Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - április
Máthé Éva beszélgetése Kolozsváry Zoltán mérnökkel

Az acél és a növények bűvöletében

Dr. Kolozsváry Zoltán 1937-ben született Marosvásárhelyen. A Bukaresti Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki képesítést. A szocialista rezsim idején a marosvásárhelyi Metalotehnica vállalat munkatársa volt. Annak keretében egy olyan kutató részleget hozott létre, amely később külön életre kelt. A rendszerváltás után e kutatóintézet munkatársai saját kezükbe vették sorsukat. Így tudtak fennmaradni. Kolozsváry mérnök hosszas pályafutása során, amely ma sem ért véget, nemzetközileg elismert szakemberré vált. Évekig a Nemzetközi Hőkezelő- és Felületkezelő Szövetség elnöke volt, most annak vezetőségi tagja. Ilyen minőségében járja a nagyvilágot. Ugyanakkor mindig hazavágyik Marosvásárhelyre, illetve a várostól valamivel több, mint húsz kilométerre levő Szabédra.

*

– Kolozsváry Zoltánnal igen kellemes környezetben beszélgetünk – február első napjaiban. Nagyon sajnálom, hogy az olvasó nem láthatja ezt a magán botanikus kertet, amely az ön szabédi házát körülveszi, illetve annak egy részét képezi. Mint mondta, itt, körülöttünk mintegy hatszázféle növény található. Mérnök ember lévén, kissé szokatlan az, hogy ennyire vonzódik a növényekhez. Honnan ered, mikortól tart ez a „szerelem”?

– Ennek nagyon hosszú a története. A növények, a természet szeretete szüleimtől ered. Apámék vasárnaponként mindig kirándulni vittek, Vásárhelyen a Somostetőre jártunk, anyámmal meg végiggombásztuk a Szabéd környéki erdőket, akkor még sok volt a gomba, most már ritkaságszámba megy… Később két dolog járult hozzá ahhoz, hogy ez a ház meglett, és hogy ennyi növény vesz körül. A kutatólaboratóriumi munka természetesen zárt térben zajlik, sok volt a stressz, emiatt szívműködési zavaraim támadtak. Dr. Kikeli Pál szívgyógyász, aki jó barátom, és egyben a háziorvosunk, azt mondta: pajtásom, nem lehet egyfolytában hajtani, néha lazítani kell. Így a feleségemmel elkezdtünk ide járni, és újra felfedeztük Szabédot.

– Egyébként milyen szálak fűzik a festői fekvésű faluhoz, ahol a híres költő, Szabédi László született?

– Évszázadokra visszamenően az édesanyámék családjának Szabédon volt birtoka, amely a környék jó részét magában foglalta. Mindig ez volt a központ. Ahol a mostani házunk áll. A telken levő ház az 1800-as évek közepén leégett, helyébe ideiglenesen építették a mostani házunk melletti régi épületet.

– Mi volt a neve az édesanyja családjának?

– Barabássy. Mivel nagyapám ügyvéd volt, ezt a központi telket úgy ismerik a faluban, hogy ügyvédkert. Meg kell mondanom, hogy gyerekkoromban számomra büntetésnek számított, ha ki kellett jönni Szabédra, mert itt nem lehetett pingpongozni, itt nem voltak barátaim. De mint mondtam, később ismét felfedeztük Szabédot, és rájöttünk arra, hogy itt mi mindent lehet csinálni. Kicsiben elkezdtem kertészkedni. Egy másik tényező, ami ehhez hozzájárult, az az volt, hogy a Metalotehnica vállalatban megismerkedtem egy híres kertésszel, Lázár bácsival, aki fogalom volt Vásárhelyen, kilencven éves korában halt meg, és vele igencsak összebarátkoztam. Még édesapám révén ismertem meg őt. Tulajdonképpen tőle tanultam meg a kertészkedés alapjait. A Maros parton, édesapám bőrgyára mellett nagy kertészete volt. Rengeteget beszélgettünk. Nemcsak növénytani tudást kaptam tőle, hanem mély filozófiai gondolatokat is megosztott velem. Summa summarum: felfedeztem, hogy a kertészkedés szenzációsan kiegészíti a munkámat. A mi mesterségünknek az a hátránya, hogy a gondolattól a megvalósításig, az eredményig roppant hosszú soron kell mindennek átmennie. Bármilyen eredmény elérésében sokan kell közreműködjenek. A sor eleje és vége között túlságosan sok tényező van, ami befolyásolhatja a végeredményt. Ezzel szemben a kertészkedés, amellett hogy hihetetlenül változatos foglalatosság, csak két tényezőtől függ: az Úristentől és a te munkádtól. Nincs az a sok köztes fázis. Úgy érzed, hogy sokkal több a személyes, közvetlen hozzájárulásod a dolgok menetéhez. Ez a második foglalatosság egyensúlyt teremtett az életemben. Ma sem változtatnék a mesterségemen. Egész életemben örömmel tettem azt, amire vállalkoztam. De erről az ellenpólusról sem mondanék már le semmi pénzért. Tehát most egész héten teszem a dolgomat a gyárban, majd péntek délután kimenekülünk ide, a botanikus kertbe. Télen összezsúfolódnak a növények, nyáron viszont kitágul a világ, az egész kert tele van növénnyel, virággal.

– Szinte minden növénynek megvan a maga története. Sok közöttük az egzotikus, távoli vidékről származó egyed. Hogyan sikerült ezeket összegyűjteni?

– Jó ideje tudatosan alakítom a kertet. Minden évben gazdagítom valamivel. Tavakat létesítettem, ezek felületét növelni fogjuk. Egy kertnek megvan az a sajátossága, hogy dinamikus, állandó változásban van. Állandó kihívást jelent, hogy ezt a változást úgy irányítsd, hogy mindig valami érdekesebb dolog szülessen. Tényleg nagyon élvezem. Az meg már professzionális deformáció, hogy ha valamibe belefogok, azt szeretem nagyon jól elvégezni. Így aztán már több száz kötetre rúgó kertészeti könyvtáram van, és 5-6 kertészeti folyóiratot járatok – Ausztráliából, Angliából, Németországból. Ez kezdetben hobbi volt, de lassanként életformává vált. Most már szinte túlzásba is visszük. Mert ha Judittal, a párommal valahová elutazunk, különösen akkor, ha egzotikus helyről van szó, akkor az első dolog, amit meglátogatunk, az a helyi botanikus kert, majd következnek a kertészeti áruházak. 2007 őszén jártunk Szingapúrban, Ausztráliában és Tájföldön, 8-10 botanikus kertek jártunk végig. Az ausztráliai, brisbane-i kongresszus után pontosan azért mentünk el a trópusi Ausztráliába, hogy megcsodáljuk annak növényzetét. Hihetetlen szépségeket láttunk. A növényvilággal úgy vagyok, hogy rendkívüli módon megnyugtat, pihentet. Szerencsére a feleségem is osztja ezt az életérzésemet. Ausztráliában a korallzátonyokat is láttuk, ami igen izgalmas jelenség, mégis számunkra a legnagyobb élmény a cairns-i botanikus kert volt, meg egy szingapúri kis botanikus kert jelentett még igazán nagy élményt. Cairns város Drawin mellett a trópusi Ausztrália fontos központja.

– Nos akkor térjünk át a tulajdonképpeni életműre. Egyetem után közvetlenül a Metalotehnica üzembe került?

– Hatéves korom óta mérnöknek készültem. Abszolút tudatosan készültem a pályára.

– Családi hagyomány a mérnökség?

– Nem. Senki nem volt mérnök a felmenőim közül. Kicsi gyerek voltam, amikor apám kesztyűgyárát elvették. Egyetemre egyenesen a bukaresti gépészmérnökire mentem. Akkor hozták be divatba, hogy az érettségin érdemdiplomát szerzett diákokat felvételi nélkül fogadták be az egyetemek. Ám a moldovai összes érettségizőnek ilyen diplomát adtak, erre az én nevem mellett az állt, hogy a felvételim „sikerült, hely nélkül”. Mellesleg nem tudtam románul. A Bolyai Farkas Líceumban érettségiztem. (Zárójelben hadd jegyezzem meg: az osztály, amelyben végeztem, állítólag a háború után a legjobb osztály volt. Tőkés Béla, Weszeli Tibor voltak az osztálytársaim – ők jutnak hirtelen eszembe. 22-ből 18-an végeztünk egyetemet, és tudomásom szerint 5-ön doktoráltunk. Az a biztos alap, amit a Bolyai Farkas Líceumban szereztem, sok nehézségen átsegített.) Így az első egyetemi évet magántanulóként végeztem, a másodéven már rendes, nappali tagozatos diák voltam. Ez egyetemet is ugyanolyan kitüntetéssel végeztem, mint a középiskolát. Tehát gépészmérnöki diplomát szereztem, de gyakorlatilag mindig az anyag érdekelt. Tehát lényegében anyagtani szakember vagyok. A mi iskolánk szerint nincs ilyen foglalkozás, de az angol, német, amerikai rendszerben létezik anyagmérnök. Én az vagyok. Mert a hőkezelés is, ami aztán a szűkebb területem lett, szintén az anyagtudománynak egy oldala, azzal is már egyetemista koromban kezdtem foglakozni. Abban, hogy így ennyire az anyagok felé fordultam, jelentős szerepe volt az egyik egyetemi tanárnak. Mint oktató, nem tartozott az élgárdába, de olyan lelkesedéssel tudott beszélni az anyagokról, s a hőkezelésről, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Addig fogalmunk sem volt arról, hogy ezek a fogalmak mit takarnak. Az a véletlen műve volt, hogy a Metalotehnica elődjébe, az Encsel Mór üzembe kerültem. Ez 1959-ben történt. Jövőre lesz ötven éve, hogy a gyárkapun először beléptem, és azóta is ott vagyok.

– Az üzem már akkor is textilgépeket gyártott?

– Persze. Elsősorban alkatrészeket termeltek. Amikor én odakerültem, nagyjából akkor indult az első gépek gyártása. Meg kell mondanom, hogy motorszakos mérnökként méla lenézéssel viseltettem a varrógépek iránt, semmi jelentőséget nem tulajdonítottam egy olyan masinának, ami holmi tűket le s föl mozgat. De aztán megtanultam, hogy tulajdonképpen a textilgépek igencsak bonyolultak, és olyan anyagproblémákat vetnek fel, amilyent talán még a repülőgépipar és a fegyvergyártás produkál. Ilyen szempontból messze meghaladják a motorokat. Tehát a véletlen nagyon szerencsés helyzetbe hozott. Olyan iparágba kerültem, ahol az anyagnak, a hőkezelésnek igen jelentős szerepe van. Nagyon sok véletlen játszott közbe abban, hogy miként alakult az életem. A tudatosság is fontos dolog, mint mondtam, mindig tudatos voltam. De hálás lehetek a sorsnak a szerencsés véletlenekért. Nagy szerencsém volt például az egykori igazgatóval, Pető Áronnal, aki fogékony volt az új iránt, és segített. Egy fiatal könnyűipari miniszter, Ion Craciun briliáns agyú ember volt, és nagyon érdekelte a tudományos kutatás. És nem utolsó sorban említem, bár ma őt nem divat szóbahozni, de sokat segített, az egykori „első titkárt”, Veres Nicolaét, aki pártolta azokat, akik valami újat akartak megvalósítani. Nélküle nem jutottam volna útlevélhez – például. Számtalanszor négyszemközt beszélgettünk arról, hogy a mindennapi rutinon kívül valamibe szerettem volna belefogni. El kellett határoznom, hogy merre felé indulok, mert egyszerre hatvanhat dolgot művelni nem lehet. Már a hatvanas évek elején elhatároztam, hogy miben akarok elmélyülni, és szerencsére ez egybevágott azzal, ami az akkori gyárat érdekelte. 1965. október 10-én vettem át a laboratóriumot az Encsel Mórban – két kis szobából állt. Ott kezdtem el foglalkozni a fémek bizonyos tulajdonságmódosításaival. Itt megint a véletlen jött közbe. 1963-ban az akkori vezérigazgatónk azzal bízott meg, hogy építsek egy nitridáló kemencét, mivel szükség volt arra, hogy a kötőgépeknek a munkahengerét, annak a felületét keményítsük. A kemencét megépítettem. Mikor elkezdtünk dolgozni vele, akkor valami nem stimmelt. Valami nem vágott egybe a szakirodalommal. Tulajdonképpen nem tudtuk tökéletesen megépíteni azt a kemencét. Nem voltak olyan tömítő anyagok, amivel ki tudtuk volna zárni teljes egészében a kemencéből a levegőt, márpedig az irodalom szerint nitridálni úgy nem lehet, hogyha levegő is van a térben. Ám kiderült, hogy valami nem stimmel az elmélettel. Mert annak ellenére, hogy így nem lehetett volna jó eredményt elérni, mi mégis jó eredményt produkáltunk, sőt jobbat, mint amilyent a „szentírás” előrevetített. Ezzel a jelenséggel kezdtem foglalkozni, kutattam az okait, és valóban rájöttem, hogy valahol az elmélet kissé sántít, az oxigénnek bizonyos körülmények között igenis pozitív hatása lehet, és ezt ki kell használni. Rövid közleményt írtam ezzel kapcsolatosan, ami – ismét a véletlen folytán – egy angol professzor kezébe került, akivel később megismerkedtem, aki benne volt a nemzetközi élvonalban. Kristálytani és termokémiai szempontból ő oldotta meg az eljárást, mert akkoriban nekünk ehhez nem volt megfelelő tudásunk, de mindig elmondta azt, hogy az oxigén bevonása a folyamatba nem az ő ötlete, találmánya, hanem egy romániai mérnöké. Ez az apróság hihetetlenül fontos volt az egész sorsom alakulásában. Ez indított el azon az úton, hogy meghatározott tárgykörrel foglalkozzak.

– Úgy hírlik, hogy abban a bizonyos kis laboratóriumban, ahol a tudományos kutatómunkát elkezdte, már induláskor remek csapatot tudott összeverbuválni.

– Valóban. Olyan munkatársakat kaptam, akiket éppen úgy érdekelt a munka, mint engem. Annak az időszaknak volt egy pozitívuma: mivel semmiképpen nem lehetett sokat keresni, nem a pénz motiválta az embert, hanem az, hogy teljesíteni tudtunk valamit. 1970 karácsonyán, azaz a karácsony előtti napokban Craciun miniszter az üzemben járt, és éppen úgy adódott, hogy a mérnökök közül csak én voltam jelen. Meglátogatott a laboratóriumban, ott ült egész délután, és amikor elment, azzal búcsúzott, hogy: nézze, ha ön meg van győződve annak a fontosságáról, amivel foglalkozik, akkor én segíteni fogom. És egy akkora összeget ígért, aminek a kiutalása az ő kompetenciájába tartozott, tehát amihez nem kellett felsőbb jóváhagyás, és azzal bízott meg, hogy építsek egy kutatóintézetet. (Sajnos Craciun 1973 decemberében autóbaleset áldozata lett). Tulajdonképpen ez volt az a karácsonyi ajándék, amiből elindult a kutatóintézet. 1971-ben öcsémék tervezték az épületet, a mintát Max Planck Intézet egyik részlegétől a düsseldorfi Eisenforschungs Instituttól vettem, vagyis a laboratóriumot kicsiben ugyanúgy építettük fel, azt modellezte. Mondhatom, hogy az épület megállta a helyét, ma is kiválóan megfelel a célnak. Érdekes volt az is, hogy a miniszter azt mondta: nézze, mivel egy kutatóintézet létesítését nem egyszerű jóváhagyatni, a pénzt úgy adom, hogy építsen egy precíziós öntödét, szóval építhet kutatóintézetet, de valahol legyen benne egy öntöde is. Ez így is történt. Az említett csapattal igazán szép, látványos eredményeket értünk el. Ehhez jó adag diplomácia is kellett. A nitrogénnel kapcsolatos foglalatosság tényleg tudományos munka volt, s tulajdonképpen ezért kaptam most Brisbane-ben kitüntetést, de ez önmagában nem vitte volna az intézetet, arra a szintre, amelyen volt. Mindig tudtuk azt, hogy mi az, amire éppen rá kell játszani. Pontosan tudtuk, hogy mit kell mondani, de nem pontosan azt csináltuk, amit mondtunk. Köztudott, hogy amolyan „bezzegfiúk” lettünk.

– Ez a kutatóintézet kizárólag a Metalotehnica vállalatot szolgálta ki?

– Nem, hanem a minisztérium alárendeltségébe tartozott, később
a központi kutatóintézethez tartoztunk, és amikor elhatároztuk, hogy magánkézbe vesszük a vállalatot, akkor én éppen a bukaresti kutatóintézetnek a tudományos igazgatója voltam.

– Akkor a fővárosban lakott, vagy Marosvásárhelyről látta el ezt a munkakört?

– Marosvásárhelyen laktam, de hetente kétszer is fel kellett utaznom a fővárosba. Annyit nem tudtak volna fizetni, hogy Bukarestbe költözzek. Akkoriban kettős feladatunk volt. Az alapfeladat abból állt, hogy a textilgép-gyártás számára olyan felületkezelési technológiákat fejlesszünk ki, amely kopás- és fáradásellenállást biztosít, másrészt amikor Ceausescu kitalálta az összevonásokat, hozzánk került a gépfejlesztés is. Nagyon jól tudtuk: ahhoz, hogy azt csinálhassuk, amit mi fontosnak tartottunk, azzal is foglalkoznunk kell, amit mások tartanak fontosnak. Mindig valami olyasmit is produkálnunk kellett, amivel az intézet, amely minket finanszírozott, maga is demonstrálni tudjon a felettes szervek előtt. Tehát elkerülhetetlen volt, hogy megtanuljak egyet s mást a textilgépekről, legalábbis arról a kategóriáról, amivel mi foglalkoztunk, természetesen szó sincs arról, hogy szakember szinten értettem ehhez. Aztán eljött az az idő, amikor felismertük: feltétlenül szükség van arra, hogy tudjuk, mi történik a nagyvilágban, hogy a minisztérium felé mindig olyan naprakész információkkal tudjunk szolgálni, amivel más nem rendelkezett. Tulajdonképpen ez biztosította a helyzeti előnyünket. Elég jók voltak a nemzetközi kapcsolataink, annak ellenére, hogy tudjuk, itt mennyire behatárolt volt a mozgástér. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy minket túlzottan korlátoztak. A játékszabályokon belül eléggé szabadon mozoghattunk. Rendszeresen megkaptuk a dokumentációs anyagokat.

– A kutatóintézetben mekkora volt a maximális létszám?

– Kétszáztíz személy. 1989-ben ennyien voltunk.

– Ebből hány százalék volt mérnök?

– Több, mint negyven százalék.

– Tehát marosvásárhelyi szinten az intézet jelentős munkaerő-központnak számított az ilyen végzettségű szakemberek számára.

– Természetesen. Az utolsó kommunista években, amikor a Nagy Nemzeti Hülyeség az ismert szintre jutott, már nagyon sok olyasmivel kellett foglalkoznunk, ami értelmetlen, ostoba dolog volt. De ez nyilvánvalóan nemcsak ránk vonatkozott. Nagyon sokáig sikerült kivonni magunkat a nagy hülyeség hatása alól, mert „fent” is voltak emberek, akik belátták, hogy az értelmes munkára is szükség van. Azt hiszem, hogyha még néhány évig tartott volna az a vonal, amit a Ceausescu-rezsim képviselt, megszüntették volna az intézményt. Néhány velünk kapcsolatos vetület igencsak szúrta a szemét a hatalomnak. Elsősorban a közösség nemzetiségi összetétele.

– Valóban nem mellékes adat az sem, hogy abból a kétszáztíz munkatársból hány volt magyar nemzetiségű.

– Közel kilencven százalék. Egy adott alkalommal, amikor tudtuk, hogy „fontos látogatás” következik, az egyik jó szándékú „illetékes elvtárs” megkért, hogy sürgősen vetessem le az ajtókról a névtáblákat, mert azokból pillanatok alatt kiderült a nemzetiségi összetétel. Viszont abba nem kötöttek vele, bár néhányszor kaptam miatta megjegyzést, hogy a laboratóriumban harminc évvel ezelőtt is az a felirat volt a falon, miszerint: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Ebbe még Ceausescu sem kötött bele. Voltak, akik megjegyzéseket tettek, de ennek ellenére ez a felirat most is látható.

– Mi volt tehát a fő kutatási területük?

– A nitrogénnek az acélra gyakorolt hatása. Néhány kiváló kollegát feltétlenül meg kell említenem. Elsősorban Filep Emődöt, aki jelenleg a Sapientia EMTÉ-n oktat. Együtt fejlesztettük ki a plazmanitridáló berendezéseket. Én a technológiával foglalkoztam, Emőd főleg a berendezés-fejlesztéssel. Teszler Pál, vegyészmérnökként vett részt a munkában, míg Sándor Laci az igen ötletgazdag fizikus amolyan házi bűvész volt. Remekül dolgoztunk együtt, és nagyon jól szórakoztunk – szintén együtt. Kiváló csapat volt. Az eredmények döntő hányada a csapat meglétének köszönhető. Mindenki tudta, hogy mit játszik, és eljátszotta azt, amit kellett. Sajnos, 1993 után a társaság jó része szétszéledt. De az én témaköröm megmaradt, s továbbra is azzal foglalkoztam. Ebből nagyon sok mellékág fejlődött ki. Nyugodtan azt mondhatom, hogy az az első nitridáló kemence határozta meg az egész pályámat. Az vitt arra, hogy a hőkezelés legyen az alaptémám. Aztán felfedeztem azt, hogy milyen hihetetlen lehetőségek vannak e téren, mennyire élő az anyag, ahogy mondani szoktuk: az a hülye vas, hogy a vasban milyen hihetetlen folyamatok játszódnak le, és hogyha az ember leül a mikroszkóphoz, különösen az elektromikroszkóphoz, egy olyan világ nyílik meg előtte, amely rendkívül színes és változatos.
Persze nyilvánvaló, hogy az én életemben is radikális változást hozott 1989. Mégpedig két szempontból. Természetesen megszűntek az addigi lehetőségeink. Ha talpon akartunk maradni, akkor magunknak kellett lehetőségeket keresni, ugyanakkor a korábban megteremtett nemzetközi kapcsolatok hirtelen, robbanásszerűen kinyíltak. Egy igen kedves angol barátom, Tom Bell professzor nem sokkal azután, hogy itt lezajlott a nagy forradalmi menet, felhívott, és azt mondta: Zoltán, most legalább együtt dolgozhatunk. És ez nemcsak elmélet volt, hanem tényleg nekiláttunk a munkának. Akkor kerültem be aztán fokozatosan a nemzetközi körforgásba. A 25 éves évfordulóján annak, hogy az első szabadalmat megkaptam egy különleges gázközegű nitridálási eljárásért, érdekes szemináriumot tartottak Londonban, és akkor javasoltak az angol kollegák a Nemzetközi Hőkezelő Egyesület elnökének…

– Ez hányban történt?

– 1995-ben.

– Tudomásom szerint előbb az alelnöki tisztséget töltötte be. Ez hogy történt?

– Lévén, hogy az ENSZ iparfejlesztési intézményének (UNIDO) társult szervezte ez a nemzetközi fórum, itt mindig alelnököt választanak, és attól kezdve, hogy megválasztanak, kötelező módon két évig töltöd be ezt a tisztséget. De azzal te már megválasztott elnök vagy. S utána két évet maradsz az élen elnökként, majd volt elnökként még mindig vezetőségi tag maradsz. A végrehajtó bizottság tulajdonképpen öt emberből áll. Az elnökből, az alelnökből, a volt elnökből, a főtitkárból és a kincstárnokból. A szervezés, a diplomácia terén nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. Annak ellenére, hogy szakmai testületről van szó, igen komoly diplomáciai munkát igényel a vezetése.

– Ennek a szervezetnek különben van egy állandó központja?

– Igen, ez most Londonban működik. Akkor még Svájcban volt.

– Létezik egy apparátus, amely intézi az ügyeket?

– A főtitkár és a hozzá kacsolódó apparátus dolgozik a székhelyen. Én egy olyan időszakban vettem át az elnökséget, amikor bizonyos feszültség volt az európai és az amerikai szervezetek között, és a távol-keletieket sem kapcsolták még be a munkába. Az első feladatom az volt, hogy próbáljak békét kötni az amerikai szakemberekkel. Az első utam így értelemszerűen az Egyesült Államokba vezetett. Meg kell mondanom, hogy nagyon szépen bántak velem. Az American Society of Metals (ASM) a világ egyik legtekintélyesebb szervezete, ennek a vezetősége nagy tamtammal fogadott, minden protokolláris előírást betartottak. Ezzel sikerült némiképpen rendet teremteni az európai és az amerikai szerveztek között, utána pedig Dél-Koreába utaztam, onnantól kezdve, fokozatosan a távol-keleti országokat is sikerült bevonnunk. Tehát voltaképpen a tavalyi kitüntetésem indoklása is úgy szólt, hogy azért kapom, mert elnökségem alatt sikerült magas pozícióra emelni a nemzetközi szövetséget – azért szövetség, mert nem egyének, hanem szerveztek a tagjai. Másrészt a nitridálás kapcsán elért eredményeimet ismerték el ezáltal. Most Ausztráliától az Egyesült Államokig szinte az összes fejlett ország képviselteti magát a szövetségben. Kivéve Izraelt, aminek sajnos politikai okai vannak.

– Jelenleg még mindig ön tölti be az elnöki tisztséget?

– Nem, de egy érdekes dolog történt. Tehát két évig voltam elnök, majd két évig volt elnökként szintén a végrehajtó tanács tagja voltam. Utána eredményeim és nem utolsósorban a nyelvtudásom miatt, ami ilyen helyzetben nagyon sokat számít, 2001-ben az a javaslat született, hogy vegyem át a szövetség gazdasági irányítását, vagyis legyek a kincstárnok, annál is inkább, mert a korábbi kincstárnok visszavonult. Többé-kevésbé 7 nyelvet ismerek, amelyből a magyaron és románon kívül az angolt és németet magas szinten. Természetesen ezt a munkát nem egyedül kell végeznem, egy szervezet áll mögöttem. Szóval úgy vélte a tagság, hogy a korábbi szervező, „békítő” munkám indokolttá teszi azt, hogy továbbra is a végrehajtó bizottság tagja maradjak. 2007 őszén, Brisbane-ben hosszabbították meg a mandátumomat 2010-ig. A megtiszteltetés mellett ennek két rendkívül fontos, más haszna is van. Óriási hálózat áll a rendelkezésemre. Tehát ha valakitől szakmai tanácsot akarsz kérni, Ausztráliától Brazíliáig, Japántól Nagy-Britanniáig mindenütt van valaki, akivel fel lehet venni a kapcsolatot. Ez felmérhetetlen kincs, és ez nagymértékben segítette a marosvásárhelyi cégünk munkáját is. Nemzetközi kapcsolatok nélkül nem is tudtunk volna boldogulni. A másik nagy haszna az, hogy az ember bizonyos fokig mindenről tájékozódik. Ez jelentős munkát kíván, de megvan rá a lehetőség, állandóan kongresszusokon vehetsz részt.

– Ezeket milyen időközönként tartják?

– Eddig kétévente került ezekre sor, de most úgy határoztuk, hogy ezután évente tartjuk, hiszen évről évre nagyon sok a változás, az újdonság.

– Hány résztvevője van egy kongresszusnak?

– Ha Amerikában szervezik, akkor háromezer, ha máshol, akkor körülbelül háromszáz.

– Ilyen típusú szakember, aki azzal foglalkozik, mint ön, vagy valami hasonlóval, és eljutott már az ön szintjére – hány van a világon?

– Ez jó kérdés. A helyzet az, hogy létezik az úgynevezett belső kör, amiben 40-50-en vagyunk – a világ minden tájáról. Mi ismerjük egymást, pontosan tudjuk, hogy ki mivel foglalkozik. Személyesen is jó viszonyban vagyunk egymással. A feleségek is ragyogóan érzik magukat egymás társaságában. Ennek a körnek van egy még szűkebb, 10-15 emberből álló magja, voltaképpen mi határozzuk meg azt, hogy mi az irányvonala a szövetségnek. Persze a szakmai kör egy összehasonlíthatatlanul nagyobb társaságot foglal magában. A kongresszusi résztvevők gyakorlatilag két csoportra oszthatók. Az egyik az egyetemi embereké, akik rengeteg előadást tartanak, mert erre szükségük van a szakmai előmenetelükhöz, a másik csoportot az ipari szakemberek képezik, akik azért jönnek, hogy lássák, mások mit csinálnak, én pedig valahol a két csoport között foglalok helyet. Hiszen oktatok is, és céget is vezetek. Ezt mindenki így fogadja el. Néhányan ilyen köztes pozícióban vagyunk. A kongresszusokon persze soha nem az a legérdekesebb, ami az előadások során elhangzik, mert azt el lehet olvasni, ahhoz másképpen is hozzá lehet jutni. Hanem azok a beszélgetések a fontosak, amikor leülünk egy kávé mellé, megiszunk egy pohár sört, és közben tapasztalatot cserélünk.

– Hány naposak ezek a kongresszusok?

– Általában öt napig tartanak. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy különösen akkor, ha messzire kell utaznunk, minden alkalmat kihasználunk, hogy saját költségünkön meghosszabbítsuk az ott tartózkodásunkat, és megnézzünk mindent, amit lehet egy-két hét alatt Kínában, Japánban vagy a világ más részein. Ez nemcsak azért fontos, hogy lássuk azt a sok gyönyörűséget, amit egy távoli ország kínál, hanem azért is igen fontos, mert ha megismered az ott élő embereket, akkor a szakmán, a szövetségen belül is sokkal közvetlenebbül tudsz szót érteni az illető országbeli kollegákkal. A kormányzótanács minden évben egyszer ül össze, legutóbb – mint mondottam - az ausztráliai Brisbane-ben tanácskoztunk, azelőtt Bécsben. A nagy kongresszusokat általában úgy szervezzük, hogy lehetőleg kétszer ne ugyanazon a kontinensen gyűljünk össze. 2006-ban Bécsben volt egy igen-igen jól szervezett kongresszus, és 2007-ben Brisbane-ben tartottuk, tehát Ausztráliában, egy rendkívüli kongresszust, és a rendes, soros összejövetelünk Japánban lesz, mégpedig Kobéban – idén ősszel. 2009-ben Egyiptomban, Kairóban gyűlünk össze, 2010-ben pedig Rio de Janeiróban. Egyelőre ez a program. A kongresszusokat mindig összekötjük a kormányzótanács üléseivel. Ez határozza meg a szövetség politikáját a következő időszakra. Munkájához a végrehajtó bizottság készíti elő az anyagot. Ez a bizottság évente 3-4-szer találkozik. Létezik egy olyan nem írott szabály, hogy legalább egy találkozót ott tartunk, ahonnan az elnök származik. Korábban az elnök japán volt, tehát a múlt évben az egyik végrehajtó bizottsági ülést Tokióban tartottuk, illetve nem is ott, hanem a Fujijama tövében, egy csodálatos helyen. Most az ausztrál kollega vette át az elnökséget, ezért gyűltünk össze Brisbane-ben. Idén, áprilisban Londonban találkozunk, majd Szlovéniában, Bledben lesz egy nagyon érdekes szeminárium, és mivel nagyon érdekeltek vagyunk abban, úgy néz ki, hogy az egész végrehajtó bizottság ott lesz. Természetesen a szervezőmunkában, a kapcsolattartásban óriási szerepe van az internetnek. Mióta létezik az elektronikus levelezés, azóta napi kapcsoltban állunk egymással. Formailag és tartalmilag is a legközvetlenebb kapcsolatban a főtitkárral állok, mert mi vagyunk azok, akik az operatív vezetést látjuk el. A főtitkár egyébként egy hihetetlenül nagy tudású angol kollega (Robert B. Wood), nagyon szimpatikus ember, és a családja is igen közvetlen. Jó barátok vagyunk.

– Ön több szabadalommal rendelkezik, némely találmányát külföldön is szabadalmaztatta…

– Pontosan 14 szabadalommal rendelkezem, és mintegy 200 szakmai közleményem jelent meg. Ha már ezt szóba hozta, hadd mondjam el, hogy némi vita bontakozott ki a szabadalmak és a közlemények témakörben. Ugyanis a cégeknek általában az az érdeke, hogy szabadalom szülessen, mert akkor a téma ipari titoknak minősül, de tudományos szempontból hasznosabb a közlemény. Nagyon sok cég megtiltja, hogy az emberei komolyabb szakmai szinten közöljenek. Eredményekről beszélhetnek, de a folyamtokról kevésbé. Ma a tudományos világban élénk vita folyik arról, hogy közölni vagy szabadalmaztatni. A Magyar Tudományos Akadémia múlt őszi, anyagtudományi szakbizottsági ülésen is élénk vita alakult ki erről, hogy tulajdonképpen mi történjen. Az Akadémia irányvonala az, hogy minél több közlemény szülessen. De azok, akik a kutatást finanszírozzák, inkább szabadalmakat akarnak. Nehéz ezen vitatkozni. Mindegyik félnek megvannak a maga szempontjai. A múlt héten, Kecskeméten, ahol újra ülésezett az akadémiai bizottság, az oktatási kérdésekről alakult ki élénk vita. Különben az őszi ülés, augusztus végén, Marosvásárhelyen lesz. A Sapientia Egyetem dékánjával, Hollanda Dénes professzorral egyetértésben meghívtam Vásárhelyre az anyagtudományi csoportot.

– A szabadalmakról kérdeztem az előbb, és tulajdonképpen azt szerettem volna megtudni, hogy mind egyetlen témakörben születtek? Ugyanakkor szeretném, ha a laikusok, például a filológiai műveltségű olvasóink számára megfogalmazná munkáságának, találmányainak a gyakorlati hasznát, ha lehet erről beszélni.

– Ezt nagyon egyszerű megfogalmazni. Például adott egy kés, és az ember azt szeretné, hogy ma is, holnap is jó vágjon, ne kelljen minden nap újra meg újra megfenni. Tehát úgy kell eljárni, hogy tartsa az élét, és megbízható legyen. Ha meg az ember autót vásárol, azt szeretné, hogy a motor ne kopjon el rövid idő után, és maximális teljesítményt érjen el. Tovább menve: ahhoz, hogy egy repülőgép biztonságosan működjön, olyan tulajdonságokat kell biztosítani az anyagnak, ami kibír bármilyen terhelést. És ez sok minden egyébre vonatkozik. Ami az én mesterségem, az az, hogy milyen módon lehet olyan tulajdonságokat kölcsönözni az anyagoknak, elsősorban az acélnak, mert én elsősorban az acéllal foglalkozom, ami biztosítja, hogy a különböző felhasználási területeken maximális teljesítmény mellett maximális élettartamot tudj elérni. Tehát a kés vágjon ma is, és egy év múlva is, az autó sokáig működőképes legyen. Én, mint mondottam, a varrógépnél kezdtem. Ma már olyan ipari varrógépek vannak, amelyek percenként 15 ezer fordulattal működnek, percenként hússzor állnak meg, illetve indulnak, és ez iszonyatos terhelést jelent. Nyilvánvalóan felmerült ez az igény, hogy a tű ne olvadjon el, amikor átmegy az anyagon. Tehát lényegében ezzel foglalkozom. Nem új anyagot kreálunk. A feladatunk az, hogy megismerjük az anyag intim tulajdonságait, és fizikai, kémiai vagy egyszerűen termikus úton úgy tudjuk befolyásolni, hogy maximális teljesítményt tudjunk biztosítani. Ezen belül van olyan szabadalmam, ami berendezésre vonatkozik, van, ami eljárásra, és amint mondtam, több szabdalom annak a marosvásárhelyi csoportnak a munkája, amelyet ma is vezetek. Ha nagyon pontosan akarok fogalmazni, akkor az én feladatom az volt sok-sok éven keresztül, hogy ezt a csapatot összetartsam, hogy olyan irányba vigyem a tevékenységet, ami korszerű tudományos munkához, és korszerű eredményekhez vezethet, és igyekezzek az eredményt piacképessé tenni.
Az utóbbi években egy rendkívül érdekes feladatot kaptam szövetségtől. A vezetőség elhatározta, hogy kihoz egy nagylélegzetű tanulmányt, ami arról szól, hogy mi a helyzete a hőkezelésnek és a felülettudománynak a 21. század kezdetén. Felvázoltak egy elképzelést. A struktúra néhány vonásával nem értettem egyet, a végrehajtó bizottság tagjaival ezt megbeszéltük, s mindennek az lett a következménye, hogy a többiek azt mondták: Zoltán, ragyogó az elképzelésed, hát akkor valósítsd meg!

– Ez kutatómunkával is jár, vagy csak rendszerezés, tehát úgymond papírmunka?

– Lényegében papírmunka, de iszonyatos mennyiségű anyagot kell hozzá elolvasni. Érdekes ténykedés. Én koordinálom a munkát, ugyanakkor bizonyos részeket nekem kellett megírnom. Én fektettem le az egésznek a filozófiáját, erről szólt a bécsi kongresszuson a nyitó előadásom. A második részt egy kínai kollega írta, ami arról szól, hogy hol tart Kínában ez a tudományág, a harmadik rész a fémipar a környezettel és az energia kapcsolatáról szól. Ezeket a tanulmányokat különben Londonban teszik közzé, ott nyomtatják ki. Nos az utóbb említett témakörrel foglalkoztam a legtöbbet. Több ezer oldalnyi dokumentációt kellett elolvasnom, és igyekeznem kellett, hogy behozzam mindazt, ami újdonság. Ugyanis ennek a témakörnek van egy olyan vonzata, hogy naponta változik a filozófiája. Állandóan figyelni és értékelni kell, hogy mennyire hisztéria a környezetvédelmi katasztrófa veszélyének a hangoztatása, hogy menynyire valós problémákról van szó, tehát igen körültekintően kell eljárni. Ezen igen sokat dolgoztam addig, amíg a tanulmányt a múlt ősszel sikerült beküldenem a londoni kiadóba. Erről kellett előadást tartanom Brisbane-ben. Eredetileg ez lett volna a kongresszus záró előadása, de az ausztrálok nyitó fórumot szerveztek, ezzel a témakörrel, s ezt egészítette ki az én előadásom. A fórumon jelen volt az ausztrál kormány egyik jeles szakértője, aki különben az ENSZ mellett működő IPCC-nek, a klímaváltozást tanulmányozó kormányközi bizottságának a volt elnöke. Briliáns bevezető előadást tartott. Utána nagyon érdekes vita alakult ki. Olyan emberek voltak jelen, akik nem politikusok, hanem szakemberek, a vélemények, amelyek elhangzottak, szakmai megalapozásúak voltak. Persze ilyenkor is sok szubjektivizmus vegyül a vitába, de szakmai vélemények ütköztek. Most dolgozom a következő részen, de hát addig még két cikknek kellene megjelennie, amit mások kell hogy megírjanak. Világviszonylatban be kell vonni a legnevesebb szakértőket, hogy ők állítsák össze azt a részt, amihez ők értenek a leginkább. Ha például gázérzékelőkről beszélünk, akkor nyilvánvalóan a német Hans Joachim Spiess professzortól kell tanulmány kérni, és ő meg is írta a maga dolgozatát. Érdekes téma a számítógépes modellezés. Nos egy francia kolleganő, Sabine Denis ebben kiváló, akárcsak a magyar Réti Tamás, de mindkettőnek nehéz kivárni a dolgozatát.

– Az ilyen munkából a marosvásárhelyi Plasmaterm Rt. is kiveszi a részét? És ezzel áttérnénk a következő témakörre: mivel foglalkozik most az a cég, amit Marosvásárhelyen vezet, és amelynek az elődjéről, a kutatóintézetről már szót ejtettünk?

– Ez, amit legutóbb említettem, kimondottan egyéni tevékenység, de ha olyan zsánerű munkáról van szó, amihez szakmai gyakorlat is kapcsolódik, akkor természetesen a munkatársaimat is bevonom.

– Most hány tagú a Plasmaterm-csapat?

– Nyolcvanötön vagyunk.

– Mivel foglalkozik a cég?

– Először is tisztázzuk, hogy mi a Plasmaterm. Amikor 1993-ban láttuk, hogy fizetést nem kapunk, hogy senkit nem érdekel a kutatás, elhatároztuk, hogy mivel nem akarjuk, hogy tönkremenjen az, amiért együtt dolgoztunk, önálló vállalatot alapítunk. Ezt mély csendben kellett lebonyolítani, mert ha ezt a bukarestiek időben megtudták volna, akkor mindent megtettek volna annak érdekében, hogy megakadályozzák. 1994. január 1.-től a munkatársak közül 78-an összeadtunk annyi pénzt, amennyit tudtunk, ötezer dollár gyűlt össze, persze mindenki a maga képessége szerint járult ehhez hozzá, és így alakítottuk meg a Plasmatermet. Tehát a cég az egykori kutatóintézet folytatásaképpen jött létre. Sajnos meg kell mondanom, hogy a Metalotehnicá-s kollegáink közül sokan ehhez úgy álltak hozzá, hogy inkább dögöljön meg a szomszéd macskája is. Ezzel szemben végül a bukarestiek, akik előtt igyekeztünk titokban tartani az egész mindenséget, igen kollegiálisan viselkedtek velünk. 1998-ig béreltük azokat az épületeket, amelyeket korábban én építtettem, és a berendezéseket, amelyeket sok éven keresztül együtt gyűjtöttünk össze. 1998-ig főleg európai kutatási projektekből sikerült annyi pénzt összeszednünk, amire akkora bankhitelt kaptunk, hogy az egész mindenséget megvásárolhattuk. Sajnos a kutatást most sem finanszírozzák, illetve kevéssé finanszírozzák, tehát valami olyasmivel is foglalkoznunk kellett, amiből pénz származik. Ezért vettük meg az öntödét is. Illetve az öntöde amúgy is szerves része volt a kutatóintézetnek. A laboratóriumok rendben voltak, hiszen mindig mi dolgoztunk bennük, vigyáztunk rájuk. De az öntödét egészen át kellett építenünk, több mint egy millió dollárt fektettünk bele. Készpénzünk nemigen volt. Úgy gazdálkodtunk, hogy innen-onnan kértünk, máshova megadtuk azt, amit korábban kölcsönkértünk. Mivel jó hírnevünk volt, nagyon sokan olyankor is toleránsak voltak velünk szemben, a kifizetéssel, hasonló joggal, amikor mással esetleg nem lettek volna. Partnereink láthatták, hogy nem arra fordítjuk a pénzt, hogy holmi csillogó-villogó irodákat létesítsünk, hanem egyszerűen a túlélés biztosítására. Ezért nagyon sok mindent elnéztek, és így fokozatosan, lassanként építettük fel a Plasmatermet, tehát alapjában a fő profil a precíziós öntés, tehát az acélprecíziós öntödében kis sorozatú, bonyolult öntvényeket készítünk, és úgy néz ki, hogy erre egyre több igény van.

– És ezt milyen megrendelések alapján teszik?

– Szinte teljes egészében külföldre dolgozunk. 1999-ben egy amerikai kliensünk, a Securitech Group Inc. partnerként is belépett a cégbe Simon Berger cégtulajdonos elhatározásával, ő sokat segített nekünk, és most sokat dolgozunk az amerikai piacnak. Az új épület, amelyet építettünk, kimondottan az amerikai termelést szolgálja. A cég, amelynek dolgozunk, ultramodern zárakat gyárt kormánymegrendelésekre, az amerikai postahivataloknak, és más megrendelőknek. Az amerikai Securitech cég megrendelései alapján az öntödei munka mellett elkezdődik a gyártás és a szerelés is. Természetesen továbbra is dolgozunk a plazmanitridálás területén, ez üzleti szempontból is igen jó munka. A továbbiakban pedig más kollegákkal együtt regionális hőkezelő üzemet szeretnénk létesíteni, annak érdekében, hogy gyümölcsöztessük a tudásunkat, és egy ideig még kamatoztassuk is azt, amíg lehet.

– Ez a hőkezelő üzem mekkora beruházást jelent? Marosvásárhelyen fog működni?

– Megközelítőleg egy millió eurós beruházásról van szó, és természetesen Marosvásárhelyen működik majd az üzem.

– Az említett amerikai partnerrel hozzák ezt létre?

– Velük is, és egy kiváló bukaresti kollegával, akivel nagyon régóta dolgozunk, és akit nagyon nagyra becsülök. Druga Leontin professzorról van szó, ő vette át a melegtechnológai kutatóintézet vezetését. Kevés olyan romániai kollegát ismerek, akit annyira becsülnék, mint őt. Lényegében ő vetette fel: Zoltán, nem lenne érdemes valami ilyesmit beindítani Erdélyben? No és a javaslatot tett követte. Erről az jut eszembe, hogy azt szoktam mondani: az elkövetkező 120 évre még vannak szakmai terveim, s utána majd kertészkedem… Ebben nincs semmi túlzás. Egyfolytában érnek az újabb kihívások. Az embernek mindig gondolkodnia kell, és állandóan valami újba kell belekezdeni, mert ha nem ezt teszi, leépül. Ha a sors nem kényszerít rá, eszem ágában sincs abbahagyni a tervezést, a munkát.Amit megtanultam , megpróbálom a következő generációnak is átadni, amire a Sapientia ( ahol társúlt egyetemi tanárként dolgozom) nyújt megfelelő keretet.

Váltsunk témát. Utolsó „felvonásként” beszéljünk egy keveset az egykori, híres marosvásárhelyi kesztyűgyárról, amely arra a sorsra jutott a közlemúltban, hogy – komoly hagyománya ellenére – szálloda lett. Tehát mi történt édesapja egykori kesztyűgyárával?

– Marosvásárhelyen hajdanán két bőrgyár létezett. Az egyik a Mendel féle, az a Mező utcában volt, ahol főleg kabátokat gyártottak, tehát konfekcióval foglalkoztak. Az édesapáméké, amelyet apám sógorával, Kovács Dezsővel együtt működtetett, a Maros-híd mellett létezett, a helyén most bútorgyár áll. Nyilvánvalóan 1948-ban mind a két bőrgyárat államosították. Az államosítás után a Manpel - pontosabban annak „szocialista” elődje- abból jött létre, amit elvittek a Mező utcából, és amit tőlünk vettek el. A gépek nagy része, a felszerelés – legjobb tudásom szerint, de én még akkor gyerek voltam – a mi üzemünkből származott, mert jobb volt, mint a másik gyár berendezése. Édesapámék kimondottan kesztyűre szakosodtak. Nem titok, hogy mind a román királynak, mind Horthyéknak ők gyártottak bőrkesztyűt. Évek óta levelezést folytatunk az AVAS-szal annak érdekében, hogy megfelelő kártérítést kapjunk, mert „élőben” már nincs mit visszaadjon nekünk a román állam. A két gyár utódát, a Manpel bőrgyárat értékesítették, és az a vállalkozó, aki megvásárolta az épületeket, tisztességesen megfizette azok árát. Tehát ő semmiért nem vonható felelősségre. Vele szemben semmiféle követelésünk nincs. Viszont a román állam részéről 180 ezer dollár kártérítésre vagyunk jogosultak. Az igaz, hogy egyes dokumentumokat nincs honnan előkeresni. Egyszerűen nem léteznek. Az a kormányhatározat, amivel elvették az üzemet, sehol nem található meg. A gyárépületet annakidején a szövetkezetnek adták át, viszont a szövetkezeti irattárban ennek az időszaknak minden írásos dokumentuma elveszett. A szövetkezeti irattárak 1951-gyel bezárólag eltűntek. Ez pontosan abba a periódusba esik, amikor megváltoztatták a közjegyzői törvényt, és emiatt létezik egy 2-3 éves hézag, akkorról nem maradtak fenn a dokumentumok, és ebbe az időszakba mi is beleesünk. De meg kell mondanom: ennél sokkal jobban érdekel az, hogy egészséges legyek, és tovább tudjam vezetni a cégemet, amivel még sikereket szeretnénk elérni.
Ennyi!


.: tartalomjegyzék