Arckep C Mti - Székelyföld kulturális havilap

utolsó lapszámaink: 2016 – Március
2016 – Február
2016 – Január
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok:

Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés: Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:

Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság:

Kulturális havilap

partnereink:

'+ ''+ (document.layers?(''):('

'))+ '

'+ (document.layers?'':'

')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaSzilágyi István

„ÉN MINDIG FOLYÓRA, NAGYVÍZ MELLÉ VÁGYTAM”

Elek Tibor mondja egyik, Szilágyi Istvánnal készült beszélgetésében, hogy „Különböző írói személyiségeket, alkatokat ismerünk. Van, aki évente jelentet meg hol jelentős, hol kevésbé jelentős műveket, van, aki ritkábban, két, három évente, van, aki egy-két nagyobb dobás után elhallgat örökre és van Szilágyi István, aki jóllehet a hatvanas években még maga is két, három évenként jelentkezett új kötettel, a Kő hull apadó kútba (1975) után azonban kétszer is alaposan, tíz, tizenöt évig várakoztatta olvasóit, igaz, aztán az Agancsbozóttal (1990), a Hollóidővel (2001) rendkívüli élményben részesítette őket.” Van tehát Szilágyi István. Úgy készülök a vele való beszélgetésre, hogy tudom, utál mindenféle kitárulkozást. Nem az a kimondottan megnyilatkozó alkat, nincs meg benne a „jó értelemben vett művészi exhibicionizmus”, az, hogy szerepeljen, vagy hogy mindenképpen meg akarja mutatni magát. Bő tizenöt éve ismerem személyesen is, akkortól, amikor tapsifüles kollegaként, ifjú szerkesztőtanoncként bekerültem az igazi nagymedvék barlangjába, a kolozsvári Helikon szerkesztőségébe. Nem könnyen megközelíthető, úgymond: nehéz ember volt akkor is, és most is az Szilágyi István. Két nappal a tervezett beszélgetésünk előtt egy kászonújfalusi ház teraszán fogok neki, mintegy szamárvezetőként, előkészíteni vázlatszerű kérdéseimet, a beszélgetésünknek valamiféle gerincét, amely mentén majd az interjú során esetleg haladhatunk. Napok óta az az érzésem – talán mert egészen friss élmény a könyv, talán mert szívemhez annyira közel áll (egyébként ez is), és talán a számomra oly ismerős, szülőhelyem körüli helyszínek okán is –, mintha itt, ebben a kászonszéki falucskában az Üllő, dobszó, harang falusi atmoszférája elevenedne meg körülöttem. Mintha száz év alatt alig változott volna valami is, mintha ott lebegnék a regény Gencsi Annájának, Karatna Istvánjának a világában. A Nyerges alatti falu kora őszi nyüzsgése, készülődése, bágyadtsága, fülledtsége, hangulata mind ezt a regényhelyszínt idézi, még a szcenírozó elemek is hasonlatosak. Tehenek kolompja hallatszik az útról, a szomszédban gáter hangja sivít, kellemesen süt be a szeptemberi napfény a kőház végében levő terasz alá, csak éppen egy-egy, az országúton időnként elsuhanó autó, elberregő traktor hangja zökkenthetne ki e „múlt század közepi” hangulatból. Őnyei Gábor akár ezen a kászonújfalusi emelkedőn is cipelhette volna azt az istentelen üllőt a kocsmától a postáig, vagy a jobb napokat is látott kultúrházig. Mint ahogy fel is cipelhette, hiszen – több emberöltővel később – az új évezred elején sem ritkák az efféle virtuskodások a kászoni, de a háromszéki vagy akár a tágabb környék falvainak legényei között sem. Egy ideig, amíg görgettem magam előtt a kérdéseimet, úgy gondoltam, hogy természetesen a gyerekkorával indítom majd a beszélgetést, a zilahi évekkel, ugyanis alig található valami is a kezdeti esztendőkről a vele készített és általam eddig olvasott interjúkban. Aztán az Újfaluba felhordott könyvkupacban ráakadtam egy 1974-es, majd egy 1977-es Utunk évkönyvben a Katlanváros és a Vesztesek című írásaira. Ez felborítani látszott minden addigi elképzelésemet, hiszen feltett szándékom volt, hogy nem kérdezek semmi olyasmit, amit már eleve tudok róla. Ebben a két – harminc-harmincöt évvel ezelőtt készült – munkájában megvolt egy csomó minden, ami számomra addig ismeretlen volt Szilágyi István gyermekkorából. Ezek után már nem tehetek úgy, mintha semmit sem tudnék a tizennégy éves kora előtti időkről, amikor egy teherautóra kapaszkodva elhagyta Zilahot, és felment Kolozsvárra. Tehát akkor át kell rendeznem a kérdéseimet, és teljesen más forgatókönyv után kell néznem? Nem, mégsem változtatok rajtuk, döntöttem el nem kevés tusakodás után, hiszen az a hatalmas mennyiségű anyag, amit addig összeolvastam tőle, róla (a vele készült beszélgetések, interjúk szövege, az internetes keresőben fellelhető összes Szilágyi István-tétel) kialakítottak bennem egy saját Szilágyi István-képet, ami – úgy éreztem – csak az enyém, és talán másabb is picit, mint amit eleddig róla korábban megismerhettem. (Egyébként, amikor beütöttem az internetes keresőbe Szilágyi István nevét, a több mint százezres találat között az orvostól a színészig, a testépítőtől a mérnökig és egyéb foglalkozású személyekig megannyi Szilágyi István jött elő, és igen kevés volt az olyan ,,találat”, amely róla, a Kossuth-díjas íróról, a Kő hull… és a Hollóidő szerzőjéről szól, ami számomra eléggé meglepő volt). Azt gondoltam, megpróbálok valahonnan ebből az irányból, a bennem ekkorra összeálló Szilágyi István-kép felől közelíteni az íróhoz – a Vesztesek, és a Katlanváros mankóin is haladva –, úgy, ahogy ezt eddig, a korábban vele készült anyagokban még nem láttam, nem olvastam. Hogy lehetőleg olyan dolgokat kérdezek tőle, amelyek – azon kívül, hogy tényleg érdekelnek – számomra még mindig fehér foltok az életéből, a munkásságából, a gondolkodásából. Kezdjük tehát mégis – ami egy életinterjúban ugyancsak elkerülhetetlen – a gyermekkorával, idézzük meg együtt a gyerekkori helyszíneket, s azokat az embereket, akik kezdetben a legnagyobb hatást gyakorolták rá. Mert a katlanváros, Zilah nélkül nem Szilágyi Szilágyi, mondtam magamnak. Vagy Zilah és azok az emberek meg a kezdeti tapasztalatok nélkül nem lett volna, nem úgy lett volna az, aki lett, , toldottam meg a magam meggyőzését újabb – kicsit sután is hangzó, akkor még kissé hadilábon is álló – érveléssel. Lássuk tehát a zilahi éveket bő harminc évvel a Vesztesek és a Katlanváros megírása után. Szépített-e rajtuk az emlékezet, rostált-e ki belőlük? Vajon ugyanúgy lát-e az akkor még középkorú férfi, mint az idén épp hetvenet töltő író? Mit ad hozzá, mit vesz el az egykori élményekből egy újabb találkozás a valamikori Szilágyi Istvánnal? Vegyük sorra tehát előbb a szülőket: az édesanyát, a hajdani „kisemmizett iparoslányt”, aki négy év házasságért negyven év özvegységgel fizetett, s aki eltökéli, hogy úgy neveli fel a gyerekeit, mintha volna támasza, és nem is akármilyen, hanem maga a háborúban eltűnt őrvezető. Idézzük meg újra az apa alakját, a második világháborúban ottveszett „tagbaszakadt, zöld szemű emberét” , aki életmódot, életformát nem alakíthatott ki a fia, a gyermekei számára, hanem csak sorsot hagyott azzal, hogy elsodorta őt is, többekkel együtt, a háború. És aki aztán, bevonulásakor, csalárdul nem vitte magával a kis Szilágyi Istvánt Oroszországba, de akivel attól kezdve képzeletben sokszor ott volt, mint egy izgalmas, folytatásos filmben, résztvevőként és nézőként is ugyanakkor, a kigyulladt repülők zuhanásánál, gyalogosrohamban, tüzérségi ütegek éjszakai torkolattüzénél, bombák sivításánál, fegyverropogásban, robbanások hangjában. És elevenítsük fel az anyai nagyapát is, a „vín Zemót”, a pogány természetű, öntörvényű embert, aki úgy vakolt, falazott, pallérkodott, ha kellett, és úgy élt, ahogy azon a környéken nem sokan akkoriban. Majd az apai nagyanyát, „akinek remek emlékezőtehetségében s előadókészségében összefutott, s meggyűlt száz-százötven év Zilah környéki s érmelléki történet”. És hát magukat az akkori zilahiakat, „a keservesen káromkodó, összehúzott szemhéjú, sorsukkal elégedetlen, s rajta változtatni mégis képtelen népet, amint gyanakvóan fürkészik a cserepes ajkú időt”. És ha lehet, hozzunk elő a gyermekkor egykori helyszínei közül is néhányat: mondjuk, a Meszest, a Meszes erdejét, a Zilah-patakot. Az egykori kisvároska utcái, terei közül is párat: a Híd utcát, a Kövicsest, a Kaszárnya útját, esetleg a Szánutánt, vagy a Kökinyest, a Szikszai kertet, a Kerekerdőt, a Németi szőlőhegyet, a főteret Fadrusz Wesselényi-szobrával, a Tövishát, a Réz vidékét stb. – mindazt, és csakis annyit, ami a több mint hatvan évvel ezelőtti hely- és utcanevek közül a beszélgetésünk során neki eszébe jut. Egyszóval idézzük meg magát az egykori Zilahot, a három templomot, kórházat, gőzfürdőt, városházát, piacteret, börtönt, s a nyolcezer lakosra jutó nyolc darab artézi kutat számláló kelet-közép-európai kisvároskát.
Munkahelyén, a Helikon szerkesztőségében ültünk le előbb beszélgetni, majd délután átgyalogoltunk a Szamos melletti tömbházlakásba, ahol Julika néni ebéddel várt bennünket. Az asztalra száraz somlyói bor is került, és tova esti tíz óra is eljött, mire – a beszélgetés végére érve – kikapcsolhatta direkt erre az alkalomra vásárolt szerkesztőségi reportofonomat.

Fekete Vince

kapcsolódó írások:

Fekete Vince beszélgetése Szilágyi Istvánnal

kapcsolódó galériák:

Fotók

kapcsolódó linkek:

Szilágyi István beszéde a Magyar Művészeti Akadémián

Szilágyi István a Wikipédián