Cikk A Mtqzma - Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 – Február
2019 – Január
2018 – December
archívum …

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink …

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















'+ ''+ (document.layers?(''):('
'))+ 'Loading image ...'+ (document.layers?'':'
')+''); imgWin.document.close(); if( imgWin.focus ) { imgWin.focus(); } return false; } 2011 - Augusztus
Máriás József

"Solus eris' (A 90 éves Lőrinczi Lászlóról)

A kilencvenedik életévét betöltött Lőrinczi László igen gazdag irodalmi munkásságot tudhat maga mögött. Neve már a múlt század harmincas éveiben föltűnik az erdélyi lapokban, azt követően pedig — a szilenciumi időktől eltekintve: „1951 őszén, harminckét éves voltam, azzal az indoklással rúgtak ki a bukaresti Állami Könyvkiadó magyar szerkesztőségének éléről, hogy nacionalista szellemben végzem a munkámat, és büszkélkedem burzsoá műveltségemmel” — rendszeres publikál; műfordításaival, útinaplóival a népek szellemi értékeinek közvetítésével gazdagítja az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat. A romániai magyar olvasók többsége az Utazás a Fekete kolostorhoz (1975) című, „az esszé és a riport határán” született könyve révén jegyezte meg nevét s odahelyezte e könyvet Kuncz Aladár könyve mellé. Benne a regény regényét üdvözölhettük. A rendkívül alapos filológiai és történeti kutatás „az ihletforrás és a mű viszonya” vizsgálatának gyümölcseként újraélhetjük az internáltság borzalmas szenvedését, amely az erdélyi író fél évszázaddal előbb papírra vetett regénye közvetít számunkra.

A jelenleg Szardínia szigetén élő alkotó munkássága a kolozsvári Polis Könyvkiadó által megjelentetett kötetek révén tagozódik be napjaink szellemi vérkeringésébe. Sárból vétettél (regény — 2005), A Rhapsody fedélzetén (regényes elbeszélés — 2006), Az alázat ünnepei (műfordítás–antológia — 2010), Üzenetek Erdélybe (esszék és jegyzetek — 2010),  Szomszédok (regény — 2010) írói tekintélyt keltő sorozathoz hozzá kell illesztenünk az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban 2003–ban megjelent Négylevelű vándorbot című kötetet, valamint az interneten közzétett írásait is.

Írásunkban a sokrétű és sokirányú, változatos műfaji formában kibontakozó írói termést két kötet bemutatásával/méltatásával szeretnénk érzékeltetni, az olvasók figyelmébe ajánlani.

 

Szomszédok  

 

Lőrinczi László első verse az Ifjú Erdély hasábjain jelent meg, 1935–ben. Az elkövetkező években a Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, Korunk, Pásztortűz, Hitel, továbbá korabeli napilapok mellékletei közli lírai és prózai munkáit.

E regényt 1940 kora nyarán írta, közvetlenül egyetemi vizsgáinak befejezése után. Hetven éves lappangás után most kerül az olvasó asztalára.

Tárgyát a kisebbségi létben tengődő Kolozsvár életéből meríti, abból az időből, amikor a létbizonytalanság erőteljesen rányomta bélyegét a társadalomra. A cselekmény Boros Gáspár kistisztviselő és Schuszter Gusztáv ügyvéd és családja hétköznapjaiból meríti tárgyát. Történetük jelzi azt a nyugtalanságot, amely napjaikat betölti, jelenüket, jövőjüket kérdésessé teszi.

A kistisztviselői fizetés a napi kenyérgondok szintjén tartja életben a családot. Mindemellett azon igyekeznek, hogy bizonyos látszatot fenntartsanak, hogy a lányukat, Rózsikát, illően férjhez adhassák. Egyetlen hozomány, amit a házasságba vihet: tisztasága. Ki a szépreményű jelölt? Alsómonostori Gorbói Gyurka magántisztviselő, kinek nemesi előneve már csak emlékében őrzi apja valamikori negyven holdját, állása is csak egy szolid albérletre futja.

Schuszter Gusztáv családja szilárdabb anyagi alapokon áll, cselédet is tarthatnak. De az ügyvédi iroda sem csupa sikertörténet, folytonos várakozásban egy valódi és jövedelmező peres ügy elnyerése reményében. Az apa biztosabb egzisztenciája gyermekeinek más hátteret teremt. Lányuk, Mancika, szórakozhat, kacérkodhat. Fiúk, Pistike, német körbe jár, a terjeszkedő német eszmék híve lesz. A látszat fenntartása, a társadalmi helyezkedés az ő esetükben is meghatározó elem.

A történet szála egy báli botrányban csúcsosodik ki, teremt viharos jelenetet a két család életében.

Lőrinczi László regénye csupán vázlatosan ábrázolja kor társadalmi életét, hősei is csak jelzésszerűen utalnak azokra a belső folyamatokra, amely lelkükben zajlik. A nagy társadalmi folyamatokról csak utalásokból értesülhetünk. A regény nem annyira a kor nagy áramlataiba, hanem a pályakezdő író világképébe enged betekintést, aki érzékenyen reagál az őt körülvevő világ jelenségeire, folyamataira, de még nincsenek kellő művészi eszközei ahhoz, hogy művészi szándéka erőteljes kompozícióvá érlelődjön.

 

Üzenetek Erdélybe

 

A bevezetőben említett nacionalista szellem lényegében nemzeti elkötelezettséget, a burzsoá műveltség pedig az Apáczai Csere János szellemiségét tovább éltető kolozsvári református kollégium által megalapozott, a diákságot jellemző tudásszomj, a hagyományt a tájékozódási igénnyel, a cselekvéssel ötvöző törekvésben nyer teret és kibontakozást. Az esszéíró szellemi barangolásainak gyümölcseiből, az egyetemes kultúra vonzáskörében élő és biztonságosan tájékozódó alkotó közel ötven esztendő tanulmányaiból, kutatásait rögzítő írásaiból közöl válogatást. A kötet címe is jelzi, hogy nem csupán időbeni visszatekintés, hanem földrajzi/fizikai értelemben is, hisz immár évtizedek óta a mediterrán világ színes és szellemdús világából tekint szülőföldjére, régebbi és újabb írásaival üzen haza. A kötethez a kiadó nyújt tömör támpontot, eligazítást: „Lőrinczi László ma is nyughatatlan szellem, akit szenvedélyesen érdekel az irodalmi események háttértörténete, s aki a kutatás izgalmát olvasóival is meg tudja osztani.”

Lapjairól az idők tanúja áll elénk, az az ember, aki Pietro bácsi, a Vezúv lejtőjén élő kocsmárossal vallja: „szépségben élni, ez annyi, mint kiteljesíteni a humánumot. Aki csak jót akart az emberiségnek, mind erről álmodozott.” Ilyen álmodozó Lőrinczi László is. Szavakba önteni mindazt, ami az életben szép, jó, szent és igaz. Ezt tette akkor is, amikor más népek szellemi értékeire irányította a figyelmet, oly művekre, amelyek „az emberség és szépség balzsamát csepegtetik a lélek és a test sebeibe”. Ezt tette Babits Mihály beszélgető füzeteinek bemutatásával, Georg Sand és Frédéric Chopin Palma de Mallorca–i idillje megidézésével.

Ezt tette továbbá azokban az írásaiban, amelyek a román irodalom nagyjai — Mihai Eminescu, Tudor Arghezi, Matei Caragiale és Mihail Sadoveanu — műveinek, továbbá Edgar Allan Poe költeményének fordítása műhelytitkaiba vezet el bennünket, melyekben nemcsak esztétikai/poetikai gondjaiba avatja be olvasóit, hanem egy más szellemi régió érték–közvetítőjeként tesz rendkívüli szolgálatot a magyarságnak. A műfordítás korántsem jelentett számára valamiféle gályarabságot, akkor sem, ha azt — az ötvenes évek elején — a napi kenyérgondok kényszerítették ki belőle. Nemzedéki küldetésnek tekintette, műgonddal végzett munkával valósággal újrateremtette azokat; Babits Mihály nyomán maga is vallotta: „a műfordítás a legigazibb anyanyelvi irodalom”. Az eredeti mű minél tökéletesebb átültetése indítja arra, hogy műfordítás–elméleti kérdésekkel foglalkozzék, annak kidolgozását szorgalmazza

A proletkult korszakának erdélyi torzulásai, az írói személyiség iránti tisztelet kap hangot Kis Jenő élete kálváriás szakaszának felidézésében: 1949–ben megjelent kötete miatt Gaál Gábor „megsemmisítő kritikájával, és a pártosság jegyében valósággal kiűzte Árkádiából”, miközben „mindenki csak lehajtotta fejét, a félelem pajzsa mögé bújva”. A sors iróniája, hogy a bakóként lesújtó kritikus pár év múlva maga is kiűzettetett az irodalomból.

A vérbeli kutató mindig érzi, hogy munkájában maradnak elvarratlan szálak, amelyeket, ha az idő és az alkalom engedi, évtizedek múltán is újra föl kell fejteni. A kötetben megkülönböztetett figyelemmel olvassuk, az Utazás Fekete kolostorhoz című könyvének kiegészítéseként végzett kutatásának gyümölcsét: Rege a Fekete kolostor fordítóiról című írását. Ugyancsak az irodalomtörténész erényei csillognak az Arany János Dante–költeménye olasz fordítása történetének kutatásában, továbbá a  József Attila holdudvarában című tanulmányában, melyben az általánosan ismert életrajzi vonatkozásokon túlmenően, bizonyára sokan meglepődve olvasnak arról, hogy az apa nem tűnt el nyomtalanul a család s a költő látóköréből, hallottak, tudtak egymásról.

A kisebbségi lét gyűrűjéből fizikailag ki lehet szakadni, ám szellemileg az olyan mélyen marad az emberben, amely a szeizmográf érzékenységével reagál minden olyan jelenségre, amely előbbi sorsával analóg kérdéseket vet fel. A kötetben egy marokkói utazás, jelesen egy arab törzs világa megismerése utal erre beszédes sorokkal a Berber körvonal című útirajzában. Történelmük, sorsuk ismeretéből önként adódik a kérdés: miként s hogyan történhetett meg az, hogy sok más, magas kultúrát teremtett népek eltűntek a történelem színpadáról, a berberek saját írásbeliség és irodalom nélkül éltek és maradtak fenn négy ezer éven át? Mélyen foglalkoztatja az a bonyolult világ: „hogy lehetne megismerni ezt a világot, in inneren közelebb kerülni hozzá, tanulni a hagyományaiból, leválasztani ezekről, amelyek már fölöslegesnek ítélhetők, de nemcsak a mi gondolkodásunk, hanem az övéké szerint is?” Nem öncélú vállalkozásként szorgalmazza azt, hanem a magunk kisebbségi életképessége elixírjeként is kamatoztatni, sors– és jövőképünk alakításában hasznosítani azt.

A mediterrán lét andalító szépsége, csodálatos színes régiója, bár messze esik a Duna–táj világától, a történelem mégis sok szállal köti össze. A kötetben többször hivatkozik a római Magyar Akadémiára, tanulmányai hajdani színterére, az onnan nyert szellemi impulzusokra, az itáliai könyvtárak megszámlálhatatlan magyar vonatkozású titkaira. De „találkozásai” során más kapcsolódási jegyekre is fölfigyel. S ha már találkozik vele, az írás ördöge többé nem hagyja nyugodni. Jó példa erre az első világháborúban olasz fogságba esett, Asinara szigetére internált magyar katonák sorsa. A Szamársziget lelkesültjei című sűrített napló az oknyomozó, tényfeltáró újságíró három éves munkája révén a történelem egy parányi, tragikus epizódjáról hoz hírt, állít virtuális fejfát az ott nyugvó magyar katonák százainak.

A kötetben olvasható esszék és jegyzetek beszédes bizonyságai annak, hogy „Lőrinczi László ma is nyughatatlan szellem, akit szenvedélyesen érdekel az irodalmi események háttértörténete, s aki a kutatás izgalmát olvasóival is meg tudja osztani”.

Lőrinczi Lászlónak a bevezető sorokban felsorolt kötetei belső címlapján egy latin kifejezés —„Solus eris” — ismétlődik. Ovidius Tristia (Siralmak) című költeményben olvashatjuk az alábbi két sort: „Amíg szerencsés vagy, számtalan barátod lesz, / ám ha fölötted beborul az ég, egyedül maradsz.” A Tomisba száműzött költő írhatta barátainak: Solus eris — magadra maradsz. Az idős alkotó bölcsessége szólal meg a latin költőtől kölcsönvett szavakban? Fizikailag — otthonunktól, barátainktól, pályatársainktól — távol magunkra maradhatunk, de a művek túlélik az időt, esztendők, évtizedek múltán is értéket képviselnek.




.: tartalomjegyzék