Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Június
Túros Endre beszélgetése Fülöp Zoltán színművésszel

Az ember kénytelen bezárkózni

– Hogyan kezdődött az életed itt, Csíkszeredában? Alapítója voltál a Csíki Játékszínnek?

– Alapító tag vagyok, igen. Csak akkor még fél lábbal Szatmáron voltam, s háromnegyed lábbal Csíkszeredában. Így pendliztem a két város között.

– Egy periódust végigültél itt, s aztán visszamentél oda?

– Hát, az úgy volt, hogy ’98-tól már csak egy-egy szerepre mentem vissza Szatmárra. Inkább itt ültem, mert itt jobban szerettem, ez az igazság. Dacára annak, hogy huszonöt évet lehúztam Szatmáron, ’77-től 2002 januárjáig. Tehát 2002 január elsejétől vagyok felvéve a Csíki Játékszínhez teljes munkaszerződéssel.

– Akkoriban a fiatal színészek ott tanítgattak nálunk a művészeti iskolában. Ők mesélték, hogy eléggé primitív körülmények között éltetek.

– Igen, így volt. A színház sem volt egészen készen...

– És ígérgettek nektek mindenféle jókat…?

– Hát persze, ígérgettek is, és részben be is tartották, ugyanis elkészült a színészház a temetővel szemben... Ott egy munkásszálló volt, eléggé lepattant állapotban, annak a negyedik emeletét elég szépen rendbe rakták, és akkor el is indult az élet úgy, ahogy. Sok kolléga, a fiatalok, még mindig ott laknak. Persze, már akkor ment a főzőcske Csedő Csaba és Erdei Pista részéről, hogy szerződj át teljesen ide, s akkor ez lesz, az lesz, amaz lesz, amit végül meg is tartottak. Persze, nem tőlük függött a lakás elkészülése. 2003-ban, bizony, karácsony előtt egy kicsivel, 21-én még költöztem a színészlakásból a másfél éves kislányommal le ide, a Temesvári sugárútra, ahol kaptam egy háromszobás lakást.

– Sok helyen próbálja segíteni a színház, a filharmónia valamilyen módon az embereit. Száz eurós támogatásokat kapnak lakástámogatás címén Váradon vagy Kolozsváron. Ehhez viszonyítva a ti indulásotok jobb volt vagy rosszabb?

– A mi indulásunk úgy volt, kérlek szépen, hogy semmiért nem kellett fizetnünk, teljesen ingyen laktunk. De ma már körülbelül ötszáz lej havonta egy olyan színészlakási szoba, és mégiscsak tömegszállás, közös mosdó, közös fürdő… és közös lónak túros a háta, ugye. Persze, cégek szponzorálnak a Thália Alapítványon keresztül, és azt próbáljuk osztani… Nem én, mert nem vagyok…

– Te már a nagy öregek közé tartozol.

– Már az öregek közé tartozom, a legidősebb vagyok. Idén ötvenöt éves leszek.

– Parászka Miklóssal egyidősök vagytok?

– Miklósnál egy évvel vagyok fiatalabb.

– A direktor a legöregebb…
Művészi elképzeléseid, terveid mennyire váltak valóra a tíz év alatt?

– A harminckettedik évadomat nyűvöm most már mint hivatásos színész… s ha hozzászámítom még azt a hat évet: négy év, amit a főiskolán játszottam, még két év amatőr színjátszás… akkor már a harmincnyolcadik évadomat taposom, tehát idestova mindjárt fél évszázada vagyok a deszkákon – de érdekes módon ez alatt az idő alatt soha nem szőttem terveket, és soha nem is fogok. Mindig annak próbáltam örülni, vagy azon mérgelődtem, amit rám szabtak.

– El szokták találni, amit rád szabnak?

– Vagy igen, vagy nem. Hogyha eltalálják, akkor könnyebb a helyzetem, ha nem találják el, akkor nehezebb, mert akkor oda kell görbüljek hozzá.

– Fordult elő, hogy visszautasítottál szerepet?

– Nem. – Olyan fordult elő, hogy a végén a bemutatót nem én játsztam, mert úgy döntöttek, hogy mégsem én találok leginkább a szerepbe… de ez is csak egyetlenegyszer fordult elő, még ifjonc koromban.

– Ha nagyon nem tetszik a szerep, akkor mit csinálsz?

– Van egy rossz szokásom. Beáll egy fal, s akkor én azon nem tudok átmenni, akárhogy próbálok. Félreteszek büszkeséget, félreteszek mindent, s próbálok idomulni, de nem mindig sikerül. Ez biztosan az alakításon is érződik.

– Jól tapasztaltam, hogy eléggé durván meg szoktad mondani a véleményedet?

– Most már megmondom a véleményem, s elég durván, mindenről, mert, tudod, azt gondolom, hogy nekem veszítenivalóm már nincsen.

– S régebben?

– Fiatalabb koromban, hát… min mentünk keresztül ’89-ig? Akkor az volt a trendi, hogy fogd be a pofádat, dolgozzál, s kész. Ne nagyon csodálkozzál, s ne politizálj, mert van, aki politizáljon, s eldöntse, hogy neked mi a jó. – Mindezek mellett rengeteg örömet és rengeteg elégtételt találtam a pályám során. Szerepekben, kollégákban, a munkámban. Egy keserűség van bennem, az, hogy telik az idő nagyon, és azért még kellene egy-két dolgot csinálni az életben... Nem feltétlenül a színházzal kapcsolatos dolgot, de néha ijedten elgondolkozom, te jó ég, idestova ötvenöt éves vagyok, és mit értem el?!...

– Elégedetlen vagy?

– Elégedetlen ember vagyok, állandóan elégedetlen vagyok magammal, s valahol ez jó.

– Valamelyik nap számolgattunk, és kiderült, hogy még a direktorod sem tudja megmondani, hányszor kaptad meg a közönségdíjat… Olyan sokszor, hogy az már természetes.

– Nem természetes.

– Arra emlékszem, hogy kapott Kozma Attila, Ciugulitu Csaba…

– Veress Berci is kapott, Kosztándi is…

– Milyen érzés közönségdíjat kapni? Komoly kitüntetéseid is vannak...

– Hogy milyen érzés a kitüntetés?! Az ember végiggondolja, hogy mégiscsak érdemes volt nyűgölődni, nélkülözni, fázni, időt feláldozni. Most már egy kicsit féltékenyen bánok az időmmel, mert ott van a kicsi leányom, akire nagyon nagy figyelmet illene fordítanom, sokkal többet, mint amennyit fordítok. S úgy gondolom, hogy már a munkabírásom sem olyan, mint ezelőtt, mondjuk, harminc évvel. De ez így természetes, mert igenis, jöjjenek a fiatalok, és álljanak a helyünkre, vigyék és harcoljanak és bukjanak és nyerjenek, csinálják végig mindazt, amit mi, idősebbek végigcsináltunk annak idején.

– Te egy-egy szerepbe nagyon sok energiát fektetsz bele?

– Szerepe válogatja. Évek hosszú során meg lehet tanulni, hogy az energiáddal hogyan gazdálkodjál. Akárhogy is, kialakul egy… rutinnak nem nevezném, mert ez nagyon rossz szó… Hogy rutinból megcsinálod, mert az neked már ott van a kisujjadban… Frászt! Nincs senkinek a kisujjában, még, mondjuk, Lohinszky mesternek sem, aki most már nyolcvannegyedik éves, és úgy hallom, hogy most Julianus-díjat fog kapni, hatodikán, szombaton. Megold dolgokat csuklóból, s gondolom, hogy könnyebben tud előremenni, de nem hiszem, hogy ő is, ha már őt idézem, vagy mondhatnék egy Tarr Lacit, vagy a még élő mestereim közül egyet-kettőt, akiktől nem megtanultam a szakmát, hanem, ahogy Tarr Laci barátom és tanítómesterem mondta, hogy édes fiam, én nem tudlak téged megtanítani, de gyere, lopd el... Ha van érzéked hozzá, akkor addig csináld, ameddig egyszercsak fogod tudni. Persze, idézőjelben „fogod tudni”, mert a szakmát a büdös életben nem lehet úgy megtanulni, hogy azt mondod, na, én most már tanár vagyok, és nekem mindegy, mert én azt tudom. Ezt nem lehet, mert mindig újabb helyzet adódik, mindig új szemszögből nézed vagy láttatják veled a szerepet.
Visszatérve az energiára, azt kérdezted, hogy még mindig sok energiát fektetek-e bele. Hát bizony vannak olyan szerepek, amik kiszívják az erődet. A közelmúltban játszottam két nagyobbat, olyant, ami…

– A Tejesember meg a Don Quijote?

– Igen. Két különböző dolog volt, két különböző megközelítés. Érdekes módon A tejesember, az… – mondhatnám, hogy azt nem is dolgoztam, azt éltem.

– Döbbenetes élmény volt, hogy azelőtt többször láttuk...

– Igen, most is játsszák a filmet a tévében.

– S abban az időszakban, mikor ti az előadásra készültetek, halt meg a két magyar szimbólum, Bessenyei Ferenc meg Gregor József...

– Igen...

– Milyen érzés volt ilyen nagy előadók után állni színpadra? Az én korosztályom legalább filmen csak látta őket...

– Én láttam előtte vagy négy előadást. A Bessenyeiét láttam, láttam a nyíregyháziakét...

– Gregor nem játszotta, csak énekelte, ugye?

– Persze… Akik megnézték a mi előadásunkat, azoktól kérdeztem, s azt mondták, hogy Gregor nagyon szépen énekelte, s annyi, de te: érted „a” tejesembert.

– Ez az előadás hogyan született, kinek az ötlete volt?

– Én már régóta fújom, mert ez az egyik kedvenc filmem, ha nem a legkedvesebb. Erdei Pistával, a komámmal ketten főztük, hogy meg kéne csinálni... Ő állt nekem, hogy mondjam el az ötletemet Miklósnak, hátha ráharap. S mondom, nézd, Miklós, meg kéne próbálni. Úgyis nagyon sokat papolnak itt a városban, hogy a népi együttes meg a színház, két intézmény egy házon belül... Csináljunk egy közös produkciót!... Egy csomó vitorlából kifognánk a szelet! Nekik is beszámítana egy produkcióba. Jól táncolnak, jól énekelnek, s ide ez kell. – Miért ne?! Essünk neki! – Akkor elkezdődtek a tárgyalások a Hargita Együttessel, de az igazgatójuk mereven elzárkózott.

– Mivel indokolta?

– Hogy ez nem fér be az együttes profiljába, s egyébként is, ők nem statisztálnak a színháznak… – Szó sem volt statisztálásról, mert hát ez olyan darab, hogy a leghátsó sorban levő táncosnak is komoly szerepe van… De a kerék elindult már, így aztán toboroztunk. Felvettünk néhány táncos gyereket, főleg fiúkat.

– Egyik tanítványom a művészetiből onnan indult el a színész pályára.

– Igen, Boros Csaba. És… hát megcsináltuk. Olyannyira, hogy elmentünk Kisvárdára, ami azért megmérettetés… Magyarországon oda engedtek be vele, Ceglédre engedtek be… Úgy emlékszem, Magyarországon ezen a két helyen adtuk elő.

– Miért?

– Azért, mert ez jó előadás volt, és féltek, nehogy valami jobbat hozzunk, mint ami…

– …Nyilvánvaló, hogy az alakítás a csíkszeredai korszakod legnagyobb teljesítménye, de ha pályád egészét tekinted, akkor hol foglal helyet?

– Azon belül is fent van, a legfelső emeleten. Különben szívesen emlékszem még a bukásaimra is.

– A bukás nagyon megvisel?

– Nem. Nem szabad... Abból indulok ki, hogy ez egy játék, bizonyos szabályok szerint, amiket mi állítunk fel magunknak a rendezővel, a díszlettervezővel. Vagy olyan, mint a töltött káposzta, nem mindenkinek ízlik, de ha esetleg mellémegy, nem történik semmi. Ebbe emberek nem halnak bele. Senki nem fogja felakasztani magát, senki sem fog zárdába vonulni azért, mert egyszer egy játékban valami nem sikerült. Holnap megpróbáljuk újra, hátha jobb lesz.

– Már amatőrként is így gondoltad?

– Amatőrként nem gondoltam semmit.

– Hol voltál amatőr?

– Marosvásárhelyen. Kovács Levente barátom és tanárom színjátszócsoportjában. Tizenegy, tizenkettedik osztályban. Akkor a franc gondolta, hogy színésznek megyek. De aztán ez lett belőlem.

– Mikor befejezted a főiskolát, azonnal Szatmárra mentél?

– Igen. Hívtak Váradra. Temesvárra... Szatmárra nem hívtak, de volt hely.

– Akkor még a nagy öregek mind ott voltak?

– Ó, persze! Ez volt a nagy szerencsém, hogy volt kitől tanulni. Azt persze nem mondom, hogy a fiataloktól nincs mit tanulni. Mindenkitől lehet.

– Kezdő színészként könnyű volt beilleszkedni?

– Igen. Könnyű volt, mert borzasztóan családias volt a hangulat a színházban. 1977-et írtunk. Egymásba kellett kapaszkodnunk. Együttesen kellett kijátszanunk a pártdirektívákat és a párt éber szemét, ami esetleg letilthat előadásokat, vagy megérezné azt a felhangot, amit a nézők a vájt fülükkel óhatatlanul is megéreztek, és dacára annak, hogy Szatmárnémetiben két magyar tévéadást fogtál, az ukrán televíziót fogtad, a csehszlovák televíziót fogtad – amikor volt áram, ugye –, el addig, hogy a románság televízióantennái is mind Budapestnek voltak fordítva...

– Annak idején mondta nekem egy szatmári román ember, hogy „fără deosebire de naţionalitate”, mindenki a budapesti tévét nézi.

– Igen, és annyira megtanult magyarul, hogy megértse. – Problémák nem voltak, de aztán, mikor – úgymond – a demokráciába beléptünk, akkor már mindenki jogosultabbnak érezte magát mindenkinél, és újra kezdődtek azok a bajok, amikről azt hittük, rég elmúltak. Visszatérve ezekre az időkre: 1977-től `89-ig tényleg nagyon jó iskolát kaptam, mert a főiskola csak alapokat ad, vagy lebénít, ha elég mafla vagy, és nem figyelsz oda eléggé. De én azt is játéknak fogtam fel. A szakmára mindig odafigyeltem. Ilyent, hogy a színháztörténelem órára nem mentem... s akkor mi történik? Vettem a színháztörténeti kalauzt, s abban megnéztem. Nem olvastam el 296547 drámát... Szatmárra visszatérve, tényleg óriási iskola volt, és áldom a Fennvalót, hogy odavezérelt. Büszke vagyok, hogy kitartottam, bár mindig el akartam onnét jönni. Nem tudtam megszokni.

– Nekem akkor úgy tűnt, már amennyire emlékszem, hogy hiába volt a kolozsvári nagy színház, valahogy a szatmári szabadabbnak, hatásosabbnak tűnt.

– A hat közül a csúcson voltunk sokáig. Garancia volt, hogy ha jön a szatmári színház, akkor ott szakad a ház. Mikor meglátták a plakátot, jöttek, bármit hoztunk.

– És bárhova?

– Igen, bárhova. Mindenütt szakadó házakkal játszottunk. De az is változott most már, ahogy hallom. Emberek vándoroltak el határon túlra, haltak meg emberek... A baj az volt, hogy egyből ürült ki a színház, mert ott volt egy kompakt idősebb gárda, akik alapították annak idején még Nagybányán, és aztán lejöttek Szatmárra. Egyszerre ment ki mindenki. Engem hívtak Udvarhelyre is... Rá egy évre szólt Miklós, azt mondta, te vagy a második, mert az első Hunyadi Laci volt. Két kézzel mondtam igent. De aztán belefáradtam abba, hogy Szatmár és Csíkszereda között az úton alszom – a saját autómban...

– Volt bennetek egy kis romantikus színházalapító lelkesedés?

– Volt, persze

– Azt láttam, hogy Hunyadiban nagyon volt.

– Persze, az is nyughatatlan ember volt. Jött, ment, szüszmékelt egybe, két oldalról égette a gyertyát, sőt, még ha lehetett, középről is két oldal fele… Erre rá is ment szegény. Pontosan ötven évet élt… Ez is hozzájárult ahhoz, hogy azt mondjam, na, most egy kicsit fék… Akkor végleg átjöttem ide, és 2002 áprilisában megszületett a kislányom, aki új erőt adott nekem, új értelmet az életemnek.

– Valahol mondtad, hogy téged a gyerekek úgy ismernek, hogy te vagy az Eszter apja.

– Igen, persze… Eszterke híresebb, mint én. Emellett van egy nagy fiam, 30 éves, akire büszke vagyok. Ő egy cég termelési menedzsere.

– Azt szeretném kérdezni, hogy egy színésznek, mikor kicsi gyermeke van, akkor…

– Az strapás-e? Igen, nehézséget jelent.

– Persze, te különleges ember vagy, mert reggel négykor kelsz.

– Igen, s ott ülök a számítógép előtt.

– Nekem ez azért furcsa, mert a közhiedelem szerint a színész este játszik, utána éjszakázik, és mindig konfliktusban van a reggellel.

– Én nem.

– Soha nem is voltál?

– Fiatalkoromban sem. Nem szeretek aludni. Ébresztőórát életemben nem állítottam be.

– És mi van előadás után?

– Az jóleső fáradtság. Ha jól sikerült az előadás, akkor üresnek érzed magad, és az úgy is kell legyen, mert azt jelenti, hogy kiadtad magadból, amit akartál. A Hegedűs…-sel úgy volt, hogy rosszul éreztem magam, mikor vége volt az előadásnak, és nem kezdhettem újból. Egyszer Szatmáron kettőt játszottam gyorsan egymás után, egy délutánit és egy estit, mert annyire nagy volt az érdeklődés, hogy külön megkértek egy délutáni előadásra is. Szakadó háznak játszottunk.

– Hogy bírtad?

– Meg se kottyant. Állandóan kezdtem volna újra. Vállaltam volna még egy éjszakait is.

– A szatmári időszakból milyen színházi produkcióra emlékszel vissza legszívesebben?

– Ez nehéz kérdés. Sok emlékezetes színházi produkciónk volt.

– A Jövőre veled…?

– Igen. A Jövőre veled ugyanitt, az Emigránsok… Sok musical-t játszottunk, zenés vígjátékot…

– Te még Kisfalussy Bálintot is érted?

– Persze, hát Bálint csak ’85-ben ment át.

– Azt mondták rólad, még a szatmári időszakban, hogy nagyon jó karakterszínész vagy. Te ezt mikor érezted? Érezted egyáltalán?

– Ez úgy van, tudod, hogy rámondják az emberre, s akkor az ember karakterszínésznek kellene érezze magát. De én nem érzem ezt, én színész vagyok.

– Ez nyilván skatulya is.

– Persze. Te táncoskomikus vagy, s akkor kész. Na jó, én vagyok a táncoskomikus, s akkor mi van? Aztán betettek egy drámába, s azt is megcsináltam. … Akkor mondták, hogy lehet, hogy nem csak táncoskomikus, tud játszani mást is. Azt, hogy hogyan végeztem a munkám, nem az én dolgom eldönteni. Én színész vagyok – vagy inkább: az szeretnék lenni.

– Mesélted, hogy fiatalkorodban minden kabaréban kiosztottak. Itt Csíkban hagyományossá vált az évvégi gálaműsor. Mennyire alkalmazkodtok egymáshoz? Amennyire látom, van olyan, aki abban éli ki magát, sőt – anélkül, hogy sérteni akarnék bárkit – olyan is van, akinek ez az évi nagy produkciója...

– Igen... Sajnos, vannak ilyenek. Persze, nem vagyunk egyformák... Annak idején mégiscsak jó volt az a rendszer, hogy főiskolán fölvettek húsz embert első évre. Az év végén maradt tíz, második év végén maradt nyolc, harmadik év végén maradt öt.

– De ti már kevesen kezdtétek.

– Mi eleve kevesen kezdtünk. Hatan kezdtünk, hatan végeztünk.
Egyébként én nem szívesen beszélek a többiekről. Nekem az a dolgom, hogy csináljam, amit rám osztanak, s csinálom is, ameddig bírom.

– Ti egymással beszélgetve mindent egymás fejéhez vágtok?

– Hát igyekszel udvariasan közölni a másikkal, hogy mennyire párhuzamosan megy a dologgal…

– A kollégák meg szokták szívlelni a bírálatot?

– Mi annak idején fiatalokul borzasztóan odafigyeltünk az idősek szavaira. Érdekes, nem azt mondták, például Ács Ali, hogy te Füles, úgy mozogsz, hogy ütöd el magad, esel át a fejeden. Azt mondta, nézd meg ezt itt egy kicsit jobban, és próbáld hangsúlyozni ezt az egy mondatot, mert az a lényeg. Úgy füleltünk, kérlek szépen... és meg se kérdőjeleztük, mert tudtuk, hogy ez úgy van.
Na, amire én eleinte rászoktam, később leszoktam. Mert a frissen végzett színészek annyira doktorként jönnek ki, annyira tudnak mindent, hogy le vagyok döbbenve, mennyire intelligensek, mennyire tehetségesek az öltözőben meg a kulisszák mögött. Csak egy a baj, hogy a deszkán kell, ott, amikor felmegy a függöny, és a szemedbe kapod a reflektorfényt. Ott viszont, ha átesel a fejeden, magadra vess!
Voltak, akik megkérdeztek: – Nem tudom, hogy kell csinálni. – Mondom, hogy hát én se tudom, de nézzük meg együtt…

– Ebben az életkorban már szakmai tekintélynek számítasz a fiatalok között.

– Ez is érdekes, a tekintély. A tekintély az annyit ér…
Vannak, akik harcolnak érte. Én sokat nem adok rá. Egyesek szerint van tekintélyem, és adnak a szavamra, mások – úgy hallom a kollégáktól – félnek tőlem, mint a tűztől, pedig még egyetlen kollégát sem ettem meg, meg sem haraptam… Legfennebb kicsit furcsán nézek rájuk a színpadon, csodálkozva, hogy ilyen is van ebben a mesterségben?! – Tanulok... Tanulok.
Olyan is van, aki semmibe sem vesz, de ez nem baj. Nem biztos, hogy mindig igazam van.

– Konfliktushelyzetbe kerültél már?

– Hogyne. Nem egyszer, nem kétszer, s nem utoljára, mert ez a pálya ilyen. Attól függ, hogyan tudod kezelni. Van úgy, hogy a produkció érdekében jogos a békát lenyelni. Tudod, ez a mi szakmánk... Szakmát mondok, bár nem szakma, hanem hivatás, mert ha szakma, akkor ki az, aki ezt folytatná, s ennyi pénzért?! Ebben a rohanó életben, amiben én már nem igazán találom a helyem... úgy érzem, hogy kilógok belőle. De ennyi idős korban már nem tudok változtatni. Mikor átlépnek emberi értékeken, és kikiáltják a giccset, a silányságot igazi értéknek, akkor én el vagyok tévedve, és nincs az az iránytű, ami után el tudnék most már igazodni. Ez aztán oda is vezethet majd, hogy az ember kénytelen bezárkózni, tehát valamilyen védőfalat önkéntelenül felhúz maga köré. Többféle ilyen védőfal létezik: az egyik az irónia, és akkor minden lepattan rólad. Másik a nemtörődömség – mindegy, csak lesz valahogy. Vagy az alkohol, a kábítószer – most már kéznél van, ugye, bármikor. De nem igazán hiszem, hogy bármelyik is jó. Olyan védőfalat kell felállítani, ami sem a magad számára, sem a mások számára nem romboló.

– Súlyos sértés ért az életben? Olyan, aminek a hatását sokáig érezted?

– Nem igazán.

– Kritika?

– Nem érdekel. De kritika nincs is.

– Régebben, amikor még volt?

– Akkor sem érdekelt istenigazából, mert a kritika szubjektív vélemény. A színészpálya szubjektív pálya, amit nem lehet sem kilométerben, sem kilóban… nem lehet lemérni. Egy dolog mér: tetszel vagy nem tetszel. Persze, tetszeni nem szabad mindenáron, és főleg tetszelegni nem...
Többször feltették a kérdést, mit csinálnál, ha újrakezdhetnéd? Sokáig azt mondtam, hogy ugyanezt.

– De azt is mondtad, hogy meggondolnád.

– Hát meggondolnám magam, mert érdekes színházi irányzatok kezdenek terjedni, amiket én nem igazán..
.
– De nem érzed magad hibásnak azért, hogy nem tudod őket elfogadni.

– Van egy szabály: a színész legyen nyitott. Na, én nem tudok mindenre nyitott lenni. A hülyeségre, a logikátlanságra, az olcsóságra, a giccsre, a nívótlanságra én nem tudok nyitott lenni.

– És bánt, amikor látod a környezetedben.

– Bánt, de nem tehetek ellene semmit. Csak azt, hogy pontosan, óramű pontossággal végzem a munkám. Ennyi. Más fegyverem nincs.

– Nem tűnik néha anakronizmusnak, hogy pontosan kelsz, pontosan végzed a munkád, hogy egyáltalán pontos vagy?

– De igen. Harminckét év alatt egyetlenegyszer késtem, tizenöt percet, az Emigránsok próbájáról. Egy olyan távon, mint Várad és Szatmár. Hoztunk el egy új autót, s lerobbant. Ez pofátlanság volt részemről, hogy próbák között meg mertem kockáztatni, hogy elszaladok Váradra és elhozok egy autót. De azt gondoltam, hogy jó sofőrökkel megyek, nem történhet semmi. Történt. Tizenöt percet késtem. Két ember kellett rám várjon: Czintos és Béres Laci. Béres Laci rendezte és Czintos Jóska volt a partnerem. A szégyentől... már azon törtem a fejem, hogy felakasztom magam.

– Ott voltam a János vitéz főpróbáján, és az egyik ifjú titán szemrebbenés nélkül érkezett meg fél óra késéssel. Olyan természetes volt, hogy még csak bocsánatot sem kért.

– Igen, ez ilyen. Az ifjú titánok... főpróbáról negyven percet késik, és még kikéri magának, hogy őt miért költötték fel... vagy meg sem jelenik. Megmondom őszintén, ezt nem tudom kezelni. Mert azt mondom, hogy aki késik, az hazudik, csal, lop és egyéb gazemberségre is képes. Nekem a fél nyolc az nem fél nyolc után egy perc vagy egy másodperc. Nem vagy ott. Lehet magyarázni... Nem tudott visszaadni a taxis, el kellett ugranom pénzt váltani... Elütött a hajókötél... Elaludtam... Én egy esetben fogadok el késést: ha jössz, és jelented, hogy meghaltál. Mert ha egy fiatal színész meg tudja engedni magának, hogy tizenegy ember várjon rá... Miért? Meghalt valaki? – Nem. Meghalt valami: a tiszteletem irántad.

– S a rendező?


– Ő is csak áll, széttárt kezekkel. Áll és nem érti.

– A jelenlegi törvények szerint még bő tíz éved van a nyugdíjig.

– Igen. Ha beleszakadok, akkor is… A tegnap este Domokosról jöttünk haza, s kérdezték, fáradt vagy? Én úgy – en block vagyok fáradt.

– Egy betegség nagyon megvisel?

– Nem.

– Betegen is felmész a színpadra?

– Életemben kétszer maradt el előadás betegségem miatt. Ez az ominózus Jövőre veled ugyanitt – amikor március 8-án itt kellett volna bemutatni, akkor én szalmanellával feküdtem… De másnap már Gyergyóújfaluban játszottam az előadáson.

– Ha mérhetetlen hatalom lenne kezedben, tudnál rendet teremteni a színházban?

– Nagyon valószínű, hogy nem. Még a szűk kis környezetemben sem biztos, mármint a színházban, mert akkor egyedül maradnék...
A színház – bár senki nem hiszi el – katonaság. S ha nem így viszonyulsz hozzá, akkor nagyon félresikerül. Szatmáron például az, hogy késsen valaki, ismeretlen fogalom volt.

– A vége felé is?

– A kilencvenes években is.

– Dolgoztál-e olyan környezetben, ahol drasztikus rendcsináló irányított?

– Igen.

– Ezt hogy tudja elviselni a színész?

– Én nagyon könnyen viseltem. Tudom, hogy a próba az tíztől kettőig tart és hattól kilencig.

– Most, A kék madár próbáján láttam, hogy kinn a büfében valaki kiabálta, hogy már kezdjük a próbát, gyertek be! Benéztem az ajtón, s te álltál a színpadon.

– Nekem megvan ez a rossz szokásom, én beállok a színpadra, anélkül, hogy hívnának…
Tehát: nem tudnék rendet csinálni.

– Azt is mondtad, hogy nem tudnál másképpen élni.

– Nem tudnék. Egy bölcs kollégám mondta, hogy sose edd magad, a legszerencsétlenebb előadásból is emlék lesz egyszer. Rossz emlék, az igaz, de emlék lesz... Nagyon hosszan tudok rágódni. Borzasztóan gyorsan mérgelődök fel, eléggé kolerikus vagyok. Nem szeretek ordibálni, nem csapkodok, mert ez nálunk nem volt divat. Befele őrlök. Befele őrlök... aztán majd elmúlik egyszer.


.: tartalomjegyzék