Cikk A Mtiynq - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 – Augusztus
2018 – Július
2018 – Június
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2010 - December
Dr. Gáll Erwin

Kényes témában őszintén

Ellentétben a klasszikus könyvismertetőkkel, első lépésben Neagu Djuvara (továbbiakban NG) kalandos és érdekfeszítő életútjáról szeretnénk szót ejteni. NG 1916-ban született az akkor igazán kozmopolitának nevezhető Bukarestben. Egyetemi tanulmányait Párizsban végzi, ahol irodalomból szerez diplomát (1937), majd doktori diplomát jogból (1941), három évtizeddel később francia állami doktori címet történelemfilozófiából (1972).

A második világháború idején, 1943 májusában követségi titkárnak nevezik ki Stockholmba, ahol a kommunista hatalom átvételig marad (1947. december 30), majd Párizsban él 1961-ig, ahonnan Niger Köztársaságban távozik, itt 1984-ig a Niamey Egyetem professzoraként tevékenykedik. 1991-ben, sok más román diaszpóra személyiségéhez hasonlóan (Corneliu Coposu, Radu Câmpeanu, Ioan Raţiu) visszatér Romániában. Djuvara kalandos élete csodálatot vált ki Romániában (emlékiratait ld.: Amintiri din pribegie, Bucureşti, 2006), elsősorban a nemzeti liberális fiatalságban. Számos TV- és rádióműsor meghívottja, ez a tény is jól mutatja, mekkora tisztelet övezi szülőhazájában, elsősorban ennek fővárosában.

Rátérve könyvének ismertetésére, ez egy szokatlanul hosszú bevezetővel indul (7–27. oldal). Már az első mondataiban sokkolóan és egyértelműen fogalmaz: a román középkori államiság kutatása egy, a nacionalizmustól megfertőzött korszakban kezdődött el. Még sokkolóbb amit a hetedik lap végén ír: a román történettudományról nem vesznek tudomást Európában! A román történettudomány nem próbálja integrálni Közép- és Kelet-Európa történetébe a román államiságot, illetve kimutatni a románság egyértelmű, a környező népekkel való egymásba tagoltságát, hanem ezzel ellentétben, ezektől a népektől elválasztva egy „elzárt” történelmet konstruált.

A 9. oldalon pörölyként hat az alábbi kijelentése: „...de două veacuri istoriografia noastră e obsedată de continuitate, deci de permanenţă, de imobilitate; e o viziune strâmtă şi statică”(két évszázada a történettudományunk megszállott a kontinuitás gondolatától, vagyis a folyamatosságtól, a mozdulatlanságtól; ez egy szűk és statikusvízió). Djuvara-t olvasva az ember jogosan teszi fel önmagának a kérdést: miért éppen egy 91 éves ember kell ezeket a sorokat megírja? Nem állítom, hogy a különböző korszakokkal foglalkozó kollégáim közül nem volt senki aki kritizálta ezt a kutatási hozzáállást, azonban írásaik nagyon szűk körben ismertek, ilyen jellegű korrekt ismeretterjesztővel senki nem próbálkozott. Miért? 

A bevezető következő részében érdekes történeti víziót állít fel: a kora-középkorban az államokat mindegyik esetben a hódítók szervezték meg, azonban ez a megfigyelés több esetben sántít, hiszen például a Balkánra beözönlő és letelepedő szlávok egyáltalán nem szerveztek államot. Djuvara a következő sorokban többször összekeveri a migráció és a nomadizmus fogalmát: a migráció egy szociológiai jelenség (pl.: a XXI. századi románság megtelepedése Spanyolországban ugyancsak egy sikeres migrációs folyamat végét jelentette), a nomadizmus pedig egy gazdasági rendszer, természetesen párhuzamosan egy adott életformával. Ezeken az oldalakon Djuvara valamire ráérez: Moldva és Havaselve területén nem alakultak ki hatalmi központok, kérdés, hogy miért? Fejtegetései végén világosan fogalmaz: a XIV. századig nem beszélhetünk ezekről. A 17. és 18. oldalakon hat időpontra bontja a középkori Havaselve  kialakulásának szakaszait (1227, 1247, kb. 1277, kb. 1290, 1330, 1359), amelyeket könyvének fejezeteiben (I–VII. fejezet) tárgyal.

Az I. fejezetben, amely mintegy a Bevezetés utolsó részének gondolatmeneti folytatása, az

1241–42-es tatárjárást és a kunok Moldva és Havaselve területéről való visszavonulását tárgyalja (egyik rész Bizáncban telepedik le, a másik Magyarországon). 1227-ben Bortz Membrok kéréssel fordul az esztergomi érsekhez, aki az 1228-as év tavaszán 15.000 kunt keresztel meg, ami után létrehozzák a milcovi püspökséget. A tatárfenyegetésre a kunok egy része, körülbelül 40.000 ember Magyarországon telepedik le (amit a magyarokétól eltérő életmódjuk miatt a magyar társadalommal való konfliktus követ). E területek kunok általi elhagyásával magyarázza Djuvara a román államok megalapításának 100 éves késedelmét.

A tatárjárás, ahogyan hangsúlyozza Djuvara többször is, elsődleges célja a regionális nagyhatalomnak számító Magyarország romba döntése volt, amelyet sikeresen végre is hajt Batu kán (a tatárjárást részletezve ld. a 33–41. oldalakon).

A mű II. fejezetében az 1247-ben IV. Béla (1235–1270) által a johanniták részére kibocsátott oklevelet, illetve ennek történeti környezetét vizsgálja. Kiemelve kezeli az 1776-ban Vertot apátnak a rhodosi vagy johannita lovagok történetéről kiadott művét. A johanniták a tatárjárást követően kerülnek Magyarországra és segítenek a magyar királynak országa újjászervezésében. A johanniták vagy rhodosi lovagok 1247-es oklevelében több, Kárpátokon túli politikai entitás jelenik meg: az Olt folyótól nyugatra Lytuoy (a román történetírás a Litovoi nevet használja) vajdasága, illetve Ioan (Ioannis a dokumentumban) és Farkas kenézsége, a folyótól keletre pedig Seneslau vadasága. A dokumentum idevonatkozó részében eléggé egyértelműen kiderül, hogy Lytuoy vagy Litovoi vajdasága egyenes függőségben áll a királlyal, sokkal több kérdés merül fel a többi politikai entitás jogállapotával kapcsolatban.

Sokkal nagyobb léptékű a mű III. fejezete (55–82. oldal), amelynek címe: „Urme turanice în antroponimele şi toponimele din spaţiul românesc” (Turáni nyomok a román térség személy- és helységneveiben). Djuvara lényeges hibát követ el, akaratlanul, éspedig nem magyarázza meg, hogy mit is jelent számára térben és időben a „román térség”. Egyetérthetünk abban, hogy például a XIII–XIV. században Besszarábia, illetve Erdély kapcsán bajosan beszélhetünk „román térségről”. A fejezetben tett elemzése alapján azonban elsősorban Havaselvére gondolt, illetve talán a mai Moldvára. Hát ez az eredeti „román térség”.

Túllépve eléggé kicsinyes és amatőr megjegyzésein az 1986-os Erdély történetéről (55–56. oldal), első oldalakon az Anonymus által emlegetett „klasszikus” három névvel foglalkozik: Gelou, Glad és Menumorout (ezek közül csak Gelou nevét tartja vlach eredetűnek, Glad-ot szláv vagy protobolgárnak, Menumoroutot pedig turáni eredetűnek), amely után a johanniták oklevelében szereplő nevek eredetével foglalkozik: első kettőt deformált szláv eredetűnek véli (Lytuoy, Seneslau), a harmadik esetében a magyar eredet mellett (Farkas) nem tartja kizártnak a magyarosított szláv (Vâlc), illetve a szláv-román (Lupu) eredetet sem. A szláv eredet egyáltalán nem kizárható Vâlcea megye létének fényében, illetve megfontolandó a Lupu magyarosított vlach eredete is, hiszen kenézeket Erdély déli részeiben és a Kárpátokon túl is csak románokat ismerünk. A dokumentum esetében említett egyértelműen román személyiségre következtethetünk Ioannis esetében – Djuvara véleménye szerint. Hasonlóan románnak tartható a kb. 1277-ben szereplő Bărbat nevű személy. E nyolc névhez sorolandó még Thocomerius vagy Thoctomer és Basaraba. Djuvara megállapítása szerint e 10 személynévből 3 turáni, 1 szláv vagy protobolgár, kettő biztosan szláv és csak kettő biztosan román eredetű.

A 63–66. oldalakon, felhasználva Rásonyi László és Csánki Dénes munkáit, illetve Radu Popa jegyzeteit, a dokumentumokban szereplő román kenézek és helynevek hosszú sorából nagy mennyiségű kun nevet sikerült kiválasztania. A nagy mennyiségű bojár családok nevei is hasonlóan sok esetben eléggé biztosan kun eredetűek (pl. Agbaš, Aquš, Aldomir, Berendey,  Bilik, Bulmaz, Čortan, Čura, Čutur, Torontay, Ulan, stb.). 

Áttérve a helynevek értékelésére, Andrei Pandea, Dániában élő orvos munkáját idézi, amely szerint Loviştei régiójában a helynevek 3/5-e szláv, 1/5 román és 1/5 kun eredetű.

A továbbiakban (68–71. oldal) ismét visszatér a személynevek elemzéséhez, a következő, XV. századi bojár előkelők neveit és származását elemezve: Albū Tocsabes, Dan Durduc (Durduc kunul „uralkodni”-t jelent) és Badea Aiaz Izvoranu (ayaz kunul „fagy”-ot jelent) nevek alapján egyértelműen ezek kun eredetére következtet. Ezzel pedig eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak Thocomerius és Basaraba voltak kunok, hanem a környezetükben jelentős számú kun előkelő ismert, akik nem távoztak Kötönnyel 1238-ban vagy pedig akik később visszatértek régebbi szállásterületeikre. Következőkben nagyon szemléletesen fogalmaz Djuvara: Thoctomer és Basaraba „kunsága” egyértelműen nem elszigetelt jelenség, ők csak a társadalom vezetőréteg csúcsát jelentették.

A következő sorokban Djuvara egyértelműen fogalmaz: a román etnogenézisben a kunok egyértelműen részt vettek (magunk részünkről kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy Djuvara gondolkodása jellemzően még a XIX. századi és a XX. század első öt-hat évtizedére jellemző, hiszen egy ethnosz vagy egy nemzet genetikailag, de szociopszichológiailag is egy folyamatosan változó jelenség, más szóval a modern románság genezisében aligha vettek részt kunok, de szerintünk annál több török, tatár, görög, bolgár, cigány, magyar, stb.). Hasonlóan vélekedik a tatár jelenlétről is (ismétlem a középkori román etnogenézis kapcsán), több mint másfél lapon sorolva fel a tatár eredetű helyneveket.

A III. fejezet összegzéseként R. W. Seton Watson soraival fejezi be: „The Roumanians, it is safe to say, are Romanised Dacians, infiltrated with Slaw and to a very much lesser degree Tatar blood” (Biztosan kijelenthető, hogy a románok romanizált dákok, szláv beütéssel és nem túl jelentős tatár vérkeveredéssel), amelyet e sorok szerzője nyelvészeti, régészeti és elsősorban a más térségekben jelentős eredményekhez vezető archeogenetikai (DNS) kutatások tanulságainak tükrében igencsak idejétmúltnak, már-már tudománytalannak tart.

A IV. fejezetben (83–107. oldal) a Letopiseţul Cantacuzinesc eléggé homályos és távolról sem egyértelmű tartalmával foglalkozik. A következtetése alapján, a XVI. században szerzett krónika tartalmában foglaltak elsősorban kitalációkon alapulnak, amely III. Mihnea befeketítését célozta meg. 

A könyv centrális, központi fejezetének az V. fejezet számít, Thocomer-Negru Vodă şi data probabilă a „descălecării” (Thocomer-Negru Vodă és a honfoglalásának körülbeli időpontja)címmel (109–154. oldal). Djuvara a legendás Negru Vodă-nak, vagyis Thocomeriusnak Magyarország („Ţara Ungurească”)elhagyása dátumaként három későbbi (külföldi és belföldi) dokumentumra hivatkozva három különböző évet említ (1290, 1292 és 1310), a legvalószínűbbnek azonban 1290-et tartja. Nagyon fontosnak gondoljuk a raguzzai nemes, Luccari sorait aki a következőt írja Negru Vodă eredetéről: „Negru Voeuvoda di natione Ungaro...”. Vajon ez mit jelent? Magyar felmenői (is) voltak ennek a legendás személynek vagy pedig csak azért mert Magyarország területéről költözött a Kárpátoktól délre fekvő területekre?

Basaraba apjának kun neve egyetlen dokumentumban, Károly Róbert 1332. november 26-i adománylevelében maradt fent (Thocomerÿ), amelyet Aurel Decei és Rásonyi László is a kun Thoctomer-rel aszociált az „edzett vas” személynévből (Toq-tämir vagy Toq-timür). E két szakember eredményeitől eltérően a mai román történészek nagy többsége, Răzvan Theodorescukivételével, a Tihomir eléggé furcsa és értelmetlen névnél kötött ki, amelyet szláv-románnak aposztrofálnak. Ez teljesen értelmetlen és Djuvarának ezzel ellentétes véleményével csak egyetérthetünk. Tehát a mai napig sem tudta elfogadni a román történetírás a Basaraba családjának kun eredetét, még olyan történészek sem mint Gheorghe Brătianu, az ők olvasatukban ez csak román lehetett. Ezen elmélet csúcs „tudományos” aberrációja Nicolae Stoicescu nevéhez fűződik, aki szerint a román földek egyesítésére csak román gondolhatott.

Bármennyire is legendás, Negru Vodă történetiségét több forrás aláhúzza (Antiochiai Macarie, Alepi Pál, Miron Costin műve, illetve egy 1250-es magyar oklevél), amelyeket Djuvara a következő századokból származó adománylevelekkel egészít ki, s ezek igen meggyőzőek.

A fejezet végén 5 pontban szedve (a-e: 152–153. oldalak) egyértelműen leszögezi, hogy a középkori román népesség politikai-katonai elitje elsősorban kunokból állott, ezt végig lehet kísérni a XVI. századig, Havaselve és Moldva területén a számos kun helységnév éppen erre utalhat, továbbá Negru Vodă nagy valószínűséggel Erdélyből származott, és Thocomer és Basaraba történetiségét és kun eredetét egyetlen forrás fényében sem lehet megkérdőjelezni.

A VI. fejezet, „Basaraba mare-voivod. Regele Carol Robert încearcă să reia Banatul de Severin şi suferă o cumplită înfrângere, 9–12 noiembrie” (1330. Basaraba nagy vajda. Károly Róbert király ismét meg akarja szerezni a szörényi bánságot, de kemény vereséget szenved, 1330. november 9–12) első soraiban a forrásokban feltűnő „mare voivod” (nagy vajda) kifejezéssel foglalkozik. Maga a cím először 1352-ben jelenik meg Câmpulung városa egyik templomának feliratán, majd Basaraba fia, Nicolae Alexandru sírjának faragott kőlapján. A XIV. században még két forrás említi a nagy vajda címet. Ez a cím feltűnik a konstantinápolyi levelében is, amelyet teljesen alaptalanul általánosít a következőkben („..minden külföldi így hívja, kivéve a magyar királyt”). Hogy még milyen külföldi forrás nevezi nagy vajdának arra nem kapunk utalást. De mit is jelent a nagy vajda Djuvara olvasatában? Több tér- és időbeli párhuzamot idéz (a mongol nagykánt, a kijevi rusz nagykenézt, az indiai maharajakat), amely alapján arra következtet, hogy a vajda egy primus inter pares, vagyis több vajda között a legnagyobb.

Mielőtt Károly Róbert és Basaraba konfliktusát tárgyalná, több pontban is Basaraba kun eredetét bizonyító adatokra tér ki, amelyek között a legfontosabb az első nagy vajda neve (basar-uralkodni és az aba-apa), illetve apja neve (Thoctomer). Lényeges pontnak minősülnek azok a tények is, hogy mindketten katolikusok voltak, illetve központjaik (Cozia, Hurezul) kun eredetű helynevek.

Károly Róbert hadjáratával több kérdés is felmerül: 1. Melyek voltak azok az okok amelyek arra indították a magyar királyt hogy megtámadja a vazallusát? 2. Hol folyt le a hadjárat első szakasza? 3. Megegyezésre jutott-e Basarabaval, amelyet ez nem tartott be? 4. Hol is volt az illető csata? 5. Hogyan tartott olyan hosszú ideig ez a forrásokból jól ismert csata? 5. Melyek voltak a hadjárat következményei Havasalföldre?

A magyar király támadása egyértelműen a Magyar Királyság keleti expanziójával függ össze, amelyet brutálisan szakított meg az 1241-es tatár támadás. A hadjárat útjával kapcsolatban a legfontosabb forrás a Bécsi Képes Krónika, amelyből megtudjuk, hogy a király Szörény vára felé vette az útját, amelyet bevesz és Szécsi-t helyezi bánnak. Itt fogadja Basaraba követségét, amely 7000 ezüst márkát és a szörényi bánságot ajánlja fel a béke fejében, azonban Basaraba fenyegetését is átadja, amelyre természetesen a király kénytelen volt reagálni, pontosabban támadást volt kénytelen intézni a kun nevű vajda ellen. A király hadseregének Curtea de Argeş felé vezető útját pontosan nem ismerjük, azonban ezt elfoglalta és Constantin Rezachevici véleménye szerint fel is gyújtották. Tény az, hogy Károly Róbert visszafordult, majd egy hosszú völgyben, közvetlenül a határ előtt, 3 napos csata után kínos vereséget szenvedett Basarabatól. Ez nem hasonlít a XI. századi III. Henrik német császár magyarországi hadjáratára, illetve vereségére?

A csata helyszínének a román történettudomány a mai napig Nicolae Iorga által kitalált Posada nevű helyet tartja, amely egy Iorga által rosszul értelmezett Pazata köznévbe gyökerezik. Djuvara meggyőzően érvel amellett, hogy ez téves: Károly Róbert Curtea de Argeştől Temesvár, azaz a Magyar Királyság egyik XIV. század eleji fontos városa irányába vonulhatott vissza, a határ környékén pedig Basaraba csapatai rátámadtak, ezáltal felrúgva az előtte megkötött megállapodást. Djuvara kitért a Bécsi Képes Krónika képén látható „bocskoros parasztok” kérdésére. Felhívja a figyelmet, hogy a román történetírásban ez egy „paraszti idealizmus”, amely alapján a bocskoros román parasztok felnégyelik a magyar gőgős lovagokat (ezt a képet a XIX. századi román nemzeti mozgalom számtalanszor felhasználta, de a XX., sőt XXI. századi politikai diskurzusokban is kiemelt helye maradt). Pedig szó sincs erről: a legjobb példa erre, hogy néhány évvel azelőtt Basaraba több hadjáratban vett részt Bulgáriában és Szerbiában, és Basaraba unokája, I. Radu vert pénzén talpig vértben ábrázolták, továbbá az előbb említett uralkodó Velencétől 11.000 páncélinget vásárolt.

A fejezet utolsó részében Djuvara a román történetírásban annyira divatos és a nemzeti frusztráció jeleként 1330 utáni „függetlenségről” értekezik (de hasonlóan frusztráció jele a „három román ország” féle „szakszó”). Leszögezi: a függetlenség jelző először a XVI. század végén jelenik meg a francia nyelvben (és kimondottan egyénre vonatkozóan!), illetve a XIX-XX. századra jellemző. A feudalizmus ilyen konceptust nem ismer. A feudális Európa országainak vezetői genetikai kapcsolatban voltak egymással, illetve kis államok (mint pl. Moldva és Havaselve) nem lehettek függetlenek, nem is beszélve arról, hogy az elsőt éppen Magyarország hozta létre, míg a második a Magyar Királyság vazallusa volt és maradt. Először Mircea cel Bâtrăn uralkodása alattkövetkezhetett be az, hogy a Magyar Királyság vazallusa is volt, de párhuzamosan az Oszmán Birodalomnak is adót fizetett. Basaraba vazallusi esküje azonban érvényes maradt, ezt a helyzetet számos nyugati példával illusztrálja Djuvara. A csúfos vereség vagy a nagy győzelem ellenére 1343 vagy 1344-ben Basaraba Erdélyben küldte fiát, Alexandrut hogy felvegye a kapcsolatokat Magyarország új királyával. Ennyit a sokat hangoztatott függetlenségről!

Az utolsó, VII. fejezetben „Momentul 1359” (1359 – történelmi – pillanata) Djuvara az ortodoxizmusra való áttérésre és a vicinai mitropolia (püspökség) Argeş-revaló költöztetéséről értekezik. 1355 körül Anjou Lajos és Alexandru Basaraba között ismét jó a kapcsolat (ad Bozorabi, wayuodam nostrum Transalpinum…), amely ismét fagyossá válik 1359-ben, ugyanis Iachintot, Vicina mitropolitáját (püspökét) Curtea de Argeşi-ra hívja, hogy alapítson vallási központot Havaselvén, amelynek következményeképpen a konstantinápolyi pátriárka közvetlen befolyási területeihez csatlakozott. Ez egyértelműen illusztrálja azt a tényt hogy addig komoly befolyása Havaselvére nem volt. Az új egyházi körzet „Ungrovlachia Mitropolia” nevet kapta. Ezzel Havaselve elhagyta a nyugati világot és a katolicizmust, s belépett Bizánc kultúrkörébe. Jelképesen, de hasonló okok és célok miatt, Moldva Bogdánja is hasonló utat járt be.

A könyvismertetőm végén lenne néhány megjegyzésem. Djuvara lezárja a román nemzet genézisét a középkorban, pedig ez történeti-kulturális és szociológiai szempontból lezárhatatlan. Ez egy folyamatos evolúció, egy folyamatosan fluiditásban, mozgásban levő kulturális konstrukció, amely örökké és folyamatosan, szakadatlanul változik mindegyik században, a folyamatos el- és bevándorlások miatt pedig új biológiai formát és ezzel új pszichológiai magaviseletet ölt. A korszakok (politikai, gazdasági, kulturális) realitásainak, jellemzőinek megfelelően újabb és újabb kulturális és szociológiai „köntösöket” ölt magára (vagy éppen különböző hatások miatt eltűnik). Következtetésképpen a XXI. századi románságot sokkal egészségesebb lenne a XXI. századi szomszédaihoz hasonlítani, mintsem ködös távoli kulturális elődökhöz (vajon ha feltámadnának a „posadai” csata hősei egy XXI. századi román nyelvű és identitású emberrel mennyire értenék meg egymást? Semennyire). Kiemeltem, hogy kulturális, hiszen alig hinnénk, hogy ez biológiai is. Érdekes lenne összehasonlító DNS elemzést végezni a Havaselve volt központjában feltárt és a XIV-XV. századra keltezett temetők népessége, valamint a mai havaselvi román népesség között. Hogy lássuk, mit is érthetünk egyáltalána kontinuitás fogalma alatt? Vagy pedig egyáltalán milyen kontinuitásra is gondolhatunk: kulturális, lingvisztikai avagy biológiai, hiszen ezek más-más jellegű kontinuitás fogalmak, amelyek teljesen független történelmi mechanizmusok.

Egy példa kivételével Djuvara sajnálatosan nem használja fel a régészet és a numizmatika eredményeit,[1] amikor pedig felhasznál régészeti elemzéseket, olyan adatokat is kiolvas azokból, amelyeket azok nem tartalmazhatnak, egészen egyszerűen a régészet jellegéből eredendően (pl. a 22 oldalon Adrian Ioniţă kollégánk könyvéből azt a konklúziót vonta le, hogy a helyiek adót fizettek a kunoknak – az illető könyvben ilyen adat nem létezik, a régészet ugyanis ilyen adatokat nem szolgáltathat).[2]

E hibák és nagyon sok szakirodalmi korszerűtlensége ellenére Djuvara könyve nagyon közel áll ahhoz a történetíráshoz (elsősorban beállítottság tekintetében), amely annyira hiányzik Romániából (szerencsére egyre többen vannak kivételek, ám sajnos ez inkább az új- és jelenkor kutatására jellemző).

Könyvismertetőnk végén gratulálni szeretnénk Neagu Djuvarának, hogy egy ilyen kényes témában ennyire őszintén fogalmaz, sok munkakedvet és egészséget kívánva.

 

(Neagu Djuvara: Thocomerius-Negru Vodă. Un voivod cuman la începuturile Ţării Romăneşti. Bucureşti, 2007, Editura Humanitas)

 


[1]A havasalföldi késő középkori régészet eredményeinek kutatási stádiumát jól összegzi Gheorghe I. Cantacuzino: Cercetarea arheologică a civilizaţiei urbane din Ţara Românească şi perspectivele sale. InHistoria Urbana, XIV, 2006, 1, 3–20.

 

[2]Ioniţă A.: Spaţiul dintre Carpaţii Meridionali şi Dunărea Inferioară în secolele XI–XIII. Bucureşti, 2005. Adrian Ioniţă magyar nyelvű könyvismertetőjét ld. Gáll E.: Hadtörténelmi Közlemények, 120, 2007, 2, 695–697.




.: tartalomjegyzék