Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Október
2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - November
Demény Péter

Ha nem járt ott (Jász Attila: Xantusiana, avagy egy regényes élet kalandjai)

Isteni szerencse, hogy Xántus Jánosnak volt egy anyja. Egy anyja, akihez leveleket írhatott a távoli „Ámerikából”, aki után vágyhatott, akinek egy-egy gesztusa fájhatott neki, de akinek természetesen mindig és mindent megbocsátott, s akihez hazatért, hogy aztán ismét elbúcsúzzon tőle.
Tehetséges költők-írók kezén a valóság „valóság”-gá válik: megfűszereződik, megmazsolázódik, megbolondul. Jólesően s esztétikai értelemben színvonalasan bolondul meg (szeretném itt felhívni a figyelmet arra a különbségre, amellyel a „hülye”, illetve az „őrült” szót hangsúlyozzuk: az előbbit megvetően és/vagy szánakozva, az utóbbit rokonszenvvel és/vagy tisztelettel.) Holott (vagy éppen azért, mert) egyetlen mozdulatról van szó, arról, amely a referencialitás elemeit egy ironikus regiszterbe emeli s ezáltal az árnyalás és a többértelműség lehetőségét biztosítja a számára. Ezt a lehetőséget működteti, ezzel játszik el művében az író.
Jász Attila is ezt teszi. Fogja Xántus Jánost, akiről nagyjából annyit tudunk, amennyit a fülszöveg összefoglal („XIX. századi tudós-hős”) és „Xántus Jánost” csinál belőle, egy alakot, aki elég valóságos ahhoz, hogy higgyünk benne és a költői gesztus következményeként elég fikcionált ahhoz, hogy bármit elhiggyünk róla és neki.
A „bármit” szóban semmi túlzás nincsen. A Harmonia Cælestis-ben Esterházy apjáról is bármit elhiszünk, feltéve, ha érzékeny olvasók vagyunk, és nem reagálunk úgy, mint egyik ismerősöm: „hát mindenki nem lehet az édesapja!” Ilyen értelemben persze Xántus sem „lehet” Xántus, hiszen semmi bizonyítékunk arra, hogy ezeket a leveleket valóban megírta és valóban így írta meg. Annak a mélyebb s a művészethez egyedül illő igazságnak az értelmében azonban, amely egy művet lélegeztet, bármi lehetséges, ami ezt az igazságot nem hazudtolja meg.
Kulcsár Szabó Ernő Esterházy Péterről szóló monográfiáját bírálva Radnóti Sándor érdekes hipotézist fogalmaz meg: „…Esterházy írói jelentőségének egyik legfőbb forrása a kettő – a világra vonatkoztatottság és önmaga nyelvi terére vonatkoztatottság, jelölő nyelv és »létesítő« nyelv, világfelismertetés és világteremtés – hermeneutikus feszültségben való fenntartása és egyensúlyozása.” (Radnóti Sándor: A posztmodern zsandár. In. A piknik. Írások a kritikáról. Magvető, Budapest, 2000. 283.)
Nos, Jász Attila kötetében is ez történik, persze nem az Esterházytól megszokott nyelvi humorral és játékkal. Ám a játéktér megteremtése s a játék szabályainak betartása nagyon is érzékelhető. „Kedves Anyám” – szól az első vers (Európa indiánjai) kurzivált megszólítása és ugyanitt olvashatjuk ezt a rendkívül jellemző és játékos részletet is: „talán nem kalandoztam túl / messze a valóságtól” (11.) „ugye nem / kell magyaráznom neked kedves Anyám miért olyan // rokonszenvesek nekem”, mármint az indiánok, hivatkozik fentebb egy közösen megélt tapasztalatra. E két sor elég billegést teremt ahhoz, hogy a kétely belopakodjon az olvasóba s ezentúl ezzel a kétellyel fogadja mindazt, ami írva van. Ám a szöveg nem elégszik meg ennyivel: „új ember lettem hát új névvel az egy / kori tüzér hadnagy már csak a szí / vemben éldegél tovább // változatlanul / hiányoztok / Anyám.” (Old Shatterhand)
A beszélő tehát egyfelől új identitást kap, választ, alakít magának, másfelől viszont mégiscsak él benne a régi és ez a régi ragaszkodik az anyjához. Ilyen módon ennek az anyának két fia van, két különböző személyiség, ami a változatlanságot legalábbis megkérdőjelezi. „most mindent újra kell tanulnom / akár egy újszülöttnek vagy az / öreg fáknak magamtól mert erre // már nem taníthat meg senki csak / figyelek és szemlélődöm s amit / látok és hallok próbálom beillesz // teni valahogy Új Világomba.” (Újjászületés) Mindent azonban mégsem lehet újra tanulni, tanúság rá a hasonlat is meg az Új Világ egyes szám első személyű ragja is. Hiszen Amerikát mindenki Új Világnak nevezi, ám ebben az új világban mindenkinek magának kell megteremtenie önmagát. Nem beszélve arról, hogy: „bosszantó szörnyen bosszantó hogy / hogyan köthettek ki anyámnak írott / leveleim végül egy olyan könyvben / amelyről semmit sem tudok.” (Bosszantó)
Azt, amit Esterházynál a folyamatosan „érkező” nyelvi gegek, poénok, játékok, a sziporkázó humor teremt meg, ebben a kötetben a kisbetűs mondatok, az áthajlások, az elválasztójel hiánya és a finom kétértelműségek jelzik. Jász Attila beszélője nem fergeteges humorral vagy e humor által konstatálja, hogy identitása megváltozott, s ha megváltozott, talán nem is volt „igazi”, egyetlen és örökkévaló, hanem a mély melankólia örvényében. A párhuzam inkább lehetne a Javított kiadás s még inkább a Törökországi levelek, amelyben szintén egy távoli országban élő ember csodálkozik el azon, csodálkozik rá arra, hogy eltűnt vagy legalábbis megváltozott az identitása – akkor ugyan milyen is volt, hogyan is volt? Ez az idegen is meglepődik a helyi szokásokon, s bár sokkal inkább indiánosul, mint amennyire Mikes törökült, neki is szembe kell néznie a felkavaró ténnyel: idegennek lenni mindig más, mint egy hangsort alkalmazni magunkra; a nyelv eluralkodik az emberen, új fogalmak telepednek rá; őrizni lehet a régi nyelvet, működtetni alig vagy csak a levelek segítségével; csupán őket írva hihetjük, hogy még mindig mi magunk vagyunk, de döbbenetünk legalább olyan mértékű, mint az őshonosoké, akik ránkcsodálkoznak; mi magunkra csodálkozunk.
Ennek a magunkra csodálkozásnak a szép teljesítménye Jász Attila kötete. Szép, mert a versek a maguk szabad lüktetésével az idegenség, bizonyos értelemben tehát a rabság, a kétely, a frusztráció melankóliáját fogalmazzák meg és szép, mert egy színvonalas és hiteles magyarság szólal meg általuk. Szép, mert ezek a frusztrációk nem válnak sem az indulat, sem a gyűlölet motorjává: a szövegek nem arról szólnak, milyen barbár horda is az indiánok, akikről kizárólag felülről lehet és érdemes beszélni. „Xántus” úgy viszonyul az indián szokásokhoz, mint aki egy másik, technikai szempontból nyilván nem annyira fejlett, emberileg viszont magasabb rendű kultúrát ismert meg általuk, egy olyan kultúrát, amely éppúgy a kihalás peremére jutott, mint ahogy a sajátját is oda jutottnak érzi.
Érdekes a kötet játékos mechanizmusa, mert a játék nem nagyon látványos, ennek ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni. „javíthatatlan hazudozó vagyok vagy inkább álmodozó”, „javíthatatlan álmodo / zó ha tetszik hazudozó maradtam” (Hazudozó) – e két részlet, a vers indítása, illetve zárása sem ugyanazt állítja, együttesen mégis olyasmit, aminek, hogy Radnóti terminológiájánál maradjunk, nem annyira a világfelismertetéshez, mint inkább a világteremtéshez van köze. Az Utolsó sor viszont mintha megint visszarántana az előbbibe („nesajnáljatokengemembereknekemisjobbleszmárha”), de az írásmód és a befejezetlenség ismét kétségbe vonja, amit állítani látszik. Miközben az egész könyvet kétségbe vonja a Mea culpa című Levélfogalmazvány Karl Maynak, amelyből kiderül: „kérem nézze meg egyszer az igazi indiánokat ked / ves író úr tisztelt Károlyom ahogy én is megnéztem / őket könyvem megírása után legalább” (119.) Ez persze a LEVÉLfogalmazványok című első ciklusra vonatkozik, de ha abban minden valótlan, ugyan miért hinnénk, hogy a NAPLÓtöredékek nem azok? Ám akár így, akár úgy, Jász Attila Xantusiana című kötete itt fekszik előttem s a két ciklusba rendezett szövegeket bármikor elolvashatom.
Valami olyasmit szűrhetünk le mindebből, amivel Nádas Péter zárja Camus Közönyéről írt esszéjét (A humánus és az animális, In. N. P.: Kritikák. Jelenkor, Pécs 1999. 272.): „Olvasás közben soha nem tudom elhárítani a gyanakvást, hogy Albert Camus mégiscsak megölt egy arabot. Amin az sem változtat sokat, ha nem ő ölte meg.” Jász Attila, illetve Xántus János is járt Amerikában és látott indiánokat. Amin az sem változtat sokat, ha nem járt ott és nem látta őket.



.: tartalomjegyzék