Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2006 - November
Ferenczi Géza

Délkelet-Erdély kora-középkori határvédelmi rendszeréről

„A magyarkodó magatartás sem a munka becsületét, sem pedig a magyarságot nem szolgálja.”
László Gyula

Kimondottan saját régészeti terepbejárásainkon szerzett tapasztalatainkból tudjuk, hogy a Kárpátok ívének Erdély felőli belső oldalán három csoportra különíthető, hadászatilag jól kiválasztott helyeken valamikor erősségek egész sorát építették. A Radnai-havasoktól Marosvécsig az „elsőt”, ennek folytatásában Brassóig a „másodikot” (a „középsőt”), majd innen tovább, most már az Erdélyi-havasok (Déli-Kárpátok) mentén, a Hátszegi-medencén is valamivel túl a „harmadikot”. Keltezni akkor még nem tudtuk őket, de azért csak kitűnt (erősen) megközelítő egyidejűségük. E várláncolatnak most csupán a „középső”, tehát a Maros-szoros dédai kijáratának a Bodzaforduló közti részével foglalkozom. (Ésszerűsíti e több részre, bár a Keleti-Kárpátok mentén, mint említettem, valójában két részre osztást, hogy a (nagyon valószínű) teljes egyidejűség ellenére bizonyos eltérések figyelhetők meg a két csoport között. Én ezeket – természetesen igen óvatosan – az akkori Erdély (a római Dacia korábbi, rövid ideig tartott felosztásához hasonlóan) két nagy területre tagolásával magyaráztam. Eszerint a Maros vonalától északra fekvő részek központja Doboka-vára, a déli területeké pedig Gyulafehérvár volt.)

I. A VÉDELMI RENDSZER GERINCE: A VÁRAK

(Észak felől dél felé haladva tárgyalom a régészeti lelőhelyeket – a székelyvarsági „Tartód-várat” kivéve. A szövegbeli zárójelbe tett sorszámozás – a térképen való könnyebb követhetőség érdekében – megfelel a mellékelt térképen található, s kényszerből igen röviden elemzett erősségek sorrendjének.)
1. A régészeti föltárások sok örömet szerző nagy munkája 1955 őszén kezdődött. Az egymást megszakítva követően megásott erősségek sorában, nem sejtve és így nem is várva (adott esetben a kora középkori Magyarország történelméről van szó), számunkra az 1964. évi nyári székelyvarsági (13.) régészeti ásatás szerzett nagy megelégedést, majd a következő évi teljesítette ki azt, föltéve az i-re a pontot.
Az első évben, az ásatás befejeztekor ugyanis még „halvány fogalmunk” sem volt arról, hogy tulajdonképpen mit is fedeztünk föl; eltekintve persze attól az elemi műszaki ténytől, hogy töltelékes (görögül emplekton, latinul opus emplectum) rendszerű fallal kerített erősségre bukkantunk. (Ezen falrakási módra jellemző, hogy a két távolabb álló kőfal közét kőtörmelékkel stb. töltötték ki – innen kapta „töltelékes” jelzőjét). Az egykori itteni élet nyomai (tűzhely, egyetlen egészen vékony művelődési réteg stb.) megtalálhatók voltak ugyan, de korszakmeghatározó lelet nem került napvilágra. Az ügy tisztázása érdekében a következő évi régészeti ásatást is ugyanide, „Tartód-várhoz” szerveztük. Az eredmény megerősítette ugyan az előző évi megállapításainkat, ám a szó szoros értelmében vett „lelkileg letörni készülésünket” szerencsére mégiscsak megakadályozta a valóban utolsó pillanatban felfedezett és a keltezés viszonylatában döntő tényező: néhány (a nagyközönség részéről általában holmi „értéktelennek” tartott) égetett agyagedény-töredék került a felszínre. Ezek főképpen a 11. század végére s a 12. századnak egészen az elejére jellemző darabok voltak. Így hát – természetesen bizonyos óvatossággal – erre az időszakra tehető a váracskánk építése is. Vagyis I. László királyunk uralkodásának (1077–1095) második felében, esetleg Kálmán király országlásának (1095–1116) egészen az első éveiben emelték a falait.
A várfalakat a helyben kitermelt faragatlan, de bizonyos tekintetben mégis „válogatott” kőtömbökből rakták. Forró mésszel vagy jó minőségű mészhabarccsal öntötték meg őket. Ennek az egésznek a teljes szélessége 1,80 – 2 m. A vár alakja enyhén tojásdad. A megközelítőleg 90 m viszonylagos magasságú tetőcske kerített részének a hossza 75, szélessége 37 m.
A meghatározható egyetlen bejárat a DK-i oldalon nyílt. Maga a várfal „csonkán” itt záródott, eredetileg sem volt folytatása. Ezzel a végződéssel szemben viszont a fal kb. 5 m-rel künnebb és 2,5 m-rel lennebb folytatódott mintegy 5-6 m hosszan, majd ugyancsak „csonkán” végződött. Így „bejárati szorost”, (antemurale-t), „zwinger”-t alkotott. Kivehető a vártető DK-i roppant meredek oldalán kígyózó egykori út nyoma is.
Az erősséget hordozott kis orom a környező tűzhányói fennsíkhoz, a Lázhoz képest kissé alacsonyabb. Váracskánk ekképp, környezetéhez mérten valamivel „rejtettebb”.
Eme egyetlen részletes ismertetést követően, helykímélés érdekében, mellőzöm a föltárt vagy legalábbis igen alaposan megvizsgált, az erősséggel egyező összes többi vár bővebb leírását, hisz végső fokon bizonyos, szemszögünkből nézve lényegtelen módosulásokkal ugyan, de mind azonos jellegzetesség tűnik elő. Mindössze néhány kiemelkedőbb eltérésre hívom majd föl a figyelmet. Vegyük hát szemügyre a 11. század végéről keltezendő várak régészetileg eddig föltárt összes többi tagját is.
2. A Nyárád folyóvíz fejénél elterülő, pisztrángászatáról neves Vármező fölötti kúpon állott vár (11.).
3. A Kis-Küküllő forrásvidékén (950 m-re) kiugró sziklaszálra rakott, Parajd határába eső „Rabsóné-vár” (12.). Három oldalról majdnem függőleges sziklatömb, de a déli, negyedik oldala felől is könnyen védelmezhető. A korábbiakkal egyező korú égetett agyagedény-töredékeken kívül felső részén vasabroncsokkal megerősített, „toldozott-foldozott” bronz lemezekből készített üst került napvilágra. Ennek szakasztott mása – ám egészében vaslemezekből alakított társa – a messzi Don-Kubán vidékéről a 20. század eleje óta ismert és bolgár-törökökhöz (?), esetleg magyarokhoz (?) köthető, 8–9 századból keltezett szaltovói vagy szaltovó-majacki műveltségből köztudott darab. Ha nem volnánk tisztában a hatalmas tér és időbeli távolsággal, bátran mondhatnók, hogy ugyanannak a mesternek a munkája.
4. A vártól szinte déli irányban, Korond fölött, a „Vár”- (vagy „Firtos”-) tetőn (1042 m) emelkedett a viszonylag nagy kiterjedésű, megközelítőleg tojásdad alakú „Firtos-vár” (14.).
Belsejében korai templom falmaradványai s egyelőre szabatosan meghatározhatatlan, de (valószínűleg) ótörök (türk, ezen belül is besenyő) rovásfelirat olvasható. (Ne feledjük: közvetlenül a vár alatt, dél felé fekvő mai Firtosváralja ősibb neve: Besenyőfalva!) A többektől a várfalhoz tartozottnak tekintett torony maradványa nem egykorú az erősséggel; későbbi kor terméke. Közvetlenül a tető alatt, de most már az É-i oldalon, Atyha felé esőn, a „Kadács-mező” névvel (!) illetett részen, 11–12. századi településnyomok váltak ismertté.
5. A Fehér-Nyikó völgye fölött, a sükei „Rez” nyúlványán ma „Kadács-várnak” nevezett erősség emelkedett (15.).
6. Székelyudvarhely határában a Nagy-Küküllő fölé kb. 130 m viszonylagos magasságra kiugró, elefántfejre emlékeztető kavicskő (konglomerátum) alkotta sziklatömbre rakták „Bud-vár”falait (16.). „Firtos-várhoz” hasonlón ez is terjedelmes, lapos felület). A csiszolt kőkorszaktól kezdődően több korszak embere lakta. A 11. század végi várfaltól eltekintve (pillanatnyilag) egyetlen azonos korabeli lakóház nyomai, ennek szemétgödréből pedig országos viszonylatban is egyelőre egyedülálló, hibás öntésű templomi bronz füstölőalj került elő.
7. A Homoródoklánd közelében lévő, a Kis-Homoród és Vargyas-patak közti vízválasztó „szokatlan módon” kis nyergére emelték volt „Kustaly-várát” (17.). Valószínűleg gyengén védhetősége miatt hatalmas árokrendszerrel fékezték az esetleges ellenséges támadás lendületét. De, tévedések elkerülése végett: távolról sem földvár, hanem társaival egyezőn, kőből összeillesztett kemény fal övezi. Egyetlen nagy mennyiségű régészeti leletet nyújtott e korabeli erősségünk. Feladata – s bizonyára ezért került ide, e védelmi szemszögből nem túlságosan előnyös helyre – a Háromszéki és a Barcasági-medencéből Erdély belsejébe vezető, meglehetősen könnyen járható kora középkori út felügyelete.
8. A Kárpát-kanyar hágói a legjelentősebb átjárócsoport a Kárpát-medence s a Fekete-tenger között. A hágóknak a Barcaságon csomósodó, könnyű átkelést nyújtó útjai vezetnek Belső-Erdélybe. Az alsórákosi Olt-áttörésnek a múltbeli s a „még ma is alig járható” kitaposatlansága miatt a fő útvonalak tőle É-ra és D-re vezettek el, a Persányi-hegység keresztezésével.
Közvetlenül a szoros bejárata fölött, a folyó jobb partjára támaszkodva magasodik az alsórákosi „Tepő” (820 m). Ennek ormára emelték a Tepő várat (19.). A csúcsról remek távlati kép nyílik a Barcasági- és a Háromszéki-medencére. Az erősséget hadászatilag kitűnő helyre építették.
9. Az Alsórákoshoz közeli s az Olt bal partján emelkedő, az Olt-szoros egy részén meg a Kőhalom s az Olt völgye egy szakasza fölött uralkodó szirten emelt, mésszel kötött, kőfalú „Mihály-vár” (20.) régészetileg ugyan még föltáratlan, ám a terepkutatásaink révén szerzett ismeretek, valamint a helyszínen gyűjtött régészeti leletanyag mégis igazolja, hogy váraink sorába tartozott.
10. A Vargyas határába eső „Hegyes-tető” mellett az előbbiekkel egyező korú kisebb erődítés: „Rika-vár” (18.) állott. Viszonylag gazdag régészeti leletanyagot nyújtott. Ásatásakor előtte ötször felújított (kora) középkori út maradványai bukkantak elő.
11. A távolabb emelt „Szacsvai-vár”-ral (21.) zárom ezt az erősségsort.
12–20. Az eddig bemutatottakhoz képest valamivel, mégpedig hozzávetőleg fél évszázaddal későbbiek az Olt mente várai: Csíkszentdomokos (25.), Csíkrákos (26.), Csíkcsicsó (27.), Csíksomlyó (28.), Csíkzsögöd (29.), Csíktusnád (22.), Sepsibükszád (23.), Málnás (24.), a Barcaság nyugati szélén Feketehalom (32.).
21. Azonban ide számítandó még – és ez rendkívüli horderejű számunkra – az immár a Keleti-Kárpátok főgerincén túlra, azaz már a mai Moldva területére eső, ugyancsak a 12. század második feléből keltezhető és Karácsonykő (Piatra Neamţ) határában emelkedő Bâtca Doamnei nevű tetőre épített magyar vár (30.).
22. Viszont semmiképpen se hanyagolhatom el a részünkre szintén csöppet sem értéktelenebb, s a Kárpát-kanyar főgerincétől délre, a Teleajen folyóval Vălenii de Munte-nál egyesülő mellékvíz fejében, az említett városkától északra, az országúton 22 km-re fekvő Slon nevű helység határában többszörösen is átépített, magyar vonatkozású kora középkori vár sem (31.).

II. A határbiztosítás további elemei: védőárkok és töltések

Az eléggé futólagosan szemügyre vett várak sorát védőárkok és töltések mintegy 100 km-es vonulata egészíti ki. A töltések testében feltárt régészeti leletanyag mellett igazolja még erősségeinkkel való egyidejűségüket az is, hogy mindenütt híven, „árkon-bokron” keresztül követik a várak füzérét. Nyomon követhetők a Görgény völgyétől egészen az Olt alsórákosi szorosától délre. Folyamatosságuk – a földrajzi adottságok miatt – itt-ott megszakad, ámde együvé tartozásuk az azonos elgondolásuk és majdnem egyező kivitelezésük alapján mégis kétségtelen. A föltárt régészeti leletek bizonyítása értelmében ide kell még számítani a kissé ugyan „távolabb” eső, háromszéki „magányos” „Homárká”-t is. Az U keresztmetszetű védőárok majdnem mindenütt a védőtöltés teste előtt, azaz tőle keletre mélyül. A rendkívül keményre döngölt védőtöltés anyaga mindig az illető hely adottságaitól függ: kiégetett agyag, rekeszes gerendaváz, kőtömbök, stb.

III. A határvédelmi rendszer népessége

Elkerülhetetlenül meg kell említenem, hisz több tekintetben is lényeges kérdés. Munkáskezek nélkül erősségek sem emelhetők, őrök nélkül nincs védelem, a várak és különböző akadályok lehető legjobb állapotát is fönn kell tartani.
A rohamosan fejlődött nyelvtudomány új eredményei, az újkeletű, s részben véletlen régészeti fölfedezések, stb. segítségével ma már szabatosan felvázolható a kora középkori Magyarország eme eddig jórészt „lakatlannak” ítélt területeinek benépesítettsége, a tárgyalt időszak népi összetétele.
Mind a hajdani Udvarhely-, mind az egykori Csík-széken a közelmúltban előkerült, ám még mindig (de bizonyára csupán pillanatnyilag, látszólagosan) csak „szórványos” 11–12. századi településmaradványok váltak ismertekké. Így a Kászoni–medence, Bögöz, Homoródszentpál, „Kadács-mező”, Kányád, Csíksomlyó, Csíkszenttamás és mások.
Lássuk hát, miféle népesség is lehetett az e hagyatékot ránk örökített helyi (de nem ős-) lakosság. Talán nem járok messze a valamikori valóságtól, a bizonyítékok (időleges) szegényessége ellenére sem, ha megkockáztatom ezt írni: a határvédelmi rendszert fenntartó népesség (túlnyomó) többsége magyar volt.
Azonban elsősorban magyar, török – és részben szláv – nyelvészeti adatok segítségével más kipcsáki népekre, ótörökökre (türkökre): b(u)lakokra, besenyőkre, úzokra stb. is feltétlenül figyelnünk kell. Vagyis a határvédelmi népesség zöme rokon néptöredékek kisebb-nagyobb csoportjaival kiegészített magyar eredetű (de semmiképpen se székely!!!) volt. Idetelepedésük pedig a központi, királyi hatalomnak a keletii végek védelmére elrendelt idevezénylésük egyenes következménye volt. Különben velem azonos véleményre jutott Ferenczi Sándor a kászoniak vonatkozásában. Ő a következőket írta a középkori Háromszék területén volt és a 19. század második harmadáig fennmaradt két megyei területtel kapcsolatban: „azért nem székely terület és azért megyei, királyi föld, mert amikor a székelyek idetelepedtek, nem gazdátlan földre telepedtek le, hanem olyanra, mellyel a király már rendelkezett, olyanra, melyen már voltak a székelyeknél régibb ősfoglalók. A király azonban nem háborgatta birtokaikban ezeket, illetve egy részüket, de földjeiket, minthogy az illetők nem voltak székelyek, nem csatolta Háromszékhez, a székely földhöz, hanem továbbra is megyei, tehát szorosabb fennhatóság alatt hagyta”.
Az előbb említett nép(töredék) csoportokon kívül – ez magától értetődik! – még egy népcsoportról kell megemlékeznem. Éspedig a középkori Székelyföld székeiről. Ma általában elfogadott (ótörök) kabar eredetük.
A háromszéki székelyek a 10. századnak egészen a végén vagy a következőnek az első éveiben kerültek az Erdélyi-havasok és a Maros középső folyása között fekvő területekre a központi hatalom utasítására az akkor még valóban három: Sebesi, Orbai s Kézdi nevét viselő tájegységekbe. A 12. század közepétől aztán, szintén felsőbb parancsra szállták meg a ma is tőlük lakott vidékeket, megtartván eredeti lakóhelyük nevét. Helyükbe a II. Géza királyunk (1141–1162) behívta (ma összefoglaló néven) „szászok” kerültek a mindmáig „Szász-„ vagy „Király-föld” névvel illetett, körülhatárolt tájakra.
Ezzel szemben a középkori Udvarhelyszék székelyeit a 13. század elején vagy első harmadában valamikor vezényelte át valamelyik királyunk korábbi lakóhelyükről: Biharból. Kb. fél évszázaddal később aztán ebből a csoportból kerültek új szálláshelyre a későbbi Csíkszék székelyei.
Ám mi lett az udvarhelyszéki és a belőlük utóbb kivált csíkszéki székelyek előtt az e vidéket megült lakosság sorsa? Ennek ugyanis távoznia kellett, hogy az újonnan betelepített új népcsoport számára („üres”) szállásterületet lehessen biztosítani. Nos, a Beszterce környékén a szászok betelepedését megelőzőn lakott magyarságéhoz hasonló folyamat zajlott le. A korábbi vegyes, de zömében magyar lakosság a keleti-Kárpátok vonulatától keletre, a Szeret folyóig terjedő, viszonylag sík területekre vonult át. Szerintem ez a népesség alkotja a valaha ugyan összefüggött, mára már azonban sajnálatosan egymástól elválasztott északi (Románvásár – Roman) vidéki ősibb csángók csoportjával szemben a déli (Bákó – Bacău) környéki csángó lakosságot.

IV. A leglényegesebb következtetések néhánya

1. Váraink ismertetett sorozata – igencsak szembeötlően! – mindössze egyetlen sávban jelentkezik. Erdély belső területeiről viszont sehonnét sem ismerünk egyező, se más korabeli s azonos jelleggel épített erősségeket!
2. Egymástól meglehetősen egyenlő távolságra: (hozzávetőleg) napi járóföldre helyezkednek el.
3. Eldugott voltuk érdektelen: hadászatilag ma is lényeg a rejtettség. A (mai) utaktól való távol esésük tárgytalan, minthogy a középkori úthálózat egészen más volt.
4. Egyetlen kivételtől eltekintve (hasonló eset más korban is előfordul vidékeinken is: az énlaki római castrum) hegytömegből kinyúló, magányos hegykiágazás letörésére, a környezethez mérten viszonylag (mégis) magasra szökkenő, már a természettől is nagyszerűen védett (szikla) ormokra emeltek.
5. A falak faragatlan, de lehetőleg mégis „simára” illesztett kőtömbökből, töltelékes rendszerrel rakottak. A tömbök forró mésszel vagy mészhabarccsal kötöttek. A fal teljes vastagsága 1,60 – 2,40 m közt ingadozik. A fal kerítette terület mindig a hely adottságainak felel meg.

Székelyudvarhely, 2006. 06. 15. – 07. 06.

A jegyzetekben felsorolt szakirodalmon kívül még ajánlott olvasmányok:

1. Ferenczi I.: Sóvidéki várainkról. Hazanéző Könyvek Sorozat 5. (Ambrus Lajos szerk.) Firtos Művelődési Egylet, Korond 1994.
2. Ferenczi I.: Barót nevéről s az erdővidéki-barcasági besenyőcsoport történeti szerepéről. ACTA – 1996/1. Sepsiszentgyörgy 1997, 133–150.
3. Ferenczi I.: Az erdélyi Galat – Galats (Galac) helynévről és néhány hozzáfűződő kérdésről. ACTA – 1996/1. Sepsiszentgyörgy 1997, 151–196.
4. Ferenczi I.: Besenyő szállások a Nagy-Szamos–Sajó mentén. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 1999.
5. Ferenczi I.: Régészeti megfigyelések a háromszéki „Homárka” töltésvonalon. ACTA – 1999/1. Sepsiszentgyörgy 2000, 217-228.
6. Ferenczi I.: Adatok a nagyfejedelemség kori kelet-magyarországi védelmi rendszer ismeretéhez. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2000.
7. Ferenczi I.: Barangolás a két Homoród múltjában. „A Homoród füzes partján...” Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. (Cseke Péter – Hála József szerk.), Csíkszereda 2000, 69–100, kképp 84–87.
8. Ferenczi I.: Adatok Északkelet–Erdély középkor-kezdeti magyar települési képéhez. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2003.
9. Ferenczi Alexandru: Raport asupra unei excursii archeologice în judeţul Treiscaune. Anuarul Comisiunii Monumentelor Istorice, secţiunea pentru Transilvania. I. 1926–1928. Cluj 1928, 242–346.
10. Ferenczi Al.: Cetăţi antice în judeţul Ciuc. Anuarul Comisiunii Monumentelor Istorice, secţiunea pentru Transilvania. 1932-1938. Cluj 1939, különnyomat is.
11. Ferenczi Sándor: Régészeti kutatások Háromszék megye váraiban. ACTA – 1998/1, Sepsiszentgyörgy 1999, 189–252. (közli Ferenczi I.)

A térképen feltüntetett várak sorszámozása

I. Római peremtábor (3. század)

1. Görgényszentimre                  6. Homoródszentpál
2. Mikháza                                     7. Barót
3. Sóvárad                                     8. Oltszem
4. Énlaka                                       9. Komolló
5. Székelyudvarhely (?)              10. Bereck

II. 11. század végi, 12. század eleji magyar határvár

11. Vármező                                 17. Kustaly-vár
12. Rabsóné-vár                         18. Rika-vár (váregyüttes)
13. Tartód-vár                               19. Tepő-vár
14. Firtos-vár                                20. Mihály-vár
15. Kadács-vár                             21. Szacsva-vár (?)
16. Bud-vár

III. Magyar határvár a 12. század második feléből

22. Tusnád                             28. Csíksomlyó
23. Sepsibükszád                 29. Csíkzsögöd
24. Málnás                             30. Karácsonkő(PiatraNeamţ)
25. Csíkszentdomokos       31. Slon
26. Csíkrákos                        32. Feketehalom
27. Csíkcsicsó



.: tartalomjegyzék