Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - November
Oláh-Gál Elvira beszélgetése Kolumbán József matematikussal

Matematika nélkül elképzelhetetlen a tudomány

''Kolumbán József 1935. augusztus 4-én született Gyergyószentmiklóson. A csíkszeredai tanítóképző elvégzése után 1953–57 között a kolozsvári Bolyai Egyetemen tanult matematikát és fizikát. 1958-ban a Victor Babeş Egyetemen kutató matematikusi diplomát szerzett. 1959-től a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Analízis tanszékén dolgozik. Tiberiu Popovici akadémikus irányítása alatt doktorált az optimalizálás dualitási elvéből. Tudományos eredményeket számos területen ért el: funkcionálanalízis, optimalizálás, variációs egyenlőtlenségek, egyensúlyfeladatok, homogenizáció, fraktál-analízis. Tudományos és didaktikai eredményeit több mint 80 dolgozatban foglalta össze. Három könyv és hat egyetemi jegyzet szerzője. 1972-ben elnyerte a németországi Alexander von Humboldt Alapítvány kutatói ösztöndíját, aminek köszönhetően több mint két évet dolgozott híres német egyetemeken. Alapító tagja a Magyar Operációkutatási Társaságnak és a folytonos optimalizálókat tömörítő, nemzetközileg is az egyik legjelentősebb munkacsoportnak, az EUROPT-nak. Kezdeményezője az EME Matematika és Informatika Osztálya megalakításának, több éven át elnöke ennek az osztálynak és az erdélyi egyetemeken dolgozó magyar oktatók szakmai szervezetének, a Farkas Gyula Társaságnak. 1990-től a kolozsvári Matematikai Lapok (MatLapok) főszerkesztője. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta. 2007-ben a Magyar Operációkutatási Társaság az évente egy személynek odaítélt Farkas Gyula Éremmel tüntette ki.

*

– Professzor úr 2007-ben lett szülővárosának díszpolgára, és fontosnak tartotta elmondani, hogy számára a szülőföld meghatározó, nemcsak azért, mert ide kötik a gyökerek, hanem azért, mert mai napig a megnyugvást, az igazi pihenést és kikapcsolódást a gyergyói hegyek, a gyermek- és ifjúkort idéző természeti környezet jelenti. Milyen emlékeket őriz a ’30-as évek Gyergyószentmiklósáról?

– Családom életét a trianoni döntés jelentősen befolyásolta. Lehet, hogy ez túlságosan erőltetettnek hangzik, de talán érthető lesz, ha elmesélem a családom sorsát. Nagyapám magyar királyi csendőr volt a Monarchiában, valahol Brassó megyében, Kőhalom környékén, ott született öt gyermeke. A hosszú, békés időszak végén – amiről úgy tűnt, hogy örökké tart és a csendőri állás szilárd alapja lehet a családi életnek, majd a nyugodt öregkornak – nagyapám eladta gyergyószentmiklósi öröksége nagy részét testvéreinek. Másként döntött a történelem, a háború végén állás nélkül maradt, és öt kisgyermekkel nem volt más választása, mint hazamenni Gyergyószentmiklósra. Egyetlen megmaradt házát eladta, vett egy szerényebbet, és a különbségből egy kis földet vásárolt, így próbált életmaghoz jutni. A sors iróniája, hogy rendelkezett ugyan egy hágótői erdővel, de rosszul végződő kezességet vállalt, és a román bank elvitte az erdőt is. Ráadásul korán meghalt a nagyanyám, és nagyapám ¬ottmaradt öt apró gyermekkel. Apám mint egyetlen fiúgyermek, a másodszülött volt és korán részt vállalt a családfenntartásban. Résziben szénát kaszáltak, tartottak egy-két tehenet, fát szállítottak az erdőkitermelésnél, sokat dolgoztak és szerény körülmények között éltek. Apám nem tanulhatott, mindössze öt osztálya volt, de a román állami iskola nem is vonzotta a magyar gyermekeket, akik nem ismerték a román nyelvet. Katonaság után elvette anyámat és folytatta szerény, küzdelmes életét. Anyám középparaszti családból származott, de tíz testvére lévén, sokfelé oszlott a birtok, és elsősorban a fiúk örökölték. Anyámnak két osztálya volt, megélhetését úgy biztosította, hogy szolgált a Romfeld családnál. Ők, segíteni akarván rajtunk, felajánlottak egy tanyát a várostól mintegy 3 kilométernyire, kis házzal, gazdasági épületekkel, idilli környezetben. Apám vállalta, hogy a tanya körüli nagy területet megkaszálja és a széna kétharmad részét beszállítja Romfeldéknak. Ez történt kétéves koromban, 1937-ben. Ott éltünk egészen 1940-ig, amíg Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, és katonai célokra (lőszerraktár-építésre) kisajátították a Nyírnek nevezett szomszédos területet, ami miatt családunkat kilakoltatták. Miután a szüleim berendezkedtek a tanyán állattartásra, és a jövedelemből vásároltak mindig egy-egy kis földet, most ismét az újrakezdés előtt álltak. Apám elszegődött a vasúthoz és egy szobát bérelt az akkor már öttagú családnak. A magyar világ úgy kezdődött számunkra, hogy be kellett szolgáltassunk egy üszőt, és apámat rövid időn belül behívták katonának. Számomra a gyermekkor legszebb szakasza zárult le. Belenőttem a természetbe, órákat játszottam és csatangoltam az erdőben. A városba való költözés sok éhezés és nyomorúság emlékét idézi. Egyszál tehenünket legeltettem, ez volt a legfontosabb elfoglaltságom. Erre az időre esett az iskolakezdés is, ami balesettel kezdődött, ugyanis gyermekparalízist kaptam. Egy reggelre alvó pozícióban megbénult kezem-lábam. Háborús évek kezdete volt, szénahordó szekérrel vittek a város egyetlen gyermekorvosához, aki semmi mást nem tudott tenni, mint tanácsot adni: szesszel kell dörzsölni, és akkor előfordulhat, hogy a bénult végtagok kinyújthatók. Szesz nem volt, de egyik nagynéném Csomafalván talált valakit, aki pálinkát főzött, így tehát jó erős pálinkával dörzsölgette anyám a karom, és sikerrel járt. Közben apám is eltávozást kért három hétre a katonaságtól. Elhatározta, hogy mindenáron kinyújtja a lábam. Naponta többször felfektetett az asztalra, és erős kezével, nagy kínok közepette, szép lassan kinyújtotta. Bokámon és lábfejemen még ma is viselem a betegség nyomát, de sokat jártam a hegyeket később is, és ezért nem sorvadtak el az izmok. Betegségem miatt egy évvel később kezdtem el az iskolát.

– Elgondolkoztató, hogy ilyen nehéz élet emlékeivel mégis milyen mélyen él a szülőföld emléke az emberben, holott a felejtés lenne a természetes. Milyenek voltak az iskolai évek? Hogyan tudatosult egy tizenéves életében az impériumok változása?

– Azt hiszem, az ember érzékenységén múlik minden, nekem már egész kisgyerekkorom óta vannak emlékeim a környezetemről, és nagyon korán tudatosítottam a hovatartozásomat, a közösségi kötelék fontosságát: magaménak éreztem a szénacsinálás, a pásztorkodás, a tűzifaszerzés felelősségét és gondját, akárcsak a család többi tagja. Egyébként Gyergyószentmiklóson nem érzékeltem a történelmi váltásokat. Magyar nyelven kezdtem az iskolát, és a háború után is magyarul tanultam. A háború viszont éles emlékeket hagyott bennem. Amikor elért hozzánk a front, akkor éppen harmadikos voltam. ’44 szeptemberében mi is elmenekültünk, szekérrel mentünk egészen Szatmárnémetiig, ahol utolért a front. Akkor megfordultunk, és november közepéig tartó erőltetett menetben hazajöttünk. Közben beköszöntött a korai tél, nem takarítottuk be a termést, nem volt tűzifánk, siralmas állapotokat találtunk. Én folytattam egy más iskolában a negyediket, az újdonság csak az volt, hogy kezdtük tanulni az orosz dalokat és az internacionálét. A rendszerváltást ez jelezte. Azt viszont tudni kell, hogy a román szabadcsapatok bosszúhadjáratai miatt Észak-Erdélyben szovjet irányítású közigazgatást vezettek be. Emlékszem, hogy amikor a menekülők hosszú szekérkonvojában mentünk hazafelé, Szeretfalva és Teke között egy felfegyverzett civilruhás csapat kifogta nagyapám apró unokákkal teli szekeréből a teheneket és elhajtotta. Kénytelenek voltunk az ő szekerét a miénk után kötni. El lehet képzelni, mennyire megnehezítette ez a haladásunkat. A dolog érdekesen folytatódott. 1945 januárjában apám kapott egy értesítést, hogy ha menekülés közben a család valami kárt szenvedett, jelentkezzen a városházán. Kapott egy papírt, azzal elment abba a faluba, amelynek közelében az eset történt, és a bíró istállójában megtalálta a teheneket. Megköszönte, hogy kitelelték és hazahajtotta őket. Nos, ilyen idők jártak akkor. (Véleményem szerint, a szovjet befolyásnak köszönhető maga a Bolyai Egyetem is. Tanulva az első világháború után elkövetett hibákból, 1944 őszén a kolozsvári magyar professzorok a helyükön maradtak, megkezdték a tanévet és helytálltak, amikor Nagyszebenből visszajött a román egyetem. Ekkor a szovjet vezetés rávette a kormányt külön egy román és egy magyar egyetem létrehozására. Sem nekik, sem a románoknak nem állt érdekében az erdélyi magyarság jogos igényével szembefordulni, hiszen még a világháborút lezáró párizsi értekezlet előtt vagyunk. Azon sem csodálkozhatunk, hogy 1958-ban, a szovjet katonaság kivonulása után, a Bolyai Egyetem lett az elsődleges célpont.)
De visszatérek a gyergyószentmiklósi iskolákhoz. 1946-ban bekerültem a gimnáziumba, amelyben az oktatók egy része nem rendelkezett a szükséges képesítéssel, ugyanis a négy év magyar uralom után a legtöbb tanár elhagyta Erdélyt, vagy a háború áldozata lett. Ebben az időben elment a tanulási kedvem. Hadd tegyek egy megjegyzést: a matematika tanítás nagyon érzékeny területe az oktatásnak. A matematika eredményes tanulása feltételez bizonyos tehetséget, hasonlóan a művészetekhez, de meghatározó a tanár, az oktató személyisége is. Nekem nem voltak ilyen oktatóim az akkori gimnáziumban. A ’48-as tanügyi reform után átkerültem egy általános iskolába, ahol Péter Árpád tanító józan paraszti ésszel olyan jól tanított, hogy a matematika újra felkeltette érdeklődésemet. Egykori tanítóm, Orosz Kálmán, ajánlotta apámnak, hogy adjon a Csíkszeredában éppen beindult tanítóképzőbe, mert annak elvégzése után egyből kenyérkereső lehetek. Itt találkoztam, másfél év után, egy nagyon jó matematikatanárnővel, Hitter Ibolyával, aki sok empátiával és hozzáértéssel tanított, köröket szervezett, feladatokat adott. Legnagyobb sajnálatomra, még a tanítóképző elvégzése előtt, el kellett válnunk, mert kinevezték tanársegédnek a Bolyai Egyetemre. Távozása előtt megígértette velem, hogy a tanítóképző elvégzése után felvételizem az egyetemre.

– A tanulási esélyt mennyire teremtette meg a népi demokrácia rendszere? Mondhatjuk-e, hogy – sajátosan az Ön esetében – kedvező változást hozott az új világ?

– Az én esetemben feltétlenül. Mindvégig ösztöndíjas voltam. Ha olyan rendszerben élek, mint ami ma van, valószínű, soha egyetem közelébe sem kerülök, mert a családom a taníttatásomat nem tudta volna fizetni. Tagadhatatlan, hogy akkor egy szegény családban született gyermeknek nagyobb esélye volt a tanulásra, mint manapság.

– Elkötelezettséget is feltételezett a rendszer politikai-ideológiai elvei mellett, magyarán kötelező módon jelentette-e a párttagságot és a munkásmozgalmi irányelvekkel való azonosulást?

– Ilyesmikre nem gondoltam, politikailag elkötelezett valójában soha nem voltam. Tény, hogy az a rendszer a szegényeket támogatta. Az iskolában annyi ösztöndíjat kaptam, hogy kifizettem belőle a bentlakást és az étkezést. Szerény körülmények között lehetett tanulni. Természetesen az ember – néhány év szomorú tapasztalata után – rákényszerült, hogy elgondolkodjon. Az első megrázkódtatás a mezőgazdaság „átalakítása” volt és a beszolgáltatás bevezetése mindenki számára. Utána jött a kollektivizálás. Apámnak, aki minden kicsi földdarabért keményen megdolgozott (akkor már, szántó és kaszáló összesen, kb. öthektárnyi földje volt), szinte mindenét, szekerét és állatait, be kellett adja a kollektívgazdaságba, de utána soha nem járt oda dolgozni. Inkább folytatta a nagyobb függetlenséget biztosító pásztorkodást, részibe kaszálást és állatnevelést. Áldozatos és kitartó munkával, szerényen élve, házat épített. Igaz, a gyermekeit mindenbe bevonta, mind a pásztorkodásba, mind a mezőgazdasági munkába. Úgy érzem, életfelfogásom kialakulására ennek meghatározó szerepe volt. A múltam és kötődésem megvédett engem az ideológiai kilengésektől. Apám pragmatikus ember volt. Emlékszem, a magyarok bejövetelekor anyám lelkendezve kifüggesztette Horthy Miklós képét a falra, de apám hamar ráébredt arra, hogy a rendszerváltozástól egyelőre sok jót nem várhatunk. A magyar közigazgatás hozta magával a teljes hivatalnoki kart, olyan embereket, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi Erdély, hogyan élnek itt az emberek, mik a szokások. Sok esetben összeütközésbe kerültek a helyiekkel, nem bíztak az itteni emberekben. Apám tehát távolságtartásra és józanságra intett minden időkben. Ez az otthoni tarisznyálás a magyarázata, hogy mindig tudtam, hol a helyem, és politikai téren soha nem tettem olyant, amit később meg kellett volna bánnom.

– Soha nem volt a RKP tagja?

– Kollegáimhoz viszonyítva későn, 33 éves koromban (miután megszereztem a Matematikai Tudományok Doktora címet) lettem párttag. Barátaim és volt tanáraim (akiknek véleményét általában figyelembe vettem) meggyőztek arról, hogy jobb, ha az erdélyi magyar értelmiség nem szigeteli el magát a politikai élettől, mert néha a puszta jelenlétünkkel is befolyásolhatjuk az eseményeket, ugyanakkor többet megtudunk arról, ami körülöttünk történik. Ennek az érvnek a helyessége később beigazolódott. Talán mondanom sem kell, hogy akkoriban a politizálás a kolozsvári egyetemen, a nemzeti ideológia kotyvasztójában, mást jelentett, mint – mondjuk – a Székelyföldön.
Egyébként a mi karunkon a párttagság döntő többsége nem volt meggyőződéses kommunista. Ők a matematikával és nem a kommunista ideológiával jegyezték el magukat. (Kissé csodálkoztam, amikor a kari páttitkárunk a ’80-as években, egy csíkszeredai I. fokozati vizsga alkalmával, arra kért, hogy vigyem el a csíksomlyói kegytemplomba, kísérjem fel a Kálvárián és a stációk kőkeresztjeire írt szövegeket fordítsam le neki románra. Csak később tudtam meg, hogy abban az időben őt pappá szentelte az illegalitásban működő görög katolikus egyház. Ezt a hivatását nyugdíjasként szülőfalujában ma is gyakorolja.) Wass Alberttel vallom, hogy az erdélyi magyarságnak nem hősi halottakra, hanem hősi túlélőkre van szüksége. Nos, bizonyos esetekben a párttagság segíthetett a túlélésben, embertől és helyzettől függően.

– 1953-ban került a Bolyai Egyetemre és egyetemi hallgató volt az 1956-os forradalom időszakában. Hogyan élte meg ezeket az éveket?

– Amikor felkerültem az egyetemre, sok bepótolni valóm volt. A tanítóképzőben megtanultuk az aritmetikatanítás módszertanát, és mindazt, ami kellett a tanítómesterség elkezdéséhez. De sok dolgot nem tanítottak, amit az évfolyamtársaim a középiskolában tanultak. Matematikus vagyok, de szervezett keretek között, például trigonometriát soha nem tanultam. Hamar észrevettem a hiányosságaimat, és kemény munkával pótoltam őket. Másodévben kitűnő voltam majdnem minden tantárgyból, harmadéven pedig én voltam a kar legjobb hallgatója, és megkaptam a köztársasági ösztöndíjat, ami értékben háromszorosa volt a rendes ösztöndíjnak. Tanáraim azt javasolták, hogy az egyetem elvégzése után iratkozzam át a Victor Babeş Egyetemre, kutatói szakra. Itt egy kis magyarázattal tartozom. A Bolyai Egyetem elsősorban tanárokat képezett, és a mi karunkon csak matematika-fizika szak létezett. Ugyanez a tanári szak megvolt a román egyetemen is, de ott tíz fős csoporttal működött a kutatói szak is, mind a matematikusi, mind a fizikusi. 1956 őszétől már jártam a Babeşen is olyan tantárgyakat hallgatni, amit nem tanultunk a Bolyain. 1956. október 24-én történt, hogy egy román kollégám, amikor véget ért az előadás, odajött, és bizalmasan kérdezte tőlem, hallottam-e, mi van Budapesten? Nem tudtam semmit, a bentlakásban nem volt rádió, ezért ő, aki a Szabad Európát hallgatta, elmondta, hogy mi történt. Visszamentem a Józsa Bélába, ott voltak a bentlakások, és a diákok már összecsődülve hallgatták a gondnok Len bácsi rádióján a Kossuth adó közvetítését. Kezdtek szervezkedni, és gyűlést hívtak össze a Mátyás- szülőházba. Időközben a tanáraink is beavatkoztak, és – állítólag a diákokat megóvó szándékkal – összehívtak egy gyűlést ugyanarra az időpontra. A mi karunk diákjai testületileg a tanáraink által összehívott gyülésen vettek részt. Tény, hogy akik a Mátyás-házba mentek, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok is, akik egy-két mondtat erejéig fejtették ki véleményüket. Gáll Ernő rektorhelyettes nekünk a következőket mondta: „Vigyázzatok, lehetséges, hogy a román diákok szimpátiatüntetéseket szerveznek, titeket küldenek majd előre zászlóvivőknek és az lesz a vége, hogy belétek lőnek!” Mindenképpen le akart beszélni, hogy belekeverjük magunkat. Én, akkor éppen szerelmes ifjú, kihasználtam a felborult rendet, és hazakérezkedtem a dékántól Gyergyószentmiklósra. Az alatt a két-három hét alatt, amíg távol voltam, sok minden történt, de én kimaradtam mindenből. Sok ártatlan embert meghurcoltak, gyötrő gyűléseket szerveztek november 4-e után, mindenféle nyilatkozattal, aminek az aláírását néhány kollégám megtagadta, de én szerencsésen megúsztam. Folytattam a munkát, mindkét egyetemen jártam előadásokra, a soron következő vizsgákra, majd az államvizsgára készültem. A Babeşen tanító Tiberiu Popoviciu professzor volt az államvizsga-bizottság elnöke, akinek a személye meghatározó lesz későbbi pályafutásom idején.

– Következik tehát egy másik, a leghosszabb fejezet az életéből, a tudományos karrier, amelynek építése már az összevont Babeş-Bolyai Tudományegyetemen kezdődött.

– Életemben fontos mozzanat volt a következő: miután 1958-ban a Victor Babeş Egyetemen is államvizsgáztam, egy évvel az egyesítés előtt, azzal a tudattal jöttem haza vakációra, hogy a Bolyai Egyetemen kezdem meg pályafutásomot. Ezzel szemben kihelyezést kaptam a Kolozs tartományi tanfelügyelőségtől Topánfalvára, Avram Iancu szőlőfaluja környékére, a Móc-vidékre. Rögtön felkerestem a Bolyai Egyetemen a kar dékánját, aki maga sem tudta, hogy mi történik. Csak azt erősítette meg, hogy az általa készített álláskeret-tervet törölték, de megnyugtatott, hogy tisztázzák és próbálkoznak visszaszerezni a meghirdetett állásokat. Ezt bizonytalan kimenetelűnek ítéltem, és mindent megpróbáltam, hogy hazakerüljek Gyergyóba, de más tartományról lévén szó, nem sikerült elintéznem. A tanfelügyelőségen azzal érveltem, hogy megfelelő nyelvismeret hiányában nem taníthatok román iskolában. Így kerültem Tekére, egy 7 osztályos magyar iskolába, ahol egy fél évig tanárkodtam. Közben a Bolyai Egyetemen az állásom ügye rendeződött, és – sikeres versenyvizsga után – a második félévtől kineveztek gyakornoknak. A későbbi események megmagyarázzák, miért történt így, hiszen akkor már bizonyos helyeken tudták, hogy mi lesz a Bolyai Egyetem sorsa. 1959 nyarán, Ceauşescu erőszakos közreműködésével, a magyar egyetemet megszüntették, a tanárok egy részét áthelyezték a román egyetem tanszékeire, anélkül, hogy megkérdezték volna, melyik tanszékre akarnak menni, másokat pedig szétszórtak középiskolákba. Engem az Analízis tanszékre helyeztek, bár szívesebben dolgoztam volna a differenciálegyenletek tanszékén. Még egy évig gyakornokoskodtam, tanítottam magyarul, majd 9 éven át a tanszékvezető Popoviciu professzor tanársegéde voltam.
Az egyesítés előtt megígérték, hogy minden előadás, ami a magyar egyetemen volt, megy tovább a közös egyetemen is, viszont a matematika-fizika tagozat sorsáról nem az egyezségnek megfelelően döntöttek: 1960-ban már nem rendeztek ide felvételit. Magyarul végül is csak azok tanulhattak, akik bent voltak a rendszerben. Néhány év alatt elérték, hogy szaktárgyat csak románul lehetett tanulni.
A tudományos karrierem az Analízis tanszéken alakult, 1963-ban beiratkoztam a doktorátusra, 1968-ban megvédtem a disszertációmat. Közben rendszeresen látogattam a Számítási Intézet kutatási szemináriumait is. Itt sok érdekes probléma vetődött fel. Miután néhányat megoldottam, a professzornál megnőtt az ázsióm. Ehhez hozzájárult az is, hogy akkoriban nagyon sok tehetséges és szorgalmas tanítványom volt, akik a vizsgákon rendszerint jó eredményt értek el.
Ami az egyetemi munkát és a román kollégákkal való együttműködést illeti, azt kell mondanom, hogy az első években komoly „átnevelés” volt. Mindenképpen meg akartak bennünket tanítani románul (székelyföldiként természetesen a köznyelvet felületesen ismertem), ezért folyamatosan minden feladatba bevontak: román csoport vezetője voltam, politikai köröket kellett vezetni, a KISZ-szerveztek munkájába részt venni, közmunkán részt venni stb. A diákokkal együtt ástuk, például, a ludasi cukorgyár alapzatát, a Mikó-kert bentlakásainak alapját. A feladatokat nem volt ajánlatos visszautasítani.

– A magyarokkal végeztették el a „kulimunkát”?

– Ezt nem mondanám, a munkából együtt vettük ki a részünket a románokkal, de nem engedtek semmi önállóságot, öt magyar gyülekezését sem nézték jó szemmel. Ennek ellenére a mi karunkon nem éreztük olyan mértékben a politikai nyomást, az ideológiai alapon való döntéshozatalt, mint más karokon dolgozó magyar kollégáink. Szerencsére a matematikusok nem osztályharcos állásfoglalások alapján ítélték meg egymás tevékenységét, és a nemzetiségi kérdések tekintetében is valamivel megértőbbek voltak.
Két pikáns epizódot mégis megemlítek. 1965 tavaszán, Ceauşescu főtitkárrá választása után, egy román kollégámnak elkeseredettségemben kiöntöttem a lelkem. Elmondtam, hogy mi a véleményem Ceauşescuról, a nemzetiségek helyzetéről, a kollektivizálásról stb. Hogy, hogy nem, az egyetemi párttitkár tudomást szerzett erről, és berendelt az ügy tisztázására. Nem volt mit tennem, előremenekültem: azt is elmondtam neki, a székely diákokat azzal nyaggatják, hogy nem teljesítik alapvető hazafias kötelességüket, mert nem tanulták meg jól az ország hivatalos nyelvét, hogy a kolozsvári újságárusoknál kapható a Rude Pravo és a Tribuna Ludu, de a Népszabadság nem stb. Azt hittem, vége van egyetemi karrieremnek, de szerencsémre a párttitkár nagy politikai tapasztalattal rendelkező ember volt (állítólag a Petreşcanu-perben játszott szerepe miatt dugták el a kolozsvári egyetemen), és elsimította a dolgot. Azzal bocsátott utamra, hogy a pártvezetés azt teszi, ami az ország érdeke.
Annak idején a Bolyai Egyetemen élénk kulturális tevékenység folyt. Ez a hagyomány a mi karunkon tovább élt, de a ’70-es évek vége felé az „illetékes szervek” a magyar kultúrcsoportot meg akarták szüntetni, amiről véletlen folytán tudomást szereztem. A csoport szakmai irányítója akkor a bábszínháznál dolgozó Cselényi László volt. Egyik diákomnak elmondtam, mit hallottam, ő pedig továbbította a hírt Cselényinek, aki feliratban tiltakozott a megyei pártbizottságnál. Cselényit és engem az egyetem párttitkára (ez már nem a fent említett személy volt) magához hívatott, és békülékeny hangon kijelentette, hogy a csoport tovább működhet. Ennek dacára a következő tanévben felszámolták.

– Hogyan lehetett mégis átmenteni a magyar oktatói képzést, hiszen tudjuk, hogy 1990-ben a Matematika karon könnyebb volt újrakezdeni a magyar oktatást?

– Amint már említettem, a kolozsvári egyetem a nemzeti ideológia egyik fontos központja volt. Két olyan rektort is ismerünk – Constantin Daicoviciu vagy Ştefan Pascu –, akik a kommunizmus elveit kísérelték meg összeboronálni a nemzeti ideológiával. Mégis, talán Ceauşescu „nyugatbarát” politikájának köszönhetően, 1971-ben engedélyezték néhány tantárgy tanítását magyar nyelven, azoknak a hallgatóknak, akik ezt igényelték. A mi karunkon három alaptantárgy tanítását kezdhettük meg magyarul (analízis, algebra és mértan), az analízist jómagam tanítottam. Több tantárgyat nem engedélyeztek, csak azokat, amelyeket középiskolákban is tanítottak. A diákcsoportok vegyesek voltak, románok és magyarok együtt, és erre a három kurzusra a magyarok különböző csoportokból gyűltek össze. Ez a körülmény közel 20 évre konzerválta karunkon a magyar nyelvű oktatást. Mint aki visszatért a halál kapujából, fokozott lendülettel vetettük magunkat a didaktikai munkába. Hallgatóinknak könyveket, egyetemi jegyzeteket írtunk, közös tevékenységeket szerveztünk. Más karokon rosszabb volt a helyzet, hiszen a sorozatos leépítések következtében sok helyen alig maradt magyar oktató.

– Mivel magyarázható, hogy Humboldt-ösztöndíjas lehetett 1972-ben?

– Életem nagy szerencséje volt. A dékán akkor egy kiváló ember, Petre Mocanu volt. Ő javasolta, hogy pályázzam meg az ösztöndíjat. Négyen voltunk a karról (köztük Szilágyi Pál kollégám is), akik ezt a posztdoktoriális ösztöndíjat abban az időszakban elnyertük. Magam is sokat gondolkodtam a magyarázaton, és egyfelől a már említett Ceuşescu-féle nyitással indokolom. Másfelől szerencsém volt azzal is, hogy tudományos munkásságomban éppen akkor jutottam abba az állapotba, amikor teljesíteni tudtam az Alexander von Humboldt Alapítvány által elvárt feltételeket. Például volt elegendő publikációm, és köztük voltak Nyugaton megjelent dolgozataim is. Fontos volt, hogy korábban megismertem Lothar Collatz híres német professzort, aki felvett az általa vezetett hamburgi matematikai intézetbe.

– Ez például egy érdekes kérdés! Hogy engedte meg a rendszer a nyugati publikálást? Milyen nyelven közölték tanulmányaikat, hogyan tartottak kapcsolatot ezekkel a szerkesztőségekkel?

– Minden akadály nélkül ki lehetett küldeni nyugatra matematikai tárgyú dolgozatokat. Akkoriban a legtöbb szakfolyóiratot egy bizonyos nyelven adták ki, de voltak többnyelvűek is. Angol nyelven a publikálás még nem volt annyira általános, mint ma. Dolgozataim többsége akkortájt németül jelent meg. A dolog egyszerű volt: akárcsak ma, elküldtük a dolgozatot a kiválasztott folyóirat egyik szerkesztőjének, ő elbírálás céljából továbbította az illetékes szakembereknek, és ezeknek a véleménye volt a döntő.

– Tudományos pályája, az egyetemi karrier töretlen volt, viszont csak 1990 után lehetett kiteljesíteni: a professzori kinevezés, a doktorátus-vezetési jog elnyerése, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagsága, magyarországi egyetemekkel való kapcsolatfelvétel, a teljes magyar nyelvű oktatás kiépítése és az elismerések magyar tudományos fórumokon, itthon és külföldön.

– Amikor hazajöttem Németországból, 1973-ban, nem gondoltam, hogy 17 éven át nem lesz lehetőségem külföldre menni. 1990-ben meghívást kaptam a SZTAKI-ba (Számítástechnikai Kutató Intézet), Budapestre, akkor kezdődött a kapcsolatfelvétel a magyar matematikusokkal. 1993-ban többen kezdeményeztük, hogy kétévenként közösen szervezzünk konferenciát az Eötvös Lóránd Tudományegyetemmel, amibe a román kollégákat is bevontuk. Így indult el a rendszeres kapcsolattartás, ami tart a mai napig. Ebben fontos szerepe van a Domus Hungarica Alapítványnak, amely évről-évre biztosítja sok „határon túli” kollégának a feltételeket a magyarországi tudományos tevékenységre.
1989 decemberének utolsó napjaiban karunk magyar oktatói úgy határoztak, hogy a sajtóban nyilatkozatot tesznek közzé a Bolyai Egyetem megszüntetésével kapcsolatban. Ezt Németh Sándor barátommal ketten szerkesztettük meg, benne a következőkkel: „Mi, az egykori Bolyai Egyetem volt tanárai és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem jelenlegi magyar anyanyelvű alkalmazottai (…) elengedhetetlen lépésnek tartjuk (…) egy minden tekintetben korszerű magyar tannyelvű egyetem megteremtését. (…) Az egykori Babeş Egyetem és a Bolyai Egyetem között sokrétű és gazdag tudományos, didaktikai, kulturális és más természetű együttműködés volt. Ezt kívánjuk ápolni és még gyümölcsözőbbé tenni ezután, az újjászülető magyar egyetem révén. (…) Bárki, aki ügyünket támogatja, ezt kifejezheti a központi, illetve a lakhelye szerint illetékes Romániai Magyar Demokrata Szövetség képviseleténél.” A nyilatkozat 1990. január 7-én jelent meg a kolozsvári Szabadságban. Tudomásom szerint, utólag több mint 500 ezren írták alá.
Karunkon a magyar tagozat kiépítését már 1990 elején elkezdtük. Nem volt könnyű feladat, mert a román kollégákkal minden kurzusért külön meg kellett küzdenünk. Ebben mindenki kivette a részét, élén a mindenkori magyar dékánhelyettessel és rektorhelyettessel. Magyar oktató akkor még kevés volt. Ezt a kérdést legtehetségesebb egykori tanítványainkkal próbáltuk megoldani. Több évbe került, amíg karunkon a teljes magyar nyelvű oktatást megvalósítottuk. Azóta minden régebbi magyar oktató megszerezte a doktori címet, a legfiatalabbak közül mindenki doktorandus. A sors nagy ajándéka, hogy ezek a kollégák majdnem mind tanítványaim voltak, többen az én vezetésemmel szerezték meg tudományos fokozatukat és váltak országszerte (sőt, világszerte) ismert matematikussá. Ebben a vonatkozásban a doktorátus-vezetés nagyon fontos volt számomra, és az ma is. Fiatal, motivált kutatókkal dolgozni nagy élvezet. Sok közös dolgozatot publikáltam tanítványaimmal jelentős nemzetközi szakfolyóiratokban. Örömömre ez a folyamat ma is tart, és ez serkent a további munkára.
Hangsúlyoznom kell, hogy oktatói és tudományos tevékenységem soha sem szorítkozott a magyarokra. Az évek során tanítottam románul, németül és angolul is. Sok évig vezettem a tanszéki szemináriumot, és így közvetve befolyásoltam a román kollégák érdeklődési körét is. Egy nemzetközi kutató csoport vezetőjeként elnyertem a Világbank három éves pénzügyi támogatását, ami lehetővé tette a tanszéken a legszükségesebb technikai eszközök és könyvek beszerzését. Mindig azt vallottam, hogy az oktatásnak lehet ilyen vagy olyan nyelve, de a tudománynak csak egy van, és attól kell tanulni, akitől lehet.

– A tudományos munka mellett, úgy gondolom, munkássága elsősorban pedagógusként jelentős. Mi a matematika tanár hitvallása?

– Legbüszkébb tanítványaim sikereire vagyok. Románia majdnem minden magyar tannyelvű középiskolájában dolgozik egykori tanítványom, és sokan élnek más országban, köztük egyetemi tanárok és tudományos kutatók is. Mindig ahhoz tartottam magam, hogy a gondolkodás alapja az intuíció. Akármennyire komplikált első látásra egy matematikai tétel, ha azt jól választott modellen mutatjuk be, tartalma szinte triviálisnak tűnik. Fontosnak tartom az önálló gondolkodásra való nevelést. Tanítványaimat arra biztattam, hogy ha lehet, a járt utat a járatlanért mindig adják fel, hiszen járt úton csak ismert helyre juthatnak. Nem a lexikális tudás, hanem a tudásvágy és az alkotóerő fontos. Egész életemben tanulva tanítottam. Soha se féltem mások által nehéznek tartott elméletek elsajátításától, ha azokat fontosnak tartottam. Igyekeztem minden alkalmat megragadni, hogy tanítványaim előtt felvillantsak valamit a matematika szépségeiből. Az elméleteket azok alkalmazásai szerint ítélem meg, ezért előadásaimba minél több példát próbáltam beépíteni. Mint tanár, igényes voltam, de az voltam önmagammal is. A nehezebb kérdéseken nem szoktam átsiklani. Matematikusnál fontos az önbizalom és a küzdeni tudás, akár az élsportolóknál, különben képtelen komolyabb feladatok megoldására.
A vizsgákon mindig nyugodt, türelmes és igazságos próbáltam lenni. Elítélem az ironikus tanári magatartást. Mindig óvakodtam attól, hogy tanítványaim előttem feszélyezve érezzék magukat.

– Mégis mi az oka annak, hogy olyan kevesen választják a matematikát, és a diákok többsége egyre jobban idegenkedik a tantárgytól?

– A többi tudományhoz képest a matematikában használt fogalmak elvontabbak. Elsajátításukhoz néha sok munkára van szükség, példákat, sajátos eseteket kell ismerni és feladatokat kell megoldani, ami általában nem egyszeru dolog, mert az mindig alkotó tevékenységet jelent. Másrészt, a számítógép megjelenése és nagymértékű elterjedése – nyugodt lelkiismerettel jelentem ki – több rosszat hozott az oktatásra, sőt a nevelésre is, mint jót. Megváltoztatta a gyermekek egymáshoz, környezetükhöz és tanuláshoz való viszonyát. A számítógéptől függő gyerekmekek virtuális világban élnek. Megtanulnak gyorsan reagálni, másodpercek alatt tudnak megkeresni információkat, de nem gondolkoznak mélységben. Nem képesek konkrét élethelyzetekben racionálisan cselekedni, ha a szülők nem elég okosak és nem irányítják az életüket úgy, hogy az egészséges kommunikáció megmaradjon. Attól tartok, hogy a probléma gyökere a profithajszában keresendő. Sokan gazdagodtak meg olyan játékok kitalálásával, melyek a gyermeket fokozott izgalmi állapotba hozzák, de nem járulnak hozzá a logikus gondolkodás és az alkotókészség fejlesztéséhez.
A számítógép és az internet előnyeit nyilván ki kell használni, de ezt csak úgy lehet, ha megváltozik az egész oktatási rendszer. Jelenleg a gyermekek nyolc órát ülnek az iskolában, és még feladatot kapnak otthonra. Ahhoz, hogy feladataikat teljesíthessék, többet kell dolgozniuk, mint sok felnőttnek. Nem csoda tehát, hogy elpárolog belőlük minden lelkesedés a tanulás iránt, és sokan a számítógépes játékok narkotikumának esnek áldozatul. Ez a kérdés egyik oldala. A másik az, hogy a matematika eredményes tanulásához motivációra és – amint említettem – sok munkára van szükség. A mindennapi motiváció biztosítása a tanár részéről is sok munkát és rendkívüli képességeket tételez fel. Segíti-e a mostani helyzet a tanárok ilyen szintű tevékenységét? Vonzóvá teszi-e a tanári hívatást tehetséges fiatalok számára? A válasz egyértelmű: nem, mert a tanár társadalmi megbecsültsége ma szégyenletesen alacsony fokú.

– Ha Öntől azt kérdezi egy tizenéves, hogy mire jó a matematika, mit válaszol professzor úr?

– Azt válaszolom: akármit tanul is, a matematikára szüksége van. A tudomány és a technika mindig együtt haladt a matematikával. Matematika nélkül ma elképzelhetetlen az emberi tevékenység szinte minden területe, az információközléstől az űrhajózásig. Emelett a matematika önmagában is nagyon szép azok számára, akik komolyan veszik.
A kérdésnek van egy másik vetülete is. A matematika tanulása kiválóan alkalmas az intuíció és a logikus gondolkodás fejlesztésére. Alkalmas az alkotási és a szabatos kommunikációs készség fejlesztésére. A matematika tanításának nevelő hatását nem lehet túlbecsülni. Végül, de nem utolsósorban, a matematika tanulása arra is jó, hogy széles körben alkalmazható, fontos ismeretekre tegyünk szert.

– Az ön szakterülete hol és hogyan kapcsolódik más tudományokhoz vagy a gyakorlati élethez?

– Én általában az alkalmazott analízis olyan kérdéseivel foglalkozom, melyeket a tudomány az utóbbi évtizedekben vetett fel. Maga az analízis, XVII. századi megjelenése óta, szorosan kapcsolódik az algebrához, mértanhoz, mechanikához és más tudományágakhoz. Elsősorban az teszi fontossá, hogy a mozgást függvényekkel lehet leírni, és ezek tanulmányozása éppen az analízis tárgya. Az utóbbi időben a nemlineáris jelenségek a tudomány homlokterébe kerültek, mert egyfelől a matematika elérte azt a fejlettségi fokot, hogy ilyen kérdéseket lehet modellálni, másfelől a modern számítógépek lehetővé teszik a numerikus adatok feldolgozását. Például, folyadékok porózus anyagokban való áramlásának leírása (a homogenizáció elmélete) annyira összetett, hogy szükség van az analízis legújabb módszereire és a legjobb számítógépekre. A kőolaj ásványi kozetekben való szivárgásának vagy a test véredényeinek matematikai modellálása szükségessé teszi a fraktálanalízis alkalmazását, amely technikai szempontból az egyik legigényesebb elmélet. Mindezek a kérdések jelenlegi doktorandusaim és jómagam kutatási témái.

– Mennyire tartja fontosnak az anyanyelvű tanítást? A Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanáraként szükségesnek látja-e az önálló Bolyai Egyetem visszaállítását?

– Ha tárgyilagosak akarunk maradni, akkor látnunk kell, hogy az egykori Bolyai Egyetem valójában tanárképző volt. Nem voltak meg a szükséges feltételek ahhoz, hogy rövid élete folyamán tudományegyetemmé váljon, a szó klasszikus értelmében. 1949-ben a román kormány a Bolyai Egyetem magyar állampolgárságú tanárait választás elé állította – vagy felveszik a román állampolgárságot és lemondanak a magyarról, vagy megszüntetik alkalmazásukat. A legtöbben áttelepültek Magyarországra. Itt maradt a Bolyai Egyetem hiányos tanári testülettel. Így kénytelenek voltak középiskolai tanárokat alkalmazni egyetemi katedrákra, és ezek közül kevesen voltak képesek komoly kutatási tevékenységre. A Humboldt-féle felfogás szerint, az egyetem nem iskola, hanem olyan tudományos intézmény, ahol felsőfokú oktatás folyik, és joga van doktori címeket adományozni. A Bolyai Egyetem nem ilyen volt.
Ma is, sokkal kedvezőbb humánfeltételek mellett, legalább húsz évre lenne szükség ahhoz, hogy az esetleg beindított felsőoktatási intézmény igazi univerzitássá váljon. (Erre vonatkozóan jó példa a Ferencz József Tudományegyetem, amely az állam és a nagylelkű adakozók messzemenő támogatása mellett is csak évtizedek után tudott a kívánt szintre emelkedni.) Magyar nyelvű tudós professzor ma is kevés van Erdélyben, és azt kinevelni nem könnyű feladat. Idővel, természetesen, kialakulna, megfelelő támogatással és háttérrel. (Ahol tó van, lesz béka is.) De egyáltalán nem véletlen, hogy ebből a szempontból megoszlik a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanári kara. Nagy erőfeszítések árán elértük, hogy egyetemünkön a magyar diák elvégezhet akármilyen szakot anélkül, hogy tudna románul, kivéve talán a jogot, ahol kötelező román nyelvű előadások is vannak. A magyar diákság rovására semmilyen diszkrimináció nincs. A tanárok szempontjából más, hiszen a magyar nyelv és irodalom, valamint a politológiai tanszéken kívül nincs önálló magyar tanszék. Ezek felállítása indokolt volna a többi karon is, mert egységesebben és hatékonyabban tudnánk sorsunkat alakítani. Viszont már ma is a minket érintő előléptetések, fokozatok megszerzése, a prémiumok odaítélése kérdésében mi döntünk, a román kollegák nem szólnak bele. Látnoknak kellene lenni, hogy megmondhassuk, mi a jó: különálló egyetem, tanárképző, vagy csak önálló tanszékek. Nyilván, a jövő szempontjából az önálló intézmény lenne jobb, mert a jelenlegi magyar tagozat törvényi háttere egyenlő a nullával, de szakmai szempontból nagy előny, hogy a tanárok, kutatók nem elszigetelten dolgoznak, hanem nagyobb egységekben. Mindenki tehetsége és szorgalma szerint halad, lényegében ugyanolyan lehetőségei vannak, mint román anyanyelvű társainak. Matematikus előmeneteléről matematikusok döntenek, nem más szakosok, lobbik alapján, ahogy ez bizonyos egyetemeken szokás.
Ki tudná megmondani, mennyire támogatná az állam az új, önálló egyetemet? Többségi akarat ellenében lehet tartós megoldást találni? (Ne feledjük, a Bolyai Egyetemet megszüntető erők ma is aktívak és hatásuk nem lebecsülendo!) A Sapientia mellett Kolozsváron egy újabb, külföldi támogatásra szoruló intézmény létrehozása értelmetlen. Másrészt, a Bolyai Egyetem számottevő javakkal rendelkezett, és ezekről végleg lemondani nagy hiba volna. Íme néhány kérdés, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni!
Véleményem szerint, a meglevő kereteket egyetemünkön tovább kell bővítenünk a magyar tagozat jobb működése céljából. Szakmailag is tovább kell erősödnünk. A fent taglalt problémák ellenére fő célunkról nem szabad lemondanunk. Tovább kell munkálkodnunk „egy minden tekintetben korszerű erdélyi magyar tudományegyetem” megteremtése érdekében, a már említett 1990-es Nyilatkozatnak megfelelően.

– Milyen gondolatot, ajánlást fogalmazna meg a mai fiatalok számára?

– Jól válassza meg ki-ki a pályáját, tehetségének megfelelően. Ha valaki jól választja meg a pályáját, sikerélményei boldoggá tehetik, ellenkező esetben örök életre megnyomoríthatja magát. A magánéletének is biztos alapot teremthet a jó pályaválasztás.
Minden ember egy csoda. Gondoljunk csak arra, mekkora csoda a fogamzás, és véletlenek sorozatától függ, hogy milyenné fejlődünk. Mindenki bizonyos képességekkel születik, és ezeket kell fejleszteni, nem azt, ami nincs. Az ember azzá legyen, amire való, és ebben őt a közösségének a legnagyobb mértékben kell segítenie. Nyitott szemmel kell járni-kelni a világban. Döntéseink életünk minden pillanatát befolyásolják. Természetesen, a szerencse szerepét sem szabad leértékelni, azonban a szerencse készenléti állapot az adódó lehetőségek kihasználására. Ezért segítenünk kell a szerencsénket tanulással és kitartó munkával. Munka nélkül nem számíthatunk sikerre.
Madách Imre leírta az Úr végső szavát: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!”''


.: tartalomjegyzék