'))+ ''+ (document.layers?'':'

A bátyám délelőtt járt iskolába, én délután. Aznap ő korábban jött haza, és azt mondta, hogy elvisz engem bicajjal. Lementünk a pincébe és kicsórtuk apám biciklijét. Tohan márkájú férfikerékpár volt, almazöld. A váza magas, a bátyám lába se ért le a földre. Úgy lökte el magát a trafóháztól, miután én elé, a csőre kucorodtam. Kicsit féltem, hogy valaki meglát és elárul, mert apám biciklijével nem mehettünk volna. Körülnéztünk, de csak Fellner Ervint láttuk kikönyökölve az ablakba a harmadikon. Ő is délelőtt járt iskolába, és már otthon volt. Mindig az ablakban könyökölt, nézte a vonatokat. Róla tudtuk, hogy nem árul el. Csak a vonatok érdekelték. Ahogy bezötyögnek az állomásra, meg ki. Nézte az óráját is, hogy mennyire járnak pontosan, és feljegyezte a késéseket egy vonalas füzetbe. Nem volt sok dolga. Egy személy járt Segesvár és Udvarhely között a gyári munkások munkarendjéhez igazodva. Meg a teher. Motorinát hozott, fát vitt az IFET-től. Ervinnek volt egy könyve is az Orient expresszről, meg néhány albuma vonatokról. Nagy becsben tartotta őket. Vasúti menetrendje is volt, egész Románié, a fejében. Mikor Ervint megláttuk, tudtuk, hogy indulnunk kell, mert nagyon erősen az állomás felé nézett. Jött a félkettes. Biztosak voltunk abban, hogy Ervin még akkor is ott lesz, amikor a kettes teher fával megrakva elindul az IFET-től. Az órájára néz majd akkor is, mikor Keresztúron a teher épp félreáll néhány percre, hogy elengedje a szembe jövő személyt.

A váz vágta a seggem befelé a Kút utcán, ami kutyafej kövekkel volt kirakva, és iszonyúan rázott. A bátyám nem kontrázott, hagyta, hogy felvegyük a tempót. Én fogtam a kormányt középen, hogy minél kevésbé rángassam, és előrehajoltam, hogy kisebb legyen a légellenállás. A szél lobogtatta a hajam. Hátul hosszú volt, bundesliga frizura, az volt a menő. Rocker voltam. Kemény. A falamon AC/DC, Alice Cooper meg Iron Maiden poszterekkel. Jól begyorsultunk. A Szabó Károly vendéglőnél elénk vágott a milícia két ARO-ja. Zsilett kiugrott belőle és intett, hogy álljunk meg. A bátyám nagyot kontrázott, a hátsó kerék össze-vissza csúszkált a köveken. Mondtam halkan, hogy fussunk el, de a bátyám leintett a fejével. Zsilett közeledett, mi meg a bicikli mellett álltunk. A bátyámnak adott egy pofont, kitépte a kormányt a kezéből, és megpróbálta betenni az ARO hátuljába. Már lepergett a szemem előtt, hogy apám majd akar menni munkába biciklivel, nem találja a pincében, és akkor be kell valljuk neki, hogy elcsórtuk és Zsilett elvette, és a milícián van, és meg fogják büntetni érte, és akkor apám nagyon el fog verni mindkettőnket. Szerencsére a bicikli túl nagy volt, nem fért be az ARO-ba. Zsilett ideges lett, elővette a bicskáját, mind a két kereket kiszúrta, és otthagyott minket biciklistől. Az affér miatt elkéstem matek óráról. Már elénekelték a Trei culor-t, mikor belépem az osztályba. Mindig úgy kezdődött a nap, hogy felálltunk és énekeltük, hogyTrei culor cunosc pe lume... Zeusz, az osztályfőnök megropogtatta a nyakinamat hosszú ujjaival a késés miatt, meg azért is, hogy farmernadrágban voltam, nem egyenruhában és nyakkendő se volt rajtam. Olyan szorítása volt, hogy majdnem behugyoztam. Beültem a helyemre és a nyakinamat dörzsölgettem. Akkor még nem sejtettem, hogy az lesz az utolsó Trei culor..., amiről én akkor lemaradtam. Szünetben bolhaparittyával lőttük a csajokat. A töltény hajlított gombostű volt. A romántanárnő volt az ügyeletes. Meglátott és a hajamnál fogva felrángatott a tanáriba, elővett egy ollót és lenyiszálta. Amúgy se szerettem, de attól kezdve gyűlöltem. Egy kukkot nem beszélt magyarul, én meg románul nem. Egyáltalán nem értettük egymást. Nem tudtuk órán se, hogy mit akar a másik. Az terjedt róla, hogy nincs is tanári végzettsége, csak valami szekusnak a felesége és berakták, hogy tanítson nekünk románt. Megfogadtam, hogy bosszút állok a hajam minden egyes száláért.

*

A blokk előtt galeriztünk. Vártuk, hogy teljen az idő. Arról beszélgettünk, amit a rádióban hallott valamelyikünk, hogy Temesváron lőnek, meg Elena és Nicolae Ceauşescu elszöktek.

Ervin, szokás szerint, kinn volt az ablakban az állomás felé fordított fejjel.

– Késett! – szólt le nekünk, mintha érdekelt volna minket, hogy mennyire pontosak a vonatok. Kettőkor fújtak a gyárak. Ervin lekiabált, hogy a központban rengeteg ember van. Furcsa volt, mert nem nagyon szokott a központban rengeteg ember lenni. Rengeteg embert csak akkor láttam, amikor jött Ceauşescu a Vörös Csillag bútorgyárat felavatni, és mindenkit kivezényeltek a focipálya köré, de azok inkább gyerekek voltak az iskolákból. Kaptunk piros-sárga-kék papírzászlót, és azt kellett lobogtatni, amikor leszállt Ceauşescu elvtárs helikoptere, és miközben ő vörös szőnyegen átlépkedett a dzsipbe, tapsolni kellett és kiabálni, hogy Ceauşescu si poporul!meg Ceaşsescu pace! A dzsippel vitték gyárlátogatásra. De előtte még körbehordozták a focipálya körüli salakon, hogy integethessen ő is nekünk. Állt az autóban, és integetett. Elena nem volt vele. Ceauşescu mosolygott. Vidám embernek látszott.

*

Mentünk be gyorsan a legrövidebb úton a központba, a református temetőn keresztül. Tényleg nagy tömeg és balhé volt a Néptanácsnál. Csomó ember gyűlt össze, nagy felfordulást csináltak, dobálták ki a Ceauşescu-képeket az ablakoné, meg a zászlókat, meg kommunista könyveket, mindent. Egy színes tévét is ki akartak dobni, de alulról felkiabált valaki, hogy azt ne, mert robban a képcső, akkor azt visszarakták, dobáltak egyebet. Amit kidobáltak, rakásokba hordták és meggyújtották. A zászlókból kitépték az olajkutas, kalászos címert, és lyukasan kitűzték a Néptanács terasza alá. Aztán mikor mindent kidobáltak, amit akartak, valaki mondta, hogy mindenki menjen a milíciához, és mentünk. Vonultunk az út közepén. Mire odaértünk, jöttek a gyári munkások is a Technoutilajból, a Matricából meg a Cérnagyárból, egyre nagyobb lett a tömeg és egyre mérgesebb. A milícia ajtaja be volt csukva, a tömeg azt kiabálta, hogy jöjjenek ki, de nem jöttek. Az emberek szétszedték a vaskerítést és bementek a milícia kertjébe. Úgy nézett ki, pár perc alatt ostrom alá veszik az épületet. Ezt beláthatták a szolgálatban levő milicisták, mert egyszer csak nyílt a tölgyfa ajtó és feltartott kézzel mind jöttek ki. Nem volt náluk fegyver, s ha jól emlékszem, a pisztolytáskát is lecsatolták. A tömegben már senkinek nem lehetett volna parancsolni. De mintha az emberek még mindig nem lettek volna abban biztosak, hogy megtörténhet, ami velük történt, megálltak, és csak lassan közelítettek. A milicisták arca rémült volt, mintha a végítélet közeledett volna feléjük, álltak ott halálsápadtan, várva a lassan közeledő tömeg ítéletét. Közben az úton felborogatták a milícia autóit, és meg is gyújtották. A milícia Daciái tetejükre állítva vetettek lángot, meg az a kék ARO is égett, amelyikbe Zsilett be akarta rakni apám biciklijét. Nagy hangzavar volt, nem is emlékszem, hogy mit kiabáltak. A milicisták még mindig feltartott kézzel álltak, ez a felállás addig elképzelhetetlen volt nekem, hogy a milicisták állnak az emberek előtt feltartott kézzel és nem fordítva. Zsilett is ott állt, ő volt az első, aki megelőzte az ítéletet, belevetette magát a tömegbe, és megpróbálta átverekedni magát, időnként kapott egyet balról, egyet jobbról, de nem rogyott össze. Azt láttam, hogy egy mérges munkás felvesz egy csavarhúzót, ami valamelyik fejre állított égő autó szerszámosládájából szóródhatott ki, és a csavarhúzó fényes felét belenyomja tövig Zsilett alfelébe, de ő attól sem rogyott össze, rendületlenül küzdötte magát tovább, seggében a csavarhúzóval. Az égő autóktól egy kicsit elhúzódtak az emberek, mert többen kiabálták, hogy vigyázzanak, mert robbanni fog. Csak egy ember maradt a közelben, egy szakállas, farmeros férfi, aki ott fényképezett, térdelve, felállva, égő kocsit, tüzet, embereket; merészen, szünet nélkül kattogtatta gépét, cserélte a filmet, fókuszált, leguggolt, felállt, közel ment…, és akkor odalépett hozzá egy marcona férfi a tömegből, és követelte, hogy vegye ki a filmöt, így mondta, hogy filmöt, a gépből, a szakállas pasas persze nem akarta, de a marcona alak, aki akkora volt, hogy össze tudta volna a szakállast roppantani, dühös lett, megmarkolta, és csatlakoztak hozzá többen is, és a szakállas alak dühöngött, talán sírt is, és azt kiabálta, hogy barbárok vagytok, emberek, barbárooook!, de addig nem engedték el, míg ki nem vette, és tűzbe nem dobta a tekercset, és én akkor elcsodálkoztam, mert azt a szót, hogy barbár, addig soha nem hallottam. 

Egy ragyásképű rendőrt papszékben vittek el, az magyar volt, egy másikat a kórház kerítésére akasztották, az is magyar volt, ha igaz, egy román is meghalt. De az emberek nem nemzetiség szerint válogattak, hanem érdemük szerint. Aki gazember volt, agyonverték, aki nem, elengedték. Én ilyennek képzeltem el a végítéletet, amit hittanon Ernő papbácsitól tanultunk. Ez így kegyetlennek, de igazságosnak tűnt. Az egész ítélkezés nagyon gyorsan zajlott, csattogtak a tenyerek, öklök az arcokon, későbbről csak villanásokra emlékszem, mert a tömeggel mi is bementünk a milícia épületébe, különböző irodahelyiségekbe, amikből már az apró dolgokat ott is kihányták az ablakon, előttem egy írógépet próbáltak meg kidobni, de az ablakrács erősebb volt, az írógép visszapattant. Az ebédlőben tejcsoki meg narancs volt, amit mi akkortájt nem is láttunk. Gyorsan rávetettük magunkat, úgy, hogy a blúzunkat alul betűrtük a nadrágunkba, a nyakán meg dobáltuk be a tejcsokit meg a narancsot. Meg cigi is volt egy csomó, BT meg DS, amiből anyám is tartott egy-két csomaggal otthon, ha esetleg orvoshoz kell menni. Úrimód éltek a milicisták, ebből is látszott. Én arra is gondoltam, hogy valahol aranynak is kell lennie, mert azt mondogatták, hogy aranykorszakban élünk, és ott, ahol jól élnek, biztos arany is van. De nem volt. Úgy jöttünk ki az épületből, mintha teherbe estünk volna. Az emberek közben fegyverraktárba is betörtek, és máglyára hordták a fegyvereket, a porta mellett volt a rakás, onnan meredtek ki a felizzott vascsövek, hozták a láda lőszereket is, az is be akarták dobni, de mondták, hogy azt ne, mert az robban a tűzben, így azt nem rakták rá, csak a puskákat. Aztán lángra kapott az épület is, belülről, az irodákból kicsapott a láng és égett az egész épület. Kint arról beszéltek, hogy a terroristák meg fogják támadni a várost, és hogy gárdát kell szervezni és őrt állni a bevezető utakon. A terrorista szót se hallottam addig, de elég fenyegetően hangzott.

            A bátyámat elvesztettem a tömegben, közben be is besötétedett…, a nagy nyüzsgésben a nadrágba gyömöszölt pulóverem kitűrődött, a narancsok meg szétgurultak és a csokik is kicsúsztak, pedig nagyon kívántam, de úgy gyűrtek ott engem, hogy nem is tudtam lehajolni.  Elfáradtam a forradalomban. Mindennek nagyon füstszaga volt, a ruhámnak is, másoknak is, akik ott tolongtak, az utcának, az egész városnak. A közlekedés leállt, minden megállt, csak a lángok csapkodtak fölfelé, az autóvázak sötéten meredtek kerékkel az égnek. Az emberek kezdtek elszállingózni. Azt mondták ott, hogy este fél tízre mindenki menjen egy szál gyertyával a Patkóba, hogy emlékezzünk a temesvári halottakra. Éhes lettem, hazafelé vettem az irányt. A temetőn keresztül mentem. Ott csend volt. A blokk előtt felnéztem, és láttam, hogy Fellner Ervin még mindig az ablakban van. Köszöntem neki, mondta, hogy a vonat nem érkezett meg. Ezen akkor valahogy nem csodálkoztam. Miért is érkezett volna meg? Az állomás pont a milícia épülete mögött volt. Ha oda bemegy a dízelmozdony, tutira felrobban. Fölmentem és azt mondtam anyámnak, hogy készítsen elő egy szál gyertyát, mert megyek fél tízre a Patkóba világítani a temesvári halottakért. Anyám azt mondta, hogy először is mossam le a kormot a képemről, másodszor meg, hogy a rabok faszát megyek én a Patkóba, hogy lelőjenek. És hogy hol a bátyám? Miatta is rághatja a körmét. Bemegyek a szobámba, leoltom a villanyt és kussba’ maradok, eleget tekeregtem.  Bementem a szobámba, nem is gyújtottam villanyt, ez nem volt nagy büntetés, mert előtte is gyakran voltunk áram nélkül, és akkor is sötét szobában vagy gyertyánál ültünk. Odaálltam az ablakhoz és néztem a Patkó felé, amerre a gyertyagyújtás volt. Hallgattam, hogy mikor kezdenek lőni, és közben azon gondolkodtam, hogy mit is jelenthet pontosan a barbár szó, és hogy vajon kik is a barbárok.