Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Január
2018 - December
2018 - November
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2009 - Október
Szekeres Lukács Sándor

A sóvidéki lázadás 1919 tavaszán (1919. márc 29.-április 6.)

Az I. világháborút követő időkben a Székely Hadosztály 1918. december végétől 1919. április 26-ig tartó, több mint négy hónapon át folytatatott harcairól ugyanúgy keveset tud a magyar közvélemény, mint a székelység önvédelméhez szorosan kapcsolható sóvidéki lázadásról.
A Magyarországon kiadott tankönyveinkből is alig lehet valamit megtudni a Székely Hadosztály hősies harcairól. Igy nem lehet csodálkozni azon sem, hogy az alig néhány napig tartó sóvidéki lázadásról még a magyar történészek jelentős része sem tud szinte semmit. Pedig már 1929-ben megjelent Kóréh Endre „Erdélyért” A székely hadosztály és dandár története 1918-1919 című könyve, majd más kiadványokban megemlékeztek a székelyek I. világháborút követő hősies harcairól. Igaz, hogy 1945-ben épp egy székely ember és egyben magyar katonatiszt, Magyarország ideiglenes kormányának miniszterelnöke, dálnoki Miklós Béla vezérezredes a szovjet kommunisták és magyar helytartóik nyomására rendeletben tiltotta be, indexre tetette Kóréh Endre könyvét is, többek között. Több évtizeden keresztül tiltották azokat a műveket, amelyek a XX. századi nagy tragédiákat, az I. és a II. világháború történéseit, a trianoni és párizsi békediktátumokat, vagy éppen a Székely Hadosztály harcait reálisan mutatták volna be. Kedves kivétel Raffay Ernő, aki 1987-ben Erdély 1918–1919-ben, illetve Magyar tragédia, Trianon 75 éve címmel 1990-ben igen fontos műveket jelentetett meg, így a történelem iránt érdeklődő olvasó legalább a Székely Hadosztályról megtudhatott néhány fontos adatot. Raffayt követően szerencsére napjainkra már elég sokan kezdtek írni erről a kérdésről, sőt néhány évvel korábban már az is megtörténhetett, hogy a fiatal történész hallgatók közül is akadt olyan, aki államvizsga dolgozatát épp a Székely Hadosztályról írta és védte meg.
A jelenlegi magyar történetírásra a mai napig az jellemző, hogy sok olyan történelmi eseményről hallgatnak, ami a szomszéd államok történelmi érzékenységét sértheti. Ezen kívül az is elmondható, hogy még a mai napig is csak azok a történészek adhatnak ki tankönyveket Magyarországon, akik betagozódnak abba szellemi irányzatba, akik szellemi rokonai a magyarságot legyőző hatalmak politikusainak és történészeinek. Jellemző, hogy milyen szívósan él tovább a szovjet elnyomás alatti tankönyvek szemlélete és közvélemény-formáló, átformáló és manipuláló igyekezete. Még a 2002-ben kiadott középiskolai tankönyvben is a „bűnös magyarság, bűnös nemzet” szemlélete él tovább, ahelyett, hogy legalább a megmaradt Magyarországon próbálkoznának meg egy viszonylag objektív és nem magyarellenes történetírással. Mélyen hallgatnak ezek a szerzők arról, hogy a történelmi Magyarország felszámolása ellen milyen kemény harcokat folytattak a Székely Hadosztály katonái. Egyes tankönyvírók egyáltalán meg sem említik a Székely Hadosztály honvédő harcait, így nem csoda, hogy a sóvidéki lázadásról még a „szakmabeliek” sem sokat tudnak (pl. Kovács István – Kovácsné Bede Ágnes: Történelem 12. osztály, Debrecen, 2001, Pedellus Tankönyvkiadó) Míg Károlyi Mihály dilettáns, felelőtlenül hiszékeny pacifista, az alkotmányos rendet felszámoló időszakáról több oldalon tudnak értekezni, addig mélyen elhallgatják azt a tényt, hogy a minden alkotmányos felhatalmazás nélkül uralomra jutó, az ún. „őszirózsás forradalom” politikusainak első ténykedése Magyarország szétzüllesztésével kezdődött. Történetírásunkban a mai napig nem hangsúlyozzák azt, hogy 1918. november 3-án Pádovában egyrészről az olasz delegáció, másrészről az osztrák-magyar delegáció megkötötte a fegyverszüneti egyezményt, melynek magyar szempontból olyan fontos előírásai voltak többek között, hogy garantálták Magyarország határait és területi egységét. Viktor Weber, az Osztrák-Magyar Monarchia olasz fronton harcoló hadseregének parancsnoka, a magyar határok vonatkozásában olyan jelentős előírást rögzített és írt alá, hogy Magyarország határai Horvátország nélkül változatlanul megmaradnak. Weber gyalogsági tábornok a Károlyi-kormány hozzájárulásával, annak tájékoztatása mellett kötött fegyverszüneti szerződést. Szövegét eljuttatta a magyar kormányhoz. Tehát: tudtak róla, ismerték, elfogadták és fegyverszüneti szerződésnek tekintették a Pádovai egyezményt. Ennek ellenére Károlyi Mihály tárgyalásokat kezdeményezett az Antant hatalmakkal, ahol a Franchet de’Esperay francia tábornok megállapodott az illegitim magyar kormány képviselőivel.
Károlyi Mihály dicstelen emlékezetű ténykedésének köszönhető, hogy a fenti fegyverszüneti egyezmény megkötésének dacára Belgrádba utazott és 1918. november 13-án éppen ő indítványozta Magyarországgal kapcsolatosan egy olyan béketárgyalás megkezdését, mely nem garantálja hazánk területi integritását. A több százezer magyar katonát meghaladó hadsereget Linder Béla hadügyminiszternek nevezett személy feloszlatja – híres-hírhedt mondását sok magyar ismeri: „Nem akarok katonát látni!” –, sőt a magyar hadsereg fegyvereit a Magyarországon élő nemzetiségek között ezer számra osztatja szét. Ő az a dicstelen emlékezetű kalandor, aki nem engedélyezi a magyar embereknek, hogy megszervezzék az ország önvédelmét, az egyre inkább nyilvánvaló imperialista területszerzések ellen. A tétova és dilettáns magyar hadvezetés ugyan fel akarja állítani 1918 decemberében a 38. hadosztályt, de fegyvert nem ad hozzá. A Kolozsváron létrejövő Székely Hadosztály azonban fegyverek hiányában is megalakul, és dicső harcainak ideje alatt lassan kezd kibontakozni a fegyveres nemzeti ellenállás, ugyanis az egyre nagyobb méreteket öltő idegen nemzeti elnyomás ellen a székelység is megpróbálja megvédeni érdekeit. Ennek a fegyveres ellenállásnak egyik fontos mérföldköve a sóvidéki lázadás. Mivel a székelyföldieken kívül sokan nem ismerik azt, hogy pontosan hol is helyezhető el a Sóvidék és mely települések tartoznak e tájegységhez, ezért érdemes behatárolni ezt a vidéket.
Az Udvahelyszék és Marosszék határán található Sóvidék településeiről tudni kell azt, hogy míg Sóvárad, Szováta és Ilyésmező Marosszéken van, a Sóvidék többi települése Udvarhelyszéken található. Felsősófalva a Székely-Sóvidék központi fekvésű települése. A Székely-Sóvidék települései a központi fekvésű Felsősófalvához viszonyítva az alábbiak szerint helyezkednek el: nyugatra van Parajd (3 km), Szováta és Ilyésmező (15 km), illetve Sóvárad (19 km). Keletre találjuk Békástanyát (Felsősófalva szórványtelepülése, 3 km, másképpen Sófalvi hegynek is mondják), Pálpataka ( 5 km), Fenyőkút (9 km), Korond (6 km), Kalonda-tető tanyavilága (10-12 km), dél-keletre Atyha (5 km) és délre Alsósófalva (1 km). Sóvidék lakóinak túlnyomó többsége a mai napig székely-magyar. (Szekeres Lukács Sándor: Kodáros kincsei, Fejezetek a Székely-sóvidék történelméből; Székelyudvarhely, 2002.)
A nemzetközi jog szerint a román hadseregnek nem volt semmilyen jogcíme arra, hogy a Maros folyótól északra behatoljon, sőt a folyótól délre eső területeken is csak rendvédelmi feladatot láthatott volna el, megtartva a magyar közigazgatást. A román hadsereg ahogy bevonult Erdélybe, eltávolította a magyar polgári adminisztrációt és mindenkit felszólított arra, hogy szolgáltasson be mindenféle lőfegyvert. A felszólítást atrocitások követték a helybéli lakosok ellen.
Az I. világháború borzalmai azonban ezt követően is folytatódtak, magyarok ezrei véreztek el az értelmetlen, imperialista, a világ és a magyar föld újrafelosztását célzó háborúban. A világháború vége felé a harcoló felek kezdtek kifulladni. A német és magyar csapatok 1918 késő őszén visszavonultak Romániából, ezzel egyidőben a háborúskodásba belefáradt Magyarország ellen a gyengén felszerelt román hadsereg kezdte megszállni a káoszba és zűrzavarba merült országot.
A belgrádi fegyverszüneti megállapodás értelmében a Székelyföld is a román hadsereg által megszállandó övezetbe került. Miután a magyar határvédő csapatok a teljes felbomlás állapotában vonultak vissza, az első román járőr 1918. november 12-én megérkezett Gyergyótölgyesre, majd az egyezmény aláírásának napján, november 13-án Gyimesbükköt is megszállták, majd a szorosokat is biztosították. Sem a csíki, sem a székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács nem tervezett, nem készített elő fegyveres ellenállást, sőt megtiltotta azt. 1918. november 26-án Csíkszereda is megszállás alá került, majd december 6-án Székelyudvarhelyre is bevonult a román katonaság. A román hadsereg a „szövetségesek” képviseletében mint megszálló hadsereg érkezett, azonban már 1919. januárjában megkezdődött az államhatalom átvétele, a nagyszebeni Kormányzó Tanács hatalmának elismertetése, amely a Székelyföldet is a román állam részének tekintette, annak ellenére, hogy a belgrádi egyezmény értelmében a magyar polgári adminisztráció kellett volna igazgassa e területet. A megszállás kezdetén, 1919. januárjában Székelyudvarhelyen kísérlet történt az ún. „Székely Köztársaság” kikiáltására, de a kezdeményezés hamar kifúlt, ugyanis a székelyek abban reménykedtek, hogy sikerül a továbbiakban is Magyarországhoz tartozniuk és ezért sem akartak egy önálló országot létrehozni. (Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas. 1993. 3. 76-120.) A magyar kormány tehetetlensége miatt nem volt megfelelő akarat és fegyveres erő a honvédelem megszervezésére. A megszálló idegen hadsereg kifosztotta az emberek házait, minden értékes ingóságot egyszerűen elkoboztak, elraboltak, a fegyvertelen székelyeket, férfiakat, nőket, fiatalokat és öregeket, de még a gyermekeket is bottal verték végig. Sokan egész életükre megnyomorodtak, míg mások belehaltak a katonák kegyetlen ütlegeléseibe. (Atyhai Dominus Historia, 53.0.). A hadsereg mellett rendfenntartó erőket is hagytak, később pedig csendőrőrsöket szerveztek Szovátán és Parajdon (18 csendőr). Az osztrák-magyar hadseregben is volt testi fenyítés, kikötés, de az új rendfenntartók által alkalmazott fenyítési módszer, a botozás még most is iszonyattal tölti el a visszaemlékezőket. „Le egy karszékre, leszorították, le a nadrágot, s bottal úgy elverték, hogy freccsegett a vér. Láttam ilyent!" (Mesélték a visszaemlékezők)
A megszállást nyomon követte a fegyverek összeszedése. Korondon január első felében a parajdi csendőrkatonák házról-házra járva összeszedték a fegyvereket. Kovács Andor 40 tagú nyárádremetei csapata azonban jól elrejthette fegyvereit, mivel a felkelés alatt, mint fegyveres egységet írják le őket a visszaemlékezők.
A katonai megszállással párhuzamosan a román csendőrök házról-házra járva összeszedték a székelyek fegyvereit, nehogy védekezni tudjanak. De a székelyek igyekeztek megszervezni szülőföldjük védelmét. Székelyföld elfoglalását követően három és fél hónap múlva megkezdődött Sóvidék környéken az a mozgalom, amit a szóhasználat sóvidéki lázadásnak nevez. A magyar kormány tehetetlenségének dacára a magukra hagyott székelyek megpróbálták megvédeni hazájukat. Számos székelynek sikerült elrejtenie fegyverét. Kovács Andor – már említett – nyárádremetei csapata pl. 40 fegyverrel rendelkezett, amit alkalomadtán elő lehetett venni.
Az 1918. december elsejei gyulafehérvári gyűlésen az erdélyi románság proklamálta elszakadási szándékát Magyarországtól,és ezzel egy időben a királyi román hadsereg átlépte a Kárpátok vonulatát, az egykori Magyarország határát. December első heteiben a Maros mentén húzott demarkációs vonalig szállták meg Erdélyt, így az egész Székelyföld román uralom alá került, ahol a nagyszebeni Kormányzótanács képviselte időlegesen a főhatalmat.
Annak ellenére, hogy a román hadsereg több alkalommal felszólította a frissen megkaparintott ország lakosait, hogy fegyvereiket szolgáltassák be, még 1919-ben is elég sok székely férfinál voltak kézifegyverek, amelyeket azért nem adták le az idegen hatalom képviselőinek, mert reménykedtek egy nemzeti honvédő háború eljövetelében.
1919 januárjára a cseh és román csapatok előnyomulásával megváltozik Károlyi Mihály magatartása is. Tombor Jenő alezredes vallomása az 1920-ban lefolytatott Stromfeld perben azt mutatja, hogy a Hadügyminisztériumban valóban tervbe vették az ország katonai felszabadítását. Tombor Jenőt Stromfeld a minisztérium V. osztálya vezetőjévé nevezte ki, s így biztos információkhoz jutott, miszerint a titkos tervben 18 magyar és 3 székely hadosztályból álló erős hadsereg felállítása szerepelt, amellyel „a cseh és román előrenyomulást vissza lehetett volna verni.” (Raffay Ernő: Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal, Budapest, 1990, Tornado Donnenija Kft., 75. old.)


1919 tavaszán a sóvidéki székelyek is elérkezettnek látták az időt, hogy a készülődésből a tettek mezejére lépjenek. A néhai Fábián Domokos, Kovács (Ész) Mózes és Parajdi Márton felsősófalvi lakosok elbeszélése szerint – akik több alkalommal meséltek e sorok írójának az 1919-es sóvidéki lázadásról – a székelyek azt tervezték, hogy a Székely Hadosztály csapatainak támadásával egyidőben a Székelyföldről is fegyveresen fognak fellépni az idegen csapatok ellen, ugyanis a gyengén felszerelt idegen hadsereget a belső ellenállás összeroppantja és hamarosan el kell hagyják Magyarország területét.
Az előzményekhez hozzátartozik az, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én hadüzenet nélkül megtámadta Magyarországot, a védtelen magyar polgári lakosságból nagyon sok ember ellen súlyos atrocitásokat követtek el a Sóvidéken. Elég megemlíteni, hogy az udvarhelyszéki Alsó-, és Felsősófalváról vagy Parajdról milyen sok embert hurcoltak el vagy végeztek ki. Alsósófalváról elhurcoltak 118 személyt és helyben meglőttek kettőt: Kacsó András 21 éves (1916 október) és id. Kacsó András 74 éves férfiakat. Felsősófalváról elhurcoltak 84 embert. Helyben meglőtték Krall Mártont, aki sántaságára hivatkozva nem bírta tartani a lépést a többivel, Szitás Dénes 8 éves gyermeket, továbbá Veres Lajost és özv. Veres Sámuelnét. Parajdról csak a református magyarok közül 27 személyt, a római katolikus vallású magyarok közül 6 személyt hurcoltak el, s ami döbbenetes, hogy köztük volt a mindössze 2 és fél éves Fülöp Vilma és a 3 éves Kénesi Mária. A többi elhurcolt parajdi székely 9 és 72 év közötti volt. A parajdi vérengzés 1916. október 1-i áldozatai közül pl. az alábbi személyeket lehetett azonosítani a halotti anyakönyvi bejegyzések szerint: Antal Mózesné Hegyi Ágnes, ref., 67 éves, főbelőve, Balázs Józsefné Csalóka Judit, ref., 42 éves, főbelőve, Borsos Benjámin 65 éves, siklódi ember, aki véletlenül épp Parajdon járt, főbelőve, Cseresznyés Sándor ref., 71 éves, főbelőve, Cseresznyés Sándorné Szász Julianna, ref., 62 éves, főbelőve, Illyés J. Ferenc, ref., 16 éves, főbelőve, Illyés Sámuelné Pestinka Lídia, r.kat., 65 éves, főbelőve, Illyés Sándorné Koncz Sára, ref, 58 éves, főbelőve, Kelemen Mihály 85 éves az elhurcolás alatt belehalt a verésbe, Mátyás János r.kat., 57 éves, ló után kötve húzták, majd főbelőtték, Szabó Ferencné Illyés Teréz, r.kat., 68 éves, főbelőve.
Az 1916-os kegyetlenkedéseket a sóvidéki magyarok nem felejtették el még az 1980-as években sem, az idősebb emberek sokáig emlegették az emberségükből kivetkőzött ellenség tetteit, nem hogy 1919 tavaszára elfeledték volna e rémtetteket.
A sóvidéki lázadásról szóló írások, emlékezések nem feledkeznek meg azokról a szenvedésekről, amelyeket ezeknek a falvaknak 1916-ban, a román hadsereg betörésekor kellett elszenvedniük. Ezek akkor még olyan friss emlékek voltak, amelyek növelték a lakosság elkeseredettségét, s az első adódó alkalommal e szomorú emlékek tudatában cselekedtek. 1916 szeptemberében ugyanis a bevonuló román katonaság nagyfokú zsákmányolásai mellett tömegesen gyűjtötte össze a helyi lakosokat, és akik nem bírtak megszökni vagy elmenekülni, fegyveres kísérettel kerültek Ó-Románia földjére, sokan soha nem láthatták viszont szülőfalujukat. 1916. október 1-jén, a román hadsereg itt tartózkodó egységei a Parajd faluhoz tartozó Zsögöd végében (a Gyergyó felőli rész) a deportálásnak ellenszegülő helyieket azonnal főbelőtték. A három sóvidéki faluból 235 személyt hurcoltak el, és helyben meggyilkoltak 18 ártatlan embert. De az elhurcoltak közül sem mindenki tért haza. A román hadsereg bejövetelekor parancs szerint mindenkit a kijelölt helyre gyűjtöttek össze három napra, fegyverrel őrizve, mialatt zavartalanul rabolták a falut. A házaknál itt-ott találtak otthon maradt, elbújt embereket, akiket legtöbbször megvertek, sőt egyeseket főbe lőttek. Az idegen csapatok mindhárom helységben 1916. szeptember 29-től 1916. október 6. -ig tartózkodtak: Alsósófalván főleg kozákok és román gyalogság, Felsősófalván a román hadsereg egységei, Parajdon szintén a román hadsereg egységei. A sóvidéki falvakból ártatlanul elhurcolt lakosok közül egyesek soha nem jöttek haza, valószínű, hogy erőszakos cselekmények áldozatai lettek.
A román hadsereg hírtelen jött támadása azonban hamar kifúlt, a magyar és német hadsereg rövid időn belül kiűzte az ellenséget Magyarországról, sőt folytatva az ellentámadást, 1917-re Romániát szinte teljesen elfoglalták és kénytelen volt különbékét kérni.
Az I. világháború befejezését követően a magyar kormány azonban nem tett semmit az ország integritásának megőrzése érdekében, így fordulhatott elő, hogy a gyengén felszerelt és mindössze 5-6000 főt számláló román hadsereg bevonulhatott Magyarországra. Károlyi vezette kormány naívan bízott az Antant ígéreteiben.
A román hadsereg nem sokat törődött még a belgrádi egyezménnyel sem, ahol a magyar illegitim vezetés megállapodott Vix francia ezredessel, hogy a Maros folyó vonaláig alakítanak ki egy demarkációs övezetet, ahová a román csapatok ideiglenesen bevonulhatnak. A román csapatok már 1918. december 2-án átlépték a Maros folyó vonalát és folytatták Magyarország elfoglalását. Amikor a „magyar” kormány jegyzékben tiltakozik ezek miatt – ahelyett, hogy csapatokat küldene –, a románok azt válaszolják, hogy nekik Vix ezredes megengedte, hogy megszállják Gyulafehérvárt, Nagyenyedet, Kolozsvárt, Dést, Máramarosszigetet, stb.
A Székely Hadosztály honvédő harca alatt a Székelyföldön maradt székelyek sem nyugodtak bele a megszállásba. A székelyföldi általános elégedetlenség a megszálló hatalom elleni szabotázs akciókban is megmutatkozott. Márciusban megszaporodtak az „államellenes” cselekedetek. A dési román hadosztályparancsnokság 538/1919. rendelete szerint, amelyet a szovátai községháza is megkapott, olvasható az alábbi parancs: „Hogyha a telefon vagy távirat vonal valamely helyen megrongálva találtatik a tettest azonnal főbe lövik, ha a tettes nem kerül meg a községre hárul a felelőség.” Itt is felmerült a kollektív bűnösség elve, amelyet a későbbi események során is előszeretettel használtak a román hatóságok a lakosság megfélemlítésére.
Az új hatalom berendezkedésével egyre nehezebben jutottak be a magyarországi újságok, folyóiratok Erdélybe. A Magyarországról jövő postaküldeményeket egyszerűen elégették a kolozsvári állomáson. Az atyhai plébániára eljutó utolsó folyóirat pl. az Alkotmány január 11-i száma (Atyhai Domus Historia, 54.0.). Pontos információk hiányában egyre képtelenebb álhírek terjedtek el a Sóvidéken. A leggyakrabban visszatérő téma a magyar hadsereg állítólagos offenzívája volt. Erről meséltek később gyerekkoromban Fábián Domokos, Parajdi Márton és Kovács Mózes egykori szemtanúk.
A sóvidéki események alapjául több helységben is az a hamis hír szolgált, hogy a román katonaság vissza fog vonulni Erdélyből, ugyanis a Székely Hadosztály erős támadást indított az ország felszabadításának érdekében. Az álhírek miatt riadókészültségbe helyezték Kovács Andor nyárádremetei csapatát is, várva az első biztos hírt támadó akciójuk megindítására.
A sóvidéki lázadás azzal kezdődött, hogy a deményházi vasútállomásra 1919. március 29-én távirat érkezett, mely szerint „a magyar állami vasút alkalmazottjainak a román hatóságok az eskű letételét elengedték." (Bencze János: Deményháza monográfiája. Kiadatlan kézirat., 1976/27) Ezt a táviratot a vasúti munkások úgy értelmezték, hogy megszűnt a román megszállás.
A székely vasúti munkások a kocsmában ünnepelték meg a hírt, melyet a magyar hadsereg közeledtével magyaráztak. Délután egy román csendőrt, aki a lovak rekvirálásából Nyárádszeredából Remete felé tartott, a felkelő székelyek megtámadtak, késsel megsebesítették (Balogh Lajos visszaemlékezése, 1921; Bencze, 1976/28). A sebesült csendőrt társai feltűzött szuronnyal kísérték az orvoshoz.
A deményházi, tévesen értelmezett távirat híre megbolydította az egész felső Nyárádmentét. Nyárádmentén Kovács Andor, Kováts György és Ernő a felfegyverzett remetei férfiakkal megtámadták a csendőrőrsöt. Lefegyverezték és egy pincébe zárták a román csendőröket. Küldöncöket menesztettek a nagy- és kis-nyárádmenti falvakba, csatlakozásra szólították fel a frontharcos székely férfiakat. A Nyárád felső folyásának falvaiban gyorsan terjedt a mozgalom, amely céljául Marosvásárhely felszabadítását és a román katonaság lefegyverzését tűzte ki. A felkelők abban reménykedtek, hogy a Székely Hadosztály Erdély nyugati területeiről megindítja offenzíváját és így sikerül felszabadítani Magyarországot az idegen uralom alól.
Tehát 1919. március 29-én Deményházán a tévesen értelmezett távirat hatására – a Sóvidék közelében – „egy nyárádremetei román csendőrt, aki Nyárádszeredából a lovak rekvirálásából hazafelé tartott, az úton a szövetkezet előtt megtámadták és brutálisan bántalmazták, megsebesítették, fegyverét elvették” olvasható más forrásokban is.
A férfi lakosság megindult Marosvásárhely felé, csatlakozott a lázadáshoz Köszvényes férfi lakossága is. A felkelők a hodosi útig jutottak el, de amint látták útközben, hogy az útban levő községek lakói nem csatlakoznak, így csendesen visszatértek otthonaikba. Ugyanígy tett Márkod és Kendő lakossága is, míg mások a Sóvidék felé fordultak, hogy csatlakozásra bírják az ott élő székelyeket. A helyi késői visszaemlékezők többnyire csak apróbb részleteket vagy egy titokzatos kolozsvári kezdeményezést emlegetnek, amelynek futárai valamilyen okból nem érkezhettek meg e vidékre, és így a helyiek nem értesülhettek az időközben lefújt akcióról. Erről beszélt a felsősófalvi Fábián Domokos, Parajdi Márton vagy Kovács (Ész) Mózes is annak idején e sorok írójának.
Az 1916-os betörés eleven és fájó nyomai, az új hatalom erőszakossága, az újabb rekvirálások és kegyetlenkedések nyomasztó hatása a hirtelen megzavart lakókat arra késztette, hogy védjék meg szülőföldjüket.
1919. március 31-én a délelőtti órákban (Maros megye levéltára, 1919/31) a reme¬teiek felszedték a Parajd felől közeledő személyvonat előtt a síneket és a közeli erdőből figyelmeztető lövéseket leadva, megállították a vonatot (Balogh Genovéva visszaemlékezése,). A vasúti kocsikban mintegy száz felfegyverzett székely férfi indult el Szováta irányába (Maros megyei levéltár, UO.), s déli 12 órára érkeztek Szovátára. Körülvették a csendőrség épületét, és rövid tűzharcban elfoglalták. A harcban egy csendőr meghalt és többen megsebesültek.
A csendőrség épületének elfoglalása után a nyárádremeteiek és a hozzájuk csatlakozó szovátaiak elfoglalták a postát és a vasútállomást (Erdélyi mártírok, 248.o.). A szovátai fiatalok feltörték a sóőrök fegyverraktárát és elvitték az ott talált fegyvereket (Fekete-Józsa-Szőke-Zepeczaner, 1998/119). Szovátán ebben az időben mintegy 25 puska állt rendelkezésre, melyet a sóőrök használtak addig a só őrzésére.
A szovátai Lőrinczi András (szül. 1912) visszaemlékezése szerint „amikor jöttek a remeteiek, megálltak a [szovátai] csendőrség előtt, egyik bekiáltott: A parancsnok jöjjön ki! Egy káplár jött ki, le is lőtték és elmentek Parajd felé. A lelőtt csendőrt másnap délután 2 órakor temették Szovátán.” A szovátai plébános feljegyzése szerint: „március 31-én 12 órakor lelőtték Flóra Jánost a (25 éves) Csendőrlaktanya folyosóján.” (Halotti Anyakönyv. 1919.10. bejegyzés. ÁLtMv. 88. iratcsomó. 184.) A szovátai köztemető bejáratától jobbra eső egykori görög katolikus temetőrészben nyugszik az alig 25 éves Florea Constantin káplár. Sírkövének felirata:
„Amintirea decedatului caporal Florea Constantin din Compania de jandarm Mures cazut victima datoriei fund omorit de revolutionarii secui in martie 31”.
Sírkövének felirata magyarra fordítva az alábbi: „Florea Constantin tizedes emlékére, aki a Marosi Csendőrség egységében szolgált és aki a kötelességét teljesítve áldozat lett, mivel a székely forradalmárok március 31-én meggyilkolták.”
A szovátaiak közben elfoglalták a csendőrséget, a vasútállomást és a postát is. A mozgalom hírére a Sóváradiak is feljöttek Szovátára. Farkas Dénes szakaszvezető a szovátai állomáson „egy vadászfegyverrel rálőtt Donetea román hadnagyra, ... a lövés célt tévesztett és egy pár serét a tisztiszolga lábába fúródott, nagyobb sérülést nem okozott.” (Laár Ferenc: A sóvidéki székely felkelés. Erdélyi mártírok és hősök aranykönyve. Pécs 1941. 18.) Ennek ellenére nem sokkal később Farkas Dénes ezért a tettéért életével fizetett. A szovátai középületek elfoglalása után a remetei felkelők nagy része hazaindult, hogy később az udvarhelyszékiekkel együtt indítandó támadásra a felső-nyárádmentiek seregét megszervezzék. Kovács Andor és Kováts György immár jórészt szovátaiakból álló serege három szekérrel, a fegyvereket a meglepetésszerű támadás sikere érdekében a szekérderékba rejtve, továbbindult Parajd irányába és délután 4-5 órakor a három szekérrel Parajdra érkeztek. Azzal a hírrel és felszólítással jöttek, hogy „az udvarhelyi székelység vonuljon Marosvásárhelyre és készüljön az ellenség hátbatámadására. A parajdi férfiak hirtelen szervezkedtek, percek alatt lefegyverezték a 12 főből álló csendőrséget... lovas futárok szólították fel a vidék falvait a csatlakozásra." (Dobos Ferenc: Elfagyott remények. Székelyföld írásban és képben. 212-213.o.) A szovátaiak megérkezésével egyidőben Parajd katonai parancsnoka, egy román hadnagy a temetőn keresztül elmenekült. A menekülő román csendőrparancsnokot Korondon fogták el és egy társával együtt bántalmazás nélkül szekérrel visszaküldték Parajdra. Laár Ferenc parajdi református lelkész leírásából tudhatjuk meg, hogy 1919. március 31-én délután 4-5 óra között Szabó Nándor főszolgabíró, Leveleki Béla sómalom igazgató, Brósz Alfonz gyógyszerész és az új román katonai parancsnok társaságában a gyógyszertár épületében tárgyaltak, amikor hirtelen fegyverropogások hallatszottak a faluból, és „itt vannak a magyar katonák” kiáltások szűrődtek be a szobába. A román hadnagy azonnal elmenekült a katolikus temető irányába. Közben főleg szovátai és más idegen emberek fegyveresen kísértek a helyi csendőrlaktanya irányából három társzekeret és a parajdiakkal együtt közösen lefegyverezték a román csendőrséget. A falu katonaviselt férfijai katonai alakulatba szerveződve rövid időn belül megszervezték az őrséget és bejárták az egész települést. A helyi csapatok parancsnokának Boócz Endre tartalékos századost tették meg, századparancsnokok Mánya Gerő főhadnagy, Zilahi Sebess Géza és Benkő Mózes hadnagyok lettek.
Kováts György, a nyárádremetei felkelők egyik vezére, Mánya Gerő kereskedő lakására sietett, és felszólította, hogy szervezzen egy századot és azt vigye be Marosvásárhelyre (Erdélyi mártírok, 221.0.). Miután a parajdi csapat szervezése megkezdődött, a szovátaiak visszatértek falujukba.
A parajdi felkelőszázadot még aznap este megszervezték és a század szervezésével párhuzamosan lovas küldöncöket menesztettek a környező községekbe. Atyhába estefelé „... lovas küldönc érkezett, hogy a ... katonákat le kell fegyverezni, mert közel van a magyar hadsereg. A fiatalság körében hajlandóság mutatkozott is, de komoly gondolkodású férfiak leintették őket, s így nem történt semmi.” (Atyhai Dominus Historia, 55.0.) A többi lovas küldönc sem járt több sikerrel, a falvak férfilakosai fegyverhiányra hivatkozva nem vállalták a felkelőkhöz való csatlakozást (Laár, 1941/17).
Korondon is szerveződött egy csapat felkelő a falun áthaladó román csendőrök lefegyverzésére. Vezetőjük nem egy frontharcos férfi, hanem Vinczeffy Zsuzsika, egy robusztus termetű, férfierejű nő volt. Vinceffy Zsuzsika az általa vezetett felkelőcsapatot – melyben nők is voltak – lesbe állította, és sikerült elfogniuk a Parajdról menekülő román hadnagyot, a parajdi csendőrség parancsnokát és annak tisztiszolgáját. A felkelők eszméletlenre verték a csendőröket, majd visszatették őket a szekerükre és a lovakat megindították Parajd felé.
A felkelők értesítették a környező települések lakóit is (pl. Etéd, Siklód, stb.), hogy csatlakozzanak a felkeléshez. A szomszédos községek értesítésére kiküldött küldöncök azzal a válasszal tértek vissza, hogy készek fegyvert fogni, de nincs fegyver. A hosszas tanácskozás eredményeként leszögezték a következőket:
1. A felkelés mindössze pár községre terjed ki.
2. A benyomuló idegenek megzavarták Parajd község lakosainak kényszerű megadással viselt nyugalmát.
3. Elhamarkodott lépésükért bizonyosan büntető expediciót vezet a község ellen a román katonaság.
A további teendőkre nézve megállapodtak abban, hogy a román csendőröket őrizetben kell tartsák, és hogy bántódásuk ne essen, őrséget állítanak a laktanyában és élelmezésükről gondoskodnak.
A Parajdra vezető utakra, a szervezkedő lakosságból már március 31-e estére fegyveres őröket állítottak, hogy semmilyen idegen csapatok ne nyomulhassanak be az éj leple alatt a faluba. A parajdi laktanyából viszont néhány román katona, akik Korondon teljesítettek szolgálatot, Parajdra szerettek volna menni, hogy visszatérjenek a laktanyába. A Parajdot védő székely felkelő-őrök látva az idegenek megjelenését, felszólították őket, hogy a faluba ne menjenek be. A felszólításra a román csendőrök azonnal lövésekkel válaszoltak, ennek következtében három parajdi esett el: Zsombori Károly harangozó, Fülöp Ábel Sándor és Nagy G. János földművesek. A három helybéli családos ember másnap reggelre, április elsejére meghalt. Parajd felháborodott lakossága azonnal követelni kezdte a piactéren a fogságban levő összes román csendőr főbelövetését. Csak Laár Ferenc református lelkész erélyes fellépése gátolta meg a fogságban lévő román csendőrök kivégzését. A három áldozatot még aznap hamar eltemették, attól félve, hogy a bevonuló román katonaság megzavarja a temetési szertartást. A község apraja-nagyja felekezeti különbség nélkül ment el a temetésre, hogy bizonyságot tegyen együttérzéséről. Három családapát temettek egyszerre, apró gyermekeik és feleségeik kábultan nézték, mert fel nem foghatták az őket ért súlyos csapást, várták a vigasztalást és a „miértekre” a feleletet. „Együtt sírtunk mindnyájan, nem csak az árván maradt családokat sirattuk, hanem önmagunkat is, mert ijesztő módon állt előttünk a fenyegető büntetés réme”. (Mesélték a visszaemlékezők.)
A sóvidéki felkelés ekkor még javában zajlott, hiszen utolsó véres eseményére ezt követően Etéd és Atyha között kerül sor. Az etédi vásáron futótűzként terjedt a sóvidéki felkelés híre. A vásárra sok atyhai is elment, köztük Simó János és Simó Dénes, akik Oroszországból hazatért kiszolgált katonák voltak. Ebben a puskaporos hangulatban érkezett a községbe két román csendőrkatona, akik mint küldöncök Parajd felé tartottak. Az egyik csendőrben Simó Dénes volt katonatársát vélte felfedezni. Ebből a találkozásból parázs veszekedés támadt, mely tettlegességgé fajult. Simó Dénes és Simó János lefegyverezték a román csendőrkatonákat. A halálra rémült román katonák a szekerükön Atyha irányába próbáltak menekülni, mert a vásáros tömeg körülvette a szekeret és meggátolta a katonák szabadulását. Így értek el az etédi patak hídjáig. Amint a patakon átjöttek, az atyhai Piroska János elkapta a kantárt, megállította a szekeret. A csendőrkatonák futva próbáltak szabadulni, de a tömeg az út közelében levő füzes mellett agyonverte őket.
Parajdon 1919. április 1-én az általános izgalomban és felháborodás közepette a helybéli három halottat azonnal eltemették, amelyre megjelent az egész falu lakossága. Gyász és döbbenet volt együtt a lelkekben. Közben elterjedt a hír, hogy hamarosan nagy számú román katonaság fogja ellepni a Sóvidéket, s a magyar katonaság csak nem fogja felszabadítani Erdélyt. Parajdon az értelmiségiek egy része felhívta telefonon a környező városokat és rájöttek arra, hogy egy téves hírre indult meg az alig pár falura kiterjedő megmozdulás. Lecsendesítették a felkelőket és igyekeztek gondoskodni a lefogott román csendőrök biztonságáról, hiszen sejtették, hogy hamarosan jön a véres megtorlás.
A felkelés leverésére és a vétkesek megbüntetésére több román katonai és csendőri alakulatot indítottak a Nyárádmente és a Sóvidék irányába. A Nyárádmentére vonattal érkező 200 katona és 30 csendőr kegyetlenül megbosszulta társaik halálát, bántalmazását. Végigbotozzák Deményházát és Nyárádremetét, sebesültek tucatjait hagyva maguk után. A szebeni Kormányzótanács egy esetleges bolsevista lázadás megfékezésére egy zászlóaljnyi katonát és egy üteget indított Udvarhely irányába még a sóvidéki felkelés kitörése előtt. Természetesen nem bolsevista lázadás volt, hanem szülőföldjüket szerették volna megvédeni a felkelők, az idegen betolakodókkal szemben. A felkelés hírére a román hadsereg egységeit a Sóvidékre vezényelték. A zászlóalj megérkezésekor azonban fegyveres ellenállás már nem volt, így a katonákra főleg rendőri feladatok vártak: a vétkesek felderítése, összegyűjtése és átadása a büntető hatóságoknak. A megszállók igen egyszerű és hatásos taktikát választottak. Sorra vették a Sóvidék településeit, majd a katonaság és az ágyúk látványos felvonulása után, a falu elpusztításával és lakói kivégzésével fenyegetőzve kérték a bűnösök kiadását.
Korondon, miután a katonaság ágyúival látványosan végigvonult a község útjain, a parancsnokló ezredes az ágyúkat a Kalonda lejtőin a falu felé fordítva tűzállásba helyezte.
Hadnagy Mihály, esperes plébános miseruhába öltözve, Knopp Venceltől követve „könyörögve jött a román tisztek elé, hogy megmentse a falut” (Fekete-Józsa-Szőke-Zepeczáner, 1998/122). A román ezredes a parajdi csendőrparancsnok és tisztiszolgája bántalmazóinak kiadását kérte és Korond lakóit az iskola udvarára tereltette össze. Vinczeffi Zsuzsika kis csapatából Györfi Ferenc és Simó András még idejében elmenekült, majd később Magyarországra szökött. Vinczeffi Zsuzsikát, Imre Pált, Fábián Máriát, Schuller Jánosnét, Makó Jánost, Ravasz Sándort és Oláh Istvánt, miután kegyetlenül összeverték, kettősével összekötözve Parajdra szállították (Laár, 1941/20; Györfi Péter visszaemlékezése, 1917).
A következő napokban a felkelők közül sokan elmenekültek. A férfiak egy része fejszével a hónuk alatt, mások puskákkal a Bucsin erdőrengetegeibe vette be magát. A három parajdi székely áldozat temetése után Kicsid Béla római katolikus lelkész, Laár Ferenc a református pap, Kovács Mihály iskolaigazgató és Kakucs György tanító kivonulnak a falu végére, hogy ott fogadják a bevonuló román katonákat, és enyhítő körülményeket keressenek a készülő bosszúállásra. A parajdiak este 9 óráig (1919. április 2-án) azonban hiába várakoztak, a katonaság nem érkezett egyik irányból sem. Azonban a küldöttség nyugovóra térése után az éjszaka későbbi óráiban megérkeztek a román katonák, és néhány sortűz leadása után mindjárt megkezdődtek a véres verésekkel nyomatékosított letartóztatások. Április 3-ra virradóra már kb. 80 parajdi férfi az otthon maradottak közül fogságban volt a csendőrlaktanya épületében. A csapatok parancsnoka egy román alezredes volt. Megkezdődött a foglyok kihallgatása, folytonos veréssel és kínzással. Id. Fülöp György parajdi bírónak parancsba adták, hogy felel a katonaság élelmezéséért. A következő napokban Köszvényesről, Nyárádremetéről, Szovátáról, a két Sófalváról és Korondról az összes foglyot Parajdra szállították. A korondiak azzal lettek részesei a fölbolydulásnak, hogy a Parajdról elmenekült román hadnagyot elfogták és megverték. A helybéli Gagyi Lázár, aki a felkelés első napján lóháton Siklódra vonult a vásárba, hogy mozgósítsa ott is a környéket, szintén a fő vádlottak között volt, de április 6-án hajnalban sikerült megszöknie.
A feszültség ébrentartásáért már ezen a napon (1919. április 6-án) a román katonák parancsnoka közölte a református pappal, hogy készítse elő a halálra Farkas Dénes foglyot, ugyanis ki fogják végezni. Rövidesen a katonaság által hajtva az egész lakosságot a piactérre terelték, hogy a végén sűrű sorokban egymáshoz láncolva felvonultassák az összes foglyot, élükön Farkas Dénessel. Az embereket erőszakkal kikísérték a helyszínre. Maguk előtt tuszkolták az összekötözött Farkas Dénest végig az utcán. Parajd Főterén Donetea hadnaggyal való rövid szembesítés után a parancsnok kimondta, hogy halállal fizet mindenki, aki fegyvert mert emelni a román katonákra és gúnyosan hívta Mánya Gerőt, hogy szabadítsa ki, ha tudja. Mánya Gerő ekkor szerencsére már a falu feletti erdőben bujdosott, ugyanis ő már megszökött korábban a fogságból. A rövid egyházi szertartás után meg is indult a szomorú temetési menet a Piactérről a Katolikus Temető felé. Elől ment egy század román katona, utána pedig az összekötözött letartóztatottak, középen Farkas Dénessel és a helyi református pappal, majd a kihajtott falu népe, legvégén újból a szuronyos katonák lánca zárta a szomorú menetet. A Piactérről a Király utcán át a Nádasfői utca irányába terelték a tömeget, majd a hegyoldalra vezető Katolikus Temető útjára. A temető területén egy csonka kopjafánál állították meg a tömeget, amelynek tövében még 1916-ban a magyar katonák ástak lövészárkot, és az még betemetetlen volt. Amire a tömeg kiért, a szuronyok szurkálásaitól az áldozat talpig véres volt. Farkas Dénest itt a kopjafához kötözték, mielőtt a jelenlévők az Úr imájával búcsúztak el tőle. Donetea hadnaggyal (akit csak könnyebben sebesített meg Farkas Dénes) az élükön 16 katona állott fel két sorban lövőállásban. A csendőrök rálőttek a bekötött szemmel álló Farkas Dénesre, de a feje az első sorozat után is fennmaradt, valószínű nem találták el rendesen a testét. Csak a második sorozatra hanyatlott le Farkas Dénes, akinek utolsó szavai ezek voltak: „a hazámért halok meg!”
A kivégzés után az egyik román katona leoldozta a kopjafáról Farkas Dénes testét és a gödörbe taszította, majd otthagyták a holttestét hantolatlanul. Később valakik elhantolták Farkas Dénes holttestét koporsó nélkül. A művelet elvégzése után a román parancsnok még egyszer megfenyegette a jelenlevőket és hazaengedte a megfélemlített tömeget. A temetés után jelentkezett a tömegből kiváló két öreg szülő, akik elfogadták pillanatnyilag a helyiek javaslatát, hogy a parajdiak majd koporsót csináltatnak, és rendesen eltemetik rövidesen, amint a román katonaság távozik a faluból. A két szülő beleegyezett abba, hogy itt maradhasson Farkas Dénes holtteste. Farkas Dénes maradványait csak 1941-ben tudták Sóváradon elhelyezni, amikor a Székelyföld újból Magyarországhoz tartozott. Egykori ideiglenes sírja helyén ma is kőkereszt van Parajdon. Farkas Dénes sírját ismeretlen kezek nap-nap után virággal ékesítették és gondozták éveken keresztül Parajdon, míg teteme a sóváradi földbe került.
A lázadásban részt vett személyek többsége a megszállást követően elbujdosott és legtöbbször az ártatlan otthon maradt férfiakon töltötték ki bosszújukat a megszállók. A deményházi üzlet előtt mintegy 30-40 ember ülepét addig verték, míg a vér is folyt a botozástól. A román katonák még a falun átutazó embereket is leszedték a szekereikről és megbotozták. A kínzásokba Balogh István bíró, Dénesi György és Gran molnár belehalt. Bereczki A. Antalt és Dénesi Andrást a felkelésben való résztvételért bíróság elé állították és elítélték.
A megtorló katonaságot Nyárádköszvényesen Pap Tamás plébános és Rácz József középiskolai tanár templomi zászlókkal fogadta és kegyelmet kért hogy mentse a falut. Nyárádremetén Mol¬nár Miklós plébános templomi zászlókkal fogadta a román katonaságot. A bezárt román csendőröket Molnár Miklós plébános kiszabadította a pincéből. A Kováts-testvérek édesapját elfogták és hadbíróság elé állították Déván, de ítéletre nem került sor, mert a vizsgálat alatt a sok verés miatt belehalt sérüléseibe. A Kovács-fiúk sokáig bujkáltak, míg amnesztiát hirdettek. Kováts Ernő a pincébe bújt és olyan ügyesen álcázta magát, hogy gyanítani sem lehetett, hogy ott valaki tartózkodik. Három éven át volt a pince lakója, haja, szakálla úgy megnőtt, hogy be lehetett fonni. (Bencze János: 28.0.)
Szovátán a román katonaság érkezésének hírére a a lázadásban részvett székelyek a Siklód-köve északi lejtőjén, Vízerdejében rejtőztek el.
Az erdőbe menekült felkelőket családjuk élelmezte. Pár nap múlva Szovátán kiplakátolták a helytelen magyarsággal írt rendeletet, melyben főbelövéssel és a falu felgyújtásával fenyegették meg a rejtőzködök támogatóit:
„Hírdetmény §: Rendelet. Minden nemű katonai tárgyak, akármilyen fegyver, lőszer akár is milyen kategoriába tartozik, a volt osztrák-¬magyar az vagy román hadseregtől visszamaradtak haladéktalanul a helyi csendőr őrs parancsnoksághoz beszolgáltatni:
Azok a kiknek tudomása van hogy hol tartozkodnak tolvaj bandák vagy azokat élelmezni vagy azokat mint elrejtőket, agyon lőve lesznek, ha ezeket nem jelentik be a községnek lakosai ki lesznek téve illetve a község felgyújtva lesz.
Szovata, Helyi őrség parancsnokság
Gilescu főhadnagy s.k.” (ÁLtMv. Primaria Sovata. 88-as iratcsomó 191. oldal.)
A román katonák Korondon géppuskát állítottak az iskola tetejére, összeterelték a falut. Hadnagy Mihály esperes miseruhába öltözve, Knopp Vencel tanártól kisérve könyörögve jött a román tisztek elé, hogy megmentse a falut.
Jóllehet, ezen két udvarhelyszéki esetnek a leírhatatlanul brutális eljárások miatti elkeseredés volt az okozója, minden jel arra mutat, hogy különösen a parajdi eset tudatos sugalmazásra indult, mert Constantinescu Viktor gyulafehérvári román törvényszéki elnök már március 29-én úgy nyilatkozott Székelyudvarhelyen Varró Elek és Masinger László pénzügyi tisztviselők előtt, hogy rövidesen újabb letartóztatások várhatók. A parajdi eseményekkel kapcsolatosan (a Székelyudvarhelyen) letartóztatottak névjegyzéke már előre össze volt állítva. Erre enged különben következtetni az a körülmény is, hogy a sóvidéki állítólagos bolsevista lázadás elfojtására kül¬dött csapatot egyenesen Székelyudvarhely rendeltetéssel és a sóvidéki eseményeket megelőzően már 1919. március 28-án elindítták Nagyszebenből.
Sóvidéken valójában nem létezett bolsevista felkelés, de ennek ürügye alatt Neamtiu Valer Udvarhely vármegyei prefektus hallatlan kínzásokat végeztetett, azt a maga borzalmasságában leírni sem lehet. A férfi lakosság zömét elfogták, már a helyszínen úgy összeverték, hogy a szerencsétlenekre ráismerni sem lehetett. Ezeket a szerencsétlen áldozatokat összekötözve Székelyudvarhelyre hozták s itt a román csendőrségen további inkvizitorikus eljárás alá vették, úgy annyira, hogy valósággal állatiasan üvöltöztek kínjaikban. Egy Zárug nevű örmény ember öngyilkossággal akart menekülni a kínzás alól, s felakasztva találtak reá, még élt, s a román csendőr ököllel felcsapta állát, úgy, hogy a szerencsétlen a nyelvét leharapta. Levágták és életre keltették, de azt követően beszélni soha többé nem tudott. Azokat a székelyeket, akik az etédi vásáron jelen voltak, korra és nemre való tekintet nélkül Székelykeresztúrra hurcolták és puskatussal borzalmasan összeverték, tekintet nélkül arra, hogy tanuk voltak-e vagy vádlottak. Ezen kívül Atyha községre nagy pénzbüntetést szabtak és az egész Sóvidék összes élelmiszereit elrekvirálták. Az Atyhai eset miatt 5 székely embert halálra ítéltek.
A sóvidéki lázadás eseményeihez tartozik, hogy olyan székelyudvarhelyi polgárokat is letartóztattak, akiknek semmilyen szerepük nem volt a sóvidéki eseményekben. A sóvidéki lázadás alkalmával és a következő napokon Mátéffy Domokos pénzügyigazgatót, dr. Szabó Gyula tanácsost, Lakatos Kálmán, Ambrus Ferenc, Elekes Géza, Fábián Ferenc, Fazekas Gáspár, Csíki Kálmán, Kolumbán Lajos, Embery Árpád, Puskás Lajos, dr. Enyedy Róbert, Lőrinczy József tisztviselőket, öt polgári egyént, négy lelkészt, Bakóczy Károlyné polgári iskolai igazgatót és Kovács Jánosné polgári. iskolai tanítónőt letartóztatták, a református főgimnáziumban őrizet alá helyezték. A fenti személyeken kívül dr. Horváth Károly állami körjegyzőt és nejét, valamint Imreh Domokos kórházigazgató főorvost lakásán őrizet alá vették. Ezek a személyek 1919. április 5-én estig minden kihallgatás nélkül voltak letartóztatva, a térparancsnok az elbocsátásuk előtt kijelentette, hogy eddig túszként szerepeltek, s a jövőben Udvarhely vármegye területén előforduló minden rendellenességért ők a személyes felelősök, lakóhelyüket elhagyniuk nem szabad.
Április 6-án délután a fentiek közül 11 személyt újból letartóztattak azért, mert arra gondoltak, hogy ők voltak a sóvidéki felkelés értelmi szerzői. Ezt a kijelentést a letartóztatást eszközlő főhadnagy tette, mosolyogva tevén hozzá, hogy ez nem az ő, hanem bizonyos felsőbb körök véleménye. Letartóztatták még ekkor hasonló okok miatt dr. Jodál Gábor, dr. Borosnyai Pál ügyvédeket, s dr. Váró Géza ügyvéd helyett, mert az irodában nem lelték, Zathureczky Lajos ügyvédi írnokot. „Az összes letartóztatottakat a két említett ügyvéd kivételével ki sem hallgatták, és 1919. április 12-én kihallgatás nélkül bocsátották el.” (Emlékirat. Paál. 31, 32. pont.)
A szovátai elhurcoltak közül a következők neveit ismerjük: Zárug Ferenc, Vígh Sándor kántortanító, Bereczki Antal, Boér Miklós, Zsombori Sándor, Pál G. Dénes (akit halálra ítéltek mint lázadót), Zárug Márton mészáros (aki később belehalt a verések okozta sérüléseibe, feltehetően azonos azzal a fogollyal, aki Székelyudvarhelyen felakasztotta magát, lásd fennebb), Kelemen Z. Károly, Gub János gazdálkodó (akit Marosvásárhelyre vittek, majd a kolozsvári fellegvárba zártak), Vass Sándor (aki Kolozsváron majd Nagyszebenben három hónapig raboskodott), Duka Lajos (sokáig a havason bujkált, csak az élelmiszer hiány miatt tért vissza a faluba, de elfogták és megverték mert társa megszökött mellőle), Hajdu István, Medgyes Mihály, Szász András (¬egy csapat parancsnoka volt, fogsága alatt felesége és leánya belehaltak az izgalmakba). A letartóztatottakon kívül még a következőket ismerjük: Bokor János, Lukács István, Salath Antal, Domokos Gergely és Bíró Pál mészáros.
Mintegy három hétig tartotta megszállva a román katonaság Parajdot, írta az egyik szemtanú. Laár Ferenc református tiszteletes följegyzése szerint az elhurcolt személyek közül 27 parajdi, 12 alsó-, 3 felsősófalvi, 7 korondi és 9 szovátai lakost Székelyudvarhelyre, onnan Szamosújvárra, később Nagyenyedre és Dévára szállítottak. Végül a foglyok mind a nagyszebeni börtönbe kerültek. A református pap 1919. év végi jelentésében viszont 29 helyi letartóztatottról beszél: ,,29-en 7¬8 hónapi fogságban voltak a kihallgatásukig.” Mint a jelentésében mondja, ő maga 19-szer járt a hadbíróságnál, 1919. augusztus 2-án néhány társával őt is letartóztatták rövid időre. A fogságban az embertelen körülmények miatt Ambrus József és Stangl Frigyes a parajdiak közül meghaltak. Ambrus József viszont egyedül nincs felsorolva a 27 áldozat között. Azt is lehet mondani, hogy a sóvidéki felkelésben résztvett személyek pontos számát nehéz megállapítani. A sóvidéki felkelésben részt vett parajdi foglyokat, névszerint: Boóc Endre, Bakó Albert, Biró János, Bóér János, ifj. Balogh Lajos, Ambrus Mózes, Szekeres Károly, Nagy Lajos, Cseresznyés György, Zsombori Károly utász, Csiki János, Nagy Károly, Zsombori Sándor, Lukács Gergely, id. Fülöp Albert, Kálmán János, Izsó András, Fülöp Albert, Simófi Dániel, Gagyi János, Kénesi Lajos, Horváth Zsigmond kovács, Szász András kereskedő, Stangel Frigyes, ifj. Fülöp D. József, Cseresnyés János,Hosszú Károly parajdi lakósokat; Farkas János, Hajdó Sándor sóvágó, Pál Sándor, Bálint Ferenc, Fülöp György, Hajdó Balázs, Hajdó Márton, Molnár István, Bálint Károly, Sükösd Károly, Molnár Dénes, Kármán Mihály alsósófalvi lakó sokat; Fülöp András, Kiss G József, Ágoston Lázár felsősófalvi lakósokat; Imre Pál, Fábián Mária, Schuller Jánosné, Vinceffi Zsuzsánna, Makó János, Ravasz Sándor, Oláh István korondi lakósokat; Zárug Ferenc, Vigh Sándor, Berecki Antal,. Pál G. Dénes, Bóér Miklós, Zsombori Sándor, Duka Lajos, Hajdó István, Medgyes Mihály és még más szovátai lakosokat Székelyudvarhelyre szállították, onnan Szamosújvárra, majd Nagyenyedre, végül Déván helyezték el őket.
A Sóvidék papjai többször is közbenjártak a letartóztatottak ügyében, de minden eredmény nélkül. Végül Laár Ferenc lelkész Iuliu Maniut is felkereste a bíróság elé citált sóvidéki felkelők ügyében, de újabb hónapok teltek el tárgyalás nélkül. A jelentés szerint 1919. augusztus 2-án, a későbbi írás alapján pedig 1919. augusztus 7-én a fenti 27-29 helyi letartóztatott mellé a hadbíróság elrendelte Kicsid Béla római katolikus, Laár Ferenc református lelkész, Zilahi S. Géza református kántortanító és Horváth Mihály szabó Szebenbe való kísérését.
Már úgy tűnt, hogy semmi közbenjárás nem segít, mikor: „Egy nagyszebeni asszony útján értesültünk, hogy pénzzel eredményt érhetünk el, ezt közöltem a foglyokkal, akik minden áldozatot vállaltak, csakhogy a fogságból szabaduljanak... A pénznek eredménye volt. N. B. százados hadbíró, a vizsgálat vezetője az említett asszonytól átvette az összeget, s erre elkezdte a foglyok kihallgatását és szabadlábra helyezését." (Laár 1941/21).
A fogvatartás után a letartóztatott személyek valamennyien hazatérhettek, ugyanis kiderült, hogy épp a felkelés vezetőit nem sikerült kézrekeríteni. A felkelésben résztvett székelyek közül azonban sokan másfél, két évig is bujkáltak. Mánya Gerő és Gagyi Lázár szökésben levő vádlottak ügye maradt függőben ebben az első fázisban. Mánya Gerő azonban levetette a rejtőzködő pásztorruháját és eladta az alsóköhérieknek a mintegy 36 hektár legelőjét és Gagyi Lázárral együtt jelentkeztek a következő év szeptemberében Nagyszebenben a hadbíróságon. Mindketten kifizették a vérdíjat, és december hónap folyamán szintén szabadultak a börtönből. A sóvidéki lázadás eseményei azonban ezzel még nem értek véget. A tulajdonképpeni mindent lezáró tárgyalások messze vannak még. A felkelésben részt vevő sóvidéki falvakra hatalmas hadisarcot rótt ki a frissen berendezkedett román hatalom, pedig még a békeszerződés meg sem született, és azt sem lehetett tudni, hogy Magyarországnak ez a része hová fog kerülni, a nagy osztozkodás után.
A sóvidéki lázadásban részt vett, majd börtönbe került foglyokat a hadbíróság minden évben beidézte, de ügyük tárgyalására nem került sor. 1926-ban Laár Ferenc parajdi pap – immár parlamenti képviselőként – a magyar parlamenti csoporton keresztül emlékirattal fordult Octavian Goga bel¬ügyminiszterhez, s végül elérte az ügy felfüggesztését.
Az egykori foglyokat, hogy ne feledkezzenek meg tetteikről, a hadbíróság minden esztendőben megidézte annak rendje és módja szerint, és csak a tárgyalás halasztódott el évről évre. A pártokkal való egyezkedések, választási komédiák alkalmával csak 1926-ban vetődött fel az ügy esedékes letárgyalása. A liberálisok hatalomra kerülése után újból elővették a sóvidéki felkelők ügyét, 1927. november havában kb. 120 vádlott és tanú felvonultatása után a brassói hadbíróság 11 napi tárgyalás végén a Magyarországra menekültek kivételével minden vádlottat felmentett, azzal az indoklással, hogy a felkelés idején még nem voltak román állampolgárok (Erdélyi mártírok, 221.).
A Magyarországra menekült sóvidéki vádlottak közül egyeseket életfogytiglani vagy 15 évi kényszermunkára ítélték. Kacsó Sándor 20-20 évi kényszermunkára emlékezik írásaiban. A menekültek között volt már 1920-tól Zilahi Sebess Géza kántortanító is 7 tagú családjával, aki 1911-től volt megbecsült tanítója a gyülekezetnek.
A Nyárádköszvényestől Udvarhelyig terjedő akció pedig jó alkalom volt a székely lakosság megfélemlítésére. Ezért is húzták el nyolc és fél évig a büntetőpert. Közben az érintettek hozzátartozói eredményesen duzzaszthatták az új hatalom képviselőinek zsebeit a korrupció íratlan törvényei szerint.
A sóvidéki felkelés eseményeiben összesen mintegy ezer személy vehetett részt, ebből kétszázra tehető a felfegyverzett székely férfiak száma. (Maros megye levéltára, 1919/33).
A sóvidéki felkelés eseményeinek közvetlenül a felkelés folyamán hét halálos áldozata volt: ebből három román csendőrkatona és négy székely. A felkelést követő megtorlások és a vizsgálati fogság gyakran embertelen körülményei 12 civil áldozatot követeltek, s ezek mind székelyek voltak.
Habár egyesek szerint a lázadás vagy felkelés fogalmát – a nemzetközi jog szerint – az 1919. március 29-én és az azt követően történt eseménysor nem meríti ki, hiszen Székelyföld ekkor még Magyarország szerves része és a jogszerű önvédelmet nem lehet lázadásnak nevezni, a történteket ennek ellenére így emlegeti a helyi szóhasználat. Az 1920. június 4-i trianoni békediktátumig Sóvidék, mint ahogy a teljes Székelyföld és Erdély, Magyarország szerves része volt, tehát ezért sem lehet a nemzetközi jog fogalmai szerint lázadásról beszélni.
A Nyárádremetéről és Nyárádköszvényesről indult mozgalom egyik első megörökítője Laár Ferenc parajdi református lelkész volt, aki tevékeny résztvevője is egyúttal a cselekményeknek. Az eseményeket szűkszavúan Kacsó Sándor is megörökítette a Fogy a virág, gyűl az iszap című visszaemlékező kötetének 83-85. oldalain. Ö a nyárádremeteiek szemszögéből és a történetek távolából szűkszavúan összegez a felmentő brassói tárgyalásra és gyermekkori emlékeire alapozva. Utóbb Józsa András mérte fel az eseménysort Nyárádköszvényes és Székelyudvarhely közötti hatásaival. A sóvidéki szerzők közül még számos kutatót találunk, akik említik a sóvidéki lázadást: Andrási Benedek: Alsósófalva monográfiája, Alsósófalvi közbirtokosság, 2003; Csiki Zoltán, Horváth István, Osvát Pál, Vécsei András: Rapsóné öröksége, Tanulmányok Parajd község múltjából, Déva, 2006, Corvin Kiadó; Fekete Árpád, Józsa András, Szőke András, Zapeczaner Jenő: Szováta 1578-1989;, Székelyudvarhely, 1998, Múzeumi Füzetek és Haáz Rezső Kulturális Egyesület, 117-126. old.; Józsa András: A Sóvidék és fürdői, Hazanéző könyvek, 2002; Szekeres Lukács Sándor: Kodáros kincsei,- fejezetek Felsősófalva és Székely–Sóvidék történetéből, Székelyudvarhely, 2002.; dr. Szekeres Sándor: Székely Hadosztály, in: Monori Strázsa, 1998.
A Székely Hadosztályról és a sóvidéki lázadásról remélhetően még sok adat és részletesebb tanulmány fog megjelenni a jövőben, ezzel is gazdagítva Magyarország és általában véve Közép-Európa XX. századi történelmét. A XXI. században csak reménykedni lehet, hogy a székely nép szenvedései nem folytatódnak, hiszen az Európai Unióban úgy a románok, mit a székely-magyar emberek egyenlő tagjai ennek a szervezetnek.


.: tartalomjegyzék