Zágoni Elemér főgyógyszerész, a gyógyszerésztudomány doktora, 1941. szeptember 24-én született Csíkkarcfalván. Iskoláit szülőfalujában, majd a csíkszeredai gimnáziumban (ma Márton Áron) , egyetemi tanulmányait a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végezte. Karcfalván majd Csíkszeredában vezetőgyógyszerész, 1990–92 között megyei főgyógyszerész. Kutatói munkáját a gyógynövénytan, fitokémia, fitoterápiás táplálékkiegészítő termékek előállítása terén végezte, de foglalkozott termesztett és vadon termő erdei gyümölcsök kutatásával, feldolgozásával, értékesítésével is. Számos gyógynövénykészítmény előállítási szabadalmát szerezte meg: Vérnyomáscsökkentő fitoterápiás készítmény (1979), Vasas ribiszkelé (1980), Vérszegénység elleni készítmény (1981), Feketeribiszke-szirup (1987), Fenyőszirup (1988), Növényi vizes kivonat inhalálásra (1989). Tanulmányait  szaklapokban (Orvosi Szemle, Gyógyszerészet), konferenciákon, gyógynövény-kongresszusokon, gyógynövényeket népszerűsítő cikkeit (49) megyei és országos lapokban (Hargita, Brassói Lapok, Előre, Informaţia Harghitei)  közölte. Nyomtatásban megjelent dolgozatainak száma 54. A fekete ribiszke című monográfia 2005-ben jelent meg. Számos tudományos társaság és szakmai szervezet tagja (Román Gyógyszerész Kollégium Hargita megyei fiókja, Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi és Gyógyszerészeti Szakosztálya, Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság, Magyar Egészségügyi Társaság). A Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja.

*

– Örömteli történelmi időszakban született. Milyen volt akkor a szülőfaluja, családja, hogyan élték meg a 2. bécsi döntés hatását, Székelyföld visszatérését Magyarországhoz?

– Az én életemben ez már a múlt volt. Sajnos, én a gyermekkoromat már a ’45 utáni világban éltem, és akkor már a nehézségek, a meghurcoltatások, a hátrányos megkülönböztetés rányomta bélyegét az életünkre. Édesapám iparos ember volt, aki kizsákmányolónak számított a népi demokráciában, tehát az én gyermekkori élményeim a megkülönböztetésből fakadó visszahúzódáshoz fűződnek, és mindez negatívan befolyásolta személyiségem alakulását. A korábbi évekre csak úgy történt utalás, hogy édesanyám mindig azt mondta: „Én úgy sajnállak titeket, mert mi a boldog négy év alatt legalább éltünk valami jót, de ti semmit.”

Egyházilag Karcfalva és Jenőfalva együtt alkotta a Nagyboldogasszony egyházközséget, de közigazgatásilag akkor különálló községek voltak. Jenőfalvára emlékszem jobban. Jól szervezett művelődési élete volt, rendje volt mindennek, még a báloknak is, hiszen külön tartották a fiataloknak, házasembereknek, élt a műkedvelő színjátszás. Minden embernek megvolt a helye a közösségben, például a bicskázás elkerülése végett (ugye, ha nem tetszett a táncrend, egyik vagy másik atyánkfia azonnal kapta elő a bicskát) kazettákat szereltek a falra, arra ráírták a táncokat, és amikor kigyúlt a kazetta, azt húzták a zenészek. De a faluban 1920-tól volt olvasókör, utolsó titkára éppen édesapám volt, az ő hagyatékában talált dokumentumokban olvastam, hogy összegyűltek a helyi vendéglőben minden csütörtökön – gazdálkodók, iparosok, a falu értelmisége (az Olvasókör elnöke Hankó Zoltán gyógyszerész volt) – előadásokat tartottak, irodalmi lapokkal ismerkedtek, benne éltek az erdélyi irodalomban.

Édesapám nem volt tőzsgyökeres a faluban, Háromszékről származik apai ágon a család. Ő a Székely Mikó Kollégiumban tanult, de szülei példáján az iparosságot választotta. Nagyapám annak idején a balánbányai bánya megnyitáskor került ide német mérnökök mellé, és itt, Karcfalván, telepedett le. Édesapám a családalapítással lett jenőfalvi. Volt egy fűrészüzeme, egy vízimalma, és egy sajátkezűleg épített, hengeres posztóványolója. Csodálatos műszaki érzékkel megáldott ember volt, mindent, amihez hozzáfogott, azt sikerült kiviteleznie is. Nekünk például már akkor volt villanyvilágításunk, mert a vízimalom kereke hajtott egy dinamót, majd generátort, és a szomszédokat, meg a jenőfalvi községházát ellátta árammal. Idősebb korában is bedolgozott még az építészeknek, felmérte a terepet, ahová az épületet tervezték, elkészítette a rajzot, és a mérnökök csak hivatalosították. Mindent a maga erejéből ért el, mégis meg kellett élnie, hogy ezért elítélik. Sokszor vitték el az állambiztonságiak (a „sziguranca”), mert elzárkózott a szövetkezetbe való belépéstől. Házkutatáskor megtalálták a burkolt villanyvezetéket, és mert az „német kábel” volt, elvitték és egy hétig fogva tartották. Meghurcolták, megtörték, majd végül beadott minden gépet, műhelyt és nyugdíjazásáig alkalmazottként dolgozott a kisipari szövetkezetben.

– Említette a társadalmi megkülönböztetést. Érződött ez az iskolai előmenetelen?

– Az elemi osztályokat Jenőfalván, a felső tagozatot Karcfalván végeztem, majd felvételi vizsgát tettem a csíkszeredai gimnáziumba. Az akkori igazgatónak köszönhetem, hogy bejutottam, mert megtagadta a pártutasítást, miszerint engem ki kell húznia a sikeresen vizsgázók névsorából. Sajnos, öcsém már nem volt ilyen szerencsés, őt egyetlen középiskola sem vette fel, Lugoson érettségizett. Akkoriban tanári pályáról álmodoztam, és Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a matematika-fizika karra jelentkeztem 1959-ben. Származásom miatt eltanácsoltak. Kivettem a dossziémat, és jelentkeztem a marosvásárhelyi gyógyszerészeti technikumba. Rokonszenvem a gyógyszerészet iránt onnan származott, hogy a nővérem ezt a pályát szerette volna választani, de a származása miatt őt sem vették fel az egyetemre. Nem volt egyszerű ez a kezdet, abban az évben indult a közegészségtan szak is, és a fiúkat megkérdezés nélkül átírták erre a szakra, mert ott nem volt elég jelentkező. A minisztériumban kellett kérvényeznünk és végül egy hónap után visszakerültünk. A gyógyszerészeti technikumban szerettem meg a szakmát és lettem segédgyógyszerész három év múlva. „Kizsákmányoló származásom” ide is elkísért. Harmadéven került be a dossziémba a kísérőlevél. Meghamisították az osztályfőnök által írt jellemzést és az „originea socială: muncitor” (társadalmi származás: munkás) helyébe „exploatator” (kizsákmányoló) került. Az aligazgatónő, – aki politikai tantárgyakat tanított – írta rá személyesen, áthúzva a gépelt –munkás” szót, és fölé írva tintával a „kizsákmányolót”. Az osztályfőnököm személyesen járt utána az ügynek a tartományi (Maros-Magyar Autónom Tartomány) pártbizottságnál, de a technikumi „elbocsátó szép üzenet” végülis így módosult – „mic burghez” vagyis kispolgár.

– Mikor következett az egyetem és mikor alakult ki szerelme a feketeribiszke iránt?

– Hazakerültem a karcfalvi gyógyszertárba, amely a Marosvásárhelyi Gyógyszervállalat kötelékébe tartozott, 55. számú Gyógyszertár néven. Segédgyógyszerész voltam két gyógyszerész mellett, mert nagy körzet volt, Madarastól Szentdomokosig láttuk el a lakosságot. Amint éppen szolgáltam ki a betegeket és adtam a vérnyomáscsökkentőt, egyszer megütötte a fülem, hogy a sorban álló asszonyok azt beszélik: „maga ne vegyen ilyen gyógyszereket, igyon fekete ribizli leveléből főzött teát, meglátja, hogy az leviszi a vérnyomását.” Kapóra jött ez nekem, mert fiatalon már hajlamos voltam az enyhe magas vérnyomásra. Kíváncsiságból otthon, mert a kertünkben is volt fekete ribiszke, kipróbáltam. Evés előtt, ebédidőben frissen szedett májusi levelekből megfőztem egy teát, előtte vérnyomást mérettem, majd megittam. A teafőzést és ivást még este, majd másnap reggel is megismételtem, ebéd előtt újra vérnyomást mérettem.Vizelethajtó hatását hamar megtapasztaltam, vérnyomáscsökkentő hatását pedig a másnapi mérés igazolta.

Közben mindvégig foglalkoztatott a gondolat, hogy egyetemre jelentkezzem. Sikerrel vizsgáztam, de a minisztérium megtiltotta a technikumot végzettek felvételét mindaddig, amíg a fenti intézmény elvégzése utáni három évet le nem dolgozzák. Visszamentem Karcfalvára és engedélyt kértem a minisztériumtól, majd a következő évben sikeres felvételit követően jutottam be. A kezdet itt is bonyodalmas volt, mert a 40 helyre 36 hallgatót vettek fel, mivel hatan azonos médiával következtünk.A dékáni hivatallal karöltve kértük a tanügyminisztérium engedélyét még két helyre, melyet egy hónap múlva megkaptunk, és mind a hatan első évesek lettünk a 42-es létszámú évfolyamon.

Azt mondhatom tehát, hogy mindig akadt az életemben egy szerencsés fordulat és jól alakult a sorsom. Schlett Ernő főgyógyszerész volt egész pályámon a példaképem, és hogy valamit is sikerült elérnem munkásságomban, azt neki köszönhetem. Másodéves technikumos diák voltam, amikor Schlett főgyógyszerész „bevetett a mélyvízbe”. Magához hívatott, s minekutána ő maga is egy gyermekpatikát vezetett, azt a feladatot adta, hogy tervezzek meg gyermekek számára egy kanalas szirupot vasklorid-oldatból. Mikor a tervvel visszatértem, azt mondta: most készítsd el! Én a vasas oldattal elkészítettem a megfelelő koncentrációjú szirupot, és elaborációként (nagyobb mennyiségben készített gyógyszer, amit kisebb adagokban csomagolunk) forgalmaztuk. Ez volt az én első készítményem, amit betegnek lehetett adni.

– Az egyetemi évek alatt hogyan alakult a kutatói munkája, miként tejesedett ki a fekete ribiszke gyógyhatásának a felfedezői munkája?

– Első éven hézagos román tudásom folytán végigjártam a székely fiatalok ismert nyelvtudásbeli kálváriáját. Kémiából úgy feleltem első vizsgámon, hogy felírtam a táblára a kémiai reakciót és anélkül, hogy megneveztem volna a vegyi anyagokat csak rámutattam, hogy „ez reagál ezzel és válik ezzé” – persze románul. Akkor már a tantárgyak javarészét románul adták elő. Soós Pál professzorral tanultuk az analitikai kémiát és nagyon megragadott. Korábbi tanulmányaim segítettek abban, hogy nagyon sok gyógyszer-alapanyagként használt kemikáliát ismertem, így az elemzések nem okoztak nehézséget. Pontosan azért, mert a technikumban megalapoztam az elméleti, s főleg a gyakorlati ismereteket. Így az egyetemi évek alatt sokkal jobban el tudtam mélyedni a tananyagban. Harmadéven szakkörösként az analitikai kémiát választottam és morfin-meghatározásokat végeztem vízmentes közegben a visói morfingyárnak. Soós professzor szigorú, de nagytudású tanár volt, szerettem az óráit, mégis a gyógynövénytan foglalkoztatott, amit Rácz Gábor professzorral tanultunk, és színes előadásai különösen megragadtak. Motoszkált bennem a gondolat, hogy miért is foglalkozom én morfinnal, mikor ott van az a drága jó ribizli. A ribizli ellen szólt, hogy államvizsga-dolgozatot csak olyan témából lehetett írni, ami benne volt az egyetem kutatói témakörében. A ribiszke nem volt sehol. Azonban negyedéven a gyógyszertant (pharmacodinamia) Rácz-Kotilla Erzsébet professzor asszonnyal tanultuk és mind az előadásai, mind a gyakorlati órái meggyőztek arról, hogy ezen a területen kell keresnem a magam kutatói témáját: kísérletezni állatokon és bemutatni a gyógyszerek hatását, ez nekem csodálatosnak tűnt. Vettem a bátorságot és elmentem Rácz Gábor dékánhoz, hátha ilyen minőségében segítségemre lehet abban, hogy a ribiszkével foglakozhassam. Azt ajánlotta, hogy készítsek egy kivonatot és akkor, amikor a gyógyszer- hatástani gyakorlaton a vérnyomáscsökkentést tanulmányozzuk, kísérletezünk, akkor próbáljuk ki a készítményt és hogyha eredményes, megengedi, hogy ebben a témában kutassak az egyetemen.

– Ha jól értem, a ’60-as évek elején az egyetemen nem ismerték a feketeribiszke gyógyhatását. Európában foglalkoztak-e vele, hiszen számottevő gyógyszerészeti munkák ma már említik a marosvásárhelyi egyetem/iskola kutatásait és eredményeit.

– Nem foglalkoztak a feketeribiszkével, tanításban is csak említés szintjén: vitaminforrásoknál a vitaminokban gazdag növények között felsorolták. Akkor kezdtük Rácz-Kotilla Erzsébet professzorral a fekete ribiszke levél vérnyomáscsökkentő hatásának tanulmányozását, és ebben a kutatási témában lehetett farmakobotanikai és hatástani vizsgálatokat végezni. A farmakobotanikai vizsgálatokat a farmakognózián (gyógynövénytan) Rácz Gábor professzorral és a hatástanit, az állatkísérleteket a profeszorasszonnyal végeztük. A fekete ribiszke vérnyomáscsökkentő hatásával Európában sehol nem foglalkoztak, egyetlen szakkönyben találtam utalást arra, hogy a népgyógyászatban a levélből főzött teát magas vérnyomásban használják, de tudományos kísérletezésről nem tudok. 1970-ben Poznanban tartott előadást Rácz Gábor és tulajdonképpen legelőször ekkor hangzott el a feketeribiszke levélnek a vérnyomáscsökkentő hatása. Később tudományos dolgozatok említik a vásárhelyi iskolának a kutatásait, mert abban az időben egyedülálló volt, hogy a gyógynövénytanon hatástani vizsgálatokat is végezzenek. Talán a Rácz házaspár érdeme, hogy ezt a két munkát össze lehetett hangolni. Rácz-Kotilla Erzsébet kezdetben gyógynövénytannal foglalkozott, tehát mindkét szakterületet mesteri fokon ismerte.

– Miben állt az ön tulajdonképpeni kísérletezése?

– Amikor elkészítettem a kivonatot a levélből, kutyáknak adtuk be vénásan és egy készülék amely be volt kötve a kutya nyaki vénájába, azonnal jelezte is a hatást. Ebből a kutatásból született az államvizsga dolgozatom, amelyben kísérletek segítségével bizonyítom a fekete ribiszke levél vérnyomáscsökkentő hatását.

– A feketeribiszke lett későbbi doktori értekezésének a témája és egész tudományos munkáságát meghatározta.

– Az életem a feketeribiszke körül forgott. Az egyetem elvégése után hazakerültem ismét Karcfalvára. Természetesen szerettem volna folytatni a kísérletezést, de falusi gyógyszertári környezetben nem nagyon volt rá esélyem. A feketeribiszke mégis segítségemre volt. Amit akkor, azzal a felszereltséggel módomban volt elkészíteni, az egy lábszárfekélyre való kenőcs volt. A népgyógyászatban nehezen gyógyuló sebek gyógyítására használják a levélfőzetet, legalábbis a szakirodalom szerint. A dánfalvi körorvossal, dr. Zielinszki Róberttel kezdtük alkalmazni betegeken a kenőcsöt. Köztudomású, hogy a lábszárfekélyes sebek nehezen gyógyulnak. Mi olyan betegekkel kerültünk kapcsolatba, akik már évtizedes sebekkel jelentkeztek és egyéves kísérletezés után az eredményeinket közöltük a marosvásárhelyi MOGYE tudományos lapjában, az Orvosi Szemlében.

A kutatási területem sokrétű volt. Doktori értekezésem címe: Studiul farmacognostic al unor taxoni, aparţinând genului Ribes, familia Saxifragaceae. Tehát a Saxifragaceae családba tartozó Ribes fajok farmakognóziai vizsgálata. Gyakorlatilag meghatároztam, hogy növénytanilag mi a különbség a fekete-, piros ribiszke, valamint az egres levele között, amennyiben ezek aprított állapotban vannak. Természetes formájában a levélnél ez a kérdés nem tevődik fel, de aprítva csak mikroszkopikusan és biometriai mérésekkel lehet közöttük különbséget tenni, és bizonyítani a feketeribiszke azonosságát. Elvégeztem a kémiai elemzésüket és vizsgáltam hatásbeli különbségüket. Vérnyomáscsökkentő hatást csak a feketeribiszke levélnél tudtunk kimutatni. Feszt Tibor és munkatársai állatkísérletekkel igazolták a fekete ribiszke levél koleszterinszint-csökkentő hatását. Rácz-Kotilla Erzsébettel igazoltuk vizelethajtó (diuretikus) hatását. Később pedig Rácz-Kotilla Erzsébet és Kovács Sándor igazolták nyugtató (sedativ) hatását is.1974–78 között készültem a doktorátusra és 1980-ban védtem meg doktori értekezésemet.

– Gyakorlatban hogyan alkalmazta ezeket a kísérleti eredményeket?

– Feketeribiszkéből már a szüleim is készítettek szirupot. Én arra törekedtem, hogy minél természetesebb formában maradjanak meg a szirupban mindazon anyagok, amelyeket a feketeribiszke tartalmaz, ezért egy hideg eljárást dolgoztam ki, tehát nem főzéssel készítettem. Gyógyszertárban lehetett kapni, de nem gyógyszerként, hanem gyógyhatású készítményként. A magyar Formulae Normalesben, amely szabványrecepteket tartalmazó kiadvány, a piros ribiszke szirupot használják ízjavításra a gyógyszerkészítésben. Feketeribiszke szirupot ilyen kiadványokban sehol nem találtam.

A Marosvásárhelyi Gyógyszervállalat felismerte az ezen készítményekben rejlő lehetőséget, és érdemesnek tartotta bizonyos kockázat és beruházás vállalását a gyógyszertár fejlesztéséhez. Így tudtam itt Karcfalván egy olyan gyógyszertárat létrehozni, amely laboratóriummal és megfelelő készülékekkel rendelkezett. Ott tudtam dolgozni, miközben havonta egyszer-kétszer megfordultam Marosvásárhelyen az egyetemen. Életem legtevékenyebb részét a karcfalvi gyógyszertárban töltöttem, tizennyolc évet.

Visszatérek az általam készített gyógyszerekhez és készítményekhez. A szirupot egyfelől ízjavítóként használtam, másfelől ebben az időben dolgoztam ki egy vashiányos vérszegénységre alkalmazható gyógyszert, annak a mintájára, amit hajdanában vaskloridból készítettem a technikumi éveim alatt. Azt akartam elérni, hogy ne egy szintetikus vasvegyületet használjak, hanem természetes vastartalma legyen a készítménynek. Nos a fekete ribiszke közismerten nagy vastartalmú, 1000 gramm ribiszke 4  milligramm vasat tartalmaz. Ezt kellett vasban gazdagítani és így született meg az ún. vasban gazdagított feketeribiszke lé a „succus ribis ferrati”, amely már 0,7%–1% vasat is tartalmazhat. Ezt jóváhagyták gyógyszerként is, a marosvásárhelyi gyógyszervállalat Galenusi Laboratóriumában gyártották, Maros, Hargita és Kovászna megyékben forgalmazták. Hasonlóképpen született a RIBIFER és a RIBIFER COMPOSITUS nevű szirup, ez utóbbi a vas mellett tartalmaz olyan vitaminokat és nyomelemeket, amelyek elősegítik a szervezetben a vas felszívódását és metabolizálását. Tehát a gyümölcsből készült a szirup, és a kétféle vashiányos vérszegénység kezelésére alkalmas gyógyszirup. A levélből készült az „extractum ribis nigri siccum” tehát a ribiszke levél szárazkivonata, amelynek vérnyomáscsökkentő hatása van, szintén a Galenusi Laboratóriumban tablettázva került forgalomba Hiporib néven.

– Ez már a ’80-as évek, amikor virágzott ez a tevékenység. Miért szűnt meg a gyártása?

– A szárazkivonat eleinte a Galenusi Laborban, később a Prodcomplex kísérleti üzemében készült. Aztán jött a liberalizálás, amellyel tönkretették a gyógyszeripart. Még a 90-es évek elején egy gyógyszertárnak a szakmai minőségét emelték a gyógyszertárban kevert gyógyszerek (magisztrális készítmények, elaborátumok). Szigorú törvények szabályozták a gyógyszertáralapítást, működtetést. Ma bárki, bárhol, minden megkötöttség nélkül nyithat gyógyszertárat, akár többet is. Ma már központilag egyenesen gátolják, hogy gyógyszertárakban igazi gyógyszerészi munkát végezzünk, a gyógyszertár egykori készítményeit többnyire már laboratóriumok gyártják, csomagolják, a gyógyszertárak pedig árusítják. Igy váltak a gyógyszerészek jobbára gyógyszer forgalmazókká. Aztán az Európai Uniós jogszabályok szerint már gyógyszert is csak súlyos megkötések mellett lehet gyártani. Belefáradtam a szélmalomharcba, 2005-ben nyugdíjba vonultam, és abbahagytam a készítmények gyártását. Akkor létesíthettem volna az általam kidolgozott termékek gyártására Európai Uniós szabványoknak megfelelő laboratóriumot, de hát ezt önerőből? Hogyan?

– Visszavonult Karcfalvára, oda, ahonnan elindult, de nem azzal a lelkesedéssel, ami fiatal gyógyszerészként, kutatóként jellemezte. Vagy mégis? Ha A feketeribiszke gyógyhatásai című könyvét kézbe vesszük, akkor úgy tűnik, nem adta fel.

– Talán még a lelkesedés nem hiányzik. Sajnos nem sikerült olyan fiatal gyógyszerészt magam mellett tudnom, akinek mindezt a tudást, tapasztalatot továbbadhattam volna. Még fizikai segítségem is felajánlhatnám. Gyermekeim más pályát választottak, munkámban nem számíthatok rájuk, távol vannak a szülői háztól. Ez viszont nem jelenti, hogy nem termesztenék ribiszkét, ne készíteném a termékeim. Régi pácienseim visszajárnak, idegenek keresnek fel, mert emlékeznek cikkeimre, használták készítményeimet, vagy kezükbe került a fekete ribiszke gyógyhatásairól írt könyvem. Sokan felkeresnek.

– A tudományos világ elfelejtette?

– Az a legfájdalmasabb, hogy kapcsolatom a marosvásárhelyi egyetemmel nem olyan szoros, mint régen. Ez részben érthető is, mert kicserélődtek a tanárok.Volt tanáraimmal, akik segítettek a munkámban most is jó kapcsolatban állok. Igy Rácz Gábor professzorral és feleségével Rácz-Kotilla Erzsébet professzor asszonnyal, akik Pécsett élnek. Csedő Károly professzorral, valamint Péter H. Mária adjunktussal. Jó a kapcsolatom a Szegedi és Pécsi Tudományegyetemekkel. – Úgy vélem nekem is szerepem volt abban, hogy a feketeribiszke Szegeden az intézmény tudományos érdeklődési körébe került. Együttműködés is kialakult közöttünk. A 2007. évi Gyógynövény Szimpóziumon, melyet Szegeden tartottak, egy előadásuk a feketeribiszkéről szólt, és ebben az én készítményeimről is beszámoltak. A különlenyomat külső borítóján a szegedi dóm és a hátsó oldalán a karcfalvi templom látható. Nagyon megtisztelőnek éreztem, és azt hiszem, hogy külföldön a szakmában nem csak hogy jobban ismernek, hanem jobban meg is becsülnek.

– A magyar tudományos életben Erdélyben milyen lehetőséget teremt, milyen kutatási esélyeket teremt az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága?

– Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek és Szakosztályainak 1990-es, vándorgyűléseinek 1991-es újraindítása nagy jelentőséggel bír az erdélyi tudományosság terén, megteremtvén ezáltal a magyarnyelvű közlések lehetőségét. Ugyanakkor a szakosztályok révén szorosabb kapcsolat tud kialakulni az egyetemi központok és a vidék között. Úgy gondolom, a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottságának létrehozása erősíti az erdélyi tudományosságot, a kapcsolatokat a külföldi Tudományos Társaságokkal, új lehetőségeket, közös kutatásokat tesz lehetővé. Nehezményezem, hogy a MOGYE életéhez annyira kötődő Kopp Elemér professzor tiszteletére létesített pályadíjat nem lehetett az EME keretében létrehozni. A díj anyagi fedezetét egy nevét elhallgató szegedi professzor biztosította, és végül a székelyudvarhelyi Pápai Páriz Ferenc Alapítvány keretében hoztuk életre.

– Munkásságának milyen tanulságát adná át fiatal pályatársainak?

– Említettem már, hogy a gyógyszerész munkája mára megváltozott, a gyógyszerész-képzés hiába ad komoly ismereteket, ezt nincs, ahol hasznosítani. A világ megváltozott, szerintem nem jó irányba. Ilyen körülmények között nem beszélhetünk igazi gyógyszerészetről sem. Személyesen hogyan tanácsolhatnék bármit is, ha nem pénzről beszélek, hanem arról, hogy fogadalma alapján a gyógyszerész feladata segíteni embertársait, az általa készített gyógyszerek, gyógyhatású készítményekkel pedig segítenie hivatott a szenvedőkön. Ez az igazi szakmai elégtétel! Erről ma már hiába beszélnék! A pénz uralma nem helyénvaló a mi szakmánkban. Lehet, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert hobbyként végeztem azt a munkát, amiből éltem, és ezért tudtam hivatásként gyakorolni a gyógyszerészetet, de elképzelni sem tudnám másként.

Ha mégis mondhatnék valamit, az az lenne, amit én megpróbáltam, de nem tudtam megvalósítani. Szerveződni kell és mindenek előtt összetartani, mert csak a szervezettség ad erőt. Ha mindenki egyénileg, saját érdekei szerint végzi mindennapi munkáját nem törődve másokkal, akkor a gyógyszerésztársadalom szétesik és a piac áldozata lesz.