2010 - Január
Daczó Katalin beszélgetése Sárosi Bálint népzenekutatóval

Nem cím teszi az embert, nem székely himnusz a székelyt

Azt tartják róla, hogy nemzedéktársai közül senki sem alkotott fontosabbat a zenetudományban, mint ő. Tabukat döntögetett, a magyar hangszeres népzenét, a cigányzenészeket, a magyar nótát tette tudományos elemzés tárgyává. Szülőfalujában, Csíkrákoson csodagyereknek számított, a csíkszeredai gimnáziumban érettségizett 1944-ben, Eötvös-kollégistaként ismerkedett Budapesttel és szerzett doktorátust az egytemen, utána zeneakadémiát végzett, Kodály tanítványa, majd munkatársa volt. Sárosi Bálinttal Csíkszeredában, 2009 augusztusában, öt hónappal 85. születésnapja előtt beszélgettem. Egy Ezer Székely Leány Napi kiadványt vittem neki, így szinte természetes volt, hogy Domokos Pál Péter hozódott először szóba.

*

– Végeredményben az én gimnáziumi életem az övéhez közelebb volt, mint a mostaniaké az enyémhez. Amikor én Budapestre kerültem, ő a minisztériumban dolgozott. Itthon nem találkoztunk, mert én még nem látszottam ki a fűből, hogy észrevegyen. De ott, Budapesten már a szakma is összehozott, hiszen népzenét is gyűjtött, meg amúgy is szívesen érintkezett a néhány székellyel, akivel szót tudott érteni. Láttam a szobrát Somlyón. Tisztességesen megcsinálták, jobban mint a Petőfi-szobrot a vár előtt. S engedje meg, hogy ennek kapcsán egy-két észrevételemet megemlítsem.

– Látta a felújított várteret is?

– Láttam, és rokonszenves a rend, ami ott alakul. Van játszótér is, az se érdektelen, szerény helyére ízlésesen van beillesztve. Ez olyan környék, hogy a gyerekek játszótéren kívül is találnak maguknak mozgásteret. Ilyeneken megakad az arra járó szeme. Megakad sajnos máson is – s nemcsak a szeme. Én Csíkszeredába úgy jövök haza, mint ahogy otthon vagyok Budapesten, s mindkét helyen érzékeny füllel hallgatom mindazt, ami innen, szorosabb szülőhazám felől hallatszik. Mindkét helyen megakadok például a székely himnuszon – hogy mindjárt valami elmarasztalót is mondjak. Budapesten is gyakran hallható, itt pedig már a csíksomlyói búcsú hitbuzgó tömege is énekli. Meglepő, hogy újabban kettő is van belőle. Egyik a végzet szekerére teszi a székely népet, a másik vándorbotot ad a kezébe. Egyik sem himnusznak készült: az első szövegét egy udvarhelyi származású újságíró (annak viszont sokoldalú) írta, a másodiknak első versszaka is, vándorfecskés folytatása is olyan valakitől származik, aki nyilván nem tekinti magát költőnek – nem is az. A szerzők között egyetlen himnusz-alkotásra hivatott ember van, az Bartók Béla. De az „ősi székely himnusz”-nak keresztelt dallam nem székely népdal, hanem az ő szerzeménye. Ezt onnan is lehet tudni, hogy az Este a székelyeknél című Bartók kompozícióban előbb-utóbb minden zongorázni tanuló gyerek találkozik vele. Ezért gyermekdarabnak is tekinthető – de nem gyermeteg, mint a ráakasztott vándorbotos-fecskés szöveg. A másik „himnuszt”, a vak végzet útját idéző, önsajnáló szövegű nótát szívem mélyéig átérzem, ha keletkezésének idejére, 1921-re gondolok. De elképedve hallom, ha ez (és a képzavaros hasonlat a tengervízben porladó sziklával) olyankor szól, amikor jövőbe vetett hitről, erőről, önbizalomról kellene meggyőző költőiséggel énekelni. Amúgy pedig nem nehéz belátni: nem a himnusz teszi a jó székelyt. Nincs is szorultság, hiszen van olyan himnuszunk, amely minden magyart, együtt a székely-magyarral, illő formában fejez ki.

– Kijárt már Csíkrákosra az itthonléte alatt?

– Ma készülünk kimenni, és mindig amikor hazajövök, főleg Rákoson tartózkodom. Régen gyerekeinkkel együtt jöttünk, majd egy-két unokát is hoztunk. Nyári egy-két hétre most is visszavágynak ide, de ahogy szoros környezetünkből kinőttek, mind több saját otthoni programjuk van a nyári hónapokra. Így most már csak ketten jöttünk a feleségemmel, lehet, hogy élve utoljára, mert végső nyugalmat porainknak is itt szeretnénk találni. Most akár el is készíthetem az ötvenes évektől számított itthon-tartózkodásaink mérlegét. Mindvégig leginkább a közvetlen szomszédokkal és néhány rokonnal érintkeztünk. Az ötvenes évek végén és a hatvanasok elején népzenegyűjtést is végeztem a faluban. Meglepett, hogy zenekutató és néprajzos szakemberként mi mindent találok, amiről korábban nem tudtam. A falu tanult emberei – pedagógusok, pap – nem kerestek meg, én pedig nem erőltettem a velük való találkozást. Hiszen évtizedeken át attól is kellett félni, hogy külföldi, pláne magyarországi lévén, bajt hozok rájuk. Két évtized óta, mióta szabadabban érintkezhetnénk, már alig van olyan, akit régről ismerek. S minthogy értesüléseim szerint jó részük nem is falubeli, hanem Szeredából, csupán az iskolához jár Rákosra, nem kerestem a kapcsolatot. Egyszer, talán 1990-ben, az én kezdeményezésemre összegyűltek az iskolában néhányan, köztük két-három idős pedagógus. Beszélgettünk is valamit a „régi időkről”, de a közös beszélgetésnek folytatása újabb időkről nem lett… Azok részéről, akik tudhatták volna, miben lehet engem hasznossá tenni, további együttlétre igény nem jelentkezett. Magam pedig, már csak fogyó tettrekészségem miatt is, lemondtam minden próbálkozásról, nyugtatván magam azzal is hogy: „Ne akarjon próféta lenni…”

– Egykori iskolájával, a gimnáziummal van kapcsolata?

– Röviddel a rendszerváltás után, amikor a gimnázium felvette Márton Áron nevét, az ünnepségre meghívták Veress Pétert – ő három évvel fiatalabb, mint én – és engem is; egy-egy rövid előadást is tartottunk. Részemről később, munkaidőben sem lett volna leküzdhetetlen akadálya annak – akár csupán azért is vállalva az ideutazást ¬–, hogy tanárokkal, diákcsoportokkal kapcsolatba kerüljek, s olyan témákat keressünk, amelyekről eszmét cserélve hasznomat vehetik. Tudtommal további találkozásokra Veress Péterrel sem került sor, pedig tőle is lehetett volna tanulságos dolgokat hallani, hiszen külkereskedelmi szakemberként sok mindent tapasztalt a világban, nem szólva arról, hogy a szocializmus utolsó évtizedeiben párizsi nagykövet, majd külkereskedelmi miniszter volt. Nyugdíjas miniszterként pedig a javító szándék arra vitte, hogy Budapest egyik rangos gimnáziumában tizenhat éven át, úgyszólván napjainkig, olyan ismereteket tanított – magyarul, angolul és franciául –, amelyek európai integrációnknak is elengedhetetlen kellékei. Nekem a világjárás nem tartozott szorosan a szakmámhoz, mégis, magam is sok helyen megfordultam, sokféle emberrel, sokféle gondolkodással találkoztam. Könyvből is sokféle kultúrával kellett ismerkedtem. Szakmain kívül is akadt volna mondanivalóm érdeklődő fiatalabbak számára.
A népzenekutatás, ha komolyan vesszük, ugyanolyan tudomány, mint a történelem, földrajz vagy akár a természettudományok. Nemcsak abból áll, hogy bemegyünk egy faluba, keresünk néhány jó énekest, dalaikat magnetofonra vesszük, jó esetben le is jegyezzük, a többit pedig pódiumra-vivőkre, feldolgozókra, hanglemezkiadókra bízzuk… Humán (vö. oameni!) tudomány, amely emberi viselkedésről, kultúráról, múltról nagyon sokat feltár. Műveléséhez is sokat illik tudni az emberről – nemcsak a magyar falusi emberről, hanem általában az emberről – „primitívről” és civilizáltról egyaránt. Zenében is csak akkor tudom megmondani mi a magyar, ha elégséges fogalmam van a szűkebb és tágabb népi és nemzetközi zenei környezetről is. Kutatásához ezért érintkezésben kell lenni külföldi kollégákkal, ismerni a külföldi szakirodalmat, s lehetőleg a helyszínen is tanulmányozni nemcsak a sajátunkat, hanem más népek zenéjét is. Ezért mehettem gyűjteni a magyar nyelvterületnek úgyszólván minden táján túl Örményországba, Kuvaitba, Etiópiába. Ezért hívtak meg számtalan nemzetközi népzenei konferenciára Európa-szerte, de alkalomadtán Japánba, az Egyesült Államokba, sőt Afrikába is. A nemzetközi érdeklődésnek köszönhetően külföldön is nagyon sok helyen tarthattam előadást a magyar népzenéről és népzenekutatásról; több féléven át kaptam két német nyelvű egyetemen – Innsbruckban, majd Göttingenben – vendégprofesszori megbízást.

– Hogyan kezdte, mi az, ami erre a pályára vezette?

– Ha messziről akarok indulni, 6-7 éves koromtól kell kezdenem. Szülőfalumban rezesbanda alakult, melynek édesapám is tagja lett. Hozzájuthattam egy klarinéthoz, az övéhez, s minthogy addig is tehetséges kedvelője voltam a nótázásnak, a hangszeren is gyorsan eljutottam arra a színvonalra, amely a rezesbandában való szerepléshez elég volt. Annyit köszönhetek a klarinétnak és a rezesbandának, hogy a dallamok gyorsabb elsajátításában és egy kezdetleges kottaírásban már otthon a faluban némi gyakorlatot szereztem. Miután a sors különleges kedvezése folytán a gimnáziumba is bejuthattam, s ott a zenetanár Sarkadi Elek személyében igazi zeneértőt is megismerhettem, felcsillant előttem a zenei pálya csábítása. Hangszert módszeresen gimnazista koromban sem tanulhattam, mert az külön költséget jelentett volna, de az iskola jóvoltából hozzájutottam egy hegedűhöz, és miután Sarkadi néhány alkalommal megismertetett annak kezdő használatával, hegedülni is megtanultam körülbelül azon a szinten, ahogy korábban klarinétoztam. Emellett nagyon aktív tagja voltam az énekkarnak: V. osztályos koromtól kezdve segítettem Sarkadinak a szólamokat betanítani. Bennlakó tanulóként szabadidőmben szorgalmasan bejárhattam a bennlakás kis-kápolnájába ismerkedni a harmóniummal. Végzős koromra zenei tájékozódó képességben odáig jutottam, hogy a március 15-i ünnepségen, Erkel Hunyadi László-nyitányának előadásán én játszhattam a bőgő szólamot. A zenekar nagybőgőse (ha jól emlékszem Nagy András orvos) egy hónappal az ünnep előtt beteg lett. Sarkadi kezembe adta a bőgőszólam kottáját és a bőgőt, megmutatta rajta a hangsor fogásait és közölte velem, hogy rajtam múlik a nyitány bemutatása. A gimnázium önképzőköri elnökeként én mondtam az ünnepi beszédet, de nem arra, hanem bőgős teljesítményemre voltam büszke.
Budapestre kerülve, azt hittem, hogy az egyetemet és a zeneakadémiát egyszerre tudom végezni (mint sok évvel előbb tette Kodály!), de kiderült, hogy Eötvös-kollégistaként az egyetem önmagában is nehéz feladat, a Zeneakadémián pedig kinevettek, amikor ott felkészültségemről és felvételi szándékomról beszéltem.
Kiderült, hogy talán az egyetemen töltendő négy vagy öt év se lesz elég hiányaim pótlásához. Zeneszerzés szakra, amire jelentkeztem volna (s amit sokkal később el is végeztem), egyebek mellett megfelelő zongoratudás nélkül jelentkezni sem lehet. A zongoratanulást pedig 5-6 éves korban kell kezdeni. Én pedig először az Eötvös-kollégiumban ültem zongorához – ismét csak oktató nélkül –, hogy egyetemi tanulmányaim mellett megpróbáljam megszerezni azt a minimum gyakorlatot, amire a zeneakadémiai felvételin szükségem lesz.
Egyetemi doktorátusom és a zeneszerzés szakon elvégzett két előkészítő év után lélegzethez akartam jutni, és egy kínálkozó lehetőséget megragadva, tanulmányi ösztöndíjat kértem Bukarestbe, ahol az 1950-es évek körül a Folklór Intézetben európai hírű népzenekutatás folyt. Az ottani kollégák szívesen fogadtak, de éppen akkor tetőzött a „szocialista éberség” őrülete, s én a külföldi, pláne magyar, nemhogy erdélyi román falvakba, de még Olténiába se mehettem népzenegyűjtésre, ottani munkatársakkal se.
Budapesten már akadálytalanul folytathattam zeneszerzés tanulmányaimat, de közben zenetudományi tanszak indult a Zeneakadémián. A bukaresti előzmény után ennek a szaknak a Kodály által vezetett etnomuzikológiai ágára nyitva állt számomra az ajtó. Ilyet nem lehet elmulasztani, gondoltam, így jegyeztem el magam a népzenekutatással. De ez még csak az eljegyzés volt; igazi elkötelezésem akkor történt meg, amikor mindkét zeneakadémiai szakom elvégzése után, Kodály felvett az általa vezetett Népzenekutató Csoportba.

– A hiányos zenein kívül milyen útravalót tudott Csíkszeredából Budapestre vinni?

– A gimnáziumban 1940 előtt nagyon jó tanáraim voltak. A „magyar világ” kezdetén azonban ezek egy részét áthelyezték más iskolába igazgatónak. A helyettük kapott új, részben kezdő tanárok nem mindenben tudták pótolni a régi jókat, és váltották is szinte évenként egymást. Szerencsére Pataki József személyében mi is új, fiatal igazgatót kaptunk. Régi legjobb tanárainktól (Albert Vilmos, Antal Áron, Borcsa Gergely, Csipak Lajos, Buszek Gyula, Deák Gyula, Hunyadi Mátyás, Somay János…) is különbözött abban, hogy szokatlanul friss, európai levegőt hozott. Nem hódolt be annak a fedezet nélküli magyarkodó szellemnek sem, mely az „anyaországból” frissen hozzánk helyezett hivatalnokok, katonatisztek többsége körül lebegett. Mintaszerűen felkészült tanár volt; minden történelem órája életre szóló tanulság és élmény volt. Nyolcadikos koromban, az egyetemre jutás lehetőségeit latolgatva, ő figyelmeztetett az európai hírű Eötvös-kollégiumra, ahol később öt éven át az egyetemi tanulmányok mellett külön magas szintű képzésben és a háborús körülmények között is, ehhez mért igényes ellátásban részesülhettem. Neki negyvenöt után viszontagságos sors jutott. Kemény frontszolgálat és igen hosszú, keserves szovjet hadifogság után az iskola nem fogadhatta vissza. Kolozsvárra ment, ott egyetemi professzorként és a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaként fejezte be életét.
Az egyetemi bölcsészkarhoz, de különösen az Eötvös-kollégiumhoz szegényes volt az útravaló, amit Csíkból magammal vihettem. Ezért azonban a legcsekélyebb okom sincs volt tanáraimat okolni. Nemcsak alapozást adtak a tisztességes emberséghez, hanem maradéktalanul hozzájuttattak a tantervben előírt ismeretekhez is. Zenetanáromra, Sarkadi Elekre is csak jót mondhatok. Ő még nem tudta, hogy én a gimnázium után Zeneakadémiával is próbálkozni akarok. Jóindulattal csak azt tehette volna, hogy lebeszél. Kitűnő hegedűs volt, lelkes énektanár, vasárnapi miséinken kántor. Zenei analfabétákból (mert az iskola tanulói igen csekély kivétellel azok voltak) olyan énekkart szervezett és tartott kemény kézben, amellyel nehéz Kodály-kórusműveket – Jézus és a kufárok, Székely keserves… – adott elő. Székelynek is lelkesebb volt az átlagnál. Természetesen 1944-ben őt is elhurcolták, és nem jött vissza.
Nyelvet annak idején keményebben tanultunk, mint ahogy azt manapság el lehet képzelni. A gimnáziumban megtanultuk a szükséges latint, németet. A franciát pedig Ópra Benci már az elsőtől negyedik osztályig úgy belénk verte, hogy én kevés pótlással máig abból élek. Szigorúak voltak a követelmények. Kisérettségire a negyedik osztály után majdnem negyvenen jelentkeztünk, és abból tizenhatan mentünk át. Annak a tizenhatnak viszont biztos volt az útja a nagy érettségiig, melynek azokban az években Brassóban, idegen tanárok közt volt a helyszíne, s jó eredménynek számított, ha a jelentkezők fele nem bukott meg.
Negyedik osztályban a történelmet és földrajzot már románul tanultunk. Bár azt is meg kell jegyeznem, hogy tudományos pályámon legkevésbé a franciának és románnak vettem hasznát. A szükséges általános szakirodalomhoz leginkább angolul és németül lehet máig hozzáférni. Európában nemzetközi tudományos konferenciákon is ez a kettő a legtöbbet használt nyelv. A franciák kevéssé kapcsolódtak be az európai népzenekutatás vérkeringésébe, így velük nem volt miért intenzívebb személyes összeköttetésbe lépni. A román kollégákkal pedig hol ilyen, hol olyan éberség, féltékenység, bizalmatlanság akadályozta a stabil kapcsolatépítést. Pedig a kezdet ott is ígéretes volt. 1947 nyarán, irodalmi doktori disszertációmhoz anyagot gyűjtve, Bukarestben magát Tudor Arghezit is meglátogattam. Az Adevărul című napilap valamelyik szeptemberi számában egy rövid barátságos karcolatot is írt rólam. Ha megerőltetem emlékezetemet, talán azt a négy sort is tudom szószerint idézni, amivel Versuri című kötetét dedikálta nekem:
Domnului Balint Sarosi
Un semn de dragoste din
Bucureştii pe care-i vizitează
Într’un strop de cerneală.

– Miért éppen román szakot választott, méghozzá a budapesti egyetemen?

– Egyetemre való jelentkezéskor felvételi papíromon én még a magyar-francia szakot jelöltem meg. A román nyelvre a kollégiumi felvételin beszéltek rá. Ez a felvételi nem vizsga volt, hanem egyhetes bennlakásos ismerkedés leendő professzoraimmal és felső éves kollégistákkal. Nem kellett sok rábeszélés. Akkor, 1944 nyarán, a rábeszélők már tudták, s magam is beláttam, hogy hamar vége lesz a háborúnak, s a háború utáni remélt demokráciában a baráti kapcsolatok kölcsönös ápolásában sokkal fontosabb lesz a román nyelv ismerete, mint például a franciáé. Annál inkább, mert akkor még azt is számításba vettem, hogy az egyetem után visszajövök Csíkszeredába tanárnak. A háború utáni években azonban, mire tettre kerülhetett volna a sor, az általam elképzelt hazatérés útja lezárult. Életpályámhoz vezető út is úgy alakult, hogy első diplomám után tékozlás lett volna tanulmányaim folytatását abbahagyni...

– Mikor viselt utoljára székely ruhát?

– 1945 telének végén, az ostrom utáni romos és éhező Budapestről sikerült kalandos úton hazautaznom. Amikor két hónapi itthonlét után visszautaztam, legfontosabbnak ítélt holmijaim között székelyharisnyámat, csizmámat is magammal vittem. Gimnáziumi utolsó éveimben ezek voltak ünneplő ruhám legfontosabb kellékei. Utólag úgy látom, „feszíteni” is akartam ezekben a budapestiek előtt. Egy bálon körülcsodáltak a hölgyek, egyikük megjegyezte: „Szép jelmeze van. Gyakran szokta felvenni?” – E megjegyzést egyetlen szájból hallottam, de többen is mondhatták volna. Következtetésem az volt, hogy a harisnyát fájó szívvel, de sürgősen elajándékoztam, a csizmát hazajuttattam öcsémnek, csíki zekémet még hordtam vagy két évig, míg egy finn barátom el nem vitte cserébe egy szabályos télikabátért. A dolog tanulságát is jól megjegyeztem magamnak: ha új környezethez csatlakozunk, igazodjunk is hozzá! Tiszteljük szokásait, kultúráját. Eredetiségünket, ha van és nem szégyellni való, engedjük meglátszani, de ne mutogassuk.

– Nemzedéktársainak jó része – illusztris példa erre Veress Péter – tagja lett a kommunista pártnak. Ön volt-e párttag valaha?

– Soha, semmiféle pártban egy percig se, de ugyanígy lehettem is volna. Szerencsém volt, nem kényszerültem rá. Jó néhány olyan általános megbecsülésnek örvendő barátom van, aki nem kerülhette el a pártot, mert szakmai ambíciói szerint akart dolgozni és ennek mértékében akart a társadalomnak is hasznára lenni. Ezek közé tartozik Veress Péter.

– Három doktorátusa van. Miből van még a román irodalmon kívül?

– A második doktorátust (eredetileg kandidatúra) zenetudományból szereztem. Az európai népi hangszerekről Lipcsében készülő kiadványsorozat első köteteként német nyelven megjelent könyvem volt ehhez a disszertáció. A két doktorátus főleg a magam meggyőzéséhez kellett arról, hogy tanulmányokban elvégeztem a lehetségest és tőlem telhetőt. A harmadik más kategória: akadémiai nagydoktori fokozat. Aki eddig eljut, azt a szakmában a Dr. használata nélkül is ismerik. Ezért nem is szoktam a nevem elé tenni. Sokan vannak, akiket magamnál többre becsülök, és nem azért, mert van vagy nincs doktorátusuk.

– Az eddigiekben többször esett szó idegen nyelvekről. Hogy látja, összefüggésben van a nyelvérzék a zenei érzékkel?

– Minden bizonnyal. De többnyire nem úgy, ahogy maguk a zenei érzékkel rendelkezők is szeretnék. Minden élő nyelvnek zenéje – hanglejtése, ritmusa, tempója – van, s ez fontos része a nyelv kifejező erejének Ezért van az, hogy ha a világon bárhol, akár csak hangfelvételről normálisan beszélő székely ember szájából meghallok egy fél mondatot, azonnal tudom milyen nációbeli emberrel, sőt részben azt is, személyében milyen emberrel van dolgom. Azt is megjegyzem, ez a beszéd szebb himnusz nekem, mint amelyeket az imént leszóltam. A nyelv papírra leírható részét („papírnyelv”…) jó zenei érzékű ember ugyanolyan nehezen tanulja meg, mint a botfülű. Meggyőződésem, hogy az idegen nyelv elsajátításához elsősorban nem „nyelvérzék” kell, hanem mindenek előtt szorgalom és kitartás. Magamon is tapasztaltam, hogy a nyelvérzék a sok fáradsággal megtanult első vagy még inkább a második idegen nyelv után jön meg ¬– amennyiben mindkét nyelv azonos nyelvcsaládhoz tartozik, mondjuk, indóeurópai és a megtanulandó további is az. Olyan ez, mint a vagyonszerzés: könnyebben gyarapodik a vagyon, ha van mihez ragasztani. Azon kívül pedig a megtanult nyelvet is állandóan gyakorolni kell, különösen ha azt – mint az én esetemben is – iskolában, leginkább könyvből, sőt nagyrészt magánúton tanultuk. A ’megtanult’ és nem éveken át, eredeti környezetben folyamatosan beszélve elsajátított idegen nyelvet állandóan gyakorolni kell, mert viszonylag gyorsan felejtjük. Egyik módja nyelvgyakorlásomnak az, hogy angolból, németből, franciából cédulára írom azt a kifejezést, melyre szükségem lehet, de nem jut könnyen eszembe (régebbről oroszból is vannak ilyen jegyzeteim). A cédula egyik oldalán az idegen kifejezés van, másikon annak magyar megfelelője. Ilyen cédulából rengeteg van a gyűjteményemben. Valamelyik nyelvből egy-kettő mindig a zsebemben van. Amikor valahol üres percek adódnak – villamoson, buszon utazom, unalmas szónoklatot vagyok kénytelen hallgatni, hivatalban, üzletben várakoznom kell – olyankor előhúzok egy ilyen emlékeztető cédulát és annak mindig a magyar oldalát nézve, felidézem az idegen kifejezést (nem egy szót, hanem több szavas kifejezést!). Akár olyat is játszom, hogy ha például buszon vagy vonaton a közelemben hangosan beszélnek, és emiatt nem tudok elmélyülten olvasni vagy gondolataimmal foglalkozni, próbálom gondolatban tolmácsolni a beszélők szövegét. Erről most egy kivételes alkalom jut eszembe. Kodályt kísértem Prága egyik utcáján. Egyszer csak megállt, felmutatott egy épület homlokzatára: „Süssük ki, mit jelent ott az a felirat.” Fiatal korától megmaradt szokása lehetett, hogy nyelvgyakorlás céljából még az utcai feliratokat is megnézte, megjegyezte. Ő tudott szlovákul, én tudtam egy kicsit lengyelül: kisütöttük. Ő nemcsak a világnyelveket beszélte hibátlanul, hanem a latint és a klasszikus görögöt is professzionális szinten értette. Mint egyszer kínosan tapasztalhattam, a román nyelvben való eligazodásával is tudott meglepetést okozni. Zeneakadémiai óráján H.H. Stahl szociográfiai könyvéről kellett beszámolnom, de a kitűzött időre nem tudtam a könyvet végig elolvasni. Beszámolóm közben Kodály kezébe vette a könyvet és lapozott benne. Egyszer csak megállt és felolvasta az utolsó fejezet címét: Itt miről ír – kérdezi. Szégyelltem bevallani, hogy az olvasásban ott még nem tartok, improvizálni kezdtem: Néhány mondatom után Kodály megszólalt: „Itt nem az van”, és nyomatékul kifogástalan kiejtéssel felolvasott egy mondatot a könyvből …

– Több interjújában is említette, hogy felkészületlenül érkezett Budapestre. Miben állt ez a felkészületlenség?

– Olyan dolgokról van szó, miket nem lehet tantárgyba sűríteni. Amiből tantárgy volt, abban nem voltak feltűnő hiányaim. Jelesen érettségizettek között kerültem be az Eötvös-Kollégiumba – ennél kevesebbel oda jelentkezni sem lehetett. De már a felvételi „fejkopogtatás” hetén tapasztalhattam nemcsak az ott közreműködő kollégisták, hanem a jelentkezők között is, hogy nyelvtudásban, olvasottságban, megszólalni és viselkedni tudásban magasan fölöttem vannak. Ezeknek az adottságoknak és képességeknek a többségét nem iskolában kapták, hanem gyermekkori környezetükből, leginkább a családból hozták. Vigasztalhattam volna magam azzal, vajon hogyan éreznék magukat e szerencsés környezetből származó leendő társaim, ha mondjuk húsztól huszonöt éves korukig el kellene sajátítaniuk
mindazt a tudást és praktikus készséget, amit én falusi gazdálkodó édesapám és édesanyám mellett 5-6 éves koromtól az érettségiig magamévá tettem? Sajnos ezek az én szellemi és praktikus ügyességbeli értékeim nem voltak kompatibilisak értelmiségi környezetből származó társaiméval.
Aki nem próbálta, nem is sejti, milyen hosszú és zegzugos utat kell, nem ritkán kínos szakaszokon át, bejárnia annak, aki többé-kevésbé paraszti vagy munkás környezetből indulva a tisztességes polgári mozgást, beszédmódot, viselkedést – magyarán: a polgári műveltséget – akarja elsajátítani. Pedig e nélkül bizonyos szakmák követelményeinek sem lehet maradéktalanul megfelelni. Bárki tapasztalhatja: diplomával is lehet valaki műveletlen. Elég, ha úgy végzi el az egyetemet, hogy ismereteit nem mélyíti tovább, mint amennyivel a vizsgákon átmegy, nem igyekszik szélesebbre terjeszteni látókörét, mint amennyit legszűkebb szakmai érdekei megkívánnak, nem fárasztja magát dolgok és emberek árnyaltabb megértésével, nem tanulja meg igazságát fegyelmezetten képviselni – és például így akarna tudománnyal vagy akár politikával foglalkozni (mint, sajnos, sokan teszik is).
De belátom, jórészt a kemény környezeti és családi képzésnek köszönhető a hit, az erő és az elszántság, amivel szerencsésebbnek ítélt társaimmal szembeni kezdeti hiányaimból a legérzékenyebbeket pótolni tudtam – és még fölöslegem is volt e háromféle csodaszerből.

– Azt tartják Önről, hogy nagyon eredményes népzenegyűjtő volt, nagyon jól tudott az emberekkel beszélni...

– Számomra a népzenegyűjtés a helyszínen inkább játék volt, mint munka. Tudni kell – lehetőleg gondos munkahelyi felkészülés után –, hogy kik közé megyek, és mit akarok tőlük megtudni. Illik tudni lejegyezni szöveget és dallamot, kezelni kell a magnetofont és – ha kéznél van – a fényképezőgépet is. Ami a kapcsolatteremtést illeti, azzal nekem sohasem volt gondom, pedig magyarok közötti népzenegyűjtő tevékenységem zöme a szocializmus legsötétebb évtizedeire esik, olyan évekre, amikor a falusi ember nagyon haragudott a városból jövő, többnyire csak bajt hozó idegenre. 1960 táján fiatal zenetudós kollégám – később nagytekintélyű professzor Jeruzsálemben – kérte, hogy jöhessen el velem népdalgyűjtésre. A vonaton, amíg utaztunk, egyfolytában aggódott: vajon nem veszélyes-e ez most, mikor a falut mindenéből kifosztják; hogyan kezdjük az ismerkedést, nem jönnek-e majd vasvillával ránk? Megérkeztünk a Budapesttől hatvan kilométernyire fekvő faluba, haladtunk végig a főutcán. A magasan fekvő útról be lehetett látni az udvarokba. Az egyik udvar hátsó felében éppen vasvillával működött egy férfi, a trágyadombot igazgatta. Kitűnő lehetőség az újonc népzenegyűjtő beavatására – gondoltam. Hangosan beköszöntem: – Jó napot kívánok, jó munkát! (No, én futok – súgta oda a barátom, és majdnem el is indult.) – Itt kóválygunk tétlenül az úton. Szívesen bemennénk, segítenénk, ha volna még egy villája – folytattam tovább a köszönést. A tréfás hangú megszólítás hátterében nem érzett rossz szándékot az atyafi, visszaköszönt és intett a kapu felé, hogy nyitva van. Ahogy közeledtünk hozzá, folytattam a tréfát: – Nézze meg a kollégámat, eddig nem volt más villa a kezében, mint az, amivel eszik; alig várja, hogy igazi vasvillát foghasson a kezébe. Emberünk, barátom zavarát is látva elmosolyodott, adta volna a villát, de inkább elfogadta kéznyújtásomat, én pedig mondtam tovább a magamét: – Kihaltnak látszik a falu, a vasútállomás óta ép emberrel nem találkoztunk, ezért kiáltottam be az utcáról, és most ne nevessen ki bennünket: olyat gyűjtünk, amit az emberek vidáman adnak oda, mi azt elvisszük, de ugyanúgy itt is marad. Siettem a találós kérdést megfejteni, és komolyabbra fordítva a szót gyorsan megértettem jövetelünk célját. Néhány percen belül már ott tartottunk, hogy szívesen felajánlotta: elkísér néhány házzal arrébb egy hajdani jó énekes hírében álló idős asszonyhoz, aki nem sok biztatás után már vállalta is, hogy dalol nekünk.
Nyilvánvaló, hogy a kapcsolatteremtés fő szabálya: igazodás a célszemélyhez és a helyzethez, mindenek előtt a helyi szokásokhoz Adott esetben a körülményeken valamit igazítani is lehet. Gyimesközéplokon, ötven évvel azelőtt a legszebb, legmegrázóbb sirató felvételének előkészítését azzal kezdtem, hogy vasárnapi mise után a temetőben sétálva észrevettem egy asszonyt, aki egy sírhalom nélküli kőkeresztre borulva siratott. Halkan, de a temető csendjében mégis hallhatóan, hagyományos sirató-dallamra sorolta fájdalmát, panaszait. Nem mentem közelebb, hogy ne zavarjam, de amikor hazafelé indult, a temetőből kilépve csatlakoztam hozzá: – Ne haragudjék, hogy idegen létemre megszólítom, akaratlanul is részvéttel hallottam, hogy valakit sirat. A kereszt, amelyik mellett siratott nem sírhely fölött van, ebből arra következtetek, hogy a siratott személy ismeretlen helyen nyugszik, talán a háborúban esett el. – Igen, itt nem messze a hegyekben, de hogy pontosan hol, azt nem tudom – és könnyezve kezdte mesélni férje utolsó hazalátogatását a Kárpátok-beli frontról. Hamar elköszöntem tőle, de miután kiderült, hogy közel lakik szálláshelyemhez és szállásadóimmal is jóban van, közöltem vele, hogy este ott összegyűlnek néhányan a szomszédságból, elbeszélgetünk, jöjjön oda, a bánat is enyhül, ha vegyül másokéval. Oda is jött, s nekem már csak az volt a dolgom, hogy előbb jó hangulatot teremtsek, majd lassan a háborúra tereljem a szót. Mind oldottabban jöttek elő a szomorú emlékek, s mikor már egy-egy könnycsepp is megjelent – jól tudva azt, hogy a siratás nemcsak fájdalomnyilvánítás, hanem emlékállítás – odaszóltam délelőtti ismerősömnek, Póra Andrásnénak, mondja el megható gyászát, amiből délelőtt csak töredéket hallhattam. Bekapcsoltam a magnetofont és ő, félig önkívületben, mégis rendezetten rögtönözve, elkezdte mondanivalóját…

– Ötven évvel ezelőtt itt nagyon nehéz évek voltak. Hogyan lehetett mégis gyűjteni?

– Óvatosan kellett mozogni. Én 1958 és 1965 között végiggyűjtöttem Felcsík javát és jó néhányszor meglátogattam a Gyimeseket is. Nem emlékszem, hogy azok közül, akiknél hangfelvételeket készítettem, távozásom után bárkinek is kellemetlensége lett volna. Egyszer viszont otthon, Rákoson kaptam két ismeretlen látogatót. Nyárias-hanyagul öltözve fát vágtam az udvaron. Bejöttek a kapun és minthogy nem vártam vendéget, nem hagytam abba rögtön és kellő tisztelettel a bogos csutakkal való bajlódást. Egyikük románul és magasról, mint aki alattvalóval beszél, közölte, hogy Sárosi Bálintot keresik. – Én vagyok – mondtam magyarul – miben lehetek szolgálatukra? Ők is magyarra és barátságosabb hangra váltottak: hát csak erre jártak, gondolták benéznek. – Kedves ez maguktól –mondtam –, de valami céljuk csak van... Gondolom tudják, hogy én itt dalokat gyűjtök, ez a hobbim. Szívesen megmutatom maguknak a gyűjteményt, jöjjenek be, van már néhány megtöltött magnetofontekercs. Magam is meglepődtem, mennyi érdekes dalt őriz az idős emberek emlékezete. Nagyon örülök, ha valakinek megmutathatom őket. Ha van legalább félórájuk, érdemes belehallgatni valamelyik szalagba (kacag).
Úgy látszik, meggyőzően éreztettem velük, hogy amennyiben maradnak, unalmas félórára van kilátásuk. El is mentek gyorsan azzal a bizonytalan ígérettel, hogy majd ha ismét erre járnak…Többet nem jöttek, de mint utóbb hallottam, diszkrét érdeklődés későbbi hazalátogatásaimat is kísérte.
Egyszer cigánybandával készítettem hangfelvételeket Marossárpatakon a tanácsháza kultúrtermében, vagy valami ehhez hasonló helyen. A mindenhol előforduló milicisták hamar odataláltak. Belépnek az ajtón, szól a banda, kezemben a mikrofon, intek nekik, hogy ne mozduljanak, várják meg csendben a felvétel végét! Ebből azt gondolhatták, hogy a Rádió munkatársai vagyunk. Illő figyelmességgel vártak, s aztán kiderült, hogy nem is énhozzám jöttek, hanem valamelyik zenész előző nap verekedett, és azt akarták kikérdezni. A kellemesen félreértett helyzetnek megfelelően rájuk szóltam, hogy gyorsan intézkedjenek, mert látják, dolgozunk. Intézkedtek, elmentek. Ha kiderül, hogy ki vagyok, s ha nem tudok románul, biztos másképp viselkedtek volna. Szerencsére az éberség szelepe nem zárt mindig tökéletesen.

– Élményteli gyűjtőútjaiból biztosan kötetnyi anekdotát lehetne kiadni... Elmesélne néhány történetet?

– Ezek nagy része azzal függ össze, hogy népzenegyűjtéseim első évtizedében a magnetofon a falusi nép között még ismeretlen dolog volt. Sokan azt hitték például, hogy a rádiónak csinálok riportot és ennek megfelelő izgalommal viselkedtek a mikrofon előtt. Volt, hogy a hangulat fokozásáért magam is besegítettem a játékba.
1961-ben egy Hortobágy környékbeli falu piacterén leszólítottam egy-két embert. Nemcsak dalokra vadásztam, hanem a népi hangszerekről készülő könyvemhez kezdetleges hangkeltő eszközökről is próbáltam kérdezni mennél több embert. Érdeklődő emberek mind nagyobb csoportja vett körül. Késő délután lévén, megvártam a konda (székelyül ’disznyócsorda’) hazatérését a legelőről. Jött a kondás is a vállán a karikással, nyakában kondás kürttel. 50 év körüli, zömök, napcserzette arcú, pusztán edzett ember. A mikrofonnal eléje léptem: – Mit fúj reggelenként, amikor a disznókat kihajtja? – Azt hogy (és nem vette szájhoz a kürtöt, hanem hangos szóval mondta): Kenyeret kettőt, hármat, szalonnát / Hajtsd ki a disznót b… meg az anyád! Csendes megrökönyödés a körülöttem állók között: –…Ezt is felveszi? Miután pedig visszajátszottam a pajzán ritmusrögzítő szöveget, óriási nevetés. Kondásom is feleszmélt: – Ez nem rádióba való, vegye fel még egyszer! Megindítottam a magnetofont Most b… meg helyett hangsúlyozottan csóókuld meg-et mondott – és diadalmasan körülnézett. Én meg ismét az első felvételt szólaltattam meg, ami az előbbinél is nagyobb derültséget okozott. Végül megszavaztattam a helybeliekkel, hogy a célnak amihez nekem kell, az első felvétel jobban megfelel. Aznap este nem győztem végighallgatni a falubeliek ajánlatát. Mindenki nekem akart dalolni, viccet, érdekes történetet mesélni, kereplőt, nádsípot, régi hangszermaradványokat mutatni.
Kisújszállás környékén egy tanyán, 1961 nyarán egy klarinétost akartam meghallgatni. Délelőtt volt, a tanyától pár száz méterre kaszált. Kollégával, autóval voltam, kaszálója szélénél kiszálltam az autóból s ahogy közeledtem hozzá, éreztem, hogy gyűl benne a bosszúság: mit akarhat ez a nyikhaj, nem elég, hogy mindenből kifosztanak, még dolgozni sem hagyják az embert – valami ilyet gondolhatott. Köszöntem és elmondtam neki, mi ügyben járok. Meg sem állt a kaszálással, foghegyről reagált: neki most dolga van, nem klarinétozik. – A maga helyében valószínűleg valami ilyet mondanék én is; tovább nem is akarom zavarni – szóltam –, de azért, ha cigarettázik, szívjon el egy cigarettát, addig én kaszálok, aztán elmegyek. – No azt megnézném… – mondta kétkedve, és közben elvette az odanyújtott cigarettát, én meg kivettem a kaszát a kezéből és köpűjéből a fenőkövet is. Amint látta, hogy rutinosan fenem a kaszát, megnyugodott, leült, megvárta, amíg végigvágom a rendet. Aztán nagyon barátságosan beinvitált kollégámmal együtt a tanyára, ahol hamarosan előkerült a klarinét is…
1958-ban az egyik felcsíki faluban idősebb férfiak csoportjától főleg első világháborús katonadalokat jegyeztem le és vettem magnetofonszalagra. Imponált, ahogy megértették szándékomat és amilyen ízesen, szépen daloltak. Először láttak magnetofont, de semmi hüledezés. Az első dal visszajátszása után egyikük csak ennyit mondott: – No, ez elörökölte. Megbeszéltem velük, hogy amelyikük külön dalol, ha befejezte énekét, mondja mikrofonba a nevét, életkorát és hogy hol vagyunk. Egyikük túlságosan szerény hangon szólalt meg, mire idősebb társa rászólt: – Mondd bé rendesen, ne úgy beszélj, mint egy kicsi csürke! Bólintottam, hogy valóban szólhatott volna hangosabban is. – No akkor indítsa el, mert most úgy bémondom , hogy túl kijő – méltatlankodott a kritizált személy. Nem ’jött ki’ sehol, de csak azért, mert erre a célra nincs lyuk a magnetofonon. Attól fogva mindegyikük érzékenyen adott arra, hogy a bemondás katonás legyen. Egy a legidősebbek közül, egyik legszebb régi balladánkat, a Hegyi tolvajt is – harminckét versszakkal – végigénekelte. A körülötte ülőkkel együtt annyira beleélte magát a ballada hangulatába, hogy a végén önmagába merülve elhallgatott. Intek neki: nevét, életkorát…! Riadtan feleszmél: – Dalol…, énekelte Kedves Já… Albert huszonhárom… egy rossznyavalyát ötvenhárom esztendős, no ez el van baszva! Megígértem neki, hogy letörülöm ezt az elszólást a szalagról, de most, több mint ötven év után töredelmesen bevallom: sajnáltam letörülni, hiszen az adott helyzetben nagyon is emberi volt ez a megnyilatkozás. Azért szólt így, mert sajnálta, hogy a szép balladát nem sikerült hozzá való méltósággal befejezni. Budapestre visszatérve Kodálynak is megmutattam a felcsíki gyűjtést. Ő is ragaszkodott a ballada-végi bemondáshoz. Az utolsó szóhoz megjegyezte: – Kár, hogy nem félmúltban mondta, úgy rég nem hallottam!
1961–62-ben a magyar nyelvterületnek szinte minden részét bejártam.
Dalgyűjtés mellett elsősorban hangszeres adatokat gyűjtöttem: a nádsíptól a dudáig, a klarinét-tekerőlant együttestől a rezesbandáig és a cigányzenekarig: a magyar népi hangszerekről és hangszeres zenéről írott könyvem (1967-ben Lipcsében, német nyelven jelent meg) anyagát igyekeztem mennél teljesebbé tenni. 1961 telén Tolna megyei falvakat járva, és ott bukovinai székely telepesekkel is találkozva, valaki megemlítette, hogy Tevelen az öreg Pál Antalnál látott olyan furulyát, amilyenre és sokszor rákérdeztem, de mindig hiába. Ezzel a hangszerrel (fúvóka nélküli, a cső pereméről fújt furulya) magyarok közt mindaddig nem találkoztam. Siettem tehát Tevelre, a 77 éves Pál Antalhoz. Ahogy kapuján beléptem, az udvaron tevékenykedő hozzátartozók közölték, hogy benn fekszik a házban – ha még él. Elmondták, súlyos asztmájával és ki tudja még milyen bajaival ott tart, hogy nem eszik, alig szól egy-két szót, az orvos is lemondott róla. Benyitottam az ajtaján, köszöntem, meg se moccant az ágyában. Úgy láttam, valami különlegeset kell mondanom, hogy eszméljen. Elkiáltottam a román vezényszót: – Drepţi! Megmozdult, felém fordította fejét. – Maga honnét jött? – kérdezte. Elmondtam, hogy lényegében földije vagyok, s csak arra akarom figyelmeztetni, nem illik úgy elmenni ebből a világból, hogy legalább egy pohár pálinka mellett el se köszönünk egymástól. Már húztam is elő a lapos üveget nagykabátom zsebéből, ivó edényt kerestem és töltöttem mindkettőnknek. Rövid idő alatt annyira felélénkült, hogy megmondta, honnan szerezhetem vissza furulyáját (nem rég egy szomszéd gyereknek adta, de az hiába próbált rajta játszani). Megszereztük a furulyát, megengedte, hogy ölbe vegyem s az ablak közelében a padra ültessem. Így le is fényképezhettem. Mi több, játszott is egy keveset a furulyán. Végül pedig elénekelte azt a keservest, amelyhez ő szerzett újabb versszakokat (Haragusznak a jó gazdák… / Mire isznak a komonisták? / Éjjel lopnak, nem alusznak, / Nappal isznak, nem dolgoznak stb). Arra gondolva, hogy őt már úgysem érik el az ávósok, nevetve vallotta be, hogy nem Amerikából kapta ezt az új szöveget – mint ezt korábban szűk körű hallgatóságával elhitetni próbálta –, hanem az ő szerzeménye… Keservese és képe a traktorállomáson szerzett rézcsőből készült peremfurulyával, benne van Zenei anyanyelvünk című könyvem második kiadásában.

– Ön szerzett filmzenét is... de miért olyan keveset?

– A filmzenét viszonylag jól megfizetik és a fiatal zeneszerző tanulhat is belőle, mert szerzeményét úgyszólván a komponálás után azon frissében, szakszerű előadásban hallgathatja, tanulmányozhatja. A diploma megszerzése után szívesen írtam néhány kísérő zenét. De viszonylag hamar elment a kedvem a zeneszerzéstől. Ennek egyik oka az volt, hogy a zeneszerző gyakran használ zongorát, de ha nem tudja azt olyan könnyedén kezelni, mint szerszámait a jó iparos, a zeneszerzés esztelen erőlködéssé válik ¬– versenyfutás lábra kötött súllyal. A másik ok: normális ambícióval művészetet is, tudományt is csak úgy érdemes művelni, ha az ember korszerűt és hasznosat tud alkotni. Zeneszerzésben – de mint látom, képzőművészetekben is – nagyon nehéz ma a korszerűség lényegét megragadni. Korszerűségre való törekvés címén többnyire erőltetett és sehová sem vezető kísérletek folynak. Nekem ilyen kísérletezéshez nem volt kedvem, látva azt is, hogy a népzenekutatásban hasznos munkát végezhetek. Megjegyzem, ha mostanában valamelyik fiatalkori kompozícióm kottáját nézem, vagy hangfelvételét hallgatom, gyakran felszisszenek. Eszemben sincs hozzányúlni, de ma – korszerűségben legalább fél évszázados késéssel – sokkal jobban megcsinálnám.

– Behatóan foglalkozott a cigányzenekarokkal. Hogyan és miért fordult feléjük a figyelme?

– Azért, mert rengeteg magyar ember számára és még több külföldi számára a mai napig még a „cigányzene” fogalma is tisztázatlan. Pedig a 19. század elejétől a legutóbbi évtizedekig szinte kizárólag cigányzenészek, kisebb és nagyobb falusi cigány együttesek, világjáró híres cigánybandák szolgáltatták, jórészt szolgáltatják ma is a hagyományos magyar hangszeres zenét – zömében tánczenét. Ez a zene ugyanolyan szerves része a magyar kultúrának, mint a magyar népdal. Ehhez képest túlságosan is későn fordult feléje a tudományos érdeklődés. Kodály és Bartók generációja még nem ért rá hangszeres népzenénk kérdéseivel, ezen belől a cigányzenészek szerepével behatóan foglalkozni. Számomra tehát úgyszólván szabad volt a pálya és egyenletesen haladhattam rajta. Kezdtem a hangszerekkel (könyv a hangszerekről – előbb németül, majd több kiadásban magyarul is megjelent, legutóbb 1998-ban: Hangszerek a magyar néphagyományban). Folytattam a zene és a zenészek szerepének bemutatásával (Cigányzene című könyvem előbb magyarul 1971-ben, majd németül, angolul is megjelent; A cigányzenekar múltja 1776–1903. Az egykorú sajtó tükrében, 2004-ben). Végül elkészítettem azt az összefoglaló könyvet, amelyről úgy érzem, benne van minden lényeges dolog, amit ma hangszerekről és zenészekről, mindenek előtt pedig a hagyományos hangszeres zenéről el lehet mondani (A hangszeres magyar népzenei hagyomány, Balassi Kiadó, 2008).

– Gondolom, hogy egy olyan tudós, mint Ön, most is dolgozik valamin és komoly, jól meghatározott napirendje van....

– Elmondhatom, hogy fontos feladatok teljesítésében sikerült a határidőt következetesen betartanom, de a szigorú napirendet sohasem tudtam magamra erőltetni. Ha próbálkoztam is vele, azt a tennivalók rendetlen jelentkezése mindig felborította. Mostanában állandóan aludnék, de ha a kellő szellemi frissességgel akartam végezni napi teendőimet, régebben is ki kellett aludnom a napi legalább nyolc órát. Alkotó jellegű munkát este későn tudok legjobban végezni, ezért reggel viszonylag későn kelek, holott tudom, a jó napirend korai felkeléssel kezdődik. Fizikai munkát ma is kitartóbban tudok végezni, mint szellemit. Nem kétséges, hogy ennek titka jórészt génjeimben rejtőzik
Dolgozom-e valamin? Igen. Egy nótáskönyvet állítok össze. Ennek darabjait abból a dalkincsből válogatom, amelyet száz év előtt úgyszólván minden magyar ember ismert és ismernek az idősebb generációk ma is. A tervezett mintegy háromszáz dalból álló válogatásnak tehát nem csupán a hagyományos paraszti életet, hanem a teljes magyar társadalmat kell kifejeznie. A „tiszta forrás” jelszavával évtizedek óta olyan dalkincset reklámozunk, amely hovatovább csak mikrofonon keresztül terjed. A hagyomány alakulásának törvénye szerint örökölt, az emberek nagy többsége által ismert dalok kipusztulását pedig a népnevelő buzgalom is sietteti.
Pedig ha másért nem, legalább szülőkre, nagyszülőkre emlékezésül azok is tudni akarnak e dalokról, akik már nem dalolják. Nagyrészt ún. népies dalokra és népies dalszármazékokra gondolok (Kondorosi csárda mellett… – szövegét Arany János, dallamát gróf Festetics Leó írta, Ki tanyája ez a nyárfás…, Édesanyám is volt nékem…, Darumadár útnak indul…; Áll a malom, áll a vitorlája…, Kertek alatt faragnak az ácsok, Kis kút, kerekes kút... ). Rengeteg jóízű első és második világháborús katonanótánk van, amit ugyancsak azért hagyunk ki az utolsó fél évszázad dalkiadványaiból, mert nem elég gyökeresen népiek (Azt mondja a kapitány a bakának…, Ez a vonat most van indulóba…, Nyitva van a százados úr ablaka…). Ezek mellett természetesen a bartóki, kodályi értékrend szerint is értékesnek elfogadott népdaloknak is helye van a tervezett válogatásban – olyanoknak is, amelyek a múlt században, éppen népdalgyűjtésekből terjedtek el és váltak újból a hagyomány általánosan ismert részévé. Nemcsak azért érzem szükségesnek egy ilyen kiadvány létrehozását, mert a dalhagyományt nagyon sokan így, ebben a tarka összetételben szeretik, így akarnak rá emlékezni, hanem azért is, mert a tudomány sem feledkezhet meg arról, hogy dalaink így, merítés-szerűen tartoznak a társadalom művelődés-képéhez.


.: tartalomjegyzék