Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Augusztus
2017 - Július
2017 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2006 - December
Kisné Portik Irén

A fenyő hasznosítása a Székelyföldön

A FENYŐ A VALLÁSI ÉLETBEN

Az örökké zöld fenyő az élet fája, az örökélet jelképe. Krisztus keresztfáját is fenyőből ácsolták. Jelkép értékű, hogy az örök élet fáján múlt ki az, aki az örökélet metaforája lett a keresztény világban. A jeruzsálemi térségben az olajfa van többségben – a Gecsemáné kert például olajfaliget –, de keresztfának igen görbe és kemény faféleség. Ezért esett a választás az alekkói fenyőre.
Míg a lombhullató fák terebélyes termetükkel nyerik el az ember csodálatát és válnak köztisztelet tárgyává, addig a fenyő örökzöld színével, sudár alkatával lett népek szent fájává. Az ószövetségi pogányok is fákat imádtak. Illés, mielőtt a Hóreb hegyén Isten választottjává lett, egy fenyőfa alatt fohászkodott: „…és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött…”, „…és lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt…”
A keresztény világ karácsonyfája felvillantja az elveszített éden gazdagságát. Díszei a gazdagon termő fát, az ágakon körbefutó füzérek a kísértés kígyóját jelentik. A csúcs nyolcágú csillaga, a betlehemi csillag mintegy garanciája az elveszített paradicsom visszaszerzésének.
A fenyőfát a karácsonyfaállításon (valamint a bútorkészítésen) kívül sokkal több célra fel tudták használni őseink.

KÉREGEDÉNYEK

A fakéreg hasznosításának lehetőségét már a régiek felismerték. Plinius a Naturalis historia című nagyszabású művében írja le és rendszerezi (többek között) a fakéreggel kapcsolatos ismereteket. A kéregből leggyakrabban tartó-, illetve tároló-alkalmatosságot készítettek.
A gyergyói ember a fenyőfa minden „porcikáját” felhasználta. A rendelkezésére álló fakérgek megmunkálásának módját is ismerte. A kéregből kászut készített, hogy az erdei gyümölcsöt frissen és épen szállítsa otthonába.
A kászu téglalap alakú fakéreg-darab, a kisebbik középátlója mentén kettőbe tűrt, vékony hánccsal vagy fenyőággal az oldalán összetűzött, kéregfüllel ellátott időleges tartóalkalmatosság. Luc-(veres-) és jegenye- (fehér-)fenyő kérgéből készítették, mert ezek őshonos fenyőfajták a Székelyföldön.
Fadöntéskor a terebélyes fák kérgéből melegítő edénynek való kászut is készítettek. Az összeillesztett oldalakat 8-10 cm átmérőjű, hosszában végighasított hasábfák közé szorították, s azok meghegyezett végeit földbe verték. Az ilyenképp rögzített kászuba vizet öntöttek, ebbe a tűzön felforrósított követ óvatosan beléengedték. A kő felmelegítette a vizet, amit kimerve lehetett hasznosítani.
A tároló-alkalmatosságáról elnevezett kászutúró a fenyőgyantától sajátos ízet nyerő élelmek közé tartozik. A kászuba gyömöszölt juhtúró tovább megőrzi frissességét, jóval később csípősödik, penészedik, mint különben. A lucfenyő kérge megakadályozza a kövér túró zsiradékának kiolvadását. A kászutúróról Orbán Balázs is feljegyzi: „Juhaik tejéből azt a híres kászutúrót csinálják, mely fenyőhéjba takarva felséges eledel, csak kár, hogy soká nem áll el.” Azt, hogy a fenyőfa jó hatással van a sajtra, túróra, a lombhullató erdőségek mellett élő pásztorkodók is tudták. Sajtszárításra ők is fenyőlapítót használtak. A túrót fenyődézsában gyúrták.
A pásztorok sót, zsírt és egyebet tároló dobozkák készítése mellett erdei kunyhóik tetejének fedésére is használták a fenyőkérget, mert: „melegben hűvös”, hidegben pedig „megfogja a meleget”. A kunyhók hideg és nedves földjét fenyőkéreggel borították be, így jogosan állíthatta magáról a pásztor, hogy „kéreg alá búvunk, mint a féreg”.
A kérget természetesen frissen kitermelt fenyőkről, és nem élőfáról csupaszították le. Ehhez egy kommunikálásra kész, szervezett közösségi kapcsolatrendszer kellett, s az, hogy a fákat nem titokban vágták, a nélkülözhető részeket nem elprédálták, hanem annak adták, akinek éppen szüksége volt rá.
A kászut májustól augusztusig készítették, mert később a nedvkeringés meggyengülése után nem lehetett lehúzni a kérget a fáról. Urunk színeváltozása (aug. 6.) után nem jött le a fakéreg.
A megüresedett kászukat nem dobták el. Amíg hasznát lehetett venni, még a grófi gazdaságban is tartottak benne valamit.
„…vagyon két fakéreg kászú egyikben negyvenkét kis orsó vagyon…mellyen vagyon…egy kétejteles kászúkéreg…egy zádogfa ó kászú…”

A FENYŐKÉREG MINT CSERZŐANYAG

A kutatások jelenlegi álláspontja szerint a bőrkiképzés ázsiai eredetű, innen terjedt el az egész világon. Az óegyiptomi múmiák lábbelijei cserzett bőrből készültek, a falfestményeken felismerhetők a cserzés folyamatának mozzanatai is. A perzsa és babiloni bőrművesség igen híres volt. A mesterség valószínűleg arab közvetítéssel jutott el Európába. Ázsiai gyökerű a marokkói marangin, a Safiban tökéletesedett szattyán, valamint a kordovai, kordován bőrféleség – ezek a jelzők a nyelvhasználatban a kidolgozás módját minősítik. (A Kolozsváros olyan város... kezdetű népdalunk is rézsarkantyús kordován – technológiával kiképzett – bőrcsizmáról énekel: „Kordován csizma a lábába”, „Sárig sarkantyú van rajta”.)
A honfoglalás korában külön bőrkikészítő eljárást ismertek az oroszok, a törökök és a magyarok. A bőrkikészítés és -feldolgozás a legkorábban mesterséggé önállósuló és leghamarabb iparággá fejlődő tevékenységek egyike lett.
A gyergyói székelynek tudomása volt a fenyőkéreg cserzőanyag-tartalmáról. A gyergyói erdőségek vadállományából, valamint a háziállatokból származó bőrök feldolgozásakor jól fogott a fenyvesek gazdag lucfenyő-(Picea excelsa)kínálata. Ez a fenyőféleség adta minden idők egyik legfontosabb és legolcsóbb cserzőanyagát. Ennél valamivel alacsonyabb a jegenyefenyő vagy fehérfenyő (Abies pactimata vagy Abies alba) csertartalma, de mindkét fajta kérge felhasználásra került.
A cserzőanyag nyerése szárítással, őrléssel, áztatással, főzéssel történt. Az így nyert vörösesbarnás (csersav-) folyadékba tették az előzőleg mészlébe áztatott és szőrtelenített bőröket. A cserzés megakadályozta a bőr mint élő anyag természetszerű felbomlását. Az így kapott bőr szívós, rugalmas, tartós anyaggá alakult át, s a lábbeliféléktől a szíjakig többféle tárgy készítésére vált alkalmassá.
A folyamat során a cserlé vörösesbarna színezetet adott a bőrnek. Erről a módszerről nevezték később, a mesterségek önállósulása idején művelőiket vörös- vagy veresvargáknak. A fehér-tímárok ugyancsak bőrkikészítéssel és -feldolgozással foglalkoztak, csakhogy a hajdani ázsiai módszerekkel. Ők a bőrt timsóval kezelték cserzés helyett, s az így kapott bőr fehér lett. A ’tímár’ szó feltételezhetően a ’timsó’-val rokonítható, míg a ’varga’ megnevezés a ’varrni’ igéből önállósult.
Gyergyóban a XVIII. századig – amikor többnyire örmény kezdeményezésre tímár-cégek jelentek meg – bőrkikészítéskor szinte kizárólag népi ismeretek álltak az emberek rendelkezésére. Amikor a vargák és a tímárok már céhekben dolgoztak Gyergyóban, megszűnt a hajdani módszerbeli különbség a bőrkiképzésben. Ezt látszanak igazolni a verestímár és fehérvarga felcserélt jelzőjű összetételek. Időközben a tímárok és vargák a céhtörvények módosításáért folytatott egymás elleni küzdelmükben kölcsönösen elperelték hol az egyik, hol a másik eljárás alkalmazási jogát. Így a XVIII. században már cserző tímárok és timsóval dolgozó cserzők küzdöttek a piac megtartásáért. Mindez a népi jellegű bőrkészítést Gyergyóban alig befolyásolta. Ezt a népi mesterséget csak a gyáripar terméközöne, a műanyag térhódítása számolta fel.
A fenyőfakéreg cserzőanyag-tartalmának a felhasználása akkor öltött nagyobb méreteket, amikor a fa és a bőr feldolgozása ipari szinten kezdett kiteljesedni. Ez az időszak a XIX. századra tehető. Ekkor már nem télen termelték ki a fákat. A faipar részére a fát májusban vágták, amikor a bőripari követelményeknek is eleget téve le lehetett ’duvasztani’ (hántani) a fenyő kérgét. A kérget csak a frissen kivágott fáról lehetett lehúzni, egy hét elég volt ahhoz, hogy a fenyő kerge ’rásüljön’ a fára. A duvasztást a frissen kidöntött fán végezték. Fejszével körülvágták a kérget, majd hosszában elhasították, és egy vésőre emlékeztető bükkfalapáttal – ’duvasztófá’-val ¬– lehetőleg egy darabban választották le a törzsről. Az így nyert kérget frissen csőalakúra csavarták, és a szárítóállványhoz támasztották. A szárításra tett kéregmennyiséget ilyetén formában ’csikó’-nak nevezték, a felrakott kérget magát pedig ’csikókéreg’-nek. Az állványokat fenyőfarudakból rögtönözték. Hosszúlábú X-et utánzó formában földbe vertek két-három pár rudat, és a csúcsukat összekötötték. Felül rájuk hosszan rudat tettek, erre balról és jobbról nekitámasztották a csőkérgeket, amíg kellően kiszáradtak. Rendszeresen forgatták a kérgeket, hogy egyenletesen száradjanak. Azután szekérrel ún. ’kalodán’ beszállították őket a kéreggyűjtő helyekre, a ’csertörők’-be, ahol csertörő gépek apróra zúzták a kérget. Törmelékét innen a feldolgozóhelyekre szállították.
A kérgétől lecsupaszított fának a legfelső ágait, a „felső két keresztit” meghagyták, hogy a fa bele meg ne feketedjék.

A FENYŐSZUROK

A fanedv hasznosításának kérdése már az ősembert is foglalkoztatta. A fából kifolyó tej gyakran éltető tápanyagként jelenik meg a mítoszokban. A különböző fák nedvei különféle hatóanyagokat tartalmaznak. Ezeket az ember a saját javára tudta fordítani. Egyesek e használati cikkek közül világhírre tettek szert, ilyen a ’kaucsuk’, a gyantafélék közül a vietnámi ’kalambak’-gyanta vagy az illóolajban gazdag kanadabalzsam, az eukaliptuszolaj, a bibliai mirha stb. A Kárpátok fenyvesei ebben a tekintetben is felveszik a versenyt más erdőségek kincseivel.
A fenyőszurok vagy fenyőgyanta a fenyőfélék kérgén helyenként kicsurranó, áttetsző, kellemes illatú, sárgásbarnás ragacsos nedv. Természetes tisztasága, a látvány szépsége, az illat csábítása már a legrégebbi időkben csábítóan kínálta magát a fától való leválasztásra és a kóstolásra.
A fenyőfélék természetes védekezés gyanánt termelik ki magukból a szurkot, ott, ahol letörik egy ág vagy másképp sérül a kéreg. Azt a fát, amelyikből látszólag indokolatlanul folyik a gyanta, beteg fának tartják. Ilyenkor mondják, hogy ’gyöngyözik’ vagy ’sír’ a fenyő. Ezt az állapotot azért tartják betegségnek, mert a tapasztalás szerint a nagyon síró fák rendszerint kiszáradnak vagy a lábukon elkorhadnak. Amikor a szükség megkívánta, mesterségesen létrehozott fasebekből is gyűjtötték a szurkot. Ez természetesen ellentmondott az erdőgazdálkodás ősi eszmeiségének. Ezért ajánlott volt a kivágás után maradt tuskókról, a gyöngyöző vagy éppen síró fákról gyűjteni a kívánt szurkot. Ennek ellenére az ipari feldolgozás kiszolgálására ma is megcsapolják a fákat. Ilyenkor a fenyő kérgét hosszanti irányban bemetszik, és az aljára a folyó szurok felfogására edénykét helyeznek. A sebet időnként megtakarítják a gyantától, és a további termelődés érdekében nem mélyítik, hanem szélesítik, vigyázva, hogy ne okozzák a fa pusztulását.
A fenyőszurkot székelyföldi viszonylatban a gyantatartalom sorrendjében az erdei-, fekete-, jegenye-, luc- és vörösfenyőről gyűjtötték. A megfigyelések azt mutatják, hogy a fekete fenyő bírja a leginkább a csapolást, s legkevésbé a lucfenyő. A legalkalmasabb kászut ellenben lucfenyő kérgéből készítik.
A begyűjtött gyanta tisztítását házilag úgy oldották meg, hogy a gyantás edényt vízfürdőbe helyezték, és lassú tűznél felmelegítették. A könnyebb fajsúlyú szennyeződés (fakéregdarab, falevél stb.) feljött az olvadék tetejére, a nehezebb fajsúlyú gyanta pedig leszállt az edény aljára. Így a szennyezett réteget aránylag könnyen eltávolították.
Az erdélyi főkormányszék jelentése szerint Erdélyben 1847-ig csak Csíkban „gyártottak” gyantát. Fenyőszurokból terpentinolaj-lepárlást ekkor csak Oroszhegyen és Zsögödön végeztek. Gyergyószentmiklóson a ’Szurokfőző’ utcanév a fenyőgyanta-lepárlás emlékét őrzi. A felszegi utcában volt a „szurokfőző masina”, amit egy szászrégeni szász telepített és üzemeltetett, 1850 körül. Később ez elköltözött az akkori város másik végébe, a mai város középszegébe.
A népi időjárásjóslás január 20-ról, Fábián és Sebestyén napjáról azt tartja, hogy ekkor indul meg a nedvkeringés a fákban. Ettől a naptól a fenyőnedv, a tulajdonképpeni fenyőszurok enyhén hígulni kezd, és a nedvkeringés fokozatosan felélénkül. Az időjósló mondókák szavaival élve: „Fábián és Sebestyén napján / A nedv megindul a fák alján” vagy „Fábián- és Sebestyénkor / Az új élet már megindul”. A fahordáskor megsérült élő fák gyógyulása többnyire Fábián, Sebestyén után kezdődik meg.
A Kárpátok erdeiben leginkább a barnamedve számlájára lehet írni az effajta – a fák kérgén megmutatkozó – károkat. Kedvenc csemegéi közé tartozik a fenyőnedvek nyalogatása, s erre Mátyás nap után kerül sor. Általában a bocsos medve szakítja fel a fenyőkérget, kölykeinek. Leginkább a fehér fenyőt kedveli. Az erdőjárók, ismerve az anyamedve természetét, őrizkednek az ilyen jeleket hordozó erdőrészektől.
A fenyőszurok a házipatikák jelentős, régről használt szere. Kenyérkovásszal összegyúrva gennyes sebek, kiütések gyógyítására használták. Disznózsírral összefőzve a tehén berepedt tőgyét gyógyította meg. A juhfaggyúval összefőzött gyantát bőrkeményedés puhítására, megrepedezett bőr gyógyítására használták. Vékony rétegben rákenték egy gyalult deszkára, huzatos helyen megszárították, majd lesúrolták. A porszerű gyantát állatok lábszársebeire hintették. Az igásökrök sérüléseinek gyógyítására is sikeresen alkalmazták. A kézbe, lábba beletörött tövis eltávolítására folyógyantát használtak. Rákenték a sértett testrészre, és rajta hagyták egy ideig. Amikor levették, a tövis is kijött vele.
A kozmetikai cikkeket gyártó iparban a fenyőgyanta ma is a szőrtelenítő kenőcsök alapanyagául szolgál.
Apáczai Csere János háromféle fenyőszurok gyógyászati jelentőségéről írt. A borsikafenyő gyantájáról feljegyezte: „Az ő gomija (enyve) ha tikmonyfejérrel (tojásfehérje) megelegyíttetvén, a homlokra és a vakszemre kenetik, a fő csepegésit megállítja. Temjénporral és tikmonyfejérrel a hasra kenetvén, annak folyóságát megkeményíti.” A fehérfenyő gyantája, „mely mézzel együtt megfőzetvén, a fő és a torok lecsepegései ellen igen jó, sőt akármely külső nyavalyák ellen is használ. De legnagyobb erejek vagyon a sebek felgyulladásának megenyhítésére és azokat az ő enyvességével egybeforrasztására.” A vörösfenyő gyantáját tartotta a legerősebbnek: „Amely enyv ebből foly, legdicséretesebb, szagára, és erejére nézve a terpentinánál erősebb.” Melius Péter is szólt a fenyőszurok „hasznai”-ról: „A szőke lucfönnyűenyvét, folyó szurokját ha megiszod, a veséknek kövét rontja és a farsábát gyógyítja.”
Diónyi darabjait munka közben naphosszat rágták, ezt fogtisztító, gyomorerősítő, erőt adó hatás reményében tették. Ezt hívták rágószuroknak. A gyantarágás szokása nem gyergyói sajátosság, a neolitikumig visszanyúlik. Egy ebből a korból előkerült finnországi leleten a fogak körvonalai jól kivehetőek. A fenyőszurok legjobb tároló alkalmatossága a kászu, amibe diónyi darabokba gyúrva tartották, s szükség esetén elővették, használták. Ha hosszú útra mentek, azt tartották, hogy erőt ad a gyalogláshoz, a fonóban az asszonyok, leányok azért rágták, hogy erejétől szaporán fonhassanak, s hogy rágásától a fonáshoz minél több nyál képződjön. Kiváló szigetelő-dugaszoló alkalmatosságnak bizonyult. A kezdetleges kaptárok, küpük szigetelésére is alkalmazták. Borszéken az első borvizes üvegek dugaszolásánál használták fel. A meszelők, ecsetek szőreinek rögzítésére szintén hasznosították. A gyanta mint kiváló orvosság fenyőkéregbe csomagolva távoli vidékekre jutott el. Tárolásáról még a Lázár grófok is hagyományos módon gondoskodtak, kászúban tárolták; „…vagyon egy nagy kászű szurok… vagy …egy darabocska kászúszurok…” – jegyzi fel a leltáríró 1742-ben.
A megkövesedett fenyőszurokból jött létre a borostyán, aminek a balti népek gyógyító erőt tulajdonítanak. Nyugtató, keringési rendszert serkentő hatása reményében gyöngyfüzérekbe foglalva ütőereken viselik. Természetességéből fakadó sajátos szépsége egyedi esztétikai jelleggel bír.

A FENYŐ TERMÉSÉNEK HASZNOSÍTÁSA

A friss fenyőhajtásokból vagy a piros „csencsók”-ból (fenyőtoboz) készült szirupot ma is előszeretettel fogyasztják, köhögéscsillapító, tüdőerősítő hatásáért. Az erdei fenyő friss, néhány cm-es hajtásait megszárították, és tüdőerősítő teaként fogyasztották. Frissen szedett új hajtásokból fenyőmézet is főztek. Ugyancsak az erdei fenyő és fehérfenyő fiatal hajtásainak forrázatát reumatikus bántalmakra – régi nevén: köszvény és csúz kezelésére – alkalmazták.
A megszáradt fenyőtoboz igen jól ég a tűzön, a szegények tüzelőjeként tartják számon. Tűzgyújtásban igen nagy segítség. Megnevezése igen változatos: Gyergyóban ’csalóka’, ’csencsó’, a Gyimesekben ’bercsóka’ vagy ’csencsó’, Brassó vidékén ’fenyőalma’, a Maros-mentén ’fenyőcsusza’, több vidéken ’fenyődoboz’, Kanizsa táján ’fenyőguba’, a moldvai csángóknál ’fenyőkörte’, Csíkban ’fenyőmalac’, Háromszéken ’fenyősuska’, ’suska’ stb.
A borsikafenyő elhúsosodott, hat-nyolc mm átmérőjű tobozbogyójából, amit ’fenyőmag’-nak, ’borsikabogyó’-nak neveznek, készül a fenyővíz vagy borókapálinka, rokona az angol ginnek, illetve a palócok borovicskájának. Az említett bogyók egyéves korukig zölden maradnak a szó legszorosabb értelmében vett tűlevelek védelme alatt. Telelés után a fagy megkékíti őket, ekkor válnak alkalmassá fenyővízkészítésre. A magvakat megőrlik, vízben erjesztik, majd kifőzik. A fenyővíz nemesi körökben is kedvelt lehetett. Az 1742. évi szárhegyi inventáriumban a Lázár-kastély különböző helyiségeiben vékaszámra találni borsikabogyót, hol ’borsfenyő’, ’fenyőbors’, hol pedig ’fenyőmag’ néven: „…egy parasztláda…fenyőbors mag vagyon benne”; „…egy fenyőfa rosz vedret, fenyőmaggal szinte tele, egy nagy kászút ebben is fenyőmag vagyon…”; „…új fenyő kádacska két véka borsfenyő van benne…”; „két sákban három véka fenyőmagot …”.
A fenyőmag tüdőerősítő, gyulladás utáni regeneráló hatását az orvostudomány is elismeri. A népi gyógyászat szívbetegeknek is ajánlja. Köhögéscsillapító hatásáért meghűléses betegségekre is javallták.
A borókamagra szeszt is szoktak tölteni, s amikor a színe elváltozik, már alkalmas bedörzsölő szer reumás fájások kezelésére.
A fenyőmagot fűszerként is használják, sültek ízesítésére, illetve savanyúságok csípősségének növelésére.
A fenyőrigó, gyergyói nevén „fenyőmadár” borókabogyóval táplálkozik, húsa ezért fűszeres. Régebben lakodalmak, keresztelők sültjeinek elkészítésekor két-három vagy több fenyőrigó húsát összekészítették a szárnyasok húsával, ami kellemes, enyhén fűszeres ízt kölcsönzött az ételnek.
Ritka előfordulású a nehézszagú boróka (Juniper sabina), amit Gyergyóban ’büdös-’, vagy ’bűzös borsiká’-nak neveznek. Magja és friss hajtásai kellemetlen illatanyagot tartalmaznak. Magja magzatelhajtó hatású.

A FENYŐÁG FELHASZNÁLÁSA

Az erdőkitermelés hulladékát sikeresen felhasználhatják a koszorúkészítők. Mivel a fenyő az örökélet jelképe, gyenge ágaiból készítik a végtisztesség és a megemlékezés koszorúit. Erre a célra a fehérfenyő ágai felelnek meg a leginkább.
A fenyőágat Gyergyóban is, mint a Székelyföldön általában, ’fenyőcsap’-nak, vagy egyszerűen ’csap’-nak nevezik. A ’fenyőcsap’ szó ma már eléggé szűk nyelvterületen számíthat közérthetőségre. Többnyire az idősebb korosztály, legfeljebb az erdőgazdálkodás szakmai környezete tudja jelentését, de az ő aktív szótáruknak aligha képezi részét. Az etimológiai szótár csíkmenasági tájszóként jegyzi. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban adatolása egyetlen adatban merül ki, 1768-as datálással, amikor Bereckben egy peres ügy kapcsán feljegyzik, hogy: „…egy fenyő csapot felvett a földről”. A ’csap = ág’ társítás néhány összetett szóban, jelzős szerkezetben is előfordul:
’megcsapolni a fát’ – lenyesni a kivágott fa ágait;
’csapégetés’ – fenyőágak elégetése, hamujával a talaj feljavítása;
’csapos fa’ – az ágaitól meg nem takarított fenyőfa;
’csaposon hagyni’ – ágasan hagyni;
’csappal megnyesni’ – fenyőággal megverni;
’csappal megegyengetni’ – ua.;
’csappal fizetni’ – fenyőággal fizetni;
’csapszedés’ – a levágott faágak összegyűjtése;
’csórécsap’ – a csapszedés után az ágakat nagyobb rakásokba gyűjtötték, és otthagyták addig, amíg a tűlevelek s az apróbb ágak leszáradtak; az így nyert ágak csupaszok, „csórék” voltak, mert már nem volt rajtuk a lomb: ez volt a nyári szállás tűzifája;
’csapos kert’ – kezdetleges területelválasztó alkalmatosság: a földbe vert, méternél nem nagyobb cövekekre, sasokra rákötöttek gúzzsal két szembefordított, nyolc-tíz méteres ’lompos fenyőt’; a cél az volt, hogy a legelő állatokat távol tartsa a kaszálótól, erre pedig a szerteálló ágak éppen megfeleltek.
Orbán Balázs a csíki kerítésről írja: „Az udvart csapos kert veszi körül, ez pedig apró fenyőtetőkből készített kerítés, ami roppant erdőpusztítással van egybekötve, az ily csapokat vagy fekmentesen rakják egymásra, vagy a földbe beverve illesztik sűrűn egymás mellé.”
A ’csapkert’ olyan kerítés, ami fenyőfaágakból készült. A földbe vert sasokra három hevedert erősítettek (mielőtt a szeg elterjedt volna), gúzzsal. Ebbe fűzték be függőlegesen, két oldalról, váltakozva, szövésszerűen a fenyőágakat.
Amikor az ilyen kert megrégisedett, s az ágakról lehullott a ’csereklye’ (tűlevél), pótolni kellett a hiányt. Újabb csapokat hordtak a régiekre, esetleg ’szászpát’, gazt, ezt ’zavara kert’-nek nevezték. A megnevezés a XVII. századi csíki vashámorok leltáraiban is előfordul.
A ’csereklyék’ komposzttá érlelése is régtől ismert eljárás. Tudvalevőleg savasítja a talajt. Ez a kimondottan mészköves talajon talajfeljavító hatású. Erdei kaszálókon, a tisztás szélén elhintették az ágakat, ezek télen lehullatták csereklyéiket, és ebből földfeljavító trágya képződött. Az ágakat összeszedték, s a nyári szállásokon tüzelőnek elhasználták.
A lecsupaszított fenyőág, a törzsének egy kis darabkájától a ház külső falára rögzítve, időjárás-jelző eszköz. A felfelé mutató ág száraz időt, a lekonyuló esőt jelez.
A szükség arra is rávitte a székelyt, hogy a fenyőág szénpótló jellegét felismerje. A medencéből aránylag korán kipusztultak a faszén előállítására alkalmas kemény fafajok, s szénért jobb esetben is hatvan-nyolcvan km-re kellett eljárni. A szénre ellenben nagy szükség volt és van. Különösen a kovácsmunkák faszén-igénylése volt jelentős, amikor egy településen több kovács is dolgozott. Gondolkodni kellett a szén pótlásáról. Rájöttek arra, hogy a fenyőágak szerkezete sokkal tömörebb, mint a törzsé. Ez szemmel láthatóan is érzékelhető. Érdemes összehasonlítani a fenyők legvastagabb ágát magával a fatörzzsel, ami közel ugyanannyi éves, mint maga a fa, az ág mégis jóval vékonyabb. Az évgyűrűk az ágban szinte a megszámlálhatatlanságig összetömörülnek, míg a törzsben könnyedén leolvashatók. Ez a szerkezeti különbség a fa keménységében is megmutatkozik. Égéskor pedig a kiadott kalória értéke szinte vetekszik a bükkfáéval. A fenyőcsapoknak ezt a tulajdonságát felfedezve az ágakat összegyűjtötték, megszárították, apróra vágták (8-10 cm-es darabokra), a vastagabbakat még fel is hasogatták, és a faszénnel együtt eltüzelték. A kovácsok a csapdarabokat az izzó faszénre dobták, elszenesedésük után ezeket egy-két faszéndarab mellett újabb csapokkal pótolták.
Idős pásztorok emlékezetében él a borsikafenyőből készült aránylag rövid furulya élénk hangja, de készítésének módját már nem tudják. Véleményük szerint furulyakészítésre sokkal alkalmasabb a bodza eleve üres bele, vagy a mogyoró, a könnyen eltávolítható puha középrész miatt.

A BORSIKANYELŰ VERECSELT KENDEROSTOR

A borsikafenyő vastagabb ágaiból készült a 4, 8, 16 illetve 32 ágú ’verecselt’ kenderostor nyele. Egy 40-50 cm-es, lehetőleg bogmentes részt, melynek átmérője legalább 3-4 cm, meghántottak. Az egyik végén 5 cm-nyi részen rajta hagyták a kérgét. A megmaradt háncsig a keresztmetszet függvényében 6-8 egyenlő hasábra hasították fel az ágat. Az így nyert körcikk alapú hasábok éleit meggömbölyítették, és hat vékony hengert formáltak belőlük. A következő művelet: a leendő ostornyél két végét két kézzel megfogták, és teljes erőből megcsavarták. A tövénél összetartott hat henger a túlsó, szabad végükre gyakorolt ’facsarás’ hatására egymáson elfordult, így akár 3-4 sodrat is létrejöhetett. A megcsavart ágat a már előre előkészített láng fölött lassú mozgással, egyenletesen ’megjáratták’. E manőver alatt volt fontos szerepe a le nem hántott kéregnek, ami biztos fogást nyújtott az edzés során. A megcsavart ág láng fölött forgatása külön erőfeszítést igényelt, mert nemcsak erővel kellett tartani, de minden irányból egyenletes edzést is kellett biztosítani. A könnyebb kezelhetőség kedvéért a hat szétálló, meggömbölyített ághenger szabad végét egy kötővel vagy szíjdarabbal összekötötték. A láng fölötti edzés addig tartott, míg megszűnt az ágak kicsavarodási kényszere. Ez egy-két órát is eltarthatott. A fáradságot ellenben megérte, mert könnyű, rugalmas ostornyelet lehetett így létrehozni.
A borsika-ostornyél fel nem hasított végéhez erősítették a kenderből verecselt 3-3,5 m-es kenderostort, bőrnyaklóval és fém karikával, hogy ’könnyen járjon’. A szabadon álló ágakat szíjjal bevonták, jó fogású ostornyelet képezve így ki.
Amikor a ’harsintás’ bekövetkezett, a nyél új formát vett fel, s mintegy folytonos görbét írt le a kenderből verecselt résszel. Pásztorok véleménye szerint egy edzett nyelű ostorral félerővel lehet ’harsintani’. Ha valaki bosszút akart állni a pásztoron, megtörte ostora nyelét. Első látásra ez nem mindig vevődött észre, de használatkor rögtön kiderült. A leírt módon készített ostornyelet nem lehetett darabokra törni, csak ’meggyökkenteni’, s azt is nehezen. Ilyenkor a rostok egy része törött csak el, a többi összetartotta a nyelet, de rendeltetésére már alkalmatlan volt. Harsintáskor, vagyis amikor a pásztor a feje felett háromszor körbeforgatta az ostort, és egy hirtelen mozdulattal az ellentétes irányba megrántotta, az ostor végén levő ’csapó’ csattanó hangot adott ki. A csattanó hangot csak akkor lehet elérni, ha az ostortest végén lévő csapó sebessége (ami a legnagyobb sebességet veszi fel, legtávolabb lévén a nyéltől) meghaladja a hang terjedési sebességét. Hirtelen leállításakor lökéshullám keletkezik, s ez adja a pukkanó hangot. Ezért fontos, hogy az ostor elég hosszú legyen, mert rövid madzaggal aligha lehet ezt elérni. A csattanást eredményező részt, a csapót (ami 20-30 cm) természetesen külön erősítik az ostorhoz. A csapó a harsintás gyakorisága függvényében kopik, alkalmanként 0,5 cm-nyit. Ezért cserélni kell. Egy jó ostor akár száznál több csapót is kiszolgálhat.
A pásztor a csorda terelésekor harsintott, méghozzá úgy, hogy az ostor vége a csordától eltávolodott marhát elérje. Ezzel igen csípős fájást okozott. Néhány eset elég volt ahhoz, hogy az állat megtanulja, hogy a harsintás = fájdalom = vissza a csordához jelentésű. Ha ezt nem felejtette el, már nem kellett a pásztornak az ’elcsángáló’ tehénig szaladnia, csak egyet harsintania, s az eltávolodott marhák térültek a csorda felé. Ugyanilyen szerepe volt a láncos botnak is, amivel a pásztor meghajította az elbitangolt tehenet. A lánc csörgése hamarosan a fájdalomérzettel társult, s már elég volt, ha a pásztor megrázta a botját, az állat indult a csordához. Így a pásztor is, az állat is jól járt. A pásztornak nem kellett az állatig elmennie az ostorral, illetve nem kellett az elhajított bot után szaladgálnia. A marha pedig elkerülte az ütlegelést. A harsintás jellegzetes, puskalövésre emlékeztető hangja a vadállatok távoltartását is elősegítette. Amikor a kutyák jelezték a vad közeledését, a pásztor gyakrabban harsintott, az állatok is közelebb húzódtak egymáshoz, s a zajtól a vad legtöbb esetben elriadt.

A FA EDZÉSE. NYELEK

A fa láng fölötti edzését a németalföldön is ismerhették. 1796-ban a Thonet család felismerte a népi tudásban rejlő lehetőségeket. A híres asztalosfamília második nemzedéke 1842-ben korszakalkotó találmánnyal világsikert aratott. Ipari szintre emelték a hajlított fabútorok gyártási eljárását. Tökéletesítették a kör keresztmetszetű fa gőzöléssel és formákba szorítva szárítással történő alakítását. A kor megfogalmazásában „a fának tetszés szerinti formájában és ívben hajlításának mesterei” minősítéssel nyerték el a Thonetek a legnagyobb asztalos kitüntetést. Nevükhöz fűződik a világmárkájú Boppardi-székek, majd a Thonet-bútor technológiák, a hajlított parkett-elemek elindítása a világsiker útján. A XIX. század végére az általuk kidolgozott gömbölyűre csiszolt, görbített vonalvezetésű bútorok New Yorktól Szentpétervárig ismertté és kedveltté váltak.
A fa edzését az obi-ugorok is gyakorolják. Gazdag gyantatartalmú cirbolyafenyőből hajlítják a szánok talpát, láng fölött, sablonszerű fadarabhoz erősítve. A szurguti osztjákok például kiválasztanak egy akkora vörös- vagy cirbolyafenyőt, amiből csónakformát faraghatnak, majd eltávolítják a csónak belső fölösleges részeit. Fontos, hogy a leendő csónak fala mindenütt egyforma vastag legyen, mert csak így marad egyensúlyban. Ezen kívül peremet is hagynak, hogy ne folyjon a víz a csónakba. „Ha mindezzel megvannak, forró vizet öntenek a csónakba, majd kívülről gyenge tűz felett megfüstölik, hogy vízhatlanná váljon.” Az evező lapátját is hasonlóképpen megfüstölik, majd a csónakhoz rögzítik. A székely ember ezeket a műveleteket más sorrendben végezné. Errefelé az a gyakorlat, hogy a vájt edényeknek előbb a külső anyagfölöslegét távolítják el. Csak amikor közel tökéletes az edény, teknő, kelenta stb., fognak hozzá a belső rész megformálásához. Így a hibalehetőségek elkerülése sokkal kisebb.
A fa edzése a fanyelű szerszámok rugalmasságának, tartósságának növelésére, törékenységének csökkentésére irányuló művelet, melyet ma is hasznosítanak a lapát, kapa, ásó, villa, gereblye stb. nyelének készítésekor. Erre a legalkalmasabb a mogyorófa (Corylus avelana), de más faféleséget is hasznosítanak ekképp. A csákány, fejsze, capina nyelét rendszerint bükkfából készítették.
Fenyőből többnyire a kapának, a szénázó gereblyének alakítottak nyelet. Olyan szerszámoknak, amivel nem kell emelni, feszíteni, de amit viszonylag gyakran fel kell emelni. Kapa-, valamint szénázógereblye-nyélnek olyan ’bojtba’, más néven ’csepleszbe’ nőtt fiatal fenyőt választottak, „amelyik legalább húsz társát elnyomta”, így nem nőhettek oldalágai, csak néhány a hegyén. Törzsének bogmentessége alkalmassá tette a kapanyél, gereblyenyél kialakítására. A hosszabbakból pemetenyél lett. A ’pemete’ hosszú botra erősített rongyköteg, ezzel takarították a sütőkemencét. Vízbe mártották, hogy a pernye, a hamu rátapadjon, s így a bevetés előtt a kemence minél tisztább legyen. A pemeténél is hosszabb fenyőfanyéllel látták el a ’tűzhargat’, illetve a ’hármashorgú macskát’. Az ilyen macskával vették ki a kútba esett vedret. Az előbbi, a tűzhorog olyan kétágú, vasvégű szerszám, aminek egyik vége hegyes, a másik kampós. Tűz esetén viszonylag távolról ki lehetett vele emelni vagy éppen taszítani a veszélyes helyről a menthető tárgyat. Félre lehetett húzni vele a meggyulladt gerendákat, hogy ne terjedjen a tűz. E két utóbbi szerszámnál alapvető kitétel, hogy a nyél könnyű és hosszú legyen, ezért esett a választás a fenyőre. Ugyanilyen meggondolásból készítették a szénásszekerek kötőrúdjait fenyőfából. Igencsak hosszú, vékony, egyenletes fenyőből lett a gabonakaró (árpakaró) is.
A kenyérsütés segédeszközei közül a szénvonó feje és a bevető lapát teljes egészében bükkfából készült. A szénvonó nyele fenyőfából, fűzfából vagy mogyorófából volt. A döngölő-, potyoló-, nyomtatóalkalmatosságokat, bunkókat, hasító-botokat (amire a fejsze fokával ütöttek) többnyire bükkfából alakították ki. Olyan fiatal korában megsérült bükkfából képezték ki a bunkókat, amelyek egy helyből több ágat eresztettek, és az ágak töve megbogosodott, így keményebb volt, mint máshol.
A legtöbb kaszanyél fűzfából, a vasgereblye, villa, ásó nyele pedig mogyoró- vagy fűzfából készült. A cseber-rudat fiatal bükkfából vagy más leveles fából alakították ki, mert az nagy megterhelés alatt sem roppant össze. A gyertyánfa a legkeményebb és legnehezebb fák egyike, de télen nagyon hideg, ezért szerszámnyélnek nem szívesen használták. A gyalut ellenben szinte mindig gyertyánfából készítették. Keménysége alkalmassá tette gereblyefogak készítésére. A suszter gyertyánfából és nyírfából szabdalta a faszeget. A házak deszkafedelét is hüvelyknyi vastagságú, arasznyi hosszúságú gyertyánszegekkel rögzítették a tetőszerkezethez.
A fenyőfanyelű szerszámok tetemes része ’dáskából’, ’dóskából’, ’dáskafából’ vagy ’dóskafából’ készült. A ’dóska’ olyan hosszan kiszakadt fenyőfadarab, közvetlenül a kéreg alatti részből, ami a fa kidőlésekor vagy (rosszul) kidöntésekor szálkaszerűen egyben marad, és alkalmas marad arra, hogy valamilyen szerszámnyél készüljön belőle. Csak az egyenes erezetű és növésű fáknak a dáskáit lehetett nyélnek felhasználni, mert a csavarodott fának a dáskái is csavarodottak voltak. A dáskafák értéke, hogy a fa párhuzamos rostjai épségben, szorosan egymás mellett maradnak. Ha ugyanolyan nyelet vastagabb deszkából alakítanak ki, az így nyert nyél rugalmasság és ellenállás vonatkozásában mindig alulmarad a dáskanyéllel szemben, mert rostjainak többsége a fűrészeléskor szétroncsolódik.
A gömbölyű fát, ha szerszámokat vagy szerszámnyeleket akartak kialakítani belőle, már a lábán kiválasztották. Jó előre kitervelték, hogy a megfelelő vastagság elérésekor fogják kivágni. Az ilyen hosszú rúdnak a ’cire’ vagy ’fenyőfa-cire’ a neve. Rendszerint csűrök, istállók, színek oldalához támasztva látni őket régi típusú gazdasági udvarokon. Már csak idős emberek szóhasználatában élő kifejezés, de levéltári említése gyakori. 1787-ben marosvásárhelyi feljegyzésben adatolt „9 fenyő fa tzire”, vagy 1845-ben panaszolják, hogy Marosmagyarón „…egy száz huszonöt jó Czirével terhelik az érdekelt Taxa Tutajosokat”.
A szabályosan kétfelé növő ágakat villának, gereblyenyélnek vagy más alkalmi rendeltetésnek tartogatták, növelték, majd vágták le.
A ritkábban előforduló, arányosan hármas elágazású szil-, éger-, nyár- és mogyoróágakat igyekeztek már vessző korukban felfedni és óvni, hogy a megfelelő időben levágva háromágú villát készíthessenek belőlük. A kívánt formát láng fölötti átmelegítéssel, majd hajlítással érték el. Az ilyen szerszám jó fogású, könnyű, tartós volt. Ezeket a vasvillák térhódítása mellett még sokáig használták. Különösen a lucernaforgató villákat igyekeztek fából kialakítani, az elágazásnál hánccsal megerősíteni.
Fiatal bükkfából készítették – aminek tőátmérője nem több 30-40 cm-nél – a fejsze, a földvágó- és a fahúzó csákány, a kalapács, a véső, a reszelő nyelét. A fakószekér kerékagya kőrisfából, kerékfalai bükk- vagy kőris-, fentői (küllői) akácfából készültek. A kőrisfát ganélében edzették, hogy el ne repedjen, s a szú se álljon belé.
A kutak aljába égerfából keresztet tettek, hogy a veder ne zavarja fel a vizet, és a fa nem korhadt el. Ugyancsak égerfából készült a jó minőségű vájt teknő. Jó szerszámfának tartották, kiváló kasza- és fejszenyeleket alakítottak ki belőle.
A különféle faféleségek vesszejének felhasználása azonban már nem képezi részét a fenyő hasznának mint témakörnek, így elemzésük ezennel abbamarad.


.: tartalomjegyzék