Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2016 - December
2016 - November
2016 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Augusztus
Lukács Bence Ákos

IV. Károly király székelyföldi látogatásai (1916–1918)

Bevezető

A Nagy Háború kitörésének 100 éves évfordulója és az azt követő megemlékezések, tanulmányok, kötetek, kiállítások sorozata ismét ráirányította a figyelmet az 1914 és 1918 között történt meghatározó eseményekre, melyek a mai napig tartó hatásukkal a jelenünket is megszabják, formálják. Ez a figyelem ugyanakkor új lendületet adott az eddig nem ismert vagy nem tárgyalt, a kisebbnek, ám jelentéktelennek nem mondható részletek feldolgozásának, feltárásának. Ehhez kívánok egy ezidáig fel nem dolgozott eseménysorozat bemutatásával magam is hozzájárulni. Az utolsó magyar király négy székelyföldi látogatását a korabeli politikai és katonai események rövid ismertetésével – a vizitációk kontextusba helyezésével –, majd a fellelt irattári források, visszaemlékezések, sajtóanyagok közlésével tárom az olvasó elé.

 

Az erdélyi front megnyitása

A nagy háború kezdete óta érdemi hadászati esemény Erdély – és benne Székelyföld – területén egészen 1916 augusztusáig nem történt. Ekkor az addig semlegességet tanúsító román kormány a bukaresti szerződés értelmében hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Bár a románok szövetségesei[1] voltak a központi hatalmaknak, a háborúba egészen eddig a pontig nem léptek be aktív félként.

A hadüzenetre az 1916. augusztus 16-án Bukarestben az antanttal megkötött szerződés[2] értelmében került sor. Ebben a nyugati hatalmak megígérték egy esetleges hadba lépés esetére a Román Királyság számára a történelmi Erdélyt és az attól nyugatra fekvő területeket egészen a Tisza vonaláig, továbbá a teljes Bánságot és Bukovina egy részét is. Románia a hadba lépésnek tehát alaposan megkérte az árát: vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadba lép az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, továbbá nem köt különbékét[3]. A román csapatok a hadüzenet átadása után az erdélyi hágókon azonnal meg is kezdték az előnyomulásukat, azonban ez a vártnál jóval lassabban haladt, annak ellenére, hogy számottevő ellenállásra képes erő alig volt a területen. A központi hatalmak Károly trónörökös főparancsnokságával és a német von Seeckt vezérkari főnökletével előbb Nagyváradon, majd Kolozsvárt külön erdélyi parancsnokságot állítottak fel, miután szeptember folyamán Marosvásárhelyen összpontosították az 1. osztrák–magyar (védelmi) hadsereget, a Maros déli szakaszán pedig a különböző frontokról hirtelen összeszedett német és osztrák magyar alakulatokból álló 9. német (támadó) hadsereget.[4]

A veszélyeztetetett részek kiürítésére a parancsot viszonylag hamar kiadták, azonban megindult a székely-magyar és szász polgári lakosság belső országrész felé áramlása. Ez olyan mértékű volt, hogy rendkívül megnehezítette az 1. osztrák-magyar hadsereg hadászatilag kritikus helyekre történő eljutását, és a harc mielőbbi felvételének lehetőségét.

 

Károly első látogatása

Károlynak – ekkoriban még főhercegként[5] – az első székelyföldi látogatására közvetlenül az ellenfél kiverése után, 1916 késő őszén került sor. A látogatás szervesen illeszkedik abba a  sorba – ezt a későbbiek során is látni fogjuk –, ami elsődlegesen az erdélyi magyar és szász lakosság megnyugtatásának célját szolgálja.[6] Ekkor látogatja meg a Gyergyói medencében tartózkodó XXI. hadtestet, majd ezt követően a felgyújtott Csíkszereda[7] maradványait tekinti meg.

Ezzel az eseménnyel kapcsolatban több ellentmondásos adat is van. Endes Miklós azt írja[8], hogy folyó év október 28-án tesz látogatást a főherceg, ám ennek mind Gál József helyettes polgármester emlékirata[9], mind az akkor a gyergyói frontszakaszon tartózkodó 105. gyalogezred ezredtörténete egyértelműen ellentmond. Míg Gál visszaemlékezéseiben csak a november hónapot jelöli meg, addig az utóbbi kötet konkrét dátummal szolgál a látogatás időtartamával kapcsolatban. 1916 november 11-ére vonatkozóan az alábbi bejegyzést találjuk:  „Károly főherceg személyesen tájékozódik a XXI. hadtestnél, melynek csapatai azonban – tekintettel az ellenség szívós védekezésére – ezen a napon nem tudtak tért nyerni.”[10] Valószínűtlennek hat a főherceg részéről egy kéthetes folyamatos helyszínen tartózkodás, továbbá Endes nem jelöli meg forrását az általa említett októberi látogatásra vonatkozóan. Az eseménnyel kapcsolatban ugyanakkor sem a sajtóban, sem az alispáni iratok között nem találunk érdemi információt, újságcikket vagy bármilyen feljegyzést.[11]

Az eseményről megmaradt egyetlen visszaemlékezést Gál József, akkoriban helyettes polgármester, későbbi ügyvéd írta le: „[…] IV. Károly, nov. hónapban meglátogatta a frontot és itt, Csíkszeredán fogadta a hadsereg tisztikarának, a Megye és Város elöljáróinak tisztelgését. Mint helyettes polgármestert engem is kijelöltek, hogy a város részéről a fogadóbizottságban részt vegyek. Előre megmondták, hogy sem bemutatkozni, sem beszéddel üdvözölni nem szabad. Ha kérdez valamit, arra felelni kell. A fogadás a megyeháza kertjében történt, mely akkor sokkal nagyobb volt mint ma, mert az úttest közepéig előre megvolt. A felállítás a következő volt. Első sorban állottak a német birodalmi csapatok vezetői éspedig a hadsereg és hadtest tábornokai és főbb vezérkari tisztjei. Második sorban az Osztrák-Magyar közös hadsereg tábornokai stb. A harmadik sorban a Magyar honvédség tábornokai és a negyedik sorban a megye vezetői: Főispán, alispán, főjegyző, az ötödik sorban a város vezetői: helyettes polgármester, rendőrkapitány és az egyház helyettes plébánosa, Csipak Lajos kanonok. Mindenkit az Osztrák-Magyar hadsereg főparancsnoka mutatott be az új, de még meg nem koronázott királynak. Amikor elém lépett a hadsereg főparancsnoka, papírról olvasta a nevemet és szolgálati beosztásomat. Első kérdése az volt milyen az iskolai végzettségem. Mondtam, hogy elemi iskolát itt Csíkszeredában végeztem, középiskolát Brassóban és az állami Róm. Kat. Gymnáziumban érettségiztem, és a kolozsvári egyetemen nyertem el a jogtudományi doktor címet. Második kérdése: hány éves vagyok? Harmadik kérdése: mi a foglalkozásom? Mondottam, hogy ügyvéd, és jelenleg helyettes polgármester. Negyedik kérdése, hogy hány lakosa van a városnak? Mondottam, hogy a mai napon 89 polgári személy tartózkodik a városban, a többi el van menekülve, de a lakosság rendes lélekszáma 4.000 körül van. Azután még sokat gondolkozott, hogy mit kérdezzen, de semmi eszébe nem jutott. Azután kezet nyújtott, azt mondta »köszönöm« és tovább lépett. Keserű szájízzel mentem haza. Megbotránkozva, hogy ennek az embernek, aki negyven millió ember felett uralkodik, még annyi esze sincs, mint egy közepes tehetségű, tanult állampolgárnak, ki nem érdeklődött aziránt, hogy hova helyezzük el a romokban heverő, földig égett városban a visszatérő lakosságot, s hogyan élelmezzük? Szóval az emberi együttérzésnek semmi tanújelét nem mutatta”[12]

Az első látogatással kapcsolatban további érdekességként szolgál, hogy mind Endes, mind Gál név szerint beszámol a látogatáson részt vevő polgári és katonai személyekről, és azok szinte teljes egészében egyezést mutatnak. Ezenkívül Endes egy Gállal kapcsolatos mozzanatot is említ : „A trónörökös kérdésére a polgármester-helyettes szomorúan felelte: Jelenben Csíkszeredának 89 lakosa van”[13] Így tehát kijelenthető, hogy ugyanarról az eseményről írnak több évtizeddel később mindketten, azonban Endes – bár ő csak két évtizeddel később jelenteti meg a már említett művét – mégsem jól adja meg a látogatás dátumát. Így véleményem szerint biztosan kijelenthető, hogy a későbbi IV. Károly király első székelyföldi látogatására 1916. november 11-ével kezdődően került sor.

 

Károly király második látogatása

1917-ben a háború harmadik évében járunk. A trónra lépő IV. Károly és az országot irányító miniszterelnök, Tisza István gróf között korántsem kiegyensúlyozott a viszony. 1917 februárjában kitör Oroszországban a forradalom, amit érdekes módon – más-más okból – a kormány és az ellenzék is egyaránt üdvözöl. Magyarországon a pacifizmus előretörése, a választójogi kérdés körül dúló egyre hevesebb viták, a munkásság állandósuló sztrájkjai és nem utolsósorban az uralkodó Tiszával szembeni bizalmatlansága a kormány bukásához vezettek.[14] Június hó elején az oroszok megindítják az utolsó nagy offenzívájukat, ami később az un. „Kerenszkij-offenzívaként” vonul be a történelembe, az azonban kudarcba fullad.

Székelyföld általános állapotára jellemző, hogy bár a budapesti központi kormányzat több ígéretet is tesz az 1916-os román betörés okozta károk enyhítésére, az azonban még egy évvel később is várat magára. 1917 elején a lakosság Csík vármegyébe is egyre nagyobb csoportokban kezd visszatérni, azonban előfordul olyan eset is, amikor a nagyszámú hazatérőről sem a polgári, sem a katonai hatóságnak nincs tudomása, emiatt a belső hadszíntérnek tartott vármegyéből vissza akarják indulási helyükre toloncolni a hazatérő személyeket.[15] Erdély – és benne Székelyföld – azonban nem szenvedett akkora háborús károkat, mint amekkorát például a nyugati fronton tapasztalhattak a kortársak.

1917-re a háború negatív következményei már erőteljesen éreztették hatásukat a gazdaságban is: az emberhiány miatt csökkent a megművelt földterület, az állatállomány és a terméshozam. Rendszeresen előforduló rekvirálásokra is sor került már, és megnőtt – mai szóval élve – a feketegazdaság szerepe, és a munkásság soraiban is hallatta hangját az elégedetlenség.

A király ezek után 1917. június 15-16-án tesz egy több állomásos körutat az erdélyi fronton, ezen belül Székelyföldön, ahol a polgári adminisztrációt és katonai alakulatokat végiglátogatja. IV. Károly első – királyként tett – „hivatalos” székelyföldi körútja egyben a legjobban dokumentált látogatása is.

Az első megálló 1917. június 15-én[16] Marosvásárhely. A rövid ott tartózkodásról a Székely Napló oldalairól értesülünk, mely a következőképpen tudósít az eseményről: „[…] Károly király őfelsége a múlt héten, pénteken átutazott a székely fővároson. […] Pénteken reggel hat órakor robogott be a király különvonatja, a pályaudvar gyönyörűen fel volt díszítve fenyőkkel, és a peronon egy díszszázad állott fel, nemkülönben a katonai parancsnokságok és a polgári hatóságok fejei. A felséges úr herceg Lobkowicz társaságában szállott ki a kocsijából, és József főherceget a legszívélyesebben üdvözölve, megölelték egymást és kezet szorítottak. A katonai méltóságok sorban jelentkeztek a Felség előtt, aki mindegyikkel váltott néhány szót, és megszólítással tüntette ki Bernády főispánt, Köllő Ignác alispánt, Nagy Imre polgármester helyettest is. Majd a díszszázad elé lépett a király és a csupa dekorált katonák mindegyikét megszólítva, egyenként megkérdezte, hogy hol szerezték kitüntetéseiket. Megkapó jelenet volt a koronás király katonái között, akik boldog büszkeséggel látták maguk előtt a felséges urat. Végül a király a díszszázad tisztjeivel kezet szorított és a katonazene felharsanása közben József főherceggel közösen beszállott a kocsijába. A Felség így mindösszesen egy fél órát töltött a székely fővárosban, amely ezt a rövidke, átutazási látogatást is a legszebb emlékei közé sorozza […].”[17] Mielőtt azonban a király Csík vármegye központjába érne, megáll egy rövid időre a Gyergyói medencében is. A 44. és 105. gyalogezredek történetében találunk egy fényképet, amely alatt képaláírásként a következő szöveg szerepel: „1917. június[18] – Őfelsége IV. Károly király a II. zászlóaljat szemléli Gyergyóditrón[19] Az ezredtörténet írásos kronológiája azonban furcsamód nem említi az eseményt. Csíkba történő érkezéséig a király és kísérete érinti még Gyergyóalfalut is, majd 16-án délután megérkezik Csíkszeredába. Az Armeegruppe Litzmann csíkszeredai alispánnak írt levelében az alábbi módon tájékoztatja a király várható érkezéséről a csíki adminisztrációt: „Ő császári és apostoli királyi Felség, a holnapi napon, folyó hó 16-án délután 4 órakor kegyeskedik megérkezni – Gyergyóalfalu felől – a csapattest előtt Csíkszeredára, és itt egy órát kegyeskedik tartózkodni.”[20] Továbbá a levélben felszólítják a helyi elöljárókat a megjelenési kötelezettségükre, és nyomatékosan kérik, hogy a lakosságot az utcák kitisztítására és a házak feldíszítésére ösztönözzék. Tájékoztatják az alispánt a látogatás forgatókönyvéről is.

Amellett, hogy az alispáni iratok között megtalálhatóak voltak a fentebb említett iratok, több korabeli sajtóanyag és személyes visszaemlékezés is rendelkezésünkre áll. Ezek közül a legterjedelmesebben – és egyben a legbuzgóbb módon – a kormánypárti Csíki Lapok számol be az eseményről.: „Az itt állomásozó osztrák, magyar és szövetséges német katonai parancsnokságok a város közönségével vállvetve igyekeztek a rendelkezésre álló, alig 24 órás rövid idő alatt annyit díszíteni és szépíteni, amennyit az ellenséges dúlás és fosztogatás miatt megfogyatkozott anyagi eszközök hiányossága mellett alig lehetett volna remélni. (…) S ez alkalommal nem lehet említetlenül hagyni a parancsnokoló szövetséges tábornok azon tapintatos eljárását, hogy több magyar nemzeti lobogó kitűzetésével adózott állami önállóságunknak, sőt egyes hatósági testületeknek, amelyek díszlobogóikat az oláh dúlás folytán elvesztették, magyar lobogókat bocsátott rendelkezésre. Szombaton, folyó hó 16-án délután fél 4 órára sorokba voltak állítva mindazon német, osztrák és magyar hősök, akik a díszszázadot alkották, s abban a szerencsében részesülhettek, hogy Őfelsége által megszólíttassanak. Az arcvonal előtt láthattuk a jellegzetesen Bismarck arcú hadseregcsoport parancsnokot, Litzmann gyalogsági tábornokot, kíséretében a feltűnően jóságos s mégis határozott, katonás és fajmagyar jellegű Csanády Frigyes hadtestparancsnokunkat, a Lehel vezér alkotású Balassa vezérkari ezredes hatalmas alakját, a mindnyájunk osztatlan rokonszenvét megnyert, azt örökké bíró Hausmaninger alezredesünket, mint az osztrák-magyar hadtápállomás parancsnokát, s körülöttük az itteni és szomszédos helyőrségek magasabb rangú német, osztrák és magyar tisztjeit. A vármegye alispánja és a város polgármestere, az állami, megyei és városi hivatalok főnökeivel a katonai arcvonal bal szárnyán foglalta el a rendezőség által kijelölt helyét. […] Közel négy óra lehetett már, amidőn az arcvonal legszélső jobb szárnyán elhelyezett cseh katonabanda rázendített a »Gotterhalte«–ra, s alig néhány perc múlva a távolból eleinte csak zúgásként hallható, majd égnek törő éljenezés, Hurráh meg Hochozás jelezte a király érkezését. Pontban 4 órakor Őfelsége valóban fiatalos és nemcsak közmondásos rugalmassággal lépett ki az északi díszkapu alá begördült autójából s mosolyogva, láthatólag kellemesen érintve a lelkes fogadtatás által, emelgette kezét sapkájához s ezzel, valamint sűrű fejbólogatásokkal viszonozta a vármegyeháza ablakaiban, erkélyein, s a kordonokon kívül szorongó sokaság s ezek között a vármegyébe és székhelyére eddig visszatért hölgykoszorúnk lelkes éljenzését, tapsait, virágait s a tömeglelkesedésnek kitörő jelenségeit. Kíséretében láthattuk elsősorban a nemzet osztatlan szeretetében mondhatni kizárólag miénknek, a magyarokénak vallott József kir. hercegünket legifjabb hadnagy fiával, Arz vezérkari főnököt, Rohr lovassági tábornok hadseregparancsnokot és hadseregünk számos magas rangú tisztét. Őfelsége a fogadására odasietett Litzmann tábornokot hosszabb beszélgetéssel tüntette ki, s páratlan tapintatára, a magyar népe iránti szeretetére vall, hogy német nyelvű beszélgetése közben, mintegy belső sugallatból, egyszerre magyar nyelven a következő szavakat intézi a tábornokhoz: »Hallom, hogy Excellenciád magyarul tanul.« »Igenis Felség«, válaszolá a megszólított, »Felséged vitéz magyar katonáival magyarul szoktam érintkezni«, »Rendkívül örvendek«,  jegyezte meg erre Őfelsége, mire a kíséretében lévő József kir. herceg is melegen s hosszasan szorított kezet a nagynevű tábornokkal. […] Őfelsége megkezdi szemléjét a vármegye házával

párhuzamosan felállított díszszázad felett […] mindannyian 2-3 érdemrenddel díszítve, a legtöbbjének vaskeresztes fekete-fehér szalagja kandikál ki a zubbonyszárnyak érintkezési vonalából. […] Őfelsége sorra ment egyik katonától a másikig, nem hagyott ki senkit, lett légyen az német, osztrák vagy magyar, közlegény, altiszt vagy tiszt. Mindenkihez volt egy szívélyes, barátságos szava, egy-egy kérdése, s bámulatos volt hallani, hogy mennyire tájékozott az immár 3 éves háború egyes eseményei felől, mennyire ismeri azokat úgy föld- mint helyrajzi szempontból, s mennyire emlékszik vissza azon csapattestekre, amelyek magukat különösen kitüntették. […] Legvégén, miután Őfelsége a díszszemléjét befejezte, s a hadseregcsoport parancsnoka tisztikarát bemutatta, került sor a polgári küldöttség fogadására. […] Amint Őfelsége a küldöttség felé fordult, vármegyénk érdemes alispánja a tőle megszokott közvetlenséggel előadott rövid, velős, de tartalmánál fogva minden hosszú és cifra mondókánál többet jelentő beszéddel üdvözölte […] Percekig tartó viharos éljenzés követte az alispán szavait, amelynek csillapultával Őfelsége kegyeskedett először az alispánhoz, majd a mellette álló polgármesterhez, főjegyzőhöz, pénzügyigazgatóhoz, s legvégül a városnak köztiszteletben álló plébánosához intézni néhány szót. […] Délután 5 óra volt, amidőn a »Gotterhalte«-nek újból felzendülő hangjai mellett Őfelsége autójába szállt s fényes kíséretével az időközben kisütött nap fényözönétől körülvilágítva, tovább utazott dél felé, itthagyván közöttünk személyiségének elragadó, szívet-lelket elbűvölő varázsát, s azon megnyugtató érzést, hogy ilyen uralkodó alatt Csíkszereda és a sokat szenvedett s majdnem mindenét feláldozott székelység nem csak volt, hanem lesz is.”[21]

Ugyanakkor a beszámolóban említett Karl Litzmann német tábornok egészen másképp emlékezik[22] vissza a találkozóra. „Június 18-án[23] meglátogatott minket Károly császár Csíkszeredában. Velem szemben kifejezetten hűvös magatartást tanúsított. Köszönetet persze nem vártam el tőle, gondolva a Wallenstein-i csúfondáros mondásra: »Köszönet az osztrák háztól!«[24], de mindenképp elvártam valamelyes bajtársi jóindulatot. Az volt a határozott érzésem, hogy antipatikus vagyok a császárnak. Ő maga a puhányság és a gyengeség benyomását keltette bennünk, német tisztekben.” A távolságtartást be lehetne tudni Károly akkoriban meglévő, németekkel szembeni távolságtartó politikájának, az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Litzmann 1928-ban adta ki a visszaemlékezéseit, ő maga pedig ekkoriban már erősen szimpatizál[25] Hitlerrel és a nemzetiszocialistákkal. Ez adhat magyarázatot a Habsburg királlyal szembeni erős ellenszenvére.

A király látogatására továbbá még visszaemlékezik dr. Nagy András csíkszeredai születésű orvos is, aki ekkoriban még diák volt: „1917 nyarán, amikor a keleti had a Keleti-Kárpátok gerincén vívta csatáit és Csíkszeredában hadsereg parancsnokság állomásozott, átutazott a városon IV. Károly, az utolsó magyar király, egyben az öröklétűnek ígérkező Habsburg uralkodóház trónonülő sarja. A front felé ment gépkocsin, Csíkszeredában csak pár órát időzött, mikor is a megyeház előtti kert teljes hosszában felsorakozott, kitüntetésre érdemesített frontharcosok – tisztek és legénységiek, osztrákok, magyarok és németek – mellére tűzte a kitüntetést, mindegyikkel röviden »elbeszélgetett« – ahogy az már ilyenkor szokás – majd kezet fogott velük. A kitüntetettek körülbelül egy méterre álltak egymástól és ugyanannyira az épülettől, melynek ablakaiban – a földszinten és emeleten – az uralkodó személyétől alig két méternyire, vidáman könyököltek a nagy esemény szemlélői, főképpen nők. Az uralkodó egyáltalán nem volt »királyi jelenség«. Csepergős idő lévén, szürke, csuklyás gumiköpenyeget viselt, amilyent minden tiszt, és fején a vezérkari tisztek szürke fövegét. Rangjelzés nem látszott rajta. Szép fiatalember volt – polgári értelemben. Szabvány-arc, nyírott bajusz, szerény mozgás – bármelyik bakakáplár parancsnokibb sőt »uralkodóbb« jelenség volt, mint ő. Kíséretében, persze, tábornokok és főhercegek – Litzmann porosz tábornok, a frontparancsnok, szürke vászonnal bevont, csúcsos sisakjával, a kövér Frigyes és az idősebb József főhercegek, még sokan mások, akik miatt a »cercle« folyt (így hívták az ilyen jelképes uralkodói »kihallgatásokat«) kedélyesen beszélgettek és nevetgéltek az uralkodó háta mögött. A közönség a vaskerítésen kívül állt, mindamellett nem volt semmi különösebb őrzés. Senki sem akadályozott meg engem, a 13 éves gimnazistát, hogy az uralkodótól egy méter távolságra (»szemről«) pillanatfelvételt készítsek (ez is elveszett 1944-ben). Csak az illendőség akadályozta meg, hogy a tömeg nem lépett a vaskerítésen belül. A látogatás délelőtt történt. Litzmann tábornok villásreggelire hívta a főispáni lakásba – a megyeház város felőli szárnyának emeletén – a királyt és kíséretét. Sőt, meghívta erre a város néhány tekintélyes polgárát is feleségestől. Így az én szüleimet is. Minthogy azonban az idő előrehaladt, az uralkodó nem fogadta el a meghívást, hanem a kihallgatások végével ő és kísérete azonnal visszaültek a gépkocsikba és folytatták útjukat az Úzvölgye felé – a polgári meghívottak óriási megkönnyebbülésére. Mert bármilyen szerény embernek mutatkozott is az ötvenmilliós monarchia uralkodója, mégiscsak király volt és császár, ezeréves történelem hordozója, folytatója, sőt – bár akkor ezt még senki sem tudta – befejezője is, akinek asztalához ülni nagy, mégiscsak nyomasztó megtisztelés lett volna. Az uralkodó aznap Cseke Ádám csíkszentmártoni nagygazda házában éjszakázott. Vagy húsz évvel ezelőtt Cseke Ádámné könnyes meghatottsággal mutatott egy gyönyörű selyem piros paplant, mellyel a király takarózott és azóta senki más nem.”[26] Forrásunkat ugyanakkor több pontban is meg kell cáfolnunk: a szerző valószínűleg két eseményt – Károly júniusi és későbbi, ugyanezen évi szeptemberi csíkszeredai látogatását – írja le egyetlen alkalomként feltüntetve, összevonva, továbbá néhány oda nem illő elem is megtalálható benne. (Károly király egyik alkalommal sem reggel tesz látogatást; június 16-án délután – ebből kifolyólag nem is lehet szó villásreggeliről - az eseményt követően Csíkszeredából nem megy ki az Úz völgyébe[27], hanem Csíkkozmáson keresztül Kézdivásárhelyre távozik, ahogy erről az alispáni iratok között található iratokból[28] tudomást szerezhetünk. Továbbá a csíkszentmártoni tartózkodásra vonatkozó adatok is ellentmondanak[29] ennek. Erről a következő részben a forrásunk bővebben szól még.)

Ugyanezen nap kora esti óráiban a király már Kézdivásárhelyen tart szemlét. Mivel a korabeli háromszéki sajtóban nem találtam az eseményre vonatkozó leírást, ezért a helyszínen tartózkodó Vilmos császár nevét viselő cs. és kir. 7-es huszárok emlékkönyvében kerestem a látogatásra vonatkozó információt: „Ezredparancsnokunk utasított, hogy mi az ezredet más ezredbeli kiküldöttekkel egyetemben egy magasrangú személy előtt fogjuk képviselni Kézdivásárhelyen. Délután 4 óra után megérkeztünk és dacára a háborús viszonyoknak a város gyönyörű virágerdővel volt gazdagon feldíszítve. Később megtudtuk a katonai állomásparancsnoktól — nagy örömünkre —, hogy az érkezendő legmagasabb személy, melynek fogadtatására megjelentünk, maga Ő Felsége a király lesz. […] Hat óra tájban folyton erősbödő »éljen« és »hurrá« kiáltások jelezték a királyi gépkocsi érkezését, mely kevéssel később a díszszázadtól jobbra megállt. Ő Felsége, kit József főherceg és Lobkovitz herceg hadsegéd kísértek, könnyedén kiszállván a gépkocsiból, minden oldalra integetve, a díszszázad szárnyán álló Benigni hadtestparancsnokot néhány szóval kegyesen kitüntette, majd a magyar Hymnus gyönyörű zenéje mellett végig ment az arcvonal előtt […] Minden megjelent tisztnek előbb melegen megszorította a kezét, majd kérdéseket intézett hozzá. Midőn én, mint a 7-es huszárok kiküldöttje jelentkeztem, kezemet szorítva ezt kérdezte: »Hogy van Berg ezredes, mit csinál, egészséges-e?« Erre felelve, Ő Felsége még a következőket mondta: »Igazán sajnálom, hogy nem láthatom az egész tisztikart együtt, de az időm nagyon rövidre van szabva. Adja át legszívélyesebb üdvözletemet az összes tiszteknek.« Majd tovább folytatta: »Önnek szép kitüntetései vannak. Hol és miért kapta a vaskoronarendet?« Röviden elmondtam, hogy két ellenséges zászlóalj visszavetéséért kicsiny, húsz ember és két gépfegyverből álló csapatommal a D. Fetisoara magaslaton Romániában. »Ez nagyon szép«, volt a dicsérő felelet, »különben is tudom, hogy az én lovasaim lóról leszállva is mindig kifogástalanúl harcoltak.« Ezután Gúth törzsőrmesterhez fordult Ő Felsége s érdeklődött, hogy hol kapta a vaskeresztet és általa az ezred legénységét üdvözöltette. Szomszédomtól, Abendorf 12-es huszárfőhadnagytól azt kérdezte Ö Felsége, hogy fájdalommal váltunk-e meg lovainktól, melyre az természetesen igennel válaszolt. Erre vigasztalólag legkegyelmesebben azt válaszolta: »Lovaitokat idővel vissza fogjátok kapni.« Ebben a mederben folyt tovább a kihallgatás. A katonai küldöttség végeztével Ő Felsége a városi és megyei hatóságok fejeihez fordult, mely alkalommal a főispán hosszabb beszéddel üdvözölte felséges urunkat, mit a megjelent polgári küldöttség bemutatása követett. Végül von Gerok német gyalogsági tábornok, hadseregcsoport parancsnok kérésére megnézte Ő Felsége a díszszázad elvonulását, mely kitűnően sikerült. Ezután Ő Felsége a jelenvoltaktól legkegyelmesebben elbúcsúzva, beszállt az előállt gépkocsiba és a minden oldalról hangosan kitörő lelkesedés közepette hét órakor Sepsiszentgyörgy felé elindult. A jelenlevő tisztek és a legénység Ő Felsége e magas kitüntetésétől mélyen meghatva távoztak el.”[30]

A király első székelyföldi körútjának utolsó állomása Sepsiszentgyörgy volt, ahová Alsócsernáton és Maksa érintésével pontban este fél kilenckor érkezett meg. A Székely Újság az alábbi beszámolót közli az eseményről: „[…] A pályaudvarnál honvédekből álló díszszázad volt felállítva, s a tisztelgésre az összes magyar és német katonai parancsnokok megjelentek. A polgári hatóságok vezetői, élükön báró Szentkereszty Béla főispánnal, várták a király megérkezését, s a polgári lakosságból is több ezret vitt ki a ritka esemény híre a pályaudvarra. Amikor a király József kir. herceg, Arz báró vezérkari főnök és több tábornok kíséretében megérkezett a vasúti állomáshoz, lelkes, hosszas éljenzés fogadta. Ekkor Őfelsége a díszszázad elé lépett, amelynek parancsnoka jelentést tett, majd Kailer ezredes, Holz német alezredes, Bartha vezérkari alezredes, Voloncs csendőr százados tisztelgését fogadta, s ellépett a század előtt. Már ekkor, a tisztek fogadása alatt feltűnt a közönségnek az a rendkívüli nyájas közvetlenség, amellyel az uralkodó lebilincseli azt, akihez szól. Még inkább kitűnt ez akkor, mikor a király br. Szentkereszty Béla főispán elé lépett. Melegen érdeklődött a megye és a székváros iránt, s több kérdést intézett a főispánhoz az oláh betörés folytán bekövetkezett károkról, a terméskilátásokról s a lakosság helyzetéről. Azután a király Demeter Gyula másodfőjegyző-alispánhelyettest, Bálint Dénes polgármestert és Ütő Áron főszolgabírót szólította meg. A katonai szállítási vezetőségi s a magyar és német pályaudvar-parancsnoksági tisztek jelentkezése, tisztelgése után a király egész kíséretével a már reá várakozó udvari különvonatra szállott fel a közönség folyton megújuló lelkes éljenzése közben. Mikor az udvari vonat 9 órakor elindult, a király szalonkocsija teljes fényárban úszott, s Őfelsége az ablaknál állva, mosolyogva köszönte a szívből fakadó ovációkat. Bár a király rövid ideig időzött nálunk, mégis feledhetetlen marad azok előtt, akik látták, mert megismerték az uralkodó hódító egyéniségét, s megérezték azt a meleg szeretetet, amellyel a magyarokat és székelyeket szívébe fogadta.”[31]

 

A harmadik látogatás

1917 nyarán az orosz-román hadsereggel komoly harcok folynak. Először a románok próbáltak meg orosz segítséggel – a még a román kormányzat fennhatósága alatt álló Moldvából – támadásba lendülni, ez azonban némi kezdeti siker után elakadt. Ezután a központi hatalmak terveztek egy nagyobb, mindent eldöntő ellentámadást, melynek során a még meglévő román hadsereg kiiktatása lett volna a célja. Ezért egyrészt a német erők Mărăşeştinél, másrészt a osztrák-magyar alakulatok az Ojtozi-szorosban indítottak offenzívát. Azonban a központi hatalmak seregei sem bírnak el a román csapatokkal – a románok a már említett Mărăşeştinél megállítják a német csapatokat, és az ojtozi csata sem hozza meg a várt eredményt – így 1918 tavaszáig a front megmerevedik.[32] Ahogy József főherceg írja: „A románok francia vezetés alatt jól verekedtek és kitartóak lettek”.[33] József főherceg szeptember elején még az Erdős-Kárpátokban található Kőrösmezőn tartózkodik, amikor értesül róla, hogy: „Őfelsége szeptember 4-én Kézdivásárhelyre érkezik, hogy ezen napot az 1. hadsereg területén töltse el.”[34]

A rövid időn belüli második látogatásnak okai a fentebb már említett geopolitikai helyzetből adódnak: elsősorban a hadsereg harci morálját kívánja növelni, hogy megjelenésével lelkesítse, buzdítsa és ösztönözze a csapatokat a további kitartásra, ellenállásra. Ugyanakkor személyes jelenlétével demonstrálja a fronthoz közeli polgári közigazgatás és lakosság számára, hogy a birodalom középpontjától oly távol eső vidék sem kerüli el a magyar király figyelmét.

Az eseményről a főherceg emlékirataiban így számol be: „Reggel 4 órakor ideérkeztem[35] és azonnal automobilon Kászon-völgyön át Kézdivásárhelyre siettem, ahová éppen jókor érkeztem. Reggel 7 órakor Ő Felsége 109 személyből álló különvonattal megérkezett. Együtt mentünk automobilon Berecken át Sósmezőre. Az út leírhatatlanul rossz, de örülök annak, hogy Ő Felsége ezt látja, mert folyton hiába jelentem a hadsereg főparancsnokságnak, hogy munkásosztagokra van szükségem. Néhány száz román fogoly nagyon feszesen tiszteleg. […] Sósmezőn van a 82. ezred díszszázada és a többi ezrednek küldöttsége. Ő Felsége minden egyes emberrel beszél, közöttük főképpen két vitézzel, akik hátul a kiegészítőnél voltak, s onnét megszöktek és egyenest a tűzvonalba vonultak be, hogy hazánkért küzdhessenek […] Innét Herestraura megyünk, hogy Ő Felsége román földre tehesse lábát. […] Tovább megyünk Torjára, Tusnádra és Csekefalvára[36]. Minden községben lelkes fogadtatás van, s temérdek virággal szórják tele Ö Felsége automobilját […] A VI. hadtestparancsnokságnál[37] díszszázad és a kitüntetettek számos küldöttségei, Csíkszeredán ugyanaz. […] Nagyon szívélyes búcsú után […] Tusnádfürdőn vonatából kiszállok és automobilon Csíkszeredára megyek, hol, miután a villanyos világítás kialudt, koromsötétben érkezünk meg."

Erről a napról még azt jegyzi meg a főherceg, hogy még Sósmezőn IV. Károly egy – a magyar királyi honvédséget érintő – hadseregreform tervét vázolja fel neki, de némi ellenkezés után József főherceg, ellenérzéseit legyűrve, inkább kitér a tervezet véleményezése elől, amit a király szemmel láthatóan rossz néven vesz. Így végül ez a kellemetlen „incidens” az egész napos látogatásra rányomja a bélyegét.

A nagyrészt udvarhelyszéki feltöltésű 82. gyalogezred emlékalbuma is megörökíti a fentebb már említett Ojtozi-szorosban tett látogatást. Itt leírják, hogy az ezredet azért rendelték haza Galíciából, hogy saját szülőföldjét, Székelyföldet védelmezhesse. Az ezred valóban hősiesen védi a frontnak ezen szakaszát: 1917. július 26. és augusztus 5. között 40 (!!) támadást ver vissza, állásaiból a román és az orosz csapatok nem tudják kiverni. A székely ezred hősi tetteit a király is elismeri július 31-én kelt levelében: „Különös megelégedéssel értesültem az ezred kimagasló hősiességéről, amiért neki elismerésemet és köszönetemet fejezem ki.[38] A királlyal való Ojtozi-szorosbeli találkozót pedig így örökíti meg az ezredkrónika: „Az erdélyi arcvonalat […] az a megtiszteltetés érte, hogy királyunk meglátogatta. […] Kézdivásárhelyről a király és kisszámú kísérete autókon Sósmezőre hajtatott. Itt egész sereg küldöttséget szemlélt meg a király. A díszszázad kiküldésének dicsősége az ezrednek jutott. Ezt a századot az ezred legszebben kitüntetett legénységéből, Szőnyi István fhdgy. parancsnoksága alatt állította ki. Őfelsége szeptember 4-én 10 órakor tekintette meg a századot, melynek kivétel nélkül minden tagjával elbeszélgetett és kezet fogott. A szemle után a király személyesen dekorálta Papházy ezredes  ezredparancsokot. A díszszázad ezután, egy feledhetetlenül gyönyörű emlékkel a szívében, az ezredhez bevonult.”[39]

A küldöttség – ahogy azt már József főherceg visszaemlékezéseiben is olvashattuk – a kitüntetések átadása és a fogadás végeztével Csíkszentmártonba hajtott, ahol a VI. hadtest katonai vezetősége, a község világi és egyházi vezetői fogadták a királyt. Az itteni eseményeket a helyszínen tartózkodó 10. (miskolci) honvéd gyalogezred krónikása örökítette meg: „Hadtestparancsnokságunk székhelyére, Csíkszentmártonba szeptember hó 4-én délután érkezett a Felség Ojtoz felől. Az amúgy is tiszta, csinos külsejű székely falu ünnepi díszt öltött erre az alkalomra. Nem volt olyan háza, olyan virágos kerítése, palánkja, amit fel ne virágoztak volna a királyt váró székelyek. Fenyőgirlandok – teletűzdelve őszirózsával – itt-ott egy-egy impozáns mezei virágból kötött csokor, a székely ablakok pompázó muskátlija, a székely kertek minden illatos virága csokrokba kötve díszlett és tarkította a házak díszítését, virágszőnyegeit. A Csíkszereda felé nyúló út kijáratánál pedig egy hatalmas fenyőlombokba öltözött diadalkapu állott virágokkal díszítve. A díszszázad, melynek parancsnoka Lipovniczky Kálmán ezredünkbeli főhadnagy volt, a tábori kórház előtti téren állott föl, háttal a kórháznak. Itt várták a 10-es honvédek a Felség autójának megérkezését. Délután fél 5 órakor robogott be a két autó. Az elsőből kiszállott a Felség és József főherceg hadsereg-arcvonalparancsnok, a másodikból Rohr vezérezredes, hadseregparancsnok és a Felség szűkebb környezete. A Felség az autóból kiszállva, először is livnói Hadffy Imre gyalogsági tábornok, hadtestparancsnok jelentését fogadta, majd utána közvetlenül Lipovniczky Kálmán főhadnagyhoz lépett. […] A cercle után végignézte a Felség a díszmenetet. Majd fogadta a polgári és katonai küldöttségeket. Hosszasabban elbeszélgetett Csíkszentmárton község rk. lelkészével, és jóleső örömmel fogadta a két fehérruhás kislány ajándékát, két hatalmas virágcsokrot. Sokáig elbeszélgetett még Hadffy hadtestparancsnokkal, majd háromnegyed hat órakor József főherceggel autójába ült és percekig szűnni nem akaró éljenzés között indult el Csíkszereda felé.”[40]

A megyeszéken történt eseményekről pedig a kormánypárti Csíki Lapok számol be. A királylátogatás a már „megszokott” forgatókönyv szerint zajlik le: „Felvirágozott autójával a családi himnusz hangjai mellett robogott be szokásos kíséretével a szépen feldíszített és fellobogózott vármegyeház elé. Balján a népszerű és kedvelt főhercegünk: József vezérezredes ült. […] A felállított díszszázad előtt vidáman és fürgén ugrott le az autóról a fiatal uralkodó, és meghallgatva a katonai parancsnok jelentését, a bevezényelt díszszázad minden egyes katonáját megszólításával tüntette ki, akik után a nemrégen kitüntetést nyert harcosok következtek. A vármegyei hivatalok és testületek Dr. Tolnay főispánunk vezetése alatt impozáns számban jelentek meg Őfelsége üdvözlésére. […] Vármegyénk alispánját, mint régi ismerőst üdvözölte a király. A vármegyei főjegyzővel vármegyei dolgokról beszélt. A főispán bemutatta Őfelségének a hivatalok vezetőit. Őfelsége élénken érdeklődött a viszonyok iránt. Dr. Szekeres József városunk plébánosával tartott beszélgetésében Őfelsége dicsérte 82-es katonáink vitézségét, mire a körülállók lelkes éljenzésbe törtek ki, ami láthatólag igen jólesett a királynak. A plébános hálásan köszönte meg Őfelségének derék és hős fiainkat ért elismerő dicséretét. Még a kivezényelt tisztekkel fogott barátságosan kezet az ifjú uralkodó, amely után József főherceggel autójába ülve, hat óra előtt 5 perccel a közönség lelkes ovációja között kíséretével együtt a vasúthoz hajtatott. Ezen útjában volt alkalma Őfelségének Csíkszereda elpusztított részét megszemlélni. Az udvari vonat pont 6 órakor robogott ki Brassó felé a pályaudvarról.”[41]

 

A negyedik látogatás

1917 novemberében Oroszországban kitör a proletárforradalom. A szovjet-oroszokkal a központi hatalmak képviselői 1917 decemberében ültek le tárgyalni egy lehetséges békeszerződés létrehozásáról. A szovjet-oroszok a saját helyzetük megszilárdításának érdekében végül elfogadták a németek által meghatározott feltételeket, bár annak aláírását elhúzták, amíg lehetett. Az orosz fél kiesése alapvetően változtatta meg Románia helyzetét is: orosz támogatás nélkül Románia nem volt képes vállalni a harcok további folytatását. Éppen ezért a szovjet-orosz békekötés után a románok is rákényszerültek arra. I. Ferdinánd és kormánya 1917. december 9-én kért fegyverszünetet, majd ezt követően 1918. május 7.-én Bukarestben alá is írták a békeszerződést. Romániát a bukaresti béke ugyan hadseregének leszerelésére és gazdasági jellegű jóvátételre kötelezte, előbbinek azonban csak részben tett eleget, ráadásul a békeszerződés ratifikálása is késett.[42] A központi hatalmak szerették volna elkerülni, hogy Románia részéről katonai értelemben vett meglepetés érje őket – egy esetleges önálló támadás formájában – éppen ezért eldöntötték, hogy erővel kényszerítik ki a békeszerződés végrehajtását. Az eseménysorozattal előreszaladtunk az időben, azonban nagyon jól ábrázolja a román fronttal kapcsolatos bizonytalansági tényezőket.

A második ojtozi csata óta jelentősebb, nagyobb hadmozdulat nem volt az erdélyi – és benne a székelyföldi – térségben, azonban nagyszámú csapatátcsoportosítást nem lehetett végrehajtani, mert ott kísértett a 1916-os román betörés szelleme, továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy bár harci cselekmény nem volt, a román katonák ott álltak a front másik oldalán fegyverben. A hadvezetés leszűrte az 1916-os fiaskóból a tanulságot: Erdélyt nem lehet védtelenül hagyni akkor sem, ha az ellenfél átmenetileg nem képes önálló, nagyszabású hadmozdulat végrehajtására. Tették ezt egészen addig, amíg az orosz béketárgyalások eredményre nem vezettek és alá nem írták a breszt-litovszki békét.

Ezen eseménysorozat hatására – ám még a tényleges békekötés előtt – 1918 februárjában a király negyedszer is ellátogatott Székelyföldre, amit a geopolitikai helyzet akkor valóban indokolttá is tett. Az eseményről így számol be a helyszínen akkor éppen „pihenőben” lévő 82-es székelyudvarhelyi gyalogezred emlékalbuma: „Február 10-én az ezrednek ismét abban a legnagyobb kitüntetésben volt része, hogy a király meglátogatta. Az ezred a királyi szemlére Kézdiszászfalura ment. A király a díszfelállítás helyén 10 órakor jelent meg. Kíséretében voltak a többek között Kövess tbngy., Rohr vezérezds., Arz gytbk. az o.-m. had erő vezérkari főnöke, Benigni tbszngy., Lobkowitz altbgy., Martierer és Huber tbk.-ok. Őfelsége a jelentés átvétele után Papházy ezredessel, majd az ezred sok tisztjével és legénységével kitüntető szívélyességgel elbeszélgetett, miközben az ezred eddigi világháborús szerepléséről többszörösen a legőszintébb elismerés hangján nyilatkozott. A szemle után a király Kézdivásárhelyre visszahajtatott, az ezred pedig rétablírozó állomásaira ment.”[43]

A szintén a helyszínen tartózkodó besztercebányai 16. gyalogezred későbbi krónikása így számol be az eseményről: „Február 10-én Károly király megszemlélte az ezredet. Az I. és II. zlj. már előző este Lemhénybe ment, 10-én pedig a hadosztály többi csapatai közt a Lemhény-Berecki műúton fejlődve várta a királyt. Jobbszárnyon álltak a magasabb elöljárók és minden rendfokozat legszebben kitüntetettjei. Ő Felsége előbb Berecken tábori misét hallgatott, majd kocsin hajtatott el a levett sisakkal éljenző csapatok előtt, és a nála jelentkező ezredparancsnoktól élénken érdeklődött az ezred viszonyai iránt. Szemle után az ezred visszament bélafalvi, illetve esztelneki szállásaira.”[44] A királylátogatás tényét megemlíti továbbá a sepsiszentgyörgyi Székely Nép c. újság is, ehhez azonban annyit hozzá kell tenni, hogy meglehetősen érintőleges beszámolóról van szó, hiszen a király csupán átutazott a városon: „A király vasárnap délben, visszautaztában a frontról, mintegy fél óráig a sepsiszentgyörgyi vasúti állomásnál időzött. Ezen alkalommal hivatalos tisztelgés nem volt, s a király nem is szállott ki az udvari vonatból. Ebéd után Őfelsége Brassó felé utazott. Útközben megtekintette a prázsmári vártemplomot, s onnan automobilon Brassóba ment. A városban mintegy húsz percig időzött, s megnézte a Fekete templomot. Ezután autóval Földvárra ment, megszemlélte a várat, azután az udvari vonaton Budapestre, illetve onnan Ausztriába utazott. Őfelsége kíséretében volt Kövess tábornagy, Arz vezérkari főnök, valamint több tábornok is. A fővároson való átutazáskor a király azt mondta, hogy mindenfelé tapasztalta azt a nagy örömet, amelyet a békekötés híre okozott.[45]

Jelen tudomásunk szerint ez volt Károly király utolsó, forrásokkal alátámasztható látogatása Székelyföldön, azonban néhány kérdés a továbbiakban még tisztázásra szorul.

 

Tisztázatlan kérdések esetleges látogatásokkal kapcsolatban

A látogatások kronológiájának összeállítása során elsőre hét látogatás tényét állapítottam meg, és ezekkel kapcsolatos információkat ellenőriztem le. A látogatások száma azonban a levéltári kutatások, a sajtóanyagok, a memoárirodalom és az ezredtörténeti anyagok áttekintése után lecsökkent négyre. Az első alkalommal összegyűjtött adatok között ugyanis találtam olyan korabeli fénykép- és irásos anyagot, amely csak részben vagy egyáltalán nem fedte a levéltári, ezredtörténeti vagy sajtóból származó – tehát több oldalról alátámasztott – időpontokat. Lássuk sorban ezeket:

Az első látogatással – 1916. október 28 vagy november 11. – kapcsolatos ellentmondásokat[46] véleményem szerint sikerült megnyugtató módon a tanulmány elején feloldani. A második (1917. június 15-16) és a harmadik látogatást (1917. szeptember 4.) követően felbukkan egy korabeli fénykép József Álmos háromszéki helytörténeti vonatkozású könyvében[47], amin a következő korabeli, kézzel írott szöveg szerepel: „Őfelsége szemlét tart – 1917 X.16-án, Bereck”. A fotó helyszíne, az időjárás, a fotó beállítása és a katonák felállítása is rendkívül nagy hasonlóságot mutat a király szeptemberi, a 82-es gyalogezrednél tett látogatásakor készült fényképekkel. Feltételezhetjük, hogy a fényképre az idézett szöveget ráíró személy a későbbiek során tette meg a képpel kapcsolatos megjegyzését, így a felirat készítésekor már rosszul emlékezett az adott időpontra. Így, mint önálló látogatás időpontját, az 1917. október 16.-i látogatást elvethetjük[48]. A negyedik látogatást (1918. február 10.) követően úgyszintén József Álmos előbb már említett kötetében találunk fényképsorozatot, amik – elvileg – 1918. június 20-án készültek Kézdivásárhelyen[49]. Ezek a fényképek valószínűleg egy évvel korábban, 1917. június 15-16-án készültek, amikor a király a 7. huszárezred „földre parancsolt” tagjaival találkozott. Az utolsó – feltételezett – látogatásról azonban csak érintőlegesen, a Daczó–Bács tanulmányban[50] esik szó: „IV. Károly későbbi csíki utazásáról nem találtunk írásos dokumentumot, viszont Aczél Ödön lányának, Reiterné Aczél Sárinak a feljegyzései szerint a híd megtekintésére Aczél Ödön vitte 1918. szeptemberében kézihajtányon IV. Károly királyt. Az uralkodóról és a vasúti főmérnökről fotó is készült a Gyimesi havasokban, amelyet Aczél Ödön unokája, Reiter András jóvoltából ezúttal közölhetünk, viszont a látogatás pontos dátumát nem sikerült meghatározni.” Ezt az utolsó információt azonban semmilyen egyéb más forrásból nem sikerült megerősítenem, az abban szereplő adat, miszerint a királyt egy kézihajtányon szállították volna Gyimesi-szorosba, számomra kissé abszurdnak hat. Természetesen ettől függetlenül maga a kézihajtányos királyi „utaztatás” még nem volna ok a történet teljes elvetésére, azonban az, hogy sem az alispáni iratokban, sem a helyi sajtóban nem találtam semmilyen adatot erre, már inkább. Így a jelenleg rendelkezésre álló információk alapján elvetném ennek a késői, háború vége előtt „történt” látogatásnak a lehetőségét, valószínűségét.

 

Összegzés

Károly főherceg, majd később IV. Károly székelyföldi látogatásai jól illenek abba az új szemléletbe, amit Károly király az „örök” uralkodó Ferenc Józseffel szemben felépíteni kívánt. (Persze ennek tudatos, vagy tudatalatti „tervezettsége” megkérdőjelezhető.) Az új uralkodó jól érzékelte a szükségességét az ilyen típusú – mai szóval élve – propagandisztikus célra remekül felhasználható látogatásoknak. Az uralkodó a köznép körébe történő „leereszkedésével” közelebb kívánja hozni az udvar céljait az átlagemberhez, azt próbálja szemléltetni, hogy az udvar mindenre figyel, az udvar szeme mindenütt a csapatokon és a közigazgatáson „pihen”, és ha kell, a legkritikusabb szakaszokat is kitünteti személyes megjelenésével, figyelmével. Tekintettel arra, hogy látogatásai során egyik helyszínen sem tartózkodik két óránál tovább, nem folytat hosszas tárgyalásokat a helyi polgári és katonai személyekkel, így elmondható, hogy ezeknek a székelyföldi látogatásoknak – az első időszakban – elsősorban az célja, hogy a román betörés okozta pánikot eloszlassa, a helyi lakosságot megnyugtassa, majd a későbbi látogatásai során a katonaság harci morálját növelje, a harckészültséget fenntartsa, továbbá a kitüntetések átadásával az arra érdemesek tetteit elismerje.

Az általunk már ismert tragikus végkifejlet ellenére meg kell állapítsuk: ezek az elképzelések, ezek a próbálkozások nem voltak teljesen hiábavalók.

 

Köszönetemet szeretném kifejezni Bicsók Zoltánnak, Daczó Katalinnak, Gál Bencének és Koszta Istvánnak az anyag elkészítéséhez nyújtott segítségükért!

 

[1] Románia 1883-ban lett a Hármasszövetség kültagja, melyhez azért csatlakozott, mert ebben az időben nagyobb veszélynek tartotta a cári Oroszország hadseregének fenyegető közelségét. A szerződő felek egészen 1913-ig minden évben megújították szerződésüket. A szerződés titkos volta miatt a román közvélemény erről nem tudott, csak a király és szűkebb környezete.

[2] Ziedler Miklós: Trianon (Nemzet és emlékezet), Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 17–18 o.

[3] „Az antant ugyanakkor tehermentesítő támadásokkal ígérte megakadályozni, hogy az ellenséges koalíció jelentősebb csapaterősítéseket küldjön a román invázió elhárítására” – Pollmann Ferenc: A román front; In: Magyarország az első világháborúban (Főszerk.: Romsics Ignác), Budapest, 2010, Kossuth Kiadó, 93. o.

[4] Erdély története (Főszerk.: Köpeczi Béla), III. kötet, Budapest, 1988, Akadémiai Kiadó, 1696. o.  

[5] Róla nevezték el a frontszakaszt is: „Károly Ferenc József főherceg trónörökös arcvonal” – Lásd uo. 99.o

[6] Látogatást tesz majd a bajor király, illetve 1917 őszén Brassóban a német császár is.

[7] „A román támadás következtében a legnagyobb kárt Csíkszereda szenvedte, amelyet a lakosság a kormány intézkedései következtében majdnem teljesen kiürített. A plébánia épülete és az egyházközség levéltárának jelentős része a tűz martaléka lett, akárcsak a városnak a templom és a régi piactér körüli házai, amelyeket a visszavonuló román csapatok gyújtották fel.” –  Forró Albert: Jelentés az 1916. évi román betörés csíkszeredai eseményeiről, In: Csíki Székely Múzeum Évkönyve, Csíkszereda, 2009, Csíki Székely Múzeum – Csíkszereda, 2009, Pro Print Kiadó, I. kötet, 252.o.

[8] Dr. Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig., Csíkszereda, 2013, Csíkszereda Kiadóhivatal  (Második reprint kiadás) , 421.o.

[9]Id. dr. Gál József ny. ügyvéd 1970 januárjában 85 éves korában feljegyzett emlékeiből. (Kézirat)

[10]Kurtz Géza – vitéz Kristófy Géza: A cs. és kir. „Albercht főherceg” 44. gyalogezred és a cs. és kir. 105. gyalogezred története, Budapest, 1938, 239.o

[11] A vármegye lapja, a Csíki Lapok az augusztusi román betörés óta nem jelenik meg – egészen 1917. február 28-ig szüneteltetni is fogja tevékenységét –, továbbá az alispáni iratok is hiányosak ezen időszakból, ami érthető, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy a Csík vármegyei polgári közigazgatást ez idő tájt Hajdú vármegyébe, nagyrészt Debrecenbe költözteti a kormány.

[12]Id. dr. Gál József vonatkozó visszaemlékezése megjelent: Daczó Katalin – Bács Béla János: Katonavilág Csíkszeredában, 1916–17, In: Székelyföld c. folyóirat, 2012. december, 73–74.o.

[13]Endes, 421.o.

[14]http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/4.html (Magyarország a XX. században, I. kötet: mentve: 2015.12.21)

[15]Bővebben az esetről: Menekültek visszatérése, In: Csíki Lapok (XXIX. évf.), 1917. március 14.-i szám, 1.o.

[16]  Bár ezzel kapcsolatban van némi ellentmondás a korabeli sajtóban: a sepsiszentgyörgyi kiadású Székely Nép, saját 1917. június 20-án írt cikkében az alábbiakat írja: „IV. Károly király pénteken délután katonai kíséretével Budapestről Erdélybe utazott. Szombaton reggel érkezett Marosvásárhelyre, ahol József kir. herceg vezérezredes fogadta vezérkara élén.” (In: Székely Napló, 2.o.) Ez az adatuk azért is valószínű, hogy téves, mert a király szombaton délelőtt már Gyergyóditróban tartózkodott.

[17] „Károly király átutazott Marosvásárhelyen” – In: Székely Napló 1917. július 19, XLVII. évf. 92. sz. – 3.o.

[18] Az esemény 1917. június 16-án, szombaton délelőtt volt.

[19]Kurtz Géza – vitéz Kristófy Géza: A cs. és kir. „Albercht főherceg” 44. gyalogezred és a cs. és kir. 105. gyalogezred története, Budapest, 1938, 196.o

[20] Román Országos Levéltár  – Csíkszeredai fiók.; Alispáni irattár. 6772/1917 (Armeegruppe Litzmann / ia.5124 op.; H. Qu., den 15 Juni 1917.)

[21] Királylátogatás Csíkszeredán, In: Csíki Lapok, XXIX. évfolyam, 17. szám. – 1917. június 20., 1–3.o.

[22]Daczó Katalin – Bács Béla János: Katonavilág Csíkszeredában 1916–1917; In: Székelyföld, XVI. évfolyam, 12 szám (2012 december) – 102.o.; az eredeti idézet: Karl Litzmann: Lebenserinnerungen (Emlékirat). Második kötet, Berlin, 1928, R. Eisenschmidt kiadó.

[23]Litzmann tévesen adja meg visszaemlékezésében a találkozás dátumát.

[24]Wallenstein nagy befolyású csehországi úr sokat segítette a Habsburg házat, amely „cserében” nagyon hálátlannak bizonyult. Kb. az az értelme, hogy „jó tett helyébe jót ne várj!”– Magyarázat: Daczó – Bács, 102.o.

[25] Olyannyira szimpatizál a mozgalmukkal, hogy 1929-től részt is vesz benne, az NSDAP tagja is lett, és 1932-től a párt parlamenti képviselője egészen 1936-ban bekövetkezett haláláig. (Lásd: Daczó – Bács)

[26] Dr. Nagy András: Városkép és ami hozzá tartozik, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1997; 76–77. o.

[27] Az Úz-völgyi látogatásra vonatkozóan rendelkezünk információkkal a szeptemberi vizitáció kapcsán, erről mind József főherceg, mind a 82-es emlékalbum beszámol. A „villásreggeli” programja azonban sem a júliusi, sem a szeptemberi találkozáskor nem került semmilyen forrásnál sem szóba. Valószínűleg ennek az információnak nincs valóság alapja.

[28] Román Országos Levéltár – Csíkszeredai fiók.; Alispáni irattár. 6772/1917 Ezen a térképen pontos ütemtervvel szerepel a király útja, Gyergyóditrótól egészen Sepsiszentgyörgyig az érintett települések nevével és a pontos érkezési időpontokkal.

[29] Lásd Sassy Csaba: Hét ország frontján. Sassy Csaba háborús naplója 2. kötet, Miskolc, 1931, 178–180 o.

[30] A hetes huszárok küldöttsége Ő Felsége, legfelsőbb Hadurunk előtt Kézdivásárhelyen 1917 junius 17-én , In: A II. Vilmos német császár és porosz király nevét viselő cs. és kir. 7. huszárezred hadi emlékkönyve 1914–1918 kiad. az ezred tisztikara, Budapest: Grill, Budapest, 1923 (Terminus Ny.)

[31] „A Király látogatása” , In: Székely Nép,  XXXV. évfolyam , 42. szám, 1917. június 20., 2.o.

[32] Szijj Jolán – Ravasz István (szerk.): Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs; Budapest, 2000, Petit Real könyvkiadó, 330–332.o.

[33] József főherceg: A Világháború, ahogy én láttam. V. kötet (Győzelmes küzdelmeink Erdélyért és Bukovina visszafoglalása), Budapest, 1931, MTA kiadása, 399.o.

[34] uo. 458.o.

[35] Ti. Csíkszeredára.

[36]A helyismerettel rendelkezők számára ez egyértelműen kiderül, azonban le kell szögezzük: a ma Csíkszentmárton községhez tartozó Csíkcsekefalváról van szó, nem a Székelykeresztúr mellett található másik Csekefalváról.

[37] A hadtestparancsnokság ekkor Csíkszentmártonban volt.

[38]Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban, Budapest, 1941, Ardói irodalmi és könyvkiadó vállalat, 242.o.

[39]Kelemen Béla (szerk.): A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története 1883–1919. Vitéz József kir. herceg tábornagy előszavával, a m. kir. Hadilevéltár okmányainak felhasználásával. Budapest, 1931, 272.o.

[40]Sassy Csaba: Hét ország frontján. Sassy Csaba háborús naplója 2. kötet . Miskolc, 1931, 178–180 o.

[41]Csíki Lapok – XXIX. évfolyam, 28. szám – Csíkszereda, 1917.szeptember 8., 1.o.

[42]Pollmann Ferenc: A román front; In: Magyarország az első világháborúban ( Főszerk.: Romsics Ignác), Budapest, 2010, Kossuth Kiadó, 106. o.

 

[43] Kelemen Béla (szerk.): A cs. és kir. 82. székely gyalogezred története 1883–1919. Vitéz József kir. herceg tábornagy előszavával, a m. kir. Hadilevéltár okmányainak felhasználásával. Budapest, 1931, 284. o.

[44] Deseő Lajos: A m. kir. besztercebányai 16. honvéd gyalogezred története. Budapest. 1941, 331. o

[45] Székely Nép – XXXVI. évfolyam – 1918.február 13.; 2.o. (Megjegyzés: 1918. február 13. az öröknaptár szerint szerdai napra esett, így az újság szerint is 10.-én – tehát vasárnap – volt a király a fronton)

[46] Ti. hogy Károly hercegként történt első látogatása 1916. október 28-án vagy november 11.-én történt-e?

[47] József Álmos: Mire a falevelek lehullanak. 2014, Sepsiszentgörgy, T3 Kiadó, 187.o.

[48] Továbbá tehetjük ezt azért is, mert egy másik forrás sem tesz említést erről a látogatásról.

[49] A „június 20-i” dátum pedig valószínűleg abból adódott, hogy az eseményről beszámoló újságcikk 1917 június 20-án íródott.

[50] Daczó Katalin – Bács Béla János: Katonavilág Csíkszeredában 1916–1917; In: Székelyföld, XVI. évfolyam, 12 szám (2012 december) – 107.o




.: tartalomjegyzék