királyi vármegyét jelent, mely a sebesi várispánság köré szerveződött, és egyike volt a megszüntetendő, beolvadó vármegyéknek. A sebesi székely telep egy tömböt alkotott, hasonlóan a többi székely területekhez, melyek utóbb a Székelyföldet alkotják. Itt ki kell igazítsuk Mályusz Elemér állítását, mely szerint II. András előtt csak szórtan telepítették a jövevényeket, már II. Géza idejében nagyobb területeket is foglaltak a hospesek és a székelyek. Nem is történhetett másként, nagyszámú települő népességet nem lehetett szétszórni és összekeverni. Ez hatványozottan érvényes a székelyekre, amennyiben már mint szervezett egység került az új lakóhelyre. Állításunkat erősíti a szebeni szászoknak III. Béla királyunk által szervezett prépostsága is. Az új telepítési rendnél II. Géza korában csak arra ügyeltek, hogy a stratégiailag fontos területek a király fennhatósága alatt maradjanak. Ilyenek voltak a várispánságok, a közlekedési vonalak, utak, hajózási folyószakaszok, vámhelyek, révek, határátkelő helyek, sóbányák. A későbbi Székelyföld határán és helyenként szigetként elhelyezkedő vármegyei (Fehér) területek ezeknek a területeknek a maradékai lehetnek. Mivel Sebes vármegye területe nem fogadhatta be az új hospeseket és sebesi (sepsi) székelyek mindenikét, az említett székelyek földje nem lehetett nagy, a sepsieknek legalább két telephelyük kellett legyen. Az egyik a későbbi Sepsiszék, a másik az Andreanumban szereplő. Lehetséges, hogy az utóbbiakat telepítették Erdővidékre, Bacon-pataktól keletre, még 1224 előtt. A székelyek földjebe kellett kerüljön az oklevélbe, még akkor is, ha már nem laktak ott a székelyek, hogy utóbb senki ne követelhesse.

Itt kell egy kis kitérőt tegyünk. Az Andreanum a szebeni, a sebesi és a daróci területeket „comitatus” megnevezéssel használja,28 mely jelenthet várispánságot vagy megyével rendelkező várispánságot, tehát királyi vármegyét. A nagyszámú betelepülő és különböző státuszuk megkívánta, hogy a korábbi ispánságokat megyékké szervezzék, másként nem működhettek volna. A várispánságok hatalma csak a várnépekre terjedt ki.29 A folyamat a királyi magánuradalmak várispánsággá (Szeben, Sebes) és erdőispánsággá (Daróc) alakításával kezdődik, majd vármegyékké szervezéssel folytatódik.30 Ezek a megyék rövid életűek voltak, az 1224-es diploma (az Andreanum) megszüntette őket, csak a szebeni maradt különleges státusszal, a másik kettőt magába olvasztva. Később, a szász székek születésekor a korábbi megyék történetükkel hatással lehettek a folyamatokra. III. Béla királyunk idejében megszervezik a szebeni prépostságot. 1199-ben III. Ince pápa megerősíti a „Quizd”-i főesperest,31 saját kérésére. 1235-ben IX. Gergely pápa levelében szerepel „Tilecde”-i főesperes.32 A főesperességek létrehozását megelőzte az ispánságok szervezése, kellett létezzen egy kézdi és egy telegdi ispánság. Az egyházi szervezet területalapú szervezet, az ispánságok is ekkor már jól megszabott határokkal kellett rendelkezzenek. Az egyházi szervezet konzervatív, nem vándorol, az említett ispánságok a későbbi korokból ismert főesperességek határaival nagyjából megegyezhettek.33 A székely ispánságok szervezési sorrendjét adhatja, hogy melyiknek sikerült főispánságot kiharcolni. Ezek szerint a kézdi és a telegdi ispánság megelőzte a sepsi ispánságot, ez utóbbi a fehérvári főesperesség keretében maradt. Az orbai székelyek a kézdi főesperességhez tartoztak, így feltehető, hogy a kézdi ispánság keretébe kerültek. A folyamat csak úgy rekonstruálható, hogy a székelyeknek új ispánságokat szerveztek a lakóterületük szerint, leválasztva a korábbi ispánságokból, de neveiket meghagyva. Az is elképzelhető, hogy a régi ispánságokat felszámolták, csak a sebesi ispánság maradt, még megyét is nyerve.

A székely ispánságok sorrendje nem biztos, hogy a letelepedés sorrendjét is adja. A sepsi székelyekhez viszonyítva a kézdiek keletre települtek, talán mert később érkeztek Erdélybe, mégis korábban szervezték ispánságukat. A sebesi ispánság, mely megyei központ is volt, erejével tudta késleltetni a sebesi (sepsi) székely ispánság szervezését, így ezek már nem tudtak saját főesperességet kiharcolni maguknak.

A szakirodalom és a közvélemény is a székelyek Erdélybe költözésének indoklását a határőr feladatuknak tudja. A székelyek középkori határ- és országvédő szerepét részletesen ismerteti Sófalvi András monumentális munkájában.34 II. András királyunk 1206-os oklevele, melyben többek között határőrszolgálat alóli mentességet ad három hospes településnek,35 összeköthető a székelyek erdélyi megjelenésével, volt, akivel helyettesíteni a kedvezményezetteket. A székelyek részt kellett vegyenek az ország keleti határainak védelmében, egy hadakozással szolgáló néprétegnek ez természetes kötelessége volt. Mégis, a székelyek Erdélybe telepítésének a mozgatórugója más kellett legyen, hisz a székelyek megjelenése előtt is a határvédelem szervezett kellett legyen, és az is volt. Az az elmélet, mely szerint a nyugati határon a könnyű lovasíjász székelyek nem voltak hatékonyak, nincs megalapozva.

A Magyar Királyság 12–13. századi hadának nagy hányadát a könnyű felszerelésű lovasság alkotta, és ezek nemcsak besenyők, székelyek, de magyarok is voltak. Másfelől, a magyar királyok az ország belső rendjének a fenntartására is nagy hangsúlyt fektettek, a jövedelmek biztosítása elsődleges volt. A nagy tömegekben betelepülő idegen eredetű hospeseket szervezett környezetben lehet csak elképzelni.

Az idézett történelmi források is azt mutatják, hogy II. Géza, III. Béla és II. András királyaink folyamatosan szervezték Erdély keleti részét is. A telepítések tették szükségessé, hogy a királyhoz hű, szervezett katonai elemeket mozgósítsanak az országrész biztosítására. A székelyeket első lépésben a már megszervezett ispánságok hatáskörébe rendezték, utóbb szerveztek külön ispánságokat számukra.

A székelyek külön ispánságokba szervezése egy különleges egységet hozott létre, mely nevében ugyan ispánság, de szerkezetében eltéréseket mutat. Az ispánságot nem a hagyományos várnépek és várjobbágyok népesítették be, hanem székelyekből, esetleg székely jogot nyert lakosokból szervezték. A kézdi és telegdi főesperességek létrejötte arra mutat, hogy területileg egységes szervezetek voltak, jól szabályozott határokkal. A szakirodalom létrehozta a királyi vármegye és erdőispánság fogalmakat, ilyenformán a „székely ispánság” megkülönböztetés is segítené a korszak jobb megértését. A székely ispánság székelyekből

áll, a király által megszervezett, területileg jól meghatározott szervezet, melyet egy, a király által kinevezett ispán vezet, és mely több szempontból is eltér a többi ispánságtól.

Az oklevelekből, régészek ásatási eredményeiből, művészettörténeti ismeretekből levontuk a következtetést, mely szerint a 12. század második felében Erdély keleti része gazdasági és szervezettségi szempontból magas fejlettségi szinten állt. Az Olton történő hajózás és a hospesek telepítése rámutat, hogy Erdély a magyar királyok állandó figyelmét élvezte. A székelyek erdélyi megtelepedésének folyamatát segít megérteni a leírt állapot. A már meglévő ispánságok alá szervezték a székelyeket II. Géza királyunk idejében, majd feltehetően III. Béla királyunk székely ispánságokat szervezett, ezt követően II. András királyunk a székely ispánságok fölé kinevezte a székelyek első ispánját (comes Siculorum), ezzel megszületett az egységes Székelyföld. 1222-ben II. András királyunk a német lovagrendnek kiadott oklevelében a székelyek földjén (terra Siculorum) szabad átvonulást (vámmentességet) adományozott. Az 1222-es évet akár a Székelyföld születési évének is tarthatjuk.

1Kristó Gyula: Erdély a kora középkori Magyar Királyságban. In História, 2003/07.

2 F. Romhányi Beatrix: A középkori egyházi intézmények gazdálkodása. In Magyar középkori gazdaság- és pénztörténet. Szerk. Gyöngyössy Márton. Budapest, 2006, Bölcsész Konzorcium, 201.

3 Pallos Lajos – Torbágyi Melinda – Tóth Csaba: A magyar pénz története. Budapest, 2012, Kossuth Kiadó, 25.

4 Kristó Gyula: A korai Erdély (895–1324). Szeged, 2002, Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 137., 138. (A továbbiakban: A korai Erdély.)

5 Marosi Ernő: A romantika Magyarországon. Budapest, 2013, Corvina, 103., valamint Entz Géza: Erdély építészete a 11–13. században. Kolozsvár, 1994, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 39. (A továbbiakban Entz.)

6Gipszből készített másolata megtekinthető Budapesten a Szépművészeti Múzeumban.

7Entz, 46.

8Entz, 6–65.

9 Bácsatyai Dániel: Az egresi ciszterci monostor korai történetének kérdései. In Századok, 149. évf. 2015, 263–265.

10 Ionița Adrian: Mormintele cu gropi antropomorfe din Transilvania și relația lor cu primul val de colonizare germanã. In Relații interetnice în Transilvania. Secolele VI–XIII. Bibliotheca Septemcastrensis XII. Sibiu, 2005.

11 Nyárádi Zsolt – Gáll Erwin: Észrevételek az Erdélyi-medence kora középkori „nyugatiasodása” kapcsán. In Certamen IV., Kolozsvár, 2017, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 225–230.

12Árpád-kori legendák és intelmek. Budapest, 2004, Osiris Kiadó, 74.

13 Fejér Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi III, Vol. 1., Budae, 1829, 444. (A továbbiakban Codex diplomaticus.)

14A korai Erdély, 238.

15 Erdélyi okmánytár I. 1023–1300. Közzéteszi Jakó Zsigmond. Budapest, 1997, 180. (A továbbiakban Erdélyi okmánytár I.)

16Erdélyi okmánytár I., 208.

17Erdélyi okmánytár I., 154–155.

18Codex diplomaticus, 372.

19Erdélyi okmánytár I., 134.

20A korai Erdély, 142.

21Fehér János: Dobó egykori település a Kormos mentén. Barót, 2014, a Dobó–Valál Egyesület kiadása, 25.

22Erdélyi okmánytár I., 161–162.

23A korai Erdély, 178–179.

24Székely oklevéltár. Szerkesztette Szabó Károly. Kolozsvár, 1872, 26.

25Mályusz Elemér: A középkori magyarság település- és nemzetiségpolitikája. Budapest, 2002, Lucidus Kiadó, 159–170.

26A korai Erdély, 179.

27Erdélyi okmánytár I., 161–162.

28 Kolumbán-Antal József: Székelyföld kialakulásának történelméhez. In Székelyföld, 2018/7., 130–131.

29Kristó Gyula: A nemesi megye születése. In Rubicon, 2012/11.

30Zsoldos Attila: Szepes megye kialakulása. In Történelmi Szemle, 2001/1–2., 19–23.

31Erdélyi okmánytár I., 128.

32Erdélyi okmánytár I., 181.

33 Hegyi Géza: Az egyházszervezet kialakulása. In Székelyföld története I. Szerkesztő: Benkő Elek – Oborni Teréz. Székelyudvarhely, 2016, 372.

34 Sófalvi András: Hadakozás és önvédelem a középkori és fejedelemség kori Udvarhelyszéken. Kolozsvár, 2017, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

35Erdélyi okmánytár I., 132.




.: tartalomjegyzék