Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Június
2017 - Május
2017 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - December
Molnár Vilmos

Gottfried Barna laudációja

Az első világháború véget értével, az olasz front összeomlásával, Magyarország – történelme során már ki tudja hányadszor – ismét igen súlyos helyzetben találta magát. A Károlyi Mihály vezette Nemzeti Tanács úgy döntött, hogy az antanttal 1918. november 3-án aláírt fegyverszüneti egyezmény után hazarendeli a magyar csapatokat. A katonáknak fegyver és lőszer nélkül kellett megérkezniük Magyarországra. Ismeretesek a Károlyi-kormány hadügyminiszterének, a hírhedt Linder Bélának a mondatai: „Nem kell hadsereg többé! Nem akarok többet katonát látni!” Amennyiben bizonyos csapattestek mégis szervezetten és a rájuk bízott fegyverzettel érkeztek meg, azokat idehaza leszerelték.
Történt mindez akkor, amikor a magyarságot körülvevő népek az aláírt fegyverszüneti egyezségeket be nem tartva mind fegyverkeztek – néha épp magyar állami segédlettel – és készen álltak, illetve már hozzá is kezdtek országrészeket szakítani ki Magyarországból. Súlyos volt a helyzet, de hozzáértő vezetéssel talán még meg lehetett volna menteni a menthetőt. Kifogyhatatlan vastartaléknak ott lett volna a hosszú évekig tartó, a kitartást próbára tevő háború után is önfeláldozó lakosság többségének hazaszeretete, kezdeményezőképessége. Amint ez be is bizonyosodott a Székely Hadosztály esetében.
A Székely Hadosztályról, az általa végbevitt elkeseredett és hősies védelmi harcokról sokáig nem tudtam semmit. A történelem tankönyvek erről nem írtak. A korszakkal foglalkozó, a kommunista időszakban megjelent történelemkönyvek is alig és meghamisítva említették a Székely Hadosztály hősies és tragikus szerepét. Kínos volt firtatni, az igazat kimondani mind a Kádár-kormány, mind a Ceauşescu-rezsim számára. Hiszen került olyan helyzetbe a Székely Hadosztály, hogy egyidejüleg két felé is kellett harcolnia: a Budapest irányába előnyomuló román csapatok és ugyanakkor a Tanácsköztársaság vörös hadserege ellen. S mindezt túlnyomórészt a Székelyföldről önként és saját költségükön Kolozsvárra, a gyülekező helyre felutazott katonák tették. Hiszen még elevenen élhetett bennük az 1916-os székelyföldi román betörés és gyászos következményeinek emléke. Ha valaki, hát ők motiválva voltak családjuk, szülőföldjük védelmében.
Meg kell mondanom, még olyan véleményt is hallottam jó pár évvel ezelőtt, hogy Erdély azért veszett el, mert a Székely Hadosztály katonái hagytak csapot-papot, és hazamentek pityókát szedni. Hogy ez mennyire valótlan állítás, hogy mennyire nem így zajlottak a dolgok, azt épp Gottfried Barna két tanulmánya tisztázza, amelyek a Székelyföld folyóirat tavaly februári és idei januári számaiban jelentek meg. Nem az én feladatom a részleteket ismertetni, az érdeklődők elolvashatják a szóban forgó írásokat. Aminthogy nagyon sokan már olvasták is, amikor az interneten utánanéztem, meglepődtem, hányszor és hány helyen történt már utalás ezekre az írásokra. Amennyiben igaz, hogy egy szakdolgozat súlyát, fontosságát az adja meg, hányszor hivatkoznak rá, máris elmondható, hogy igen lényeges, ködöt oszlató tanulmányokról van szó.
Gottfried Barna történész, a nyíregyházai levéltár főlevéltárosa, Nyíregyházán él, de mint egy interjúban elmondta, családja ezer szállal kötődik a szomszédos elcsatolt területekhez. Saját bevallása szerint a 2004. december 5-i, az anyaország határain kívül élő magyarság számára annyira szomorú magyarországi népszavazás után állt rá teljes gőzerővel a téma kutatására. Székelyföldön sem először jár, többször is tartott már előadást székelyföldi városokban ezzel a témával, legutóbb idén júniusban Csíkszeredában is, épp egy, a Székely Hadosztályról szóló konferencia keretén belül. És – ha már csíkiak vagyunk, ne hagyjam ki – megfordult nálunk egy-egy izgalmasabb jégkorongmérkőzésen is. Igaz, nem mint Sport Klub-drukker, hanem mint a Ferencváros szurkolója, de amint György Attila kollégám megjegyezte: az se rossz.
Hadd idézzem Gottfried Barna válaszát, amikor e-mail-ben megírtam neki, hogy a Székelyföld szerkesztősége Székelyföld-díjjal méltatja a lapban megjelent írásait, idézem: „Onnan kaptam az elismerést és szeretetet, ahová én is szívesen sugárzom. Felemelő és boldoggá tesz.”
Végezetül talán még csak azt említeném meg, hogy a Székelyföldben publikált írásainak és a Csíkszeredában tartott előadásainak máris lett olyan visszajelzése, eredménye, hogy egy csíkszeredai lakos, Léstyán Dénes közvetítésével sikerült felvennie a kapcsolatot a Székely Hadosztály egy már elhunyt katonájának fiával, aki, ha jó tudom, megígérte, hogy megírja az édesapja által még életében elmondott harci emlékeit. Nem akárkiről van szó, hanem a Székely Hadosztályon belül is a harcok legnehezebbjét vállaló, úgynevezett Szántó-különítmény – amelyik csupa csíki katonából állt – vezetőjéről, a csíkkozmási Szántó Lőrincről.
Köszönjük Gottfried Barnának, hogy a Székelyföld folyóirathoz fordult írásaival, reméljük, hogy az elkövetkezendőkben is ezt teszi, és őszintén gratulálunk a díjhoz.


.: tartalomjegyzék