Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Június
2017 - Május
2017 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Február
Pieldner Judit

Anatómia és poézis (Farkas Péter: Nyolc perc)

Téma és módszer talál egymásra Farkas Péter Kölnben élő magyar író legújabb könyvében. Az öregségről írni, ilyen kíméletlen részletességgel, egyrészt nagyfokú empátiát, másrészt szinte gerontológiai szaktudást követel meg. A szerző olyan témához nyúl, amelyről nem szívesen gondolkodunk: mi az öregség, hová lesz az egyén, amikor megszűnik az emlékezet és leépül a test, hogyan viselhető méltósággal egy olyan élethelyzet, amelyben az egyén elszigetelődik a külvilágtól, és egy más mértékkel mért, saját időben kezd élni.
A kisregény/elbeszélés megközelítése tárgyilagos, pátosztól mentes: egy öregember és egy öregasszony történetét, pontosabban történetének hiányát beszéli el. Erről szól a könyv, a létezés határára kerülő, leépülő test és tudat köré már narratíva sem keríthető: „Az egykor világosan besorolható és rendszerezhető szerepeket képviselő én egyszerűen széttöredezett, szétporladt, mint egy homokember. A homokszemcsék azonban befelé peregtek, és akár a csillagpor, továbbra is őrizték a múlt nyomait. Magukba szívták az öregasszony életének nedveit, ahogy az olajos földre szórt, majd fölsepert homok szívja magába a zsíros anyagot. Az én és a történet fikciójának helyén pusztán a történés áramlott, hol csendesen, szinte mozdulatlanul, máskor dúltan, ajzottan, vagy éppen csak szivárogva a csüggetegség iszapjában.” Az emeleti lakásba szoruló két főszereplő már nem részese a nagy elbeszélésnek, életükben nincs történet, csak kényszeresen ismétlődő gesztusok, mozdulatok, napról napra ugyanazok az – egyre inkább kihívássá váló –élettani folyamatok, szükségletek. Álmok, víziók váltogatják a gyakran öntudatlan ébrenlét állapotát.
Az identitás konstrukciójában alapvető szerepet játszik az emlékezet, a múlt, jelen és jövő elkülönült észlelésének tudata. Az öregasszonynak „elmaradt az emlékezete”. E képesség hiányában, az időt kizárólag csak a jelen pillanatokban érzékelve éli (?) mindennapjait: „Az idő egyágú folyamként áramlott át rajta, és ebben a folyamban, miként a különféle áramlatok, elválaszthatatlanul hullámoztak a hagyományos értelemben múltnak, jelennek és jövőnek nevezett fikciók érzetei.” Nincs, ami összetarthatná az identitást, már nem az agy emlékszik, hanem a bőr, az idegek, az ösztönök, eltűnnek a szerepek, a maszkok, marad a puszta biológiai realitás. A név hiánya is jelzi az identitástól való megfosztottságot: „legelőször a név bomlik el, előbb, mint a vér, a lélegzet vagy a sejtek”.
Az öregember, maga is a fizikai és szellemi leépülés áldozataként, az ellenállás utolsó lehetőségeivel kísérletezik, kialakítja saját mikrovilágát, elvégez minden soron következő mozdulatot, mintha azzal fenntarthatná a múló időt. Az élőhalott társával való kommunikációnak, érintkezésnek valóságos művészetét dolgozza ki. Egy másik hullámhosszon, eltérő grammatikára alapozva, rituális gesztusok és mozdulatok nyelvén „társalognak”, a hétköznapok, az élők és élettelenek világától távoli, kozmikus téridőben. Együtt az egymásrautaltság, tehetetlenség és kiszolgáltatottság különböző fokozatait élik meg, tárgyként kezelik őket, nevetnek rajtuk, szétválasztják fekhelyeiket, elköltöztetik őket a földszinti sötét lakásba. A kettejük kapcsolatát ragadja meg az írás, valamivel több mint nyolc percben.
A címválasztás megítélésem szerint nem a legszerencsésebb, ugyanis a szövegtesttel magával aligha kapcsolható össze. A fülszöveg szolgál magyarázattal arra, hogy tulajdonképpen melyik „nyolc percre” kell gondolnunk: „Ha hirtelen – egy pillanat alatt – meghalna a Nap, ebből nyolc percig nem vennénk észre semmit, mert nyolc percig tart, amíg a sugárzás eléri a Földet.” Az öregember és az öregasszony „halálgyakorlatainak” és a Nap halálának összekapcsolása kissé erőltetett, a csillagászati időperspektíva beidézése nélkül is működni látszik a szöveg.
Mitől működik, válik olvashatóvá az öregség testszagát, nedveit, viszolyogtató részleteit sorjázó írás? Leginkább attól, hogy a látleletbe illő objektivitást és minimalizmust rejtett esztétikum ellenpontozza, immanens és transzcendens kiegészíti egymást. Az írás szinte durván szembesít az öregedés anatómiájával és perspektívájával, viszont fel tudja mutatni annak belső szépségét, poézisét, a két öreg kapcsolatának kívülállók számára nehezen racionalizálható harmóniáját. Ez a kettősség adja a szöveg sajátos arculatát, ebben rejlik hatása is. Végül a „történet” váratlan fordulatot vesz, a kietlenség, az üresség képeit hirtelen valami más váltja fel, a virágokkal teli kertben az öreg szerelmesek önfeledt csókjával zárul az elbeszélés.
A szöveg nehéz feladatot vállal, amikor az öregember tudatvilágát kívánja feltárni, hiszen az öntudatlanság, az érzékelés, az észlelés határvidékét kell bejárnia, olyan impulzusokat, mentális folyamatokat tolmácsol, amelyek nehezen verbalizálhatóak. A tudatelemzés folyamát, koherenciáját megtöri két idegen elem, egy betegellátási árjegyzék valamint egy ismeretlen rendeltetésű levél beékelése a próza szövegébe, ezek megzavarják a szöveg ritmusát, és szerepük nem nyilvánvaló, nincs különösebb hozadékuk. Ettől eltekintve gördülékeny, hiteles, lefokozottságában és naturalizmusában líraivá minősülő prózát olvashatunk. Nemcsak a név nélküli, pusztán öregemberként és öregasszonyként emlegetett szereplők, hanem az írástechnika is Mészöly Miklós Filmjét juttathatja az olvasó eszébe. Farkas Péter kimért tárgyilagossággal ír, ráközelít a szereplők legapróbb mozdulataira, végigpásztázza a részleteket, a mészölyi próza „kameramozgását” idézve fel.
A széteső identitás, a felbomló idő összefüggésében a két szereplő (nem-)története parabolisztikussá növekedik. Az írás végső soron esszé a szeretetről, az egymás iránti türelemről, amelyről ilyenformán nemcsak közhelyekben lehet beszélni.

(Budapest, 2007, Magvető)


.: tartalomjegyzék