Arckep C Oq - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2016 – Március
2016 – Február
2016 – Január
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } Erdélyi magyar írók arcképcsarnokaAnavi Ádám


Anavi Ádám: 1909-ben született Tordán, költő, színműíró, 1928 óta publikál hazai lapokban, jelenleg Temesváron él. Első verseskötete Hess, szegénység címmel 1944-ben jelent meg, a legutóbbi versválogatás, Válogatott versek pedig 2004-ben, az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában.


A MAGASUGRÓ

– Pongrácz P. Mária portrévázlata Anavi Ádám költőről –
(Beszélgetések, lapozgatások, naplójegyzetek, álmok)


– Temesváron volt tanítványai, barátai, ismerősei Frucht tanár úrnak szólítják. Bevallom, én ezt sohasem tettem, számomra Anavi Ádám volt és marad. Igaz, eljátszottam én is a szavakkal, amelyeket ő maga sugallt nekem: Anavitamin, A Naiv Ádám, a Hosszútávfutó… Mindenik elnevezésnek története van, immár évtizedes… Most, a századik évforduló küszöbén (ki tudja, hányadszor, az ismerkedésünk óta eltelt több mint három évtized alatt), megpróbálom visszaforgatni az idő kerekét. Keresem azt a kisfiút, aki Tordáról indult el hosszú útjára. „Hajoljunk át” együtt „az évek tűnt során” a „más időbe”, állapodjunk meg a Frucht családnál. Milyen gyermekkori élményekre gondol a legszívesebben, mi az amit nem lehet kitörölni az emlékezetéből?
– A leggyakrabban édesapámra, Frucht Izidorra gondolok. Kitűnő ember volt, művelt, széles látókörű mesterember. Órás. És nem is akármilyen. Családja Bécsből került, illetve vándorolt Tordára, édesanyámmal, született Traub Stefániával együtt, aki szintén Bécs környékén született. A vándorlásnak akkoriban egészen más értelme volt. Nem kell kalandozásra gondolni. A fiatal mesterlegényeknek szinte kötelezően végig kellett járniuk az élet iskoláját, világot kellett látniuk, hogy azután révbe érjenek. Így jutott el apám Pozsonyba, Budapestre, Boszniába és még sok más „szakmai állomásra”, hogy végül kikössön Tordán. Előbb Herbst Mór órásnál kapott munkát, aztán 1899-ben önállósította magát, üzletet bérelt.
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Apukám üzletébe gyakran bejártak az értelmiségiek… Megvárták, amíg egyedül maradt az üzletben, hogy elbeszélgessenek vele. Szívesen beszéltettek vele, főleg akik németül tudtak. Köztük volt a gyéresi református tiszteletes, ügyvéd, képviselő, Sipos bácsi, a takarékpénztár pénztárnoka, Bethlen grófné, dr. Popescu, a kövér ügyvéd, dr. Janota ügyész, dr. Gherasim ügyész... Az az érzésem, a németül jól tudók már csak azért is jöttek Apukához, mert így kényszerültek németül beszélgetni, gyakorolták a nyelvet… Rendszerint a politikáról volt szó... Világosan kiderült a beszélgetéseikből – elég heves volt és mindkét részről őszinte – a fejlődő kapitalizmus és a reakciós középbirtokosság ellentéte…Egy sörgyárosra utalva kimondták: Maholnap minden a zsidók kezében lesz. Apuka: Nézze meg, a zsidó Lázár Simon után hány ember él. Gyárat épít, sörgyárat, igazgatója a gyéresi téglagyárnak. Hány embernek ad ilyen zsidó kenyeret? De mit csinál maga? Annyi kocsis és béres dolgozik magánál, mint 30 évvel ezelőtt. A zsidó gyárat épít a pénzén. De mit csinál maga? Minden második nyáron elmegy Monte Carlóba. Elveszti a pénzét, aztán hazajön és sír, és felemeli a házbért (fel is emelte). Szó szerint emlékszem a háború alatt, 1917-ben vagy 1918-ban Gasner őrnagy (Gasner bácsi városgazda fia) szavaira… különös hangsúllyal ejtette ki a szavakat: Csak meg kell gyújtani és ég! Jóval később értettem meg: a közeledő forradalomra gondolt.)
Szívesen mentem az apám műhelyébe. Néztem amint dolgozik, pontosan, alaposan, nagy türelemmel. Soha nem szakította félbe a munkáját, bármilyen neves vendég is érkezett hozzá. Szabad idejében „művész” volt. Játszott a helyi filharmóniai társaság zenekarában. Ezekről az élményekről később verset is írtam, Apám hangszerén címmel, idézem az első sorokat: „Dédapám falun, lakodalmon / versmondó hegedűs volt hajdan. / Apám fuvolán, klarinéton / játszott a munkászenekarban. / A kottát hónom alá csapva / próbákra sokszor vitt magával: – / a rendőrt megkerülve mentünk / oda, ahol szemben a gyárral / munkásotthon, sztrájktanya zúgott.”
Nagyon szerette volna, hogy én is muzsikáljak, de hiába erőltettem a fuvolát, nem jött ki hang a torkomon, így csendben hallgattam őket.
Édesanyám is rendkívüli asszony volt. Öt gyermeket nevelt: Berta, Feri (ez én voltam), Márton, Lori és Teréz népesítette be a házat. Igyekezett mindent megtenni értünk. Nézem anyám kezét című versemben így állítottam neki emléket: „Anyám kezét be sokszor / úgy el-elnéztem én, / ha végighúzta lassan / elfáradt kék szemén: / bujkált a tű a gyolcsban / sok késő éj felén, / s reggelre megvarrt inggel / mosolygott énfelém.” …Sokszor mesélt nekem, elalvás előtt. Németül beszéltünk a családban, de mi, gyermekek egymás közt magyarul, és a cselédlányunkkal is magyarul társalogtunk. A magyar tannyelvű elemi iskolába írattak, de jóval iskoláskorom előtt már tudtam magyarul írni és olvasni. Az első versemet, elemista koromban édesanyámhoz írtam. Én Benedek Elek meséin nőttem fel, magyarul éreztem, gondolkodtam. Álmodozó gyermek voltam, gyakran barangoltam a környéken. Néhány régi utcára ma is élénken emlékszem. A város nyugati részén volt a Szőlő utca, a domboldalon a kígyós Bethlen grófok kastélya, odajárt a grófnéhoz német órákra a nővérem. Szívesen kísértem el, mert amíg ő tanult, én a kastély kertjében kóboroltam. Onnan fel lehetett jutni a Leányvárba… Aztán a Székelykő, Jókai szerint ott hétszer kel a nap, a házak homloka németes, de „innen egy életre tarisznyálhat magyar beszédet” az ember. Lenn, a faluban az egyik házon tábla: itt született Brassai Sámuel, az utolsó polihisztor. Itt látta Petőfi utoljára Zoltán fiát és Júliát, innen vitte magával a szülőföld alapformáit Etienne Hajdu – Hajdu Pista az egész világnak…Minden olyan csodálatos volt: a kilátás, a fák, aztán a csillagok, melyek olyan közel voltak a földhöz… Akkor azt gondoltam, szerencsés vagyok, mert a világ legszebb táján születtem… Aztán jöttek a megpróbáltatások, a gimnáziumot már román nyelven kellett elvégeznem, zsidó származásom miatt, majd a felső osztályokat magánúton, közben az apám üzletében dolgoztam. Itt találkoztam az Aranyosszék, a tordai lap egyik szerkesztőjével, aki beszervezett tudósítónak. Boldogan vállaltam, sőt, arra merészkedtem, hogy politikai cikkeket is írjak. Például, amikor a választások előtt egyik éjjel betörték a zsidó kereskedők üzleteinek ablakait, megírtam az első vádiratomat Üvegcserepek a választásokon címmel. A hatás nem késlekedett: megfenyegettek, s nekem menekülnöm kellett. Így kerültem Kolozsvárra. Beiratkoztam az egyetemre, a magyar nyelvet választottam mint főtantárgyat, de a körülmények arra késztettek, hogy végül is lélektan-filozófia szakra kerüljek. Később is sokan kérdezték tőlem, hogyan lettem a magyar nyelv és irodalom tanára és magyar költő. Egyetlen válaszom van: önszorgalomból. Sokat tanultam, olvastam, tanulmányoztam a verstant, kísérleteztem, játszadoztam a szavakkal, a rímekkel… Ez a játékos kedvem mindmáig megmaradt. Azt sem feledhetem, hogy olyan kollegáim, egyetemi társaim voltak, mint Brassai Viktor. József Attila verseit először az ő előadásában hallottam (kitűnő szavaló volt) s csak azután olvastam el. Sokszor találkoztam Tamási Áronnal is. Először Tordán, a Helikon irodalmi estjén, amelyre a leánygimnázium tornatermében került sor. Beosontam a terembe, és hallgattam a felolvasásokat. Lelkesedtem. Aztán arra merészkedtem, hogy elküldjem az Erdélyi Helikonnak egyik novellámat… Választ is kaptam: felháborítót. Az írás egy tanárról szólt, s én naiv őszinteségemben nevén neveztem az illetőt. A sikertelenség nem csüggesztett el, tovább írtam és próbálkoztam a lapoknál. Végül az Új Kelet, a Kolozsváron magyar nyelven megjelenő zsidó lap fogadott be, itt közöltem első verseimet. Fiatal egyetemistaként kapcsolatba kerültem a baloldali ifjakkal, köztük Csehi Gyulával… Éjjelenként gyűjtöttünk a Vörös Segély számára…
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Álom. Valami ismeretlen helyen vagyunk. Fölöttünk az égben, a légben megjelenik egy óriási hajó. Az emberek tódulnak a „fogadására”, elfogására, megtámadására. A hajó lassan ereszkedik, az emberek felmennek valahova: fogadni, támadni. Mikor a léghajó az emberekkel egy szintre ereszkedik, az emberek, főleg egyik vezérük, lőni kezdi a hajót. A vezér kezében gépfegyver, géppisztoly. Ez a vezér épp Csehi Gyula, még hangosan mondom magamban – mert ezt az egészet csak szemlélem –, hogy éppen a humanista Csehi Gyula a támadók vezére. Az embereket a fedélzeten sorra legyilkolják, a hajót elfoglalják. A hajó az én szintemre ereszkedik. Fából ácsolt óriási bárka tulajdonképpen. A horgony helyett amolyan rúd, négyszögletes szekérrúd áll ki belőle, végén megvasalva, lyukkal, stifttel. Csehi fogja a rudat, nézegeti, méregeti a végét – amely sohasem volt alkalmas kikötésre. Ez a hajó sohasem kötött ki, csak úszott a semmiben. Állunk. Látjuk, ez az élet semmi: ezek úsztak, nem éltek. Üresség az egész. A szomorú, lehangoló vágyat az álom végén jobban értettem, szóban is megfogalmaztuk – szótlanul, Csehi Gyulával. Szomorú arcát még most is láotm, amikor ezt írom, feje lehajtva, fogja a hajó szekérrúdját, babrál a rúd vas veretével…a vas Gyula kezében enyhén zörög.)
– Fiatalkorban életre szóló barátságok szövődnek. Tudom, magányos költőnek nevezik a kritikusok, aki nem tartozik egy bizonyos nemzedékhez, hanem egyedül veszi az akadályokat, mint a magasugró. Az ember viszont érzelmekre, barátságra vágyik. Erről az Anaviról beszéljen egy kicsit.
– Ezeket a barátokat is Tordának köszönhetem. Két triumvirátusunk is volt. Az egyik: Frankel Dódi, Hajdu Pista és én, a második Pavel Dan, Hajdu Pista és én. Frankel Dódi (József) a magyar avantgárd hatása alatt írt verseket, Pavel Dan ismert író lett, Hajdu Pista pedig Etienne Hajdu néven világhírű képzőművész. Egyik festményét, amelyet nekem ajándékozott, ma is őrzöm. Ilyen barátokra azóta sem találtam. Van egy nagy hibám, túlságosan tisztelem az írótársakat, és ez megnehezíti számomra, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljek velük. Amikor a harmincas évek végén Temesvárra kerültem, tudtam, hogy itt él Franyó Zoltán, Endre Károly, Reiter Róbert, de nem volt bátorságom őket felkeresni, hogy kézirataimat megmutassam nekik. Valamivel könnyebb volt Markovits Rodionnal találkozni és beszélgetni, vagy később Méliusz Józseffel vagy Szász Jancsival, de ezt nem nevezném mély barátságnak. Egy ismerősöm juttatta el Franyóhoz készülő kötetem kéziratát, mert nekem nem volt merszem úgy egyszerűen bekopogni hozzá. Nagy volt a meglepetésem, amikor Franyó üzent: azonnal keressem fel. Szívdobogva mentem hozzá, ma is emlékszem hatalmas dolgozószobájára, biztató mosolyára, s a hangjára is, amelyen közölte, hogy megjelenteti könyvemet! Nem volt csupán ígéret. Rövidesen nyomdába került a könyvem. Franyó meghívott, hogy nézzem meg, hogyan készülnek a könyvek. Életemben először voltam nyomdában. Ez látszott rajtam, a nyomdászok tréfálkoztak velem, ügyetlenségemet látván. Aztán eljött a nagy nap: kezembe nyomták a Hess, szegénység (1944) című első verseskötetemet. Rohantam haza: olvasni, gyönyörködni benne. Nem sokáig tartott az örömöm, mert felfedeztem benne egy bántó sajtóhibát. Egyik versemben azt írtam: „várok és nem jön a lány, akit csak egyszer láttam”, ezt valaki így torzította el: „és nem jön a lány, akit csak egyszer lőttem”. Kétségbeesetten rohantam vissza a nyomdába. Franyó és társai hahotázva nevettek. Szándékosan csempészték be ezt a sort, abba az egyetlen példányba, amelyet nekem adtak. Így koszorúzták meg a költőt, aki most már Anavi Ádám lett.
Ha az Anavi név eredetét kutatjuk, tudom, hogy vissza kell mennünk Tordára. A költő maga „költötte” hangzatos magyar írói nevét.
– Valóban, még Tordán történt, hogy lefordítottam héberre a Frucht nevet, így lett Pry Job az első írói nevem, ezzel a névvel jegyeztem azt a néhány cikkemet is, amelyek a tordai lapban megjelentek. Aztán rájöttem, hogy anyám nevének – Traub Stefánia – a héberesítése Anav, ehhez társítottam az Ivánt, de csak a játék kedvéért, mert Anavi Ivan, ha visszafelé olvassuk is, ugyanaz. Tény, hogy mindenképpen egy kiejthető magyar nevet akartam választani magamnak. Később úgy éreztem, hogy több közöm van az Ádámhoz, mint az Ivánhoz. Az Ádámnak több jelentése is van: vörös, vér, föld (amelyből az ember vétetett), de főleg azt is jelenti, hogy EMBER.
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Akkor éltem át életem legszomorúbb óráit, amikor magam láttam (hiszen azelőtt is tudtam), hogy Weimartól 15 percnyire megcsinálták Buchenwaldot. Minden humanista számára megalázó az a gondolat, hogy Goethe vagy Schiller házának tetejéről láthatták a buchenwaldi krematórium füstjét, és hogy voltak csizmák, amelyek a láger hamujával és homokjával gyalázták meg a két költő otthonát. Ez túl sok volt számomra egyszerre. Talán azért is nem írtam erről verset. A riport leírás, ha még sikerült is, távol áll attól, ami a legtöbb becsületes látogatóban végbemegy. Az ott látott tárgyak, az embertelenség tárgyi eszközeinek látása legfeljebb csak elindíthatja a fantáziát, az érzelmet. Hatásuk mélysége attól függ, ki milyen érzelmi töltettel érkezik a borzalmak (volt) színhelyére. Közvetlenül teremteni érzelmet, felfokozni, mélyíteni, maradandóvá tenni csak a művészet képes. Ez a gyakorlat mutatja azt, legtöbbször nem a történetek realista visszaállításával, hanem ábrázolással lehet hatást elérni. A pszichológusoknak kellene kikutatni, hogyan történik, hogy a nem realista ábrázolás igen gyakran fokozottabb hatást eredményez. Milyen szerepe van ebben a néző, a közönség magával hozott lelki bagázsának! Félek, Auschwitz, Buchenwald, Dachau, Hirosima egy idő után idegenforgalmi attrakcióvá süllyed. Erről kellene majd újra meg újra írni. Művészetekben újjáéleszteni az embertelenség elkövetett borzalmait. A művészet folytasson állandó harcot a felejtés ellen, az elítélő érzelmek ébrentartásáért…
Később, ugyanerről. Aki a zsidók jelenlétében viszolyog, vonakodik zsidókkal kapcsolatos negatív kérdésekről beszélni, az fél a zsidók túlérzékenységétől, vagy nem tiszta a lelkiismerete, vagy fasiszta, antiszemita érzések élnek benne… Az ilyenek rendszerint nem szívesen beszélnek a fasizmus bűneiről sem. Lehetőleg elfelejtik.)
– Temesváron több nemzetiség él, toleráns város. Gondolom, azért is maradt itt, s nem kívánkozott el soha. Mégis nehezen indult írói pályafutása, természetesen nem a származásának köszönhetően. A Hess, szegénységet az Indulnak hadirendben (1953) című kötete követte. Gyenge sajtóvisszhangja volt, ma már a legszívesebben el is felejtenénk azokat a buzgó, az új rendszert dicsőítő verseket. Emlékszem, egyik születésapján (talán a nyolcvanadikon) Mandics György ünneprontó volt: felolvasott ezekből a versekből, s a terem hahotázott…
– Mindkét kötetemet vállalom. Én akkor őszintén hittem az új, épülő társadalomban, a kommunizmus eszméiben. A verseim nem hazudtak, ezt a hitet tükrözik. Az viszont igaz, hogy sok megmosolyogni való költeményt is tartalmaznak ezek a gyűjtemények, de van közöttük jó vers is. Bodor Pál figyelt fel erre, és néhányat beválogatott az általa szerkesztett gyűjteményes kötetembe (Válogatott versek, Irodalmi Jelen Könyvkiadó, 2005). Bodor Pali nemcsak segített írói pályámon (az Etika és kibernetika – sokak szerint legjobb kötetem – az ő támogatásával jelent meg 1970-ben), hanem ennél többet is tett, olvasta, értelmezte, megértette a verseimet. Belém látott! Meggyőződésem, hogy barátságból ragasztotta rám a „Naiv Ádám” nevet. Temesváron volt könyvbemutatója, s ebből az alkalomból dedikálta nekem legújabb könyvét. „A Naiv Ádámnak” – írta, s hamiskásan mosolygott rám, várva, hogy mi lesz a hatás. Felháborodást tettetve adtam vissza neki a könyvet: Mi ez? Pali akkor alákanyarította saját névjegyét: „Egy pali”. Ezen aztán mindketten jót nevettünk.
Valóban, azt hiszem, naiv Ádám voltam, legalábbis az ötvenes években. Lelkesedtem a szocializmus „vívmányaiért”, nem voltam párttag, de hittem azokban az eszmékben, amelyeket hirdetett. Temesvári írókollegákkal jártam a falvakat, versekkel buzdítottuk a parasztokat, munkásokat. Aztán az ötvenes évek végén bekövetkezett, amire nem is akartam gondolni. Éreztem, hogy az elmélet és gyakorlat, az eszmék és annak kivetülései az életre nem azok, amelyekről egykor álmodtam s amelyekben hittem. Nem tudok már dicshimnuszt írni, de még énekelni sem. Aztán egy szép napon felkerestek otthonomban a Szekuritáté emberei. Rejtegetett, eldugott aranyat kerestek nálam. Tudtam, több más zsidó családnál is kutattak már, de nekem nem volt egy aranytallérom sem. Találtak viszont egy csomó kéziratot… A következmény az lett, hogy figyelni kezdtek. A sajtó pedig szép lassan „fekete listára tett”. Ritkán közöltem, újabb kötetem pedig 17 év múlva jelent csak meg. Később tudtam meg, hogy az Írószövetségből is „kifelejtettek”. A hetvenes években közölték, hogy írjak kérvényt, hogy újból beléphessek oda, ahova úgy gondoltam, hogy már régen tartozom. Jogosan kérdezheti bárki, mit is csináltam a több mint másfél évtizednyi kényszerű hallgatás ideje alatt? Nem közöltem verseket, de dolgoztam. Úgy éreztem, tovább kell lépnem. Meggyőződésem, hogy a nyelvet nem az ismeri igazán, aki pásztorolja, hanem aki dolgozik vele. A nyelvnek legfőbb őre: a tanult költő. A tudás a líra mögöttes területe. A tudás hadtáp – csak a versben nem szabad látszania.
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Játék képzőkkel, képzett szavakkal: hom–homály, doh–dohány, ok–okmány, tok–tokmány, ágy–ágyú, csíz–csízió, pók–pokol, sajt–sajtó, bog–boglya, mér–méreg, rész–részeg, sík–siker… szín–színház…Életem–bélelem–félelem–kényelem–értelem… mértéktelen–élettelen–féktelen–léktelen–képtelen–néptelen–végtelen– szertelen– vértelen–bértelen…
Puhány lelkek… kagyló, csiga, medúza-félék, ragadós, nyálkás, puhány lelkek, de házuk van… A rím, ritmus, képkeresés stb. akaratlanul rávesz olyan felfedezésekre, olyan tájakra irányít, ahova a szabad versben talán soha el nem jutott volna a költő. A kötött versben talán több az előreláthatatlan jelenség, mint a legvadabb, szabadasszociációs módon írt szabad versben.
Albalena – vajon létezik-e ilyen név, jelent-e valamit?... Ma hallottam az óvodásoktól gyermekverset szavalni, daktilusokat. Elég jól mondta a szavaló. Nem tudom, hogyan és milyen nehezen tanulta meg. Az bizonyos, hogy előbb a hangsúlyos magyar verseket kell megismerjék, hisz a mindennapi beszédből származik. Emlékszem, jó csomó éve egy verses színdarabba beiktattam – kísérletképpen – egy anapesztusokban írt verset. Az ügyes, okos gyermek megtanulta, de a tanító néni, akkor óvónő, a gyermek anyja, szemrehányóan mondta: Hogy lehet gyermeknek ilyen verset írni! Hangsúlyos versekhez szokott füle visszautasította. Azt hiszem, ha túl korán – és túl gyakran – szoktatjuk a gyermekeket daktilusos és anapesztusos versekre, bizonytalanná válhat magyar ritmusérzékük.)
– Ezekben az években szívesen írt gyermekverseket, színdarabokat. Ez is amolyan előjátéka volt a későbbi drámáknak, a Keplerre és Az esztenák asszonyára gondolok.
– Éreztem, hogy gyakran van olyan mondanivalóm, ami drámában fejezhető ki legjobban. Ugyanakkor, mint tanár, szívesen írtam a gyermekek számára meséket, színdarabokat, bábjátékokat, előadható, elénekelhető verseket. A Temesvári Magyar Színházzal már régóta jó kapcsolatban voltam. Annak idején együtt szurkoltam a beadványokat fogalmazó és aláíró színházkedvelőkkel, hogy itt, Temesváron alakuljon meg az állami magyar színház, amelyre Arad is igényt tartott. Azután időnként krónikása voltam a színház útjának, meg jó néhány előadás kritikusa is. A Kecskelovag című darabomat 1971-ben mutatták be. Aztán következett a Csülök és a többi négy című könyvem verseinek és meséinek előadása Pusztai Edit és a színház akkori zenekarvezetője, Strumberger Róbert előadásában, melynek kedvező visszhangja volt. A gyermekek verseket dúdolva, énekelve távoztak az előadásról… Ezt követte a Fénypásztorok című kétrészes mesejáték, Balogh András rendezésében. Müller Péter írt hozzá zenét. Nagy siker volt.
A Keplert a hetvenes évek végén fejeztem be. Székely Jánosnak küldtem el, részletek jelentek meg az Igaz Szóban. Székely Jánost nagyra becsültem. Szigorú kritikus volt, neki köszönhetem, hogy újra meg újra átdolgoztam ezt a színdarabomat. Aztán a színházaknál próbálkoztam. Hosszú évek teltek el, de nem kaptam biztató választ. Hihetetlen, de először román fordításban jelent meg (Carmen Blaga temesvári író ültette át román nyelvre). Ekkor figyelt fel a darabra a Temesvári Román Nemzeti Színház, azt tervezték, hogy műsorra tűzik, de csak egy felolvasó est lett belőle. Végre, közel harminc esztendő után, a könyv megjelent magyar nyelven, a temesvári Marineasa Könyvkiadó gondozásában. Az írószövetség helyi szervezete ezzel lepett meg kilencvenötödik születésnapomon. Az esztenák asszonya című színművemnek valamivel jobb sorsa volt. Közvetlenül a Kepler befejezése után kezdtem írni ezt a drámai legendát, az asszonycsinálás ősi mítoszát társítva a saját költői látomásommal. A temesvári Excelsior Könyvkiadónál jelent meg, 2000-ben.
Természetesen ezzel párhuzamosan tovább írtam a verseimet. Egyik kritikusom találóan jegyezte meg, hogy az életművem egyes motívumai, vezértémái fokozatosan alakulnak ki, több kötetet indáznak át. Egyvalami nem változott soha: az etikai tartás. Az első kötetemtől kezdve a mai napig a humanizmus nevében vádolom és féltem az emberiséget.
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Álom. Színész a hármas toilette-tükör előtt. Mindhárom tükör rettenetesen és szabálytalanul torzít. Arcom óriás, egyik szemem egy disznó szeme, a másik kidagad… egyik kezem akkora, mint egy bokszkesztyű, a másik csenevész, kacska. Forgatom a fejem – orrom nő, egyik orrlikam alagút, egyik szemöldököm eltűnik, a másik hatalmas bajusz. Mindenik torzulásnak fenyegető értelme van. Értelme: a személyiség teljes belső eltorzulása, ami a külső tükörben látható képnek felel meg. Ilyen torz minden, így torzul el belül…
Továbbá, ugyanitt. Bajor Bandi úszóképessé akarja tenni az embereket a Niagarán felfelé. Ezért emberei groteszké válnak, ő maga… komikussá. Erőfeszülése, szelleme filozófiailag tudatosítja bennünk az erkölcsi énünket károsító mindennapi mikrotraumáinkat. Bandi ezért hat. Bandi a legnagyobb írónk, mert naponta úszik a Niagara ellen, mert minálunk szatírát írni azt jelenti: felfelé úszni a Niagarán.)
Ugyancsak a hetvenes évek végén írtam egy verset, amin én magam is meglepődtem. Erőltetett menet volt a címe. Több változatban is megfogalmaztam. Rendszerint sokat dolgozok, javítok egy versen. Figyeljen csak ezekre a sorokra: „Erőltetett menet a Kínai fal hosszán / gondolatok kínai falánál / melyek nem engedik önmagukat és (önmagukon át) / a gondolatokat versbe rendeződni”… aztán egy másik változat: „Gondolatok végtelen kínai fala / versek gyökere / versek forrása / versek akadálya / Megyek velük / megyek mellettük / a kínai fal hosszán erőltetett menetben / benn a falban is / faltégláiban / falköveiben / falréseiben / kötőanyagában”… „Gondolatok kínai fala / versek gyökere / önmagának ellentmondása / vers / a kép nélküli gondolat képes sugárzása / színes remegése / pórusba szívódó lágy behatolása / kötőanyag-oldó diadal / önmagát porlasztó győzelem.” Mintha nem is én írtam volna, annyira fogalmi költészet.
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Álom. Isten hamis citerája. Ma reggel kész verssorokkal álmodtam, arra ébredtem, hogy azt mondogatom: „Isten hamis citerája vagyok”, aztán félálomban tudatosan folytatom. Gyermekek pengetnek citerát, és gúnyolódnak – Isten hamis citerája. Gyermekujjak ráncigálnak – én vagyok Isten hamis citeráján a húr. Ébren sohasem mondtam volna, fogalmaztam volna meg magamról ezt a metaforát: jól tudom, mi van, milyen kívánság van mögötte: a leegyszerűsödés vágya, a minden eszközök nélküli vers, versek megírása: főleg a tegnap befejezett Kicsengetés után, amelyben nagyon is benne van a tudás, a mesterség bírása, a képek, rímek, amiknek megvan a helyük ott, hatásosak, de mégis – igazi nagy vers lehetséges ezek nélkül is, vagy csakis ezek nélkül.
Citera, citera!... azt hiszem tudat alatt dolgozott bennem Dsida Jenő könyvcíme is: Angyalok citeráján – vagy ellene! Teljesen mindegy. A tenger búvárjának nagyobb chance-ai vannak, mint a tudatalatti kutatójának. Költészet!? Lehet, az is van. Fogadjuk el – hipotézisként –: nekem csak verseim vannak.)
Lászlóffy Aladár egy alkalommal azt a kérdést tette fel nekem: Hogyan függ össze az irodalomban, a művészetekben a „modern”, a „korszerű” és a divatos? Azt válaszoltam neki, hogy a korszerű inkább technikai vonatkozású. Beszélhetünk egy modern versről, képről, zenéről, de nem nevezzük ezeket korszerűeknek. Aztán ott vannak a „kecskerímeim”. Ez nem egyszerű játszadozás, bár sokan megkérdőjelezték, hogy szabad-e komoly filozófiai jellegű kérdést, gondolatot kecskerímben megfogalmazni. Azt hiszem, csak úgy, ha egy hosszabb versben „véletlenül” fordul elő. De akkor nemcsak formálisan kell csattanósnak lennie, nemcsak rímelnie kell, hanem éppen ezzel az ellentétes fordulattal valami egészen meglepőt kell a versnek, a vers végének, a rímnek kifejeznie. A forma könnyűvé teheti a mondanivalót.
Nem szeretek öncélúan játszadozni.
– Verseiben világtájakat járt be, de tudom, hogy a valóságban viszonylag keveset utazott. Hova szeretett volna eljutni és nem sikerült?
– Többször voltam Magyarországon, Ausztriában, Németországban, aztán már idős koromban eljutottam Izraelbe, ahol az egyik nővérem, Berta élt. Tudja, mit fedeztem fel Izraelben? Mit láttam ott? Az időt! A végtelen, határtalan időt, ez lenyűgözött. Ehhez hasonló érzésem volt Pannonhalmán is… Nagyon szerettem volna eljutni Olaszországba. Egyik versemet „velencei” kalandnak képzeltem el, annyira vágytam Itáliába.
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Álom. Ébredéskor – a szobában teljes sötét, a redőny résein világosság szűrődik már, kintről autózaj, rakodás – rögtön meggyújtom a lámpát, írok. Firenze vagy Milánó körvonalai – főleg a magas épületeket látom. Valami magaslatról nézem, késő délután – akkor érkeztem. Az is lehet, hogy emeleten vagyok. Sajnálom, hogy a városból semmit sem láthatok, az eső miatt. Villámok, körvonalak, épületek, a Dóm. Milánóban vagy Firenzében vagyok? Az eső elállt, kimegyek az utcára, az eső fenyeget, hogy újra erősen rázúdul. Előttem kicsi – erősen kicsi – vörös hajú, vöröses arcú, komoly férfi. Szalad, szalad az eső elől, én is beszaladok egy öreg, szép kőfaragású kapualjba. Ő tovább szalad, majd ő is lekerül oda, ahol én vagyok. Elég tágas hely. Odakerül még egy ugyancsak vörös hajú kicsi, jól táplált alak. Az egyik olasz lehet, a másik próbál vele beszélgetni. Franciául, németül. Partnere nem érti, nyilván olasz. Szeretnék én is beleszólni, beszélgetni vele. Mire a magas látja, hogy az olasz nem tud se franciául, se németül – magyarul kezd neki halandzsázni, az olasznak ez a folyékony beszéd imponál. Aztán este megyünk, már nem tudom, ketten vagy hárman. Acél pléhekből, rugókból, kifeszített húrokból készült instrumentumon muzsikálunk, nyekergünk, nyikorgunk, koncertet adunk a főleg fiatalokból álló közönségnek. Még félálomban valami általános megállapítást teszek, valamilyen konklúziófélét: Ma Európában azonos világnézetű, érzésű, hangulatú, valami időt kergető közönség előtt két fiatal bármilyen fémből összetákolt hangszeren nyikoroghat, ha két húrt megpenget, ezzel koncertet adhat – ez a közönség áhítattal figyeli. Kis szélhámosság, nem is veszik észre, vagy elnézik azok, akik e „művészeket” egy hiten valónak tartják, akiket ugyanazon irányzat valamilyen keresőjének tartanak…)
Azért mégis bejártam a világot. Feljutottam a Parnasszusra is, de csak versben…
– Mértéktartó, tanáremberhez illő életet élt. Frucht tanár úr nem lehetett hősszerelmes, bohém, nem tölthette éjszakáit a kocsmában. Idős korában mégis egyre inkább helyet kap írásaiban az erotika, mintha valami elfojtott érzésről, beteljesületlen vágyról lenne szó. Gondolok itt Az esztenák asszonya című színművében leírt „asszonycsinálásra”, s aztán a túró-asszonnyal folytatott (egyesek szerint vaskos, sőt gusztustalan) szerelmi játékra, s most legutóbb, a napokban befejezett Második Matyi történelmi komédiájára, ahol az utódlás kérdését „külső beavatkozással” (utódnemző szeretővel) oldja meg. Hogy is állunk tehát a szerelemmel?
– Valóban igyekeztem kiegyensúlyozott, mértéktartó életet élni. Az ember nem születik ezzel a képességgel, azt is mondhatom, hogy önnevelés kérdése az, hogy milyen életmódot folytatunk. Én már gyermekkoromban elhatároztam, hogy bizonyos szabályokat állítok fel magamnak. Amikor például kirándulni mentem, megparancsoltam magamnak, hogy mikor fogyaszthatom el az uzsonnámat. Rendszeresen sportoltam, annyira vittem, hogy az iskola futballcsapatába is bevettek. Nem akartam soha különc lenni, nem kedveltem a szélsőségeket. Sohasem ittam többet a kelleténél, nem dohányoztam, nem játszottam a hódítót. Szerelmi kalandjaim nyilván nekem is voltak, de a botrányoktól óvakodtam. Kétszer nősültem. Az első feleségemtől elváltam, de ma is tisztelem, mert megajándékozott a lányommal, Olgival, aki öreg napjaimban a boldogságot jelenti. Jó pár éve Magyarországon él, de amikor csak teheti, meglátogat, s akkor néhány napig ragyog nálam a nap, gondjaimat, betegségemet egyszerűen elfelejtem. A második feleségem a csendet, a békés családi otthont nyújtotta nekem. Sajnos, már több mint egy éve elhunyt, így maradtam magányos, ha nem foglalkoznék az írással, nem is tudom, hogyan élhetném tovább az életemet.
Visszatérve a szerelemre: hát nem is olyan régen írtam egy verset, amelyben ez állott: „túléltem negyven szeretőm”. Az Irodalmi Jelen közölte is a verset, de egy rokonszenves szerkesztő talán sokallta a szeretőim számát vagy dicsekvésnek vette, ezért kijavította így: „túléltem minden szeretőm”. Egy kedves barátnőm, amikor elolvasta a versemet, azonnal felhívott telefonon, és szememre vetette, hogy róla megfeledkeztem, hiszen ő még él!
Nem voltam soha Don Juan, nagy csalódásaim, tragikus szerelmeim sem voltak, de a nők mégis jelentős szerepet játszottak életemben és költészetemben. „Ódát írni egy városról, hegyről, a nőről” mindig kedvenc témám volt. A természetes, tiszta szerelmet becsülöm, s számomra szent a család, ami azt jelenti, hogy anya, apa, gyermek. Az erotikusnak ható drámai legendámban, Az esztenák asszonyában is ez az erkölcsi, etikai tartás dominál. A pásztorok, fenn a hegyekben, az elszigeteltségben asszonyról álmodnak, s mert nincs más lehetőségük, túróból gyúrnak maguknak egy nőt. Akkor éri utol őket a végzet, amikor testi szerelemmel közelednek hozzá, s a nő életre kel. A feleségeket ez a természetellenes szerelem a gyilkosságba taszítja.
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Félálomban megmozdultak bennem a Túrós asszony alakjai. Táncolni kezdtek: dallamuk még nincs, csak ütemük. Érdekes, valamilyen székelyes feszes csizmás táncot, verbunkosfélét jártak, noha én erősen románosnak gondoltam, és annak is kell lennie… A juhászok vágyaira énekszóra megjelenik először asszonyaik arca. Énekelnek. Kölcsönös hívások–feleletek. Csak utána a reálisabb, keményebb vágyakozás. És azután pattan ki az ötlet túrógyúrás közben, hogy csináljanak túróból… Valahogy mindenikük külön-külön csinálja magának a túró-asszonyt. Szerelmeskednek vele, sőt, kielégülnek. Ez az, amit nem tudok még ízlésesen megvalósítani. Itt még sok stilizálásra lenne szükség. Miután mindenki szerette már a maga túró-asszonyát, akkor születik meg az összesből az óriás túró-asszony, aki megelevenedik és követeli a férfiaktól a magáét. Amolyan folklór-gólem nőben, akinek egyenes nemi követelményei vannak. Azt hiszem át kéne tanulmányoznom az összes gólem-darabokat… Egy gólem-figurát láttam jiddis operettben – szerelmes Gólem. Ez emberibb. De a túró nőnek csupán egyetlen vonása van: a nemisége, az abszolutizált nemi igény. Ebből kell keletkezzék a tragédiája. Tán a férfiak mást is akarnak: játszani, szépet művelni, énekelni, enni, talán éppen itt kerülnek szembe a túró-asszonnyal. Az igazi konfliktus a félelem: mi lesz, mit mondjanak, mit tesznek, amikor megjönnek az asszonyok. Szembe kell szálljanak az asszonnyal. Bűnhődés: addig nem nyúlhatnak az asszonyaikhoz, amíg a túró-asszony él, vagyis addig mindhiába akarnak ölelni – képtelenség! A túróasszony elveszi, magához rántja őket. Együtt támadnak ellene. Akkor is hiába: mindannyiukat beleöleli ölébe. Akkor jön a bojtár. Új elem jelentkezett vele félálmomban, akinek – amikor a juhászok asszonyaik képét megidézve beszélgettek asszonyaikkal – nem volt senkije, akit felidézzen. Ő maga is megcsinálta a maga juhász-asszonyát. Mert őneki is megjött a lány, egy lány az asszonyokkal – most megjelenik neki a lány képe. Rajta nem fog a túró-asszony hatalma, botjával megy neki, és szétveri. Nem hittem volna, hogy ennyire „készen”, minden eddigi elgondolásaimnál gazdagabban jelennek meg bennem álmomban.)
A Második Matyi történelmi komédia két képben. Évek óta dolgozom ezen a színdarabon. A legnagyobb problémám, hogy ne vetüljön Mátyás király személyére árnyék, úgy nevessünk az utódlás kérdésének megoldásán, mintha ez bárkivel megtörténhetne. Galeotto Marzio és Bonfini feljegyzéseit tanulmányoztam, s arra a következtetésre jutottam, hogy kitűnő komédiát lehet belőle írni. Természetesen „felgyorsítva” az idő kerekét, s szabad teret engedve a fantáziának. A színhely Kolozsvár, a kincses város. Azért választottam ezt, és nem a budai palotát, hogy a színpadképet könnyebben el lehessen készíteni. A budavári palota gazdagságát, fényességét nehezen lehetne színpadon újrateremteni. Ugyanakkor kitaláltam egy figurát, Viduskát, aki udvari bolond és mindentudó varázsló. A főnemesek, a királyi kíséret, a kisnemesek és polgárok úgy viselkednek, mintha a mai politikai osztályhoz tartoznának, így a humor (az irónia) jobban célba talál. Az utódlás kérdése politikai fontosságú, ezért minden eszköz szentesítheti a célt. A medvevadászat leple alatt akarják összehozni Beatrix királynét a jóképű, fiatal Vincenzióval, hogy elvégezze azt, ami Mátyásnak nem sikerült. De nem akarom elmesélni a darabot, inkább átadom, hogy olvassa el a kéziratot, amelyet ma végre befejeztem (2007. június 20-án). Most már csak azt remélem, azt szeretném megérni, hogy színpadra kerüljön, mégpedig itt, Temesváron!
(INTERMEZZO. Szemelvények a színdarabból. Szín: Mátyás király szülőházának terme Kolozsváron. Korabeli bútorok, de nem a budavári palota gazdagsága, fényessége. Középen faragott, trónszerű szék, Itáliából hozott díszes, faragott márványoszlopok tartják a mennyezetet. Az oszlopfejekhez erősített selyemfüggönyök fényeskednek és mint láncszemek kapcsolódnak egymáshoz.
GALEOTTO:
A nép emlékezete nem számít. Az utókor számára az a valóság, amit én írok le a nagy királyunkról. Akinek személyes társalkodója és mulattatója vagyok. Amikor serlegében megcsillan a gyöngyöző falernumi bor… Évszázadok múlva úgy tudja a világ, hogy Mátyás király falernumi borral koccintott velem és Bonfini történésszel itt, Kolozsvárott, a kincses városban ( pedig a király, ilyenkor ősszel újbort iszik).
– – –
GALEOTTO:
De Mátyásnak mostanság mindinkább Bécs felé járogat az esze. Állandóan az forog a fejében, hogyan szerezze vissza Frigyes császártól az elrabolt magyar koronát.
BONFINI:
Én csupán ráirányítottam Mátyás figyelmét, hogy nagytávlatú külpolitikát kellene folytatni.
– – –
VIDUSKA:
Szűzlány könnye, kígyóméreg,
Zsírosra érett zöld fagyal,
Porrá tört orrszarvúagyar,
Darázsméz, banánfa-szikra,
Négyszögletes cápaikra
...És amit én keverek hozzá itthon.
– – –
BONFINI:
Mert a hit, a tudományos hit láttatja meg velünk a kívánt arcvonásokat… a fiúgyermek mindig a hivatalos apához hasonlít. Ugyanis az asszonyban megmarad és ég, tüzel az első szeretkezés minden gyönyörűsége. Akarva, nem akarva erre az első élvezetre emlékezik vissza. A hivatalos férjnek arca éled fel bennük, akkor is, amikor szeretőjüket ölelik… A koncentrált képzelőerő teremti meg a hasonlóságot.)
– Sok anekdota kering Anavi Ádámról. Egyesek szerint ismerte József Attila apját, mások azt állítják, hogy az irodalomtörténészeket vezette rá arra, hogy Radnóti Miklós megfordult Temesváron. Mi igaz ebből?
– Sajnos, csak részben igaz. Rosenthal temesvári szappangyárosnak három lánya volt, az egyikkel igen jó viszonyban voltam az első években, amikor Temesvárra kerültem. Jártam a gyárban is, s azt hittem, hogy találkoztam Iosif Áronnal, József Attila apjával. Később kiderült, hogy ez lehetetlen volt, mert akkor már nem élt. Féltestvérével Misuval viszont sokszor találkoztam. Megdöbbentően hasonlított József Attilára. Ott koldult a Magyar Színház épületével szemben, a szűk utcában. Fogyatékos lévén, nem tudott beszélni, csak mutogatott, és jámboran bámult a járókelőkre. Ez annyira megrendített, hogy az írószövetséghez fordultam, társadalmi segélyt kértem a nagy költő testvérének. Meg is kapta, úgy a magyar, mint a román írószövetségtől, és sorsa váratlanul jóra fordult. A család elkényeztette, mert jelentős jövedelmet hozott nekik a megélhetéshez. Később kutatni kezdtem József Attila apjának a sírját, Kardostelepen meg is találtam. Egy fiatal írókollegámmal, Illés Misivel fényképet is készítettünk a sírnál, de sajnos ez a dokumentum azóta elkallódott, mint annyi más értékes levél, kézirat, fénykép.
Radnóti lehetséges temesvári útját Szabolcsi Miklós kérésére kezdtem kutatni. Írtam régi barátomnak, Frankel Dódinak, akiről tudtam, hogy Radnótival együtt vonult vissza. Ő határozottan azt állította, és véleményem szerint ez a valóság, hogy csapatjuk két részre oszlott. Az egyik, amelyben ő is volt, Temesvár felé vette az útját, a másik Pest felé tartott. A Temesvárra érkezők megmenekültek, a többieket lemészárolták.
– A következő eset nem anekdota. A nyolcvanas évek közepén megírtam a nekrológját. Egyik délelőtt lélekszakadva rohant be a Szabad Szó szerkesztőségébe Jovánovics Dobrivoj szerb író, és szomorúan jelentette be, hogy Anavinak vége. Állítólag felkereste otthonában. A kopogtatásra kijött az anyós, és csak annyit mondott: Kaputt, elvitték a kórházba, és ott történt… Megírtuk a búcsúztatót, leadtuk a román, német, szerb lapoknak is. Aztán felhívtam telefonon dr.Bárányi Ferencet, „mindenki háziorvosát”. Rögtön elszaladt a kórházba, aztán vidáman tért vissza. Anavi kisebb operáción esett át, de már ott sétál vígan a folyosón. Volt-e valaha halálfélelme, gondolt-e az elmúlásra?
– Azt mondják, akinek halálhírét terjesztik, az száz évet fog élni. Én már nagyon közel vagyok ehhez. A tréfát félretéve: azt hiszem, a hosszú életkor nálam genetikai kérdés. Egyetlen fiútestvérem kivételével nővéreim és húgaim mind hosszú életkort értek meg. A fiútestvérem sem természetes halállal halt meg, munkatáborba vitték, és ott gyengült meg az egészsége. A Floridában élő húgom, akivel elég sűrűn váltok levelet, még kilencven éves korában autót vezetett… Valahogy mindig tudtam, hogy én hosszútávfutó leszek az irodalomban, most azonban nagyon sürget az idő…
(INTERMEZZO. Naplórészlet. Reggel felé a következőt álmodtam, félig-meddig éberálom volt. Azért tudom leírni pontosan, mert tudatosan rögzítettem magamban, s rögtön elmondtam Bözsinek… Óriási kezeim égnek, forrók, vörösek, látom(?), érzem őket, pedig tudom, a takaró alatt vannak. Bárányi Ildikónál vagyok, ő a fotelben ül, köt. Nem hagyom felállni: ne kínáljon semmivel, hallgasson meg egy telefonbeszélgetést, abból megtudja, miért jöttem. Tárcsázom: Halló, itt Frucht Ferenc, vagy könnyebben kimondható és érthető nevemen: Anavi Ádám a kórházból (?), az orvostól beszélek. Fertőzést kaptam, 24 vagy 48 óra alatt elpatkolok, most hallgass, én szónokolok, rendezetlen családi ügyeim miatt nem akarok senkinek terheket okozni, spórolt vagyonom 1000 lej, ezért Temesvár el tud temetni. Lehetőleg anyám közelében, ha nem csinálod meg, hallgass! Megyek más céghez… Beszélhetsz rólam 8 percet, nem akarlak megfosztani ettől, Ernő! Ettől a szereplési, szónoki tehetségtől. 8 perc! Légy tekintettel a hallgatóság teherbírására, szónokolsz arányérzék nélkül… Sírom ne legyen olyan vízszintes, mint most, hanem rendesen felállított, egyszerű terméskőből legyen, olyan, mint a puritán reformátusoknál szokás! Amolyan zsidó klasszikus módra, a felirat vésve, egyik oldalán Frucht Ferenc és a két év dátuma, a másik oldalon Anavi Ádám, s a következő két dátum: 1909…. Két sor kisbetűvel, minden központozás nélkül:
ily anyagot még nem teremtett isten
hogy ellentétet annyit egyesítsen.
Hallod, Ildikó, nem szeretnék tetanuszt kapni.)
Most azt is bevallom, hogy van egy sok kellemetlenséget okozó szokásom… Szeretek gondolkozni. Megkérdezhetné valaki, hogy ez miért okozott kellemetlenséget? A válasz: de ki is mondom.
– Nemcsak kimondja, hanem le is írja. A versek, drámák mellett itt van a naplója, amelyet egy ilyen, kritikus pillanatban adott át nekem, a következő ajánlással „Kedves Marika! Holnap kórházba vonulok szívtakarításra, lehet, hogy onnan útlevelet kapok egy hosszabb utazásra, ezért bízom magára, adom magának NAPLÓ-PÓ-mat. Beleolvastam, helyenként meglepődtem, megdöbbentem, sőt »meghatódtam« is. De három oldalnál többet sosem tudtam elolvasni. Az egésznek még egynegyedét sem. Pedig érnek valamit… egy keveset. De csak olyankor kezdje olvasni, ha nincs jobb dolga. Különben is itt és most derül ki: egyáltalán tud-e olvasni?! Szándéka meghat. Talán mégse bánja meg a ráfordított időt. Még beszélgetünk erről. Ebben a reményben ölelem, csókolom. Anavi Ádám”. Nos, megfogadtam a tanácsát. A 2004. május 6-án rám hagyott naplót csak jó két esztendő múlva kezdtem böngészni. Egyrészt azért, mert az időrendi sorrend nincs benne feltüntetve, illetve csak ritkán, sok lap szétesett, de főleg, mert nagyon nehezen olvasható a kézírása. Az „aranyhalakat”, mint tanácsolta, ki kell bogarászni ebből az óceánból… Miért írt naplót Anavi Ádám?
Nem akartam naplót írni, de úgy éreztem, hogy néha le kell jegyeznem egyes történeteket, rögzíteni az álmokat, benyomásokat, verssorokat, témákat… Nagyon rendszertelenül írtam, de mégis, így utólag, valahogy egységes egésszé áll össze. Nem is neveztem naplónak, hanem NAPLÓ-PÓ-nak, mert aki szánt szándékkal és következetesen naplót ír, az elrabolja önmagától az alkotásra szánt időt. Voltak évek, amikor hozzá sem nyúltam, aztán újból és újból elővettem. Sok kéziratot eldobtam, s lám, a gondolatokat most megtalálom ebben a füzetben… Most, hogy a Második Matyit befejeztem, talán folytatni fogom a naplóírást is. Egyébként mi újság? A tegnap este voltam a színházban, Bárányi Feri vitt el kocsival, mert gyalog, érzem, hogy egyre hosszabb az út
Szeretném, ha minél előbb találkozhatnánk. Van egy kitűnő témám a maga számára. Igazi drámai történet, de azt nagyon keményen kellene megírni, egyébként nem bocsátom meg soha. Talán elmegyek pénteken az írószövetségi összejövetelre, mert van mondanivalóm. Csak arra kérem, állítson meg, ha mellébeszélek, ezt nem szeretném… Akkor, viszontlátásra!


kapcsolódó írások:
Anavi Ádám: Könyörgés Európáért

kapcsolódó galériák:
Fotók

kapcsolódó linkek:
Balázs Imre József: Se ránc, se árok (Anavi Ádám: Válogatott versek)