Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - április
Nagy Pál

A Hitel folyóirat húsz esztendeje

1988. november 2-án – Illyés Gyula születésnapján – jelent meg Budapesten a Hitel első száma. Nemrég, a huszadik évforduló alkalmával terjedelmes-rangos antológia látott napvilágot – Papp Endre szerkesztésében, a Hitelért Alapítvány kiadásában – azokból az írásokból, melyek ezeken a hasábokon jelentek meg ebben a húsz esztendőben.
A visszaszerzés reménye című kötet 612 oldalán valóban újraolvasásra érdemes szövegek – tanulmányok, versek, novellák – kaptak helyet az antológiában. Elmondhatjuk: nem akármilyen bőség zavarával kellett ezúttal megküzdenie a szerkesztőnek, hiszen a kezdetben havonta kétszer, majd – 1990 végétől – havilapként megjelenő Hitel két évtizedének összesen több mint 30 000 oldalnyi anyagából válogatta egybe azokat az írásokat, amelyek (döntő többségükben) manapság is igen-igen élő és gondolatébresztő mondanivalójukkal vallanak emelkedett színvonalon egy folyóirat szellemiségének lényegéről, az egyetemes magyar irodalom – szélesebb skálán: egész kultúránk – változatlanul időszerű, izgató kérdéseiről.
A húszéves Hitel születésnapján elhangzott beszédében (Ünnepi est és a harag napja címmel megjelent a lap decemberi számában) Csoóri Sándor főszerkesztő így emlékezett vissza: „1979 őszén Németh Lászlóék sugalmazó lakásában vendégeskedtünk tízen-tizenöten. Czine Mihályra emlékszem, Domokos Mátyásékra, Kodolányiékra, Ikára és Gyulára, Kiss Ferencre és Illyésékre. Ella néni volt a vendéglátó, Illyés pedig a fővendég. Flóra nénivel. Magától értetődik, hogy a beszélgetés óriáskereke Illyés körül forgott, színesen, szellemesen, fölpörgetve az illyési humor szikrázó fordulataival. – Egy lélegzetrésnyi szünetben, magam se tudom, miért és hogyan, én szólaltam meg: – Gyula bácsi, kellene egy új lapot indítanunk (...).”
Ám a szép álomból csak hosszú, nehéz esztendők múltán lehetett valóság! Hogy most, ennek az antológiának a bevezetőjében Csoóri Sándor elmondhassa: „A Hitel húszéves. Ha néhány mondatban kellene összefoglalnom jellemrajzát, azt mondanám, hogy egy kicsit különb mostani önmagánál. Több, mint ami látszik belőle. Ha másért nem, hát azért, mert nem tud felejteni, mert minden idegszálával – a sérültekkel is! – a magyar irodalom és a tragikus magyar sors idegrendszerével fonódik össze. Nem véletlen, hogy az utolsó években Sütő András volt az egyik leghűségesebb szerzőnk (...).”
Úgy vélem, nem véletlen az sem, hogy Csoóri Sándor épp a Sütő András nevét említette, amikor a leghűségesebb szerzőkre gondolt. De nyilván említhetett volna másokat is – sokakat –, akiknek az írásaival találkozhatunk az antológia lapozása közben.
Az, hogy Illyés Gyula sűrűn és meghatározó súllyal van jelen ebben az antológiában (nem csupán szerzőként!) – egészen természetes. Az Illyéshez – az illyési életműhöz – való szoros kötődés határozottan, nem egy vonatkozásban érvényesült mindig a Hitel szerkesztésében – s ez a „szellemi hovatartozás” kiviláglik az antológia egészéből. Ahogyan Németh László és Tamási Áron ugyancsak otthon volt és maradt mindig ezeken a lapokon. Ahogyan nem hiányzik a leghűségesebb szerzők sorából a tegnapi és mai magyar irodalom megannyi jeles egyénisége; csak példaként említem Nagy Lászlót, Páskándi Gézát, Nagy Gáspárt, Borbándi Gyulát, Ágh Istvánt, Kalász Mártont, Tornai Józsefet, Tamás Menyhértet, Lászlóffy Aladárt, Duray Miklóst, Görömbei Andrást, Kiss Gy. Csabát, Beke Györgyöt, Ferenczes Istvánt, Lázár Ervint, Cs. Nagy Ibolyát, Márkus Bélát, Monostori Imrét, Bella Istvánt, Kodolányi Gyulát... (Persze: sokkal terjedelmesebb is lehetne ez a felsorolás.)
Kétségtelen, hogy az antológia gerincvonulatának tengelyében a tanulmányok és az esszék helyezkednek el, – ahogyan a folyóirat egyes számainak is mindig ez a „műfaj” a meghatározó erejű kínálata. Három verse mellett Illyés Gyula is egy tervezett Petőfi képeskönyvből való részletekkel van jelen itt; Csoóritól pedig (ugyancsak versei tőszomszédságában) „a kör közepén” lévő Illyés Gyulára emlékező esszét olvashatunk. (Illyés az az író – jegyzi meg Csoóri –, „akinek a helyét nem cserélhetnénk föl senkiével”.)
Miként a címlapon is látható: irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat a Hitel, s a húsz esztendő termésének legjavát szemléltető antológia elsősorban a magyar irodalom könyve. Hangsúlyozottan érvényesül ez a kötet egészében: főként az irodalmi tárgyú írások szerzői szólnak itt arról, hogy voltaképp milyen eszmények határozták (s határozzák) meg a szerkesztői törekvéseket; hogy mi az, ami a Hitel célkitűzéseiről, arculatáról legtöbbet, leghitelesebben elárul. Azonban: ide – ebbe a gondolatkörbe – sorolhatjuk azokat a tanulmányokat, esszéket is, amelyek a magyar kultúra, a szellemi világ nem kimondottan irodalmi-művészeti, hanem inkább történelmi-társadalmi vonatkozásait, jelenségeit veszik szemügyre. Hisz Sütő András is azt vallja ezen a helyen, hogy „erdélyi irodalomról, mairól beszélni azt jelenti, hogy a sorsunkról kell beszélni, s arról, hogy ennek az irodalomnak a műveiben miként fog ez majd valamikor kicsapódni”, s a mi sorsunk, megmaradásunk távlatos esélyeit mérlegeli, amikor mezőségi, pusztakamarási emlékek vonzásában anyanyelvünkről való tűnődéseit rögzíti esszéjében. (Erdélyi sors, erdélyi irodalom, 1992; Édes néném, ne hagyj el!, 2006)
Az elvontságok öncélú játékaitól mentes irodalomeszmény jegyében szól Görömbei András (Irodalom és nemzeti önismeret című tanulmányában) – mondván egyebek között: „Irodalmunk egyik fő vonulatának minden időben a nemzeti felelősségtudat volt az ösztönzője. A régi századokban is ez vetette föl újra és újra a nemzeti lét lenni vagy nem lenni kérdését, mellyel Mohács óta folyton szembesül irodalmunk. A kiegyezés után némiképp háttérbe szorult ez a gond, Trianon azonban új dimenziókkal súlyosbítva tette ezt újra tragikusan időszerűvé. Jórészt ez a közösségi felelősség telítette irodalmunkat morális és szociális érzékenységgel is.” (S némely korunkbeli széplelkeket meghökkentve idéz a vérbeli homo aestheticus Kosztolányi Dezsőtől: „Aki csak a mester címre tart igényt, s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye.”)
Pusztító megosztottságunk idején, neo-liberális képzelgések fennforgása közepette, vészesen globalizálódó mindennapjainkban nem lehet igenlő rábólintás nélkül olvasni ennek az antológiának azokat a darabjait, amelyekben az égető magyar sorskérdések, nemzeti gondok valamely vetülete nyert tisztázó-figyelmeztető megfogalmazást. (Többek között Fekete Gyula, Mórocz Zsolt, Beke György, N. Pál József, Péntek János, Papp Endre, Tőkéczki László írásaira gondolok.) Örülhetünk, hogy ebben a sorban nemegy erdélyi magyar írástudó is jelen van az antológia lapjain.
Időtálló szellemi értékeink védelmében, legnemesebb eszményeink hűségeseiként azért küzdött egykoron a magyar írók lelkes csapata, „hogy legyen egy olyan lap, amelyik nem enged felejteni. Vagy rákényszerít minket a szigorú emlékezésre” – ahogyan Csoóri Sándor fogalmazott A visszaszerzés reménye címmel útjára indított Hitel-antológia élén. Húsz esztendeje teljesíti ezt a nemes óhajt egy folyóirat – a töretlen továbbélés reményével.


.: tartalomjegyzék